Nyilván adná magát a dolog, hogy a Navalnij ügy kapcsán írjak arról, hogy Oroszország ismét válságba került. Mindazonáltal szerintem a Navalnij ügy csak egy tünet, és bár biztos vagyok benne, hogy lesznek következményei, ugyanakkor afelől sincsenek kétségeim, hogy az igazán fontos dolgok nem Navalnij körül történnek.
Oroszország válsága ugyanis már a szovjet korszakban elkezdődött, és bár azóta lezajlott egy rendszerváltás, újjáépült az államapparátus, a helyzet számukra inkább csak romlott, mint javult.
A világ kétségkívül jobb hely lett azzal, hogy a Szovjetunió felbomlott, de a megüresedett ökológiai cellát új ragadozók töltötték be. Ami Oroszország szempontjából kifejezetten sajnálatos körülmény, az az, hogy az egyikből aztán csúcsragadozó lett, és ez éppen a szomszédjában történt.
Innen, az EU-ból nézve hajlamosak vagyunk úgy látni, hogy Oroszország és Kína természetes szövetségesek a "szakadék felé tántorgó liberális Nyugat" elleni harcban. Ideológiai szempontból talán van ebben némi igazság, de hosszú távon az ideológia semmit sem jelent, a befolyásnövelés, és az erőforrások birtoklása annál inkább.
Az oroszoknál a hatalomtechnikának mindig is kiemelt szerepe volt, azonban a problémáik legfontosabb oka is ebben rejlik. Az orosz hatalomtechnika ugyanis csak otthon működik, a langymeleg orosz közéleti mocsárban. Az orosz külpolitika sokkal inkább kudarcok sorozata, és a mai Oroszország a nemzetközi színtéren sokkal inkább hasonlít egy sarokba visszaszorult magatartás zavaros agresszív óvodáshoz, akivel csak a hasonszőrűek barátkoznak, mint a világpolitika felelős szereplőjének.
Hosszú út vezetett idáig, és az is tény, hogy bukott szuperhatalomnak lenni nem könnyű dolog. Se lelkileg, se gazdaságilag, se demográfiailag. Viszont a helyzet most már odáig fajult, hogy érik a változás.
Hiba lenne ugyanis Oroszországot egy megmerevedett, változásra képtelen társadalomnak beállítani. A történelmük jellemzően nagyobb döccenőkkel haladt, és a sorvezető mindig is Európa volt. Amikor túl nagy lett a leszakadás Európa boldogabbik felétől, akkor rendre színre lépett valaki, és gyökeres változást hozott. Orosz jellegzetesség, hogy ezt többnyire tűzzel-vassal érte el, de elérte. A változás maga meg amolyan oroszos volt, mintha baltával akarnák kifaragni a Dávid szobrot. Sok forgács keletkezik, az eredmény meg csak nyomokban hasonlít a tervekre, de mégis előrelépés történik. Ez történt Rettegett Iván idején, Nagy Péter idején, az első világháború után, és legutóbb a Szovjetunió bukásakor.
Mindez egy működő modell volt mindaddig, amíg a történet leegyszerűsítve kétszereplős volt. Oroszország gazdasági és politikai súlypontja mindenképpen Európában van, és az elmúlt évszázadokban a világ gazdaságának is Európa volt a középpontja. Amikor ez áttevődött az Egyesült Államokba, a helyzet nem sokat változott, mivel az USA kultúrája nyugat-európai kultúra, és a gazdasági, katonai kötelékek a két kontinens között olyan erősek, hogy orosz szempontból ez egységes blokknak tekinthető. A Szovjetunió regnálásának második felében csatlósállammá lett Kelet-Európa pedig lényegesen nem módosította a viszonyokat, mert olyan kis mozgásterük és gazdasági súlyuk volt.
Szóval arra akarok kilyukadni, hogy Oroszország gyökerei európaiak, és Oroszország immunrendszere elsősorban Európán erősödött.
