Én tényleg azt hittem, hogy Gerendai profiknak adta el a Szigetet.

De most már elég egyértelmű, hogy itt is bekövetkezett az, amit rengeteg eladott vállalatnál látni... vagyis olyan befektetők vettek meg egy céget, akiknek pénzük van, de hozzáértés és meg tehetség helyett csak a középszer, és a kreativitás teljes hiánya jellemzi őket. 

Tavaly már nagyon lehetett látni, hogy itt valami rohadtul nincs rendben. Látványosan kevesebb ember volt a rendezvényen, mint akár egy évvel korábban, és az egész valahogy rendkívül fáradtnak tűnt. Az a pezsgés, és sokszínűség, ami korábban mindig is jellemezte a Szigetet, már csak nyomokban volt megtalálható. 

Született kritika a jelenségről bőven, és joggal számíthattunk arra, hogy a menedzsment észbe kap, és változtat az irányon. Most azonban, hogy már szinte teljes a lineup, mélységes sajnálattal szembesültem azzal, hogy semmilyen következtetést nem vontak le a tavalyi fiaskóból.

Nyilván az én benyomásaim sok szubjektív elemet tartalmaznak. És sok mindent nem tudok a háttérről. De a józan paraszti érvelés logikája az én oldalamon áll. Szerintem érdemes figyelembe venniük az én véleményem is, elvégre mint rendszeres látogató én egy fesztivált veszíthetek, ők viszont a munkájukat és a befektetésüket.

Nézzük akkor, hogy nekem, mint a Szigetre évtizedek óta kijáró embernek mik a hanyatlás jelei a Sziget esetében.

Először is ami leginkább szembetűnő, az a sokszínűség hiánya. Az egészből totálisan eltűnt az az akár amatőrnek is nevezhető, de mégis mélyen emberi báj, ami korábban megkülönböztette a Szigetet a nyugati fesztiváloktól. A civil szervezetek jelenléte, az amatőr performanszok, a Krisna sátor , sorolhatnám még, de leginkább a megjelenő zenei stílusok beszűkülése a legfájóbb. Tavaly amerikai unokatestvéremmel látogattunk ki, és ő volt az, aki megállapította, hogy egyszerűen mindent eluralt a techno és a rap. Még van ugyan világzenei sátor, de ha a trend így folytatódik, akkor hamarosan ettől is megszabadulnak.

És akkor nézzük a mostani lineup-ot. Együttesekből már csak mutatóba találunk párat, ellenben a noname egyéni előadók gyakorlatilag letarolják a kínálatot. Ezek túlnyomó többsége DJ. Az első Szigetekre még farmeros tarisznyás fiatalok jöttek megnézni a kedvenc zenekaraikat, diszkó nem is volt. Most viszont teljesen megfordult a helyzet. Egy-két rockzenekar még maradt mutatóba, de nincs ska, regggae, country, rockabilly, punk - de indie előadókat is nagyítóval kell keresni. Rap az van, de azért ezt ne nevezzük már választéknak. Közben én pontosan emlékszem, micsoda hatalmas bulikat produkáltak ezeknek a kihagyott stílusoknak az előadói Biztos vagyok benne, hogy a noname szóló előadóknak a többsége nagyon olcsó, és gazdaságos, de ennek az egésznek előbb-utóbb bizalomvesztés lesz a következménye, abból meg nagyon nehéz lesz kijönni.

Most pedig kedves szervezők, kezdjetek el figyelni, mert most jön a lényeg, már ami a ti megélhetéseteket érinti.

1. észrevétel. Elképesztő dilettantizmus azt feltételezni, hogy a Szigetre csak a fiatalok szeretnének kilátogatni. Persze most már lassan sikerült ezt a gazdasági csődhöz vezető vágyott célt elérnetek, mert addig rontottátok a kínálatot, hogy harminc felett az emberek alig találnak olyan előadókat, akikért hajlandóak lennének kicsengetni az amúgy elég borsos jegyárat. Én találtam öt együttest (IATP, Bohemian Betyars...) a hat napra, amiket megnézésre érdemesnek tartok, ezen kívül csak a barátok kedvéért megyek ki, és tudom, hogy a legtöbb itőd fröccsözéssel meg beszélgetéssel fogom tölteni). De amit mondani akarok, az az, hogy ha a hrminc feletti korosztálynak napi egy élvezhető koncert jut, akkor azt jóval olcsóbban meg tudja oldani a Szigeten kívül. És amitől különösen ostobának tűnik a lineup középkorúakat negligáló összeállítása, az az, hogy pont azokról a korosztályokról mondtok le ezzel, amelyek a legtőkeerősebbek. Ez a korosztály már dolgozik, van pénze, és szeretné még egy kicsit úgy fiatalnak  érezni magát, hogy már nem kell számolgatnia, hogy még egy sör belefér-e. Segítek. Gerendaiék ezt felismerték. Ezért volt ott a nulladik napon annak idején az Iron Maiden, a Tankcsapda, stb. akik akkoriban már messze nem az aktuálisan legfrissebb trend voltak, de rengeteg embert behúztak. A kassza meg szépen csilingelt. Most ezzel szemben az van, hogy meghívtok trendi, de jó esetben is csak másodvonalbelinek számító előadókat, akik végigturnézzák az összes többi fesztivált is, tehát semmi nóvumot nem jelentenek az általatok annyira preferált fiatal külföldi közönségnek, a harminc felettieket viszont hidegen hagyják. Aztán lehet csodálkozni, hogy milyen szellősen ácsorognak az emberek a színpadok előtt. Eszembe jutott, hogy talán az kering a fejetekben, hogy régebbi előadók meghívása esetleg elriasztja a fiatalokat... Ez egyáltalán nem vág egybe a tapasztalattal. Gerendaiék idejében sem volt ebből sosem probléma, mindenféle korosztály jött, és jómagam is óriásit pogóztam tinédzserek között a küzdőtéren annó a Manu Chao-n. Akit ma már ez a szervezőgárda biztos nem hívna meg, pedig teltházas bulit csináltak. Mivel látom lelki szemeim előtt a sértett arcokat, és felhúzott orrokat, szeretném tisztázni, hogy nem azt mondom, hogy a fiatalok ízlését nem kell kiszolgálni. Dehogynem kell. Jöjjenek olyan előadók, akiket ők szeretnek. Hiszen majd annó ezekből a fiatalokból is lesznek harmincasok. Csak azt vegyétek végre észre, hogy csak belőlük megélni már nem tudtok a piacon. A demográfiai folyamatok ismeretében meg egyértelműen magatok alatt vágjátok a fát. 

 2. észrevétel. Szintén elképesztő dilettantizmus a külföldi látogatókra felhúzni a fesztivált. Az megvan ugye, hogy Budapest egy nagyváros, és a közvetlen vonzáskörzetében kb. 3 millió ember él? Ezeknek is van ám pénze, ugyanúgy költenek, mint a külföldi fiatalok. Tehát érdemes lenne megfontolnotok kicsit nagyobb hangsúlyt fektetni a magyar előadókra, nem csak olyan megtűrt kötelező elemként szerepeltetni őket. Akkor talán nem lenne olyan érzése a magyar látogatóknak, hogy csak lenézett csóró vendégek valaki másnak a buliján. Az igazi növekedési potenciál látogatószám tekintetében itthon van. Ami a Szigetet kiemeli a többi hazai fesztivál közül, az az, hogy itt az ember külföldiekkel találkozhat, megismerhet más kultúrákat, előadókat, gyakorolhatja a nyelvet. Ennek van vonzereje, de ha közben az ember másodrendűnek érzi magát, mert a saját nyelvén csak egy-egy előadót talál, egy napra, a többi nagyrészéről meg halvány dunsztja sincs, hogy kicsoda, az bizony gazdaságilag nem éri meg. Akkor inkább elmennek Orfűre, meg  EFOTT-ra, és akkor bizony a Szigetre nem marad pénz. Ami a külföldi vendégeket illeti, ők elsősorban fiatalok, akik nyitottabbak az idősebbeknél. A Sziget nemcsak multikulti, de ugyanakkor egzotikum is, és ez mindig is a legfőbb vonzereje volt. Ezért indultak meg a fiatalok Hollandiából a kétezres évek elején, pedig akkor nem igazán voltak tele a sátrak holland DJ-kkel. Azt otthon is meg tudták nézni. A Sziget divat lett, mert más volt, mint a többi. Egyrészt azon kevés helyek egyike, ahol egy nagyváros közepén van a buli, másrészt Budapest egy nagyon jó hely, harmadrészt a zenei kínálata megkülönböztette a többi fesztiváltól. Most viszont azt látjuk, hogy a Sziget szépen besorolt a gombamódra szaporodó tucatfesztiválok mögé, és kvázi pont ugyanazt kínálja, mint azok. Ebből pedig már rövidtávon is lefele tartó trend lesz, mert ide sokat kell vonatozni. 

3. észrevétel. Ne akarjatok már agyonszabályozni mindent. A Sziget nagyon jól megvolt mindig is kordonok nélkül. Most meg az egész körbe van kerítve mindenütt falakkal, és ahelyett, hogy egy parkban, fák között sétálhatna az ember, átélve a szabadság érzését, amiről az egésznek szólnia kellene, valamelyik kontrollfreak kitalálta, hogy akkor ami az utakon kívül esik, az legyen mind lezárva kordonokkal, nehogymár egy szerelmespár kullancsot kapjon, ha elvonul egy pásztorórára. Most komolyan attól féltek, hogy tömegek fognak beúszni a Duna felől? Megjegyzem, ha valaki ezt bevállalja, akkor azt nem a kordonok fogják megállítani.

4. észrevétel. Engem személy szerint rettenetesen irritál a VIP szektor. A Sziget jelmondata az volt, hogy Kell egy hét együttllét. Namost én értem, hogy a kőgazdagok között is menő dolog arról csivitelni eltartott kisujjal, hogy "Kinn bulikáztunk a Szigeten", de ez valahogy az egész dolognak a megcsúfolása. Pont annak a közösségi élménynek a megtagadása, amire ez az egész épül.

Összefoglalva tehát azt a tanácsot tudom adni a tisztelt menedzsmentnek, hogy ha azt szeretnétek, hogy még öt év múlva is legyen munkátok, akkor sűrgősen kezdjétek el komolyan venni azt a szót, ami mindig ott szerepel a slide-jaitokon, amikor hihetetlen magabiztossággal oltjátok egymást a hülyeségeitekkel az értekezleteken. Kiírom nagybetűvel, hátha így átmegy.

SOKSZÍNŰSÉG

Ti a látogatókból éltek. Ha van eszetek, felhagytok azzal a rendkívül káros gyakorlattal, hogy a kínálaton keresztül szelektáljátok őket, és inkább elmentek abba az irányba, hogy igyekeztek minél szélesebb rétegnek megfelelni. A pénz ugyanis abban van.

Mert a Szigeten nemcsak az aranyflitteres ruhába öltözött süldőlányokra van szükségetek, akik egy napra jönnek, aztán inkább a Dockyardban folytatják másnap, hanem a rockerekre, a punkokra, a metálosokra, retrósokra, a középkorúakra, az idős hippikre, az elnyűtt családanyákra és a pocakos családapákra is. Higgyétek el, nekik is kell az az egy hét együttlét, úgyhogy elkezdhetnétek odafigyelni rájuk. Az ő igényeik kiszolgálása nem okvetlenül kerül több pénzbe, nektek viszont a megélhetésetek múlik rajta. Persze lehet, hogy a line-up összeállítása nem egy menü felkínált pontjainak bekattintgatása lesz, hanem utána kell menni együttesek kapcsolattartóinak, telefonálgatni kell, meg még az is lehet, hogy némi közvéleménykutatást is meg kell rendelni, de a fenntarthatósághoz ez kell. Szóval ideje lenne egy kicsit összekapnotok magatokat... Remélem néhány szemet sikerült felnyitnom.

- Ma erős a gazdaság, stabil és nagy a jólét! (Gyurcsány Ferenc kormányfő, 2004.szeptember 6.)

- Ne haragudjanak, hogy elmondom, tegnap is elmondtam, hogy az a helyzet, hogy nem tudják az emberek, hogy milyen jó nekik Magyarországon. (Nagy Márton gazdasági miniszter, 2024. november 21)

Ez a poszt teljesen nyilvánvalóan nem fog kikerülni az index címlapra, de mindegy, vágjunk bele. :-)

Végül csak kibújt a szög a zsákból! Most már akinek van egy csöpp esze, az pontosan tudhatja, hogy Vitézy Dávid lesz a Fidesz főpolgármester jelöltje. A Századvég úgy oldotta meg a kérdést, hogy hogyan lehet egy fideszellenes többségű városban a fidesz jelöltjét a győzelem esélyéhez hozzásegíteni, hogy generált egy műbalhét, ami alapján az a látszat, mintha Vitézy nem lenne a NER része. 

A szerepek világosak. Lázár János kapta a mumus szerepet, aki a NER-t képviseli, és Vitézynek a józan hang jutott, aki szembe megy a Fidesszel. Még az öreg szenilis Tarlóst is előkaparták a zsírosbödön mélyéről, aki most hirtelen nagyon szeretni kezdte Vitézyt, miközben mi meg kitűnően emlékezünk Tarlós "Tütübáros" performanszára, meg arra, hogy mennyire utálták egymást, amíg együtt kellett dolgozniuk. 

Szóval kőkemény hülyének nézés megy megint, viszont a forgatókönyv annyira sablonos, hogy szinte minden lépés pontosan kiszámítható.

Az egészet egyébként már korábban is sejteni lehetett, amikor a Schmidt Mária fia által vezetett kamuellenzéki LMP elkezdte pedzegetni, hogy Vitézyt alkalmasnak találják a főpolgármesteri szerepre. Ez a "találják" persze természetesen egy erős eufémizmus, mivel az LMP-ben Ungár Péter akaratán kívül nem létezik más. Ő pedig vett magának egy pártot, és nem fél használni.

Az emberek persze nem hülyék, az LMP egykori szavazói túlnyomó részének nincsenek illúziói azzal kapcsolatban, hogy a NER-ből élő Ungár mennyire független a NER-től. Ezért van az, hogy az LMP messze a parlamenti küszöb alatt tanyázik - ez most az Európa parlamenti választásokon várhatóan feketén-fehéren ki fog derülni - de mégis megpróbálnak királycsináló szerepbe kerülni. Azt nem tudom, hogy Ungár áltatta-e magát valaha is azzal, hogy ő nem függ a Fidesztől, de a 2022-es választások után egyértelműen a Fodor Gábor féle utat választotta, bár legalább nem a munka nélküli megélhetésért kollaborál, mint Fodor, mivel Ungárnak ez már ettől függetlenül is adott.

A NER kamuellenzéki projektjei közül az LMP messze nem a legerősebb fegyver - ezzel a címmel Toroczkaiék büszkélkedhetnek - de a Mi Hazánk Budapesten teljesen marginális, így Rogánék kénytelenek voltak Ungárékat használni az ellenzéki szavazók megtévesztésére.

És bár az LMP ezen az egészen csak veszíthet - mert plusz szavazatokat nem hoz Vitézyt jelölése - ugyanakkor a kilógó NERláb miatt a maradék szavazóik is könnyen elpártolhatnak tőlük. Abban viszont biztosak lehetünk, Ungárnak a számla végösszege pozitív lesz, mert a NER rendesen meg szokta fizetni a kollaboránsait.

Szóval nézzük akkor, hogy mi is várható.

Borítékolni lehet, hogy a közlekedéssel fogják tematizálni a kampányt a fidesz médiumok, mert ez az a terep, ahol Vitézy hitelesen tud megszólalni. Lesz még jópár aljas húzás, ebben Lázár János mindig is nagyon tehetségesnek bizonyult. Szeretném itt megjegyezni, hogy Vitézy mellett éppen Lázár volt Tarlós másik nagy ellensége, és amikor Tarlós megpróbálta függetlennek beállítani magát, akkor általában Lázárral csörtézett egyet, szóval a fidesz ismét ezzel a recepttel próbálkozik, semmi új sincs a nap alatt.

Szóval arra lehet számítani, hogy Vitézyt a józan harmadikként próbálják eladni a választáson, mert láthatóan a fidesz berkeiben nincs olyan ember, akit le lehetne nyomni a budapestiek torkán. Orbán rendszeresen oszt ki kompromittáló feladatokat a sameszeinek, hogy azok ne nőhessenek túl a számukra kijelölt kereteken. Ez ütött most vissza úgy, hogy a leglojálisabb mamelukjai gyakorlatilag eladhatatlanok. Egy Kocsis Máté polgármesterjelöltsége közröhejbe fulladna, ismeretlen embereket indítaniuk meg nemcsak hogy kockázatos, de Karácsonnyal szemben még teljesen esélytelen is. A Borkai botrány óta a sportolói vonal sem annyira népszerű, és látva például Gödön Kammerer egyértelmű alkalmatlanságát, valamint az akkugyár szennyezése ügyében tanúsított totális impotenciáját, az emberek kezdik elveszíteni a bizalmukat ebben a politikai termékben.

Nem vitatom el Vitézy szakértelmét, sőt, érdemes megemlíteni, hogy amikor Karácsony győzött, akkor felkinált Vitézynek egy szakpolitikai pozíciót a kabinetjében, de Vitézy akkor inkább államtitkár lett, és azon a poszton nem igazán remekelt. Ugyanolyan utasításvégrehajtó lett belőle, mint a többi fideszesből, és amikor az volt kiadva neki, hogy tessék hazudozni, akkor hazudozott. Amikor gyalázni kellett az ellenzéket, akkor is szépen beállt a sorba. Aztán leváltották, mert alkalmatlan volt.

Miért is gondolná bárki, hogy Vitézy nem a fidesz érdekeit képviselné a Főváros érdekeivel szemben? Ha államtitkárként megtette, akkor megtenné főpolgármesterként. Őt a képességei alapján simán el tudom képzelni miniszterként, mert van egy világos víziója, amit nagyon tisztelek benne. De ő nem az az ember, aki a fideszes oligarchákat meg tudná fékezni, vagy bármiben is nemet mondana Orbán bármilyen kérésének. Ha Vitézy lesz a főpolgármester, akkor Fudan egyetem lesz a magyar diákok kollégiumi negyede helyén, és olimpiát fogunk rendezni, amit a fene sem akar. 

Bízom benne, hogy Budapest józanabbik része át fog látni a szitán, mint ahogy abban is bízom, hogy az LMP végre tényleg lapátra kerül, és Ungár felettébb káros politikai pályafutása hamarosan véget ér.

Ha posztot érdekesnek találtad, javaslom azt is olvasd el, hogy milyen szélhámosság készül Dunaújvárosban a Dunaferrnél. (klikk)

Látszólag rendeződött a helyzet a Dunaújvárosi Vasmű körül. A botrányoknak vége, sikerült vevőt találni a hányattatott sorsú ipari komplexumra.  A Liberty Steel Group  lett a vevő, és a tervek szerint a kínai CISDI Engineering Co.-val és a Gazdaságfejlesztési Minisztériummal együttműködésben a Dunaferr a szénalapú acélgyártásról az elektromos ívkemencés technológiára tér át, jelentősen - mintegy 80 százalékkal csökkentve ezzel a működés közvetlen széndioxid-kibocsátását. Az elképzelés az, hogy egy új, 150 t kapacitású elektromos ívkemencét fognak telepíteni, amelyet a CISDI fog szállítani. (forrás)

Eddig oké. Minden jel arra mutat, hogy az elektromos energiáé a jövő. Paks meg egyébként is közel van.

Most jön viszont a csavar a történetben.

A terv ugyanis az, hogy az energiát saját maguk fogják előállítani, méghozzá megújuló forrásból. Ugye milyen jól hangzik?

Nincs gond azzal, hogy megújuló forrást használnak. Egy ilyen nagyüzem remek kiegyensúlyozó szerepet tudna betölteni a megújuló energiaforrások kiaknázásában, ugyanis a nagyolvasztónak nagyjából mindegy, hogy éjszaka vagy nappal melegíti és olvasztja a vasat. Ami nem mindegy, az az, hogy az áram mikor mennyibe kerül. Márpedig jellemzően nappal, amikor süt a nap, az áram ára az áramtőzsdén alacsonyabb, mi több, még olyan helyzet is elő szokott fordulni, hogy az áramnak negatív ára van. Egy naperőművet ugyanis nem lehet lekapcsolni, a megtermelt energiát el kell használni valahogy. Ha egy országnak van szivattyús erőműve, az ilyenkor nagyon jól jön, de az is megfelel, ha a sok energiát fogyasztó üzemek ilyenkorra időzítik a termelésüket, és segítenek felvenni az áramcsúcsot, miközben az egyenletes energiatermelésre (zsinóráram) optimalizált atomerőművek pedig az alapszükségletet biztosítják.

Ami viszont penetránsan bűzlik, az az hogy  - ha hihetünk a híreknek - a tulajdonosok az acélmű területén felépített geotermikus erőművel akarják az ívkemence működtetéséhez szükséges irdatlan mennyiségű energiát előállítani.

A vas olvadáspontja 1538 Celsius fok. Több mint kétszerese az alumíniuménak. (Megjegyzem, ma nincs az országban alumínium kohó, pont a magas áramfogyasztás miatt).

150 tonna vas megolvasztásához a folyamat alatt iszonyatos mennyiségű energia kell. Számoljunk utána! Tegyük fel, hogy van 150 tonna 0 Celsius fokos vasunk. Ezt kell felmelegítenünk a vas olvadáspontjáig, és ott megolvasztanunk.

A hőveszteség elkerülése érdekében lehetőleg minél kevesebb idő alatt kell felmelegíteni a vasat az olvadáspontjáig, ami azt jelenti, hogy minél rövidebb ideig minél nagyobb - egészen brutális - áramerősséget kell biztosítani.

Na most akkor induljunk ki abból, hogy a Paksi erőmű 2000 MW teljesítményű, tehát a fentiekhez szükséges energiát 70 óra alatt tudná megtermelni, ha csak az ívkemence igényeit szolgálná ki.  Ez nyilván nem lehetséges, de azért érdemes belegondolni, hogy mekkora energiaigénye van egy ilyen folyamatnak az ország energiatermelő kapacitásaihoz képest.

Tegyük fel, hogy az ívkemence egészen szuper hőszigetelésű, és így elhanyagolható a hővesztesége, ezért aztán mondjuk két hét alatt olvasztja fel a vasat. Még ehhez is az kell, hogy az egyik Paksi reaktor csak az ívkemencére dolgozzon. Arról nem is beszélve, hogy ez nyilván egészen brutális pénzösszegbe kerül.

Na most jön a szélhámosság! "Szakértők" összedugták a fejüket, és kitalálták a Nagy Megoldást! Legyen az energia ingyen, építsünk egy geotermikus erőművet a gyár területén!

Az persze igaz, hogy kis hazánk a termálfürdők országa, és nálunk kicsit gyorsabban nő a hőmérséklet, ha lefelé fúrunk, mint Európa más részein, de azért álljunk már meg egy pillanatra!

Tegyük fel azt az egyszerű kérdést, hogy hány geotermikus erőmű van ma Magyarországon?

A válasz egyszerű! Egy sem!

Véletlen? 

Nem!

A geotermikus erőművek nem véletlenül nem terjedtek el, és Izlandon meg Új Zélandon kívül csak egészen elenyésző részét adják az energiatermelésnek.

Ennek több oka van. Az egyik a viszonylag kis hőmérsékletkülönbség, amivel dolgoznak. Nálunk kb. 1500-2000 méterre kell lefúrni ahhoz, hogy a minimálisan szükséges 100 fokos közeghőmérsékletet elérjük. De ez még tényleg csak a minimum, mivel minél kisebb a hőmérsékletkülönbség egy energiatermelő dugattyú vagy akár turbina két oldalán, annál kisebb a hatásfok. Egy szenes, erőműben , de még a nyomottvizes atomerőművekben is ez több száz fok. Geotermikus erőműnél - mivel a fúrás mélysége nem lineárisan, hanem exponenciálisa kerül többe, minél mélyebbre fúrunk - az ilyen hőmérséklet elérése nagyon nehéz. De nem is ez a fő probléma, hanem az, hogy a hőt adó kőzetréteg  rossz hővezető. Miután átadta energiáját a lepumpált víznek, ami jó esetben gőzzé válik és turbinát hajt meg, a kőzet odalenn lehűl, és csak lassan melegszik vissza a működési hőmérsékletére. Ezért több lyukat is kell fúrni, egymástól viszonylag távol. Nem véletlen, hogy a geotermikus energiát áramtermelés helyett inkább fűtésre használják, ott nem kell foglalkozni hatásfokkal, mert a hőenergiát hőenergiaként hasznosítjuk, nem alakítjuk át elektromos energiává.

Izland legnagyobb geotermikus erőműve a Hellisheidi erőmű. Ez azért tud hatékonyan működni, mert gyakorlatilag egy mélyben fekvő óriási magmakamra hőjét csapolja meg, amiből Izlandon elég sok van. (Magyarországon viszont egy sem). Ez az erőmű 700MW teljesítményű, az egyik legnagyobb a világon. Ezenkívül Olaszországban, az Egyesült Államokban, Új Zélandon, Közép-Amerikában vannak geotermikus erőművek, kivétel nélkül vulkanikus területen, mert ott nem kell olyan mélyre fúrni, és nagy a hőáramlás.

Magyarország - bármennyire is sok a termálfürdőnk - nem vulkanikus terület. Mondjuk, ha meg az lenne, akkor egy acélművet nem biztos, hogy egy magmakamra fölé lenne érdemes építeni, hogy a közeli Paksi atomerőművet érintő biztonsági kérdéseket még ne is említsem...

Ha az izlandi erőmű teljesítményét összevetjük a fenti táblázattal, látható, hogy ennek az erőműnek 20 napig tartana felfűteni a Vasmű ívkemencéjét.

Ehhez képest Dunaújvárosban nincs földalatti magmakamra. Mégis azt akarják velünk elhitetni, hogy majd itt ingyenenergiával fogják a vasat olvasztani. Be vannak dobva a kulcsszavak - tiszta, megújuló, környezetbarát, emissziómentes, ingyenenergia - de ez csak az átlagember megvezetésére jó, aki nem számol utána. Az általam közölt számok alapján egyértelmű, hogy szélhámosság az egész. Ha működni is fog az ívkemence, az a hálózatból veszi majd az áramot piaci alapon, emiatt pedig a gyártás nem lesz gazdaságos.

A véleményem az, hogy ez csak az állami pénzek megcsapolására kitalált humbug. A város iparának, és a magyar stratégiai ágazatnak a megmentése címén a cég felmarkol több milliárd forint állami támogatást, amit a féltudású politikusaink persze boldogan átutalnak, majd amikor kiderül, hogy az egész működésképtelen, a cég lelép, egy totálisan tönkrement vállalatot, és egy megélhetését elvesztő magyar várost maga után hagyva.

Ne legyen igazam, de nem látok más forgatókönyvet. Az egész történet tele van óriási piros felkiáltójelekkel, vajon miért én vagyok az egyetlen, akinek szemet szúr ez a dolog????

u.i 2024.10.01. Felszámolják a Liberty Steel-t. Így legyen ötösöm a lottón.

