A vallás témája eddig még nem szerepelt a blogon. Az Angyalok és Démonok kapcsán írt bejegyzésem volt az egyetlen, amiben érintőlegesen foglalkoztam vele egy kicsit. Viszont azért ez a jelenség eléggé átszövi a mindennapjainkat, én sem tudom kivonni magamat a hatása alól.

Ami elindított a vallásról való komolyabb filozofálgatás útján, az egy sajátos tapasztalat volt, amit most azért nem szívesen osztanék meg a nagyérdeművel. A lényeg az, hogy a téma 2001-óta komolyabb mértékben foglalkoztat. Ez nem azt jelenti, hogy akár egy pillanatra is felmerült volna bennem valamilyen vallásos közösséghez csatlakozás gondolata. Én ugyanis belátni, kitalálni szeretem a dolgokat, nem idomulni a készen kapotthoz. Erre azt hiszem képtelen is lennék.

Úgyhogy maradok a gondolatkísérleteknél, ami egészen konkrétan azt jelenti, hogy mindenféle zavaros magyarázat kritikátlan elfogadása helyett inkább visszanyúlok a gyökerekhez, és megpróbálok abból kiindulni, amit tudok, aztán a sejtéseim majd elvezetnek valahová.

Tehát kezdjük onnan, hogy van Isten. A cél az, hogy elhelyezzem a saját világképembe ugyebár, tehát modellezni kellene a saját szintemen. Úgyhogy Istent mint jelenséget a saját szintemen úgy tudom a legjobban megérteni, ha a saját tudásomat és tapasztalataimat megpróbálom a kivetíteni a szituációra. Magyarán, elképzelem,mi lenne, ha én Isten lennék.

Először is konstatálnám, hogy egyedül vagyok. Ami elég unalmas. Ezen a szinten nyilván a szex nem értelmezhető, tehát nem egy ellenkezőnemű társra vágynék, hanem valamire ami a teljesen üres semmit, s így a létezésemet is megtölti tartalomnak. Kézenfekvő a gondolat, hogy az üres térben lebegés helyett létrehozzak egy univerzumot magamnak.

Mint Mindenhatónak nem okozna gondot az utolsó porszemet és annak teljes sorsát is megtervezni a világegyetem összes szegletében, de ezzel az egésszel az a baj, hogy egy olyan világot hoznék létre, ami semmi izgalmasat nem tartogatna számomra, hiszen mindent én irányítanék benne. Ez nem csak hogy unalmas is lenne, de még rendkívül fárasztóvá is válna egy idő után.

Ebből egy dolgot máris leszűrhetünk. Isten egyedisége elvezet oda - legalábbis a saját érvrendszeremben - hogy nem tart a kezében mindent. Magyarán nem dönt minden pillanatban birodalmának minden kis részletéről. Ez persze nem jelenti azt, hogy nem tudna bárhol irányítani, ha akar. A Mindenható elnevezést nem szívesen használom, mert szerintem paradoxon, de az biztos, hogy az én kis modellemben én fenntartanám a beavatkozás lehetőségét.

A lényeg viszont éppen az, hogy nem avatkoznék be, hiszen az egész éppen ettől érdekes. Elsősorban az, hogy van egy rendszer, ami tőlem függetlenül is tud működni. Amit lehet tanulmányozni, ami végre tartalmat ad az ürességnek.

De térjünk vissza a teremtéshez. Hogyan teremtsünk? Csináljunk egy végtelen bonyolultságú világot? Én nem így csinálnám, s úgy néz ki, Isten sem. Nincs sztatikus világegyetem. Ehelyett viszont van egy folyamatosan változó, ami egy ősrobbanásból indult. Plasztikusan úgy is fogalmazhatnék, hogy Isten nem teremtett világot, hanem növesztett egyet. Ahogy a magokban levő csírasejtben található dns is szabályok leírását tartalmazza, gyakorlatilag meghatároz egy keretrendszert, hogy milyen környezeti feltételekre a sejtek újabb és újabb generációinak hogyan kell reagálnia, úgy Isten is felállított az univerzumában egy szabályrendszert, ami feltehetőleg messze nem olyan bonyolult, mint egy sztatikus világ utolsó morzsáig történő megtervezése. Ebből nőtt ki a Világegyetem.

Ezt a szabályrendszert fizikának hívjuk. Erős a gyanúm, hogy az alapszabályok tulajdonképpen igen egyszerűek, de ahogy ezek kombinálódnak, egészen bonyolult dolgok is kijöhetnek belőle.

Hogy ez hogyan zajlik a valóságban, egy példán keresztül szeretném megvilágítani. Vegyük például az elektromos kölcsönhatást. A háromdimenziós térben a töltés által keltett tér egészen egyszerűen leírható. Erősségét megkapjuk, ha a töltést és egy állandót elosztunk a töltéstől levő távolság négyzetével. Sima ügy. De ha sok töltést veszünk, ugyanannyi pozitívat és negatívat, akkor első közelítésben azt gondolnánk, hogy a töltések kioltják egymást, ezért nincs semmilyen erőhatás. Pedig van, minden tárgy körül ott van egy rendkívül kis hatótávolságú erőtér, a van der Waals erők tere, melynek léte abból következik, hogy a pozitív és negatív töltések nem egy pontba sűrűsödnek össze, hanem egészen kicsi de létező távolság van közöttük. Ennek az eredője egy egyenletekkel nem igazán könnyen leírható vonzó erőhatás. Az elektromos kölcsönhatás tehát elsőre  egyszerűnek tűnt, de ha már figyelembe vettünk egy másik - szintén egészen egyszerű - fizikai tényt, jelesül hogy a fizikai részecskéknek kiterjedésük van, ezért a tér ugyanazon pontját egyszerre két részecske nem tudja elfoglalni, máris meglehetősen bonyolult következményekkel találjuk szembe magunkat. Ezért gondolom, hogy a mag, amit Isten elvetett, valószínűleg nem volt rettenetesen bonyolult. De elég sok egymástól független eleme lehetett ahhoz, hogy ezek kombinációja gyakorlatilag végtelen bonyolultságú rendszert eredményezzen anélkül, hogy azt egy Mindenhatónak irányítania kelljen.

Namost könnyen lehet, hogy ez elsőre nem jött össze. Olyan volt a fraktál magja, a kiinduló szabályhalmaz, hogy  a fejlődés egy korai szakaszban leállt. Ez csak annyit jelent, hogy új kísérletet kell indítani, kicsit módosítani kell a szabályokat. Ha van egy sugárzástól megsérült magunk, akkor lehet, hogy nem fejlődik ki belőle növény, de az is lehet hogy torz növény fejlődik ki belőle, viszont az is lehet, hogy egy olyan, amelynek bizonyos tulajdonságai jobbak lesznek, mint az előzőé. A mag állapot az, ahol a fa sorsát a legkönnyebben eldönthetjük. A magba elég, ha belevájunk a körmünkkel, és megváltozik a kinövő fa alakja. Viszont ha a magot hagyjuk fává nőni, és akkor akarjuk módosítani, akkor bizony már láncfűrész kell hozzá.

A fraktálok ilyenek. A fejlődésük minél koraibb szakaszában éri őket behatás, annál nagyobb következményei lehetnek annak. Márpedig ami körülvesz bennünket, az egy nagy fraktál. Az ősrobbanás fraktálja. Ezen a fraktálon belül új fraktálok is kialakultak (pld. fák, emberek, hópihék) amik mind mind alfraktáljai az ősfraktálnak, amiben élünk, és világegyetemnek hívják. Az elemi szabályok egyszerűek. No azért nem annyira, tisztázni kellene még pár dolgot, és néhány összefüggést sem ártana felderíteni, de úgy gondolom, hogy ennek a munkának a kétharmadával - háromnegyedével már végzett a tudomány. Viszonylag sok részét értjük a világegyetem működésének. De a sötét energiát, a sötét anyagot pld. még nem értjük, ahogy a kölcsönhatások egyesített elméletéből is kilóg a gravitáció. Én azt gondolom, ezek felderítése csak idő kérdése. Lehet, hogy az Isteni terv csak eddig tart. Az biztos, hogy ha én isten lennék, az én világomban egy nagyon fontos időpont lenne az, amikor a világom szerveződési szintje eljut arra a szintre, hogy megismeri a szabályokat, ami alapján  létrehoztam. Onnan kezdve az egész számukra is reprodukálható lenne valamilyen szinten, és ez lehet annak a jele, hogy végre társakat kaptam, akik valami hasonlóra lehetnek képesek mint én magam, a teremtőjük. S minderre maguktól jutottak, nem én tanítottam őket.

Nézzük akkor, hogy Heisenberg hogyan kapcsolódik ehhez az egészhez. Heisenberg sok érdekes dolgot csinált életében, a legfontosabb felfedezése mégis annak a felismerése volt, hogy egy részecske tetszőleges de egymástól függetlenül megfigyelhető két tulajdonságát nem tudjuk egy időben megmérni egy bizonyos pontosságon túl.  Tehát nem azért nem tudunk bizonyos pontosság alá menni, mert rosszak a műszereink, hanem mert ez fizikailag lehetetlen. Ezt így elsőre olvasni talán meredek, de ennek azért van néhány valós következménye. Az egyik ilyen például az, hogy a hidrogén atommag körül keringő elektronnak az energiája nem egy egzakt érték, ahogy azt várnánk, hanem egy szűk, de határozottan létező sávon belül mozog. Nem úgy értve, hogy az egyik atomnál ennyi, a másiknál annyi, hanem úgy, hogy egy konkrét atom körül keringő konkrét elektron energiája nem egy konkrét szám, hanem egy számtartomány. Nem egy tökéletes példa, de talán segít a megértésben, ha úgy képzeljük el, hogy az egyik pillanatban ennyi, a következő pillanatban meg már nem ennyi, hanem egy kicsit kevesebb, vagy több. A szórás középértéke pont az a szám, amit kiszámoltunk, hogy lennie kellene, de a valóságban ekörül ingadozik. Ez remekül látszik is! A felhevített hidrogén elektronjai által kibocsátott fény hullámhossza is pont ugyanúgy ingadozik, mint magának az elektronnak az energiája, ezért ezt a fényt a prizma által felbontva nem egy éles vonalat kapunk, hanem egy vékony, de érzékelhető szélességű csíkot.

Ez köznapi nyelvben annyit jelent, hogy a pontosságnak van egy alsó határa, amin belül már mindegy, hogy konkrétan mi van, kifelé a dolog úgy látszik, mintha minden a legnagyobb pontossággal zajlana. Az elektron nem szökik meg a hidrogén atommag mellől az energiájának határozatlansága miatt, a fizika működőképes marad.

Hogy hogyan jön ez a valláshoz? Nos itt kapcsolódik össze az én kis Isten modellem, a vallás, a csoda, és a fizika.

Maradjunk annál a képnél, hogy én vagyok az Isten, ülök a saját kis világmindenségem peremén, és rendkívül izgatottan figyelem, hogy mivé fajulnak azok az egyszerű szabályok, amiket a teremtéskor felállítottam. Látom, hogy ezeknek a szabályoknak egyik folyománya az, hogy egy kis bolygón az atomok úgy kombinálódtak össze, hogy azokból különleges herkentyűk - értelmes lények lettek, akik gőzerővel dolgoznak azon, hogy megértsék az én kis szabályaimat.

Azt is látom, hogy ezen egyedek jelentős rétegei a megértés helyett inkább azt az utat választják, hogy nap mint nap nyilvánvalóvá teszik többi társuk felé, hogy mennyire szeretnek engem. Engem ez kicsit zavarna, hiszen az egész kísérlettel nem az volt a célom, hogy szervienseket, hízelgőket csináljak magamnak, mivel én inkább a független individiumokat találom érdekesnek, de az tetszik, hogy ezek az egyedek is szabályok mentén élik az életüket, és ezek a szabályok valahol mégiscsak az én szabályaimból származnak, így aztán elfogadom, hogy ezen egyedek létezése szükséges velejárója a nagy kísérletnek.

Aztán azt is tapasztalom, hogy ezek a lények, az egyszerű agyukkal egy csomó dolgot nem értenek, nem uralják a környezetüket, ezért néha a közbenjárásomat kérik, csodákat - szabályokon kívül eső történéseket, Isteni közbeavatkozást - igényelnek.

Ahogy azt a bejegyzés elején említettem, ezt természetesen módomban áll megadni nekik. Kérdés hogy akarom-e. Nem vagyok gonosz, tehát nem célom kiszúrni ezekkel az emberekkel. De a nagy kísérletet sem akarom elrontani, márpedig ennek lényege, hogy én csak a kezdeti lépésben, a fraktál magjának megalkotásakor vettem részt a folyamatban. Ha később is belenyúlnék, az egész az értelmét vesztené.

Hogy lehet összeegyeztetni a segítő szándékot, és a nem közbeavatkozást? Na itt jön Heisenberg a képbe.

A káoszelméletnek van egy olyan népszerű elméleti példája, miszerint egy lepke szárnycsapása Tokióban beindíthat egy orkánt Amerikában. Nos, a helyzet az, hogy ez egész egyszerűen nem igaz. A lepke szárnycsapása sosem fog vihart csinálni, mert nem éri el azt a küszöbértéket, ami egy öngerjesztő folyamat beindulásához elegendő.

Küszöbérték... Honnan is ismerős ez nekünk? Na itt kerül képbe Heisenberg, és az ő határozatlansági relációja. Ez megadja nekünk a kulcsot a fenti dilemmához. Heisenberg is azt mondta, hogy létezik egy küszöbérték, ami alatt a dolgok nem mérhetők pontosan, magyarán határozatlanok, mégsincs ennek semmi következménye a nagyobb léptékű dolgokra nézve. Magyarán, beavatkozhatok az én kis univerzumomba, ha a hatás, amit ezzel elérek, alatta marad egy bizonyos küszöbértéknek.

A hívek azért imádkoznak, hogy ne legyen jégeső, mert elveri a gyümölcstermést, és nem lesz pálinka? Kérem, el van intézve!  A hívek azt szeretnék, hogy térítsem el a föld felé közeledő aszteroidát? Hát, sajnos ez nem fog menni, mert az esemény hatása felette van a küszöbértéknek.

Ennyi a történet. A modell meg tudja magyarázni, hogy miért tapasztalunk az életünkben sok kis csodát. Megengedi, hogy Isten jó legyen. Ugyanakkor kielégíti a fizikusokat is. Mi kell még? :-)

  Láttál már? Hiszel a létezésükben?

UFO-k természetesen vannak. A szó csak annyit jelent, hogy azonosítatlan repülő tárgy. Ilyen pedig rengeteg létezik. Űrszemét, meteorit, léggömb, stb. Úgyhogy a létezésükben simán hiszek.

Kérdés, hogy mi a helyzet a kis zöld emberkékkel? Ez már fogósabb, azt szoktam válaszolni, hogy miért engem, egyszerű honpolgárt kérdeznek, nekem nincsenek meg az eszközeim, információs csatornáim arra, hogy bizonyítékot szerezzek erre.

Amit viszont egészen konkrétan tudok, hogy érdekes jelenségeknek én is voltam szemtanúja. Ezt a bejegyzést azért kezdtem el írni, mert 2011 őszén én is láttam hasonlót, mint ami  ezen az Origón található videón látszik! A Mexikói úti trolimegállóban álltunk a feleségemel és a két gyerekkel, ahol enyhítendő a várakozás unalmát a Ferihegy felé elhúzó repülőket figyelgettük. Ekkor tűnt fel a repülőknél sokkal magasabban mozgó két pont. Simán repülőknek hittem őket én is, csak azt nem értettem, hogy egyrészt hogyan tudnak ilyen gyorsan mozogni, másrészt tényleg olyan volt, mintha össze lennének kötve, annyira együtt mozgott mind a kettő. Nagyon magasan voltak, ezért a mozgásuk lassúnak kellett volna látszódjon, ezek viszont elég gyorsan mozogtak. A második tippem az volt hogy műhold, de ahhoz túl fényes volt, és az sem magyarázza, hogy miért mozogtak ennyire szinkronban. Szóval passz, de elég érdekes volt.

Ezenkívűl kétszer volt olyan érzésem, hogy valami nincs rendben odafenn. Az első ilyen alkalom Toponáron történt, délután, amikor hazafelé mentünk a faluszéli Remicnek nevezett kiserdőből. Toponárról tudni kell, hogy Taszár mellett van, eléggé hozzá voltunk szokva a katonai gépekhez.

Erős - sugárhajtású repülőhöz hasonló zajt hallottunk az ég felől, és amikor felnéztem, egy ezüstös pontot láttam. Ez eddig rendben is volna, csakhogy - mint említettem, szokva voltunk a gépekhez, és pontosan tudtuk, hogy ezek milyen gyorsan szoktak menni. No ez az ezüstös pont kb. ötször olyan gyorsan ment. Igazság szerint lehet, hogy valamiféle rakéta volt, egyébként passz.

A harmadik eset egy görögörszági vagy olaszországi nyaralás során történt. Sajnos nem emlékszem pontosan. A lényeg az, hogy miután egész éjjel utaztunk, hajnalban megérkeztünk a tengerpartra, és rögtön ki is mentünk a vízhez napfelkeltét nézni. Ekkor figyeltem fel egy rendellenesen gyorsan mozgó fekete pontra. Az alakját nem tudtam kivenni, de nagyon élesen váltott irányt, és sokkal gyorsabban ment, mint a repülők szoktak.

Egyik ilyen megfigyelésről sem állítom, hogy ne lehetne mögöttük tudományos ( vagy katonai) magyarázat, de én ezeket nem ismerem. Amit száz százalékos biztonsággal ki merek jelenteni ezek nem repülők voltak. Se polgári, se katonai repülők nem így mozognak és különösen  nem ilyen gyorsan.

Többet erről nem tudok mondani, kérem kapcsójja ki!

 Mostanában esténként gyakran nézek filmeket a laptopon lefekvés előtt. A legjobban a sci-fiket illetve a misztikus filmeket szeretem, néha viszont rámjön, hogy magyar filmeket nézzek.

Jó magyar filmet utoljára a Nyomozót láttam, az tényleg lekötött. Végre kilépett a szokásos ripacskodás kategóriából, amely vonulatban a magyar film mindig is nagyon erős volt. Van aki ezt humornak fogja fel, engem speciel idegesít. Szerintem a Macskafogó óta nem készült valóban humoros magyar alkotás.

A Nyomozó nem volt humoros film, de érdekes volt. Lekötött, jó volt a sztori, volt benne csavar. Gigor Attila rendezte, ettől a filmtől kezdve figyelem a munkásságát, ahogy Török Ferencét is a Moszkva tér óta.

