A mai blogbejegyzés témája három olyan különleges meghajtási mód, amivel a NASA is kísérletezett, de zsákutcának bizonyultak. Illetve majdnem...

1. EMDrive. Ezen a blogon is beszámoltam az EMDrive-ról, mint ígéretes meghajtási rendszerről. Akkor még nem jöttek ki az új eredmények, amelyeket a Drezdai egyetemen végeztek, és amelyek precíz mérésekkel tételesen cáfolták, hogy az EMDrive képes lenne megsérteni Newton harmadik törvényét, és önmagában mozgásra lenne képes. Mint kiderült, a készüléket működtető áramvezetékek hatottak kölcsön a föld mágneses terével, és tévesen ezt az erőhatást azonosították hajtóerőként. Az EMDrive fizikája egyébiránt nem volt tisztázott, virtuális fotonok áramlásáról voltak találgatások, illetve mikrohullámok keltette nyomóerő is felmerült. Ez utóbbi fizikai szempontból nem volt problémás, végülis a fotonrakéta is így működik, s annak az elméleti alapjai szilárdak. De a nyomóerő mértéke nem volt összhangban az EMDrive-ből távozó mikrohullámú energiával, így aztán se magyarázat nem maradt, se valóban működő szerkezet, reprodukálható kísérleti eredményekkel. Ma már egyhangú vélemény, hogy az EMDrive humbug.

2 Mach Effekt meghajtás. Ez a meghajtási mód azon az elméleten alapul, hogy a relativitás elvnek megfelelően a nagy sebességgel mozgó testek tömege megnő. Így ha egy aszimmetrikus rezgést végző test egyik irányban relativisztikus sebességgel mozog, míg az ellenkező irányban jóval lassabban, akkor az eredő lendület egy irányba fog mutatni. Itt is készült szerkezet, amely piezoelektromos kristályok által rezegtetett kondenzátorlemezek segítségével valósította meg ezt, annyi különbséggel, hogy itt nem a sebességet manipulálták, mert a gyorsítás-lassítás kibírása relativisztikus sebesség tartományban olyan anyagokat igényelne, amelyek nem léteznek. A tömeg változását úgy oldották meg, hogy az egyik irányba történő mozgáskor a kondenzátor fel volt töltve, a másik irány esetén meg ki volt sütve. A kísérletet ugyanaz a Drezdai kutatóintézet diszkvalifikálta, amely az EMDrive működését is cáfolta. Itt is ara jutottak, hogy az áram hozzávezetés és a föld mágneses tere közötti kölcsönhatást azonosította a feltaláló tévesen mint erőhatást. Egy megjegyzést én is hadd tegyek hozzá. Ezek a relativisztikus tömegnövekedésre, vagy az elektromágneses tér tömegére alapozó meghajtási rendszerek véleményem szerint teljesen tévúton járnak. Ugyanis mindegyik azt próbálja kihasználni, hogy ha kellő energiával felgyorsítunk valamit, vagy kialakítunk egy elektromágneses teret, akkor annak a megnövekedett tömege a rendszer tömegét is növeli. Ez azonban nem így van. Egy űrhajót tekinthetünk nyugodtan zárt rendszernek, ha ebben a zárt rendszerben egy testet relativisztikus sebességre felgyorsítunk, akkor ahhoz bődületes mennyiségű energia kell, amit az űrhajó részét képező nagy energiasűrűségű energiaforrásból kell kinyernünk, pld. hasadóanyagból. Amivel az ilyen szerkezetek kiötlői nem számolnak, az az, hogy az az energia, amit a test gyorsításához használnak, az e=mc2 összefüggésnek megfelelően csak tömegáthelyezést jelent,mivel a hasadóanyag a hasadása során pont annyi tömeget veszít, mint amennyivel a relativisztikus sebességre felgyorsított lemez tömege megnő. Így az egész objektum ugyanazon súlypont körül oszcillál, csak nem szimmetrikusan. Ebből így nem tud haladás kijönni.

3. Helical drive. Itt a vezérelv ugyanúgy egy asszimetrikus oszcilláció kialakítása. A lényege az, hogy a hajtó tömeget egyik irányba mozgatáskor megforgatják relativisztikus sebességre, így annak tömege megnő. A másik irányba mozgásnál meg leállítják, így alacsonyabb tömeg miatt a visszafelé irányuló lendület kisebb, így az eredő lendület nem nulla.....lenne..., ha a forgatáshoz használt energiának nem lenne tömege, pont úgy, mint a Mach effekt meghajtásnál. Így csak tömeget helyezgetünk át a csónakunkban, ettől az nem fog előre menni, hanem továbbra is egy pont körül oszcillál.

4. Warp drive, Alcubierre drive. Itt még fejlődik az elmélet, megvalósításról, tesztelésről szó sincs. Egy dologra viszont érdemesnek tartom felhívni a figyelmet. Az egyik LIGO észlelés során kiderült, hogy a gravitációs hullámok fénysebességgel terjednek. Szerintem ez azt jelenti, hogy a térgörbítésen alapuló haladás a büdös életben nem lesz gyorsabb a fénysebességnél. Egész egyszerűen nem tudjuk elég gyorsan meggörbíteni a teret ahhoz, hogy ez megtörténjen. De fénysebesség alatti mozgásnak nincs akadálya. úgy tippelem, hogy a térgörbületi meghajtással működő űrhajó a külső szemlélő számára folyamatosan gyorsulónak fog tűnni, pont mint a föld felé zuhanó kő. Ez a gyorsulás addig tart, amíg a szerkezet a fénysebességet meg nem közelíti, vagy le nem áll.

Ennyit mára a tudomány és a technika érdekességeiről.