Végignéztem néhány Ossian klipet a nyolcvanas évekből, és végre beugrott, hogy Paksi Endre a magyar Ozzy Osbourne akart lenni. Ugyanaz a mozgás, mimika, és hajviselet. ( A Pokolgép meg a magyar Judas Priest )

 A Balatoni Limnológiai Intézet szakijai szerint azért károsodik a nád, mert állandó a vízszint a Balatonon. Namost szeretném megjegyezni, hogy idén rekord mértékben károsodott a nád, miközben egy évvel ezelőtt a vízszint lent volt a béka feneke alatt, most meg 95-ön áll, de megjárta a 120-at is. Ha ez nem ingadozás, akkor nem tudom mi számít annak.

Megnéztem az európai termékenységi mutatókat. Jól látható, hogy Orbánnak nagy a kabát. Izland meg Franciaország még oké, hogy ránk ver, mert jóval gazdagabbak, de hogy Csehország és Szlovákia is, az több mint elgondolkodtató...

 Rájöttem, hogy a hidrogén-peroxid nemcsak a hajat meg a vigyázatlan ember bőrét fehéríti ki, hanem a megsárgult műanyagot is.

 Pesty László eddig biztosra ígérte, de már hezitál, hogy a nyilvánosság elé tárja a NER-es visszaélések bizonyítékait, mert az OLAF-nak nem szeretne segíteni. Magyarra lefordítva, be lett fenyítve, és a gumigerinc - ahogy várható volt - meghajlott.

 Címlapokon virít, hogy Szijjártó elintézte, sertéshúst fogunk Malajziába exportálni. Tekintve hogy Malajzia muszlim ország, ez igazán "nagyszabású" üzletnek ígérkezik. :-D

Úgy vagyunk Orbán nyugdíjba vonulásának bejelentett dátumával, mint az első működő fúziós erőmű működésbe állásával. Az időpont négy évente négy évet tolódik.

 Úgy néz ki, van egy olyan pálya, amin Gyurcsány köröket ver Orbánra. Az előbbi által lefutott félmaraton az utóbbi számára ma már teljesen elérhetetlen cél. 

Elég unortodox megközelítés úgy ösztönözni a fiatalokat családalapításra, hogy közben világosan látszik, hogy a születendő gyerekek iskoláztatása láthatóan nem lesz biztosított. Jelenleg 34ezer dolgozó hiányzik az oktatásból.

Kisfiam, nyolcéves vagy, és nagyon aggódom érted. Aggódom, hogy tele lesz kudarcokkal, csalódásokkal az életed. És sajnos nem tudom, hogyan lehetne ezt megelőzni.

Hogyan lehetne Téged rávenni, hogy tiszteletteljesen beszélj a tanáraiddal? Hogyan lehetne rávenni arra, hogy elfogadd mások tanácsát és véleményét? Mivel lehetne megelőzni a dührohamaidat, amikor aztán nem ismersz se Istent se embert.

Ha a rendőrökkel fogsz úgy viselkedni, ahogy manapság néha a tanáraiddal, úgy elvernek, hogy megnyomorodsz kisfiam. Nem lehetünk mindig melletted, hogy kezeljük ezeket a szituációkat.

Nem érzékeled, hogy hol a határ, és ez rettenetesen aggaszt engem. Meg kell tanulnod, hogy mikor van igazad, és mikor kell fejet hajtani. Még fiatal vagy, még tanulsz. Ezért többnyire fejet kell hajtanod. Másképp nem megy. Ha majd valamit letettél az asztalra, akkor elkezdhetsz néha diktálni. Ezt nem azért mondom, mert rád akarom erőltetni az akaratomat, nem is kettőnkről szól ez a dolog. Sőt, a legkevésbé kettőnkről szól. Ez Rólad szól, és a környezetedről. Amibe bele kell illeszkedned. Ettől még lehetsz nagy ember, egy tengerből kimagasló szikla, de ha nem tiszteled a környezetedet, akkor boldogtalan leszel, és ezt nagyon nem szeretném.

Most is lehetnél boldogabb. Ha hallgatnál azokra, akik szeretnek, sokkal kevesebb konfliktusod lenne, és szeretnének, ahelyett hogy bántanának.

Édes kicsi csillagom, nagyon szeretlek!

Apa

Budapest, 2014.12.26

Nem szeretek aktuális témákra egyből reagálni, mert az utóbbi időben bevett manipulációs módszerré vált, hogy adott ügyekben mindig részletekben adagolják az információkat. Így pedig könnyű lyukra futni, elhamarkodott következtetéseket levonni.

Úgyhogy kivártam, hogy lecsengjen a dolog a 444-nél történt rendkívüli felmondások ügyében. Sajnos egészen minimális információk jelentek csak meg a történtekről (elsősorban a lakájmédiában), és informális csatornákon keresztül sem sikerült semmi újat megtudnom.

A hírzárlat tehát tökéletesen működik a 444-nél.

Ez azonban felvet néhány kérdést. A 444 ugyanis részben előfizetéses modell alapján működik, és történetesen ebben az évben én is előfizető vagyok. Tehát fizettem a szolgáltatásért, hogy a lap engem hírekkel, cikkekkel, publicisztikákkal lásson el.

Márpedig ezek közül az utóbbi kettő, de különösképpen az utolsó egy olyan műfaj, ami igen erősen személyhez kötődik. Vannak újságírók, akiknek szeretjük a cikkeit, és mindig elolvassuk a publicisztikáit, másokét viszont kapásból átugorjuk. Ilyen módon a 444 által szolgáltatott tartalom nem elválasztható a személyektől, akik előállítják, ergó az általam megvásárolt szolgáltatásnak része az is, hogy kik írják a cikkeket. 

Ennek az egész eszmefuttatásnak pedig az a lényege, hogy mint a szolgáltatás előfizetőjének, igenis jogom van tudni, hogy pontosan miért távozott annyi újságíró a laptól, mivel ezekkel a távozásokkal megváltozott az általam kifizetett szolgáltatás minősége.

A szűkszavú sajtóközleményből az derült ki, hogy valaki visszaélt a pozíciójával, és olyan légkört teremtett, amit a távozó kollégák nem tudtak tolerálni, ezért felmondtak. A bajkeverő kollégával pedig elbeszélgettek.

Ugye nem csak én érzem azt, hogy ennek a sztorinak így azért elég gázos az optikája?

Úgyhogy feltennék néhány kérdést. 

Uj Péter nyilván nem olvassa a blogbejegyzéseimet, de ha a cikk esetleg kikerül az index címlapra, akkor lehet, hogy mégiscsak szembesül ezzel az írással.

Szóval arra lennék kíváncsi, hogy

- az átláthatóságot folyton számonkérő 444 miért gyakorol kettős mércét, ha a saját ügyeiről van szó?

- miért is van az, hogy a mérgező légkört teremtő kolléga  marad a lapnál, az áldozatai pedig távozni kényszerülnek?

- Nem véletlenül az a helyzet, hogy a vétkes kolléga egy régi jó barát, akit bensőséges viszony fűz a tisztelt főszerkesztő úrhoz, így neki kicsit több fér bele, mint a sima mezei munkatársaknak? 

- Miért gondolják azt, hogy a lap előfizetőinek semmi köze ahhoz, hogy adott esetben kedvenc újságírójuk - akiért akár a lap előfizetőivé váltak - távozik a laptól?

Szerintem érdemes lenne következetesnek lenni, és nem csak pofázni az átláthatóságról. Igenis szeretném tudni, hogy ki a felelős a történtekért, és mi lett a következménye a tettének.

Ennyivel tartoznak nekem, mint előfizetőnek.

u.i. 2023.08.24. Nem sokat kellett várnom a válaszra. A 444 - ahogy az várható volt - kussolt, viszont az Index megírta.  Erdélyi Péter volt, aki mérgező légkört teremtett.

Idén nem volt különösebben kegyes hozzánk az időjárás. Első kerékpár túránkat március 15.-én szerettük volna megejteni, és hát mi történt? Előtte, utána jó volt az idő, de 15.-én pont nem. Végül április közepe lett belőle, és egy kényelmes Szob - Budapest túrát abszolváltunk a maga 64 kilométerével. Fekvőbiciklivel ez nem egy komoly távolság, ezért a második túrára már egy combosabb távot néztünk ki, ami persze időben is hosszabb, így egy vonatozás nélküli verzióban gondolkodtunk. Így esett választásunk a Budapest - Szigetcsúcs - Vác- Budapest túraútvonalra, ami a maga 100 kilométerével már kellemesen elfárasztja az embert.

Reggel kilenckor indultunk a Rákosrendező melletti BVSC parkolójából, ahol mindig bőven van hely.  Itt először is Zoli előhúzta a csomagtartóból a Zöld Cápát - ami a fekvőbiciklijének a neve - és összeszerelte. Én a Vörös Nyíllal érkeztem, ami meg az én házi készítésű járgányom, s hű társam már több éve. 

A nap kellemesen sütött. Egy kis szelünk volt, de minden jel abba az irányba mutatott, hogy remek időnk lesz. Úgyhogy egyből át is vágtunk a síneken s máris a 13. kerületben találtuk magunkat.

Igen, az a válaszom a ki nem mondott kérdésedre, hogy kikerültük a lezárt sorompókat. Látom ismerős vagy errefelé. Nyilván azt is tudod, hogy mindenki így csinálja. 

Aki nem járt még itt, annak elmondom mi a szitu. Rákosrendező - ahogy a neve is mutatja - egy rendezőpályaudvar, ami azt jelenti, hogy itt állítják össze a szerelvényeket. Meglátásom szerint már rég túl van a fénykorán, az átmenő forgalmon túl nem igazán történik itt semmi, ez a bizonyos szerelvény összeállítás pedig igencsak takaréklángon történik. Viszonylag sokat járok erre, de alig látok tehervonatokat. A személyvonatok manapság meg nem igazán igényelnek különösebb sakkozást a kocsikkal, mert többnyire csak ingáznak két végállomás között. Egyáltalán nem vagyok szakértő a kérdésben, de szerintem a rendező funkció itt már csak nyomokban van meg. Az átmenő forgalom viszont a nyugatiba és -ból közlekedő személyvonatoknak köszönhetően pont akkora, hogy a MÁV inkább nem fárasztja magát a sorompó le és felengedésével, félóránként egyszer átengedik a forgalmat, oszt csókolom. Autóval nincs mit tenni, de a gyalogosok és biciklisek adaptálódtak a helyzethez. Mindenki körülnéz, aztán ha nem jön semmi, akkor gyorsan átcaplat az autósok irigykedő szempillantásaitól sújtva. Tekintve, hogy nem hallani balesetekről, a módszer elég biztonságosnak tűnik.

De térjünk vissza a bicajozásra. A síneken átérve, a Béke téren keresztül, a rendőrpalota mögött elhaladva értük el a Váci utat, amit keresztezve felhajtottunk az Árpád hídra. A hídon elég széles a járda, így kényelmesen el lehet férni a gyalogosok mellett. A Margit szigeti lehajtóig emelkedik a pálya, onnét már csak gurultunk a budai hídfőig. A Szentlélek téren csatlakozott hozzánk Balázs, és mivel így teljes lett a legénység, ráfordultunk a Szigetcsúcsig vezető szakaszra.

Utunk a Dunával párhuzamosan haladt, a parttól sosem távolodtunk el 500 méternél messzebb. Eltekertünk a Hajógyári szigetre vezető K híd mellett, majd a Graphisoft park következett. Igényesen fel van újítva, és jól is néz ki, de mégse költöznék ide. Itt volt régen a gázgyár, és a szén elgázosítása után maradt iszapot szépen szétterítették a környéken, méter vastag rétegben. Ez a réteg pedig tele van olyan válogatott finomságokkal, mint arzén, higany, benzol, fenol, dioxin, kátrány. Az első kettő a kőszén összetevője, ami az elgázosítás után feldúsul a maradékban. A többi anyag pedig a gázosítás közben keletkezik. A gázosítás során sokkal alacsonyabb a hőmérséklet, mint egy kohóban, ezért ezek a szerves anyagok nem bomlanak el, és a higany meg az arzén sem távozik gőz formájában, ezért ez a gáziszap elég brutális egy keverék. A kilencvenes években döntés született a terület kármentesítéséről, de aztán annyi lett belőle, hogy ráhordtak egy réteg termőföldet, a talajcserére szánt pénz meg eltűnt. A Dunába természetesen meg azóta szivárog a mérgező trutyi. Na erre épült a Graphisoft park. 

 A park után az északi vasúti összekötő hídhoz értünk. Ha nem kellett volna Balázzsal találkozzunk, akkor ezen a hídon jöttünk volna át a Dunán, mert így némileg rövidebb az út Szentendrére. Na most innen az út az ártéren vezet tovább a Római partra, de úgy döntöttünk, hogy inkább egy utcával beljebb, a Nánási úton karikázunk Szentendre felé. Így a Római part jelentős része kimarad, ami nem baj, mert ott mindig akkora a tömeg, hogy biciklivel nagyon nehéz átvergődni rajta. A Mátyás király útnál aztán visszatértünk a parti útra, ezen a szakaszon ugyanis már alig van gyalogos forgalom. 

A Pünkösdfürdői Strandnál a gát közvetlenül a folyóparton húzódik, és a tetején vezet a kerékpárút. Nagyon jól kiépített ez a rész, a gát mögötti területen játszóterek, kondiparkok, gördeszkapályák, csúszdavárak terülnek el,  igazi gyerekparadicsom. Ez egészen a Barát patak torkolatáig tart, ahol a régi hídon kereszteztük a patakmedret (egy új híd is van épülőben), majd a töltésen levő szervizúton  folytattuk az utunkat. Átmentünk a Megyeri híd alatt, majd rátértünk a Szentendréig tartó szakasz legszebb pontjára, az ártéri erdőben vezető kerékpárútra. Ősöreg fák között kanyarog a térkővel fedett kiváló minőségű biciklis sztráda. Jobbra a vízpart, a víz szinte az útig ér, de maga az út száraz, és a környezet csodaszép. Egy kilométer után az út elfordult a folyótól, és a Lupa tó partjára vitt bennünket. Meg kell mondjam, elég jól néz ki a tavon levő strand, egyszer tuti ki fogom próbálni. A tavat elhagyva rátértünk a sárga jelzésű pályára, majd a növényzet meglocsolása, és a talaj ammóniával való telítése után megvitattuk Suhajda Szilárd halálát. Nem jutottunk konszenzusra, ezért inkább visszaültünk a bicajra.

Utunkat folytatva szép kényelmesen begurultunk Szentendrére. Itt megbeszéltük, hogy milyen szuper is lenne, ha a korzótól északra megépült volna a kerékpáros híd a szigetre, mivel a Szentendrei szigeten sokkal jobb tekerni, mint a sűrűn beépült folyóparton. Érdekes egy sztori ez is. Megvolt a pénz a hídra, erre a helyi polgármester kitalálta, hogy a híd a korzótól délre legyen inkább, és kezdeményezett is erről egy népszavazást. Ahol elenyésző részvétel mellett meg is szavazták a javaslatot. Ez egy meglehetősen sunyi húzás volt, mivel a korzótól délre nyilvánvalóan nem épülhet meg a híd, mert ott a szigeten levő oldal már a budapesti vízbázis része. Így nem kellett hangosan kimondani, hogy rohadt biciklisek, ide ne gyertek. Az autókkal semmi baj, azokat szívesen látjuk a korzón, de a hangos és büdös környezetszennyező kerékpárosoknak coki, vigyék az eurovelójukat oda ahova tudják, itt ne akarják a nyugati meg akármilyen biciklis hordák költeni a pénzüket! (Itt szeretném megjegyezni, hogy a kerékpárút már így is kvázi átmegy a korzón, a kövesúton, ahol az autók is közlekedhetnek, szóval nem látom be, mi változott volna híd megépültével.)

Ennek egyébként azért volna jelentősége, mert ha ma az ember ki akar jutni a Szentendrei szigetre - ahol a kis forgalmú utakon biztonságosan lehet közlekedni - most el kell tekernie Tahitótfaluig. A közbeeső Leányfalu után viszont nincs kerékpárút, a 11-es meg brutálisan forgalmas. Így marad a komp, vagy lehet azt is csinálni, amit mi, tehát átvágni a dzsindzsáson ameddig van út, és csak azután csűrni ki a 11-esre.

De Szentendrénél  hagytam abba. Szóval a kerékpárút a korzó után Leányfalura vezet, és kitart a strand mellett haladva a falu végéig. Itt aztán ki lehet menni a 11-esre - ezt családoknak nem tanácsolnám - vagy lehet választani egy kezdetben két nyomvonalas, majd egyre szűkülő földutat. Ez száraz időben végül is járható, és keresztülvisz a dzsindzsáson. Igazság szerint egész klassz, és vadregényes erre menni árkon-bokron keresztül, csak az a baj, hogy nem vezet el egészen Tahitótfaluig, szóval egy kb. 1 kilométeres részen még így is csak fel kellett mennünk a 11-es útra. Szerencsére hamar elértünk a szigetre vezető hídhoz, és innen kezdve az autóforgalom már nem jelentett problémát.

 A szigeti oldalon levő Tótfaluból északnak vettük az irányt, és egy röpke háromnegyed óra alatt az élénk ellenszélben, és a meglehetősen szar állapotban levő közúton megérkeztünk Kisoroszi határába. Itt Balázs közölte velünk, hogy itt lakik a Havas Henrik, amit tudomásul vettünk, majd elpolemizálgattunk azon, hogy egy ilyen sziget a háborúban azért elég nyugis hely lehet, mert csak egy híd vezet be, de az egész nem ér annyit, hogy bármely hadsereg kerüljön erre egyet, csak hogy kifoszthassa Havas Henrik házát. Szóval ha a háború nem egy atomháború, akkor a Szentendrei sziget végül is egy egész jó opció a túlélésre. Lőttem pár képet a Zöld Cápáról, meg a gazdájáról, aztán továbbgurultunk a Szigetcsúcs felé, ami a falu túlsó végén található.

A falu végétől egy kaviccsal leszórt földút vezet ki a sziget végére. Rengeteg ember volt, sokan sátraztak, néhány kínai család grillezett. Kutyák, gyerekek, külföldiek, magyarok... szóval zajlott az élet. A víz az áradás miatt kifejezetten sáros volt. Leszálltunk a bringákról, majd a biciklit tolva megkerestük azt a pontot, ahol az áramlás kettéágazik, és lőttünk néhány felvételt.

Kicsit bambultunk még, hogy a megtekintő izmainkat fejlesszük - hátha valamelyikünkből agrár miniszter lesz egyszer - majd visszaszálltunk a bringára, és célba vettük a Kisoroszi központjában található Rácz fogadót. Itt alaposan megebédeltünk. A helyet tudom ajánlani, én olyan finom sült pontyot ettem, hogy sose felejtem el, és az epres tiramisu is kiváló desszert volt. 

Az ebéd végeztével felültünk a bringára, és elindultunk vissza Tahitótfalu felé a zötyögős úton, amin ide jöttünk. A Google kijelölt egy rövidebb utat a Váci révhez, ezért pár kilométer után letértünk balra. Nemsokára egy sorompóhoz értünk, ahol egy tábla fogadott bennünket, miszerint a terület a vízművekhez tartozik, és tilos az átjárás. Tanakodtunk, hogy mi legyen, végül továbbmentünk. A part közelébe érve aztán a kövesút egyszer csak egy pipacsokkal teli rétben ért véget, és a földutas folytatásban sem volt köszönet, mert az egy újabb kapu elé vitt bennünket, aminek a túloldalán egy szürke marha gulya kérőzött békésen. Nagyon nem akarózott bemenni közéjük, úgyhogy végül mégiscsak az lett, hogy visszafordultunk, és a már korábban járt úton mentünk tovább Tahitótfalu felé. Kb. fél órát vesztegettünk el a Google miatt. Mondjuk a pipacsok szépek voltak, a szürkemarhák meg egy nézést megértek, bár én a bográcsban szívesebben látom őket.

Tahitótfaluban balra kanyarodva egy jó minőségű és felettébb kis forgalmú úton gyakorlatilag átgurultunk a sziget másik oldalára a révhez. Itt egy nagy hajó bonyolítja le az átkelő forgalmat. Nagyon ismerősnek tűnt, és amikor rákérdeztem, kiderült, hogy nem véletlenül. A Balatonról hozták ide a kompot, régebben Szántód és Tihany között üzemelt. Ha már úgyis szóba elegyedtem a matrózzal, megkérdeztem, hogy meg tudnák-e olajozni a láncot a bringámon, mert már nagyon kerregett, meg ugrált a fogaskeréken. Odairányított a gépészhez, hogy az majd ad zsírsprét. Ízlelgessük ezt a szép szót... zsírspré.....Hát a zsírspré az épp kifogyott, de sebaj, hozott WD40-et, ami a legtökéletesebb anyag láncolajozásra. Meg is szűntek a zajok, és érezhetően könnyebb lett a tekerés.

Kb. 10 perc alatt átértünk Vácra a kompon, ahol egyből ráfordultunk a bicikliútra. Vác és Sződliget között lenyűgözően szép erdei környezetben vezet a tökéletes minőségű kerékpárút. Ez az egyik legszebb szakasz szerintem az országban. Szombat lévén rengetegen voltak, kaptam is az anyázásokat az előzések közben. De az olajozott lánccal olyan gyors lett hirtelen a bringa, hogy nem bírtam visszafogni... 

Az a helyzet, hogy ezen a részen a bicikliút a települések parti szakaszán megy keresztül, és mivel ezeket nem jelölik táblák, így eléggé összefolyt az egész. A táj egyébként gyönyörű, erdős részek váltakoznak rétekkel, falusias utcák parkosított vízparttal. Őszintén szólva sokkal szebb, mint a Balaton, aminek a partján alig pár kilométer van, ami nincs beépítve. Itt lényegesen több a zöld, és valahogy természetközelibb az egész. Emelkedő alig van, az út minősége pedig sokkal jobb a Balatoni kerékpárútnál.

Nem térnék ki most a településekre külön, mert Dunakeszi volt az egyetlen, ahol tudtuk, hogy hol járunk, mivel ott a rév melletti fagyizót ismertem korábbról. Úgyhogy itt éltünk is az alkalommal, és a vízpartra kihelyezett padon ücsörögve betoltunk egy-egy gombócot a fejünkbe. Az út innen a parttól kicsit eltávolodva visz a helyi Auchan áruház körül kialakult bevásárlóközpont széléig, ami után Balázs elbúcsúzott tőlünk, ő ugyanis a Megyeri hídra felcaplatva Buda felé vette az irányt - mivelhogy ott lakik.  Mi a híd után nem sokkal az Óceánárok utcán folytattuk az utunkat immáron Budapest belterületén, majd innét Újpesten keresztül eljutottunk a Vasúttörténeti Emlékparkhoz, onnét pedig a Tatai út már egyenesen vitt vissza bennünket a Rákosrendezői pályaudvarhoz, ahonnan a túra indult. Kb. hét óra lehetett, amikor a BVSC melletti parkolóban leszálltunk a bringáról. 

A túra paraméterei összegezve:

Megtett táv: 104 km

Szintemelkedés: elhanyagolható

Ajánlott megálló ebédre: Rácz fogadó Szigetmonostoron, vagy a Halászcsárda Vácon.

Kiemelt látnivalók: Római part, ártéri kerékpárút Szentendre előtt, Szentendrei korzó, Leányfalui termálfürdő, Szigetcsúcs, Vác Duna korzó, Erdei kerékpárút Sződliget és Vác között, Dunakeszi parti korzó (Part Café fagyizó).

Nehézségek: Leányfalu és Tahitótfalu között nincs kerékpárút. Egy ideig földúton kell menni, esős időben ez járhatatlan. Még így is ki kell gurulni a 11-esre egy rövid szakaszon, ami nagyon forgalmas. Kerülő megoldás lehet Szentendrénél komppal átmenni a Szentendrei szigetre. A szigeten a Google útvonaltervező nem megbízható.

Költségek: A komp Vácnál bringával együtt 1600 forintba kerül per kopf. 

Az út a Duna két partján nagyrészt kijelölt kerékpárút, a Szentendrei szigeten alacsony forgalmú közút. 

És végül legyen itt egy kép a paripákról. Balra látható Balázs táltosa (ami a színe ellenére a Barna Villám nevet kapta, mert Balázs szerint szar), középen a Zöld Cápa, jobbra a Vörös Nyíl.

És ha már nyár van, jöjjön egy saját szerzemény egy Őrmezői nyári éjszakáról.

Nehéz nem észrevenni, micsoda tülekedés alakult ki az Ország Legvallásosabb Énekesnője verseny fődíjának elnyeréséért. Lassan ideje lenne egy autópályát építenünk Budapest és Damaszkusz között, mert akkora igény jelentkezett a trash celebek között a zarándoklatra, hogy a terhelést a nem erre méretezett magyar úthálózat lassan már el sem bírja.

Különös jelenség ez, ahogy az ellenkultúra részeként kialakult rock műfaj levitézlett, küszködő, és befutott tagjai most sorban fedezik fel mélykeresztény gyökereiket, s lesznek bőrdzsekis farkasokból jámbor, pihe-puha fehér bundájú bárányok, akik boldogan bégetnének a főpásztor színe előtt, ha lehetőséget kapnának rá. 

Namost az egészről nekem gyerekkori barátom, Rácz Zoli története jut eszembe. Zoli ugyanúgy rocker volt, mint én,  úgyhogy jóban voltunk. Az öccsével ráadásul együtt is zenéltem pár hónapig egy garázszenekarban. Általános iskola után elváltak útjaink, ő szakácsnak tanult, én meg gimiben koptattam tovább az iskolapadot, de összefutottunk néha a Desedára jövet-menet, és jókat dumáltunk. Az egyik ilyen beszélgetés során mesélte el az alábbi sztorit.

Férjhez ment a helyi cigányközösség leggazdagabb családjából a nagyobbik lány, és hát nagyon meg kellett adni a módját, úgyhogy kibérelték a Kapos szálló éttermét, ami akkortájt a város legnívósabb helyének számított. (Új Péterék gasztrokalauza szerint nem érdemel különösebb említést, ezzel szemben én még életemben nem ettem olyan finom vargányalevest és pisztrángot, mint nemrégen itt - szóval csak ajánlani tudom).

A lagzinak olyan nagy feneket kerítettek, hogy még Molnár Csilla, a tragikus módon elhunyt szépségkirálynő koronáját is megszerezték, a boldog ara azzal a fején ropta a Nostra zenekar által játszott talpalávalóra. Ott volt persze az egész rokonság. A két család apraja-nagyja együtt olyan sok tagot számlált, hogy az étterem személyzete nem is bírta a terhelést, ezért aztán az élelmiszeripari suli szakácsnövendékeit is munkára fogták. Így került Zoli is az esküvőre. 

Elképesztő mennyiségű étel fogyott, de ugyanolyan elképesztő mennyiségű étel meg is maradt, és hát a családfő úgy döntött, hogy ez nem mehet veszendőbe, úgyhogy a lagzi végén személyesen állt neki szétosztani a maradékot dobozokba, a távozó násznépnek. Nagy gyakorlata nem volt ebben, illetve izé.... lehet, hogy volt, már amennyiben náluk mindig is az volt a szokás, hogy az esküvői torta darabjai mellé odaöntjük a birkapörkölt maradékát, majd ráborítunk egy kis savanyúságot, és az egészet megkoronázzuk egy szép szelet rántott hússal. A kedves olvasó képzelheti, milyen lehetett a végeredmény, Zoliék is csak tátott szemmel bámulták, hogy mi történik. 

