Volt honnan örökölnie ezt a függőséget, én is ilyen voltam, de én elsősorban a nagyszüleimet nyúztam. A családban két jó mesélő is volt, az anyai nagyapám, és az apai nagyanyám. Nagyapám elsősorban háborús történeteket szokott mesélni, a saját világháborús tapasztalataira alapozva, Nagyanyám viszont élete nagy részét Nakon töltötte, és az ő történetei az ottani folklór részei.

A történelem mindig is a kedvenc tantárgyaim közé tartozott, és az ilyen tárgyú ifjúsági regényekből rengeteget fogyasztottam. A mai napig rajongok a várakért, a régi temetőkért, romokért. A mamát is gyakran faggattam arról, hogy tud-e ilyen jellegű történeteket? És tudott. A mamának elég jó memóriája volt, és ő még az a nemzedék volt, amelyik eljárt annó közös kukorica morzsolásokra, ahol a falubeliek az egyhangú munkát történetek mesélésével változtatták közösségi élménnyé. A falunak sok legendája volt, a legrégebbi a török időkből, egy bizonyos lányszöktetés, a legfrissebb pedig egy katonaszökevény körül bonyolódott, s epizódszerepet játszott benne a dédapám, meg a nagyanyám is. Egyszer ezt is el fogom mesélni, de a mai írás egy titokzatos római várossal kapcsolatos családi ismereteket foglalja össze, némi tényanyaggal alátámasztva.

A Mama egyik története a keresztanyjáról szólt, aki a Naktól keletre fekvő  Nosztány puszta melletti uradalmi répaföldek kapálásakor egy aranyboglárt talált. Naiv teremtés lehetett, mert megmutatta a tiszttartónak, aki elvette tőle, hogy megmutatja a földesúrnak, aztán persze a boglár soha többet nem került elő. Ez még az 1800-as évek végén történt, de annyira mély nyomot hagyott a családi emlékezetben, hogy még az is fennmaradt, miszerint a boglárban kék színű kő volt.

A másik idevágó történet jóval frissebb, és apám is megerősítette, hogy igaz. A helyszín szintén közel van Nosztányhoz, de attól délebbre, a Nakról Dombóvárra vezető kövesúttól jobbra, egy kisebb erdőben van. Ahogy a Mama mesélte, az erdőben gallyat gyűjtő férfiak felfedezték, hogy egy helyen beszakadt a föld, és egy téglával kirakott falú pince látszik ki a föld alól. Erre persze összegyűlt a falu apraja és nagyja, egy fiatalember pedig rögtön le is akart mászni, de az öregek visszatartották. Egy hosszú rúdon gyertyát dugtak le a pincébe, és kiderült, hogy a pince tele van széndioxiddal, mert a gyertya rögtön elaludt. Így aztán a pincét sorsára hagyták. Valamelyik falubeli kitalálta, hogy biztos Szigetvárra vezet (szép teljesítmény lenne az alagútásóktól - Szigetvár 150km-re van a helyszíntől, közben mocsarak, folyók, dombok, völgyek). Apám még látta a gödröt, de ő sem vizsgálta meg közelebbről.

Úgy tizenöt évvel ezelőtt, amikor az erdő melletti úton mentünk autóval, megmutatta nekem, hogy merre kell bemenni a fák közé, hogy a romot megtaláljuk. Ha Máté elég nagy lesz, elmegyek vele, és megpróbáljuk megtalálni az alagutat.

A harmadik - eddigiekhez lazán kapcsolódó családi legenda helyszíne a falu ellentétes végén, a szőlőhegyen található. A mama unokatestvére pincét szeretett volna ásni, s két méter mélységben legnagyobb meglepetésére egy hatalmas kőre bukkant. Na most azt tudni kell, hogy Nak Somogy és Tolna határán fekszik, egy löszös dombvidék kellős közepén. Errefelé nincsenek sziklák, csak lösz, agyag, néhol foltokban homok. Ennyi. Követ legközelebb a Mecsekben illetve a Balaton északi partján találni. Nem véletlen, hogy ami vár volt errefelé, az mind földből, és fából, jó esetben téglából épült. Ergó nyilvánvaló, hogy a követ valakik odavitték. Persze ez abból is kiderült, hogy a kövön római számjegyek vannak, talán valamilyen mérföldkő lehetett. Volt errefelé római hadiút a régi térképek szerint, de ennek már semmi nyoma a felszínen.

