Faternak, Apuka volt a sztenderd megszólítása. Viszont amikor harmadik személyben beszéltünk róla, akkor előbb Öreg lett belőle, majd amikor apa lettem, őbelőle lett a Papa. Ez utóbbit már a jelenlétében is használtuk. Julcsinak, aki pesti belvárosi lány, ez elég furcsa is volt, mert náluk a papa meg a mama a közvetlen szülőket jelenti, míg nálunk ez a nagyszülők megnevezése volt mindig is. Nekem amúgy kifejezetten tetszik, mert van másodlagos jelentése is, a "papa", kb. annyit tesz hogy "öregember, akit szeretünk, aki sokat tud, de már nincs hatalma".
A Fater szó jelentése is hasonló, és mindegyik szóban benne van egy nagy rakás szeretet.
Fater 1936-ban, Szenteste előtt egy nappal született. Egyszer - még gyerek voltam, s nagyon izgatott a téma - megkérdeztem tőle, hogy kapott-e külön ajándékot a születésnapjára és karácsonyra is. Nagyon határozottan állította hogy igen. Faterék szegények voltak, de mivel a sors akaratából egyke maradt, valószínű, hogy ezen nem spóroltak. A családja dolgos emberekből álló többgenerációs közösség volt, amiről mindig érezhető nosztalgiával beszélt. Elég sok rossz kijutott neki az élete korai szakaszában. Három éves korában meghalt az édesapja. Sárgaságot kapott egy lakodalmi vacsora után, majd a sok fekvéstől tüdőgyulladást, s harminchat évesen itthagyta ezt a földi világot. Ezzel kapcsolatban van egy érdekes sztorim. Mamával, apai nagymamámmal egyik kedvenc közös témánk volt a szellemvilág. S a Mamának volt egy története, ami az apai nagyapámhoz, meg apámhoz kapcsolódik, hogy igaz-e, vagy sem, nem tudom, de tény, hogy a mama halálával kapcsolatban nekem is voltak furcsa élményeim, ezért arra hajlok, hogy a Mama tényleg átélte azt, amiről beszélt.
Szóval a Mama szerint, egy évvel nagyapám halála után egy hajnalban arra ébredt, hogy nagyapám hangját hallja. Felült az ágyban, és azt hallotta, mintha valami motozna az ágyon. Ez akár lehetett volna valami egér is, de aztán valami végigsimította a vállán, majd léptek hallatszottak, amelyek a kiságy felé tartottak. Ott a Fatert is megsimogatta a szellem, vagy akármi, majd távozott.
Ahogy korábban említettem, nekem is volt a Mama halálával kapcsolatban egy érdekes kalandom, és az is pont egy évvel a halála után volt.
Visszatérve Faterra, születését nemsokára követte a II. Világháború. Nem éppen ideális helyzet egy gyereknek. A Mamával ekkor elköltöztek a dédszüleimhez Nakra, ami egyfajta béke szigete volt akkoriban. Az első világháborús veterán dédapámat szerencsére nem vitték el katonának, mert családfenntartó volt, s ő, dédanyám, meg nagyanyám alkották a Fater családját a továbbiakban. Jó döntés volt, így mégiscsak volt egy apaminta a Fater előtt, és meg kell jegyeznem, hogy a Fater ugyanolyan autoriter személyiség lett, mint a dédapám volt. Fater szeretett Nakon élni. Itt végezte el az elemit és kötött pár életre szóló barátságot. Sokat kérdezősködtem erről az időszakról. A háborúról nem sok emléke volt, a front szerencsére elkerülte a falut. Egyszer ugyan majdnem agyonlőtték a zabráló oroszok a falu főutcáján a barátaival együtt, de szerencsére a sorozat golyói elkerülték.
