Bár az előválasztás eredménye is beindította az agyamat, de a magyar lakáshelyzet annyira progresszíven romlik, hogy mégis ezt választottam a soron következő havi poszt témájának.

Először is szeretném leszögezni, én a fogyasztói oldalon állok. Amit írni fogok, az nyilván nem fog tetszeni az eladói oldalnak, de ez meglehetősen hidegen hagy.

Szóval ami engem illet, eddig szerencsém volt, a lakásvásárlásaim jó ritmusban történtek. Kétszer vásároltam lakást, és mind a kettő esetben ez egy-egy állami lakásprogram előtt történt, így a mai árakhoz képest nevetséges összegekért vásároltam. Persze nekem ezek az árak akkor is magasnak tűntek, de az összeg mindkét esetben bérből és fizetésből kigazdálkodható volt.

A helyzet mára teljesen megváltozott, egy családi ház elérése ma fizetésből teljesen lehetetlen.  Úgy gondolom, ennek legfőbb oka a kormány lakástámogatási politikája. Három ilyen támogatási hullám volt eddig a rendszerváltás után. Az első 2000-ben indult az államilag támogatott kedvezményes lakáshitelek bevezetésével, és semmi mást nem hozott, mint hogy jól feltornázta az árakat. Én az első lakásomat 3 millió forintért vettem 1999-ben részben szülői segítséggel. Ez még éppen a hitelprogram előtt volt, és egy másfélszobás panelről beszélünk, Ez két év múlva - az első lakáshitelprogram beindulása után - már hatmilliót ért, vagyis pont annyival lett drágább, mint amennyibe eredetileg került. Ezt az összeget az akkori bérviszonyok között semmi esetre se tudtam volna kifizetni, hiába takarékoskodom előtte évekig. Pár év alatt az elérhető kategóriából a lakás átkerült az elérhetetlenbe. Persze lehetett volna hitelt felvenni, és ezt tíz év alatt talán ki is tudtam volna fizetni, de ha így történik, akkor családalapítás után nem költözhettünk volna tíz év múlva sorházba, hogy el is férjünk valahogy a két gyerekkel.

A sorház meg úgy jött össze, hogy éppen válság volt, s szerencsémre a nagyobb lakások értéke bezuhant, míg a kisebbeké - amilyenben ugyebár éppen laktam - kevésbé, mert az még az éppen elérhető kategória volt az átlagvásárló számára, persze az igények leszállítása mellett. Rengeteg lakást megnéztünk, és egészen belejöttem az alkudozásba. 10 % árengedmény teljesen reális volt akkoriban. Szóval szülői támogatással, a korábbi lakás eladásával és 11 év elég keményen garasoskodó megtakarításával sikerült vennünk egy sorházat Zuglóban, aminek a felújításáról ebben a blogban is sokat írtam.

Ez akkor itt Budapesten éppen kigazdálkodható volt a fizetésemből. Azóta nyilván előrébb léptem fizetésben, és a feleségem is programozóvá avanzsált, ami azt jelenti, hogy ő sem keres rosszul, de a környékbeli lakások értéke háromszorosára nőtt időközben. És ez már messze túl van azon a kategórián, amit valaha is össze tudnánk kaparni.

Szóval láthatóan végigéltem az elmúlt évtizedek lakáspiaci változásait, és hát nem kell különösebb elemzőkészség annak megállapításához, hogy az árak mindig akkor szálltak el, amikor a kormány kinyitotta a pénzcsapokat, és a kereslet ennek köszönhetően felduzzadt.

Ez aztán közgazdaságtankönyvi példaként torzította minden esetben a piacot, mert a kínálati oldal nem igazán tartott lépést a növekvő kereslettel, és az árak az egekbe szálltak. A kormány által nyújtott támogatások rendszerint arra az árszintre voltak belőve, ami az árak elszállása előtti időket jellemezte, így viszont egy ördögi spirálba kerültek a lakáskeresők. Mire felvették az állami támogatást, azzal szembesültek, hogy pont ugyanakkora lakást tudnak csak venni, mint korábban támogatás nélkül, de legalább még jól el is adósodnak közben olyan összegekkel, amiket csak évtizedek alatt tudnak kifizetni.

Ezzel persze az építőipar jól jár, de elvileg a lakástámogatási rendszernek nem az építőipar, hanem az emberek támogatásáról kellene szólnia, nemde?