Namost egy újabb gyöngyszem került a szemem elé. Ez Bergendy Péter "A Vizsga" című alkotása. ÁVH-sok lojalitásának teszteléséről szól. A főbb szerepekben: Kulka János, Scherer Péter, Nagy Zsolt.

A sorrend nem véletlen. Ez a film győzött meg arról, amit már régen gyanítottam, nevezetesen hogy Kulka János a ma élő legjobb magyar színész. Ez az ember egyszerűen frenetikus, ahogyan azonosul a szerepével. Emellett van egy kisugárzása, ami bizalmat kelt, és Kulka ennek tökéletesen tudatában van, ezt ő eszközként használja. Persze meg kell jegyezzem, hogy Kulkának elsősorban az intelligens szerepek fekszenek, de javára kell írni, hogy ebből nem is lépett ki soha. Ebben a filmben mindenkit totálisan lejátszott volna a színről, ha nincs ott két Péter, Scherer és Haumann. Scherert régebben, a Jancsó féle Kapa/Pepe páros idején nagyjából leírtam. Az ripacskodás volt, mint ahogy az Argó-beli szerepe is. A Made in Hungáriában kezdtem el először gyanítani, hogy ez a fazon ténlyeg tud valamit, számomra egész meggyőző volt. A Vizsgában Kulkához kellett felnőnie, és azt kell mondjam ez sikerült is. Arról nincs szó, hogy ez a film nem Kulka jutalomjátéka lenne, mert abszolút uralja a filmet, de Scherer film közbeni átalakulása a lúzer tanárból ravasz komisszárrá nagyon ütött. Igazából az pár perc, amikor Scherer felfedi, hogy ki ő valójában, és Kulkában tudatosul, hogy őt is csak manipulálták eddig, a film legerősebb jelenete. Amit Scherer tökéletesen old meg.

Nagy Zsolt. Ő az, akit Kulka megfigyel, miközben ugye Kulkát is megfigyelik. Sajnos azt kell mondanom, Nagy Zsolt nem az igazi. Hosszas filmnéző múltam egyik esszenciája az, hogy a színészek kategorizálásának nem negatív/pozitív szerep mentén van értelme, ahogy azt Hollywoodban csinálják. Ott valaki évekre beragadhat egy ilyen skatulyában. Pld. Denzel Washingtonnak esélye sincs arra, hogy negatív főhőst alakítson, pedig biztos vagyok benne, hogy azt is jól megoldaná.

Amit Hollywood nem ismer fel, az az, hogy a színészek sokkal inkább az intelligens/unintelligens szerepkör  mentén osztódnak, pár kivétellel, akik mindkét szerepben jók. Egy Robert de Niro, vagy egy Al Pacinó el tud játszani egy bunkót is, bár az ő bunkójuk inkább korlátolt, mintsem bunkó. Viszont egy Brad Pitt rendkívül gyengén hozza azokat a szerepeit, ahol intelligensnek kell látszania. Emlékezzünk az Oceans's eleven Rozsdására. Értem én, hogy haverok Clooney-val, meg húzónév, ezért bevették a filmbe, de a dörzsölt észkombájn szerep úgy áll Pittnek, mint tehénnek a gatya. Félreértés ne essék, Pitt jó színész. Nem ripacskodik, mint a felesége, a szerintem totálisan tehetségtelen és hiteltelen Angelina Jolie. Aki nem hiszi, az nézze meg a Thelma és Louise-t, vagy a Blöfföt, ahol mellékszereplőként lemosott mindenkit. Vagy a Becstelen Brigantikat, ahol szintén igen jó volt. De ő ennyi, és nem több. Attól hogy jóképű, még nem lesz univerzális, sőt! Egyetlen filmje van, ahol viszonylag hitelesen hozza az intelligens figurát, a Hetedik. De ehhez kellett egy kitűnő rendező (David Fincher), és egy nagyszerű színészpartner (Morgan Freeman). 

Nos, Nagy Zsoltra visszatérve - bár tehetséges színésznek tartom, a filmbeli sztorival ellentétben nálam nem ment át a vizsgán. Nagy Zsoltnak nem állnak jól az intelligens szerepek. Ő a vagány egyszerű srácot tudja nagyon jól hozni, vagy pld. a vallási tébolyodottat, de az intelligencia nem sugárzik belőle, különösen azon a terepen, ahol Kulka is jelen van, merthogy belőle meg árad. Szóval ebben az esetben a színészválasztás nem volt az igazi. Túróczy Szabolcs sokkal jobban illett volna ebbe a szerepbe.

A végén pár percre Haumann Péter is feltűnik. Tökéletesen eljátsza a főávós szerepet. A kimért hanghordozás, a távolságtartás, közöny... professzionális. Haumann talán még Kulkánál is sokoldalúbb, kár hogy kiöregedett. Ő egy remek példa arra a színészre, aki egyaránt jól játszik intelligenset és unintelligenset is. Az utóbbira az Indul a bakterház a legjobb példa, amelyik filmben Haumann a játékával valósággal beleégette magát a filmtörténelem nagykönyvébe...

A rendezőt dicséri a filmnek az a része, amikor a szereplők Haumann elé járulnak, hogy az a vizsga eredményeit ismertesse velük. Egy hosszú földalatti folyosón kell végigmenniük, amelyből ajtó nélküli sötét helyiségek nyílnak. A helyiségekben kihallgatások folynak, jelentések íródnak, katonai egyenruhások pihennek. Érezhető, hogy a helyszínválasztás nagyon tudatos, és üzenetértékkel bír. Ez a purgatórium allegóriája, a halál utáni élet folyosója ez, amiről az életbe visszahozottak is beszámolnak. A folyosó végén a fény egy kihallgatólámpából jön, és ott ül Haumann, aki szembesíti a vizsgázókat tetteikkel, majd ítéletet mond. Tökéletes munka!

Amit még külön kiemelnék a filmből, az a film zenéje. Bergendy Péter már a második olyan magyar rendező, aki felismerte, hogy mennyire fontos a jó aláfestő zene a filmben. Itt nincs arról szó, hogy olyan slágerek kellenek, amiket az egész ország dúdol, csak annyi, hogy a jelenetek hangulatát alá kell festeni. Ennek komoly emocionális hatása van, amit kötelező kihasználni egy magát valamennyire is komolyan vevő filmben. Sajnos a magyar rendezők többsége ezen spórol a legtöbbet. Bergendy nem tette, a zene végigkíséri a cselekményt, ahol feszültség van, ott a zene is feszült, ahol a tempó lassul, ott a zene is követi.

Összefoglalva a film az utóbbi évek legjobb magyar alkotása, megnézésre erősen ajánlom. 

Látom magam előtt a 20th Century Foy, vagy a Warner Bros, vagy mondjuk a Paramount vezetőit. Ülnek az ebédnél, vágják a steaket. Előttük ólomüveg kristálypohárban remek kaliforniai vörösbor, a kés megcsikordul a tányér porcelánján, de ők nem törődnek vele. Ködös tekintetük elmerül az álmodozás végtelen tengerében. A mellettük zajló beszégetés nem jut el tudatukig, az most egy másik világban jár. Valaki lever egy villát, az acélon megcsillan a kristálycsillár fénye és ebben a beugrik a szikra!

- Igen, megvan! Csináljunk egy Arthur királyos filmet! Már több mint egy éve nem dolgozta fel senki Lancelot és Guinevra szerelmét. Biztos óriási érdeklődés tapasztalható a piacon egy ilyen nagyszerű és izgalmas téma iránt.

Részben értem egyébként az újrafeldolgozásokat. A filmezés tudomány. Nem csak a technológia fejlődik, de maga a rendezés, a vágás, a kamerakezelés, a trükkök, a párbeszéd, a dramaturgia. Ha ma megnézzük mondjuk a Csillagok háborúját, vagy akármelyik 60-as, 70-es évekbeli filmet, és kellően idősek vagyunk, valamint kellően sok filmet láttunk, magunk is észrevehetjük a szereplők párbeszédeinek, a kameramozgásnak, a dramaturgiának a szegényesebb voltát. Nagyot változott a világ azóta, rendezőgenerációk nőttek fel, és bár kétségkívül jópár időtálló alkotás van ezekből az évtizedekből, de állítom, hogy a mai filmek jobbak. Elgondolkodtatóbbak, a karakterek összetettebbek, a jellemábrázolások szofisztikáltabbak, a történetek több csavart tartalmaznak, a helyszínek jobban kidolgozottak.

Ez nyilvánvalóan igazolhatja egy-egy film vagy történet újabb és újabb adaptációit. Igazolhatja, de nem indokolja. A filmek száma lényegesen alacsonyabb, mint a feldolgozásra váró jó történetek száma, ezért különösen bosszantó, ha egy stúdió a lényegesen könnyebb útnak számító feldolgozásokat választja, ahelyett, hogy olyan történeteket mesélne el nekünk a vásznon, amelyek nem a könyökünkön jönnek ki.

Nézzük akkor Hollywood leggyakoribb anális fixációit.

1. Az első helyen két téma osztozik, ami lehet, hogy az angolok és angol gyökerűek számára tizenötödszörre is élvezhető, de szerintem rajtuk kívül minden más nemzetnek a hócipője tele van

               a. Robin Hooddal

               b. Arthur királlyal, meg Sir Lancelottal.

Robin Hoodból nem tudok említésre méltó alkotást feleleveníteni, de Arthur királyból a Gyalog Galopp és az Excalibur után teljesen felesleges többet ezzel a témával foglalkozni. 

2. Jézus élete. Azért, mert Karácsony van, az nem jelenti azt, hogy akkor okvetlenül kell Jézusról egy filmet kibocsátani. Ezen a téren a Passio valóban emlékezetes alkotás, de pld. a Krisztus utolsó megkísértése közel sem akkora durranás, mint azt a film körül csapott hisztéria megelőlegez.

3. Három testőr. Ebből tíz évenként legalább egyszer filmet forgatnak. Nem rossz történet valóban, de pld. könyvben lényegesen jobb, mint bármely másfélórás filmfeldolgozásban.

4. Kelly hősei vonulat. Nem tudom, van-e még az amerikaiakon kívül olyan nemzet, melynek tagjai képesek elhinni, hogy az ilyen filmekben szereplő tökhülye ámde módfelett gonosz és hazug németek simán legyakták európát, de laza jóképű rágógumizó napszemüveges amerikaiak simán szétrúgják a seggüket. Annyira klisés az összes ilyen film, hogy ha egyet láttunk, az összeset láttuk. Mondjuk Tarantinó Becstelen Brigantik című filmje legalább paródisztikus, és van benn néhány többdimenziós karakter is remek színészi alakításokkal, de a többi jórészt egy kaptafára készült hulladék.

5. Superman filmek. Ááááá! Tudom, az amerikaiak kultúrájának ez része, de az össze feldolgozás hihetetlenül gagyi. És ez egyrészt magának a gagyi történetnek köszönhető. De persze nincs olyan amerikai, aki erre magától képes volna rájönni. És hogy ezt a vérgáz butaságot képesek tízévente elővenni... Komolyan nem értem.

6. Batman? A kérdőjel jogos. Ugyanis a legújabb Batman filmek már egész élvezhetőek, kár hogy egy hosszú, ripacsokkal teli gagyi íven keresztül kellett idáig eljutnunk. A kilencvenes években annyira hype-olt Batman széria mai szemmel nézve gyermekded, pedig a világméretű Batman őrület akkor kezdődött.

Na, dióhéjban ennyi, nyilván rengeteg ilyen gumicsont van még, de én már kidühöngtem magam.

A hétvégén vendégeink voltak, ebédre menyhalat és heringet szolgáltunk fel nekik. A kétféle hal egyforma módon lett elkészítve. Besóztuk, olajozott tepsibe lefektettük a kifilézett darabokat, kisütöttük, ment rá muskotályos fehérboros tejszínes mártás.

A bornak nem ártott volna, ha édesebb. A muskotály aroma igazán az édes borokban érvényesül, és tejszínnel meg hallal együtt elképesztően drámai ízorgiát jutalmazza az ezen merész párosításnak bizalmat szavazókat. Erre a kombinációra Egerszalókon jöttem rá, ahol a svédasztalról egy tányérra került a párolt tonhal, és a tejszínes gombás öntettel leöntött spagetti, amihez édes muskotályos bort ittam. Azonnal összeállt az ízélmény a számban, úgy is fogalmazhatnék, hogy maradandó gasztronómia élmény volt.

Na most a kétféle halnak az egyforma elkészítési mód ellenére markánsan eltérő íze volt, úgyhogy összeszedtem a gondolataimat arról, hogy milyen ízeket is tapasztaltam meg a halak fogyasztása közben.

Végigvéve az eddigi élményeket, négy egyértelműen elkülönülő kategóriát állítottam fel a halak tekintetében íz szempontjából. Mindegyik könnyen azonosítható, és természetesen minden kategórián belül sok árnyalat van, de az átfedések ritkák, noha kétségkívül léteznek. Felhívnám a figyelmet, hogy a kategóriák felállításánál kifejezetten az íz számított, a rendszertani besorolásokat nem vettem figyelembe.

1. Szardínia ízű halak. Ugye nem kell magyaráznom? Ezt az ízt mindenki ismeri. Nemcsak az ízt, a szagot is, ugye? Nos, ebbe a kategóriába tartozik a hering, maga a szardínia, a sprotni viszont nem. Édesvízi hal is van ebben a kategóriában, méghozzá a pisztráng. Ez egy igen karakteres íz, az ide tartozó halak húsa sovány. 

2. Hekk ízű halak. Ez szerintem a legfinomabb kategória. Ezeknek a halaknak a húsa többnyire lemezesen elválik, fehér, lágya omlós. Nem erős íz, de nagyon-nagyon kellemes. A kategória királya a süllő, de a névadó is igen finom. Ide tartozik még a csuka, és az angolna is, de ezek egy sokkal erőteljesebb, vadabb alkategóriát képeznek.

3. Iszapízű halak. A cím ne tévesszen meg senkit, ebbe a kategóriába számos nagyon finom hal tartozik. Ami összeköti őket mégis, az a hasi zsírrétegükben felhalmozott iszapszagú komponensek átütő jelenléte. A legjellemzőbb tagja a ponty. Ez egyben alkalmas annak szemléltetésére is, hogy alapvetően ezek a halak tudnak finomak is lenni. Ugyanis a balatoni ponty az egyik legfinomabb halunk, míg a halastavakban nevelt ponty pedig egyike a legrosszabbnak. A kettő közötti különbség pontosan az iszapízben mutatkozik meg. A kategória további tagjai: busa, amúr, balin, márna, kecsege.

4. Harcsa ízű halak. Ez a legnehezebben megfogható kategória. Az ide tartozó halak íze nem erőteljes, bizonyos mértékig a hekk ízűekhez hasonlít, de nem válik lemezesen el a húsuk. Ilyen a harcsa, a menyhal, a tőkehal, a tengeri sügér, az afrikai harcsa, a sprotni, a csíkhal. Nincs iszapíz, nincs erőteljes olajoshal komponens, csak lágy elomló halíz. Finom!

Ennyit mára a halakról. A következő bejegyzésben a vadhúsokról értekezek.

Ettek már Önök küszt? Az milyen?

 Vona Gábor a múlt héten átlépte a Rubicont, lenyilatkozta, hogy  a Jobbik nem hisz a demokráciában, ők nem demokraták. Elég sokszor kiderült már, hogy a Jobbik politikusai inkább csak műkedvelők, én még azt is megkockáztatnám, hogy nem különösebben okos emberek, de ez az őszinte ugyanakkor abszolúte nem taktikus nyilatkozat mindezektől függetlenül mérföldkő a Jobbik sorsának alakulásában.

Egyrészt azért, mert beigazolódtak mindazon sejtéseink, amelyek a Jobbikkal kapcsolatban korábban is megfogalmazódtak bennünk. A gárdázás valódi hosszútávú célja valóban nem az árvízvédelem, a durva támadások a kisebbségek ellen nem csak a "keresztény" értékrendből következnek. A "keresztény" szót a Jobbikkal kapcsolatban teljesen jogosan teszem idézőjelbe, hiszen tele vannak pogány jelképekkel és táltosokkal. 

Másrészt azért, mert innen kezdve ez a nyilatkozat hivatkozható. Apukám egyik kedvenc kifejezésével élve elvált a szar a májától. Ettől fogva a Jobbik tényleg nem szalonképes. Orbán Viktornak 2014-ben nem lesz olyan könnyű összeborulnia a Jobbikkal, hiába van nagy fokú érdek és értékközösség köztük. A Fidesznek a nevében benne van, hogy demokraták. A Jobbik deklaráltan nem az. Ergó erősen támadható lesz az a jobboldaliaktól gyakran tapasztalt attitűd felvállalása, hogy Fideszesnek tartják magukat, de zárójelben hozzáteszik, hogy a Jobbik is nagyon tetszik ám.

A Jobbik pedig eldöntötte, hogy rétegpárt kíván lenni a jövőben. Aminek persze csak örülni lehet. Az antidemokratikus attitűd benn van a jelenlegi támogatóinak a fejében, ez most igazolást nyert a párt részéről. A belpolitikai elképzeléseiket illetően a cigányok, zsidók, külföldiek, multik vegzálásán, munkatáborok építésén kívűl nem sokat tudunk, vélhetőleg nincs is nekik más.

Külpolitikában pedig a sokszor hangoztatott keletre nyitás, és az EU-ból való kilépés, amit eddig tudhatunk. Ami megint az ősi ellenségeink, az oroszok és a törökök seggének fényesre nyalását jelenti. 

Ahogy azt korábban is írtam, rengeteg jele van annak, hogy a Jobbikot Putyinék pénzelik. Vona kétségkívül sokszor kimutatta már a háláját ezért, valószínűleg boldogan bevezetné az országot a tervezett orosz dominanciájú Eurázsiai Közösségbe. A gyerekeink meg tanulhatnák az oroszt megint az iskolában.

Kellemes pikantériája a helyzetnek, hogy a nyugatról kapott, keresztény jelképnek számító koronára olyan áhítattal tekint ez a hipokrita alakulat, amely ortodoxok, mohamedánok között keresi a szövetségeseit. Persze nem csak ebben hipokrita a Jobbik. Hipokriták akkor, amikor a demokráciát elutasítva a parlamentben ülnek, amikor az EU zászlaját elégetik, de a képviselőik ott vannak az EU parlamentben. Hipokriták akkor is, amikor sunnyognak a Gyöngyöspatai polgármester iráni "tanulmányútjáról", de hangosan sopánkodnak a szintén csalás kategóriába tartozó "Azori" ügy kapcsán. 