Az elemi után Dombóvárra került a nagynénjéhez, a jobb iskoláztatás érdekében. A dombóvári évek - dacára annak, hogy a Rákosi rendszer legsötétebb időszakával estek egybe - boldogan teltek. Nagynénje egy szeretetteljes korrekt asszony volt, akit apám akkor is látogatott, amikor a Mama éppen haragban volt vele. Fater ezután Budapestre került, az Agrártudományi Egyetemre. Amikor én kerültem hasonló okokból fel Pestre, egy alkalommal feljött hivatalos ügyben, hosszasan magyarázta, hogy akkoriban az Agrár még a Karinthy úton volt, s hogy hol volt a kollégium, hol az egyetemi épület. Az Egyetemet hamarosan Gödöllőre költöztették a Faterral együtt. Elég sok fénykép van az öregről ebből az időből, boldognak látszik rajta. Ugyanolyan hátranyalt sérója volt, mint az akkoriban készült filmeken a sztároknak, és természetesen dohányzott, mert abban az időben nem is számított férfinak az, aki nem szívta a blázt. Két kedvenc fotóm van Faterről, és az egyik ebből az időszakból való. Ha beszkenneltem, majd ide is bemásolom.
Aztán jött ötvenhat, s a család - beleértve engem is - óriási szerencséjére a fater lemaradt az Astoriánál a buszról, ami a Kossuth térre vitte a tüntetőket. Így a mészárlásról is lemaradt, nem úgy, mint néhány évfolyamtársa, akik szegények ott haltak meg a Földművelésügyi Minisztérium épülete előtt.
Amikor az oroszok megkezdték a bevonulást, a Fater fogta magát, s elindult Pestről haza gyalog Nakra. Egyes szakaszokon sikerült teherautóra felkéredzkednie, így három nap alatt hazaért, s otthon várta ki, hogy mik lesznek a fejlemények. Az egyetem kb. egy félév múlva újraindult, s ekkor ő is visszautazott Gödöllőre. Volt egy szerencsés hozadéka számára 56-nak. Mint politikailag megbízhatatlant, nem vitték be katonának. Végleg lemondtak róla a honvédségnél, csak Ő sajnos ezt nem tudta, ezért még negyvenévesen is a frász kerülgette, amikor éjjel csöngettek úgy, hogy nem vártunk senkit.
Az egyetem elvégzése után agrármérnökként helyezkedett el Somogy megyében. Nem sokat tudtam kiszedni belőle ezekről az időkről. Az biztos, hogy Dalmandon a halgazdaságban becsúszott valami gikszer, s Faternek mennie kellett, aztán dolgozott Kastélyosdombón is, majd Kaposváron lett hivatalnok, továbbra is agrárvonalon. Ezekben az években a Mama mindig vele volt, mert a naki szülők úgy gondolták, hogy ha a Fater el tudja tartani az anyját, hát tegye. Valószínűleg szerepet játszott ebben a döntésben az is, hogy a Mama nem volt egy könnyű eset, igencsak szerette kavarni a dolgokat, s az öregek egy kis nyugalomra vágytak.
Aztán van egy nem egészen világos része a történetnek, itt konkrétan anyám megismerésére gondolok. Anyám pécsi egyetemista volt, s a nyári szünetben sokat volt Nakon egy barátnőjénél. A helyi aranyifjúság, köztük apám persze rögtön felfigyelt a friss húsra. Nem voltak könnyű helyzetben, lévén a faluból jópáran diplomások lettek, elsősorban a férfiak. Ezek aztán nehezen találtak párt maguknak a helyiek közül. Anyámnak először apám jóbarátja, az 56-os események miatti részvétele miatt egyetemről kirúgott , de aztán tanárképzőt végzett Vince udvarolt. Akinek az anyja aztán hamarosan letörte a szárnyait, s Vince visszavonulót fújt. Ekkor aztán apám gőzerővel ráhajtott anyámra, s amikor a Vince mégegyszer bepróbálkozott, még valami komolyabb összezördülés is lett a dologból. A történetben az nem világos, hogy apám mit keresett Nakon, mikor Kastélyosdombón élt. Lehet hogy a nagyszüleit látogatta? Sajnos már nem tudom megkérdezni tőle.
Nemsokára összeházasodtak, s anyám kapott egy szolgálati lakást Taszáron, ahol megszülettünk a bátyámmal. A Mama is velünk jött lakni, s ennek - ahogy az várható volt, nem lett jó vége.