Mikor a násznép eloszlott, és elérkezett a takarítás ideje, Zoli - már csak úgy a hecc kedvéért is - elhatározta, hogy kiprobálja ezt a speciális Örömapa menüt.

- Lacikám, hidd el nekem, a pörköltes torta nagyon nem jó! - mondta nekem a felidézett élménytől láthatóan sokkos állapotban, miközben a régi temető mellett ballagtunk a domboldalban hazafelé a tóról.

 Na szóval nekem mindig ez a történet ugrik be, amikor meghallom a keresztény rock szókapcsolatot. Önmagában semmi bajom egyikkel sem, de attól minden jóérzésű embernek feláll a szőr a hátán, amikor egy ízléstelen előadó a kettőt megpróbálja vegyíteni, általában úgy, hogy az egyik fellépésén még ő a széttetovált, az utca másik oldalán is a tömeggel szembemenő, színpadfelszántó, vérhányó lázadó, aztán máskor meg a pápa előtt akarja az Ave Mariát áriázni az ájtatos tömegnek. Nekem ez pont olyan, mint a pörköltes torta. Rántott hússal. Ez az "egy kicsit ez is vagyok, meg egy kicsit az is vagyok, mindenkinek tetszeni akarok" attitűd a kétszeres zsákolás helyett inkább hiteltelenít, de persze kéne némi ész, meg jóízlés ennek felfogásához, ebből a kettőből Tóth Gabinak viszont pont nem sok jutott.

Így utólag megállapítható, hogy a magyar könnyűzenére a kétezres évek elején indult tehetségkutatók komoly csapást mértek. Eleve a koncepció volt rossz. Bárki jöhetett, bármilyen zenével, a formátum viszont csupán egyetlen zenei műfaj, a komolyan vehetetlen, kizárólag a hangadottságot és esetleg a színpadi megjelenést figyelembe vevő plázakompatibilis rágógumi pop eldobható - de többször újra hasznosítható - celebjeinek kiválasztására volt alkalmas. Nem véletlen az, hogy itt mindig feldolgozások előadásával nyernek, önálló gondolatokra egyáltalán nincs szükség. Ami nem csoda, mert maga a kereskedelmi televíziózás is erről szól. Aztán cseppet sem meglepő módon, ahogy a kereskedelmi televíziózás válságba került, az általa kitermelt celebek is lassan ugyanide jutottak.

Persze nem tagadom, ennek a plázazenének azért megvan a helye a nap alatt. Tóth Vera például sosem akart több lenni annál ami. Ő kezdettől fogva a hangjára tett fel minden lapot, és így tökéletesen belesimult abba a közegbe, ami őt kiemelte. Így lett az ország egyik megbecsült énekesnője, akitől mindig azt kapjuk, amit várunk. Tökéletesen elénekelt háttérzenét, ami szimplán csak szórakoztatni akar, nem közvetít semmilyen üzenetet, maximum hangulatot. Ettől Tóth Vera hiteles előadó, mert nem végez árukapcsolást. Szépen énekel, és aki hallgatja, az ezért hallgatja. Ő meg ezt nyújtja. Az életének többi aspektusában is.

Ezzel ellentétben Tóth Gabi és Rúzsa Magdi szereplése bennem kezdettől fogva rendkívül ambivalens érzéseket váltott ki. Amikor valaki felmegy egy bőrdzsekiben egy színpadra, és előadja, hogy ő egy Igaz Metál Arc, akkor az utána ne bólogasson a zsűrinek. Ne játsszuk már el, hogy kemény rockerek vagyunk, amikor meghunyászkodva hallgatjuk, hogy vadidegen emberek - akiknek köze nincs a műfajhoz - kiosztanak bennünket. Gondoljunk csak bele, milyen tanácsot tud vajon adni mondjuk egy Friderikusz Sándor egy rockzenei előadónak? Nyilván semmilyet, és ezt a megszeppenten bólogató kamurocker előadó is pontosan ugyanolyan jól tudja, mint én, mégis repesve köszöni meg a totál inkompetens zsűri "tanácsait" arról, hogy hogyan legyen jó rockénekes. Szóval ez ugynaz a szitu , mint amikor Putyin eljátssza az Éjjeli Farkasok között, hogy ő is kőkemény motoros gengszter, vagy amikor a pocakos magyar miniszterelnök közli Chuck Norris-sal, hogy ő valójában ám egy utcai harcos. Mind a három történet ugyanaz. Rendkívül hiteltelenül és bénán megpróbálnak előadni egy olyan szerepet is, amihez semmi közük, de titokban vágynak rá, hogy őket ilyennek is lássák, hogy lám-lám milyen sok oldalúak is ők!

A hiteltelenségnek persze megvannak a maga következményei. A kereskedelmi tévéknél ez elsősorban a nézőszám megtizedelődésében jelentkezett. Először az ország értelmiségi rétegét vesztették el, aztán jöttek a fiatalok, a formátum pedig lassan beállt erre a pár százezres nézettségre, aminek a döntő hányada épp a kereskedelmi reklámok szempontjából irreleváns nyugdíjas réteg. Pontosan ugyanez történt a tehetségkutatós győztesekkel is. Az a felvizezett konfliktusmentes "érdekeket nem sértve lázadó" híg lötty már nagyon kevés embert érdekel. Tóth Gabi a folyamatos műbalhékkal igyekezett ezt a tendenciát megfordítani, de ezzel csak még irritálóbbá vált. Nem ismerek egyetlen Tóth Gabi rajongót, és egyetlen Tóth Gabi slágert sem, de lehet hogy ez csak azért van, mert én élek buborékban. 

Az i.-re a pont azonban ma került fel, amikor is kárörvendő röhögéssel olvasom, hogy a megtért fekete bárány, Zalatnay Cini is bejelentkezett a Ferenc pápa show-ba előzenekarnak. A Mária Magdolna hasonlat is róla jutott eszembe, mert míg Tóth Gabinak csak műbalhéi voltak, Rúzsa Magdinak meg még azok sem, Cini valóban egy fekete öves antiestablishment misszionárius volt, aki még a kótert is belülről ismeri. Ha valaki, akkor ő igazán alkalmas a megtért szolgálólány szerep eljátszására. Kétségkívül túl van már a fénykorán minden tekintetben, de Cini tényleg abban az állapotban van, amikor már minden mindegy, csak valaki segítsen kifizetni a számlákat.

Szóval én rá tenném a voksomat! A zsigereimben érzem, hogy igazi szürreális élmény lenne ahogy az ájtatos híveknek előadná a nem vagyok én apácát!. 

Viszont ha esetleg mégis Rúzsa Magdi lenne a befutó, akkor tőle meg azt szeretném kérni, hogy ne az Ave Mariát énekelje a szentatya előtt, hanem azt a számot, amivel annó a tehetségkutatón befutott. Igen, a Highway to hell-re gondolok az AC/DC-től.

QuizMaker

QuizMaker

Egyszer volt, hol nem volt, az Óvilág kellős közepén a kies Abszurdisztánban, volt egyszer egy Miniszterasszony. Nem volt ez mindig így ám, voltak idők, amikor ez a derék asszonyság még a női princípiumot valósította meg, lett is belőle három szép gyerkőc, egy csomó vasalt tiszta ruha, meg jól sikerült vasárnapi ebédek. Ám egy napon nem kisebb személyiségnek, mint magának az Elnök úrnak jutott a fülébe, hogy milyen csípős nyelvű teremtés keveri a rántást a Borzadályi nyárikonyhában. Hősünk ugyanis a női princípium mellett a perlekedést is igen nagy elánnal művelte, és hát bizony nem sok olyan legény volt a vidéken, aki vitába mert volna szállni vele. 

Szóval úgy esett, hogy az Elnök úr is felfigyelt a talpraesett vászoncselédre, és felrendelte magához a Várba, hogy aszondi

- Akarol-é miniszter lenni drága galambom? -

Igen, így történt. Még maga az Elnök úr is csak így, szőrmentén mert beszélni a felvágott nyelvű fehérnéppel, mert rögtön látta, hogy ez a nőszemély egyből fene egy némberré változik, ha meg találják sérteni.

- Hát hogyne akarnék édes gazdám! - felelt hősünk, úgyhogy egyből egymás kezébe is csaptak, s ezzel az alku megköttetett.

Mikor otthon a Gazduram meghallotta a nagy hírt, hát pödörintett volna egyet a bajszán, ha lett vóna neki. De mivel nem vót, hát tőtött ekkis bort a poharába kétannyi szódával a palackból, oszt egy hajtásra mind megitta, és csak annyit mondott, hogy "na majd meglássuk!"

No, föl is kőtöztek a székesfővárosba, kaptak egy szép házat, és még a kutyájuk is gubaszivart pöfékelt a reggeli csontleves után, olyan uriasan éltek.

A Miniszterasszony ettől kezdve nem a férjével, a gyerkőcökkel, a bejárónővel, meg a szomszédokkal pörlekedett, hanem azzal, akire az Elnök úr rámutatott, és bizony nem sajnálta a levegőt, amikor ki kellett osztani ezeket a mihasznákat, köztük is elsősorban Franket, aki valójában nem halt meg a Volt egyszer egy vadnyugat című film végén, hanem megbeszélte Harmónikával, hogy csak eljátsszák hogy az lelövi, és Frank utána szép csendben visszahajózik Abszurdisztánba, ahol megpróbálkozik a miniszterelnökséggel. Azzal persze nem számolt, hogy Jockey Ewing is aspirált erre a posztra, így végül kiderült, hogy ő csak Cliff Barnes lehet a történetben, de úgy látszik, neki ez a szerep is megfelelt.

Szóval a Miniszterasszony igazán elemében volt, úgy érezte magát, mint hal a vízben. Perlekedett, intézkedett, sürgött-forgott, törvényt hozott, és kiskosztümben főzte a krumplifőzeléket a konyhában, ha egy fotós épp arra járt véletlenül.

Viszont a női princípium meg közben elveszett valahol. Kicsorgott lent, a balfenéken.

Érezte a derék asszonyság, hogy valami nem stimmel, el is ment hát megkeresni az elveszett princípiumot. Kereste égen, kereste földön, sehol se találta. Az jutott hát eszébe, hogy megkérdezi az Elnök úr okos barátait.

Először a Szerelőhöz ment. Az azt mondta neki, hogy tudja miről van szó. Ő úgy próbálta megszerelni a por...izé problémát, hogy keresett egy másik asszonyt. Igaz ugyan, hogy abban se vót sokkal több női pirinci...izé..princípia vagy mi a rosseb, mint a régibe, sőt... de annyiba került az esküvő, meg maga az asszony is, hogy már csak nem mondhassa ország-világ szégyenére, hogy vissza az egész!

Hősünk továbbment hát az Akrobatához, hátha az tud neki segíteni, mivel okos ember hírében állt, aki bármikor kiráz a kisujjából akár egy alkotmányt is. De az meg elhajtotta azzal, hogy őt egyáltalán nem érdekli a női princípium.

Lehajtott fejjel ballagott a Miniszterasszony a Feltalálóhoz, erősen bízva benne, hogy az talán feltalált valami elixirt, ami segíthet. Sajnos itt is felsült.  A Feltaláló azzal rázta le, hogy aki szerencsés a kártyában, az szerencsétlen a szerelemben, és hát ő mindig is jól keverte a kártyákat a karrierje során. Innét pedig kitalálhatja, hogy a női princípiumot illetően nem ő az, aki hasznos tanáccsal tudna szolgálni, merthogy ő olyat sajnos még sosem látott, más típusú nők jutottak neki.

Nem maradt más, a megtört asszonyság szomorúan felhívta a Házitanítót, aki egyébként volt már külügyér, biztos, és megbízott is a tanárkodás mellett. Ráadásul nagyon úgy tűnt, hogy az Elnök úr által preferált családmodellhez az ő famíliája áll a legközelebb. Sajnos a Házitanító viszont éppen nagy bánatban volt, mert a női princípium a minap rakta ki a szűrét a közös családi fészekből, úgyhogy egyáltalán nem akart társalogni a témáról.

Miniszterasszony nagyon elszomorodott. Nehéz volt nem észrevenni, hogy az Elnök úr hiába ágál a hagyományos értékek mellett, még a legközelebbi barátai sem képesek megtalálni az egyensúlyt a princípiumok között. Mintha átok ülne az udvartartáson, minden házasság tönkremegy.

Végső elkeseredettségében bekopogtatott az Udvari Bolondhoz. Az nem volt otthon, épp valamilyen örökségi ügyben intézkedett, így hát a felesége nyitott ajtót. Nem volt egyedül, ott volt a barátnője is. Végül így hárman együtt mentek el a színházba, ahol egy nagyon érdekes színdarabot mutattak be miről is? Hát éppen a női princípiumról!

Nem sokkal ezután felreppent a hír, hogy a Miniszterasszony a princípium keresése közben olyan helyzetekbe került, ami nehezen összeegyeztethető az általa képviselt értékekkel. És még azt is rebesgették, hogy ennek a rovott előéletű Frank-nek felvétele is van a dologról. Akárhogy is történt, a vége az lett, hogy Frank virágnyelven megüzente a facebook-on, hogy ő bizony annyira tisztességes emberré vált az utóbbi időben, hogy még akkor se használná fel a felvételt, - ami nincs is ott a páncélszekrényében, a régi titkosszolgálati anyagok tetején - ha ő maga lenne a miniszterelnök jelölt a választáson, nem pedig valami vidéki polgármester. 

Miniszterasszony jóhíréhez természetesen kétség sem férhet. Pusztán azért változott a leghangosabb perlekedőből békés galambbá az ártalmas pletyka terjedése óta, hogy a szeretet erejével próbálja azt megállítani, és ez így is van rendjén. Még azt is hihetnők, hogy végre megtalálta az utat elveszett princípiumához.

A jelek szerint Gazduram viszont másképp gondolkodott erről. Meg nem erősített források szerint a férfi princípium vezérelte, amikor is megmondta oldalbordájának, hogy fel is csút, le is csút, elválnak ágytól, asztaltól.

Magának az Elnök úrnak kellett közbelépnie, hogy lehiggadjanak kicsit a kedélyek, így aztán Gazduram kijelentette, hogy "Ebúgatta teremtette, még várok ekkicsit, hogy a gyerökök cseperedjenek kicsinyég, meg túllegyünk a választásokon, de aztán úgy otthagylak, mint Szent Pál az oláhokat!"

Így is lett. Miniszterasszonynak pedig jól meg lett mondva, hogy vigyázzon ezzel a Frankkel, mert sose lehet tudni, és azt a női princípiumot meg hagyja a picsába, mert nem kell minden baromságot készpénznek venni, amit az a félhülye udvari kobzos énekel! És különben sem ő a hibás, mert inkább Gazduramnak kellett volna rájönni az ősi  igazságra, miszerint "pénz számolva, asszony verve jó!"

A történet teljes mértékben a fantázia szüleménye, bármilyen egyezőség a valósággal szigorúan a véletlen műve!

Ha most megkérdeznénk a fizikával és a technológiával képben levő embereket - ezt maximum a népesség 15%-ára becsülöm -, hogy a jövő fúziós erőművei milyen üzemanyagot fognak használni, a válaszadók kilencven százaléka azt válaszolná, hogy a hidrogént.

És mind tévednének. De csak majdnem.

Ennek megyünk ma utána.

Amikor valaki a fúziós energiát akarja népszerűsíteni az átlagembernek, gyakran szóba kerül, hogy a napban zajló folyamatokat akarják a földön megvalósítani, hogy azt energiatermelésre használhassák.

Ez viszont egy téves elképzelés. A napban zajló folyamatok nem valósíthatóak meg a földön. Míg az ottani hőmérsékletet elő tudjuk a földön állítani, de a fúzióhoz szükséges nyomást és térfogatot korántsem. Ez az utóbbi követelmény első hallásra talán meglepő lehet, pedig egy rendkívül fontos követelmény. Nézzük meg ezt egy kicsit közelebbről.

A napban a fúziót elsősorban teljesen közönséges hidrogén atommagok hélium atommaggá történő egyesülése okozza ( van egy másik metódus is, de erről majd később). A folyamat több lépésből áll, a mi szempontunkból az első lépésnek van döntő jelentősége.

¹H + ¹H → ²H + e⁺ + ν_e    (τ ~ 7·10⁹ év)

Ez magyarra lefordítva azt jelenti, hogy két protonból lesz egy deutérium atommag, ami egy protonból és egy neutronból áll. Láthatjuk tehát, hogy az egyik proton neutronná változik. Ezt úgy tudja megtenni, hogy a pozitív töltése távozik egy pozitron képében, az energiakülönbséget pedig egy neutrinó viszi el. 

Zárójelben jegyzem meg, hogy a magfizika egyik nagy kérdése, hogy a proton magától is el tud-e bomlani neutronná, vagy ehhez két proton ütközése szükséges.

A mi szempontunkból van még el nem hanyagolható részlet, mégpedig az, hogy a folyamat cirka hétmilliárd évet vesz igénybe átlagosan.

Joggal merül fel a kérdés, hogy hogy a fenébe tud a nap ennyi energiát sugározni, ha ilyen lassú a folyamat?

Itt jön képbe a nyomás és a térfogat. A kettő szorzata a részecskék számával arányos. A Nap akkora nagy gombóc, hogy ha egy év alatt csak a hétmilliárdod része is fuzionál, még az is óriási energiát jelent. Emellett a felület és a térfogat aránya a nap esetében nagyságrendekkel kisebb, mint pld. a Föld esetében, ami azzal a következménnyel jár, hogy térfogatához képest csak kis felületen keresztül tudja ezt a felszabaduló energiát kisugározni, annak nagy része belül marad, és a magas hőmérsékletet biztosítja.

Az, hogy ez az első lépés ilyen lassú, valójában a mi nagy szerencsénk. Ennek köszönhető, hogy a csillagunk évmilliárdokon keresztül stabil, és nem válik egyből szupernóvává, mihelyst egy kis hidrogén összegyűlik.

Na most itt a Földön természetesen nincs időnk arra, hogy évmilliárdokat várjunk, hogy a proton méltóztasson neutronná alakulni, így a közönséges hidrogént ki is húzhatjuk a szóba jöhető földi fúziós üzemanyagok listájáról.

Ami nagy kár, mert a szóba jöhető alternatívákból már jóval kevesebb van. Szerencsére azért még így is elegendő.

Mint írtam, az első lépésben deutérium atommag keletkezik. A helyzet az, hogy innét kezdve a folyamat viszont már megy mint a karikacsapás, pillanatok alatt lezajlik. A deutérium atommag ugyanis négyféle módon juthat el addig, hogy hélium atommag legyen belőle, van tehát választék bőven. Ezeket viszont most nem részletezném, mert ez egy alapvetően ismeretterjesztő poszt, és nem akarom untatni az olvasókat.

Annyit viszont érdemes tudni, hogy a fúziós folyamatoknak ugyanúgy megvan a logikája, mint a legónak. Ha megvannak az alapvető építőelemeink, szinte bármit össze tudunk rakni. Mivel a hélium atommag protonokból és neutronokból áll, ezért olyan anyagokat kell választanunk, amelyek ezeket a részecskéket már eleve tartalmazzák, és magasabb energiaszinten léteznek, mint a hélium atommag. Ahogy a nap fúziós folyamatánál láttuk, éppenséggel az is lehetséges, hogy a protonból neutron álljon elő, csak ez rendkívül lassú folyamat, úgyhogy ilyen utakat inkább ne keressünk.

 A Földön található anyagok közül a deutérium az, ami alkalmas fúziós üzemanyagnak, és viszonylag sok van belőle. De vannak más opciók is. Nézzük az alábbi táblázatot.

Első látásra ez sok mindenkit elriaszthat, de rögvest elmagyarázom, mire kell figyelni.

Az első oszlopban van, hogy milyen két részecskét kell összeütköztetnünk, a másodikban az ütközéshez szükséges energia látható, a harmadikban pedig némi leegyszerűsítéssel a sikeres ütközés valószínűségével arányos számot láthatunk. Ha a számokat összevetjük, akkor az látható, hogy a legkönnyebben a deutérium-trícium fúzió valósítható meg, mert itt a legnagyobb a sikeres ütközés valószínűsége, és az ehhez szükséges energia a legkisebb.

Van azonban egy kis bibi. Trícium nem igazán található a Földön, azt mesterségesen kell előállítani. Erre több lehetőség is van.

Egyrészt a CANDU típusú atomerőművekben a működési módból következik, hogy trícium képződik. A CANDU reaktorainak egyébiránt kiemelkedően paraméterei vannak. Ez a reaktor ugyanis nem igényel dúsított urán, a sima kibányászott fémmel is beéri, ezért üzemeltetése sokkal olcsóbb, mint a többi reaktoré. Emellett a fűtőelemek sokkal jobban "kiégnek", mint a dúsított uránt tartalmazók, valamint bizonyos mértékig az uránnál olcsóbb tóriummal is lehet vegyíteni az uránt, így még gazdaságosabb a működése. Egy nagy gond van vele, hogy a hűtőközege nehézvíz a sima víz helyett, az meg elég drága. Persze az is igaz, hogy csak egyszer kell feltölteni vele, de még így is.

Szóval a CANDU reaktorban nehézvíz van, ami annyiban különbözik a víztől, hogy H2O helyett D2O a képlete, magyarán deutériumot tartalmaz. A deutérium egy része viszont a fűtőrudakból kiáramló neutronok lassítása helyett inkább összeolvad azokkal, és így trícium keletkezik. Nem sok, de nem is elhanyagolható mennyiségű. A trícium gyengén radioaktív, ezért nem lehet csak úgy szabadjára engedni, mert ha egyszer kijut a környezetbe, lehetetlen megszabadulni tőle, amíg le nem bomlik. Úgyhogy ezekben a reaktorokban megoldották a trícium leválasztását, ami meglehetősen költséges dolog ugyan, de megéri, ugyanis a trícium az aranynál is drágább.

Hogy hogyan lesz olcsó energia a fúziós erőművekben, ha az üzemanyag egyik összetevője drágább az aranynál?

Hát izé.....

Először is tiszteletlenség ilyen piszlicsáré részletkérdéssel zargatni a tudós urakat, másrészt ha már annyira erőszakoskodnak ezzel a jelentéktelen részletkérdéssel, akkor egye fene, eláruljuk, hogy a fúziós reaktorok belső falát majd lítiummal vonjuk be, és a lítiumból a fúzió során keletkezett neutronsugárzás hatására majd trícium szabadul fel, íly módon a reaktor megtermeli a saját működéséhez szükséges tríciumot.

Elméletben ez szépen hangzik, a gyakorlatban viszont itt is jelentkezik a valószínűség, ami beleköp a levesünkbe.

Nem minden neutron reagál a lítiummal, így kevesebb trícium keletkezik, mint amennyire a reaktor működésének fenntartásához szükséges. Vagyis külső forrásból kell valamennyi tríciumot pótolni, az meg, mint tudjuk, drágább az aranynál.

Ezek alapján a D-T reakcióra alapozott energiatermelés bukónak látszik.

Nézzük tovább a listát. Rögtön a második helyen található a D-D reakció, amihez csak a relatíve olcsó deutérium szükséges. Ezzel viszont az a bibi, hogy kb. százszor annyi energia kell a beindításához, mint a D-T reakciónak.

Ez praktikusan lényegesen nagyobb hőmérsékletet jelent. Egyenlőre még a D-T reakció működéséhez szükséges 100 millió fokos hőmérséklet elérése is éppen hogy sikerülget, nem úgy tűnik, hogy egyhamar el tudjuk érni a D-D reakció beindulásához szükséges,

A helyzet azért nem teljesen reménytelen. A reakció kisebb valószínűséggel alacsonyabb hőmérsékleten is bekövetkezik, így ha a nyomást és a térfogatot növelni tudjuk, akkor elérhetjük azt, hogy a szükséges mennyiségű reakció bekövetkezzen. Márpedig ha megfelelő számú deutérium atommag összeolvad, akkor az már termel annyi hőt, hogy a reakció igazán beinduljon. 

( Tennék itt egy újabb zárójeles megjegyzést. Tudósok azt gyanítják, hogy a Jupiter belsejében termelődő hőtöbblet forrása éppen ez a bizonyos D-D reakció, mert ott a sima hidrogén fúziójához ugyan nem adottak a körülmények, de egy alacsony intenzitású  D-D reakcióhoz viszont akár megfelelőek is lehetnek.)

A Tokamak, Stellarator, és pár egyéb típusú reaktornál a nyomást erős mágneses tér kialakításával lehet növelni. Ebben még vannak kiaknázatlan lehetőségek, szóval nem reménytelen elérni a megfelelő körülményeket a reaktorkamrában. A felszabaduló rendkívül erőteljes neutronsugárzás viszont probléma lesz. Ezek szállítják majd az energia nagy részét, tehát vízben kell elnyeletni őket, ami ettől felmelegszik. Másrészt viszont itt a víz mindenképpen csak a berendezésen kívül tud lenni, tehát a sugárzás magát a berendezést erősen károsítani fogja.

Ennek kiküszöbölésére több startup is inkább olyan magreakcióval kezdett el kisérletezni, amelyeknél nem keletkezik neutron sugárzás. Ezeket aneutronikus reakcióknak hívják, és elég sok különböző folyamat jöhet szóba.

Ebből kettőhöz a hélium hármas tömegszámú izotópja szükséges. Össze lehet két ilyen izotópot is olvasztani, de deutériummal vegyítve is működik a reakció. Mindkét esetben protonok szabadulnak fel, amely azért szerencsés, mert a proton töltött részecske, és a mozgási energiáját nagyon jó hatékonysággal elektromos energiává lehet konvertálni. Nem mellesleg mágneses mezőkkel jól irányítható, így a berendezéseket meg lehet óvni a sugárzástól. Mivel a 3He töltése kétszerese a protonénak, könnyen belátható, hogy itt nagyobb energia kell ahhoz, hogy a töltések taszítását legyűrve a fúziót előidézzük.

A bibi ott van, hogy 3He a földön alig található. Lehet éppen termelni, de ha elmondom hogyan, a kedves olvasó röhögni fog. Trícium bomlásával keletkezik. Igen, megint ahhoz az anyaghoz jutottunk el, ami drágább az aranynál.

A helyzet viszont ezúttal kicsit jobb. A földön valóban alig van 3He, de a hold talajában, a regolitban viszont dögivel található, ugyanis a napszél jelentős része ebből áll, és az légkör híján évmilliárdok óta közvetlenül bombázta azt.

Persze amíg nem tudunk olcsón eljutni  holdra, ez így sem olcsóbb az aranynál, de legalább a távlat körvonalazódik.

Szerencsére a fenti táblázatban bőséggel találhatunk olcsóbb alternatívákat. Így például a lítium sima hidrogén atommaggal -vagyis protonnal reagáltatható, de választhatunk deutériumot. Lítiumból viszonylag sok található a földön. De ott van például a bór - proton reakció. Bórból tényleg sok van, hidrogénből is. A gond ezekkel a reakciókkal az, hogy nagyon magas begyújtási hőmérsékletet igényelnek, mert a reakcióban részt vevő atommagok egyikének többszörös a töltése. A lítium se kutya a háromszoros töltéssel, de a hat elemit töltéssel rendelkező bór reagáltatásához már ezer-millió fok feletti hőmérséklet kell. Ezt lézerrel, vagy speciális mágneses kamrákkal igyekeznek elérni. A technológiát a TAE, HB11, és LPPP Fusion cégek fejlesztik, ezek mind amerikaiak. 