Nincs új a nap alatt, a Jobbik ugyanaz a sunyi kis büdös politikai alakulat, mint szinte az összes többi itthon. Mindazonáltal remélhetőleg - ahogy a nyugatra forduló Szt. István is annó legyőzte a keletre tekintő Koppányt - a Jobbikra is Koppány sorsa vár, Vonástúl, Novákostúl, gárdástúl.

2010 áprilisában az ország megválasztott egy kormányt, amely azt ígérte, hogy ezentúl minden más lett. Hogy innen kezdve becsületesen intézik a dolgokat.

2010 őszén ez a kormány elhatározta, hogy az ország adósságait a magánnyugdíjakból kívánja csökkenteni.

2010 novemberében a kormány megbízottja, Selmeczi Gabriella azt hazudta, hogy a Magánnyugdíj pénztárak veszteségesen működnek.

2011 első felében kifizették a tagoknak a nyereséget.

2011-ben minden dolgozó embernek hoznia kellett egy döntést a magánynyugdíj pénztárakban levő megtakarításairól. Aki a rendszerben kívánt maradni, annak az állami nyugdíj, vagy annak egy része elvesztésével kellett számolni. Osztottunk, szoroztunk, és hoztunk egy hosszútávú döntést.

2011 decemberében Matolcsy, eltapsolván a nyugdíjmegtakarításokat ( a végtörlesztés, és a kiszámíthatatlan gazdaságpolitika miatti forintgyengülésen az ország többet vesztett, mint amennyi a nyugdíjpénzek államosításából befolyt), bejelentette, hogy a magánnyugdíj pénztári rendszerben maradók jövő évi magánnyugdíj befizetései mégsem a maradók nyugdíjába történnek, hanem az állami bevételeket fogják gyarapítani.

Ennyit arról, hogy mennyire tisztességes ez a kormány, és mennyire kiszámítható környezetet teremt....

Pósán László az oktatásügyi bizottság Fideszes alelnöke szerint Hoffmann Rózsa köznevelési törvénytervezete vitára alkalmatlan.

Az alábbi képen Pósa és Orbán látható. Teljesen jól látszik, ki az alfahím, és ki a béta. Ki az aki beszél, ki az aki hallgat, ki az aki a másikra néz, ki az aki a távlatokba, ki az aki barátságos arcot vág, ki az aki utasít.

Hát úgy néz ki, Pósa azért csak összeszedte magát, amihez ez úton is gratulálok!

Ez a kép ugyanerről szól:

 Mivel ez a blog bevallottan a gyerekeimnek is szól, hogy olvassák, ha majd felnőnek, ezért időnként családi események is teret kapnak benne. Ez a bejegyzés most egy ilyen lesz.

Mátékával a hétvégén elmentünk a Pálvölgyi barlangba. Eredetileg a teljes család ment volna, Eszter mamával és Máté imádott barátnőjével, Varga Petrával családostul megtámogatva, de Petráék megbetegedtek, Ádám pedig még nincs öt éves, ezért nem engedik be, Eszter mama meg lemondta a részvételt, így végül Máté és én maradtunk a kirándulásra.

Szeretek egy gyerekkel programot csinálni, mert ilyenkor egészen más viszony van. Különösen igaz ez Mátéra, aki elég nehéz természet, és ha a pici ott van, mindig elszigetelődik. Ádám nagyon tapad az emberre, lefed minden szabad felületet, ami a másik gyerek felé irányulna, és szegény Mátéra ez elég rossz hatással van. Tudatosan igyekszem többet foglalkozni vele, és ez most egy remek lehetőség volt erre. Illyenkor sokkal aranyosabb, kedvesebb, ragaszkodóbb és szófogadóbb, mintha kicserélték volna.

Az indulás nem volt egyszerű, mert Máté nem akart jönni, és hatalmi szóval kellett a tévé elöl elparancsolnom. Teljesen fel volt háborodva, de következetességgel nála is el lehet érni amit az ember akar. Úgyhogy fél tizenegykor kocsiba ültünk, és tizenegyre már ott is voltunk a barlang bejáratánál. A felnőttjegy 1500 Ft körüli, a kedvezményes gyerekjegy 600. Nem olcsó, de ki lehet bírni. Elvileg negyed 12-kor indult volna a barlangnézés, de a vezetőnk csak nem akart megérkezni. Bő tíz perc ácsorgás után megjelent egy illető, aki külsőre Mr. Beanre hajazott némileg, belsőleg meg Galla Miklósra emlékeztetett. Kb. ugyanannyi intonáció volt a hangjában, mint a népszerű komikusnak, mikor a kedvenc unatkozó figuráját hozza.

Túravezetőnk - a továbbiakban Mr. Beannek fogom nevezni - miután bemutatkozott és kitűnő angolsággal álmatag hangon üdvözölte a látogatócsoportunkhoz csatlakozó frissen érkezett fiatal amerikai párt, kinyitotta a barlang kapuját, és leterelt minket egy hosszú lépcsőn. Itt tartott egy rövid ismertetőt a szabályokról - miszerint mindent a szemnek -, valamint a barlang kialakulásáról. Ezután a nép nekiindult. A társaságot javarészt kisgyerekes családok alkották egy-két felnőtt pár mellett. A Pálvölgyi barlang a második legnagyobb hazánkban. Hévízes eredetű, és ez a hévíz még mindig megtalálható a legalsó szintjein. Cseppkövekben sokkal szegényebb, mint az Aggteleki, vagy az Abaligeti, viszont ugyebár itt van a szomszédban, s ugyanolyan jól kiépített, mint ezek. A "Színházterem" nevű részen van egy szikla, ami Mr. Bean szerint megremeg, ha hűtlen ember megy át alatta. Ezt szerettem volna lefordítani az amerókusoknak, de azok feltűnően kerülték a vegyülést a csoport többi részével, s folyton lemaradtak, néha betértek a lezárt oldalágakba. Lehet hogy cseppkövet akartak gyűjteni suttyomban?

A barlangban több helyen is lehetett gyertyakormot látni a mennyezeten. Mr. Bean elmondta nekünk, hogy a világháború idején óvóhelynek használták a barlangot, s ezek a gyertyanyomok azokból az időkből származnak.

Volt egy hely, egy majdnem tökéletes gömb alakú oldalüreg, ahol a helyi legenda szerint be kell kiabálni, hogy mit szeretnénk ebédre, s a kívánságunk teljesülni fog. Nagyon nem akarta senki sem produkálni magát, de Máté hirtelen megmutatta, hogy nem véletlenül született az Oroszlán csillagjegy égisze alatt.

- Szeretnék ebédre egy kis finom spagettit! - ordította el magát, s az egész csoportban kitört a röhögés. Nagyon megdicsértem, hogy milyen bátor kisfiú, majd nevetve továbbmentünk.

Elérkeztünk a "Mesetó" nevű képződményhez, ami egy kis barlangi pocsolya, néhány cseppkővel. Mivel egy rakás pénzérmét láttunk benne, mi is dobtunk. Bíztattam Mátét, hogy kívánjon valamit. Később bizalmasan megsúgta nekem a kis drága, hogy azt kívánta, hogy ne legyen olyan gyakran mérges! Megzabálom!

Ezzel véget is ért a túra, kinn zuhogó eső fogadott. Gyorsan elrohantunk a kocsihoz. Máté könyvet olvasott, míg vezettem. Ezt mostanában kezdte el csinálni. Mióta elkezdtem olvasni tanítani, a sok kínlódást három igen látványos előrelépés tarkította. Az első az volt, amikor össze tudta olvasni rendesen a betűket, a második, amikor nagy meglepetésemre magától leírta őket, s most ez a harmadik, amikor elkezdett könyvet olvasni. Csak így tovább kisember!

Bécsben jártunk szeptember 18.-án vasárnap. Feleségem elkötelezett rajongója Philipe Jarousskynak, aki ezen az estén adott koncertet a Musicverein-ban. Ennek kapcsán látogattunk el Bécsbe, és az ezzel kapcsolatos benyomásaimat szeretném most megosztani a mélyen tisztelt olvasókkal.

Ez már a harmadik alkalom, hogy az osztrák fővárosban jártam. Először a nyolcvanas évek második felében voltam középiskolás koromban, amikor is főleg a Mariahilfer strasse volt az uticél. Ennek már több mint húsz éve, nem is emlékszem sokra az akkori útból. A sör ízlett, a busz hideg volt, büdös, és kétszer elromlott, az osztrák falvak feltűnően rendezettebbek és szebbek voltak, mint a magyarok, Bécsben meg nyüzsgött a sok ember. A rántott húsnak volt egy fura mellékíze, valószínűleg a repceolajtól. Akkor ettem először kiwit, s mivel semmit sem tudtam róla, megettem szőröstül-bőröstül.

Másodszor 2008-ban jártam ott. Az akkori város nagyjából ugyanolyan volt, mint most, tehát nem térnék ki rá részletesebben. Pontokba szedve viszont leírnám, hogy mit tapasztaltam ezúttel - nem megkerülve a magyarok számára szinte kötelező jellegű összehasonlítást Budapesttel.

1. Bécs lényegesen rendezettebb, és tüchtigebb lett, mint a nyolcvanas években volt. A belvárosból eltűntek az autók. Érdekes módon turistából kevesebb van, mint 2008-ban, de még így is jóval több, mint Budapesten. Rengeteg bicikliút van, láthatóan egy-egy sávot elvettek az autóktól, hogy legyen hely a bicikliseknek. Ez mindenképp előnyére vált a városnak. Hajléktalanok sincsenek már, én először ugyebár még a nyolcvanas évek derekán mentem ki, akkor Bécsben láttam életemben először hajléktalant. Ma nincsenek. 

2. Lényegesen rendezettebb, és tüchtigebb, mint Budapest. A legszembetűnőbb, hogy nincsenek graffitik, és a házak vakolata nem omlik, nem koszos. Bécs tele van palotákkal, gyönyörű házakkal. Apropó házak. Először úgy tűnt, hogy Bécsben szűkebbek az utcák, de aztán ahogy jobban megnéztem, rájöttem, hogy nem az utcák szűkebbek, hanem a házak magasabbak két emelettel, mint Pesten. Pesten a belvárosban többnyire három emeletesek a házak, míg Bécsben öt emeletesek. Egyfolytában motoszkált bennem a gondolat, hogy emberek vajon laknak-e a bécsi belvárosban? 

3. Az emberek semmivel sem jobban öltözöttek, mint a Budapestiek. Igazából egy kicsit jellegtelenebbek. 

4.A metróhálózat és a villamoshálózat annyira jó, hogy büdös buszokra szinte nincs is szükség. Legalábbis a középső részeken. Gyaloglást és tömegközlekedést kombinálva mindenhová gyorsan el lehet érni.

5. Nem értem, miért fekete a Stephans dóm? Jó, tudom, valószínúleg a régi időkben erre járó dízel járművek és a széntüzelés füstjétől, de miért nem lehet megtisztítani?

6. Bécs rohadt drága. Egy valag pénzt elköltöttünk, pedig csak egy ebédet ettünk, illetve este én söröztem a sógornőmmel.

7. És akkor a sör kapcsán el is érkeztünk oda, amiért ezt a bejegyzést megírtam, és multikultinak neveztem el. Nos, kéremszépen, Bécs belvárosában, beleértve a Mariahilfert is, NEM TALÁLTUNK SÖRÖZŐT! És NEM TALÁLTUNK EGY IGAZI OSZTRÁK ÉTTERMET! Nincs! Félre ne értsen a kedve olvasó, étterem aztán volt dögivel, de én mindig azt az elvet követtem, hogy ha már veszem a fáradtságot, és egy országot meg akarok ismerni, akkor az ételeivel kapcsolatban ez fokozottan igaz. Nem pizzát akarok enni Bécsben, hanem Wiener schnitzelt! Nem olasz kávézóba akarok beülni, hanem bécsi cukrászdába! Nem egy ausztrál pub-ban akarok sört inni, hanem egy igazi jó kis bécsi kocsmában, osztrák sört szeretnék! No ezek a követelmények úgy látszik túlságosan erősek. Wienerschnitzelt végül is találtunk egy vendéglőben, ami elég jellegtelen, ámde drága volt. Nem messze tőle volt egy cukrászda is, ahol egy meglehetősen középszerű sütit is toltunk. Cukrászdából egyetlen másikat láttunk a Stephansplatzon, de ott valami beteges kiszolgálási rendszer volt, amit nem tudtunk megfejteni, s félóra ácsorgás után leléptünk. Osztrák sörözőt viszont tényleg nem találtunk, ezért be kellett érjük egy ausztrállal, ahol elég rossz söröket ittunk és egész jó almabort. Bécs ott tart most, ahol Budapest tartani fog 15 év múlva, jelesül a multikulturalizmus felszámolja a nemzeti sajátságokat. Megjegyzem, az osztrákokra jellemző, hogy ha nekik már nincs, akkor szívesen lopkodnak máshonnan. A Bécsbe látogató turista könnyen hiheti, hogy a gulyás az valami osztrák nemzeti étel, ugyanis az összes étterem étlapján rajt van, sok helyen pedig a bejáratnál van nagy betűkkel kiírva, hogy Gulash. Ez pont ugyanolyan, mint a híres osztrák gyógyfürdők. Az Alpokban nagyon vastag a földkéreg, ezért nincsenek termálvizek a területen. Sebaj, az osztrák melegít gázzal egy kis hólét, s hirdeti az országát, mint a gyógyvizek hazáját...

Ami Budapestet illeti, mi se lehetünk nagyon büszkék. A Belváros tele van olasz éttermekkel, csak egy-két magyar hely van, de legalább van. Még van... Az olaszoknak gasztronómiai téren hihetetlenül jó a marketingjük. Ma már szinte csak úgy lehet valami étkezéssel kapcsolatos dolgot eladni, ha annak olasz vagy olaszos hangzású a neve... Ez viszont már rátelepszik a helyi értékekre, megfojtja őket.  Ebben a kérdésben nem kéne eljutni oda, ahova Bécs jutott....

 Ma reggel munkába menet szokás szerint a Városligeten bicajoztam keresztül, és a tóhoz érve orrfacsaró mocsárbűz fogadott. Valami elképesztően penetráns, átható odor. A tó le van engedve, a betonteknőben összegyűlt iszap rohad, ez bocsátja ki a fertelmes illatot.

Zrínyi Miklós jutott eszembe, aki ugyanezt érezte szinte pontosan 445 éve egy szeptember eleji reggelen Szigetváron, mikor is a törökök átvágták az Almás patakot felduzzasztó gátat, s így lecsapolták a várat körülvevő mocsarat.

Egyébiránt igazán telepíthetnének amúrt és egyéb algazabáló halat a tóba arra a pár nyári hónapra, a víz tisztulna, a halak híznának. Látványnak sem utolsó, s milyen jópofa lenne nyár végén a lehalászásokat végignézni.

Ez az az állapot, amikor nincs olyan a fejemben, ami nagy kifejtést igényelne, viszont történt egy sereg gondolatébresztő dolog, ami pár sort azért megérdemel nálam.

Tegnap próbára mentem este, és útközben a Petőfit hallgattam. Nem mintha olyan nagyon szeretném, de ez a legkevésbé gáz adó. Nekem meg nem árt, ha néha olyan zenéket hallgatok, ami nem a kedvenceim viszonylag szűk köréből jön, mert így esélyes, hogy új jó dalokat is megismerek, másrészt inspirációt főleg az ilyenekből lehet meríteni.

A Népstadionnál voltam, amikor a műsorvezető bejelentette, hogy a U2 "Achtung Baby" albuma jubilál és ezért újra kiadják, mindenféle extrákkal. Lesz "Über" verzió, amiben még a Bono féle légy napszemüveg is benne van, meg lesz Teszkó gazdaságos verzió is. 

Ezután  lejátszották a One-t. Amit újra feldolgoztak, és Bono egy énekesnővel énekli el duettben. A csaj nevét nem hallottam. Amit viszont hallottam, arról rögtön az úgynevezett Farinelli szindróma jutott eszembe.

A Farinelli szindróma egy általam gyártott mém. Remélem elterjed majd. Hogy világossá tegyem, mit is jelent ez, vissza kell mennünk az 1700-as évekbe, amikor az akkori kor "popsztárja", Farinelli a kasztrált élt. A barokk opera kimagasló tehetségű énekese 1734-ben Londonba költözött, ahol olyan sikereket aratott, hogy teljesen ellehetetlenítette a konkurrens operatársulatot, amit Handel vezetett. Farinelli ekkoriban főleg a bátyja által írt darabokat énekelte. Handel elismert zeneszerző volt már akkor is, és Farinelli, miután London a lábai előtt hevert, az ő elismerésére vágyot... Létrejött kettejük között egy találkozó, ahol Farinelli bátyja megkérdezte Handelt, hogy miért nézi le az ő művészetüket.

Handel nem beszélt mellé. Röviden és velősen kifejtette, hogy a Farinelli bátyja által írt darabok, és maga a Farinelli féle előadás nem a zenérő szól, hanem Farinelliről. Tele van olyan cicomákkal, amelyek csak arra valók, hogy általuk Farinelli csillogtathassa tudását. Ettől viszont elveszik a lényeg, a zene nem tud érvényesülni, nincs benne egy megjegyezhető részlet sem, amit az ember magában dúdolna. Ez így ebben a formában csak egy cirkuszi látványosság.

Na pontosan ezt éreztem a One új verziója hallatán. Ez eredetileg egy jó szám, fülbemászó, érthető dallammal és íve is van. Bono egy jó énekes és bőven elég ebben a számban. Nem értem, hogy hogyan hagyhatta meggyalázni ezt a remek dalt egy hanghajlító díszpicsa által. De hát nem ez az első alkalom, hogy Bonoék furcsa döntésekre jutnak.

Egyébiránt felvéve a fonalat,miszerint a U2 húsz éve adta ki ezt a legendás albumot elérkeztünk a másik témához, miszerint mikor kellene egy zenekarnak abbahagynia a zenélést?