Eddig egyedül Jakab Péternek, a Jobbik elnökének tűnt fel, hogy itt valami nagyon nincs rendben, de ő is csak érintőlegesen említette, hogy a jelenleg lakáspolitikára fordított pénzek nem jól kerülnek felhasználásra. És utalt rá, hogy a keresleti oldal helyett a kínálati oldalt kellene erősíteni, ahelyett, hogy állami pénzekből extraprofitot biztosítanánk az építőipari és ingatlankereskedelmi szektornak.

Az Ócsai lakópark körüli mizéria megmutatta, hogy az állam jelenleg nem igazán jó a lakásépítésben, ez viszont nem jelenti azt, hogy ennek így is kell lennie. Az államnak rengeteg eszköze van arra, hogy szereplőként megjelenjen az építőiparban. Állami vállalatot is alapíthat erre a célra, de a jelenlegi intézményrendszerén keresztül is szerződhet alvállalkozókkal arra, hogy nagy volumenben a tisztességes haszonon nem túlmutató mértékben, ellenőrzött standardoknak megfelelően építtessen az egykori lakótelepek modern megfelelőjeként lakásokat, amelyeket aztán az aktuális szociálpolitikának megfelelően vagy bérbead, vagy értékesít. 

De mondok ennél jobbat.

Észre kell venni, hogy az országban mélyen szántó demográfiai folyamatok indultak el, amelyek automatikusak és egy világméretű trendbe illeszkednek. A lakosság urbanizálódik, tehát a népességcsökkenés ellenére is új lakások építésére van szükség, mert a jelenleg elérhető lakások nem ott vannak, ahol azokra szükség van. A vidéki falvak elnéptelenedése egy öngerjesztő folyamat, amire a kormány az egyik kezével ugyan rak egy vékonyka szépségtapaszt a vidéki CSOK formájában, de a másik kezével - az oktatás és egészségügyi ellátás teljes elhanyagolásával, az önkormányzati erőforrások elvételével - viszont elképesztő mértékben ráerősít a tendenciára. Nyilvánvaló, hogy a helyi intézményrendszer elsorvasztása a települések elsorvadását is magával vonja, csak erről ma nem szívesen beszél senki sem, hiszen a kormánypárt pont azokon a helyeken alakított ki egy erős függőségi rendszert, ahol ez a probléma elsősorban jelentkezik.

Feltehetőleg a kistelepülések is látják azt, hogy egy orvos és egy tanár sem fog hozzájuk költözni a helybéliek két szép szeméért. Pláne hogy az utóbbi rétegnek erre pénze sincs, de amúgy is, egy ilyen helyen lakást venni - és azért egy életre eladósodni - nagyon rossz beruházás, hiszen egy ilyen ingatlan gyorsan elértéktelenedik. A szocializmus idején erre a szolgálati lakás intézménye volt a válasz, és ez nincs másképp most sem. Az önkormányzatoknak ez az egyetlen lehetőségük, hogy megfordítsák a településük elnéptelenedését, és ha már itt tartunk, hadd jegyezzem meg, ez lehet a nagy versenyelőnyük is. Aki előbb lép, az nyer.

Ezzel meg is érkeztünk a kínálatbővítő állami lakáspolitika első feladatához. A nyakra főre osztogatott, és a piacot teljesen eltorzító, az állampolgárokat az árak megugrásán keresztül inkább megnyomorító, álszent támogatások helyett inkább szolgálati lakásokat kellene építenie vagy vennie az államnak. Ezzel az állami szférában dolgozókat kivonnák az elsődleges lakáspiacról, amivel jelentősen javulna a kínálat/kereslet viszony. Ugyanakkor jelentősen javítaná azoknak a ma már hiányszakmáknak a pozícióit egy kedvezményesen kivehető szolgálati lakás, amelyek lassan eltűnni látszanak, de igény meg óriási lenne rá. Gondolok itt pld. bizonyos tanári szakokra (kémia, biológia, fizika), amikre már a fővárosban is alig találnak embert. El sem tudom képzelni, mi lehet az aprófalvas térségekben. De a körzeti orvosi praxisok jelentős része is betöltetlen, mint ahogy jegyzőkből is hiány van az ország bizonyos részein. Az értelmiségi réteg visszacsábitása a vidéki falvakba még akár az elnéptelenedési folyamatot is meg tudná állítani, ha az életpálya modell részévé teszik a szakmához kötött szolgálati lakást.

Ezt a mostani rendszert már többször kipróbáltuk. Mindig szívás lett a vége. Az eladósodott ember nem elégedett ember. Egy szolgálati lakásban élő viszont lojális a munkahelyéhez és a lakóhelyéhez is, akár még a rendszerhez is, ami ezt kínálja neki.

Ezt még akár egy korlátolt politikus is képes felfogni.