A saját véleményem az, hogy - bár a legegyszerűbb megvalósítani - a tríciumot igénylő erőművek vakvágányok. A nemzetközi összefogással épülő ITER reaktor például pont ilyen.

A csak deutériumot használó reaktoroknak szerintem komoly esélyük van a sikerre, de ha fogadni kellene, én inkább valamelyik aneutronikus reakciót használó típusra tenném meg a tétemet, az első pozitív eredményeket pedig az évtized végére várom. 

Szerencsére a fúziós kutatások már egyáltalán nem csak a tokamakokról, és az ITER-ről szólnak. Ebben az évezredben rengeteg különböző elven működő kísérleti reaktor kialakítása kezdőtdött meg, és óriási pénzeket fektettek bele a kutatásokba. Egyszerre legalább 15 vasat tartunk most a tűzbe. Én kifejezetten bizakodó vagyok.

Írnom kell Mikiről, mert ha nem írok, semmilyen nyoma sem marad, azt meg nem szeretném. Miki nyolc éven át velünk együtt sétált az élet országútján, ezért megérdemli, hogy ne hagyjam szó nélkül elmenni. 

Negyedikes voltam, amikor Mikiék a faluba költöztek. Az anyukája az óvodában lett vezető, az apukája meg a főiskolán kapott állást. Vettek egy házat is, és úgy nézett ki, hogy sikeresen gyökeret eresztenek. Mindkét szülője nagyon kedves, jóindulatú ember volt, és Mikin is meglátszott, hogy egy szerető családban nőtt fel.

Miki egy afféle alfa hím volt, korához képest kifejezetten magas és erős, de mindehhez egy barátságos, és határozottan vidám, optimista természet társult, szóval nem egy afféle tahó bully volt, hanem egy szerethető figura. Ez persze nem akadályozta meg abban, hogy a legsötétebb bunkókkal is barátkozzon, mivel ez általános iskolában még a menőség egyfajta fokmérője volt. Ez alól meg ő sem akarta kivonni magát, pedig részben ez volt az, ami aztán megpecsételte a sorsát is. De ezzel együtt messze kilógott közülük azzal, hogy nem volt agresszív, és valamennyivel jobban is tanult mint ezek.

Miki a bátyám osztálytársa volt, ami egyben azt is jelentette, hogy tagja volt az úgynevezett "elveszett generációnak". Ezt a kifejezést először anyukámtól hallottam, aki egyrészt az iskola orvosa volt, de mellette körzeti orvosi praxist is vitt, így volt némi rálátása a gyerekek sorsára az iskola elhagyása után is. Nem tudom, hogy ő volt-e az első, aki észrevette, hogy azok közül, akik 1984-ben ballagtak az általános iskolából, milyen sokan elkallódtak, de ezt később mástól is visszahallottam. Én egy évvel fiatalabb vagyok, és mivel volt osztálytalálkozónk - meg remélem lesz is még - ezért a saját osztálytársaim sorsával nagyjából képben vagyok. A bátyám évfolyamáról amit tudok, azt részben tőle, részben anyukámtól, részben meg a falubeli ismerőseimtől hallottam, és összehasonlítva a két évfolyam sorsát, így utólag is tisztán látszik, hogy anyukám jól mérte fel a helyzetet. De most inkább visszatérek Mikire.

Miki nagy haverságban volt a bátyámmal, ami jórészt abból fakadt, hogy mindketten szenvedélyes horgászok voltak. A Deseda tó ugyebár ott volt a falu mellett, úgyhogy a nyári szünetekben rengetegszer előfordult, hogy Miki már hajnalban kopogtatott az ablakunkon, s a bratyóm ment vele pecázni. Nekem az egyik legemlékezetesebb élményem vele kapcsolatban zenei jellegű. Akkoriban - a nyolcvanas évekről beszélünk - még magnót hallgattunk, bár ez a mi családunkban nem volt különösebben jellemző. Aztán Miki egyszer elhozta a Normande márkájú - menőnek számító - magnóját, hogy megmutassa "mi a fasza zene". A számok nagy része az akkori diszkó vonulatból került ki - Saragosa Band és társai - de bekeveredett közéjük egy AC/DC szám is, a "Dirty deeds done dirt cheep" ami aztán annyira beütött a bátyámnál is, meg nálam is, hogy azonnal át kellett másolni nekünk is. Így lettünk mindketten AC/DC rajongók. 

A Deseda persze nemcsak a horgászást jelentette, hanem a nyári strandolást is. Ekkortájt építettek egy evezős vizibázist a tónál, a szőlőhegy mellett, ahol gyorsan mélyült a víz. Itt volt egy úszóstég a vizen, amíről nagyon jól lehetett ugrálni a vízbe. Korábban a hivatalos strandon is volt erre alkalmas "műtárgy" a mélyebb vízben, de azt sose vették ki télen, így nagyon gyorsan leamortizálódott, pedig számunkra ez volt a vizi élet központja. Én például pont azért tanultam meg úszni, mert az ugrálós stéghez csak így lehetett eljutni.

Szóval nagy művészei voltunk a vízbe ugrálásnak, és Miki ebben kiemelkedően jó volt. Eleinte csak a "fejes", a "bomba", meg a "suszterpicsa" képezte a repertoárunkat, a Miki azonban kifejlesztette szép sorban a hátrafejes, a hátraszaltó, majd az előre szaltó technikáját, és ezt páran sikeresen le is utánoztuk. Ezzel aztán nagyot lehetett villantani máshol, emlékszem engem is mennyien megbámultak, amikor a hajdúszoboszlói strand úszómedencéjénél előadtam a tudományomat.

Egyik alkalommal az történt, hogy Mikivel ketten mentünk az "ugrálós" stéghez, mert az volt a cél, hogy valahogy a duplaszaltót elsajátítsuk. A stég mellett horgászott egy fiatal szőke fazon, aki viszont nagyon nem értékelte a próbálkozásainkat, mert dühösen elkezdett németül ordibálni felénk. Mi persze leszartuk, úgyhogy oda is jött, és lökdösődni kezdett. Miki - mint írtam - egy jókötésű gyerek volt, kb. tizenöt éves lehetett, nem fosott be az ürgétől, ennek pedig egy ütésváltás lett a következménye, minek következtében Miki kiterült, mint a gyalogbéka. Ez végül az osztrák fazonra is kijózanítóan hatott - gondolom nem akart egy idegen országban rendőrségi ügybe keveredni - úgyhogy elkezdte a Mikit élesztgetni, s közben nekem magyarázgatta, hogy pénzért vett napijegyet, és ő csak azt akarta, hogy ne zavarjuk el a halakat. Az esetet valószínűleg láthatta valaki a vízibázisról is, mert a stéget ezt követően lezárták, ezzel az ugróversenyeknek vége lett.

Ahogy arra számítani lehetett, a kamaszodó Miki egészen hamar becsajozott. Egy nála idősebb lány lett a barátnője. Onnan kezdve egyre inkább elmaradozott mellőlünk, horgászni is sokkal kevesebbet járt le a tóra. Illetve - hogy pontosabban fejezzem ki magam - a tóra továbbra is lejárt, de nem elsősorban horgászni, hanem a pásztorórákat szervezte oda, mert a lány szülei nem igazán szimpatizáltak vele.

Ekkor már mindannyian középiskolások voltunk. Miki egy élelmiszeripari szakközépbe járt, ahol a magasságának köszönhetően a helyi kosárcsapat oszlopos tagjává vált. Nagyjából ez volt szerintem az utolsó jó éve.

Innét kezdve már csak mások elmondása alapján követtem a sorsát.

A barátnője teherbe esett, és hát az akkori becsületkódex szerint ez azt jelentette, hogy el kell vennie feleségül, mi több, el kell tartania. Ezért aztán Miki abbahagyta a középiskolát, befejezte a kosárlabda karriert, és elszegődött halsütőnek az igali termálfürdőbe. Ez eleinte még jól is ment, de egy év múlva, amikor arra jártam, már nem ő volt ott ebben a pozícióban. Az okokat nem tudom, de azt sejtem, hogy Miki egyáltalán nem tudott a pénzzel bánni. Mivel egyke volt, a szülei mindent megvettek neki, ami tőlük tellett. Ez nem volt nagyon sok, de a kor színvonalán Mikiék nem voltak csórók. Mindig divatos ruhákban járt, és jó cuccai voltak. Saját szobája volt, amin senkivel sem kellett osztoznia, márpedig ez azért akkoriban nagy szó volt. Szóval a pénzt nem kellett nagyon az élére raknia, és gondolom ez is benne volt, hogy a vállalkozások, amibe belekezdett, nem igazán jöttek be. Szerintem kicsit naív is volt az emberekkel kapcsolatban, és hagyta magát kihasználni. Mindeközben az anyósánál laktak, akik nem szerették. Szóval se a munkában nem volt sikeres, se az otthoni légkör nem volt jó.

A következő csapás akkor érte, amikor a szülei gyors egymásutánban meghaltak. Először az anyukája, még az ötvenes éveiben, és mivel ő volt a családot összetartó erő,  a halála után az apukája belecsúszott az alkoholizmusba, ami pár éven belül vele is végzett. Miki ekkor megörökölte a családi házukat, és ha jól emlékszem, kocsmát akart ott nyitni, de a vége az lett a dolognak, hogy eladta, és az árát egy-két év alatt felélték. Az állandó frusztrációja , amit a felesége, annak családja, és a saját kudarcai okoztak, végül őt is az alkoholizmusba vezette, ahol a hasonló sorsra jutott egykori osztálytársai lettek az ivócimborái, közülük is elsősorban azok a bully-k, akikről korábban említést tettem. Ezek közül néhány még él, és látom is őket, ahányszor csak elmegyek a helyi presszó mellett, amikor hazalátogatok. Emberi roncs mind, húsz évvel idősebbnek néznek ki a koruknál. De ők még a szerencsésebbek, mások közülük ugyanis hajléktalanok lettek, és meghaltak.

Miki is hajléktalan lett hamarosan. Otthon a szépen fejlődő alkoholizmusa miatt kitelt a becsülete, és a felesége elvált tőle. Mikinek meg nem volt hova mennie, mert a szülői házat ugyebár eladta, állandó jövedelme, amiből egy albérletet lehetett volna fizetni, nos az meg nem volt.

Úgyhogy ő is beköltözött szépen a Villa Negrába, ami egy fabódé volt a falu határában, ahol a többi hasonló sorsra jutott szerencsétlen alkesz lakott. Elképesztő higiéniai körülmények között, télen fagyoskodva, magukat alkalmi munkákból fenntartva éltek itt ezek az emberek, és Miki, az egykor büszke tartású, lányok között népszerű jóvágású gyerek, aki a szülei szeme fénye volt, hamar beilleszkedett közéjük. Ekkor kezdődtek a balhék is, zűrös ügyekbe keveredett, verekedés, kisebb lopások, csalások. Még a bátyámat - aki gyerekkori barátja volt - is megkárosította, a nevében hamis számlákat állított ki. Ennek persze meg is lett a következménye, harminc éves koráig gyakorlatilag a börtön és a Villa Negra között ingázott.

Ekkor történt, hogy a kisfia - akitől a volt felesége eltiltotta Mikit - meghalt egy balesetben. Az iskolában fociztak délután, tanítás után, amikor rádőlt a kosárlabda palánk. 

A Villa Negra pedig talán egy alkoholgőzös buli ,vagy valamelyik telekszomszéd haragjának következményeként leégett, és a hajléktalan csapat szétszéledt. Mikinek is új szállás után kellett néznie, és ezt - ha lehet hinni a híreknek - egy alföldi tanyán kialakított tömegszálláson találta meg, ahol kvázi rabszolgaként dolgoztatták jópár évet. Pont úgy, ahogy arról az újságokban lehet néha olvasni.

Szóval Miki jó ideig eltűnt a faluból, de kb. egy évtized múlva visszakeveredett valahogy, és valami stabilabb munkát is szerzett magának, mert az egyik ivócimborájánál ki tudott venni egy albérletet. Itt aztán valamennyire sikerült összeszednie magát, amikor néha láttam, teljesen rendesen fel volt öltözve, és higiéniailag sem volt elhanyagolva. Még élettársat is talált magának. Az életének korszakairól a facebook profiljai remekül árulkodnak. A 10 évvel ezelőtti képein még itallal a kezében fotóztatta magát, míg a frissebbeken már az élettársával, rendesen felöltözve, megborotválkozva, megnyírva. Az életvitele persze azért így is nyomott hagyott rajta, de nem volt annyira lerobbanva, mint az ominózus alkesz klub többi tagja.

Úgyhogy Miki a több évtizedes mélyrepülés után kezdett lassan egyenesbe jönni. Sajnos mindez nem tartott sokáig. Részleteket nem tudok, csak annyi hír jutott el hozzám, hogy tavaly júliusban agyonverték. Augusztus elején volt a temetése. 

Ezt a hírt január elején tudtam meg, és egyből feltolult bennem a sok régi emlék. Sokat gondolkozom a sorsán. Mikiben megvolt a potenciál, hogy szép élete legyen, családdal, mert nem volt rossz ember. Csak neki egy olyan társra lett volna szüksége, aki irányítja. Nincs ezzel semmi gond, rengeteg család van, ahol az asszony viseli a nadrágot, és működik a házasság.  Pontosan úgy, ahogy azt a saját szüleinél is lehetett látni. Náluk is az anyukája volt a tulajdonképpeni családfő, az integratív erő, a központ. Ha sikerült volna egy ilyen feleséget találnia, biztos vagyok benne, hogy rendben lenne az élete. De ha a szülei nem halnak meg ilyen korán, akkor is biztos, hogy jobban alakul a sorsa, mert az anyukája okos asszony volt, aki tudta befolyásolni, és hát a hajléktalan alkoholisták közé sem került volna így, mert lett volna hol laknia. Szóval Miki sorsa egy intő példa arra, hogy pár felelőtlen döntés, meg a körülmények szerencsétlen összjátéka szinte egyik pillanatról a másikra mennyire tönkre tudja tenni egy ember életét.

Nyugodj békében Miki!

- Hát ezt meg ki  lófasz hagyta itt? - vonta fel a szemöldökét Tokár Márton, ötvenhét éves villanyszerelő, amint kinyitotta a liftajtót az Őrmezői lakótelep, Kérő utca 10-es számú házának ötödik emeletén. Épp az édesanyjától távozott, akinek az ebédet vitte fel. 

A liftben ugyanis egy kasza volt a falnak támasztva.

Tokár körülnézett, hogy van-e még ott valaki, de a lépcsőház üres volt. Belépett hát a liftbe, és megnyomta a földszintre vivő gombot. 

Amíg a lift haladt lefelé, azon gondolkodott, hogy mit tegyen? Adja be a házfelügyelőhöz, vigye el a Lakásszövetkezethez, vagy egyszerűen csak hagyja itt? Aztán eszébe jutott a balatoni telek, ahol a gaz úgy nő, hogy egy egész birkanyájat el tudna tartani rajta. Oda pont jó lenne ez a szerszám, a sufniban elfér. És ha ellopják.... hát nagy kár nem esik. Ebül szerzett jószág ebül vész el, tartja a közmondás, Úgyhogy amikor kiszállt a liftből, vitte szépen magával a kaszát is. A ház ajtaján kilépve azért óvatosan körülnézett, hogy ki láthatja, de csak egy anyuka volt az utcán, két fülig maszatos gyerekkel, bizonyára épp a játszótérről tartottak hazafelé.

Illetve a ház előtti padon még ott feküdt egy teljesen csontsovány, kopasz ember is, előtte egy méretes hányástócsával. 

- Undorító - gondolta Tokár. - Ennek a fazonnak sem lehet már sok hátra.

Tokár apja az alkoholizmusba halt bele, úgyhogy Tokár teljesen képben volt a betegség fázisaival kapcsolatban. Tudta jól, hogy a csontsovány állapot már a végső stáció, ezután már csak a halál jön. Az apja is így nézett ki, amikor bekerült a kórházba, ahol is egy alkalommal leitta a denaturált szeszt a szemléltetésre kikészített preparált testrészeket tartalmazó üvegedényekből. A művelet végeredménye egy erőteljes gyomorvérzés lett, aminek következtében a kedves papa ott helyben el is halálozott, a kórház alagsorának hűvös padlóján kiterülve, és vért hányva.

A furgon a ház előtt parkolt, úgyhogy Tokár gyorsan berakta a kaszát a csomagtérbe, és sietősen elhajtott.

Pár nappal később hősünk a balatoni telek sufnija előtt állt, egyik kezében a kaszával, a másik kezében egy fenőkővel. Több youtube videót is megnézett, hogy hogyan kell kaszálni, és azzal is képbe került, hogy a kaszát használat előtt illik megfenni. Úgyhogy nagy lendülettel végig is húzta a fenőkövet a kasza élén.

- Aszta kibaszott kurva mindenségit, ennek meg mi a tetves picsa baja van? - káromkodta el magát szokásához híven, miközben álmélkodva nézte a fenőkő hűlt helyét a kezében.

A fenőkő ugyanis, ahogy végighúzta a kasza élén, porrá omlott szét. 

- Biztos valami kínai szar, hogy basznák meg a kurvaannyukat - köpött egyet. - Nem baj, jó lesz ez így is!

Odaállt a gaz széléhez, és felvette azt a testtartást amit a videókon látott. Magasra emelte a kaszát, majd egy határozott mozdulattal bevágott a növényi szárak közé.

A szárak úgy dőltek el, mintha lézerkarddal csapott volna közéjük. Tokár hüledezve nézte, hogy abban a pillanatban el is fonnyadtak. Sőt mi több, a tarló is szépen kezdett elszáradni, és ahogy ott állt, a szeme előtt változott a föld kopárrá. Mintha sosem lett volna növény rajta.

- Mi az anyja picsája van ezzel? - nézett rá a kasza pengéjére hitetlenkedve, de azon nem látszott semmi. Nem volt se fényes, se rozsdás, csak kicsit viseltes. De amúgy egy teljesen közönséges kaszának tűnt.

Óvatosan suhintott vele még egyet. A kasza úgy vágta a füvet, mint kés a vajat, és hamarosan ezen a részen is csak a talaj maradt.

- No mindegy - gondolta magában Tokár, és módszeresen nekilátott kaszálni. Mivel a vágáshoz gyakorlatilag nem kellett erőt kifejtenie, nagyon gyorsan haladt. Így esett, hogy hamarosan a telek végében levő akácbokrokig jutott.

Hozott magával egy ágvágót, de igazából nem volt konkrét ötlete, hogy hogyan szabaduljon meg az akáctól. Végül aztán az eddigi sikereken felbuzdulva, úgy döntött, hogy fás szár ide vagy oda, tesz egy próbát a kaszával. Úgyhogy a szerszámot magasra emelve lendített egyet, és....

... az akác ágai úgy dőltek szanaszét, mintha láncfűrésszel estek volna neki. A végeredmény pedig ugyanaz lett, mint a fűnél. A földben maradt rész is elpusztult, illetve elporladt, és csak a csupasz talaj maradt utána.

Tokár ismét a pengére nézett, de az még mindig ugyanúgy nézett ki, mint eddig. Óvatosan ráköpött. Nem történt semmi.

Megpiszkálta egy száraz ággal. Ezúttal sem történt semmi. Nekidöntötte a diófának. A fának kutya baja sem esett.

Úgyhogy megint csak megvonta a vállát, és öt perc alatt eltüntette az összes akácbokrot a telekről. Ezután a pillantása az öreg almafára esett, ami már alig adott termést. Odament a fához, és suhintott egyet a kaszával.

A fa úgy eldőlt, mintha villám sújtotta volna. Kisvártatva nem volt a helyén semmi, csak por.

Ekkorra a telek már kezdett úgy kinézni, mint egy vietnami rizsföld napalmtámadás után. A diófa volt az egyedüli zöld az egész placcon, meg a kerítésoszlopok tövében megmaradt némi gaz, amit nem lehetett a kaszával elérni.

Tokár kezdte kicsit kényelmetlenül érezni magát. Október volt, ilyenkor a telek szomszédok már nem jártak ki a telkükre, de tudta, hogy ha valaki meglátja ezt a kis darab sivatagot, az feltűnő lesz. Azt fogják hinni, hogy felgyújtotta a kiszáradt gazt, pedig azt nem engedi az önkormányzat.

Úgyhogy gyorsan be is pakolt mindent a kocsiba. A kaszát különös gonddal bugyolálta be egy kiselejtezett pokrócba, és úgy rakta be a raktérbe. Esze ágában se volt otthagyni a sufniban.

Már sötétedett, amikor hazaindult, de az utca végéig nem kapcsolta fel a világítást, hogy kerülje a feltűnést.

Ahogy vezetett hazafelé az autópályán, megcsörrent a telefonja. Az anyja volt.

- Szerbusz kisfiam! Nem zavarlak?

- Szia anyukám! Nem, mond csak.

- Csak kíváncsi voltam, hogy mi van veled.

- Á semmi különös. Épp kocsiban ülök. Lenn voltam a telken, lekaszáltam a gazt.

- Biztos jól elfáradtál, kisfiam.

- Ááá, nem volt vészes. - Tokár egyenlőre még nem döntötte el, hogy ezt a kasza ügyet elmondja-e az anyjának.

- És nálad mi újság? - kérdezett vissza.

- Képzeld meghalt a Csiki bácsi.

- Ne már! Mi baja volt az öregnek?

- A mentős azt mondta, hogy az ital vitte el.

- A Sanyi bácsit? Én sose láttam részegnek.

- Én sem. De azt mondta a mentős, hogy az asztalra volt borulva, és mellette volt egy üres pálinkásüveg, meg egy borosüveg. És két pohár.

- Akkor volt egy ivócimborája is.

- Nem tudok róla. Sose látogatta senki. Most is csak úgy derült ki, hogy halott, hogy jött a postás a nyugdíjával, aztán nem nyitott ajtót. Az meg szólt a házmesternek, hogy lehet hogy baj van. A Ferinek meg volt kulcsa az öreghez, aztán úgy találtak rá holtan a a konyhában.

- Szegény Sanyi bácsi! Ki fogja vajon eltemetni? Nincs senkije sem.

- Nem tudom kisfiam. De ha megtudom, elviszel a temetésére?

- Persze anyukám, ne aggódj emiatt. Megoldjuk valahogy.

Hallgattak egy sort, aztán Tokár csak kibökte.

- Anyukám, nem keresi valaki a kaszáját véletlenül házban?

- Kinek van itt kaszája kisfiam? Nem tudok róla.

- Csak mert találtam egy kaszát a liftben, amikor csütörtökön vittem az ebédet.

- A liftben? Hát hogy került az oda?

- Nem tudom anyuka. Ott volt. Én meg elvittem, mert gondoltam, jó lesz a telken.

- Fogalmam sincs kisfiam, hogy kié lehet. De most le kell tennem, mert kezdődik a Szulejmán.

- Jól van anyukám, majd beszélünk.

Tokár nem szeretett sötétben vezetni. Érzékeny volt a szeme, és úgy érezte, az autósok kreténebbik része az utóbbi időben már mintha kifejezetten lézerágyúkat épített volna be reflektor helyett a kocsijába. Ráadásul fáradt is volt, úgyhogy megállt a 83. kilométernél található MOL kútnál, hogy vegyen egy kólát. Az ébren szokta tartani.

A pénztárnál azonban, amikor elő akarta húzni a pénztárcáját, villámcsapásként érte a felismerés, hogy az nincs nála. Átkutatta az összes zsebét, de nem volt egyikben sem. Visszaballagott hát az autóhoz, de ott sem találta. 

- A kibebaszott kurva életbe, hogy baszná valagba azt a fasszopó kurva anyját, otthagytam a telken ezt a telibekúrt pénztárcát! - káromkodta el magát hangosan. Tokárnál a káromkodás amolyan feszültséglevezető pszichológiai eszköz volt, úgyhogy egyúttal meg is nyugodott egy kicsit. Beindította a motort, és indult vissza a telekre.

- Remélem a sufniban lesz, mert ebben a kibaszott sötétben máshol esélyem sincs megtalálni. -gondolta magában.

Egy félóra múlva a kocsi fényszórója már a telek kapuját söpörte végig.

- No nem is baj, hogy visszajöttem - gondolta magában. - Úgy néz ki, égve felejtettem a villanyt a sufniban.

Az autó világítását bekapcsolva hagyta, és annak fényétől segítve kilakatolta a kaput. Nem állt be persze, hiszen sietett. Határozott léptekkel a sufnihoz ment. 

A sufni egy kis faépület volt, amilyet a barkácsáruházaknál lehet venni. Pár éve csinált egy kis vékony betonalapot a telken, aztán arra lett felállítva. Bevezette a villanyt, és lehordott néhány ócska bútort a pesti házból, meg néhány szerszámot, amit nem tartott értékesnek. Számított rá, hogy előbb-utóbb feltörik majd a kis vityillót, ezért értékes dolgot nem hagyott benne.

Meglepve tapasztalta, hogy a sufni ajtaja nyitva van.

Amikor belépett, egy csontsovány, hórihorgas kopasz alakot pillantott meg a leselejtezés határán egyensúlyozó IKEA karosszékben. Az alak egy valaha jobb napokat megélt felöltőt viselt, és sötétkék kordbársony nadrágot.

- Maga meg ki a jó büdös franc?- hőkölt hátra Tokár.

- Jó estét kívánok! - válaszolta a kopasz alak. - Tessék befáradni!

- Maga csak ne invitálgasson a saját sufnimba! -  morrantotta Tokár, de beljebb lépett.

- Igazán szívesen megkínálnám hellyel, de sajnos csak ez az egy szék van. Le akar ülni?

- Nem, nem akarok leülni. De ki a halál maga, és mit keres itt a sufnimban?

- Igen, és a munkaeszközöm.

- Miről beszél ember? - kérdezte Tokár, aki szemmel láthatóan elvesztette a fonalat.

- Hagyjuk.- legyintett lemondóan az idegen.

Tokár egy kicsit elgondolkodott. Valami nem stimmelt. Itt van ez a hajléktalan, és olyan nyugodt, mint Sztálin elvtárs, amikor a rendőr orra előtt ment át a piros lámpán. Ez egy rozoga, beteges vénember, ha akarja, fél kézzel elintézi. És mégis, láthatóan nem fél tőle.

Amúgy meg mintha már látta volna valahol.

- Maga valahonnan ismerős nekem....

- Kizárt dolog hogy találkoztunk volna. De térjünk a tárgyra.

Tokárnak nagyon nem tetszett, hogy a másik irányítani akarja a beszélgetést. Nem volt hozzászokva a vitákhoz, és hamar elborult az agya.

- A tárgy az kisapám, hogy miért nem keresel magadnak egy másik sufnit? Mondjuk egy olyat, amelyiknek nincs itt a gazdája!

- Nem tehetem. Azt reméltem, hogy amit keresek, az ebben a sufniban lesz.

- Mit akartál lopni kispajtás? Gázpalackot?

- Én kérem nem lopok! - húzta fel az orrát önérzetesen a kopasz. - A kaszámért jöttem!

Tokárt úgy érte ez a mondat, mintha fejbe verték volna. A bűntudattól hirtelen kiment a lábából a vér. A nagy darab ember összegörnyedt, és belekapaszkodott az ajtófélfába.