Lehet, hogy a hiba az én készülékemben van, de ugyanezt a kortársaimon is észreveszem, hogy leálltunk az új zenék befogadásával. Nekem speciel a Tankcsapda volt az utolsó zenekar, amelynél hajlandó voltam venni a fáradtságot, és megismerni őket. Nem csalódtam egyébként,nagyon kedvelem, amit csinálnak, sőt, mivel én később kezdtem hallgatni őket, mint amikor befutottak, nekem nincs nosztalgiaérzetem sem a korai számaikkal kapcsolatban, sőt, nekem az a korszak (pld. "Kis orosz lány") kifejezetten nem tetszik. ezzel együtt az új dalaikat már nem hallgatom meg a Youtube-on. Valahol a "Nevem rock" táján számomra ez a történet végetért. Mint ahogy a number one kedvencem az AC/DC is erre a sorsra jutott a Thunderstruck  (The Razors Edge) utáni lemezeivel. Pedig ők aztán tényleg azok, akiket bármikor, bármilyen hangulatban szívesen meghallgatok.

A kérdés tehát az, hogy vajon bennem van a hiba, vagy a zenekarokban? Figyelembe véve, hogy különböző zenekarokban különböző időpontokban van ez a deadline, ezért hajlok affelé, hogy a B választ érdemes megjelölni.

Az viszonylag természetes, hogy egy ember, vagy egy zenekar nem rendelkezik annyi ötlettel, hogy 20-30 évig ontsa a slágereket. Ilyen nincs. A történet mindig az, hogy az első két három lemez a legjobb egy zenekar életében, aztán a koncepció túl kifinomulttá válik, a számok egyre semmitmondóbbakká. Érhető, mivel gyakran a kiadó nagyon nyomja a zenekarokat a dalszerzés irányába, határidők vannak, az pedig a kreativitásnak sosem tesz jót. Érdekes kivételek vannak egyébként. A Queen pld. az idők folyamán egyre jobb lett, az utolsó albumukat leszámítva. A már említett Tankcsapda is szerintem jó tízéves fennállás után írta meg a legjobb számait. Az AC/DC-nek pedig úgy néz ki, kifejezetten jót tett annak a csibész Bon Scottnak a halála, mert az új tag Brian Johnsonnal megcsinálták a zenekar legjobb lemezét a Back in Black-et, pedig ekkor már jó 7 éve létezett a zenekar.

Az Aeorosmithnek is volt egy ilyen másodvirágzása, a Red Hot Chili Peppers-nek meg a tagcserék hoztak mindig annyi megújulást, hogy háromszor is sikerült befutniuk.

De ezek inkább csak üdítő kivételek. és rájuk is igaz, hogy egy idő után véglegesen elfogytak az alkotói energiák. ( Az RHCP esetében ennek épp most lehetünk szem és fültanúi).

Ez persze nem jelenti azt, hogy elvitatnám a jogot ezektől a zenekaroktól az új számok rögzítéséhez. Csak azt látom, hogy felesleges. Nem vagyok kíváncsi új AC/DC számokra, mert amiket eddig írtak, az is épp elég. Ez tökéletes zene, nem kell tovább ragozni. Nekem ebből az ételből ennyi kell. Ezeket továbbra is nagyon fogom szeretni, de új variációja ugyanennek már nem érdekel. Úgyhogy számomra a törzsrajongó számára feleslegesen erőlködnek, de ahogy a számok hanyatló színvonalát nézem, az esetleges megszólítandó új nemzedékek számára is. Koncerteken úgysem ezeket az új szerzeményeket akarjuk hallani, hanem a régi dalokat, amiket már megszoktunk, megemésztettünk, szeretünk, és ha olyanunk van, akkor együtt énekeljük a színpadon állókkal. Mint annyi minden más, ez is olyan, hogy megvan az az időszak az ember életében, amikor nyitott egy dologra. Ez a korszak nálam már nagyjából lezárult, zenei téren nagyjából a múltban élek. 

Nem így vagyok másik szenvedélyemmel, a gyógyfürdők látogatásával. A hétvégén a srácokkal lementem nagyanyámhoz Hajdúszoboszlóra. Gyerekkoromban minden nyáron itt nyaraltunk, akkoriban a nagyszüleim háza amolyan igazi meeting point volt. Anyukámék négyen voltak testvérek, s azt látom, hogy ez a szám pont az, amikor a mennyiség átmegy minőségbe. Mi ketten vagyunk tesók a bátyámmal, s a gyerekkorunk azzal telt, hogy állandóan veszekedtünk. Az unokatestvéreimnél ugyanezt figyeltem meg. Háromgyerekes családot viszonylag keveset ismerek, abban amelyik szem előtt van, ott inkább közömbösek egymás számára a testvérek. Ellenben anyósomék négyen voltak testvérek, és igen összetartóak, csakúgy, mint anyukámék. Egyszóval Szoboszlón gyakorta előfordult, hogy az unokatesóinkkal együtt nyaraltunk, a nagynénik és nagybácsik is gyakran előfordultak. Azt is észrevettem, hogy az alföldi emberek mások, mint a somogyiak. Nyitottabbak, lazábbak és talán irígység is kevesebb szorult beléjük. Eleinte zavart, hogy másképp hangsúlyozzák a szavakat, ma már kifejezetten szeretem. A tájat azt viszont sohasem tudnám megszokni, nekem dombok kellenek. A dombok szépek, és sokkal emberközelibbek a hegyeknél. Emberléptékűek. A hegyek túl nagyok, de egy dombot könnyen befog a szem, a dombokon sok az erdő, a völgyekben patakok és tavak bújnak meg. A dombok úgy tagolják a tájat, hogy azt könnyű befogadni.

Visszatérve Szoboszlóra, a nyaralások során a fő program mindig a strandolás volt. Kimentünk délelőtt, hazajöttünk délután, de sokszor estig maradtunk. Akkor váltam gyógyvízfüggővé. A szoboszlói víz illata az egyik legfinomabb illat számomra. Van benne valami enyhe kátrányos összetevő de ez a szagkomponens nem zavaró, sőt!

Tegnap megnéztem a víz kémiai összetételét, és ott a szokásos anion és kation táblázaton kívül olvasható volt egy megjegyzés, hogy a víz kis mennyiségben oldott bitument is tartalmaz, aminek pedig ösztrogéntartalma van. Na ez a bitumen az, ami a víz illatát és színét okozza. Egyébként nem nagy varázslat, a többi alföldi vízben ugyanúgy benne van, csak éppen a szoboszlói gyógyforrás köré épült ki a legnagyobb strand. Itt egyébként három kút is van, az igazi jó cucc a legmélyebből jön. Ez az I. számú kút. A második emlékeim szerint 5-600 méteres mélységből jön, ebben jóval kevesebb az ásványi anyag.

Namost az ösztrogéntartalom nem közömbös a fürdőzők számára. Instabil hormonháztartású nőknél elősegíti a fogantatást. Erre speciel bizonyíték is van, egy baráti házaspár sokévnyi próbálkozás után anyukám tanácsára Szoboszlóra ment nyaralni, és egyből sikerült is összehozniuk első csemetéjüket. 

Én is kivittem a srácokat a fürdőbe, és nagyon jól érezték magukat. Az időzítés tökéletes volt. Most a szezonon túl, ezen a szeptemberi hétvégén annyian voltak, mint gyerekkoromban a nyári csúcsidőszakban. Azaz pont elegen. Pár éve bepróbálkoztunk azzal, hogy nyáron megyünk Szoboszlóra, de egyszerűen nem lehetett beférni a medencékbe, annyi volt az ember. Az idő tökéletes, jut eszembe én még ilyen meleg szeptember elejére nem emlékszem, pedig nem vagyok mai gyerek. Emlékszem, iskolában mindig pólóban jártunk tanévkezdéskor, és az bizony reggel kissé kevés szokott lenni, csak hát ugye egy kamaszfiú inkább fázik, mintsem bevallja azt. Most ilyenről szó sincs, napközben simán van 40 fok meleg a napon. Bezzeg tavaly a napot is alig láttuk.

A kis hétvégi nyaralást egész lazán megúsztuk, Ádámka egyszer ugyan majdnem belefulladt a gyerekmedencébe bújócskázás közben, de szerencsére kimentették. Leért a lába a kis zsiványnak, csak egy hullám belecsapott az arcába, és köhögni kezdett, mindezt úgy, hogy lábujjhegyen kellett állnia a vízben. Nem messze voltam mögötte, először csak azt hittem, hogy összehaverkodott egy idegen nénivel, aki kihúzta, aztán láttam, hogy sír. Meg volt ijedve nagyon. Utólag már én is, olyan hirtelen történ az egész. Szerencsére volt annyi lélekjelenlét benne, hogy elugrált a legközelebbi vízben levő ülőpadig, ahol is kíhúzták. A hölgy igen vádlóan nézett rám, igaza is volt. Ádám szerencsére az a fajta, aki tanul az ilyen esetekből, többet tuti nem lesz ilyen vakmerő. Én meg nem engedem magam mellől 5 méternél távolabb.

Máténak meg a kalózhajónál szálka ment a körme alá. Amit aztán nem engedett kihúzni, úgyhogy le kellett fognom. Szerencsére teljesen kijött, már nem is fáj neki. 

Ma olvastam, hogy a sok tévénézés koncentrációs zavarokat okozhat a gyerekeknél. Különösen ha Spongya Bob szerű Cartoon Networkos meséket néznek. Nálunk Minimax megy, de elhatároztam, hogy korlátozni fogom. Ami persze nem olyan egyszerű, mert amikor az embernek dolga van, és egy csomó dolgot meg kell csinálni, akkor mindig a legegyszerűbb bekapcsolni a tévét a gyerekeknek. Mátét megtanítottam olvasni is, de gyakorlatilag csak a vécén hajlandó gyakorolni eme tudományát, ott viszont félóráig is elkotlik. 

A legnehezebb időszak a gyerekekkel az volt, amikor altatni kellett őket. Régebben a mese után ott kellett feküdni velük, míg el nem aludtak, és volt hogy csak tizenegykor szabadultunk. Előtte persze ment a fürdetés, biliztetés, tisztába tevés, etetés, szóval nem sok idő volt arra, hogy bármi mást csináljunk. Ma azért már sokkal könnyebb, az ember újra felfedezi önmagát.

Eljutottam a U2-tól a gyereknevelésig. Ideje abbahagyni.

 Ez a hétvége a fürdőzésről szólt, és ez alatt a termálfürdők látogatását kell érteni. Persze ennek illene Magyarországon evidenciának lennie, de most hogy így végigszámolom az ismerőseimet, kb. jó ha negyede érdeklődik a gyógyvizek iránt. Pedig egészen biztosan nincs még egy olyan ország, ahol ennyi termálfürdő jutna ezer emberre. Persze nem volt ez mindig így, de azért azt se mondhatjuk, hogy ennek nem voltak nálunk hagyományai. 

A rómaiak voltak az elsők, akik a budai gyógyforrások vizét közfürdőkben hasznosították. Ezek a fürdők a rómaiak távozása után is működtek, érdekes módon megtartották a rómaiaknál magától értetődő prostitúciós funkciójukat a bigott keresztény korban is. A középkori közerkölcsökről bővebben lehet olvasni a "Hogyan bazmegolt Mátyás király" című hiánypótló remekben. ( aki egyébként fékomolt, nem bazmegolt, s a bennünk élő nyelvész rögtön sorolja a német "ficken", illetve az angol "fuck" szavakat.)

A fürdőkultúra második felvirágzása a törökökhöz köthető, akik egészen kis településeken is gőzfürdőket építettek, amelyeket már csak a vallási előírások miatt is gyakran igénybe vettek az igazhitűek.

A magyar, nem mohamedán köznép ebből nagy valószínűséggel kimaradt. A középkori keresztények körében nem igazán volt népszerű a fürdés intézménye, és ennek meg is voltak a közegészségügyi következményei. Ami meg a termálvizeinket illeti, felszíni hőforrásaink a már említett budai források mellett mindössze Eger, Hévíz és Harkány környékén voltak,  ezeket viszont ismerték az emberek, és a gyógyhatásukról is tudtak. Használták is őket. Ekkortájt Hévíz és Harkány mindössze egy nagy büdös mocsár volt, úgyhogy a tisztálkodásra nem voltak alkalmasak, ellenben az iszappakolás kedvező hatását a saját bőrükön tapasztalhatták az akkori fürdőzők. Nyilván az akkori közlekedési viszonyok miatt ezek csak a helybeliek közül kerültek ki, intézményesített gyógyvizes fürdőkultúra csak Budán alakult ki.

Gyógyvizek persze nem csak nálunk vannak, számos gyógyvízforrás található Franciaországban, Németországban, Csehországban, Olaszországban. Még Angliában is található egy. Jellemző az angol viszonyokra, hogy a Bath-i fürdő Anglia egyetlen gyógyforrása, ami egy törésvonal mellett tör a felszínre. Még a rómaiak építettek ide fürdőt, ami azóta is megvan, de be van zárva, mert egészségre veszélyes agyevő amőbát találtak a fürdőben. Az angoloknak viszont eszük ágában sem volt a feltörő termálvízre modern strandot alapozni, a gyógyvíz azóta is ott áll kihasználatlanul, így Anglia megőrízte a "Gyógyfürdő Nélküli Országok Szervezete - GyNOSZ" - beli tagságát. Az angolok inkább a "közismerten forró" angol nyarak alkalmával a "közismerten meleg" tengerben fürdenek, amihez csak gratulálni tudok.

A franciák - akik ugyan épp a fürdés intézményének általános negligálásáról híresek - lényegesen jobban állnak gyógyvizek terén. Országukban több gyógyforrás is található, amelyek már a római időkben kiépültek. Ezekkel filmekben is találkozhatunk néha, nekem két emlékezetes filmélményem van ezzel kapcsolatban. Az egyik a Sheitan nevű horror film, melynek egy vidéki kisvárosban található barlangfürdőben is van egy jelenete, a másik a "Disznó órája" című történelmi film, melyben a helyi kisváros római fürdőjében történnek azok az informális beszélgetések, amelyek alapján egy középkori ügyvéd kibogoz egy bűnügyet... Ez utóbbit kifejezetten ajánlani tudom, nagyon szórakoztató film.

Franciaország - csakúgy mint Németország és Csehország valamint Szilézia - egy a föld mélyéről kiinduló - az Alpok alatt többfelé elágazó magmaáramlás egy-egy ága felett fekszik. (Egyes geológusok szerint ez a feláramlás - már ha létezik, hazánk vulkánosságában is szerepet játszott.) Franciaország közepén Auvergne vidékén olyan vulkánok vannak, amelyek hatezer évvel ezelőtt még működtek, s minden valószínűség szerint a jövőben is lesz kitörés. Ezen a vidéken számtalan hőforrás található, amelyeket a környékbeliek ismernek és használnak. Hasonló a helyzet a német Eifel vidékkel, valamint a híres csehországi fürdővidékkel (Karlovy Vary, Marienbad, stb.)

A magyar fürdők esete egy kicsit más. Magyarország, bár egy kontinens közepén helyezkedik el, de valójában az egykori Thetis óceán aljzatán nyugszik. Afrika és Európa ütközésekor az óceáni aljzat feltöredezett, és egyes darabjai idesodródtak. De persze nem csak óceáni lemezekből áll az alattunk álló kéreglemez, afrikai és európai lemezdarabkák is keveredtek ide, és ezek jól-rosszul összeforrtak. No azért nem teljesen, sok helyen a felszín is egyértelműen őrzi az egykori lemezhatárok nyomait. Jó példa erre a Külső-Somogy, amely négy párhuzamos törésvonalat is tartalmaz, és ezekre merőleges árkos süllyedéseket. Az ilyen törésvonalaknak mindig van egy meredek oldala, Somogyban ez mindig a déli oldal, az északi oldal pedig lankásan emelkedik a következő törésvonalig, hogy ott ismét meredeken letörjön, mint a törésvonal völgyének déli része. 

Visszatérve a Kárpát medence lemezeire, az óceáni lemezek köztudottan vékonyabbak a kontinentálisnál, s így az alattunk levő Thétis óceáni eredetű aljzat is vékony. Ennek egyenes következménye, hogy a geotermikus grádiens nálunk nagy, a világátlag másfélszerese 5 celsius fok száz méterenként, a Budai források törésvonala mentén pedig 6-8 fok. (Tájékoztatásul, a Vezúv mentén 14 fok/100 méter).

Ez az egyik tényező, ami a hazai gyógyvízkincsért felel, a másik pedig az, hogy egy medencében - jelesül a Kárpát medencében élünk, így a földalatti vizek itt felgyülemlenek. Ezek a vizek egyébként még mindig őrzik az egykori tenger összetételét, a legtöbbjük magas nátrium-klorid tartalmú.

Tudományos szempontok szerint három fő típusú víz található meg nálunk, az alkáli-hidrogénkarbonátos, a kénes, és a jódos-brómos vizek. Én viszont teszek a tudományos kategorizálásra, saját rendszerezési szempontom van.

1. Barna víz. Nálam toronymagasan ez vezet a népszerűségi listán. Ilyen található az Alföld nagy részén. Hajdúszoboszlón, Szolnokon, Túrkevén, Gyulán, Szegeden ( s a Hortobágyi kemping területén is) mindenütt ez a rendkívül kellemes illatú, lágy, erősen barnás árnyalatú, könnyű víz található. Speciel a Túrkevei talán egy kicsit húzósabb szagú  a többinél. Ezek mind olaj utáni kutatások során kerültek felszínre 1000-2000 méter mélységből. Kfejezetten lágy vízek, szárítják a zsíros bőrt.

Relatíve magas a bróm és jód tartalmuk, némi rádium is található bennük. Tapasztalatom szerint a zúzódások egy-két nap alatt elmúlnak a víz hatására. A korpásodást is megszűnteti, a sebek gyorsabban gyógyulnak. Szúnyogcsípések viszketése is elmúlik egy kiadós megmártózás után. A közhiedelemmel ellentétben nem a jód tartalma okozza a víz barnás színét, hiszen a jód itt jodid ionok formályában van jelen. Szerintem van némi kőolaj - kátránytartalma a víznek, ez felelős a gyógyhatás egy részéért, és a barna színért is. A víz illata is erre utal. Ízre a víz egyébként ízetlen, NaCl tartalma a többihez képest alacsony.

2. Sárga vizek. Ilyeneket a Dunántúlon találni, elsősorban Tolnában, Somogy északi és középső részén. Ilyen a Kaposvári gyógyvíz, a Dombóvári Gunaras fürdő, Igal, Nagybajom vize, de ide sorolható  Sárvár a Kisalföldön, és a Fejér megyei Agárd is. Meglepő módon Pesten is van egy, a Pesterzsébeti, ami sajnos jelenleg zárva van, s nem tudni, hogy kinyit-e valaha... Ennek is van egy enyhe kátrányszaga, de nem olyan kifejezett. 

