Mi bajom a hitelminősítőkkel?

Kezdjük ott, hogy 2001 nyarán kinn voltam a rokonaimnál Kanadában és az USA-ban. Ez ugyebár éppen a terrortámadás előtt volt két hónappal, úgyhogy a World Trade Center-ről még nem maradtam le. Unokaöcsém akkoriban Rochesterben lakott, az Ontarió tó partján élt, s kitaláltuk, hogy menjünk le New Yorkba körülnézni kicsit. Kocsival mentünk, és sokat beszélgettünk. Többek között arról, hogy nálunk még akkoriban nem voltak hitelkártyák, csak debitkártyák, magyarán csak annyi pénzt tudtunk elkölteni, amennyi a kártyán volt,  míg ők a hitelkártyáikkal simán tudtak többet is költeni, mint amennyit megtakarítottak.

Kérdeztem, hogy nem fél-e attól, hogy eladósodik. Azt mondta, hogy ettől felesleges tartani, mert egyrészt a fizetések szépen emelkednek évről évre, másrészt a hídon akkor kell átmenni, ha odaérünk a folyóhoz. Magyarán erre akkor kell majd megoldást találnia, ha tényleg eladósodik. Nem foglalkozott vele, hogy időre törlesszen a kártyán, azt mondta, hogy egyrészt nem magasak a büntetőkamatok, másrészt ha mégis, akkor majd átmegy egy másik bankhoz.

Ez a hozzáállás akkoriban egészen általános volt, az emberek túlságosan optimisták voltak a jövőt illetően, de lehet inkább úgy kellene fogalmaznom, hogy egész egyszerűen beleszartak a jövőbe. Nem is volt könnyű ez alól kivonni magukat, hiszen a csapból is az folyt, hogy vegyél fel hitelt, és élj a mának. Pontosan úgy, mint nálunk, csak nálunk ez kb. 2004-ben kezdődött.

Namost akkoriban azt gondolták, hogy a hitelek felpörgetik a gazdaságot, és az majd kitermeli a hitelek költségeit. Azt, hogy a hiteleknek multiplikátorhatása van, azt a New Deal óta tudjuk, bár a New Deal elsősorban nem a hitelekről szólt, hanem a beruházásokról. Multiplikátorhatásnak azt nevezzük, hogy egy adott mennyiségű befektetett pénz mennyi értéket teremt a gazdaságban. Ami rendszerint egynél nagyobb szám. A pénz dolgozik, miközben vándorol termelőkön, szolgáltatókon, költekezőkön keresztül, értékek jönnek létre a nyomában. Pld. A kormány hitelt ad egy erőműépítőnek. Az a hitelből építőipari cégeket foglalkoztat, hogy megépítsék pld. a gátat a folyóra. Az építőipari cég a nyereségéből egyrészt adózik, másrészt új gépeket vásárol, amivel az autóipart támogatja. A végén azt látjuk, hogy a pénzből nemcsak egy értékes erőmű állt elő, hanem új gépek, új munkahelyek is, amelyek után az államnak mind mind adóbevétele van, így a hitel jelentős részét adó formájában visszakapja, később az erőmű az áramtermelés után is adót fizet, meg a hitelt is visszafizeti, szóval az állam is jól keres a bizniszen, a beruházó is.

Bár első látásra nem nyilvánvaló, de nemcsak a beruházásokat támogató hiteleknek van ilyen hatása, hanem a fogyasztást támogató hiteleknek is. Ha hitelekkel támogatjuk a fogyasztókat, akkor többet fogyasztanak, ergó a fogyasztási termékeket előállító cégek üzlete felpörög, több adót fizetnek be a költségvetésbe.

A bibi ott van, hogy a fogyasztók nem a jövőbe fektetnek be a fogyasztásukkal, hanem a mába, a hiteleket viszont a jövőben kell majd megfizetni, s a hitel visszafizetését garantáló érték nem a fogyasztónál lesz, hanem a szolgáltatóknál, termelőknél. Ezért a hitel visszafizetése nincs biztosítva. Ezért normális esetben a bankok igencsak felmérik, hogy kinek a fogyasztását támogatják, van e perspektívája annak, hogy visszafizeti-e a hitelt.

És itt jön a képbe a verseny és a mohóság. A verseny azt eredményezte, hogy a kevés hitelképes fogyasztót hamar megtalálták a bankok, s további növekedésre már csak akkor voltak képesek, ha olyanoknak is adtak kölcsönt, akiknél nem volt biztos, hogy vissza tudják fizetni.

A bankok féltudású menedzsmentjét csak a piaci részesedés érdekelte, ezért elengedték a gyeplőt, és a banki betétesek pénzét szétszórták azok közé, akik azt felélték, de visszafizetni nem tudták. Jó esetben ingatlanra, rossz esetben nem tartós fogyasztási cikkekre költötték.

Namost amiért úgy gondolom, hogy nem állunk messze az igazságtól, ha némi összeesküvés elméletet képzelünk a dolog mögé az a következő.

Ennek a sztorinak négy ponton kellett volna megbuknia, és mégis simán vette a lépcsőfokokat.

1. Az embereknek maguknak van valamennyi józan belátásuk, hogy nem vesznek fel akkora hitelt, amekkora visszafizetését a jövőre nézve nem látják biztosítottnak. Ezt a lépcsőfokot könnyű volt megugrani jól kitalált fogyasztási hitelt népszerűsítő reklámokkal.

2. Minden banknak van kockázatkezelési osztálya. Végső soron egy hitelre ők mondják ki az áment. Sok paraméterrel dolgoznak és modelleket találnak ki. Feltehetőleg menedzsment nyomásra a modellek olyanok lettek, amelyek a menedzsment növekedési elvárásait igazolták, nem pedig a valós életet. Így vagy úgy, itt jópár embernek személyes felelőssége van!