Idekívánkozik, hogy én viszont imádtam Taszáron lakni. Érdekes egy hely ezt meg kell hagyni, a repülők, a katonák, és egyebek miatt, de ez a bejegyzés nem Taszárról szól, se nem rólam. hanem a Faterról.
Szóval eleinte egy kis lakásban laktak, ahol a Fater vidáman pöfékelt a párhónapos bátyám mellett a szobában. Anyám azóta is ezt okolja a bátyám későbbi hörghurutjaiért. Nemsokára átköltöztünk egy nagyobb házba, ahol már volt külön gyerekszoba. A Fater eközben Kaposváron dolgozott a hivatalban, s élvezték a 70-es évekbeli fellendülés gyümölcseit. Mivel lakásra nem kellett félretenniük, Fater belépett az autóval rendelkezők akkoriban elitnek számító klubjába. Első kocsija egy Zsaporozec volt. Ez a bizarr formájú járgány nekem nagy kedvencem volt az oldalsó légbeömlő nyílásai miatt, de valójában tökéletesen illet rá a Fater által kitalált Szamár becenév. Igen csökönyös jószág volt, rengeteget kellett szerelni. Ezért nemsokára meg is szabadult tőle, és egy Zsigulira váltottunk. Nagyon felnéztem az Öregre, mert ügyes keze volt, a kis műhelyében kisebb autószerelési munkákat is simán elvégzett, fúrt, faragott, forrasztott. Nekünk is csinált kiskalapácsot, kisfűrészt, csúzlit, propelleres repülőt, amit a biciklire lehetett szerelni, csónakot.
Megtanított minket biciklizni, néha elvitt az erdőbe ibolyát meg hóvirágot szedni, s kis malmot csinált a csörgedező kispatakra. Reggelente mindig kocsival vitte a családot az ovihoz, hetente egyszer meg uszodába vitt minket be Kaposvárra. Különösen kedves emlékem, mikor elmentünk családilag a laktanya tornatermébe, s ott a trambulinon is ugrálhattunk. Meg amikor hazahozott egy számológépet a munkahelyéről, s mindenki körülcsodálta a masinát. Meg amikor beüzemelte első tévénket.
Igalban nyaralót épített. Ez nyilván elég sok idejét el kellett hogy vegye, de így is jutott ideje arra, hogy rendszeresen vadásszon.
Egyik alkalommal egy rókát lőtt, amit megnyúzott, és a bőrt hazahozta. Hamarosan kiderült, hogy a róka veszett volt, úgyhogy a Fater kapott 20 db. bazinagy injekciót a hasfalába. Akkoriban az oltás még így működött. A probléma ott kezdődött, hogy bátyám meg a szomszéd kislány megnézegették és fogdosták a rókabőrt, úgyhogy anyám igen nagy dilemma elé került. Ugyanis gyerekek számára az oltás akkoriban csöppet sem volt veszélytelen, s ráadásul nem csak saját gyerekről volt szó. Emellett a dolgot nem lehetett sokat halogatni. Kb. az utolsó pillanatban kiderült, hogy a veszettség vírusok a hordozó élőlény elpusztulása után 24 órával már nem fertőznek, így bátyám és a kislány is megúszták az oltásokat.
Szóval zajlott az élet Taszáron, s az én gyermeki szemszögemből minden szépnek is látszott. Valójában anyám és az anyósa között iszonyatos konfliktusok zajlottak. A Mama állandóan pletykálkodott és áskálódott anyám ellen, akinek rendkívül fájt, hogy apám nem állt ki határozottan mellette. Így aztán kb. öt éves lehettem, amikor anyám elérkezett arra a pontra, hogy inkább elválik, de ezt nem bírja tovább. Ekkor már a Fater is belátta, hogy lépni kell, és szerencsére a jövőre szavazott a múlttal szemben, ami jelen esetben azt jelentette, hogy a családját választotta a Mama ellenében. Összeült a családi kupaktanács, és az lett a végső döntés, hogy a Mama visszaköltözik a dédszülőkhöz Nakra. Így is történt, a dédszülők óriási áldozatot hoztak az unokákért, ugyanis a Mama ugyanúgy folytatta a szarkavarást, csak más pályán, jelesül Nakon. Aminek az eredménye az lett, hogy a két dédszülőt sikerült annyira egymás ellen hangolni, hogy úgy haltak meg, hogy nem szóltak egymáshoz. De ez egy másik történet.