Ezek a vizek ugyanúgy tartalmaznak brómot és jódot, mint a barna vizek, de  igen magas a konyhasó tartalom, emellett kalciumban, magnéziumban és ammóniában kifejezetten gazdagok. Ezek kemény vizek a magas kalcium és magnéziumszint miatt. Anionokat tekintve a hidrogénkarbonátok és a klorid a döntő mennyiségű. A szín sárgás, íze húslevesre hasonlít egy kicsit. Érezhetően nehezebb vízek, mint az alföldiek, mégsem túl nyomasztóak. Gyógyhatásukat tekintve elmaradnak az alföldi vizektől, de személyes történetem van arról, hogy epebántalmakra ez a víztipus nagyon előnyös. Mint szinte minden magyar gyógyvíz, ezek a vizek is olaj utáni kutatás során kerültek a felszínre.

3. Zöldesbarnás vizek. Ez egy speciális kategória, amely csak Dél-Somogyban található meg, Nagyatád, Csokonyavisonta, Szulok, Babócsa, Barcs tartozik ide. Illetve van egy speciális kivétel, a Tolna megyei Tamási is ilyen, egészen meglepő zöld színárnyalattal.

Ez utóbbihoz a középkorban egy török vár is tartozott, és Evlia Cselebi megemlíti fürdőjét is, ami persze akkoriban nyilvánvalóan nem mélyfúrásból származó gyógyvízre épült, de mindenesetre érdekes, hogy a régi hagyomány így megújult. Elvileg Szigetvár is ide kellene tartozzon, de azt a strandot nem ismerem, úgyhogy nem sorolom be őket. A víz illata elég különös, Máté fiam a marcipánhoz hasonlította, engem a vattacukorra emlékeztetett. Egyáltalán nem olyan, mint az alföldi vizek illata. A színe viszont erősen hasonlít csak halványabb és van egy zöldes árnyalata. Emellett ezek sós vizek. Nem tudom mi okozza ezt a jellegzetes színárnyalatot. Kézenfekvő megoldás lenne a kátrány, hiszen itt is olajban gazdag vidékről van szó, mint az Alföldön, de az illat eltér. A kémiai összetétel a sárga vizekhez hasonlít, némi szulfáttal megspékelve. Igen nehéz víz ez. Én igencsak tapasztalt brüggölő vagyok, fél napokat képes vagyok eltölteni egy termálmedencében. Nagyatádon ez nem ment. Fél órát bírtam, aztán ki kellett mennem, mert nem bírtam tovább. Persze ez lehetett a melegtől is. Sejtésem szerint elég intenzív gyógyhatása lehet ennek a víztípusnak, de nincs annyi tapasztalatom, hogy bármit is határozottan kijelentsek. 

4. Kénes vizek. A Budai gyógyforrások tartoznak ide, a Palatinus, Hévíz, Kehidakustány, érdekes módon a somogyi Csisztapuszta is, Egerszalók, Harkány, hogy csak a legjelentősebbeket említsem. Ezek kemény vizek, magas kalcium és kénhidrogén tartalommal. Szulfát is sok van bennük. Én úgy vagyok velük, hogy jó-jó, de nem az igazi. Egyrészt nagyon büdösek. A kén beleveszi magát az ember hajába, s  ott lassan kéndioxiddá oxidálódik, amitől napokig bűzölög a fej. Különösebb gyógyhatást nem tapasztaltam, bár lehet, csak azért, mert nem volt olyan jellegű nyavalyám, amire ez a fajta víz jó. 

Az ilyen vizek átlátszóak, esetleg egy kis fehéres árnyalat utal a magas gáztartalomra. A víz hatása ezzel együtt kellemes, amolyan jóleső fáradsággal jön ki az ember a medencéből. A legdurvább kéntartalma a Hévízinek van, ott meg lehet figyelni, hogy a tó aljára lesüllyedt nádtorzsa és egyéb szilárd anyag nem alakul át iszappá, mert a magas kéntartalom szinte konzerválja, vagy legalábbis egy egészen eltérő bomlási folyamatot idéz elő. Az anyag szétmállik, de nem lesz belőle tőzeg. Ez a víztípus a törésvonalakhoz és a vulkáni tájainkhoz köthető . A Mátra, Balaton felvidék, a Csiszta közelében levő Fonyódi hegy mind mind vulkanikus míg a Budai források, vagy Harkány geológiai törésvonalakhoz mentén tör fel.

5. Desztvizek. Én csak így hívom ezt a kategóriát. Amolyan igazi se íze, se bűze jellegű vizek ezek. Tipikus példája a Csepeli strand, de a Miskolctapolcai barlangfürdő is efféle ismerősök elmondása alapján. Elvileg kénes vizek lennének ezek is, de olyan kicsi a kén és só tartalmuk, hogy külön kategóriát képeznek. 

El lehet bennük ücsörögni, de igazából kb. olyan érzés, mintha otthon a kádban heverésznénk. Több szót nem is vesztegetek erre a kategóriára, nekem nem jön be. Megjegyzem, mióta az osztrákok rájöttek, hogy mekkora üzlet a gyógyfürdőbiznisz, és melegített hólét adnak el gyógyvízként a turistáknak, azóta ezek a fürdők is felértékelődtek, mert a hólénél azért még ez a víz is sokkal értékesebb. Röhej, hogy nyugaton úgy tekintenek Ausztriára, mint a gyógyfürdők hazájára.... Persze megértem a próbálkozást, a síelés egyre bizonytalanabb biznisz, ki kellett találni helyette valamit. Csak mondjuk az sajnálatos, hogy a hazai illetékesek nem élnek a helyzettel, és nem reklámozzák az országunkat úgy, mint az igazi gyógyvizek hazáját.

A hétvége egyébiránt azzal a szomorú tanulsággal is szolgált, hogy a vidéki falvak elnéptelenedése felgyorsult, de erről majd máskor írok.

 A mai bejegyzés előzménye itt található. Lassan két éve írtam, s mivel a bejegyzéseim között ez az egyik legnépszerűbb, elhatároztam, hogy folytatom. 

Érdekes, hogy mennyire szegényes a magyar halfogyasztási kultúra, különösen annak fényében, hogy a középkorban az átlag magyarnak a hal jelentette a legfontosabb fehérjeforrást. Az ország tele volt mocsarakkal, amelyekben hemzsegtek a halak. Számos mesterségnév - csíkász, pákász, rákász - utal arra, hogy a halász szakma további differenciálódáson ment keresztül.

Az első bejegyzésben kitárgyaltuk a sügér, naphal, réticsík, menyhal, kecsege, balin fajtákat, nézzük akkor tovább, hogy milyen halaktól mire számítsunk a fazékban.

A számozást ott folytatom, ahol az első bejegyzésben abbahagytam.

9. A compó

Nyammm! Ezzel a szóval tudnám kifejezni a legjobban, hogy mi a véleményem a compóról. A compó egy aranybarna, pontyszerű, de annál karcsúbb és kisebb, ámde nagyságrendekkel ízletesebb hal, ami elsősorban tavakban, holtágakban, iszapos vizekben érzi jól magát. Az a furcsa benne, hogy bár élőhelye és tápláléka szinte ugyanaz, mint a pontyé, mégsem iszapízű, és nem is zsíros. Én rántva és paprikáslisztben megforgatva, olajban kisütve fogyasztottam eddig, és mindkét módszer igen jól megy a hal ízkarakteréhez. A compónak nincs erős íze, ámde ami van, az igencsak kellemes. Ha a kedves olvasó evett már valaha balatoni pontyot, - ami egyébiránt minden pontyok közül a legfinomabb, és teljesen más, mint a halastavi trágyaevő iszapízű zsíros borzadályok - akkor abból vonja ki a számára még esetleg némileg kellemetlen részeket, és megkapja a compót. 

A compó nem nő nagyra. Valószínűleg ez nem baj, a nagy halak hajlamosak rosszízű zsírokat felhalmozni a bőrük alatt. Beszerzése nem könnyű. Ha horgász ismerőstől tudunk szerezni, ne hagyjuk ki. A hajdúszoboszlói piacon többször is láttam, Pesten csak egyetlen egyszer a vásárcsarnokban. Nem egy gyakori hal, de amikor van, akkor elég olcsón adják.

Megpucolni nem valami könnyű. Apró aranyszínű pikkelyeit tapadós nyálka borítja, egyszerűen kínszenvedés levakarni. A konyhai dörzsi "fémszivacs" viszont csodákra képes, ennek ellenére sokan megnyúzzák, mert maga a bőre is elég erőteljes.

10. Csuka.

Csukát nem különösebben nehéz szerezni, a legtöbb halárusnál hozzá lehet jutni. Nem olcsó hal, de legalább jó. Kicsit szálkás. Elkészítési módja igen változatos, lehet marinálni, főtten enni tormával, paprikás lisztben kisütni, rántani, gombával töltve kisütni vagy pörkölt is készíthető belőle. Arra mindenképp fel kell készülnünk, hogy a csukának igen erőteljes "vad" íze van, itt természetesen vadhal ízre gondolunk. Tehát itt nincs mellébeszélés, ez hal, igen karakteres ízzel. A csuka nem töltelék kaja, hanem főétel.

Kissé szálkás, ezen segíthetünk irdalással. Húsa fehér, lemezesen elváló, de nem olyan egyértelműen, mint a süllőnél. Bőre erős, lehet alá tölteni, tűzdelni. Szereti a fokhagymát, a vajat. Erőteljes halíze miatt a finnyás magyar vásárló ritkán veszi, helyette inkább az iszapízű trágyával etetett halastavi pontyot viszi haza. Ez nem baj, mert így több marad nekünk. 

Ikrájából kitűnő kaviár készíthető sózással. Száraz tömör húsa jól viseli a füstölést. A csuka nem olyan hal, hogy mindig ilyet akar enni az ember, de alapjában véve ízletes lakoma, mindenkinek javaslom, hogy próbálja ki.

11. Süllő

Más néven fogas. Nálam a menyhal mellett ez a nagy favorit. A kettőt egyébként felesleges hasonlítgatni, mint ahogy vörösborokat sem fehérborokkal mérünk össze. Más műfaj. A süllő a sügérrel focizik egy ligában, ami a lemezesen elváló hófehér és könnyű húsú halak csoportja, míg a menyhal inkább a nehezebb testes ízű halak közé tartozik, mint a csuka. A süllő ízben nem áll távol a hekktől, csak annál százszor finomabb, és hát ugye jóval drágább. Presztizshal, minden komolyabb vendéglőben lehet kapni, de sok helyen hamisítják. Jó esetben vörössügérrel, ami szintén egy finom hal, de pld. 2000-ben egy dunai állóhajón afrikai harcsát akartak süllőként eladni nekem egy vállalati buli alkalmával. A süllő annyira jó, hogy ha valaki egyszer életében evett, akkor később nem fogja mással összekeverni. Könnyű és finom, ezért esti vacsorák alkalmával kitűnő választás, mert fogunk tudni aludni utána. Horgászok főleg a Balatonon fogják, ez egy igényes hal, nem lehet halastóban tömegtermeléssel előállítani mert a tiszta vizet szereti.

A süllő a legfinomabb parázson megsütve. Ez maradandó gasztronómiai élményt okoz. Nagyon finom persze rántva, vagy mandulás bundában sütve is, de a paprikás lisztes verzió is kifejezetten ízletes. 

12. Harcsa

Nem összetévesztendő az afrikai harcsával, ami mellesleg nem is harcsaféle (meg nem is afrikai, hanem török), hanem a márna rokona. És egész jóízű hal, de erről majd máskor, ez ugyanis csak melegvízű tavakban él, ha tartósan 15 fok alá megy a víz hőmérséklete, akkor elpusztul. 

Az igazi harcsa gyakorlatilag az egész országban előfordul. Érdekes, hogy bár a nevét nyugaton is ismerik (angolul catfish), az ottani folyóvizekben nem annyira elterjedt. Példának okáért a Pó-ban csak mintegy 40 éve jelent meg. Mivel az olaszok nem igazán ismerték, ezért nem is foglalkoztak vele, minek következtében óriásira megnőtt példányokat lehet fogni a folyó deltájában. Vagy legalábbis lehetett az elmúlt évtizedben. Rengeteg magyar horgász járt ki oda harcsázni, s hűtőkamionokban hordták haza a rengeteg halat, amit aztán a magyar éttermek az utolsó darabig felvásároltak. A kínálat növekedése következtében lejebb is mentek az árak, én magam is sokszor ettem harcsát, pedig korábban ez nem volt szokásom.

Mindazonáltal itthonról is lehet harcsához jutni, ma már minden magára adó haltenyésztő telepít a tavaiba szürkeharcsát. Jóval drágábban el lehet adni, mint a pontyot, ezért -bár ragadozó révén a pontyállományt is pusztítja, de nyereséges üzlet. Ráadásul a harcsa, miután a pontyok elértek egy bizonyos méretet, nem bántja őket, ellenben a táplálék konkurens egyéb fajokat továbbra is ritkítja, így hasznosan befolyásolja a halállomány megoszlását.

A harcsa a csendes vizeket szereti, nád mellett, vízalatti tuskók közelében les zsákmányára. Elkapja a fiatal vizimadarakat is. A folyódelták jelentik az igazi paradicsomot számukra, a Duna deltában több mint százkilós példányokat is kifognak néha.

A húsa a kisebb példányoknak ízletesebb, az idősebbek húsa zsírosabb. Bár ez nem az a kellemetlen iszapízű zsír, mint a pontyféléknél. Épp a húsa zsírossága miatt a harcsából elsőrendű pörkölt készíthető. Nincs annyira átütő íze mint a csukának, és rossz fűzerezéssel könnyű elrontani, de alapjában véve nagyon kellemes gasztronómiai élményt nyújt. Ha nem pörkölt, akkor inkább rántsuk, mint paprikáslisztben süssük, jobban megmarad az íze. Pörkölt esetén a túró és tejföl mellé a kapor nagyon nagyon illik, balatoni fehérbort igyunk hozzá.

13. Angolna

Személyes kedvencem. Bár itthon nem szeretik, és hozzájutni sem könnyű, mert a Balatonban fogott példányokat viszik exportra. Ezenkívül a Fertő tóban is számottevő állománya van, a Tisza vízrendszeréről nem tudok nyilatkozni.

Az angolna bőre alatt háj van. Nem csak a hasánál, hanem mindenhol. A bőre ráadásul igencsak erőteljes fajta, de épp a zsírréteg miatt nem annyira nehéz megnyúzni. Nem mintha meg kellene nyúzni, csak sokan ódzkodnak tőle. Én rántva és pörköltnek ettem eddig. A konyhában a csukával rokon annyiban, hogy erőteljes az íze, illetve ebben a tekintetben a csukán is túltesz. Amolyan vad íz ez a halak között, nekem nagyon bejön, másoknak valószínűleg szokatlan. Habár a pörkölt se volt kutya, nekem mégis rántva ízlett igazán. Vannak pillanatok az ember életében, amiket sosem felejt el, nekem ilyen volt az, amikor a spájzban szépen kiemeltem az utolsó darab, előző nap kirántott angolnát a tálból, és úgy hidegen, kenyér nélkül betoltam a fejembe. Ennél a halnál nem lehet arra panaszkodni, hogy a halak  gyenge ízűek. Ez  legalább annyira karakteres ízzel rendelkezik, mint egy jó félig átsült marhaszelet.

A hal általában könnyű eledelnek számít, nos az angolna kivétel. Nagy zsírtartalma miatt könnyen megfekszi az ember gyomrát, ezért az ajánlott ital mellé a sör. Két dolgot szeretnék még kipipálni az angolnával kapcsolatban. Mivel a húsa tömör és zsíros, szerintem ideális alanya a grillezésnek. A másik tervem füstölt angolnát enni. A bratyómnak van füstölő cucca, már csak angolnát kellene szerezni, de én piacon még nem láttam, csak a Balatonban döglötten. Ha esetleg valaki tud egy stabil beszerzési forrást, ossza már meg velem a kommentekben.  

14. Keszeg

Rögtön az elején szeretném világossá tenni, keszegből sokféle van, és ízben ezek igen eltérőek lehetnek. Jópárszor szembesültem iszapízű keszeggel, különösen a nagyobb példányok esetén, de a balatoni keszegben még sohasem kellett csalódnom. Nem tudom hogy ez a rengeteg alfaj közül épp melyik, de a méretét tekintve a kb. másfél tenyérnyi példányok húsa egyértelműen finom.

A keszeg tömeghal, rengeteg van belőle. A legnagyobb probléma vele, hogy meglehetősen szálkás. Nem annyira, mint a márna, vagy a balin, de azért egy átlagembert manapság visszariaszt. A hetvenes években és korábban, amikor még élt az önellátás mítosza az országban, a strandok kötelező kelléke volt a sült keszeg. Ma már hekk van helyette mindenütt, ami nem rossz hal, de a keszeg ettől még nem lett kevésbé jó. A keszeg olcsó, sok van belőle, könnyű elkészíteni, pucolni nem egy nagy ügy, és a gerince melletti húsa egészen elsőrangú. A hús ezen a területen alig szálkás, hófehér, ízletes, törik, és engem tengeri halak ízére emlékeztet. A farka körüli részen a legszálkásabb. A keszeg paprikáslisztben megforgatva, olajban ropogósra sütve az igazi. Ha jól beirdaljuk, a szálkák sem jelentenek akadályt. Ha van választásom, hogy keszeg vagy ponty, én habozás nélkül a keszeget választom. Húsa egyáltalán nem zsíros, ezért fogyókúrázóknak is javallott.

Na ennyi fért a második részbe, jó halevést kívánok minden kedves olvasónak!

 Budapestiek figyelmébe ajánlanám az alábbi klippecskét:

Mindenki függ! -énekelte a Hiperkarmás Bérczesi Robi. Nyilván ő ezt nem a primer értelemben gondolta, ami konkrét anyagokhoz való nagyon erős fizikai vagy érzelmi kötődést jelent, habár tudomásom szerint Róbert életét igen erősen befolyásolták az ilyenfajta függések. Szóval így primer értelmezésben a kijelentés nem igaz - mert hát egyáltalán nem mindenki drogfüggő, gondoljunk csak az eszkimókra. De az, hogy egy kijelentés nem igaz - nos ez a Robi féle frazeológiában nem fordulhat elő. A Hiperkarma szövegek mindig igazak, csak a megfelelő kontextusban kell őket értelmezni.

Én itt most nem kívánom a megfelelő kontextust kitalálni, úgyhogy inkább áttérek egyik kedvenc témámra, nevezetesen önmagamra, pontosabban arra, hogy mitől függök én. 