A helyzet mostanra viszont gyökeresen megváltozott. Oroszország olyan kihívást kapott, amit az eddigi módszerekkel nem fog tudni megoldani. A történelemben ugyan nem először fordult elő, hogy a birodalom keleti végeit is kóstolgatni kezdték, de ilyen erős szereplő még sosem került közvetlen szomszédságba az orosz medvével a mongol birodalom létrejötte óta.
Márpedig a medve nincs túl jó állapotban. Kívülről nézve Oroszország régen volt ilyen kicsi. A népességük folyamatosan csökken. A nemzeti össztermékük kb. Olaszországéval egyezik meg, dacára annak, hogy a világ legjelentősebb természeti erőforrásaival rendelkeznek. Ráadásul ennek nagyon jelentős részét a haderejükre kell költeniük, ami azért kerül olyan sokba, mert rengeteg olyan területet is védenie kell, amire az oroszoknak nincs is igazán szükségük. Technológiailag lemaradóban vannak szinte minden területen, ez alól talán a fegyvergyártás az egyedüli kivétel. Nem véletlenül nem vesz senki orosz autót, mosógépet, tévét, egyszóval bármilyen technikai cikket. Egyrészt mert eleve nem is nagyon gyártanak ilyeneket, másrészt meg amit igen, azt igen alacsony technikai színvonalon.
Ami a fegyveripart illeti, nagyon hangzatos bejelentések történtek új fegyverrendszerekről, és tényleg óriási hiba lenne leírni az orosz fegyveripart. Ugyanakkor a hadászat olyan irányba fejlődik, amiben az elektronika egyre nagyobb szerepet kap, és ebben az iparágban Oroszország hagyományosan alulfejlett.
Nem is igazán látszik, hogy ez változna. Hallott már valaki orosz fejlesztésű mikroprocesszorról?
Emellett Oroszország kénytelen kiárusítani a családi ezüstöt, ami alatt a fegyveripari technológiát értem. Teszi mindezt azért, mert rá van szorulva. Ugyanis a fegyverpiacon a tőkeerős vevők inkább a nyugati technikában bíznak, ami az eddigi háborús konfliktusok tapasztalatai alapján elég megalapozott döntésnek tűnik. Így Oroszország oda kénytelen exportálni, ahova tud, és nem oda, ahova akar. Így lett orosz fegyverexport piac Kína. Kínába ugyanis a nyugati államok nem adnak el fegyvereket és hadászati technológiát. (más kérdés, hogy azt Kína megszerzi kémkedéssel).
Oroszország viszont nem tud lemondani a kínai piacról, mert ők a legjobban fizető vevőik. (Őket pedig India követi.) Kínával viszont van egy kis probléma. Méghozzá az, hogy ami Kínába kerül, azt el kezdik másolni, majd egy idő múlva tovább tökéletesítve azt kiváltják saját termékkel. Így járt Oroszország a legutóbb a Szu 27-es és Szu-35-ös vadászrepülőivel. Kína pont annyit vásárolt tőlük, amennyire már nem tudtak nemet mondani, de mihelyst Kínába kerültek a gépek, rögtön elkezdték fejleszteni az ezeken alapuló saját változatokat. A legtovább a hajtómű visszafejtése tartott nekik, ezért a kínai klónok egy ideig orosz hajtóműveket kaptak, de mostanra ezt az akadályt is sikerrel vették a kínai mérnökök, és a legújabb generációs vadászgépeik - amelyek lopakodó technikával vannak felszerelve - már saját fejlesztésű hajtóműveket használnak.
A Kínai Néphadsereg továbbra is használ orosz vadászrepülőket - bolondok lennének kidobni ezeket az amúgy remek gépeket - de ezek már kínai elektronikával vannak felszerelve, ami sokkal fejlettebb, mint az eredeti orosz rendszer. Úgyhogy egy fegyveres konfliktus esetén ha egy orosz és egy kínai Flanker szembekerül, jó eséllyel az utóbbi jön ki győztesen az összecsapásból.