- A kaszáért...?

- Igen, a kaszáért.- válaszolta a kopasz alak határozottan. - Itt kell lennie valahol.

- Honnan tudja? - kérdezte Tokár kissé bizonytalanul.

- Ó, csak körül kell nézni. Látszik, hogy használta valaki.

- Nincs nálam! - nyögte ki Tokár.

- Igen, azt látom. De abban reménykedem, hogy talán meg tudja mondani, hogy hol van? - válaszolta a kopasz kimérten, a pincében tartott törkölypálinka hűvösségével a hangjában.

- És honnan tudjam, hogy a magáé?

- Szóval akkor tudja, hogy hol van. Adja vissza kérem.

Tokárnak ekkor ugrott be, hogy honnan ismeri az alakot.

- Láttam magát egy padon fekve. Szerintem nem volt magánál, annyira részeg volt.

Az idegen arcáról ebben a pillanatban eltűnt a magabiztosság.

- Őőőő...izé... biztos ebben?

Tokár nekibátorodva kaffantott vissza. 

- Tutira! Csütörtök dél körül, Őrmezőn. Ott feküdt a padon. Még oda is hányt.

Az idegen zavartan Tokárra nézett.

- Jól van, jól van, elismerem. Igen, én voltam.

- Mit keresett ott? -kérdezte Tokár.

- Volt ott egy kis elintéznivalóm. 

- És maga már délelőtt iszik? Így megy munkába is?

- Nem. Egyáltalán nem jellemző rám, hogy innék. Igazság szerint engem leitattak.

- Ki itatta le magát?

- Nem érdekes, egy ügyfelem. 

- Ott Őrmezőn? A Kérő utca 10-ben?

- Igen. 

- Az egész házat ismerem. A Pankotai néni kinálta meg konyakkal? A negyedikről?

- Nem, nem ő volt. Sándornak hívták. Csiki Sándor.

Tokárnak azonnal beugrott az anyjával történt beszélgetése.

- Tudja, hogy Sanyi bácsi meghalt?

- Persze hogy tudom.

- Akkor maga volt az, akivel együtt ivott.

- Igen. Megkínált az öreg. - jelentette ki határozottan a kopasz idegen. 

- Tudja azért ez elég fura. Én úgy tudtam, hogy Sanyi bácsi nem szokott inni. Pláne nem egy vadidegennel.

- Szemmel láthatólag várt rám. És azt mondta, hogy mivel én vagyok az utolsó, akivel találkozik, ezért szeretne megkínálni. És hogy ha nem fogadom el, akkor egy bunkó vagyok.

- Aztán amikor meghalt, akkor maga meg diszkréten lelépett, mint Rákosi a fodrászversenyről.

- Így szoktam.

- Szokta? Mi a fasz maga? Sorozatgyilkos?

- Én kérem nem vagyok gyilkos! Ezt kikérem magamnak!

- Akkor betörő? 

- Sosem viszek el semmit!

- Szerintem maga megmérgezte Sanyi bácsit.

- Minek tart maga engem? Mondtam már, hogy nem vagyok gyilkos!

- Én meg nem vagyok hülye! Egy vadidegen megjelenik Sanyi bácsinál, aztán a kisöreg egyből föl is dobja a bakkancsot. - lendült bele Tokár a nyomozásba.

- Elfelejti, hogy Csiki Sándor itallal várt engem.

- Persze, mert biztos behülyítette valamivel. Hogy ócskás, vagy szobafestő, vagy akármi, csak hogy beengedje.

- Aham...értem. És ő meg beenged egy magamfajta kinézetű ócskást, egy kaszával a kezében a lakásába.

Hogy a kasza ismét szóba került, Tokár egy kicsit elszégyellte magát. Akárhogy is nézzük, a kasza nem az övé, és az is nyilvánvaló, hogy ez nem egy közönséges kasza.

- Nagyon gyanús nekem ez az egész történet. Szerintem inkább hívjuk ki a rendőrséget. - bökte ki végül.

- Nincs idő arra, hogy kivárjam a hivatalos ügyintézést. Nekem az a kasza a munkaeszközöm, és most azonnal szükségem van rá.

- Este hétkor hol akar kaszálni jóember? - kérdezte röhögve Tokár. 

- Szerte a világban.

- Már megint mi a faszról beszél?

- Teszem a dolgom.

- De bökje már ki hogy mi a fasz dolga van magának azzal a kaszával!

- Aratok.

- Aratsz bazmeg, mi vagy te, kombájn? -röhögött megint Tokár, rendkívül szellemesnek érezve magát.

- Nézze uram, nincs nekem erre időm. Adja vissza a kaszámat, és már itt sem vagyok.

- Nem adom.

- Nem szívesen kényszeríteném.

- Nekem dudálsz kisautó? Rád fújok, aztán elrepülsz. - Tokár nem volt egy agresszív ember, de most nagyon felhúzta magát az idegen szenvtelenségén.

- Adja vissza a kaszát! - követelte az idegen ismét.

- Mert különben mi lesz? - düllesztette ki a mellét Tokár.

Az idegen felállt, és egy villámgyors mozdulattal Tokár homlokára tette a kezét. Tokár szeme fennakadt, ahogy lepörgött előtte az egész élete. 

Végre megértette.

- Kinn van a kocsiban. - mondta csendesen.

- Akkor menjünk! -válaszolta az idegen.

Tokár lekapcsolta a villanyt, és belakatolta a sufni ajtaját.

A kocsihoz érve elővette a kaszát rejtő pokrócot, és kicsomagolta a szerszámot.

- Tessék. - mondta, és átnyújtotta az idegennek.

Az gyermeki örömmel vette kézbe a kaszát, és végigsimította a kezével.

Tokár idegesen toporgott. - És most mi lesz?

- Mi lenne? Megy mindenki a dolgára. - válaszolta higgadtan az idegen.

- Mintha mi sem történt volna? 

- Mintha mi sem történt volna. - bólintott a másik.

Tokár megkönnyebbült, és a kezét nyújtotta az idegen felé.

Az nem fogadta el. Tokár is kapcsolt, és visszahúzta a kezét.

- A viszontlátásra! - motyogta zavartan.

- Tudja elég fura, hogy ezt mondja - válaszolta az idegen - de ezt megígérhetem. 

Ezután búcsút intett, majd kilépett a kocsi lámpáinak fényéből. 

Tokár még utána akart szólni, hogy "azért nem kell azzal sietni", de az idegen egy pillanat alatt tökéletesen felszívódott. 

Beült hát a kocsiba, és csak bámult maga elé egy félóráig. Aztán elfordította a slusszkulcsot, és gázt adva elhajtott.

Már Székesfehérvárnál járt, amikor hangosan feljajdult. 

- A pénztárca bazmeg! Az a kibaszott tetves pénztárca már megint ott maradt!

- Mama, te láttál már szellemeket? - kérdeztem apai nagyanyámat. Kb. kilenc éves lehettem, s nagyon érdekelt a téma, mert a tévében a Rózsa Sándor című sorozat ment éppen, és abban egy öreg bácsi azt mesélte, hogy a sógora úgy halt meg, hogy felült melléje a bakra a "tüzes ember".

(Zárójelben jegyzem meg, hogy a Mama megszólítás a mi családunkban a nagyanyáknak dukál, nem az édesanyáknak.) Nos, a Mama most sem okozott csalódást. A mi családunknak is volt szellemtörténete. 

- Tudod Lacikám, hogy nagyapád meghalt, amikor apukád hároméves volt...

Nagyapát nem ismertem. De tudtam, hogy mi történt. Egy lakodalom után hasnyálmirigy gyulladást kapott (feltehetőleg a pálinkától, meg a zsíros ételektől), és ágynak dőlt. Aztán a sok fekvés miatt jött a tüdőgyulladás, és végül ebbe halt bele két hónap múlva,1939-ben, árván hagyva apukámat, viszont megúszva egy világháborút.

- Szóval az történt - folytatta a Mama - hogy miután nagyapád meghalt, pontosan egy évvel később éjfélkor hirtelen felébredtem. Valami neszezést hallottam a szobában. Azt hittem, hogy valami egér motoszkál, de megreccsent a padló, márpedig egy egértől biztosan nem recsegne. Nagyon megijedtem, ezért csöndben maradtam. A hold bevilágított az ablakon, úgyhogy lehetett látni, mert nem volt nagyon sötét. Nem volt ott senki.

- És csak ennyi történt? -kérdeztem csalódottan. Ez így nagyon gyenge történetnek hangzott.

- Dehogyis, csak nem hagyod, hogy végigmondjam! Szóval körbenéztem, és nem volt ott senki. Már éppen kezdtem volna visszaaludni, amikor megint megreccsent a padló, de nem csak egyszer, hanem pontosan úgy, mintha lépkedett volna rajta valaki. Apukád ágya felől jött a zaj. Világosan láttam, hogy apukád csendben aludt, nem forgolódott. Mégis, ott recsegett a padló az ágya körül.

- Rettenetesen megijedtem - folytatta. - A recsegés abbamaradt, mintha ott megállt volna, aztán megint léptek hallatszottak, és képzeld el Lacikám, most az én ágyam felé jött. Hangosan az kérdeztem, hogy "Van ott valaki?", mire a padló recsegése abbamaradt. Annyira féltem, hogy mozdulni sem mertem. Aztán hirtelen valaki mintha megsimogatta volna a hajamat. Erre máig tisztán emlékszem, ahogy a hajam nekinyomódik a fejbőrömnek, és még a homlokomon is éreztem azt a hűvös érintést. Aztán hirtelen megint léptek hallatszottak, eltávolodóban az ágytól, és aztán már nem történt semmi.

- És szerinted mit akart a szellem? - kérdeztem most már kíváncsian.

- Másnap éppen egy gyertyát gyújtottam este, mert akkor egy éve halt meg nagyapád, és véget ért a gyász.Akkor jutott eszembe, hogy talán a nagyapád lehetett az, visszajött megnézni, hogy mi van a családjával.

Ez a történet nagyon belém vésődött. Aztán amikor jó pár évvel később kiskamaszként valamiért szóba került, megegyeztünk a Mamával, hogy ha meghal, akkor majd ő is megpróbál üzenni a túlvilágról.

Teltek múltak az évek, elkerültem otthonról, Budapesten jártam egyetemre. A Budaörsi úti kollégiumban laktam, az A épületben, a 202-es szobában. A folyosón egyetlen telefon volt, azon lehetett hívni bennünket, ha a portás éppen hajlandó volt odakapcsolni azt, aki a központi számot hívta. Meg egymást is tudtuk hívni a kollégiumon belülről. Lényeg a lényeg, a telefon állandóan csörgött, és mi meg kifejlesztettünk erre egy immunitást. A francnak volt kedve állandóan odaslattyogni, felvenni, és beszólni abba a szobába, ahonnan éppen kerestek valakit. Inkább beleszartunk.

Már ekkoriban is hódoltam kedvenc hobbimnak, a délutáni alvásnak, amikor - immunitás ide, vagy oda - hirtelen felébredtem a telefonra. Nem szoktam egyből magamhoz térni, de valahogy ez most sikerült, és egy váratlan elhatározástól hajtva kimentem a folyosóra felvenni a telefont. Valahogy megéreztem, hogy ez most fontos.

Anyukám volt az, meghalt a Mama. 

Rá egészen pontosan egy évre éppen otthon voltam, és az éjjel azt álmodtam, hogy a Mamával beszélgetek. Azt mondta álmomban, hogy egész jól el van a föld alatt, és remekül elbeszélget a vakondokkal, meg a földtúró földikutyákkal. Ez utóbbi valami rágcsálóféle, kisebb az egérnél, és a Mama udvarán régen sokat garázdálkodott.

Reggel elmeséltem anyukámnak az álmomat, erre ő csak annyit mondott.

- Elég fura ez kisfiam, hogy éppen most álmodtál ilyet. Pont egy éve halt meg nagyanyád.

Egyből eszembe jutott az egyezségünk. Se azelőtt, se azóta nem álmodtam a Mamával.

Ennyi a történet, nincs több hozzáfűznivalóm.

A járvány előtt elkezdtem egy mérnök-informatikus képzést az egyik hazai felsőoktatási intézményben. Ha végzek, ez lesz a második diplomám, amit csak azért tartok fontosnak megjegyezni, mert a mai bejegyzés alapvetően egy összehasonlító elemzés akar lenni arról, hogy mennyire más volt egyetemistának lenni húszévesen a 90-es évek első felének képzési rendszerében, és így ötven pluszosan a mai viszonyok között.

Az életkorbeli különbséget külön szeretném kiemelni, mert tapasztalom szerint a legnagyobb különbségek ebből fakadnak. Az első diploma megszerzése idején a vidéki szülői házból frissen csöppentem bele a nagyvárosi létbe, és ez egy erős kulturális sokként hatott rám. Egy csomó dologról nem tudtam, hogy hogyan működik, ráadásul eleinte lakhatási problémáim is voltak, mert a kollégiumi helyzet akkor is pont olyan gyalázatos volt mint ma. Vagy még gyalázatosabb... Csak akkor legalább nem borzolták a kedélyeinket a magyar diákoktól a Fudan egyetemnek átadandó kollégiumi területekről szóló hírekkel. No mindegy, maradjunk a témánál.

Értelemszerűen most nem vagyok kollégista, és nem is nappali tagozatra járok, mert ez munka mellett teljesen reménytelen lenne. Még csak estire sem, ami valójában egy átverés, mert az esti képzés előbb kezdődik, mint a normál munkaidő vége, és az utazással töltött idővel akkor még nem is számoltam. Estire az tud járni, akit a munkahelye támogat ebben. Abban azért nem vagyok biztos, hogy a munkahelyeknek ez annyira megéri, hiszen egy képzett munkavállaló könnyebben tud elhelyezkedni máshol, de ez legyen az ő problémájuk. Engem nem támogatott a munkahelyem, így maradt a távoktatás. 

Az első dolog, amit rögtön érzékeltem, hogy a matek most így másodjára sokkal könnyebben ment. Sőt, odáig eljutottam, hogy megszerettem. Egyrészt a tanárok is jók voltak ebből a tantárgyból - bár ez az ELTE-re is  igaz volt - másrészt a motivációm most egészen más volt. Az ELTE-s képzés idején matekkal kezdtünk, és folyton az volt a problémám, hogy egyszerűen nem értettem, mi a franc haszna van ezeknek a dolgoknak, amiket tanulunk. A tanultak felhasználása csak jóval később következett - elsősorban fizikából. Másrészt középiskolában nagyon gyenge volt a matematika oktatás, és úgy jöttem ki onnan, hogy óriási hiányosságaim voltak bizonyos témakörökben. Elsősorban a valószínűségszámításra gondolok, illetve a másodfokú egyenletekre. Pedig még matekversenyeken is részt vettem...

Akárhogy is, a lényeges változás az volt, hogy a második alkalommal már húszéves programozói gyakorlattal vágtam neki a matek újratanulásának, és számomra is meglepő módon azt vettem észre, hogy értem, miről van szó, mi több, kifejezetten élvezem, hogy a matematika milyen eszközöket ad a kezembe. Így aztán jöttek az ötösök zsinórban. Kivétel a lineáris algebra, ahol ismét át kellett élnem azt, hogy ahány tanár, annyiféle matematika létezik. A műegyetemi oktatóvideóból elsajátított módszeremet a tanárnő nemes egyszerűséggel nem fogadta el. Sebaj, nekem azért ez a tantárgy is kifejezetten tetszett.

A mostani alkalommal már kreditrendszerben tanultunk, de meg kell mondjam, ez nekem nem jelentett semmit. Volt most is egy előírt tanmenet, hogy mikor milyen tantárgyakat kell felvenni, miből van gyakorlati jegy, és miből kell vizsgázni, aztán gyűrtük szépen sorban, ahogy jött. Ami újdonság volt, az az, hogy rengetegszer teszteket írtunk. El kell ismerjem, így sokkal könnyebb átmenni egy vizsgán, mint régen az ELTE-n, ahol mindig szóban kellett felelni. Viszont ezek a tesztek általában a töltelék tárgyaknál voltak a vizsgázás eszközei. Matematikai, programozási és gyakorlati ismereteket igénylő tárgyakból mindig feladatmegoldás volt, és ezt nagyon pozitívan értékeltem az ELTE-s évekhez képest. Az elméletet nem kérték konkrétan számon, tehát beseggeléssel nem lehetett átmenni, viszont a példák megoldása mindig lefedte a teljes tananyagot. Én alapvetően empirisztikus világszemléletű ember vagyok, és így sokkal könnyebb megtanulnom az elméleti összefüggéseket a felhasználásukon keresztül. Ez az ELTE-n egészen másképp volt, kínlódtam is vele rendesen. Egy feladatot jól megoldani kreatív dolog, egy elméletet megtanulni úgy, hogy lóg a levegőben - nos ahhoz elmélyült érdeklődés kell az adott terület iránt, az meg a tantárgyak kis részére lehet csak igaz.

Nagyon kellemes meglepetésként ért, hogy néhány tantárgyból tökéletesen naprakész tudást kaptunk. A legújabb ismeretek is ott voltak a jegyzetben legalább említés szinten. Sokszor az érződött, hogy maga a jegyzet szerzője nemcsak lead egy tananyagot, hanem kifejezetten elkötelezett az adott téma iránt, és ezt meg is próbálja minél jobban átadni. Az ELTE-n ehhez képest viszont az volt sokszor az érzésem, hogy az oktatók üldögélnek a maguk kis elefántcsont tornyában, és kényszerből tanítanak, mert elő van írva. Persze ott is voltak nagyon jó tanáraim, és itt is voltak rosszak, sőt alkalmatlanok is. De ahhoz képest, hogy ez csak egy főiskola, kifejezetten magas szinten leadott tárgyaink is voltak. Megvallom őszintén, nem erre számítottam, mert a feleségem ELTE-s tanulmányain keresztül megtapasztaltam, milyen nehéz ma tanárt találni informatikai területre. 

Ami a tanulást magát illeti, vegyesek a tapasztalatok. Elég sok közgazdaságtant tanultunk, ez egy sajátossága a képzésnek. Ez viszont engem egyáltalán nem érdekelt, és már a házi dolgozatoknál szembesültem vele, hogy iszonyatosan nehezen tudom rávenni magamat, hogy nekifogjak. Az a gondolat, hogy ezt a tudást soha nem fogom használni, teljesen megbénított. Fiatalon ezeken sokkal könnyebben túllendültem, mert akkor nagyon féltem attól, hogy megbukok az adott tantárgyból, és ez erősen motivált. Na ez most már nem igaz. Persze végül csak ráveszem magam, de akár egy hónapig is eltart, hogy megírjak egy tízoldalas beadandót, mert nem jön az ihlet. Ez régebben azért pár nap alatt mindig megvolt.

A feladatmegoldás viszont sokkal gördülékenyebben megy. Az agyam a szakmámból adódóan beállt erre, és a rutin akkor is segít, amikor egy teljesen idegen területen kell bizonyítani. Egyszerűen tudom, hogy hogyan kezdjek neki, mire kell figyelni, magyarán hogy mi a menete a dolgoknak.  És az analógiákat könnyen felismerem. Ez szerintem a korral jár, és azt kell mondjam, idősebbként ez óriási előny a fiatalokkal szemben.

Ezzel szemben a verbális befogadó képességem nagyon lecsökkent. Ez konkrétan azt jelenti, hogy az előadásokat nem igazán tudtam követni, gyorsan elvesztettem a fonalat. Nem állítom, hogy régebben az ELTE-n, értettem mindent elsőre, de a figyelmemet fenn tudtam tartani. Ez ma már nem megy. Nem tudok huzamosabb ideig egy beszélő személyre koncentrálni, Nem az én ütememben adja át az információkat, és nem abban a struktúrában. Szerintem ez az internetes böngészés miatt lehet, egész egyszerűen ahhoz szoktam hozzá az elmúlt 25 évben, hogy a saját tempómban haladok az információk feldolgozásában, és ha valami nem világos, utánakeresek.

Ugyanakkor a járvány következtében most a legtöbb előadásunk online volt, és ezért újra lehetett nézni. Ez óriási minőségi ugrást jelentett, mert így a saját igényeimnek megfelelő sebességgel tudtam feldolgozni a hallottakat. Arról nem is beszélve, hogy így mindig az "első sorban ültem", mindent jól láttam, és hallottam. Hála az égnek, az első félévet  és a másodiknak az elejét leszámítva, minden tárgyat online hallgattunk. Értelemszerűen ez az ELTE-n még nem így volt, akkor még a mai értelemben vett internet nem is létezett. Bár 1993-tól kezdve már volt hozzáférésünk a GOPHER hálózathoz, ami kb. úgy aránylik a mai internethez, mint a DOS a Windows 11-hez. 

A memorizálási képességem sajnos látványosan hanyatlott. Jó kérdés, hogy ez vajon az internet miatt van-e, vagy a korom következménye. Valószínűleg mindkettő. Az internet szerepében azért vagyok biztos, mert azt a munkám során naponta átélem, hogy nem fárasztom magam azzal, hogy bármit is megjegyezzek, ami az interneten megtalálható. Ehelyett azt jegyzem meg, hogy hogyan lehet megtalálni az adott információt.

Három dolgot szeretnék még kiemelni, ami egészen új volt a második alkalommal.

Az egyik a tananyag elérhetősége. Az ELTE-n még csakis írott anyagok voltak, a legtöbbször órai jegyzet. Egyszerre jegyzetelni és az előadást megérteni nem lehet, aki meg lassan jegyzetel, az pláne lemarad. Én általában kölcsönkértem a csoporttársaim jegyzeteit, és lefénymásoltam, mert képtelen vagyok gyorsan írni. Mikor ezt felismertem, nem is fárasztottam magam többet azzal, hogy jegyzeteljek, inkább figyeltem az előadásra. De az, hogy vajon lesz-e valamelyik ismerősömnek használható jegyzete, és kölcsönadja-e, az mindig kétesélyes dolog volt. Nyomtatott jegyzetekkel meg igencsak szűkösen voltunk ellátva, mert a nyomtatás drága volt, az egyetem meg csóró. A jobb tanárok közül azért néhánynak voltak könyvei, pld. a Scharnitzky jegyzeteket máig kincsként őrzöm. De nem ez volt a jellemző. Más tanár könyveiből meg azért volt problémás tanulni, mert ahogy fentebb is írtam, az egyik alapvető felsőoktatási tapasztalat, hogy ahány tanár, annyiféle tudomány.

Ezzel szemben most minőségi jegyzeteket kaptunk az iskolától. Az internetről lehetett letölteni, többnyire pdf, illetve előadásdia formában. A régebbi viszonyokhoz képest ez most szinte már a kánaánnal egyenértékű. Nyilván az nem tudja ezt értékelni, aki nem tanult a régi szisztémában, de lássuk be, ez valóban óriási előrelépés. Az előadások szerepe sokkal-sokkal kisebb, mert a jegyzetben minden ott van ami kell, tisztán és érthetően. Úgyhogy én ezúttal főleg a letöltött jegyzetekből tanultam, mert mint írtam, az előadások követésével problémáim vannak.

A másik dolog a tanuló facebook csoportok. Ezekből töménytelen információhoz hozzá lehet jutni, a tárgyakat, a tanárokat, a vizsgákat és az iskolai ügyintézést illetően. Nincs úgy elveszve az ember, mint azt régen az ELTE-n éreztem sokszor, pláne a kezdetekben.

A Tanulmányi Osztályon is egész más a hangulat. Az ELTE-n az annó egy külön kiskirályság volt, óriási sorbanállásokkal, lekezelő, sokszor megalázó ügyintézőkkel, akik nem segíteni akartak, hanem inkább csak minél gyorsabban túlesni rajtunk, az ügyfeleiken. A tipikus szocialista bürokrácia egyik legjellemzőbb példája volt ahogy működtek. Érezhetően az volt a felfogás, hogy nem ők vannak a diákokért, hanem azok értük. Amikor találkozom a régi csoporttársakkal, fel szoktuk néha idézni a rossz emlékeket. Na, ez most már nem így van. Még az ELTE-n sem, mert egy tárgybeszámítás miatt ott is kellett ügyintéznem, és kifejezetten kedvesek és segítőkészek voltak, minden flottul ment. (Azért az egészségügyben a minap megint találkoztam ezzel a lekezelő, lepattintó hozzáállással, de ez egy másik történet.)

Mindazonáltal meg kell jegyezzem, ezen kedvezőbb körülmények ellenére most a főiskolán elképesztő mértékű volt a lemorzsolódás. 90 körül voltunk kezdéskor, ebből 22 ember jutott el a záróvizsgáig.

Dióhéjban ennyi a véleményem. Összegzésül azt tudnám mondani, hogy 50 évesen még simán megszerezhető egy diploma, csak meg kell találni a megfelelő képzési formát. Természetesen nagyon sok idejét elveszi az embernek, tehát mérlegelni kell, hogy rá akarunk-e ennyit szánni. Ugyanakkor egészen kellemes meglepetések érhetik az embert a saját képességeivel kapcsolatban.

u.i. Én engedélyeztem a blogbeállításban a kommentelést, de ez valahogy eltűnt, ahogy az index címlapra kikerült a blogbejegyzés. Ha valaki kommentelni szeretne, akkor a bejegyzésnek ebben a nézetében [katt] megteheti.

Valami azt súgja, hogy ez a poszt nem fog kikerülni az index címlapra. ;-)

Nagyon tetszik, hogy végre a NER-en kívüli világban is észrevették, mennyire elkoptatott retorika az, hogy mindenért Orbánt okolják. Persze tudom, egy ilyen eszméletlenül központosított hatalmi struktúrában ez nemcsak  adja magát, de még jogos is. De ennek ellenére ez egy hatástalan eszköz, a társadalom mára immunis lett rá.

Sajnos az ellenzék 99%-a mégis mindössze annyira képes, hogy időnként orbánozik egyet a facebookon, esetleg jól megmondja a magáét a parlamentben, de aztán gyorsan visszatér a semmittevésbe, rosszabb esetben az intrikákba, háttéralkukba, sunnyogásba. Pedig közben a fidesz sorra kínálja céltáblának az álszent, buta, illetve komoly mentális problémákkal küzdő, folyamatosan bornírt ostobaságokat nyilatkozó potentátjait, akiken tényleg nagyon könnyű fogást találni, de mégsem történik semmi a feladott labdákkal. Az ellenzék nem reagál, nem teszi gúny tárgyává az idiótákat, nem leplezi le a képmutatókat, nem ad ki még egy ócska sajtóközleményt sem. Ehhez ugyanis ki kellene emelkedni a tespedtségből, és hát mint tudjuk, gondolkodni fárasztó. És a végén még meg is magyarázzák, hogy ez nem az ő szintjük. Ezt tényleg adom. Az ő szintjük a szokásos szánalmas köldöknézegetés egy-egy újabb választási vereség után.

Hadházy Ákos szerencsére nem ez a fajta ellenzéki politikus. Remek választás volt a személye Zuglóban. Ha csak annyit tett volna, hogy Tóth Csabát kihúzta az országgyűlési listáról, márt azért is nagyon hálásak lehetünk neki, de ez csak egy viszonylag apró tétel egy hosszú listán.

Hadházy Ákos gondolkodik. És úgy néz ki, rájön dolgokra, amiket a képviselőtársai képtelenek észrevenni. Sokszor nagyon betalál, és ilyenkor általában mélyre szúr. A legutóbbi akciója pedig egészen zseniális volt.