Érzelmi téren elsősorban a feleségemtől és gyerekeimtől, anyukámtól, közeli rokonoktól. Ez eddig sima, majd mindenki így van vele. Az érzelmi függés témakörhöz tartoznak még a barátok is, akiktől persze sokkal kevésbé függök, de magát a függés tényét kár lenne tagadni.

Anyagi függés csak a munkahelyemhez köt, remélem ez előbb-utóbb valamilyen egyéb vállalkozásra is ki fog terjedni.

Ha a klasszikus függőségeket tekintjük, kettő olyan van, amit említhetnék. Az egyik az internet. Totálisan függő vagyok, TV-t nem is nézek, esténként az internet jelenti a kikapcsolódást a családi tevékenységek mellett. Ez egyébként a legfurább. A mi családunk a gyerekkorunkban mindig együtt nézett tévét. Közben anyukám almát pucolt nekünk, néha társasoztunk vagy kártyáztunk a tv mellett, szóval egyfajta családi élmény volt a tévézés. Ehelyett most internetezés van. Kb. három éve néztem utoljára tévét, s lassan már a filmekről is leszokóban vagyok, pedig régebben filmfüggő voltam. Mindezek helyét betölti az internet.

A másik ilyen függőség a gyümölcsökhöz köt. Egy lakatlan szigetre kerülve azt hiszem gyakorlatilag bármilyen ételt, italt, egyéb élvezeti cikket nélkülözni tudnék, kivéve a gyümölcsöket. Gyümölcsök nélkül éhen halnék. Szerintem három-négy átlag magyar adagját megeszem gyümölcsből. Még a csokoládét is sokkal könnyebben tudnám nélkülözni, mint a gyümölcsöket.

Most hogy kertes házba költöztünk, egyből neki is fogtam a gyümölcstelepítésnek. Első körben ültettem hat tő szőlőt. Mindegyik különböző fajta, úgy lettek kiválogatva, hogy augusztus elejétől október végéig folyamatosan teremjenek. Ezek mellé vettem egy tő önporzó kiwit is, amiből majd lugast szándékozok csinálni, ha végre hajlandó lesz rájönni arra, hogy a nedvesség a talajban lefelé található, és méltóztat abba az irányba is gyökereket ereszteni. Jelen pillanatban ha elmegyünk nyaralni, mire visszajövünk, a kiwi a klinikai halál állapotába kerül, az összes levele elszárad, mert ugye ilyenkor nem tudom öntözni. Az újraélesztéshez viszont elég megöntözni s két héten belül új levelei nőnek. Érdekes egy növény, annyi szent.

Van aztán két tő málnám, amikből reményeim szerint egy hatalmas, folyton termő bokor fog kerekedni pár év múlva. Az biztos, hogy szépen nőnek. A kert sajnos töltésföld, tele van sittel, de a málna nem igényes, simán megeredt, és már most nyáron is volt termés.

Aztán van egy fügefám, ami úgy nő, mintha húznák. Ennek nem annyira örülök, mert tavasszal át akarom ültetni máshova, s nem szeretném, ha addigra túl nagy lenne. Van egy cseresznyefám is  a kert sarkában. Vele az lesz a gond, hogy túl nagyra nő, a kertem meg egészen zsebkendőnyi. Nincs helye délceg óriásoknak, csak kis fáknak, abból se soknak. márpedig a kert napos oldalán nem sok fog elférni. Egyenlőre háromnál tartok, szerintem több nem is lesz. Így is túl közel vannak egymáshoz. A cseresznyefát szándékomban áll beoltani több fajtával, hogy a termésidejét megnöveljem. A másik két fa, az eperfa és a törökmogyoró szintén oltva lesz. Utóbbira szüleimtől szándékozom oltóvesszőt hozni, mert az ottani mogyoró rendkívül ízletes és nagyszemű. Az eperfára pedig - dacára az eddigi sikertelen próbálkozásoknak - megpróbálok fügét ráoltani. A füge ugyanis nagyon szeret bokrosodni, nekem meg nem kell bokor, mert túl nagy helyet foglal. Ha sikerülne ráoltani, akkor - mivel az eperfa nem képez bokrot, ez a probléma megszűnne, s helytakarékos megoldás volna ha ugyanazon a fán teremne a füge és az eper is. Ezenkívül a ház elé még ültettem egy szilvafát is. Ez egy ősi magyar apró szemű fajta, ami kitűnő lesz szilvásgombócba. Tervben van még egy khaki fa is, ami szerencsére megél a mi klímánkon, de ennek ültetésével meg kell várnom, míg rendeződnek a viszonyok az előkertben, ami jelenleg felvonulási terület a házunk alsó szintjének renoválásához.

A bogyósokat még nem említettem. Van egresem, jostám, fekete ribizlim, áfonyám, eprem és mézbogyóm. Mivel a kert nagy része egész nap árnyékos, ezért főleg csak ilyeneket lehet ültetni ide, de ezek kiváló gyümölcsöket adnak, s pár év múlva már rengeteget fognak teremni.

 Amikor 6 éve csatlakoztunk az Unióhoz, még tévénéző ember voltam, mostanra viszont teljesen leszoktam róla, számítógépen olvasok híreket, nézek nagy ritkán filmeket. De mondom, akkor még néztem tévét, így volt szerencsétlenségem egy Eurovíziós dalfesztivált is megnézni. És itt most álljunk meg egy pillanatra! Mielőtt a kedves olvasó felállítaná a prekoncepcióját, hogy itt most Wolf Kati 22. helye miatt akarom a sebeket nyalogatni, előrebocsátom, hogy erről szó sincs.

Azt persze a felvezető után lehet sejteni, hogy finoman szólva nem vagyok a műsor rajongója. Egyáltalán nem így alakult volna persze a véleményem, ha ez a műsor a zenéről szólna, de itt speciel ez az, ami a legkevésbé fontos. Valami oknál fogva ez a műsor odamanőverezte magát, hogy a dalok versenye helyett mindenki azt akarja megmutatni, hogy mennyire kúl. Három fő típust lehet itt megfigyelni:

1. A nemzeti szósszal leöntött melldöngető csiricsáré produkciók

2. A "Ki tudja legszánalmasabban utánozni az amerikai sztárokat?" verseny országonkénti győztesei

3. Az úgynevezet "vicces" produkciók.

Az építőelemeket tekintve az alábbi szabályok érvényesülnek:

1. A dal legyen teljesen lapos, unalmas, semmitmondó. Lehessen csillogtatni benne énekesi kunsztokat mutogatni.

2. Az előadott show minél izzadságszagúbb, annál értékesebb.

3. Ha az előadónak esetleg volna normális száma is, akkor véletlenül sem szabad azzal nevezni.

Ezen a fesztiválon utoljára 2006-ban hangzott el jó szám, a finn Lorditól, akik végre kitaláltak valami formabontót, és a sok bájgúnár közé beneveztek egy heavy metál/ hard rock dallal. Nyertek is vele. Ami elég furcsa, mert alapjában véve nem az ilyen zenék rajongói nem szoktak ilyen geil műsorokat nézni, mégis rekordszavazat érkezett a dalukra.

Aztán azóta semmi. Pedig még ha csak a magyar kiküldötteket nézzük, akkor is lehetett volna erős dalokat letenni az asztalra. Nem értem, hogy miért mindig gyenge szentimentális, semmitmondó, butuska dalokkal nevezünk? Illetve nem csak mi, hanem minden ország? Ha normális dalok lennének, akkor nem az számítana, hogy ki honnan jött, hanem hogy milyen zenét hozott. Wolf Kati egy nulla, őtőle semmi komolyra nem lehetett számítani, de pld. a Noxnak és Ruzsa Magdinak vannak olyan számai, amik simán kiemelkedtek volna az Eurovíziós dalok iszonyatosan alacsony színvonalú mezőnyéből. A Noxnak miért nem jutott eszébe a Szzszor ölelj-el indulni? Vagy a Táncolj-al? Ruzsa Magdinak a Hip Hop-al? Keresztbe kasul végigverték volna ezek a dalok a sok szart. Mondom ezt úgy, hogy egyik előadót se kedvelem túlzottan, a számaikat nem hallgatom. Csak egyszerűen idegesít a forgatókönyv, hogy ha már eljutunk oda, hogy kiküldjünk valakit, akkor miért nem egy normális dallal küldjük ki? Ez valami előírás, hogy ide csak szarral lehet jönni? Mert ez esetben a Lordi jól átverte a palánkon a szervezőket annó.

Két dolgot szeretnék még megjegyezni.

1. Aki Wolf Kati 22. helyét megalázónak érzi, az gondolkodjon el azon, hogy az összes dal ugyanolyan szar volt, ergó totálisan mindegy, hogy ki hányadik lett. A befutó azeriek az ótvar szar zenéjükkel semmivel sem fognak többre jutni, mint Wolf Kati a sajátjával.

2. Könyörgöm, felejtsük már végre el azt, hogy minden produkciónk mögé odarakjuk a Parlament látképét! Kurvára senki sem kíváncsi ilyen árukapcsolásra, az emberek itt a dalokra lennének kíváncsiak, és senki sem szereti, ha normális dal híján a különböző nemzetek a saját szimbólumaikkal próbálják befolyásolni. A Parlament sokat jelent nekünk, de a többi ojrópiai nemzetnek kb semmit. És itt őket kell meggyőzni, hogy szavazzanak ránk, nem a magyarokat, akik (már az a kevés aki nézi) úgyis hazaszavaznak. Tessék már kérem elhinni, egy ilyen versenyen egy jó dal százszor többet ér, mint akármennyi nemzeti szimbólum.

 Egy barátom kisegített, úgyhogy ismét van bringám. Ami már nagyon hiányzott, mert mióta tavaly ősszel ellopták a régit egy belvárosi bérház udvaráról, nem ültem biciklin.

Jó kis szerkezet ez az új, nagy örömömre igen kompakt, kisebb mint az előző, de mégis igen masszív. Egyenlőre még szokjuk egymást, az ülést nem sikerült eddig jóra beállítanom, de ezt leszámítva elég jól együttműködünk. Okulva a történtekből, vettem rá egy bazi vastag láncot egy izmos lakattal. A lánc olyan nehéz, hogy a kormányra szerelt kosár lehajlik tőle, akárhogy is megszorítom a csavarjait, ezért a bicikliülés alatti csőre tekerve hordom.

Namost ugye ősszel beköltöztünk a Zuglói házba, minek következtében az Andrássy úton megyek végig naponta kétszer. Az Andrássy útról azt kell tudni, hogy az egyik első bicikliút volt a Pesti oldalon, s nagyon látszik, hogy koncepciótlanul, hozzáértés nélkül építették.

Az út három szakaszra osztható.

1. Bajcsy-Zsilinszky úttól az Oktogonig.  Ezen a szakaszon a járda és az úttest között leválasztottak egy relatíve széles részt az út mindkét oldalán fém bütykökkel. A bicikliút és az út között pedig autók parkolnak. Bár rengetegen szidják, de nekem alapvetően nem lenne bajom ezzel a módszerrel, mert így a parkoló autók elszigetelik a bicikliseket a forgalomtól, ami elég biztonságos. Vagyis az alapötlet elvileg jó, de van két probléma. Az egyik az, hogy a bicikliutat buszmegállók szakítják meg, amiket bazaltkövekkel burkoltak le. A bazaltkő még a belső rugózással rendelkező autókban ülve is szétrázza az embert, de egy sima bicajon rendkívül szar. Vesekő ellen biztos jó, de szinte minden bicajos inkább kihajt az autók közé, csak ne kelljen ezen az iszonyatosan rázós terepen átevickélnie. A másik probléma, hogy ezen a szakaszon szinte állandó jelleggel filmesek kitelepülnek a bicikliútra a böhöm nagy buszaikkal, s mire a biciklis ezt meglátja, már az út felé sem tud kerülni a szorosan álló parkoló autók miatt, úgyhogy kénytelen felmenni a járdára. Régebben a taxisok is előszeretettel álltak a biciklisávban, mára szerencsére leszoktak erről.

2. Az út következő szakasza az Oktogontól a Kodály köröndig tart. Itt egy zseniálisnak éppen nem nevezhető húzással a bicikliutat egyesítették a gyalogosok járdájával. Mivel a környékbeliek rendszerint itt sétáltatják a kutyáikat, a pórázok miatt rengeteg konfliktus van a biciklisek és a gyalogosok között. Valakik rendszeresen le is ragasztják a bicikliutat jelző táblákat, persze a biciklisek erre fittyet hánynak. Ezzel együtt az Andrássy két oldalán van egy-egy párhuzamos úttest. Ha ezeken nem annyira bután lett volna kialakítva a közlekedési lámpák szabályozása, a biciklisek ezen tekernének.

3. Az utolsó szakasz a Köröndtől a Népligetig tart. Ezen a részen a gyalogos járda feltehetőleg megszűnik bicikliút lenni, mert bár ez táblákon nem tükröződik, de olyan burkolata van, amelyeknél csak a már korábban emlegetett bazaltkő a rosszabb. Biciklizésre teljességgel alkalmatlan. Úgyhogy itt norrmális bringás inkább a 2. pontban említett oldalsó utakat választja, amelyeken szerencsére annyira kicsi az autó forgalom, hogy igazán kényelmesen lehet tekerni rajtuk.

Én egyenlőre két hete bringázok, de megfigyeltem, hogy a reggeli órákban az Andrássy úton alig van forgalom, pedig az M3-asról a Belvárosba erre a legrövidebb az út. Vajon mi lehet az oka ennek?

 De jó, holnap nem kell korán kelni, ergó pötyöghetek még egy kicsit részeen, nyilván tele helyesírási hibával amúgy Schmitt Pál modjára. Egyszer ilyn is kell, szóval hajrá.

Naszóval adtunk egy akusztikus koncertet a Tarajos Gőtében. Tök jó volt, relatíve sokan voltak, Bandi barátjának Boginak volt a születésnapja. Túlnyomórészt saját számokat játszottunk, és ezzel együtt a közönség nagyon jól vette őket.

Én a magam részéről két okból is szeretem az akusztik koncerteket.

1. Jól lehet hallani a szövegeket.  A számok túnyomó részének a szövegeit én íropm, és nekem számít, hogy meghallgatják-e őket, vagy sem.

2. Nem kell nagy cuccot pakolni, vagyis koncert után nem kell autót vezetni, hanem közlekedhetek bicajjal, vagyis ihatok sört együtt a zenekar tagjaival. Most Gergővel és Norbival söröztem, és mivel ilyenkor őszinte hangulatom van, elég sok dolgot az értelmezés primer síkján beszéltünk meg, vagyis a szavak konkrétan azt jelentték, ami az értelmeező szótárban van, nem volt a beszélgetésnek másodlagos és harmadlagos síkja. Én ezt nevezem primer beszélgetésnek, néha szükség van erre az embert életében.Gergő elkisért a Városligetig, onnan bicajjal jöttem haza, s ahogy ott a nátrium lámpák fényében a platánok alatt tekertem a zörgő sárhányóval megáldott bicajon, gitárral a hátamon, egész különleges hangulat lett úrrá rajtam, mintha cukorpótlót innák töményen. Néha a színek összekeverednek hangokkal, ez a színesztézia, nekem most az ízek keveredtek össze a környezet érzékelésével. Nyilván ebbe belejátszott a sör okozta zsibbasztó bamba részegség, de ez egyike volt azoknak a pillanatoknak, amiket egész életemben nem fogok elfelejteni, mert az agyamban az axonok kapcsolódásának egy olyan kombinációja volt, ami még sohasem történt meg. Szerintem Kosztolányi volt hasonló hangulatban, amikor megírta a hajnali részegség címú versét.

 Máté fiam mesemániás. Minden második nap én mesélek a gyerekeknek lefekvés előtt, és ilyenkor mindig fejből kell kitalálnom történeteket, melyekben kell hogy legyen szörny, vagy valamilyen csereszabatos rémség és a főhős én kell hogy legyek. Ez utóbbi rész jól jelzi, hogy a gyerekeknek a mesék világa és a valóság összekeveredik, meg is szokták kérdezni egy-egy mese után, hogy akkor most ez igaz történet volt, vagy sem? Máté teljesen fel van villanyozva már attól is, ha este én mesélek nekik, ami komoly zsarolási potenciálhoz juttat engem a pizsamába öltözés és fürdés kiharcolása terén.

 Na ez megint nem egy szokásos bejegyzés lesz, hanem amolyan technikai jellegű. De ha egyszer ez a kérdés foglalkoztat, akkor nyilván erről írok. Mindenesetre megpróbálok közérthető lenni.

Mint azt korábban írtam, vettünk egy sorházat Zuglóban, amiről kiderült, hogy tele van hibával, ezért tetőcsere lett, újraalapoztuk, bevezettük a gázt, felújítottuk az elektromos hálózatot, a vízvezetékek jórészét is... A fűtés is készen van, egy Junkers kondenzációs kazán fűti a házat, eddig kitűnően ellátva a feladatát. A gáz és fűtésszerelőink rendes munkát végeztek, elég drága volt, de minden működik, gyorsan is dolgoztak, csak a hivatalok húzták az időt szokás szerint. Persze egy kóklerbe azért itt is belefutottunk. Amikor üzembe kellett volna helyezni a kazánt, kijött egy "szakértő", aki negyedóra múlva közölte, hogy a kazán rossz, és különben is keressünk más szakembert, mert ő Csepelről nem akar ide Zuglóba kijárni. Először nagyon kétségbe voltam esve, de a mondat második fele némi reményt adott azt illetően, hogy az illetőnek valószínűleg fogalma sem volt arról, hogy mit kellene a kazánnal kezdeni, s ezt az oltobelló dumát nyomta ahelyett, hogy a tudatlanságát beismerte volna. Szerencsére kárt nem csinált, pénzt nem kapott. Az áruház, ahol a kazánt vettük, ajánlott egy másik szerelőt, ő ki is jött, s gond nélkül üzembe helyezte a kazánt. Természetesen semmi baja nem volt.

Van tehát fűtésünk, melegvízünk, de az én agyam közben folyton azon jár, hogy mi lesz, ha már nem tudjuk a gázt megfizetni. Az biztos, hogy a gáz ára emelkedni fog a jövőben, tehát előbb vagy utóbb lépnem kell valamit. Az igazán tuti megoldás az lenne, hogy a nyáron összegyűjtött napenergiával fűtsük télen a házat. Első megközelítésben két lehetőség kínálkozik a napenergia tárolására.