A család - és ezzel együtt a Fater életében a következő nagy változás akkor történt, amikor 1977-ben Taszárról Toponárra költöztünk, ahol egy hatalmas házat kaptunk óriási kerttel. A Fater számára ez a kert maga volt a paradicsom, hiszen a vadászaton és a fúráson-faragáson kívül ez volt a legnagyobb hobbija. Rendszerint fél ötkor már otthon volt, s ha nem ment vadászni, általában a kertben tevékenykedett.
Faternek igen határozott elképzelései voltak a kerttel kapcsolatban. Így például akármi csak úgy nem nőhetett sehol. Az előkertben volt egy fügefánk. Mi sosem ettünk fügét, maximum a Bibliában olvastunk róla, és ez bizony így is maradt felnőttkorunkig, mert a fügefa nem illett az Öreg elképzeléseibe, így kivágta. Hasonlóképp járt a kis eperfa is, ami pedig egy gazos sarokban húzodott meg, s imádtuk a gyümölcsét, de Fater szívében nem volt hely neki, így nem maradhatott. Ellenben teleültette a kertet meggyfával dacára annak, hogy a meggyet senki sem ette. A kert északi végébe alamafákat ültetett. Nem volt ott jó a talaj, a fák kb. két-három évig bírták, aztán kiszáradtak. Fater nem adta fel, ha egy fa kiszáradt, egyből ültetett helyette másikat. Így ment ez egészen addig, amíg meg nem halt, termés ugyan alig volt, de a Fater ha egyszer valamit eltervezett, akkor nem tágított, az almafák nem költözhettek máshová, nekik ott kellett túlélniük, mert ez volt a terv.
Hasonló volt a helyzet a szederrel. A Faternek sikerült beszereznie a szeder háziasított formáját, ami szép, igénytelen, gyorsan nő, és annyira savanyú, hogy ehetetlen. Képes volt kiírtani a mindenki által szeretett málnát, csakhogy a szedernek jusson hely. Szőlőből csakis az aprószemű jöhetett szóba, a csemegeszőlők - amiket így boltban kellett megvennünk - nem fértek el a hatalmas kertben. Mondom, a Fater csökönyös ember volt.
Szerencsére a mogyoró, a körte, a cseresznye és a barack is részét képezte a terveinek, így azért szerencsére volt olyan gyümölcs is, ami el is fogyott.
Kb. ötödikes lehettem, amikor a Fater munkahelyi kiküldetésben a Szovjetúnióba látogatott. Ez feltehetőleg inkább afféle jutalomút lehetett, mert nem Moszkvába mentek, hanem Szocsiba. Lelkes érdeklődésünkre aztán az útról annyit nyilatkozott, hogy a tenger elég sós volt.
Visszatérve egy kicsit a Mamára, a Faternak elég ambivalens viszonya volt vele. A Mamát minden héten egyszer meglátogattuk Nakon. A Fater megkérdezte, hogy szüksége van-e valamire, egy kicsit beszélgettek, aztán ennyi. Hazafelé, ha jó idő volt, sokszor elmentünk gombát szedni, vagy csak egyet csatangolni a Zselic közeli dombjaira, amerre vadászni szokott. Hihetetlenül jó élmény volt, tényleg úgy érezte az ember, hogy működik a család. Aztán ezek a közös programok elmaradoztak szépen lassan. Igaz, hogy mi is nagyobbak lettünk, de azért éppenséggel belefért volna, hiszen ezek nagyon szép élmények voltak.