3. FED. Az amerikai pénzkibocsátó intézmény+bankfelügyelet. Elsődleges feladata a gazdaság stabilitása felett való őrködés. Teljesen tisztában voltak a bankok hitelezési gyakorlatával, hiszen maguk a bankok a FED tulajdonosai. Itt látszik, hogy mennyire problémás az, ha a felügyelet nem állami kézben van, hanem kvázi a bankok felügyelik saját magukat. A bankok menedzsmentjei, úgy döntöttek, hogy utánnuk a vízözön, ők márpedig nem fogják saját magukat rendreutasítani, mégha csődbe is megy az USA, az ő vagyonuk akkor már értékálló aranyban ott lesz biztonságos svájci széfekben, s amikor a válság után a letarolt csatatéren szemezgetni lehet a legjobb falatok közül, akkor ők lesznek azok, akik bagóért felvásárolják a nemzeti vagyont.

4. Hitelminősítő intézetek. Na itt már erősen bedurvul a helyzet. Ezek ugyanis abból élnek, hogy független és objektív elemzéseket végeznek különböző piaci szereplőkről, úgymint bankok, vállalatok, országok. A hangsúly a függetlenen van. Ezek az elemzések egy hitelminősítési, vagy adósságbesorolási rátára futnak ki, ami eligazítja a piaci szereplőket abban, hogy az adott banknak, vállalatnak, országnak adott hitelek mennyire kockázatosak. Nyilván kockázatos hiteleket nagyobb kamatra adnak csak. Ami viszont nagyon durva a történetben, az az, hogy ezek a hitelminősítők egyben piaci szereplők. Részvényeket adnak és vesznek. Hogy értsük, miért rendkívül veszélyes ez, hadd világítsam meg az OTP körül decemberben történt eseményekkel.

Az oroszországi bankok jelentős része csődközeli helyzetbe kerül a rubel leértékelődése és az orosz gazdaság gyengélkedése miatt. Putyin hatalmas tőkeinjekciót ad nekik, ami néhány bankot arra sarkall, hogyha már itt van ez a rengeteg pénz, akkor inkább bevásárolnának külföldön. Bizonyos orosz bank megbízza a Morgan Stanley hitelminősítőt, venne már neki OTP részvényeket occsóér.

Morgan Stanley rábólint az üzletre, s a tőzsdéket megbombázza azzal az infóval, hogy legújabb elemzései szerint az OTP nagyon komoly bajban van (amúgy nincs), és a részvények célárfolyama szerinte jóval alacsonyabb. Az amúgy is rettentő ideges piac megijed, elkezdi eladni az OTP-t, és az OTP részvények értéke a Morgan Stanley eredeti szándékainak megfelelően lesüllyed a béka feneke alá. Ezután Morgan Stanley suttyomban elkezd OTP részvényeket venni, mikor Putyin kiadja az ukázt az orosz banknak, hogy na nehogy már külföldön költsétek el azt a pénzt, amit nektek adtunk. Üzlet meghiúsul, végeredmény egy béka segge alatt levő OTP, rengeteg mérges befektető. Köszönjük Morgan Stanley.

És akkor most el is érkeztünk az eredeti kérdéshez, hogy miért is veszélyesek a hitelminősítők:

1. Végezték a dolgukat? Előrejelezték a válságot? NEM! Amerika hitelbesorolása végig a legmagasabb értéket kapta. Az európai bankok többek között épp azért küszködnek ma komoly nehézségekkel, mert hittek a hitelminősítőknek, és a kockázatos hitelekkel rendelkező bankok papírjait is simán megvették, hiszen azok jó minősítést kaptak ezektől a hitelminősítőktől. A HITELMINŐSÍTŐK BECSAPTÁK A VILÁGOT. Jó esetben impotensek voltak, rossz esetben direkt rosszindulatúak, s az USA érdekeit szolgálták azzal, hogy a szart szétlapátolták a világban.

2. Belebuktak-e a hitelminősítők a válságba? Nem. Annak ellenére, hogy egyértelműen rosszul végezték a munkájukat, ma is ők döntenek részvények árfolyama felett.

3. Mi kell ahhoz, hogy az USA minősítése ne a lehető legmagasabb legyen? Tényleg mi kell hozzá? Egy súlyosan eladósodott államról beszélünk, rengeteg munkanélkülivel, recesszióval. Ugyan már kérem! Ez lenne a világ legstabilabb gazdasága? Ahol a pénzünk biztonságban van?

4. Miért ítélkeznek ezek a hitelminősítők más országokkal szemben jóval keményebben? Egyszerű oka van. Egyáltalán nem függetlenek. Egyáltalán nem objektívak. Azt a célt szolgálják, hogy a tőke a legbiztonságosabbnak ítélt USA-ba menjen a többi helyről, mégha a világ USA-n kívül levő része ebbe bele is rokkan. Azért menjen az USA-ba, hogy ami pénzt ott eltapsoltak, azt a világ többi részéről pótolják.

Konklúzió:

1. A hitelminősítőket nagyon komoly felügyelet alá kell helyezni.

2. Azon vezetőiket, akik felelősek a válság előrejelzésének elmaradásáért, azonnal el kell bocsátani, és meg kell bélyegezni.

3. Befolyásukat pedig úgy lehet korlátozni, hogy az EU egy úniós hitelminősítő intézetet állít fel, s minden EU-n kívüli, legfőképpen amerikai hitelminősítő csak ezen keresztül juthat információhoz az európai piaci szereplőkről.

Valamit tenni kell, ez az EU elemi gazdasági érdeke, különben az USA tönkretesz bennünket.

Úgylátszik, nem csak az én csőrömet piszkálja ez az ügy!