• Kémiai formában történő raktározás. Ennek a megoldásnak az előnye a nagy energiasűrűség, a hátránya pedig az energiaátalakítás közbeni veszteségek. Eleve a legjobb napelem 22% körüli hatásfokkal alakítja át a fényenergiát elektromos energiává. Emellett ezek a napelemek igencsak drágák is. A keletkezett energiát akkumulátorokban kell tárolni, ezek drágák, nehezek, elővigyázatosan kezelendők, és egy idő után tönkremennek. Előnye a dolognak, hogy az akkumulátorokba bármilyen módon előállított energia betölthető, olcsó éjszakai áramból, otthoni gázmotorral előállított áramból származó energia, szélenergia. Az így eltárolt energiával télen hőszivattyút hajthatunk, amely minden egyes kivett kilojoulhoz négyszer annyi hőenergiát ad hozzá. Sajnos az akkumulátorok energiasűrűségén azért lehetne még javítani bőven. Az igazi az lenne, ha valamiféle üzemanyagot lehetne előállítani a nyáron gyűjtött napenergiával. Ha a hidrogént normálisan lehetne tárolni, akkor az ideális megoldás az lenne, hogy a nyáron megtermelt hidrogénnel télen áramot termelnénk, az árammal pedig hőszivattyús fűtést üzemeltetnénk télen. Oláh György kémikus találmánya, a metanollal működő üzemanyagcella tudna valami hasonlót produkálni, csak sajnos ennek a hatásfoka és a tartóssága még jócskán hagy kívánnivalót maga után. A metanol azért jobb a hidrogénnél, mert folyadék lévén, nagyon jól tárolható (akár hordókban az udvaron), míg a hidrogén nyomás alatt még a fémtartályok vastag falán is átdiffundál szépen-lassan. Ha sikerül metanolcella problémáit a kutatóknak kiküszöbölni, akkor a metanol lesz az az energiahordozó, amivel meg lehet oldani a mostaninál nagyságrendekkel olcsóbb fűtést (is, meg az olcsó autózást is). Talán mire nyugdíjas leszek, kiforrja magát ez a technológia, de egyenlőre nem pálya.
• Fizikai formában történő energiatárolás. Ennek a módszernek az a nagy előnye, hogy nem kell az energiát egyik formából a másikba alakítgatni, amely a veszteségek biztos forrása, hanem egyszerűen annyi történik, hogy egy nagy tömegű anyagot nyáron felmelegítünk, majd egy hőcserélővel télen a kívánt hőmérséklet szerint adagolva szépen kinyerjük a hőt a tárolóból. A problémát itt elsősorban a fizikai hőtárolás alacsony energiasűrűsége jelenti. Ahhoz, hogy egy lakóház télire való fűtéséhez szükséges energiát eltároljunk, iszonyat mennyiségű hőtároló anyagra van szükség. Persze vannak trükkök, amivel az energiasűrűséget növelni lehet. Nézzük, mik a lehetőségeink:

1.  Nagy fajhőjű anyagot kell választanunk. Kézenfekvő választás a víz, amelynek az összes hozzáférhető anyag közül a legnagyobb a fajhője. Hátránya a dolognak, hogy vízzel csak a 40-100 C° közötti tartományban tudunk dolgozni. Egy téli szezonra minimum 150 m³ víz szükséges, és ezt hőszigetelten kell tudnunk tárolni. Csak a méretek érzékeltetése végett ehhez egy akkora úszómedence kell, amelynek a felülete egy átlagos sorház alapterületével egyezik meg, és két méter mély. Mindezt víz és hőszigetelt medencében eltárolva. Finoman szólva drága beruházás....
2. Megnövelt hőmérséklet tartomány. A víznél szinte minden anyagnak rosszabb a fajhője, viszont sok esetben lényegesen nagyobb hőmérsékleti tartományban üzemeltethetőek. Példának okáért, ha apró szemcsés kavicsot használunk hőtároló közegnek, akkor akár 300 fokig is elmehetünk a hőmérséklettel. Így ugyan nagyobb tömegű anyagot kell használnunk, de az térfogatra a nagyobb sűrűség miatt nem jelent többet, mint víz esetén, viszont a kihasználható hőmérséklet tartomány nem korlátozódik a 40-100C° tartományra. A gond ott van, hogy ehhez olyan nappanel kell, ami nem vízzel működik, hanem valamilyen szintetikus olajjal, mint hőközvetítő közeg. Mindemellett a vezetékezésnél speciális forrasztástechnológiát kell alkalmazni, ami kibírja, emellett itt különlegesen jó hőszigetelést kell alkalmaznunk, mert a hő annál könnyeben szökik, minél nagyobb a hőmérséklet különbség a hőtároló anyag és környezete között. Ha ezeket sikerül megoldanunk, akkor 300C° felfűtési hőmérsékletet feltételezve durva közelítéssel harmad akkora térfogaton is el tudjuk tárolni a szükséges hőmennyiséget. A gyakorlatban ennek a magas hőmérsékletű hőtárolásnak nem igazán kiforrott a technológiája, a kereskedelemben kapható napelemek nem is alkalmasak arra, hogy ilyen magas hőmérsékletet elő tudjanak állítani.
3. Fázisátalakulás energiájának kihasználása. Ha az anyag halmaz vagy fázisállapot változáson megy keresztül, akkor ott az egyszerű fajhőnél jóval nagyobb energia szabadul fel, vagy kötődik le. Ha sikerülne olyan anyagot találnunk, ami a könnyen kezelhető 40-100 C° hőmérséklettartományban fázisátalakuláson is keresztülmegy, akkor a betáplált energiát nem csak hő formájában tudjuk tárolni, hanem ehhez még hozzájön egy meglehetősen jelentős fázishő is, amely igen jelentősen javítja a közeg hőtároló képességét. Praktikus okokból - mivel a hőtároló térfogatának minimalizálására törekszünk, a folyadék → gáz átmenet nem jöhet szóba. Ugyan ez a fázisátalakulás tudná a legtöbb hőt eltárolni, de a gáz halmazállapotú terméket nem tudjuk tárolni. Így a szilárd → folyadék fázisátalakulás jöhet csak szóba, mint energiatároló fizikai folyamat. Tehát olyan anyagra van szükségünk, amelynek olvadáspontja a kitűzött, könnyen kezelhető 40-100 C° tartományban van, olcsón beszerezhető, nem mérgező. A jó hír az, hogy félnapos keresgéléssel az interneten két ilyen anyagra is rá sikerült bukkannom. Az egyik a paraffin, ami a gyertyák alapanyaga. Körülbelül 60C°-on olvad. A hőtárolónk nyáron tehát úgy működne, hogy amikor a napelem elkezdi fűteni, akkor a szilárd paraffint melegítené 60 fokig, ott a paraffin elkezdene megolvadni, majd miután teljesen megolvadt, a folyékony paraffin melegedne tovább. Azonos térfogaton így a paraffin mintegy másfélszer annyi hőt tud eltárolni, mint a víz. Van egy ennél jobb anyag is, a nátrium-acetát, amelynek a hőtároló képessége  ebben a hőmérséklet tartományban az olvadáshőjének köszönhetően a vízének kétszerese.
4. Olvadáshő helyett kihasználhatjuk a vízoldható anyagok oldáshőjét is, bár ez már átmenet a kémiai és fizikai energiatárolás között. Mindenki tudja, hogy a konyhasó meleg vízben jobban oldódik, mint hideg vízben. Ha a hőtároló tartályunkba vizet és konyhasót teszünk, majd elkezdjük emelni a hőmérsékletet, akkor a konyhasó elkezd oldódni a vízben, közben pedig jelentős mennyiségű hőt köt le, ami akkor szabadul fel, amikor az oldat el kezd hűlni. A gyakorlatban annyit látunk, hogy a hőtároló alján hűléskor kiválik a só, a közeg hőmérséklete meg alig változik. Itt a gondot az jelenti, hogy nem lehet tetszőleges a víz mint oldószer, és az adott kémiai anyag aránya. Az oldáshő miatti energiaelnyelést sem egyszerű dolog számolni, ugyanis az oldáshő hőmérséklet és koncentráció függő, így inkább csak tapasztalati úton lehet meghatározni, hogy mekkora hőkapacitású az így kialakított rendszer. Az oldáshő táblázatokat figyelve az ammónium-nitrát tűnik a leginkább ígéretes anyagnak mivel könnyen hozzáférhető, és a fajlagos oldáshője is elég magas. 

A felsorolt opciók alapján eléggé nyilvánvaló, hogy házilagos körülmények között rendkívül költség és helyigényes egy akkora hőtároló kialakítása, amely elég nagy ahhoz, hogy a ház téli fűtésigényét ellássa. A legígéretesebbnek a metanol előállítás ígérkezik, de erre még sokat kell várni, mire piacképes lesz a technológia. A többi módszer költség és helyigénye akkora, hogy nem gazdaságos a megépítésük. Kisebb méretekben, pld. fatüzelés használata esetén a hőtároló megoldásoknak van létjogosultságuk, és felsorolt trükkök alkalmazásával jobb hőtárolókat tudunk kialakítani, mint az általánosan elterjedt mai víztartályok. ( Fatüzelés esetén azért kell hőtartály, mert a fa égése során rövid idő alatt szabadul fel nagy energia, és ezt célszerű egy tárolóban elraktározni, majd onnan igény szerint felszabadítani.)

Ennyit mára a tudomány és a technika szépségeiről.

Kis muzsi a végére:

A hétvégén szüretelni voltunk a családdal a Debrecen melletti Domboson. Mikor a fiúk ráuntak a szüretre, elvittem őket a közelben található templomromhoz. Ez a templom a valaha itt található népes Parrag faluhoz tartozott, amit a törökök pusztítottak el 1556 környékén. A falu aztán pár kilométerrel odébb Pallag néven újjáépült. Nézegettem a Google.maps-on, egyéb romok nem maradtak a faluból, házhelyek sem látszanak, a környék szántőföldjein semmilyen elszíneződés sem található, pedig a régészek így fedeznek fel régi településeket állítólag. Feleségem dédapja szerint a templomnak sem voltak a felszínen maradványai, de szántás közben az eke mindig elakadt arrafelé, és egy idő után valalki értesítette a régészeket, akik kiásták, utánna pedig valakik néhány falát újjáépítették, valamint egy fából készült kilátót is építettek fölé.

Odafelé rengeteg varjú károgott az utat szegélyező fákon, úgyhogy kitaláltam a két kicsi lókötőnek egy mesét, ami aztán azót annyira foglalkoztatja a képzeletüket, hogy mindenkinek elmesélik, akivel találkoznak.

Így szól a mese:

A Varjúlovas legendája

Hajdanán, amikor a magyarok már régi lakosnak számítottak a Kárpát medencében, egy szép nagy falu volt a Debrecentől északra található homokos buckás területen. Úgy hívták hogy Parrag. Történt egyszer, hogy a messzi Mongóliában a kutyafejű tatárok elhatározták, hogy elfoglalják Magyarországot, és az összes férfit megölik, a gyerekeket és nőket pedig rabszíjra fűzve elviszik messze az ő országukba. Az összes útban levő országot és várost elfoglalták, és dúltak, gyújtogattak, romboltak, fosztogattak amerre csak jártak. Mikor a magyar határhoz értek, többfelé oszlottak, hogy megosszák a magyar erőket. Pontosan tudták, hogy melyik helyeken érdemes betörni az országba, mivel korábban rengeteg kémet küldtek hozzánk, és ezek mindent lejelentettek a tatárok vezérének, a kánnak.

Több csapatban betörtek hát az országba, és az ellenük küldött magyar csapatokat az utolsó emberig lenyilazták, vagy kardélre hányták. A falvakat felperzselték, a nőket és a gyerekeket rabszíjra fűzve magukkal hurcolták.

Volt a tatárok között egy különösen kegyetlen parancsnok, akit a többi tatár csak varjúlovasnak hívott, mivel csapatát mindig varjak követték, ugyanis amerre csak járt mindenütt hullák szegélyezték az útját, akiken a varjak lakmározták. Ez a Varjúlovas nem elégedett meg a falvak felperzselésével, a férfiak leöldösésével, hanem az elfogottakat kegyetlenül meg is kínozta. Némelyeket megégetett, némelyeket karóba húzatott, másokat elevenen megnyúzatott. A saját katonái is rettegtek tőle.

Nos Parrag falu legnagyobb szerencsétlenségére Varjúlovas csapata őket is útba ejtette, amikor a tatár kán kiadta az utasítást az országban portyázó csapatoknak, hogy gyűljenek össze Muhinál, ahol a magyar király seregével akartak összecsapni.

Varjúlovas emberei bekerítették a falut, hogy senki se menekülhessen, majd tüzes nyilakat lőttek a zsuptetős házakra, amelyek hamarosan porig égtek. A házakból kimenekülő embereket egy helyre terelték, ahol aztán a férfiakat különválasztották a nőktől és gyerekektől és lenyilazták őket. A többieket pedig egy hosszú szíjhoz kötötték, a szíjat pedig egy szekérhez. Így indult el a menet Muhi felé. Esténként letáboroztak, és a foglyokat elküldték rőzsét szedni. Ezután tüzet raktak, s a foglyokkal megfőzették a vacsorát, amely a faluban zsákmányolt birkákból készült. A foglyoknak le kellett vágniuk néhány birkát, feldarabolni őket, s hatalmas üstökben megfőzni. Ők csak a csontokat kapták, a húst a tatárok ették meg. A vezér kapta a birkafejeket, amelyeket finom csemegének tartottak a tatárok, különös tekintettel a birka szemére. Ez volt Varjúlovas kedvenc csemegéje.

Volt a foglyok között egy kisfiú, akit Gödör Bencének hívtak. Onnan kapta a nevét, hogy egy gödörben találta meg egy favágó a falu határában. Senki sem tudta, hogy kik lehettek Gödör Bence szülei, de a favágó befogadta a házába, s azóta Bence együtt járt vele az erdőre. Bölcs ember volt az öreg favágó, rengeteg dologra megtanította Bencét az erdőről. Bence mindent tudott a növényekről, állatokról, gombákról. Tudta melyik növény ehető, melyik jó kötélnek, melyiket érdemes tűzifának használni.

Az egyik este, amikor a tatárok kihajtották őket rőzsét gyűjteni, a bokrok alatt rengeteg gombát pillantott meg. Egyből felismerte, hogy ezek nem ehető gombák, hanem a halálos mérgű gyilkos galócák. Egy terv kezdett kibontakozni a fejében. Gyorsan elkezdett száraz gallyakat szedni a gombák mellől, s közben összeszedte az összes galócát, amit talált, és berakta a zsebébe. Este, amint elkezdték főzni a birkahúst, mindegyik kondérba belemorzsolt egy két gombát. Jó apróra, hogy ne lehessen észrevenni. Ezután szólt a többi rabnak, hogy ezúttal ne egyenek a csontokból, amiket a tatárok hagynak meg nekik, ha meg erősködnek, akkor csináljanak úgy, mintha megennék, de ne nyeljék le, hanem később köpjék ki.

A tatárok jóízűen befalatozták a mérgezett húst, majd miután felállították az őrséget, aludni mentek. Másnap reggel mindegyik arra ébredt, hogy rettenetes hányingere van, s rettenetesen fáj a hasa. Már nem voltak olyan állapotban, hogy bosszút álljanak a rabokon, mert járni se tudtak. Ekkor a rabok egy karddal elvágták a köteleiket, és lefegyverezték a kínok között vonagló tatárokat. A zsákmányolt fegyverekkel aztán sorra leöldösték fogvatartóikat, kivéve a Varjúlovast, akit felkötöztek a lovára, s megindultak vele vissza a faluba.

Pár nap múlva megérkeztek a falu romjai közé. Varjúlovas ekkor már a halálán volt, de annyira gyűlölték őt a falubeliek, hogy nem hagyták egyszerűen meghalni, hanem hozzákötötték egy oszlophoz, és elevenen megnyúzták.  Miközben ez történt, rengeteg varjú gyűlt össze a környező fákon s mindegyik arra várt, hogy a holttestből lakmározhasson, de a falusiak elégették a Varjúlovas maradványait, s a hamvait elásták.

Negyven nap múlva éjszaka az alvó emberek hatalmas károgásra ébredtek. A falu felett rengeteg varjú körözött. Éppen telihold volt, úgyhogy jól lehetett látni, hogy a varjak épp afelett a hely felett repkednek, ahol a Varjúlovas hamvat temették el. Kisvártatva el kezdett repedezni a föld, s sűrű fekete füst gomolygott elő a föld alól. A füstből a Varjúlovas alakja formálódott ki, aki ezután a falusiak felé mutatott, mire a sok varjú nekitámadt az embereknek, és megpróbálta a szemüket kivájni. Az emberek elmenekültek leégett házak pincéjébe, de bizony sokukat megvakították a nekivadult varjak. Közben a varjúlovas kegyetlen nevetése hallatszott mindenhol. Amikor megjelent a nap első sugara, az árny szertefoszlott, s a varjak is elrepültek.

Ez az eset aztán évente megismétlődött a varjúlovas halálának évfordulóján. A falu lakosai kétségbeesésükben elmentek a közeli Debrecenbe a paphoz, hogy mit lehetne tenni. A pap azt mondta nekik, hogy egy templomot kell építeni a Varjúlovas hamvai fölé, mert a megszentelt földön keresztül nem fog tudni kijutni a föld alól. Így is tettek a falusiak, s egy szép templomot építettek azon a helyen, ahol a Varjúlovas hamvait elásták.

Igaza lett a papnak, s amikor elérkezett a Varjúlovas halálának évfordulója, hiába gyűltek össze éjfélkor a varjak, s hiába károgtak, a föld csak nem repedezett meg, s a fekete füst sem tudott előtörni. A varjútámadás elmaradt.

Az emberek nagyon örvendeztek azon, hogy sikerült megfékezni a Varjúlovas szellemét. Azt azonban nem tudták, hogy mennyire felmérgesítették a Varjúlovast! Csak feküdt ott tehetetlenül a föld alatt, és nem tudott senkinek se ártani. Ez rendkívül bosszantotta. Hosszú évek, évtizedek, évszázadok múltak el, s már mindenki megfeledkezett a Varjúlovasról. A falu szépen gyarapodott, s az emberek már csak az öregek mondáiból tudták, hogy hajdanán milyen szörnyű dolgok történtek az őseikkel.