Ami fix maradt, az a Szoboszlói nyaralás volt. Anyai nagyszüleim élnek Hajdúszoboszlón ( most már csak a nagyanyám, aki 93 éves), s minden augusztusban egy-két hétet ott töltöttünk. Apám imádta a Szoboszlói fürdőt, egész nap ott heverésztünk a melegvizes medencében, és nézegettük az embereket, kritizáltuk őket, nevettünk rajtuk. A kövér nőkre mindig felhívta a figyelmünket, mondván, hogy micsoda csatakancát hozott elénk a sors. Ebédre sülthalat, lángost, fánkot meg palacsintát ettünk, a Fater itta a söröket, néha borozott, s együtt kóstoltuk meg a hamburgert 1982-ben, amiről megállapítottuk, hogy ez bizony szar.
Kb. ennyire redukálódtak a családi események a nyolcvanas években. Fater munkahelyet váltott, átkerült a Központi Népi Ellenőrzési Bizottsághoz. Itt dolgozott a rendszerváltásig. Itt aztán történt valami, ami nagyon nyomta a lelkiismeretét, mert ettől kezdve évente egyszer kötelező jelleggel eljárt az Andocsi búcsúba. Ez sosem maradhatott ki, holott egyáltalán nem volt vallásos ember.
A rendszerváltás után a Kaposvári Egyetemre került, ami igen fontos dátum az életében. Hogy miért, annak előzményei vannak. A nyolcvanas években valahogy látványosan épült le a család körül a baráti kör. Anyám nem volt egy különösebben társasági ember, de a Fater könnyen barátkozott. Kiderült, hogy sok baráti családnál a barátkozás fő oka az volt, hogy anyám gyermekorvos, s ezeknek a családoknak épp kisgyermekeik voltak. Mikor a gyerekek megnőttek, az összejárás is megszűnt. Kétségkívül szerepet játszott ebben apám karcos humora is, ami szerintem elég szórakoztató volt, de elismerem, hogy könnyen meg lehetett sértődni rajta. Szóval azt vettük észre, hogy igazából csak a keresztapámék maradtak meg, aminek személy szerint nagyon örülök, mert őket igen szerettem. Bátyám már nem járt ilyen jól, az ő keresztapjával a Faternak sikerült összevesznie.
Namost ezután az elmagányosodott korszak után a Fater az egyetemen összehaverkodott Rohonczi kollégával, aki bevitte az addig számunkra szinte láthatatlan Toponári öregfiúk baráti körbe. Innét kezdve aztán valósággal kivirult az Öreg. Nagy közös disznóvágások, közös szüretelések, pinceszer, bográcsozás, névnapok, születésnapok. Mindez a család többi tagjának teljes kizárásával persze, de igazából nem irígyeltük ezt tőle. Mi már felnőttünk, anyukámnak pedig nem volt már erre igénye. A Fater láthatóan második gyerekkorát élte. Tulajdonképpen minden tökéletes lett volna, ha nem eszkalálódik a bátyámmal annak gyerekkora óta húzódó ellentétük. Nem igazán van ezen mit szépíteni, a Fater nem szerette a bátyámat. Anyám szerint ez azért van, mert a bátyám a Mama kedvence volt, s a Fater ugyan tisztelte a Mamát, de sohasem tudta megbocsátani, hogy a gyerekkorában olyan szigorúan bánt vele, így tulajdonképpen a bátyámon kompenzálta ki a gyerekkori emlékeit. Tény hogy a bratyó nem egy simulékony természet, de a Fater mindig csak a hibáit kereste, soha nem ismerte el semmilyen sikerét. Sokszor azon kaptam, hogy kutat a cuccai között, s mikor kérdeztem hogy mit csinál, akkor mindig zavaros történeteket talált ki, amiben a bratyó általában mint negatív szereplő szerepelt.
Szóval furcsa volt ez az egész. Az öreg pontosan ugyanúgy áskálódott a bátyám ellen, mint annó a Mama anyám ellen. Kezdett a dolog monomániává válni. A két nehéz személyiség között ott volt anyám, mint villámhárító, aki rettenetesen szenvedett ettől a helyzettől. Amikor a kilencvenes évek közepén a bátyám hazaköltözött, a helyzet a végletekig fokozódott. Gyakorlatilag nem is beszéltek egymással. Az öreg minden bajt automatikusan a bátyámnak tulajdonított, aki erre úgy reagált, hogy nem vett tudomást a Fater létezéséről. Anyám örlődött, én meg nem tudtam a helyzet ellen tenni semmit.