Pedig nem csinált sokat, csak leleplezett egy csinovnyikot.

Igen, Marosi Beatrixról van szó, aki most szakmányban rugdalja ki az éhbér ellen tiltakozó tanárokat, nem törődve azzal sem, ha az adott iskolában egy tárgy oktatása megszűnik a lépése következtében. Megjegyzem, a kirúgott tanárok közül bármelyik egy év alatt nagyságrendekkel több értéket állított elő akár emberi minőségben, akár nemzetgazdasági értelemben, mint amennyit Marosi Beatrix egy életen át letesz az asztalra, de hát ilyen ez a popszakma.

Jajj, milyen kényelmes is lett volna Marosi Beatrixnak, ha mindezt sunyiban, név nélkül, a háttérből intézheti. Ha nem nevesítik, mint egy tisztességből igazoltan felmentett,  emberi egzisztenciákat gondolkodás nélkül lenullázó hóhér mentalitású hivatalnokot. Megjegyzem, a hivatalnok kifejezés az ő esetében erősen inog, inkább a címben említett csinovnyik az, ami igazán illik a személyiségéhez. A hivatalnok és a csinovnyik közötti különbség lényege az, hogy a hivatalnok egy lényegesen magasabb erkölcsi nívót jelent, mivel mérlegelési jogán keresztül kifejezi a morális megfontolásait, vagy akár le is mond a hivataláról, ha nem tud azonosulni a döntéssel. A csinovnyik ellenben minden parancsot végrehajt, függetlenül annak etikai vonzataitól. Morális megfontolásait - ha egyáltalán vannak ilyenek - meg bármikor hajlandó félretenni akár a Nagy Eszme érdekében (bármi is legyen az), akár feletteseinek való megfelelési vágytól hajtva.

A csinovnyikok jellemző tulajdonsága, hogy szeretnek magukra mint láthatatlan fogaskerekekre gondolni. Így a csinovnyikként meghozott döntéseiket el tudják idegeníteni maguktól. Nos, Hadházy Ákos most viszont bedugott egy faágat a fogaskerekek közé, és megnevezte azt a fogaskereket, amelyik az egzisztenciadarálóban az őrlést végzi.

Ennek következtében Marosi Beatrix neve most napvilágra került, így most szépen szembesülni fog a döntése következményeként a társadalom jogos megvetésével. Ez úgy gondolom, egy ígéretes, jó irány.

Sosem gondoltam volna, hogy valaha is bayert fogok idézni, de ez a nap is elérkezett.

Neveket akarok hallani! Itt kezdődik a dolog. Tudnunk kell, hogy kik ennek a gépezetnek az önmagukat erkölcsi normák alól felmentő végrehajtói. Nélkülük a gépezet nem működne, ezért fontos, hogy megtudjuk kik valójában a névtelen, de piszkos munkát végző fogaskerekek. Persze az is fontos, hogy kik mozgatják őket, de a gépezet megakasztása a fogaskerekeken keresztül a legkönnyebb.

Az első lebukott. Marosi Beatrix feltehetően nem az a típus, aki egy kicsit is elgondolkozik, majd felköp, és alááll. De abban biztos vagyok, hogy nem érzi jól magát attól, hogy a neve most elkezdett közszájon forogni. Ez egyben egy üzenet a többi csinovnyiknak is. Nem vagytok láthatatlanok! Döntéseitek következményei visszahullanak a fejetekre.

Most pedig adok egy sorvezetőt az ellenzéki politikusok azon kis részének, akik tényleg akarnak is tenni valamit az országért.

A teendőtök most az, hogy megpróbáltok nem ráülni a tüntetésekre. Nem is biztos, hogy szívesen látnak ott benneteket, ha elkezdtek okoskodni. A tapasztalat ugyanis az, hogy amihez hozzányúltok, azt általában elbasszátok. Ellenben megfigyelőként részt vehettek. És azt is megkérdezhetitek, hogy tudtok-e segíteni valamiben. Az éjjel virrasztóknak esetleg vihettek pizzát. Ne akarjátok átvenni a kezdeményezést, csak segítsetek. És az lenne a legjobb, ha nem a pártok szimpatizáns talpasait ugrasztanátok a feladatra, hanem szépen felemelnétek a kövér seggeteket, és személyesen intéznétek azt, amiből később esetleg profitálhattok politikailag. A laszti ott pattog az orrotok előtt.

u.i. Na, közben nevesedett a második és a harmadik díszpinty is. Rábel Krisztina, a Külső-Pesti Tankerületi Központ igazgatója, Hajnissné Anda Éva Közép-budai Tankerületi Központé. Őszintén kívánom a kedves hölgyeknek, hogy kerüljenek olyan helyzetbe, mint amiben most a tanárok vannak, mert egymilliós fizetés mögül ugatni a kizsákmányolt exkollégák ellen nem ér.

u.i.i Marosi Beatrix a Kodolányin erkölcs és etika szakon szerzett diplomát. Most komolyan, egy ilyen büfészakon végzett duplanulla dönt komoly szaktanárok sorsáról? Honnan vakarták elő ezt a nőt? A kérdés költői, nyilvánvalóan a NER házatájáról.

Nemrég megjelent az indexen egy cikk a Zamárdiban található Patkó büféről, amit mi is nagyon szeretünk.

Ugyanis történetesen anyósomnak van egy apartmanja Zamárdiban, ahol minden nyáron eltöltünk egy hetet. Ilyenkor a kikapcsolódáson van a hangsúly, ezért a hétköznapi életre vonatkozó szabályokat átmenetileg félretesszük. Nincs főzőcskézés, maximum grillezés, for fun. És édesség is jöhet, majd legfeljebb egy kicsit többet úszok. És bár a Patkóban is egészen fantasztikus réteseket lehet kapni, de ha nyár, és Balaton, akkor természetesen a fagyié a főszerep, ha desszertről van szó.

Ha meg fagyi, akkor viszont számomra teljesen egyértelmű, hogy a Hirschmann kerül először szóba, ami egyébiránt pont a Patkó mellett van, kb. 20 méterre.

A fagyizó egy családi házban van kialakítva. Az utcán biciklitároló van, az utcafronton pedig egy retró hangulatú lugas fogad minket.

És hogy mitől a legjobb a Hirschmann? Elég egyszerű a megfejtés. Nem porból csinálják a fagyit, nem is fagyasztva hozzák valamelyik ipari termelőtől, hanem ők maguk készítik már lassan több mint hetven éve, generációkon át.

És bizony, nagyon nagyon jó fagyit főznek, a kínálat meg kifejezetten fantáziadús. Én itt már akkor ettem bodzafagyit, amikor az országban máshol még sehol sem volt. Szőlő fagyi is szokott lenni náluk, aminek az elkészítése márpedig nem olyan egyszerű a szőlőben található fagyásgátló vegyület miatt .(Ha hihetünk az idevágó fagyikészítéssel foglalkozó cikknek, amit szintén az indexen olvastam valamikor, ha jól emlékszem a "Ma is tanultam valamit" rovatban.) De sokszor egészen különleges fagyikat is árulnak. Ez a cikk most konkrétan azért született meg, mert a legutóbb belefutottam náluk az akácvirág fagyiba, ami jelenleg az "Életem legjobb fagyijai" lista élén van. Ilyet máshol még sohasem ettem, és bár lehet, hogy ennek a blogbejegyzésnek a hatására más is elkezdi csinálni, de az elsőbbség egyértelműen a Hirschmanné.

Az ízvilág és az állag egyértelműen a gyerekkoromra emlékeztet a 70-es, 80-as évekből, amikor Kaposváron a Lestyánnál lehetett kapni a legjobb fagyit, és amikor még nem ismerték azokat a nyugaton kifejlesztett trükköket, hogy hogyan lehet olcsó és ócska alapanyagokból fagyinak kinéző terméket előállítani. Szóval Hirschmannék még a régi iskola, a gyümölcsfagyit gyümölcsből főzik, valódi tejet és tejszínt használnak, és ettől aztán mindennek tényleg olyan íze van, amilyennek lennie kell. A rumosdióban ott vannak a diódarabkák, a málnánál az apró mag, a szőlőnél és a szilvánál a héj foszlányai, szóval itt valóban  abból készül a fagyi, ami az árlapon szerepel. 

A Patkóban elfogyasztott ebéd után keresve sem lehetne jobb helyet találni a desszertezéshez. Mindenkinek javaslom, próbálja ki, nem fog csalódni. 

Na, ez egy rövid poszt lesz csak, amolyan impulzusvezérelt fajta.

Reggel szembejött ez a cikk a vállalati (!) böngészőfalon. (Amúgy értem, hogy miért van ott, és ha elolvasod a cikket, Te is érteni fogod.)

10 éve nincs pasim a munkám miatt, senki se fogadja el, hogy ezt csinálom (msn.com)

Aki mégis lusta elolvasni, annak röviden összefoglalnám a lényeget. Nem, a csaj nem prostituált, vagy pornószinésznő, esetleg hóhér. Csak két állásban dolgozik, hogy fenntartsa a kocsiját, meg tudjon lakást venni, és ezért nem jut ideje párkapcsolatok kialakítására. Nálam az utolsó mondat verte ki a biztosítékot.

"Nyilván rossz látni, hogy már lassan minden barátnőm házas, gyerekeket vállalnak, én pedig egyedül vagyok, de akkor sem szeretnék elköteleződni egy olyan kapcsolatban, ami nem tesz boldoggá. 35 éves vagyok, nyitott szemmel járok, és addig is a saját életemre fókuszálok."

Feltenném a kérdést. Az, ha párkapcsolatban vagy, esetleg házasságban, gyerekekkel, akkor az már nem a te életed?  Ha egy nő bekerül egy kapcsolatba, akkor a saját személyisége az rögtön eltűnik, egy gondolatok nélküli robottá válik hirtelen? Amúgy meg, ha egyedül vagy, akkor mégis drága csillagom, kinek az életére fókuszálnál, ha nem a magadéra? Micsoda ostobaság ez? Ne álltasd magad ilyen hülyeségekkel, egész életünkben a saját életünkre fókuszálunk. Amikor kompromisszumokat hozunk, akkor is. Mert hogy mi döntünk arról, hogy mit pakolunk fel a mérleg egyik oldalára, és mit veszünk le a másikról.

35 évesen még nincs elkésve az ember a házassággal, de azt azért nem árt tudni, hogy ha valaki sokáig él egyedül, akkor felvesz olyan szokásokat, amik később akadályai lesznek annak, hogy sikeres párkapcsolatban éljen. És ami még világosabb, minél idősebben vág bele valaki a partnerkeresésbe, annál szűkebb kínálatból válogathat. Még huszonéves koromban jártam néha a Wigwamba, ahol péntekenként rock'n'roll koncert volt, azt meg én nagyon csípem. És az egyik dolog, ami legjobban megmaradt bennem, hogy tele volt a hely 40 körüli nőkkel, akikre csak ilyen 50 pluszos fukszos, suhogós melegítős maffiózó jellegű alakok voltak vevők. Annyira szomorú látvány volt, hogy sosem felejtem el.

A cikk alanya csak a mérleg egyik serpenyőjét hajlandó nézni, noha azért érzi, hogy ott van a másik is. A lakás egy életfeladat, ezt nem vitatom. Hogy egy autó fenntartásáért érdemes-e hétvégenként dolgozni, azt viszont már igen. Az autó csak viszi a pénzt. Szerintem ha valaki lakásra gyűjt, az addig ne vegyen autót, amíg a fő cél össze nem jött. Én legalábbis így csináltam. Amikor még létezett az iwiw, a gyerekkori ismerőseim mindegyike huszonévesen ott villogott a használt BMW-vel, vagy Audival, de mindegyik az anyukájával lakott, miközben nekem meg volt egy másfél szobás panelom, hitelek nélkül. Aztán család is lett, meg kocsi is, szépen sorban. Nyilván lehet másképp csinálni, de közben meg azt látom, hogy egy csomó ember vergődik abban az életcsapdában, hogy először minden elképzelt körülményt meg akar teremteni ahhoz, ami szerinte a családalapításhoz kell, aztán ott áll ötvenévesen, a körülmények összejöttek nagy nehezen, de már elment a kedve az egésztől. Megmaradt magnak, ahogy felénk  Somogyban mondják.

Én nem nősültem korán, de nem azért, mert nem szántam elég időt a partnerkeresésre, hanem mert az egyetem után nagyon nehézzé vált maga a műfaj. Ezért aztán baromi sok időt bele kellett invesztálni, hogy eljárjak olyan helyekre, ahol ismerkedni lehet, lefolytassak egy rakás felületes beszélgetést, amit egy idő után már iszonyatosan untam, és megtanuljam felismerni a játszmázást, ami egy csomó nőnek a kedvenc időtöltése. Inkább a munkahelyi kapcsolatokban hittem, ahol nem felületesen ismerkedik az ember. Ennek ellenére a feleségemet mégis egy rendezvényen ismertem meg, s szerencsére szerelem volt az első látásra, így nem kellett nagyon filózgatni azon, hogy akarom-e én ezt, vagy sem. 

Az egész időszakból egyébként az maradt meg, hogy amikor egy-egy próbálkozásom kudarcba fulladt, akkor iszonyatosan szarul éreztem magam, hogy kezdhetek mindent előről, miközben a korom miatt már megkaptam pár lánytól, hogy túl öreg vagyok. Csapdahelyzetnek éltem meg az egészet, de a kitartás végül meghozta az eredményét. És még messze nem voltam 35 éves....

Szóval, ha a cikk alanyának a számító hideg logikájával nézem az esetet, akkor azt kell mondjam, hogy lakást egy későbbi életszakaszban is tud venni az ember, de a családalapításnak azért van egy ideális periódusa, amiből nem szerencsés kicsúszni. Ezek a tények vannak a mérleg két oldalán, amit ki kell egyensúlyozni valahogy.

Ha ennek a blogbejegyzésnek a híre eljut az érintettekhez, akkor majd jól meg lesz mondva, hogy kapjam be, és miközben Fejes azt magyarázza rendkívül keményen, hogy mindenki le van szarva, akinek ez nem tetszik, addig Lukács Laci látványosan a középső ujját mutogatja. Mert hát ők a kőkemény lázadó rockerek, akik nem mennek az elvárások után, hanem azt csinálják, amihez kedvük van.

Persze azért nem vagyok biztos benne, hogy tényleg volt kedvük részt venni ebben a Baz+ címet kapott produkcióban. Szerintem inkább a kiadójuk győzhette meg őket, és hát van az a pénz, amitől még a kopasz fej is korpásodik.

Az biztos, hogy hírértéke lett a dolognak, ami azért mostanában nem jön rosszul a zenekarnak.

Merthogy elég nyilvánvaló,  hogy túl vannak a sikereik csúcsán, ami nagyjából a kétezres évek első felére tehető. A lendület persze még jó ideig kitartott, évente egy koncertre én is el szoktam menni, és általában nem csalódtam. A TCS még mindig az a zenekar volt, amivel tudtam azonosulni. Gitárzene, húzós riffek, jó dallamok, betalálós és átgondolt szövegek... a lemezeken ezek ugyan egyre ritkultak, de a koncerteken mindig remek volt a hangulat... kb. 2015-ig. Akkor kezdett feltűnni, hogy a közönségben már nem igazán látni fiatalokat, csak apukákat, és anyukákat, akik a megereszkedett pocakokat még valahogy belegyűrték az egyre szűkebbé váló farmerdzsekikbe. 

Az, hogy a lemezek egyre gyengébbekké váltak, az nem zavart. Szerintem természetes, hogy idővel elfogy az ihlet. A keretek annyira megmerevednek, hogy nem lehet kilépni belőlük, a kereten belül viszont a levegő egyre áporodottabbá válik. Elég kevés olyan zenekar van, aki tudott másodvirágzást produkálni. A Queen, az AC/DC, a Rolling Stones ilyenek, ők két évtizedben is a slágerlisták élére tudtak kerülni. Ha jobban belegondolunk, a két évtized a TCS-nek is megvolt, csak náluk nem voltak hullámvölgyek, hanem egy progresszív emelkedés után sokáig a csúcson maradtak, amit aztán egy máig tartó lassú hanyatlás követett. 

Az hogy a TCS felett eljárt az idő, az vitathatatlan. Ma már senki sem öltözik úgy, ahogy ők, a rockzenének is sajnos lassan letelt az ideje, és a szövegek jó része is kezd avittá válni. Igazság szerint ez az "Én vagyok a legfaszább srác a lakótelepen, aki mindig megmondja a tutit!" már iszonyatosan lejárt lemez, és egy ötvenéves ember szájából meg baromira hiteltelenül is hat. De a régi dalok akkor is húznak, és Lukácsék arra is nagyon figyelnek, hogy minden lemezen legyen egy rádióbarát lakossági sláger, amivel könnyen lehet azonosulni. De a  mondanivaló egyre laposabb, vagy még inkább kevesebb. Olyan Majka érzése van az embernek tőlük, hogy a nagydumás csávó még mindig minden percben azt akarja bizonyítani, hogy ő mennyire kúl, és csak nyomja nyomja a dumát, de igazából már semmit nem mond a bújtatott vagy nyilvánvaló önfényezésen kívül. A közönség meg túl tisztelettudó ahhoz, hogy nyilvánosan ásítozzon. Inkább csak úgy titokban. A youtube videót meg inkább meg se nyitja.

Mindazonáltal az ember szép emlékként tudná megőrízni a Tankcsapdát még így is, ha közben meg nem érte volna el őket is a szokásos magyar zenészsors. Nálunk ez már szinte automatikus, hogy ha egy zenész túl van a sikereken, és kevesebb pénz landol a számlákon, akkor az egykori anti-establishment ikonoknak már hirtelen nem lesz büdös a politikusok, üzletemberek, kereskedelmi tévék barátsága. Nézzük csak mit énekelt Lukács 1999-ben, amikor már saját jogon az ország legnépszerűbb együttese voltak.

Az emberek meg néznek
Hogy az Isten a pénz lett
Sorban nyílnak a bankok és
Az jelenti a rangot
Hogy mennyire állat az autód
Mekkora mellű a nőd és hogy
Meddig bírod feltekerni
A kocsiban a hangerőt
A kocsiban a hangerőt!

Ehhez képest 2012-ben már lehülyézték azokat a rajongókat, akiknek nem tetszett az exkluzív szerződés a MOL-lal, merthogy pénz beszél, kutya ugat, bolondok lettek volna kihagyni egy ilyen lehetőséget. Az Isten a pénz lett...

Nekem nem is ez tett be igazán, mert láttam már párszor ezt a történetet. Az viszont nagyon kivágta a biztosítékot, amikor egy rövid riportban bemutatták, hogy Hernádi Zsolt benéz a TCS öltözőbe. koncert előtt (vagy után). Magától értetődő spontán esemény, teccikérteni. Hernádi épp Debrecenben járt, és ha már ott van az ember, nem nyilvánvaló, hogy beugrunk Tankcsapdához? Biztos szívesen látnak ott bárkit, ez errefelé így szokás, meg amúgy is Hernádival akkora haverok, mindig együtt füveznek a Nagyerdőben, miközben a pipiket stírölik. Szóval az a pár pillanat nálam tökéletesen érvénytelenné tette a zenekart, ahogy az őszinte kőkemény lázadó rockerek - akik állítólag mindenkit elküldenek a picsába - bő nyállal elkezdték nyalni az "Elnök úr" seggét. Nem tudom hányan látták ezt az ominózus kis közjátékot, de abban biztos vagyok, hogy az is hátrahőkölt, aki csak futólag ismerte a zenekart. Természetesen Fejes nyelve hatolt a legmélyebbre az elnöki ánuszba, végül is ő a pénzügyi menedzser a bandában, feltehetőleg ezt a szerződést is ő hozta tető alá.

Aztán jött a keménykedés, hogy akinek problémája van azzal, hogy a Tankcsapda köpönyeget váltott, az bekaphatja, és ne nézze a Tankcsapdát. És ezt sokan meg is fogadták, így történhetett, hogy a Körszínpad turnén a Sportcsarnokban már csak kétharmad ház volt. Ezen speciel én is ott voltam, és ha most valaki elkezdene okoskodni, hogy de nem, akkor nem fog meggyőzni, mivel a saját szememmel láttam.

Szóval a zenekar szépen elkezdett távolodni tőlem, az a pillanat viszont most jött el, amikor én is tudatosan  kezdtem eltávolodni tőlük. ( A kritikákat olvasva nem vagyok ezzel egyedül).

Ezt a döntést nagyon kevés időbe került meghozni. A Baz+ klip felénél sem jártam a megtekintésben, amikor realizáltam, hogy én valamit nagyon benéztem ezzel az egész Tankcsapda dologgal. Ha valaha is lett volna Tankcsapda kitűzőm, vagy felvarróm, azt most égettem volna el. Tényleg nagyon kíváncsi volnék, hogy mégis kinek az ötlete volt a zenekarban, vagy annak környékén, hogy összeállnak a mai magyar ifjúsági könnyűzene lepuruttyább vonalát képviselő BSW-vel. Mennyi pénzért volt hajlandó Lukács elénekelni ezt az együgyű ostobaságot, hogyaszongya

Bazmeg, bazmeg

Üzenem neked azt, hogy bazmeg, bazmeg

Engem többé már nem kapsz meg, kapsz meg

Túl vagyok rajtad, úgyhogy fuck that, fuck that

Tényleg, most komolyan... Lukács egyik dalszövege érettségi tétel volt, és akkor most azt kell lássuk, hogy ők - Fejes szavait idézve - így adnak fricskát a közönségnek? Ez fricska bazmeg?

Innen kezdve a szavaim Fejes Tomihoz intézem, mert láthatóan ma már teljesen ő hozza a döntéseket az együttesben.

Nem, Tomi, ez nem fricska. Hanem pont ugyanaz a dolog, mint amikor Pataki Attila elment a Dáridóba mulatóst énekelni, és onnan kezdve senki sem vette többé komolyan, mint rockzenészt. Szóval Tomi,  egy olyan viccet raktatok össze, amiben nincs poén, max. a kárörvendők röhöghetnek azon, hogy hogyan alázzátok magatokat.

Ez a "fúziós lakossági veretős party rock" a könnyűzene történetében biztos nem lesz mérföldkő, a Tankcsapdáéban annál inkább. Biztos vagyok benne, hogy egyetlen rajongót sem nyertetek ezzel a szarral, veszíteni viszont biztos sikerült néhányat. 

Persze nagy erőfeszítésetekbe nem került, Ezt az elcsépelt primitív sablonokra épülő zenét gondolom leszedtétek a felvételkészítés szünetében, amíg a két műmájer nyikhaj kiment hugyozni a vécére. A "dalszöveg" megemésztéséhez Lukácsnak talán kellett öt perc is, mindenesetre remekül átlényegült Steve Buscemivé.

Nem biztos, hogy ezt akartátok kihozni ebből, de ez lett. És ha ezen az ösvényen mentek tovább, egyre több ilyen lesz.

Fuck that!

Ez egy rövid, de hasznos bejegyzés lesz, amit indulatból írtam, mert alaposan felhúztam magam.

Kell készítenem egy beadandó házi feladatot, aminek a része az, hogy bankszámlaszámot kell a rendszernek fogadnia, amit ellenőrizni kell, hogy formailag helyes-e.

Az ember ilyenkor rákeres a google-ban az algoritmusra.

1. tapasztalat: Hivatalos helyről semmilyen információ nincs, hogy hogyan kell ezt csinálni.

2. tapasztalat: Félhivatalos helyeken - a témával foglalkozó magánszemélyek oldalain - van algoritmus, de hibás.

Nézzük mit írnak ez utóbbiak. Szerintük a következő az eljárás:

A Giro bankszámlaszám 24 karakteres, csak számokból áll. Ezt 3 db 8 karakteres részre kell szétdarabolni, és mindegyikre le kell futtatni a következő algoritmust.

A nyolcas karaktersor első karakterhelyén álló számot 9-cel,

a második karakterhelyén álló számot 7-tel,

a harmadik karakterhelyen álló számot 3-mal,

a negyedik karatkerhelyen álló számot 1-gyel,

az ötödik karakterhelyen álló számot 9-cel,

a hatodik karakterhelyen álló számot 7-tel,

a hetedik karakterhelyen álló számot 3-mal,

a nyolcadik karakterhelyen álló számot 1-gyel szorozzuk be,

majd a szorzatokat összeadjuk. Az összegnek tíz egész számú többszörösének kell lenni, akkor érvényes a számlaszám.

Az algoritmus HIBÁS!!!

Csak az első nyolc karakterre működik! Illetve OTP esetén a második nyolcra is, de ennek csak az az oka, hogy az OTP esetében a harmadik 8 karakter csupa nulla.

Ezzel szemben a valódi algoritmus az, hogy a fenti metódussal leellenőrizzük az első nyolc számjegyet, és ha az rendben van, akkor a második és harmadik nyolc számjegyre is kiszámoljuk a fenti összeget, de ennek nem külön kell nullának lennie a második 8 számjegyre, és a harmadik nyolc számjegyre, hanem a második és harmadik nyolcas vizsgálata során kapott összegeket össze kell adni, és annak kell 10-el oszthatónak lennie. Magyarán az algoritmust az első nyolc, majd az utána következő 16 számjegyre kell futtatni. Ezek alapján könnyű belátni, hogy az OTP-nél miért működik a második 8 számjegyre is önmagában.

Remélem sok ember hasznosnak találja ezt a bejegyzést, és nem fog órákat eltölteni azzal, hogy ott keresi a hibát, ahol nincs, csak mert bedőlt a neten talált félinformációknak.

A mai blogbejegyzés témája három olyan különleges meghajtási mód, amivel a NASA is kísérletezett, de zsákutcának bizonyultak. Illetve majdnem...

1. EMDrive. Ezen a blogon is beszámoltam az EMDrive-ról, mint ígéretes meghajtási rendszerről. Akkor még nem jöttek ki az új eredmények, amelyeket a Drezdai egyetemen végeztek, és amelyek precíz mérésekkel tételesen cáfolták, hogy az EMDrive képes lenne megsérteni Newton harmadik törvényét, és önmagában mozgásra lenne képes. Mint kiderült, a készüléket működtető áramvezetékek hatottak kölcsön a föld mágneses terével, és tévesen ezt az erőhatást azonosították hajtóerőként. Az EMDrive fizikája egyébiránt nem volt tisztázott, virtuális fotonok áramlásáról voltak találgatások, illetve mikrohullámok keltette nyomóerő is felmerült. Ez utóbbi fizikai szempontból nem volt problémás, végülis a fotonrakéta is így működik, s annak az elméleti alapjai szilárdak. De a nyomóerő mértéke nem volt összhangban az EMDrive-ből távozó mikrohullámú energiával, így aztán se magyarázat nem maradt, se valóban működő szerkezet, reprodukálható kísérleti eredményekkel. Ma már egyhangú vélemény, hogy az EMDrive humbug.