Hanem a varjúlovas nem nyughatott a föld alatt. Mivel kínhalált halt, a szelleme és a maradványai is kínok között hevert a föld alatt. Kínjában kinyúlt szellemkezével, s a falu fáinak gyökereit mind magához húzta. Amikor elérkezett a halálának évfordulója, s összegyűltek a varjak, azoknak a károgása erőt adott neki, s megrántotta a fák gyökereit. Elkezdett rengeni a föld az egész faluban, de a legerősebben a templom alatt rengett, ott, ahol a Varjúlovas maradványai voltak eltemetve. Az emberek fejvesztve menekültek ki a házaikból, amelyek sorra dőltek össze. A templom is összedőlt, de az alapjait szerencsére nagyon erősre építették, így azok álltak a földrengést, s a Varjúlovas nem tudott kiszabadulni.

Mivel a falu teljesen elpusztult a földrengésben, az emberek úgy döntöttek, hogy nem akarnak tovább ilyen veszedelmes helyen lakni, s a falut jóval odább építették újjá. A templom romjait lassan betemette a föld, s mindenki teljesen elfeledkezett róla, csak nemrég fedezték fel, amikor szántás közben az eke beleakadt a téglákba.

Ma már csak kevesen tudják, mi fekszik a templom alatt. Az alapok szerencsére most is erősek, s a templom falai közül is néhányat újjáépítettek. A varjak máig előszeretettel tanyáznak a környék fáin, s várják, hogy a Varjúlovas szelleme előjöjjön.

Itt a mese vége, fuss el véle.

A képen Bono, a U2 énekese teázgat Medvegyev orosz elnökkel. Legalábbis az index így aposztrofálta a fotó tartalmát.

Nekem speciel sokkal inkább úgy tűnik, hogy két amatőr szinész próbálja eljátszani a Macskafogóból Herr Teufel és kedvenc beosztottja Safranek egyik beszélgetését. Medvegyev a képen tökéletesen hozza a dúsgazdag maffiózót. Napszemüvege megközelíthetetlenséget sugároz, a kéztartása pedig elárulja, hogy rettentően magabiztos, és valamit úgy magyaráz a megtiszteltetéstől szinte ponttá zsugorodni akaró Bonónak, hogy teljesen tisztában van önnön fennsőbbrendűségével.

De ezen a képen nyilvánvalóan nem Medvegyev az érdekes, ő ugyanis pontosan azt hozza, amit elvárunk tőle. Medvegyev egy teljesen szokásos mutyipolitikus, aki Putyin farvizén most speciel a világ legnagyobb országának elnöke lett. Mindezt magától értetődő természetességgel fogadja, hiszen hisz saját magában. Mindig ott volt a megfelelő helyen, a megfelelő pillanatban, s ezért az elért sikereit - bár látszólag Putyin bábja - elsősorban magának köszönheti. Medvegyev figurája teljesen szokványos az Oroszországban. Olyan keleti kényúr ő, aki a felszínen nyugati playboynak szeret látszani, de elég csak egy kicsit megkapargatni a felszínt, rögtön kiderül, hogy belül egy bojár lakozik, aki a szervilizmusban hisz mindenekfölött - bárhol is helyezkedjen el a hatalom ranglétráján.

Mondom, a képen nem Medvegyev az érdekes, hanem Bono. Ez a kép jól példázza, hogyan törik be egy ember az évek során akkor is, ha erre nincs is kényszer. Bono gazdag és sikeres. Önálló véleménye van. Imádják a nők. Nem egy tipikus botrányhős, ezért a bulvárlapok is relatíve békénhagyják. Mindehhez társul, hogy mélyről érkezett, és nem a kapcsolatainak, alkuinak, gátlástalanságának köszönheti azt amit elért, hanem a zenei tehetségének. Jó szövegei vannak, jól énekel. Ha a fotón látható két embert mérlegre teszzük, egyértelműen Bono az, aki értékesebb.

A fotó még sem ezt sugallja. A fotó egy pompától elámult prolit mutat, aki - bár jóval magasabb - de igyekszik minél kisebbre összekucorodni egy maffiafőnök jelenlétében.

A maffiafőnök szeret színészkedni. Igaz, hogy egy ripacs, de a nép így is szereti. A maffiafőnök most azt játssza, hogy ő egy rocker. Aki rockerekkel barátkozik. Nem mintha bárki is komolyan venné ez esetben a barátkozás szót. A maffiafőnököknek nincsenek barátai, csak beosztottjai illetve ha épp olyanjuk van, akkor vesznek maguknak kurvákat. Vagy popsztárokat. Vagy - és ez a nagy szégyen - rocksztárokat.

A rockzene úgy indult, mint az establishment ellenesség egyik legfontosabb művészi kifejezése. A punk továbbment ezen az úton, a rockzene viszont - pont az ilyen Bonófélék miatt - sajnos hozzásimult az establishmenthez. Az első nagy pofon az volt, amikor a Beatles elfogadta a lovagi címet. Köztük John Lennon, pedig neki azért volt némi esze és gerince is. Volt egy zenekar akkoriban, amelyik nagyon rászállt a Beatlesre ezért annó. Mára azonban a Rolling Stones tagjai is büszkén viselik a Sir-t a nevük előtt. Mentségükre legyen mondva, hogy legalább nem mindegyik. Néhányuk tényleg tudta, hogy amit csinálnak, az nem összeegyeztethető azzal, hogy belecsapjunk roskatag uralkodók vagy politikusok dohszagú, illetve pénztől elkoszolódott bűzös tenyerébe. Aki az antiestablishmentről énekel, az  ne menjen még csak közelébe se egy politikusnak, nehogy lekapja egy buzgó lesifotós.

A legnagyobb baj ezzel a képpel, hogy az látszik belőle, Bono nem érti mi a baj azzal, hogy ő politikusokkal jópofizik. Pedig két probléma is van. Egyrészt ne keverjük szezont a fazonnal. Medvegyev politikája nem hinném, hogy különösebben egybevág Bonó demokráciáról alkotott nézeteivel, tehát már csak ezért sem kellene vele smúzolni, másrészt egy politikus és egy híres zenész találkozása nem win-win szituáció. Ugyanis Bono rajongói leginkább leszarják hogy Bono találkozik-e Medvegyevvel, ellenben Medvegyev rajongói igenis díjazzák, hogy lám a mi elnökünknek még ez a büszke nyugati "lázadó" is fejet hajt.

Hogy egyik kedvenc blogomat idézzem, rockzenésznek politikusok szekerét tolni, a seggüket nyalni, vagy akárcsak kezetfogni velük nem menő, hanem a rockzene gyökereinek elárulása. Egy rockertől távol kell álljon a szervilizmusnak még a látszata is. Bononak el kéne döntenie, hogy rocker akar lenni, vagy politikus. A kettő egyszerre meglehetősen nevetséges.

Na és a végére egy kis szervilizmus nélküli rockzenei ajánló:

Ezen mai blogbejegyzés apropóját az építőiparral való első találkozásom adta. Vettünk ugyanis egy sorházat Zuglóban tavasszal, ami június közepétől kezdve folyamatosan munkát ad nekünk. Eléggé belenyúltunk a rosszba, ugyanis a ház - bár meglehetősen jól néz ki, de tele van rengeteg hibával, amelyek kijavítása mostmár lassan olyanná teszi az életünket, mintha építkeznénk.

Kezdődött a dolog azzal, hogy szerettünk volna egy tetőtérbeépítést. Mivel eddig semmilyen kapcsolatom nem volt a magyar építőiparral, ezért az interneten a google-ba beírtam a szót, s valahol így találtam rá a gipszkarton.info.hu-ra, ami valójában Gézát jelenti (Sebő Géza), az ezermestert, aki villanyszerel, könnyűszerkezetes házat épít, fest, glettel. Szóval Géza kijött, s felmérte a terepet, majd közölte hogy ide bizony ács is kell, mert a tető egy katasztrófa, ez nem fog semmit sem kibírni. Ajánlott három ácsot, akik közül kettőt felhívtam. Mindegyik a fejét fogta a tető állapota láttán, viszont az egyik még a padlásra se volt hajlandó felmászni, meg teljesen a saját elképzeléseit erőltette, úgyhogy őt kihúztam a listáról, s így jött a képbe Turai Zoltán, aki normális árajánlatot adott normális határidővel.

Neki is kezdtek a tetőnek, nekem meg mákom volt, mert az idei igen csapadékos nyáron pont azt a három hetet sikerült kifogni, amikor az idő egész száraz volt. Na jó, egy zuhé azért összejött, de ennyi belefért. A tető határidőre elkészült, szerencsére cserepet nem kellett venni, a régik kerültek újrafelhasználásra.

Mivel a házban villannyal fűtöttek, s ezt nem akartuk továbbra is vállalni, idejekorán elkezdtem foglalkozni a gázfűtés telepítésének kérdésével. Ismerősöm ajánlotta a Delta-T Kft.-t, akik nála csinálták a gázt. Felhívtam őket, hamarosan ki is jöttek, felmérték a helyzetet, gondolatban már le is rakták a csöveket, úgyhogy megállapodtunk, hogy én elküldöm a ház alaprajzát, ők meg küldenek egy tervet, amit aztán majd engedélyeztetni kell a Gázműveknél. Másnap elküldtem az alaprajzot, amit egy ingyenes szoftverrel csináltam. A szoftver pdf formátumba rakja ki az alaprajzot, az első lapon sorolja fel a szobák számát, nyílászárókat, stb. míg a második lapon van az alaprajz.

Várok egy hetet, semmi. Várok még egy hetet, s rácsörögtem a faszira, hogy mi tart ilyen sokáig egy alaprajz elkészítésén. Közli velem, hogy nincs alaprajz, csak egy felsorolás. Mondtam neki, hogy ha ilyen problémája van, akkor kérdezzen, szívesen elmondtam volna neki, hogy a második oldalra kell lapozni. Ekkor már egy kicsit kezdtem gyanakodni, hogy ezek nem profik.

Közben készült a tető, gondoltam, nem baszogatom őket, úgyis csak utánna tudnak elkezdeni dolgozni, de mikor kész lett, rácsörögtem megint a faszira, hogy mi van. Hát ja, hát ő elfelejtette, meg különben is egy két dolgot személyesen akar megmérni. Mondon jó, akkor mérjen. Hogy majd ő jelentkezik. Két hét múlva rácsörgök, hogy mi van? Ja, hát ő szabadságon van, de ha visszajön, akkor mjad felhív. Na hát azóta is hív a faszi.

Mivel az ács bevált, megkérdeztem, hogy tud-e ajánlani valakit, aki ért a fűtésszereléshez. Eszébe jutott Nagy József, aki falubelije, s nagyon lelkiismeretes ember hírében áll. No felhívtam Józsefet, aki két nap múlva ki is jött, aztán gondolatban már meg is csinálta a fűtést, mondta a jobbnál jobb ötleteket. Vele is abbamaradtunk, hogy küldöm az alaprajzot, ő meg a terveket és az árajánlatot, meg valami fazon telószámát, akinél a bekötést kell intézni.

Elküldöm az alaprajzot, semmi reakció. Vártam három napot, felhívom. Hát neki kiment a fejéből a dolog, de másnapra küldi. Másnap semmi, két nap múlva rácsörgök, hogy szeptember végére el kéne készülnie a dolognak, úgyhogy pörgessük egy kicsit munkát. Ó hát persze, holnapra küldi. Egy lófaszt, megint nem csinált semmit. Elkezdtem sms-ekkel és emailekkel bombázni, semmi reakció. Megpróbáltam felhívni, nem veszi fel a telefont. Írtam egy sms-t, hogy vasárnapig kapja össze magát, mert mást keresek, semmi reakció. Persze vasárnap se küldött semmit.

Most ott tartunk, hogy a harmadik gázos jön ki szombaton felmérni a házat. Őt az anyósom ajánlotta. Ha  ez se válik be, akkor az interneten beírom a gugliba hogy gázszerelés, s felhívom az első telefonszámot. Lehet hogy megint bejön, mint annó Gézával a gipszkartonossal. Aki közben megcsinálta a tetőtérbeépítést, minden határidőt tartott, lelkiismeretesen elszámolt, nem trükközött, csak dolgozott normálisan. Na ilyen kéne nekem gázszerelőbe is.

Itt nyafog mindenki, hogy nincs munka az építőiparban. Hát a két kedves gázszerelőre rohadjon rá az ég, ilyen morál mellett remélem mihamarabb csődbe mennek. A seggfejkedésüknek az lett a vége, hogy egy hónapig az anyósomnál kell meghúznunk magunkat, mert nem tudunk beköltözni, amíg nincs melegvíz.

Azt még nem említettem, hogy a ház felázik alulról. Kihívtunk egy szakértőt, aki megvizsgálta a falakat, s megállapította, hogy a ház alsó része az ötvenes években oly divatos üreges téglafallal rendelkezik. Ennek lényege, hogy két sor élére állított téglákból épült fal között átkötő téglák vannak itt ott. Ennek az az előnye, hogy a fal jobban hőszigetel, és kevesebb tégla kell hozzá, hátránya meg az, hogy gyengébb, másrészt utólag nem lehat szigetelni. Mivel nem értettem, hogy miért jön fel egyáltalán a víz, leástam a fal mellett, s azt találtam, hogy a háznak bizonyos részeken egyáltalán nincs alapja. Hát enyhénszólva kiakadtam egy kicsit, s hosszas vívódás után arra jutottam, hogy kerül amibe kerül, utólagos alapozást fogunk csinálni. Kerestem az interneten embert, hát meg kell mondjam, elég kevesen vállalnak ilyet. Sikerült egy mesterrel megállapodnom, aki megnézte a házat, és megállapította, hogy a sarkakat tömör téglából csinálták, mert azok viselik a terhet, s csak a fal többi része üreges, amit azzal is súlyosbítottak, hogy az üreges részek alá nem tettek alapot, csak a sarkakhoz. Elvileg két hét múlva nekilátnak, remélem nem járok úgy velük, mint a gázosokkal.

A történet itt folytatódik!

És bár kiszabadultunk az Őrmezői panelból, azért egy kis búcsúzás tőle ide a végére befér.

Az Arany János utcában dolgozom immáron 5 éve. Nemsokkal kezdésem után jöttek az emlékezetes 2006-os önkormányzati választások, amikor is Rogán Antal kiütötte Steiner Pált a kerület főpolgármesteri székéből. Steiner egyébiránt ízig-vérig szocialista módszerekkel kormányzott, azaz nem csinált semmi látványosat, segélyezte a nyugdíjasokat, a kerületet pedig hagyta lepusztulni. Rogán alatt viszont igen látványos változásokkal szembesültünk, a kerület elkezdett az lenni, aminek lennie kell, vagyis Budapest szíve, egy hatalmas sétálóövezet. Nyilván Bécsnek sosem lesz igazi vetélytársa, hiszen Bécset a németek is kímélték, az oroszok is, és a szövetségesek is, nemúgy mint a fővárosunkat, de ha valaki látni akar egy hatalmas folyammal teljesen összenőtt várost, akkor az csak itt találja meg ezt. Budapest és a Duna úgy együtt van, ahogy egyetlen másik város sem a folyó mentén.  Prága és a Moldva kapcsolata ilyen, meg Párizsé és a Szajnáé, Londoné és a Temzéé, de Budapest azért különb ezeknél, mert a Duna egy igazi hatalmas folyam, míg az előbbiek inkább csak folyók.

De igazából nem erről akarok áradozni, hanem egy érdekes megfigyelésről. Én kérem gyanakszom. Gyanakszom Rogánra. Talán Tóni nem volt jó irodalomból, és legalábbis bukásközelbe kerülhetett, ugyanis szembeötlő, hogy mennyire rájár a rúd az Arany János utcára, mióta ő a polgármester itt az ötkerben. Persze az is lehet, hogy az utcában levő bankokat utálja - van ugyebár három is-  esetleg az Egészségügyi Minisztérium miatt pikkel - ugye emlékszünk, mekkora csatákat vívott Horváth Ágnessel a parkoló miatt. Sokféle magyarázat létezik még, de az biztos, hogy az Arany János utcaiak Rogánt együtt emlegetik a Mohácsi vésszel.

A most már szinte állandósult pusztítást tekintve önkéntelenül is felmerül bennem, Rogán kampányát az Aszfaltbontók Szövetsége, a Kábelfektetők Országos szervezete, és a Bitumenezők Társasága pénzelte. A jellemző eljárás errefelé az, hogy a benyújtják a terveket, hol milyen kábelek, vezetékek, stb. kell hogy menjenek, aztán a munkát gondosan elosztják. Egy a lényeg, egyszerre csak egy kábelt fektetnek. Aztán visszabetonoznak, bitumen, stb. Hagyják a hülye járókelőket, meg autósokat egy pár hónapig hadd élvezzék a normális utcakép gyönyöreit, de ha letelik az idő, a kőtörő kalapácsok újra megjelennek, hogy a következő lefektetetndő vezetéket is bevarrják a föld alá. Tónink emellett nagy barátja a közterületfoglalóknak is. Errefelé teljesen bevett dolog, hogyha egy belsőudvaros házat felújítanak, akkor az egyrészt minimum három évig kell hogy tartson, másrészt a fél utcát lefoglalják főleg a kivitelező cég belvárosban parkolni szándékozó alkalmazottai számára. A hülye gyalogos meg a gyerekeivel cikázzon az autók között. Fasza. Oké  hogy  Tóni kiverte az Egészségügyi Minisztériumból a parkolójuk megosztását, de ennek többszörösét elveszi az állandó útfeltúrásokkal. Két magyarázat van, vagy hülyék dolgoznak a polgármesteri hivatalban, vagy korrupció van. Tényleg Tóni, azt hitted nem vesszük észre, hogy három hónapon belül kétszer is feltúratod az utcát?

Most olvastam, hogy Rogán lesz Tarlós helyettese, már ha Tarlósnak összejön a polgármesterség. Na, ez micsoda perspektíva! Demszkyék se kispályások, amikor a város megbénításáról van szó, de az eddigiek szerintem sehol sincsenek ahhoz, amikor Tóni és kompániája nekiáll a várost széjjelkapni. 

Szóltam előre!

u.i. 2015 nyara. Az Arany János utcát megint feltörték. Csöveket cserélnek.

 u.i.i. 2017. Újra végig lehet közlekedni az utcában.

u.i.i.i 2018. Egy hotelt építenek a Sas utca sarkán. Az utca itt megint fel lett törve.

u.i.i.i.i. 2020. A hotelépítés befejeződött. Az utca újra járható.

u.i.i.i.i.i. 2021. Megint feltörték az utcát. A változatosság kedvéért megint csöveket cserélnek, plusz díszburkolat.