Oroszország ezzel együtt nem lebecsülendő ellenfél, és ezzel Kína is tisztában van. Ezért nyílt katonai konfliktus még egy ideig nem lesz a két ország között. Az óriási orosz atomarzenál jelenleg megkerülhetetlen, ezért Kínának először gazdaságilag kell teljesen kiszolgáltatottá tenni az oroszokat. Ez viszont nem egyszerű, mert mindezt úgy kell megtenni, hogy az orosz gazdaság lehetőleg ne erősödjön közben. Ezért is van, hogy Kína sokkal szívesebben vesz gázt a közép-ázsiai országoktól, mint Oroszországtól. Az csöppet sincs ellenére, hogy ezek az országok erősödjenek, mert minél erősebbek, annál kevésbe függenek Moszkvától, és minél fejlettebbek a gazdasági kapcsolataik Pekinggel, annál könnyebb lesz irányítani őket. Így Oroszországot déli irányból lehet szép lassan elszigetelni, és a piacoktól, szövetségesektől, technológiától elzárt Oroszország amúgy is csak nagy erőfeszítések árán fenntartott és etnikailag egyre inkább kínaivá váló távolkeleti része úgy fog Kína ölébe hullani, mint az érett gyümölcs. Ha máshogy nem, akkor úgy, hogy a kínaiak fogják kinevezni az ország új diktátorát.
Ebből a folyamatból amit fentebb vázoltam, egy dolog következik. Oroszországnak - ha túl akarja élni egy nála népességben és gazdaságban összemérhetetlenül nagyobb szomszédos állam felemelkedését - ki kell egyeznie a nyugattal. És ezt ők is tudják. El lehet játszani, hogy ők még mindig nagy hatalom, de egy olyan világban, ahol lassan már az USA vezető szerepe is megkérdőjeleződik, ott egy ilyen wannabe hozzáállás nem sokáig tartható.
Szóval ki kell egyezniük, de ennek van egy objektív akadálya. Ezt az akadályt Vlagyimir Putyinnak hívják, aki mára egyértelműen a fejlődés gátjává vált Oroszországban. Putyin ahogy öregszik, úgy veszi fel egyre jobban a keleti despoták jellemző vonásait. Mindent trükközéssel próbál megoldani, és mára a hatalom megtartásán kívül nem sok víziója maradt. Gátlásai sosem voltak, vagy ha mégis, a KGB-s idők azt maradéktalanul kiölték belőle. A KGB-s évek alapvetően határozzák meg Putyin gondolkodását, és ezért van az, hogy mindig nyugatra figyel, hiszen a KGB is a keleti-nyugati szembenállásra van berendezkedve, az az a terep, amit ismer.
Közben meg nem árt megjegyezni, hogy a Szovjet/Orosz területet utoljára pont hogy nem nyugatról, hanem éppen Kína felől érte támadás. Akkoriban itt mifelénk szocializmus volt, ezért az újságok nem írtak róla, de 1969. március 15-én egy határincidens nyomán robbanásig feszült a Szovjetunió és Kína viszonya: Moszkva `megsemmisítő válaszcsapással` fenyegette meg az akkori kínai vezetést, ha megismétlődnek a fegyveres betörések az egyébként vitatott hovatartozású közös ázsiai határszakaszon.
Az atomháború elkerülhetetlennek látszott, és tudják ki mentette meg ettől a világot? Maga Trükkös Dick, avagy Richard Nixon, aki akkortájt éppen a Fehér Házban lakott, és az oroszok óvatos tapogatózására, miszerint az USA semleges maradna-e egy Kínát célzó orosz atomtámadás esetén egy határozott nemmel válaszolt. Ez egy történelmi pillanat volt, ha akkor Nixon igennel felel, a világ gyökeresen másképp nézne ki ma.