2 Mach Effekt meghajtás. Ez a meghajtási mód azon az elméleten alapul, hogy a relativitás elvnek megfelelően a nagy sebességgel mozgó testek tömege megnő. Így ha egy aszimmetrikus rezgést végző test egyik irányban relativisztikus sebességgel mozog, míg az ellenkező irányban jóval lassabban, akkor az eredő lendület egy irányba fog mutatni. Itt is készült szerkezet, amely piezoelektromos kristályok által rezegtetett kondenzátorlemezek segítségével valósította meg ezt, annyi különbséggel, hogy itt nem a sebességet manipulálták, mert a gyorsítás-lassítás kibírása relativisztikus sebesség tartományban olyan anyagokat igényelne, amelyek nem léteznek. A tömeg változását úgy oldották meg, hogy az egyik irányba történő mozgáskor a kondenzátor fel volt töltve, a másik irány esetén meg ki volt sütve. A kísérletet ugyanaz a Drezdai kutatóintézet diszkvalifikálta, amely az EMDrive működését is cáfolta. Itt is ara jutottak, hogy az áram hozzávezetés és a föld mágneses tere közötti kölcsönhatást azonosította a feltaláló tévesen mint erőhatást. Egy megjegyzést én is hadd tegyek hozzá. Ezek a relativisztikus tömegnövekedésre, vagy az elektromágneses tér tömegére alapozó meghajtási rendszerek véleményem szerint teljesen tévúton járnak. Ugyanis mindegyik azt próbálja kihasználni, hogy ha kellő energiával felgyorsítunk valamit, vagy kialakítunk egy elektromágneses teret, akkor annak a megnövekedett tömege a rendszer tömegét is növeli. Ez azonban nem így van. Egy űrhajót tekinthetünk nyugodtan zárt rendszernek, ha ebben a zárt rendszerben egy testet relativisztikus sebességre felgyorsítunk, akkor ahhoz bődületes mennyiségű energia kell, amit az űrhajó részét képező nagy energiasűrűségű energiaforrásból kell kinyernünk, pld. hasadóanyagból. Amivel az ilyen szerkezetek kiötlői nem számolnak, az az, hogy az az energia, amit a test gyorsításához használnak, az e=mc2 összefüggésnek megfelelően csak tömegáthelyezést jelent,mivel a hasadóanyag a hasadása során pont annyi tömeget veszít, mint amennyivel a relativisztikus sebességre felgyorsított lemez tömege megnő. Így az egész objektum ugyanazon súlypont körül oszcillál, csak nem szimmetrikusan. Ebből így nem tud haladás kijönni.

3. Helical drive. Itt a vezérelv ugyanúgy egy asszimetrikus oszcilláció kialakítása. A lényege az, hogy a hajtó tömeget egyik irányba mozgatáskor megforgatják relativisztikus sebességre, így annak tömege megnő. A másik irányba mozgásnál meg leállítják, így alacsonyabb tömeg miatt a visszafelé irányuló lendület kisebb, így az eredő lendület nem nulla.....lenne..., ha a forgatáshoz használt energiának nem lenne tömege, pont úgy, mint a Mach effekt meghajtásnál. Így csak tömeget helyezgetünk át a csónakunkban, ettől az nem fog előre menni, hanem továbbra is egy pont körül oszcillál.

4. Warp drive, Alcubierre drive. Itt még fejlődik az elmélet, megvalósításról, tesztelésről szó sincs. Egy dologra viszont érdemesnek tartom felhívni a figyelmet. Az egyik LIGO észlelés során kiderült, hogy a gravitációs hullámok fénysebességgel terjednek. Szerintem ez azt jelenti, hogy a térgörbítésen alapuló haladás a büdös életben nem lesz gyorsabb a fénysebességnél. Egész egyszerűen nem tudjuk elég gyorsan meggörbíteni a teret ahhoz, hogy ez megtörténjen. De fénysebesség alatti mozgásnak nincs akadálya. úgy tippelem, hogy a térgörbületi meghajtással működő űrhajó a külső szemlélő számára folyamatosan gyorsulónak fog tűnni, pont mint a föld felé zuhanó kő. Ez a gyorsulás addig tart, amíg a szerkezet a fénysebességet meg nem közelíti, vagy le nem áll.

Ennyit mára a tudomány és a technika érdekességeiről.

Ezen cikk témája az egyik leghíresebb magyar, akinek a nevét lényegesen többen ismerik a világban, mint akár Kossuth Lajosét, vagy teszem azt Mátyás királyét. Mint az a címből is látszik, Báthory Erzsébetről lesz szó, akinek története számtalan filmben jelenik meg, és Vlad Tepes mellett az egyik legnépszerűbb közép-európai szereplője a horror szcénának. (Vajon tudunk mondani még egy olyan magyar történelmi személyt, akiről black metal zenekart neveztek el?) 

Ahogy Drakula sem volt vámpír, úgy a ma uralkodó felfogás szerint Báthory Erzsébet sem követte el azokat a bűnöket, amikkel megvádolták, és ami miatt a legenda szerint élve befalazták a csejtei várának egy tornyába, ahol is 1614-ben, a per után 4 évvel meghalt. A valóságban szó sem volt befalazásról, csak házi őrizetben volt, és ezt írásos dokumentumok is alátámasztják. 

Az, hogy Báthory Erzsébet koncepciós per áldozata lett volna, a nyolcvanas években kezdett el terjedni, és többnyire Thurzó György nádort vélik az összeesküvés mögött felfedezni.

Kapargassuk meg ezt az állítást egy kicsit!

Az kétségkívül igaz, hogy Báthory Erzsébet az egyik legvagyonosabb főnemes volt az országban, de férje halála után visszavonultan élt, politikával nem foglalkozott. Leszármazottai voltak, akik örökölték a vagyont, Thurzó Gábor ebből nem részesült. De nem is részesülhetett, mert valójában nem volt igazi per, és nem volt ítélet sem. A nádor saját hatáskörben intézkedett az asszony bezárásáról, és erről a királyt is tájékoztatta, aki a döntést a csatolt bizonyítékok ismeretében elfogadta.

A leggyakrabban hangoztatott  körülmény, ami arra utal, hogy a vádak hamisak, az az volt, hogy a tanúk vallomása nem volt egybehangzó, Magát Báthory Erzsébetet nem hallgatták ki. Nem kétséges hogy Báthory Erzsébetet nem törvényes eljárás szerint ítélték várfogságra.

Az üggyel foglalkozó történészek ebből azt a következtetést vonták, le, hogy Báthory Erzsébet ártatlan.

A helyzet ezzel szemben az, hogy lényegesen több körülmény szól Báthory ellen, mint mellette. 

Haladjunk visszafelé az időben! Kezdjük tehát a perrel. Ahogy fent is írtam, a per során nem tartották be a törvényes kereteket. Ezt egy percig sem vitatom. Viszont ne menjünk el amellett a tény mellett, hogy egészen konkrétan tettenérés történt, ugyanis amikor a grófnőt letartóztatták, megkínzott cselédlányok holttestét találták meg a vár pincéjében. Erre szokták a szerecsenmosdatók azt válaszolni, hogy akkoriban szokás volt keményen bánni a cselédekkel. Nagyon érdekes, nincsenek más ilyen feljegyzések a korból, hogy cselédlányokat kínhalálnak vetettek volna alá. Bizonyára előfordultak halálos ítéletek, de a kínhalál nem a szolgálólányok számára volt tartogatva. És arra is érdemes figyelni, hogy Báthory Erzsébetet konkrétan hatszáz cselédlány megölésével vádolták meg, nem néhányéval. Ami hatszáz nevet jelent. Ami mögött emberek vannak. Akiket ismertek, akikre a tanúk emlékeztek. Akiknek rokonaik, szüleik voltak. Hova tűnhetett hát ez a hatszáz cselédlány? Az még egy főúr életében sem volt jellemző, hogy több mint félezer cselédlány fordult meg a szolgálatában, praktikusan azért, mert normális esetben egy cselédlány évtizedekig is szolgálta urát, ezért aztán nem kellett őket olyan sűrűn cserélgetni. Persze ha rövid úton a pincében végezték, akkor ez a szám érthető. Na és persze ha valaki nem akarja érteni, mert inkább a koncepcióját akarja mindenáron hihetővé tenni, akkor az meg szépen átugorja az ilyen apró részleteket, vagy elüti a felmerülő kérdést egy olyan kényszeredett bullshittel, miszerint akkoriban ez volt a szokás. Nem. Nem volt szokás. A szokás az volt, hogy a jó cselédet megbecsülték, és megtartották szolgálatban, a rosszat meg elbocsátották. 

Namost az eljárásra visszatérve a tettenérést követően tanúvallomások is voltak. Erre a mentegetők válasza az, hogy kényszer hatására születtek. Ez részben igaz, mert akiket letartóztattak, és megvádoltak, azok valóban kényszer hatására vallottak, de voltak egyszerű tanúk is, akiket nem vádoltak semmivel, mégis elmondták, amit tudtak - ez többnyire csak olyasmi volt, hogy ismertek cselédlányokat, akik aztán eltűntek. Az eltűntek azonban nem kerültek elő - senki sem jelentkezett olyasmivel, hogy elbocsátották a szolgálatból, és hazament. Aki eltűnt, az eltűnt. Közben a várpincében meg ott voltak a holttestek.

A vallomások figyelembevételével Thurzó Csejte várába záratta Báthory Erzsébetet, ahol az még 4 évig élt. Nem volt befalazva, látogatókat is fogadhatott, levelezhetett. A vagyonát sem kobozták el.

A vádak ismeretében ez nekem  koncepciós per helyett sokkal inkább tűnik egy amolyan elsikálásnak. Végtére mégiscsak egy főnemesről volt szó. Ugyanakkor nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy ekkoriban virágzott a reformáció, és ez az alacsony sorból származó református prédikátoroknak köszönhetően hatott az általános morálra. Egy ilyen főnemesi sorozatgyilkosság száz évvel korábban még talán bocsánatos bűn lett volna a Dózsa féle parasztháború idején, de ekkor már nem az. Hatszáz áldozatnak rengeteg hozzátartozója volt, és ezek a kor szokásainak megfelelően egyházközségekbe tartoztak. Ott pedig nyilván szóba került, hogy miért nem jelent meg egyik-másik tag a misén. A szálak összeértek, és a prédikátoroknak feltűnt, hogy ugyanaz a minta ismétlődik. Hogy miért írom le ezt? Azért, mert Báthory Erzsébet bűnössége tekintetében ez az aduász. Ismét egy olyan körülmény, amit sehogy sem akarnak figyelembe venni azok a történészek, akik valamilyen oknál fogva eldöntötték, hogy Báthory Erzsébetet fel kell menteni a vádak alól.

Szóval Kedves Olvasóim, a helyzet az, hogy Thurzó nádor egyáltalán nem egy hirtelen ötlettől vezérelve ütött rajta Báthory Erzsébeten, amikor az Csejte várában tartózkodott. A kedves grófnőt ugyanis már régóta körüllengte a szóbeszéd, hogy zsinórban tűnnek el körülötte a szolgálólányok. Amikor Csejtén élt, akkor Csejtén, amikor Sárvárra költözött, akkor Sárváron történtek ilyen esetek. És még csak nem is a férje halála után, hanem még annak életében is, mintegy tíz évvel az ominózus per előtt. Persze ehhez az is hozzá tartozik, hogy a férjével nem sokat látták egymást, erről a kettejük közti kiterjedt levelezés is tanúskodik. Egyszóval a férj nem okvetlenül volt tudatában a történteknek, mivel főleg a csatamezőkön és birtokain tartózkodott, ami azt is jelenti, hogy távollétében a grófnő volt a vár ura.

 Magyari István, Nádasdy Ferenc  tábori papja volt az első, aki megvádolta Báthoryt Erzsébetet azzal, hogy megöleti és kínozza a cselédeket. Tette mindezt bármilyen kényszer és önös érdek nélkül 1601-ben Sárváron a grófnő jelenlétében a gyülekezet előtt, amihez - valljuk be - nem kis bátorság kellett. Ekkor ugyanis még élt a gróf is, akit a törökök csak Fekete bégként emlegettek. A történethez szorosan hozzátartozik, hogy Magyari nagyon jó viszonyban volt a gróffal, és annak 1604-ben bekövetkezett halála után is mindig hálával emlékezett meg róla.

A gróf nem lépett. Nem fogatta le a papot, nem vetette börtönbe. Talán tudott a felesége viselt ügyeiről, talán el is hidegült tőle emiatt... nem tudni. Még az is lehet, hogy a szíve mélyén egyetértett a pappal, de a gyerekei anyját mégsem tartóztathatta le, aki főnemesként de iure élet-halál ura volt, szóval elvileg még akár joga is volt a szolgáit megöletni, persze nem kénye-kedvére.

Érdekes, hogy senkinek sem üt szöget a fejébe, ugyan mi indíthat egy prédikátort arra, hogy a gyülekezet színe előtt megvádolja munkaadója és egyben barátja feleségét sorozatgyilkossággal?

Én erre egy választ tudok. A hite. Amit ebben a korban a prédikátorok nagyon komolyan vettek, és készek voltak akár a gályarabságot, akár a halált vállalni érte, (lásd itt) . Magyarinak, mint a közösség lelkipásztorának, ugyanakkor a gróf bizalmasának és barátjának tökéletes rálátása volt arra, hogy mi történik a grófnő körül. Világi ítélkezést nem tudott kikényszeríteni, de mint hitéhez hű pap, nem hunyhatott szemet a grófi udvarban történtek felett. És mégegyszer szeretném hangsúlyozni, véssük jól az eszünkbe, a vád 9 évvel a per előtt, a grófnő férjének életében fogalmazódott meg először, amikor az hatalma csúcsán volt. 

Ez egy olyan körülmény, amely teljességgel hiteltelenné teszi azt a feltételezést, hogy a grófnőt politika okokból és alaptalanul vádolták meg. Figyeljünk a mondat két felének ÉS kapcsolatára! Nem állítom biztosan, hogy ne lettek volna politikai motivációk amögött, hogy elővették a grófnő viselt dolgait - bár azt gondolom, hogy Báthory Erzsébet nem vállalt politikai szerepet, ami miatt el kellett volna tenni az útból. Azt viszont biztosan állítom, hogy a grófnő szerecsenmosdatása ezer sebből vérzik, és a sorozatgyilkosság vádja egyáltalán nem légből kapott. És mivel a grófnőt a bizonyítottnak tekintett vádak ellenére sem végezték ki, ezért inkább azt mondhatjuk, hogy az ügyből azért nem lett nyilvános per, hogy a család hírnevét védjék. Annyira bizalmasan lett az ügy elintézve, hogy szélesebb körben csak évtizedek múltán terjedt el a híre egy jezsuíta szerzetes írása nyomán, amikor a történet szereplői közül már senki sem élt.  

Számomra nem világos, miért kell megkérdőjelezni mindenáron, hogy a középkori nemesek és főurak között is lehettek kéjgyilkosok? Nem Báthory Erzsébet volt az első ilyen, és nem is az utolsó. Ott tartunk, hogy így, hatszáz év távlatából már Gilles de Rays, a legendás Kékszakáll bűnösségét is megkérdőjelezik, pedig az ő esetében is, Báthoryéhoz hasonlóan megvolt a jól dokumentált folyamat, ahol először csak páraknak - Kékszakáll esetében is a helyi papnak - tűnt fel, hogy valami nagyon nincs rendben. Aztán - tökéletes összhangban azzal a pszihológiai ténnyel, miszerint a kéjgyilkosok nem bírnak leállni - egy idő után kiborult a bili, és az esetek nagy száma felett már nem lehetett szemet hunyni. Meg kell mondjam, ez a fontoskodó, "majd én jobban tudom azoknál, akik akkor éltek" történészi mentalitás nagyon könnyen át tud csúszni történelem hamisításba, ha a delikvens az elmélete igazolását korabeli dokumentumok elhallgatásával akarja alátámasztani, csak azért, hogy tehessen egy meredek állítást, amire felfigyelnek.

Ez a blogbejegyzés azért született meg, mert egyre gyakrabban szembejön internetes portálokon, fórumokon tényként hangoztatva, hogy Báthory Erzsébet egy ártatlanul meghurcolt nemesasszony volt és  lassan kezd afféle feminista ikon válni belőle, akit az ördögi férfiak, elsősorban a hatalmával visszaélő pénzéhes Thurzó nádor, no és persze a Habsburgok tönkretettek. Arról a rengeteg ártatlan nőről viszont egy szó sem esik, akik Báthory Erzsébetnek köszönhetően nem ágyban, párnák között haltak meg, hanem Csejte és Sárvár kínzókamráiban. Néhány történésznek köszönhetően a 17. század Magyarországának női Brian Epsteinje a vádlottak padjáról szép csendben átült az áldozatok közé, ami azért meglehetős tiszteletlenség az áldozatokkal szemben.

Bár az előválasztás eredménye is beindította az agyamat, de a magyar lakáshelyzet annyira progresszíven romlik, hogy mégis ezt választottam a soron következő havi poszt témájának.

Először is szeretném leszögezni, én a fogyasztói oldalon állok. Amit írni fogok, az nyilván nem fog tetszeni az eladói oldalnak, de ez meglehetősen hidegen hagy.

Szóval ami engem illet, eddig szerencsém volt, a lakásvásárlásaim jó ritmusban történtek. Kétszer vásároltam lakást, és mind a kettő esetben ez egy-egy állami lakásprogram előtt történt, így a mai árakhoz képest nevetséges összegekért vásároltam. Persze nekem ezek az árak akkor is magasnak tűntek, de az összeg mindkét esetben bérből és fizetésből kigazdálkodható volt.

A helyzet mára teljesen megváltozott, egy családi ház elérése ma fizetésből teljesen lehetetlen.  Úgy gondolom, ennek legfőbb oka a kormány lakástámogatási politikája. Három ilyen támogatási hullám volt eddig a rendszerváltás után. Az első 2000-ben indult az államilag támogatott kedvezményes lakáshitelek bevezetésével, és semmi mást nem hozott, mint hogy jól feltornázta az árakat. Én az első lakásomat 3 millió forintért vettem 1999-ben részben szülői segítséggel. Ez még éppen a hitelprogram előtt volt, és egy másfélszobás panelről beszélünk, Ez két év múlva - az első lakáshitelprogram beindulása után - már hatmilliót ért, vagyis pont annyival lett drágább, mint amennyibe eredetileg került. Ezt az összeget az akkori bérviszonyok között semmi esetre se tudtam volna kifizetni, hiába takarékoskodom előtte évekig. Pár év alatt az elérhető kategóriából a lakás átkerült az elérhetetlenbe. Persze lehetett volna hitelt felvenni, és ezt tíz év alatt talán ki is tudtam volna fizetni, de ha így történik, akkor családalapítás után nem költözhettünk volna tíz év múlva sorházba, hogy el is férjünk valahogy a két gyerekkel.

A sorház meg úgy jött össze, hogy éppen válság volt, s szerencsémre a nagyobb lakások értéke bezuhant, míg a kisebbeké - amilyenben ugyebár éppen laktam - kevésbé, mert az még az éppen elérhető kategória volt az átlagvásárló számára, persze az igények leszállítása mellett. Rengeteg lakást megnéztünk, és egészen belejöttem az alkudozásba. 10 % árengedmény teljesen reális volt akkoriban. Szóval szülői támogatással, a korábbi lakás eladásával és 11 év elég keményen garasoskodó megtakarításával sikerült vennünk egy sorházat Zuglóban, aminek a felújításáról ebben a blogban is sokat írtam.

Ez akkor itt Budapesten éppen kigazdálkodható volt a fizetésemből. Azóta nyilván előrébb léptem fizetésben, és a feleségem is programozóvá avanzsált, ami azt jelenti, hogy ő sem keres rosszul, de a környékbeli lakások értéke háromszorosára nőtt időközben. És ez már messze túl van azon a kategórián, amit valaha is össze tudnánk kaparni.

Szóval láthatóan végigéltem az elmúlt évtizedek lakáspiaci változásait, és hát nem kell különösebb elemzőkészség annak megállapításához, hogy az árak mindig akkor szálltak el, amikor a kormány kinyitotta a pénzcsapokat, és a kereslet ennek köszönhetően felduzzadt.

Ez aztán közgazdaságtankönyvi példaként torzította minden esetben a piacot, mert a kínálati oldal nem igazán tartott lépést a növekvő kereslettel, és az árak az egekbe szálltak. A kormány által nyújtott támogatások rendszerint arra az árszintre voltak belőve, ami az árak elszállása előtti időket jellemezte, így viszont egy ördögi spirálba kerültek a lakáskeresők. Mire felvették az állami támogatást, azzal szembesültek, hogy pont ugyanakkora lakást tudnak csak venni, mint korábban támogatás nélkül, de legalább még jól el is adósodnak közben olyan összegekkel, amiket csak évtizedek alatt tudnak kifizetni.

Ezzel persze az építőipar jól jár, de elvileg a lakástámogatási rendszernek nem az építőipar, hanem az emberek támogatásáról kellene szólnia, nemde?

Eddig egyedül Jakab Péternek, a Jobbik elnökének tűnt fel, hogy itt valami nagyon nincs rendben, de ő is csak érintőlegesen említette, hogy a jelenleg lakáspolitikára fordított pénzek nem jól kerülnek felhasználásra. És utalt rá, hogy a keresleti oldal helyett a kínálati oldalt kellene erősíteni, ahelyett, hogy állami pénzekből extraprofitot biztosítanánk az építőipari és ingatlankereskedelmi szektornak.

Az Ócsai lakópark körüli mizéria megmutatta, hogy az állam jelenleg nem igazán jó a lakásépítésben, ez viszont nem jelenti azt, hogy ennek így is kell lennie. Az államnak rengeteg eszköze van arra, hogy szereplőként megjelenjen az építőiparban. Állami vállalatot is alapíthat erre a célra, de a jelenlegi intézményrendszerén keresztül is szerződhet alvállalkozókkal arra, hogy nagy volumenben a tisztességes haszonon nem túlmutató mértékben, ellenőrzött standardoknak megfelelően építtessen az egykori lakótelepek modern megfelelőjeként lakásokat, amelyeket aztán az aktuális szociálpolitikának megfelelően vagy bérbead, vagy értékesít. 

De mondok ennél jobbat.

Észre kell venni, hogy az országban mélyen szántó demográfiai folyamatok indultak el, amelyek automatikusak és egy világméretű trendbe illeszkednek. A lakosság urbanizálódik, tehát a népességcsökkenés ellenére is új lakások építésére van szükség, mert a jelenleg elérhető lakások nem ott vannak, ahol azokra szükség van. A vidéki falvak elnéptelenedése egy öngerjesztő folyamat, amire a kormány az egyik kezével ugyan rak egy vékonyka szépségtapaszt a vidéki CSOK formájában, de a másik kezével - az oktatás és egészségügyi ellátás teljes elhanyagolásával, az önkormányzati erőforrások elvételével - viszont elképesztő mértékben ráerősít a tendenciára. Nyilvánvaló, hogy a helyi intézményrendszer elsorvasztása a települések elsorvadását is magával vonja, csak erről ma nem szívesen beszél senki sem, hiszen a kormánypárt pont azokon a helyeken alakított ki egy erős függőségi rendszert, ahol ez a probléma elsősorban jelentkezik.

Feltehetőleg a kistelepülések is látják azt, hogy egy orvos és egy tanár sem fog hozzájuk költözni a helybéliek két szép szeméért. Pláne hogy az utóbbi rétegnek erre pénze sincs, de amúgy is, egy ilyen helyen lakást venni - és azért egy életre eladósodni - nagyon rossz beruházás, hiszen egy ilyen ingatlan gyorsan elértéktelenedik. A szocializmus idején erre a szolgálati lakás intézménye volt a válasz, és ez nincs másképp most sem. Az önkormányzatoknak ez az egyetlen lehetőségük, hogy megfordítsák a településük elnéptelenedését, és ha már itt tartunk, hadd jegyezzem meg, ez lehet a nagy versenyelőnyük is. Aki előbb lép, az nyer.

Ezzel meg is érkeztünk a kínálatbővítő állami lakáspolitika első feladatához. A nyakra főre osztogatott, és a piacot teljesen eltorzító, az állampolgárokat az árak megugrásán keresztül inkább megnyomorító, álszent támogatások helyett inkább szolgálati lakásokat kellene építenie vagy vennie az államnak. Ezzel az állami szférában dolgozókat kivonnák az elsődleges lakáspiacról, amivel jelentősen javulna a kínálat/kereslet viszony. Ugyanakkor jelentősen javítaná azoknak a ma már hiányszakmáknak a pozícióit egy kedvezményesen kivehető szolgálati lakás, amelyek lassan eltűnni látszanak, de igény meg óriási lenne rá. Gondolok itt pld. bizonyos tanári szakokra (kémia, biológia, fizika), amikre már a fővárosban is alig találnak embert. El sem tudom képzelni, mi lehet az aprófalvas térségekben. De a körzeti orvosi praxisok jelentős része is betöltetlen, mint ahogy jegyzőkből is hiány van az ország bizonyos részein. Az értelmiségi réteg visszacsábitása a vidéki falvakba még akár az elnéptelenedési folyamatot is meg tudná állítani, ha az életpálya modell részévé teszik a szakmához kötött szolgálati lakást.

Ezt a mostani rendszert már többször kipróbáltuk. Mindig szívás lett a vége. Az eladósodott ember nem elégedett ember. Egy szolgálati lakásban élő viszont lojális a munkahelyéhez és a lakóhelyéhez is, akár még a rendszerhez is, ami ezt kínálja neki.

Ezt még akár egy korlátolt politikus is képes felfogni.

Nem szívesen veszem el Puzsér Róbert kenyerét,  de Mándoki László mai teljesítménye mellett egyszerűen nem lehet szó nélkül elmenni. Mándoki eleve a magyar(?) popszcéna egyik leggázosabb szereplője, de ízléstelenségben ma sikerült megdöntenie minden rekordot.

A "világhíres" előadó ma ezzel az üzenettel szórta meg a sajtót:

Tisztelem őt emberként és legendás zenészként egyaránt. Többször voltunk együtt a színpadon az elmúlt évtizedekben, s mindezt nagy élményként éltem meg. Most Los Angelesben turnézunk, de amint lenyomjuk a soron következő koncertet, indulok Budapestre. Ott akarok lenni, hátha valamiben tudok segíteni. […] Jövök, Mecky, tarts ki!

Nézzük meg, miről is szól ez a látszólag kedves üzenet. Kezdjük a végén. Az utolsó sor azt sugallja, hogy Kóbor Jánosnak most már tényleg csak addig kell várnia, amíg Mándoki befejezi ezt a fránya Los Angeles-i koncertet, mert hát ők ketten, mint igazi világsztárok tudják, hogy "the show must go on!", szóval ha van valami előrevalóbb egy barát életének megmentésénél, az egy koncert. Ami jó eséllyel a magyar adófizetők pénzén finanszírozott nagykövetségi koncert, mert Mándoki olyan világsztár, aki inkább a biztos állami suskát szereti, nem a bizonytalan jegybevételeket. De most már tényleg csak ez a koncert van, és Mándoki máris repülőre száll, hazajön, és megmenti Kóbor Jánost, aki a lélegeztetőgépen nyilván alig várja, hogy Mándoki megjelenjen, és kicserélje az ágytálat, majd sámándobon szittya gyógyénekeket kísérve kimentse a halál kezei közül.

Most pedig jöjjön az amit ez a sajtónyilatkozat valójában jelenteni akar. Szépen, sorrendben.