Nekem - kisebb összezördülésektől eltekintve - elég jó viszonyom volt vele. Én voltam a kedvence. Emlékszem, életem első osztálykirándulása előtt titokban adott egy ötszázast, azzal, hogy erről a többieknek nem szabad tudnia. Persze kikotyogtam, de máig nagyon szeretem ezért, annyira megható volt ez egy alapjában véve szigorú embertől.
És nagyon bírtam az Öreg humorát, szoktuk is húzni egymást rendszeresen. Mindig kitalált mindenféle beceneveket rám, én meg rá, aztán ment a versengés, hogy ki reagál a becenévre. Beszélgetni nem volt könnyű vele mindig, de azért elég jól megtaláltuk a közös hangot. Így volt ez felnőttkoromban is, amikor nekem még mindig voltak közös programjaim Vele, a bátyámnak meg abszolút nem, pedig nekik kettőjüknek kb ugyanazok voltak a hobbijai. Megjegyzem, ez nem a bátyámon múlott többnyire.
Nyaranta elmentem néha Vele Igalba a termálfürdőbe, és sokat jártunk gombászni is. A gombászásoknál sokszor csatlakozott hozzánk keresztapám is. Nagyon szórakoztató volt nézni, ahogy ez a két ember viszonyult egymáshoz. Gyerekkoruk óta ismerték egymást, mindkettő agrárértelmiségi, mindkettő vadász. Földiek. Mégis, mint tűz és víz. Apám egy lobbanékony típus, egy ezermester, aki falun élt egy kertesházban, és erre nagyon büszke volt. Keresztapám meg egy urbánus ember, amolyan reneszánsz embertípus, totális békességben a világgal, technikához nem ért, (bár például az internetet használja, míg apám nem tudott a számítógéppel bánni) egy gourmand... Náluk kóstoltuk meg először a kaviárt. Emlékszem, keresztapám nekem száz forintot fizetett, hogy egyek belőle. A másik sztori a fondü, amit apám aztán a haláláig emlegetett, mint a gasztronómia negatív csúcsát. Pedig nem is volt olyan rossz.
Mély koncepciózus vitákat tudtak folytatni órákon keresztül arról, hogy hogyan csámcsog a vadkan, hogyan kell a szőlőt művelni, hogy nézett ki Nak a gyermekkorukban, ki kinek a rokona, a szarvasok hogyan bőgnek és egyebek. A keresztapám békés természete és humorérzéke az oka, hogy ez a barátság megmaradt apám haláláig. Én általában csak ültem, és röhögtem, amikor ezek vitatkoztak. Apám élhetetlennek tartotta a keresztapámat, de szerette, ez teljesen nyilvánvaló. Keresztapám meg mindig tanácsokkal látta el apámat, hogy mit hogyan kéne csinálnia, amin apám mindig jó felfújta magát, mert hát kettőjük közül ő volt az ezermester, a kertművelő, a sikeresebb vadász. Egyszóval jól elvoltak.
Sajnos a politika apám második gyerekkorának is betett. Már nem emlékszem pontosan, mikor romlott meg a barátság a Toponári öregfiúkkal, de az biztos, hogy a politika volt az oka. Apám elkötelezett MSZP szimpatizáns volt, aki a másik oldalt egyáltalán nem tudta elfogadni. A Fater nem volt köpönyegforgató, mindig is a baloldalnak szurkolt, és ez így maradt a haláláig. Meg kell mondjam, akárcsak anyámék, úgy apámék is sokat köszönhettek a szocializmusnak. Mindketten nagyon szegény családból jöttek, és sosem lett volna belőlük értelmiségi, ha megmarad a két világháború közti urambátyám rendszer, pedig, mint a mellékelt ábra mutatja, a képességeik megvoltak. Egyik család sem tudott volna tandíjat fizetni, ez teljesen egyértelmű. A mi családunknak is voltak veszteségeik, államosítottak földjeinket, de apámnak és anyámnak is sikerült meglépni a szocializmus segítségével az értelmiségivé válás küszöbét, és ezt sosem felejtették el.