Na szóval ezek a történetek már elég régóta dolgoznak bennem, és el is határoztam, hogy építek egy fémkeresőt, amivel majd átvizsgálom a környéket. Az egyik Rádiótechnika évkönyvben találtam is egy jó kapcsolást, amit el is készítettem, de kipróbálni nem volt időm, s idővel az alkatrészeit felhasználtam egy erősítőben. Ez egyébként egy meglehetősen érdekes kapcsolás volt, a működési elve az örvényáramokon alapult. Egy tekerccsel mintegy belelőttük a mágneses mezőt a földbe, ahol, ha az valamilyen fémtárggyal találkozott, örvényáramot indukált benne, ez az örvényáram egy kis fáziskéséssel egy ellenirányú mágneses teret keltett. Ezt a tekercs érzékelte, és az így detektált jelet pittyegéssé alakította, amit egy fülhallgatón keresztül kellett hallgatni. Egy méter mélységig működött, ami elég tisztességes távolság, ennél mélyebbre nem is szívesen ás az ember.

Aztán nemrégiben a házunkat nézegetve a googlemaps-on hirtelen eszembe jutott, hogy hátha sikerül megtalálnom a történtek színterén egykor elterülő római város maradványait. Az itteni löszös talaj ugyan a várak építésének nem valami jó alapanyaga, viszont felülről nagyon jól látszanak rajta azok a helyek, ahol egykor épületek álltak, mégha azoknak felismerhető maradványaik a felszínen nem is találhatóak. Ugyanis a lösz színe igen erősen függ annak víztartalmától, s a régi épületek alapjai alatt a talaj tömörebb az egykori alapozás miatt, így kevesebb vizet tud befogadni. Másik oka az eltérő színnek a tégla és mésztörmelék esetleges megléte, ami szintén elszínezi a talajt.

Nos, elég sokáig meregettem a szemeimet, de megérte, ugyanis megtaláltam Ioviát. Hölgyeim és Uraim! Íme:

Ha valaki nem tudná mit keressen, az koncentráljon a kép közepén található halvány négyzetre. Azok a világos vonalak a négyszögletes római erődítmény falainak nyomvonalát mutatják. Belül épületek is voltak, azonban a felbontás nem elégséges ahhoz, hogy azonosítsuk őket. Az erődtől délkeletre is található egy elmosódott foltocska, ez is épületek helyét jelzi, talán valamilyen légiós ellenőrzőpont lehetett.

A kép bal alsó sarkában látható a Nakot Dombóvárral összekötő út egy részlete. Kicsit feljebb, kb. az erőddel egy magasságban az út nyugati oldalán található az az erdő, amelyben a beomlott pince, vagy alagút található. A képen az egykori vízviszonyok is remekül kivehetőek. Látható hogy egykor több forrás is volt a környéken, ezek kioldották a lösz összetevőinek egy részét, és a visszamaradt világosabb réteg jól jelzi a régi medreket.

Maga a római út is kivehető, az erőd közepéből indul északi irányba. Kőborítása ma már nem található meg, feltehetőleg elhordták és építkezéseken használták fel e kőben szegény vidék lakosai.

Ami nagyon furcsa:

Ugyan az egykori városfalnak a felszínen nyomai nem találhatóak, mégis egyes mai tereptárgyak az egykori fal pozíciójához igazodnak. A település keleti fala mentén egy földesút van. Pont ott, ahol a fal volt. A város egykori területén ma található legelő pontosan az északi falig húzódik. A város nyugati oldalán láthatunk egy kis négyszögalakú erdőfoltot, melynek külső oldala pont az egykori nyugati falnál található. Mindezek úgy, hogy a falak egykori helyei csak a levegőből látszanak.

A képen jól láthatóak az egykori őrtornyok és falak helye.

Egyenlőre ennyit tudok a helyről megállapítani, mint írtam megvárom, míg Máté felcseperedik, s akkor tüzetesen bejárjuk a helyszínt.