• Kóbor Jánossal többször léptem fel egy színpadon, nálunk, nagy zenészeknél ebben nincs semmi meglepő. E rövid színpadi jelenlétek alatt mindent elsöprő barátság alakult ki köztem és Kóbor János között, és csak azért nem született közös lemez ebből a hatalmas barátságból mert..... őőőő izé, elfelejtettem, hogy mit akartam mondani. Lapozzunk!
• igen, jól olvastátok ti ott a magyar ugaron, én Mándoki László Los Angelesben koncertezem. Tudjátok hogy megy ez világsztáréknál, egyik nap itt, a másik nap ott.
• Most már tényleg csak kettőt kell aludni, és repülőre szállok (nyilván business class, majd a külügy kifizeti), és mindenki fellélegezhet, mert akkor én ott leszek, és Kóbornak már tényleg csak annyi dolga van, hogy felgyógyuljon.

Szögezzük le, Kóbor János az intenzíven van, látogatókat nem fogadhat, és valószínűleg nincs is abban az állapotban, hogy fogadhatna. Az meg teljesen biztos, hogy semmi szüksége arra, hogy Leslie Mandoki megszakítsa nagysikerű világkörüli turnéját, és hazajöjjön, hátha tud segíteni. Vannak erre képzett emberek, akiknek ez a szakmájuk. Megkockáztatom a kijelentést, ha Kóbor van abban az állapotban, hogy tud híreket olvasni, akkor a hírt olvasván tuti felkapta a fejét, azzal a nézéssel, hogy "ez meg mi a faszt akar itt?".

Ez a "segítség" így nyilván annyit jelent, hogy az itthon világhírű zenész majd a kórház bejárata előtt vagy a repülőtéren fotóztatja magát a sajtónak erre fogékony részével, hogy lám, ő milyen segítőkész ember. Mert hogy kb. ennyi az, ami ebből ki tud sülni. Ezt én is tudom, a Kedves Olvasó is tudja, és természetesen Mándoki is.

Azt meg mindannyian érezzük, hogy mennyire mélységesen ízléstelen egy élet-halál között lebegő embert felhasználni arra, hogy egy kis hírverést csapjunk magunk körül.

Mándoki erkölcsi értelemben véve egy hulla. Be is fejezem a rugdosását.

Tavaly felvettem az éves hagyományok közé a Balaton körbetekerését. Ehhez egyetemi barátaimban találtam társakra. A fejlődés progresszív, mert míg tavaly csak ketten voltunk, idén már hárman tekertünk. Ideális létszám, ennyi embernek könnyű szállást szerezni, és ennyi különböző akarat a csapaton belül még könnyen kezelhető.

Zamárdiból indultunk, és az első kerülés tapasztalatai alapján úgy döntöttünk, hogy az óramutató járásával ellentétesen kerüljük meg a tavat. Tavaly nem így csináltuk, s akkor Balatonkenesénél csak azért nem reccsentünk meg a faluvégi nagy emelkedőn, mert sikerült egy szökőpályát találni a Club Aliga mellett. Az már akkor is látszott, hogy erre azért nem érdemes hosszútávon számítani, amolyan féllegális útnak tűnt, s mindemellett elképesztően szar minőségű is volt. Ráadásul így kihagytuk a kerékpárút egyik legszebb kilátást nyújtó szakaszát, ami a magaspart tetején húzódik, míg mi lent kerekeztünk.

Ahogy bringázik az ember, önkéntelenül is kialakul benne egy érzet, hogy mennyire néz ki jól a környék, ahol jár. Mivel a tópart egészen elképesztő mértékben be van építve, ez leginkább a házak/nyaralók szépségének függvénye, de azon a kevés helyen, ahol a természeti környezet kilátszik a házak közül, ott természetesen az viszi a prímet.

Nos, hát én ilyen szemmel is vizsgáltam az utat, a tapasztalatokat pedig most itt meg is írom. Bámészkodásomat egyébiránt nagyon megkönnyítette, hogy a saját készítésű fekvőbiciklimen mentem, ami a nevével ellentétben inkább egy ülőbicikli, és ami túrázásra szerintem a legideálisabb választás. 

Látszott ez abból is, hogy míg két társam folyamatosan izületi és izomfájdalmakra panaszkodott, elsősorban az ülőgumóik és a csuklójuk tekintetében, addig nekem egyáltalán nem volt semmi panaszom, nagyon kényelmesen utaztam, és el sem fáradtam különösebben. 

Szerintem az van, hogy a biciklik kifejlesztése során a lovaglás volt a minta. Ezért van nyereg a biciklin, és ez fejlődött tovább a mai formájába. Ehhez képest a rekumbenseknél a szekér/hintó volt a kiindulási pont, nem véletlenül vannak három, sőt akár négykerekű rekumbensek is. Az enyém - mint a képen is látható - egy kétkerekű, a felépítése még egy biciklinél is egyszerűbb. Sima zártszelvényekből van összerakva, már három éve használom. Mindent a legegyszerűbbre és könnyen pótolhatóra csináltam rajta, így olcsóbban kijött, mint egy sima kerékpár.

Visszatérve a túrára, nem kapkodtuk el a dolgot, az első két nap 70-80 kilométeres távokat tettünk meg, míg a harmadik levezető napon a déli parton egy kb. 50 kilométeres szakasszal fejeztük be a túrát Máriafürdő és Zamárdi között. Itt jegyezném meg, hogy ez az utóbbi rész jövőre bővülhet egy Csisztapusztai kitérővel. Nagyon számítok arra, hogy addigra elkészül a Fonyód-Csisztafürdő kerékpárút, mert ha van valami, ami igazán fel tudja dobni az embert egy biciklitúra közben, az a brüggölés egy termálmedencében. A Csisztai víz kifejezetten jót tesz az izületeknek, mivel kénes. Ugyanezt persze Hévízen is megkaphattuk volna, akár ingyen is a kifolyónál, viszont amikor arra jártunk, az egy 80 km-es nap volt, és így a kitérő az időnkbe nem fért bele.

Szóval visszatérve az első napra, azt a bizonyos sokat emlegetett aligai magaspartot természetesen Siófok felől is meg kellett mászni, de ebből az irányból egy meredekebb, ugyanakkor lényegesen rövidebb úton értünk fel a peremre, ahol aztán enyhe, szinte alig észrevehető szögben emelkedve jutottunk el a Kenese és Aliga határán húzódó dombtetőre. A tó körül - talán a Badacsonyi Római utat leszámítva - ez a legkeményebb szakasz, de lefelé gurulni rajta hihetetlenül felemelő érzés tud lenni. Ahogy azt említettem, a magaspart az egész bicikliút egyik legszebb része, tényleg kár lett volna kihagyni. A házak csodaszépek itt, minden nagyon rendezett, és az út is jól karban van tartva. Kenesére érve maga a falu nem tartogat különösebb látnivalókat a bicikliút mellett, de utána viszont van egy nagyon klassz erdei szakasz, amit kifejezetten szeretek. Fűzfőről a levágható kurflik jutnak eszembe, itt néha tesz az út olyan kanyarokat, amelyek mellett ott van egyenesen a régi út. Ha az ember nem először jár itt, akkor már tudja ezt, és nem kerül feleslegesen. Almádira beérve egy barkács/kertészeti áruház mellett vitt el az utunk, ami éppen kapóra jött, ugyanis sűrgősen szükségem lett egy tekercs szigetelőszalagra. Történt ugyanis, hogy a bringába új hátsókereket raktam, aminek duplafalú felnije volt. Kicsit furcsálottam, hogy a felni vájatában nem fut körbe valami vedőszalag, ami a belsőt védi, de ezt annak tudtam be, hogy a belső a duplafal miatt nem érintkezik a küllőfejekkel, így biztos erre nincs is szükség. Egy lótúrót nem volt, két defektet is kaptam amiatt, hogy a felnivájatban levő lyukak sorjás széle nagy sebességnél kilyukasztotta a belsőt. Kb. egy óránk ráment a szerelésekre.

Almádiban az út kitáblázását nyilvánvalóan valami rosszindulatú köcsög csinálta. Folyamatosan Veszprém felé akarják eltéríteni a tó körül tekerőket, a tókerülő útszakasz ugyanis sok helyen zsákutca jelzéseket kapott (holott ez a bicikliútra nem vonatkozik), ellenben a Veszprém felé vezető leágazásoknál (kettőt számoltam) nem egyértelmű, hogy ez most egy közös szakaszra visz-e, vagy kifejezetten a csak Veszprémbe igyekvőknek szól. Akárhogy is, a strand bejáratánál levő halsütőnél bekeszegeztünk, aztán indultunk tovább Füred irányába. Alsóörs, Paloznak, Csopak... az utóbbi helyen megtöltöttük a kulacsainkat a bicikliút melletti díszkútnál. Köszi csopakiak, ez nagyon kedves volt Tőletek!

Balatonfüred. Hát igen, ezen a városon azért nagyon látszik a pénz. Szinte nyugat-európában érezheti magát, aki idejön. A sétány világszínvonalú. Éppen SUP versenyt rendeztek, ezért hatalmas volt a tömeg, egy szakaszon le is kellett szállnunk a bringáról. Milyen érdekes, Balatonfüreden (szemben Balatonszepezdel) eszükbe sem jutott, hogy balesetveszélyre hivatkozva a bicikliutat valami ótvar részén vezessék át a városnak. Pontosan tudják azt, amit sajnos az északi parton néhány sutyerák önkormányzat képtelen felismerni. Ha szezont akarsz hosszabbítani, akkor légy jóban a biciklisekkel. Ráadásul pont mi, a kocabiciklisek vagyunk azok, akikre a leginkább számíthattok. Mi nem csak átsuhanunk a településeken. Ellenben nagyon nem szeretjük azt, ha láthatóan direkt szivatnak minket, ugyanakkor nagyon is hajlamosak vagyunk arra, hogy pénzt költsünk a bicikliút melletti üzletekben és vendéglátóipari egységekben. Ha megéhezünk, akkor megállunk enni, ha megszomjazunk, megállunk inni.  Ha elfáradunk, akkor megállunk pihenni, és enni meg inni. És még az is előfordul, hogy szállást foglalunk. Mindezt március végétől októberig. Kapísi? 

Szóval Füredre visszatérve, itt olyan a milliő, mintha Kaliforniában lennénk. A sétány, a park, a házak gyönyörűek, az ásványvíz ott bugyog az út mellett, bárki ihat belőle. Az üzletek elegánsak, kellemes nyüzsgés, platánok, rendezvények. Ja tényleg, ásványvíz... Enyhén szénsavas, és erősen vasas íze van. A város Tihany felé eső végén van egy másik forrás, azt még nem kóstoltam, de legalább ezúttal észrevettem a létezését.

Füredet elhagyva a Tihanyi elágazáshoz értünk. Nem mentünk be a félszigetre, mert nem körbetekerhető. A nyugati oldalán nincs út, s mivel már öt óra felé járt az idő, nem értünk rá tekeregni a Belső-Tó körül. Szóval mentünk tovább Aszófő irányába, ami egy kifejezetten szép, természetes szakasza az útnak. Szeptember tizedike volt, és hétágra sütött a nap. Ilyenkor általában ideális bicikliző idő van, tavaly is ilyenkor mentünk. A nappalok elég hosszúak, kellemes a meleg, és még lehet fürödni a tóban. (Én meg is tettem mindkét este). Jobboldalt hegyek, balra a tó, komoly emelkedők nincsenek, és végre házak sem. Tényleg hangulatos ez a rész nagyon. Aszófőnél van egy nagyon klassz templomrom is, forrással, de ezt most kihagytuk, mert sietnünk kellett a szállásra. Szintén kimaradt az Örvényesi vizimalom, ahol szintén van egy iható vízű forrás. Sebaj, majd jövőre.

Sötétedés előtt beértünk Udvardiba, ahol még lementünk csobbanni egyet a strandra, és vacsorára betoltunk egy remek pho levest. A mi korunkban már meggondolja az ember, hogy mit és mennyit vacsorázik. A húsleves nem terheli meg a gyomrot, ellenben sokat segít a regenerálódásban, és laktat.

Másnap reggel betekertem a hátsókerekem abroncsának belsejét szigetelőszalaggal, majd miután bevásároltunk a helyi közértben és megreggeliztünk, nekivágtunk Akalinak. 

Ahol elértük utazásunk egyik mélypontját. Mint azt korábban említettem, a hagyományos biciklin tekerő barátaim sokat panaszkodtak az ülésükre, és itt értük el azt a pontot, amikor Zoli kijelentette, ő ezen az ülésen nem tud tovább tekerni. Gyorsan meg is néztük, hogy hol tudnánk másik ülést venni, s  nagy örömünkre ráleltünk a közeli "Bringakali" nevű biciklis megállóhelyre, ahol bicikliszerelést kombináltak étel és italárusítással. Még csak kitérőt se kellett tennünk, ott volt a bicikliút mellett. A bejáratnál egy egészen négeresen göndör hajú srác a kezünkbe nyomott egy kupont meg egy szórólapot, hogy ingyen limonádét kaphatunk érte. Oké. Még el se indultunk a pult felé, amikor ránktámadt a tulaj, s leordította a fejünket hogy mit képzelünk mi, ha kap egy NAV ellenőrzést, akkor ő hogy fog elszámolni a kuponokkal? Láthatóan fel sem merült benne, hogy ha limonádéról van szó, akkor adott esetben nem kell beütni a kuponos italokat a gépbe. Mi mindenesetre pislogtunk, mint egy szatyor hal, hogy ezt most miért velünk akarja megvitatni? Némi kínos csönd után neki is leesett, hogy mi nem tudunk neki segíteni, ezért aztán a kuponos sráccal ordítozott tovább, aki csak annyit tudott mondani, hogy ez előre meg lett beszélve. Ezek szerint nem eléggé.

Na ezek után a szerelőműhelybe merészkedtünk, ahol a tulajdonos házaspár férfitagja eligazított bennünket, hogy a bolt az emeleten van (mint köztudott), és ott a kezünkbe nyomott egy olyan igazi nagymami bicajra való ülést. Nem voltunk biztosak benne, hogy ezt fel lehet-e szerelni a Zoli bringájára, de megengedte, hogy kipróbáljuk. Felszereltük, bevált, tiszta száraz érzés. A régi ülést a kukába dobtuk, az újat meg szerettük volna kifizetni. Ekkor Zoli hirtelen átlátszóvá változott, egyszerűen nem akarták észrevenni, hogy ott van. Átvettem a kezdeményezést, proaktívan nem hagytam, hogy elnézzenek mellettem, s közöltem, hogy ezt most itt ki akarom fizetni. Oké, így már ment a dolog. Sikerült a deal. Közben Balázs megszomjazott, és botor módon rákérdezett, hogy milyen üdítőjük van. Erre azt a választ kapta, hogy "Most soroljam fel?"

Ezen már tényleg csak röhögni tudtunk kínunkban. Ezek az emberek a biciklisekből akarnak megélni, de szemmel láthatóan rendkívül zavarja őket pont a biciklisek jelenléte. Sajnos ezzel a mentalitással máshol is találkoztunk az északi parton. Zánka volt utunk következő állomása, majd következett Balatonszepezd. Ahogy beértünk a faluba, a következő kép tárult szemünk elé. Balra tőlünk egy út lefelé a part irányába, előttünk keresztben a 71-es, a bicikliút meg nyílegyenesen fel a hegynek egy 20 fokos lejtőn. A látvány nemcsak minket döbbentett le. Egy rakás biciklis állt ott tanácstalanul. ( Ez a kép egyébként, hogy kerékpárosok állnak tanácstalanul, és nem hisznek a szemüknek, előjött párszor az északi parton).

Aztán ebből a rakat bicajosból szépen mindenki úgy döntött, hogy irány a 71-es út. Köszi Balatonszepezd, dugjátok fel magatoknak jó mélyre a bicikliutatokat. Itt ragadnám meg az alkalmat arra, hogy megkérjem a többi tókerülő biciklist. Balatonszepezden NE vegyetek semmit, NE foglaljatok szállást! Itt nem szeretnek bennünket. Nyugodtan tekerjetek végig a 71-esen, és hagyjátok magatok mögött ezt a falut minél hamarabb. 

Talán kicsit túlzónak tarthatja a kedves olvasó, hogy ennyire kiakadtam. Sajnos minden okom megvan erre. A balatonkerülés egy olyan dolog lehetne, amit gyerekekkel is meg tud csinálni az ember. De pont az ilyen kis aljas húzások lehetetlenítik ezt el. Egy gyerek nem fog felmenni a 20 fokos emelkedőn. A bicikliút aztán a falun belül is egyfolytában olyan helyeken megy, ahol egy gyerek, vagy egy anyuka leszáll. Közben észre sem lehet venni, hogy milyen szép a falu központja, mert már jön a következő emelkedő. (ezt tapasztalatból tudom, mert tavaly a bringaúton mentünk) A végén az egészből az marad meg, hogy itt valaki olyan jelölte ki a bicikliutat, aki direkt szopatni akarta a bicajosokat. Az indok? Azért nem a parton vezetik, hogy ne legyen baleset. Aham. Értem. Máshol lehet, a parton nem. Balatonfüreden, Almádiban, Keszthelyen, Fonyódon, végig a parton sehol nem félnek, de ezek a Szepezdiek márcsak ilyen óvatos népek. Egyből bukósisakért nyúlnak, ha meglátnak egy félelmetes biciklist. Azzal természetesen semmi bajuk sincs, hogy az autók járnak az utcáikon, abból nem lehet baj. De a biciklisek! Az kész életveszély kérem!

Miután elhagytuk a biciklista gyűlölők Mekkáját, egy gazzal igencsak benőtt szakaszon végiggurulva megérkeztünk Révfülöpre. Ami egy kifejezetten barátságosnak tűnő kellemes település Szepezd után. Elképesztő módon a hajóállomás melletti korzón megy keresztül a bicikliút, kerestük is a mentősöket, akik bizonyára folyamatosan ingáznak a Tapolcai kórház és a helyszín között a sok baleset miatt. Egyet se láttunk. Nem történt baleset. Itt bizonyára óvatosabbak a biciklisek, mint Szepezden. 

Balatonrendes előtt egy rövid szakaszon nincs bicikliút egyáltalán, úgyhogy a 71-es úton kell tekerni. Ezután folytatódik az elhanyagolt, gazzal benőtt kerékpárút, ami errefelé megszokott. Így értünk be Badacsonyra.

Ahol aztán ismét tanácstalanul nézegető biciklisek jókora csoportjába botlottunk. Badacsonyon is felvitték a kerékpárutat a hegyoldalba. Itt ugyan nem olyan brutális emelkedővel indítanak, mint a Szepezdiek, de egy nagyon komoly pszichológiai fegyvert sikerült összehozniuk a biciklisek ellen. Ahhoz, hogy a bicikliút rátérjen a hegynek felfelé vezető szakaszra, a Római útra, egy kis darabon visszafelé kell menni keletnek, és aztán irány a meredek. Tudom, mert tavaly - igaz másik irányból - de végigmentünk rajta. Ez pszichológiailag azért kissé problémás. Egyébként nagyon szép szakasz, és én mentem is volna -  kellemes emlékeim vannak tavalyról a finom fügéket termő útmenti bokrokról - de Zoli Szepezden annyira besokalt a nyilvánvaló szivatási szándéktól, hogy itt már fel sem merült, hogy ne a laposabb úton menjen. Úgyhogy gurultunk szépen a 71-es úton, ahogy a többi biciklis. Itt amúgy bőven van hely az út mellett, szóval simán lehetne csinálni egy családbarát bicikliutat is. Aki meg hegyet akar mászni, az mehet a Római úton. Én elfogadom, hogy nem lehet mindig laposan tartani egy kerékpárutat, de azzal nem árt tisztában lenni, hogy a biciklis - csakúgy mint a gyalogos - mindig a könnyebb utat választja. 

Így jutottunk el a Szigligeti elágazáshoz, ami után egy erős kaptató következik a Várhegy oldalában. Itt nem érzi az ember a rosszindulatot a tervezés mögött, egész egyszerűen erre lehet menni. Aki nem bírja, az szálljon le. Mi bírtuk, jól is esett egy kis lihegés. Az út tetőpontján van egy mexikói kajálda. Kissé drága, vécé, mosdó viszont nincs. Ellenben hihetetlen finom termést adó almafák nőnek a bódék mellett, gyerekkoromban a nagymamámnál ettem utoljára ilyet. Itt ebédeltünk, aztán tovább karikáztunk Edericsre. Ez egy szép szakasz, kevésbé van beépítve. 

Reggel elég alaposan betáraztunk kólából. Biciklizéshez ez a legjobb ital. Persze a cukros verzió. Koffein, kalória - van benne minden ami kell. Szigligetnél benyakaltuk a nagyját, úgyhogy Gyenesdiásig meg se álltunk, mentünk mint a sportegerek. Ott egy kis pihenőt tartottunk egy bambuszligetes megállóhelynél, majd nekivágtunk Keszthelynek. Amiről azt kell mondjam, brutálisan kiépült, és jól is néz ki. Nem említettem, de a bicikliutak elhanyagolása Badacsonytól nyugatra már nem számít kötelező önkormányzati feladatnak, valószínűleg ezen a részen jobb üzleti érzéke van a lakosságnak, így elsőrendű utakon gurultunk. Keszthelyen szerettük volna a kulacsokat megtölteni valahol, ezért megálltunk egy kocsmánál, ahol nagyon szívélyesek voltak. Innét kezdve már nem kellett sehol sem emelkedőkre számítani, úgyhogy nagy önbizalommal vágtunk bele aznapi utunk harmadik szakaszába. Nekem ez egy titkos kedvenc rész. Talán a mocsaras Kis-Balaton miatt, talán más oka van, de itt maradt meg a leginkább a Balaton eredeti állapota. Erdők, mezők, nádasok váltották egymást. És amúgy is, biciklizni délután öt óra körül a legjobb, ilyenkor valahogy más a hangulata mindennek. Talán a lemenő nap teszi, mert ilyenkor a legszebbek a fények, és ettől még jobban megérint bennünket a természet varázsa. A Zala hídjánál nagyon komoly útépítési munkálatok folynak, és itt néha meg kellett állnunk, hogy kitaláljuk, merre menjünk, de mindig megoldottuk. Jó lesz ez a rész ha elkészül, azt viszont előre borítékolom, hogy abban az egy ember szélességű alagútban, ami a 76-os út töltése alatt visz át, rengeteg baleset fog történni a szembejövők ütközése miatt.

Szóval idilli környezetben bicikliztünk egészen Balatonberényig, ahol aztán kezdetét vette a déli part, amit a többség lesajnál. Ennek szerintem az lehet az oka, hogy itt már nemigen találni beépítetlen területet.

Én ezzel szemben legalább annyira szeretem, mint az északi partot. Erre több okom is van:

- lapos, nincsenek emelkedők

- jobb az infrastruktúra

- és ami a legfontosabb: sokkal jobb a kilátás, hiszen innen látható az egész északi part. Konkrétan, Fonyódon van az egész bicikliút egyik legszebb szakasza. A fonyódi hegy is szép, de a tó másik oldalán fekvő tanúhegyek sehonnan nem néznek ki ilyen jól. Lenyűgöző látvány.

A második nap Máriafürdőn aludtunk. Ahol este ismét csak úsztam egyet a tóban, és utána elmentünk vacsorázni a Garden Pizzériába, ahol elfogyasztottam életem legrosszabb halászlevét. Tudom, én voltam a barom, hogy halászlét rendeltem egy pizzériában, hamu fejemre.

A harmadik napon utitársaim igencsak lassan szedték össze magukat, ezért tíz óra is volt már, mire útnak eredtünk. Volt egy olyan terv, hogy a földúton kitekerünk Csisztára Fonyódról, de ez ilyen késői indulás mellett nyilvánvalóan kútba esett. Ezért némileg kárpótolt minket az, hogy így viszont nem kellett kerülni a Szent István utca felé, hanem a parton mentünk, ahol az a bizonyos szuper kilátás van. A Fonyód után következő Fonyódligeten is a part mellett vezet az út tovább. Gyerekkoromban voltam itt táborozni, klassz volt újra látni a régi helyeket, a szabadstrandot, a tábor épületeit.

Aztán begurultunk Boglárra, aminek a központi része nagyon szép, bár ezt szinte mindegyik településre el lehet mondani a déli parton. Kicsit trükkösen a kerékpárutat itt bekanyarították a büfék mellé a Platán strandon. Nekem ezzel nincs bajom, fontosnak tartom, hogy a biciklisekből a települések is profitáljanak, az a jó, ha mindenki jól jár. Az itteni strandhoz meg amúgy is kellemes élmények kötnek, ide szoktunk megérkezni a balatonátúszások alkalmával. 

Míg ezen méláztam, már Lellén is voltunk, ahol megálltunk egy étteremnél ebédelni. Mindenki halat evett, én harcsapaprikást, a többiek lazacot. Valahogy adja magát, hogy a Balatonnál halat eszünk. Egyrészt könnyű étel, de mégis hús. Másrészt a remek balatoni borokból készült fröccs nagyon illik hozzá, és a sör is. És kezdve a legegyszerűbb sült keszegtől a hekken át a halászléig, a halételek alapvetően finomak.

A remek ebéd után folytattuk utunkat Szemes felé. Közben azon morfondíroztam, hogy a déli parton azért sokkal kevesebb bicikliutat kellett építeni mivel itt összeérnek a települések, úgyhogy inkább csak a kijelölt utcákra kellett a jeleket felfesteni. Ennek a megoldásnak az az egyik kétségtelen előnye, hogy felújítás szempontjából nem kell külön keretet elhatárolni. A forgalom meg egyáltalán nem zavaró, csendes helyek ezek, az autók is lassan mennek.

Átcsorogtunk Szemesen, majd Földvárra értünk, ahol a magaspart alatt egy gyönyörű platánsor mellett vezet az út. Földvár gazdag település, a villák nagyon pöpecül néznek ki, és minden gondosan karban van tartva. Cserébe nincs szabadstrand. Ami szerintem nagyon gáz, de ez legyen a földváriak baja, ők választották ezt az önkormányzatot. Ez inkább északi parti mentalitás, de ha nekik így jó, akkor hajrá. Én maradok Zamárdinál, ha fürödni akarok. 

Szántódnál a rév után egy valóságos biciklis sztráda várt bennünket. Ezt nagyon jó, hogy megcsinálták, mert korábban itt vagy a hepehupás járdán közlekedtek a biciklisek is, vagy kimentek az országútra, ami kisgyerekekkel azért elég aggályos. Most ennek vége, egész Zamárdi határáig meg van csinálva az út, ott meg lekanyarodik kisforgalmú mellékutcákba. Zamárdi jól néz ki, és remek szabadstrandja van a falu központjában. Éttermekkel is bőven el van látva, lehet válogatni. Mi a Zamárdi alsón levő Patkó büfébe ültünk be egy levezető italra, és kértünk mellé egy kis rétest is, ami elképesztően finom itt. Csak megjegyzem, a Patkó mellett van a Hirschmann fagyizó is, ahol még kapható gyerekkorom otthon főzött fagyija, igazi gyümölcsből, és nem is drága.

Ezzel utunk végére értünk. Összefoglalóul annyit írnék, hogy a Balaton megkerülése biciklivel remek szórakozás, és maradandó élmény. Legalább egyszer az életben érdemes kipróbálni. Ez a háromnapos verzió meg közben arra is jó, hogy az ember együtt lehet a barátaival, akikkel ritkán találkozik. Szóval azt tanácsolom, próbáljátok ki, csak figyeljetek oda az időjárásra, és válasszatok kényelmes biciklit hozzá.