Az öregfiúk azonban inkább a másik oldal felé húztak. Ez 2002-ig biztos nem volt baj, de annál a választásnál sikerült annyira felhergelni az országot, hogy barátságok és családok mentek rá erre a baromságra. Mindez azért volt, hogy minél többen elmenjenek szavazni. Köszönjük kedves politikusok, a jó édes kurva anyátokat!
Egyszóval valamikor a választás után a Fater egyre kevésbe vett részt a baráti körben, ehelyett inkább otthon civakodott anyámmal. Tipikus öregkori depressziós tüneteket mutatott. Sokszor nagyon jó kedve volt, amit több hónap morgás követett. Csakúgy, mint az anyja, a Fater is nagyon tudott haragot tartani. Nem felejtett és nem bocsátott meg soha, ha valaki belegázolt a lelkébe. Fiatalkori mentora, az unokabátyja egyszer elkövette azt a hibát, hogy amikor a Fater a pincéjében tárolta a borát, akkor azt felvizezte, és a nyereséget megitta, vagy eladta. Sosem vallotta be a dolgot, de a Fater kimérte, hogy a bort megpancsolták. Egy harmincéves barátságnak lett ezzel vége. Bátyám keresztapjával, aki pedig az unokatestvére volt, és gyerekkori barátja, egy nyaralásszervezési kérdés miatt úgy összeveszett, hogy a haláláig nem beszéltek aztán.
Három év múlva jelentkeztek az első jelek, hogy gond van. Eladta a puskáját, ami azt jelentette, hogy befejezte a vadászatot. Ennek akkor nem is tulajdonítottam különösebb jelentőséget, viszont amikor nyáron nem akart jönni gombászni, és Igalban már nem kellett neki se a sör, sem a lángos, akkor éreztem, hogy valami összetörött benne. Prosztata gondjai is voltak, ennek köszönhető, hogy elment a belgyógyászatra. Ahol 2008 szeptemberben a leletekből kiderült, előrehaladott gyomorrákja van. Erről írtam korábban egy bejegyzést itt.
Sikerült bekerülnie egy gyógyszerkutatási programba, ami adott neki még kb. másfél évet. Novemberben elkezdték a kemót. Ez annyira megviselte, hogy márciusban azt hittük, egy héten belül meg fog halni. De akemó után mégis egész jól erőre kapott, ki tudott menni a kertig, meg vissza, persze sokszor csak mankóval. Érdekes, hogy amikor rosszabbul volt, akkor mindig javult a viszonyuk a bátyámmal, aki szerencsére nem haragtartó. De mihelyst jobban lett, megint kezdte a régi nótát.
Rák ide vagy oda, az öregnek bikaerős szervezete volt. Nála a diagnóziskor már igen előrehaladott volt a kór, gyakorlatilag nem operálható stádiumban. Kb. egy félévet jósoltak neki - és ő kibírt még másfél évet. 2009 októberében aztán közölte, hogy feladta. Még sugarazták szegényt, de ez már csak amolyan pótcselekvés volt, többet ártott, mint használt. A betegsége előtt 97 kiló volt, amikor meghalt, kevesebb mint ötven. Utoljára 2009 decemberében volt olyan állapotban, hogy beszélni tudtam vele. Sokat sírt a vége felé. 2009 nyarán az Andocsi misére elvittem kocsival, ott meggyónt. Papot ezután nem akart látni. Decemberben már nem igazán fogadott el táplálékot, igaz, hogy mivel komoly nyelési problémái voltak, nem is nagyon tudott enni.
Január ötödikén délután négykor halt meg, édesanyám fogta a kezét, miközben haldoklott.
Isten veled Papa, köszönök mindent, amit értünk tettél! Nyugodj békében! Nem felejtünk soha!