Így vagy úgy, ez az incidens mély nyomokat hagyott mindkét félben. Az orosz rakéták egyharmada azóta Kínára van becélozva, a kínai rakéták pedig Oroszországra. A történet tanulsága pedig az, hogy nem kell bedőlni a propagandának, akkor is mindenki azt hitte, hogy a Szovjetunió és Kína természetes szövetségesek, aztán mégis egy pillanat alatt borult a papírforma.
Időnként persze látványos barátkozási gesztusok történnek Moszkva és Peking között. Most is egy ilyen periódust élünk. Ennek hajtóereje a közös ellenfél elleni összefogás szükségszerűsége. De mindez ne tévesszen meg senkit. A hangzatos bejelentéseket a közös üzletekről nem szokták nagy volumenű tényleges intézkedések követni. A Krím annexiója utáni gazdasági szankciók hatására Oroszország beígérte a gázexport Kína irányába történő átcsatornázását, Ennek már hat éve, de az oda irányuló gázkivitel volumene még mindig csak kis töredéke az EU felé irányulónak. Kína ugyanis olcsón akar gázhoz jutni, és erre remek forrásai vannak Közép-Ázsiában. Mára nem sok minden maradt, amit az oroszok Kínának el tudnának adni. Technológiában versenyképtelenek, a kínai nukleáris ipar mára utolérte az orosz színvonalat, a hadiipar szintén, sőt meg is előzte. Nyersanyagok jöhetnek szóba, elsősorban vasérc, amiből Kínában sosincs elég, továbbá fa, és élelmiszer, utóbbi akkor, amikor éppen feleslege van belőle Moszkvának. Ami még fontossá teheti az oroszokat a kínaiak szemében, az a transz-szibériai vasútvonal a teherszállítás szempontjából, de nyilván cseppet sem véletlen, hogy Kína inkább alternatív útvonalat akar kiépíteni az Új Selyemút projekt kereteiben.
Az erőviszonyok alakulását jól szemlélteti, hogy a legutóbbi orosz-kínai csúcstalálkozón rendezték az ötven éve vitatott határszakaszok ügyét. Oroszország minden ponton engedett a kínai álláspontnak. Ez jelzi igazán, hogy Putyin tényleg a sarokba szorult, és most ott remél segítséget kapni, ahol hosszútávon a vesztére törnek.
Kína egyébiránt most már ott tart, hogy fel van háborodva, ha Habarovszkot az oroszok Habarovszként emlegetik, és nem a kínai nevén. Korábban ugyanis volt ott egy kisebb kínai település. A máskor oly büszke oroszok pedig csak hallgatnak. Tény, hogy a kínai birodalom egykor a Bajkálig ért. És persze aki tanult történelmet, az azt is tudja, hogy Kína úgy tekint magára, mint Középső Birodalomra az alvilág és a mennyek között. Ez viszont azt is jelenti egyben, hogy a birodalom határai az egész földre kiterjednek.
Ilyen a nyugati viszonylatban nincs. Se az USA-nak, se Európa boldogabbik felének nincsenek területi követelései Oroszországgal szemben. Az utódállamokban történő befolyás szerzés pedig az orosz gazdasági és társadalmi modell versenyképtelensége miatt kialakuló természetes folyamat. Akárki akármit mond, Fehéroroszországban nem jó élni, és az orosz modell hazai híveinek sincs eszük ágában valamelyik orosz utódállamban élni, de még Oroszországban sem. Az oligarchikus áldemokrácia egyértelműen egy hanyatló modell. Hatékonytalansága miatt fenntartani csakis egy erősen militáns államszervezettel lehet. Az pedig előbb-utóbb forradalomhoz vezet.
Az írásom végkövetkeztetése az, hogy Oroszországban hamarosan nagyon komoly átrendeződések várhatóak, és Putyin napjai meg vannak számlálva.
Az utolsó 100 komment: