A hétvégén meglátogattam Apámat, aki súlyos beteg. Leginkább beszélgetni mentem, ugyanis minél kevesebbet foglalkozik a bajával, annál jobb.

Ezen kívül még két fontos körülmény játszott abban közre, hogy a mai blogbejegyzés megszületett. Az egyik az, hogy újra olvastam Fekete Isván "Ballagó Idő" című önéletrajzi regényét. Amit amúgy minden apukának ajánlok, hogy a 11-12 éves gyereke kezébe adja oda, jelentősen hozzá fog járulni a gyerek szellemi épüléséhez.

A másik ilyen körülmény az volt, hogy egy hete volt Halottak napja, és a temetőlátogatást most végeztem el.

Ez a két dolog, s az, hogy apámról főleg a múltról lehet beszélgetni a szűkebb hazám felé terelte a gondolataimat az utóbbi napokban.

Először a füredi temetőben gyújtottam gyertyát Katica mama sírjánál. Őt mikor még élt, csak simán mamának hívtuk a bátyámmal, s tegeztük, holott apám magázta. Igaz, mi már a hetvenes években voltunk kisgyerekek, amikor a szülők magázása teljesen idegennek hatott volna. A furcsa az, hogy ennek ellenére a másik, anyai nagyanyámat én is magázom, talán mert vele messze nem voltunk annyit együtt gyerekkorunkban.

Szóval Katica mamára visszatérve, nyaranként sok időt töltöttünk nála Nakon, ami egy kis Tolna megyei község, pontosan a megyehatáron. Annyira a megyehatáron, hogy a Naki szőlőhegy a völgy túloldalán már Somogyban van, ami ugye az én megyém .

Nak egy érdekes falu. Elég távol esik a városoktól. A hetvenes években és a nyolcvanas évek elején még csak egy igen rossz állapotú kövesút vezetett be a faluba Dombóvár felől, igen nagy kerülővel a közeli Szakcson keresztül, ami járási székhely volt.Jó pár olyan esetre emlékszem, amikor a kocsival annyira beragadtunk a sárba, hogy tolni kellett. Volt ellenben a falunak kisvasútja, aminek egyik vége Attalánál vagy talán Csománál érte el a Kaposvári fő vasúti vonalat, míg a másik vége pedig Dombóváron volt. Ez a kisvasút maga volt a csoda. Egészen halvány emlékeim mintha lennének egy gőzmozdonyról is, de alapjában véve egy kis dízelmozdony húzta a három kis kocsit, amelyekben egészen egyszerű fapadok voltak, s egy kis vaskályha is, ami mellé gondosan oda volt készítve a tüzifa télen, s a kalauz feladata volt a tűz táplálása... Valami hihetetlen hangulatos volt, ahogy ez a kis szerkezet meglhetősen lassan végigdöcögött a tájon. Nagyanyám párszor azért vitt bennünket a kisvasúttal Nakra, mert apám kocsija elromlott, vagy éppen nagy tél volt. Valószínűleg ő inkább körülményesnek érezte így az utazást, de mi teljesen el voltunk varázsolva az utazás ezen szakaszától. A somogyi, tolnai dombvidék nagyon kedves nekem, a lankák közötti völgyekben majd mindenhol patakok folynak, amelyeket sok helyen halastavakká duzzasztottak fel. A falvak szélén nagyon jópofa kis állomások épültek, állomásfőnökkel, jegyeladóval. Mai szemmel persze tényleg túlzás, hogy milyen sok ember ügyködött azon, hogy néhány falu bekapcsolódjon az ország közlekedésébe, de akkoriban mások voltak a szempontok.

Nakon parasztok élnek, akik nagyon hasonlóak a Fekete István által jól körülírt gölleiekhez. Gölle amúgy Naktól kb. negyedóra biciklivel. A nakiak is rettenetesen tudnak haragot tartani, de szorgalmasak, s becsületesek. A falu közepén található a TSZ iroda, ami mellett egy kis tér van, oldalában pedig egy kandisznó telep. Ezen a telepen többmázsás hatalmas kanok kanok laknak, akik a világ legszerencsésebb disznói közé tartoznak. Semmi más dolguk nincs, minthogy megtegyék kani kötelességüket, és megtermékenyítsék a falu nősténydisznóit, ha éppen erre van szükség. Ezenkívül csak zabálnak, és heverésznek egész nap. Maga a fedeztetés népi mulatságnak számít a falu gyerekei számára, ilyenkor egy elkülönített, deszkakerítéssel körbezárt területen ráengedik a kant a szerencsétlen nősténydisznóra, aki súlyban kb. harmada lehet a kannak. A kan ráágaskodik, s az a sokszor megénekelt csavaros disznószerszám aztán befúródik a nősténybe. Vagy ha nem, akkor a világ egyik legszarabb állását betöltő gondozó szépen a kezével helyére teszi a dolgokat a bámuló gyereksereg frenetikus vihogása közepette. Látszik, milyen élénk az emlék, jelenidőben írok ezekről, pedig ez harminc éve volt így, nem hinném, hogy még mindig így mennek ott a dolgok.

 A világháború előtt a népesség megélhetési forrását a saját kis gazdasága képezte, valamint a szomszédos Eszterházy uradalomban végzett napszámos munka. A herceg valószínűleg elégedett lehetett a nakiakkal, ugyanis a múlt század elején építtetett nekik egy gyönyörű templomot, amely a környéken a legnagyobb és a legszebb lett. Ebben az időszakban még volt a völgyben csordogáló Nagyárok mellett egy szeszgyárral kombinált malom is, amelyet Rákosiék alatt, mint a nép kizsákmányolásának szimbólumát, szépen lebontottak. S a tégláit szépen beépítették a helyi téesz vezetőinek házába, meg ki tudja még hova.

A háború előtt, ha a búzának nyomott ára volt, akkor szeszt főztek belőle, csakúgy mint a cukorrépából, rozsból, kukoricából. Nem kellett messzire szállítani az alapanyagot, a szeszgyárat az uradalom közepére építették. Elég jól ki voltak találva a dolgok akkoriban, már ami az üzemgazdálkodást illeti. A szeszgyár mellett halastó és szarvasmarhatelep is épült. A cefremaradékot, malátát bekeverték a marhák eleségébe, a marhatrágya meg ment ki a földekre, de a halastóba is jutott, ugyanis a pontyok azt nagyon szeretik. A viz oxigénszintjének gondolom nem tett jót, de nyilván nem a legnagyobb melegben öntötték a tóba. A szeszgyárról volt nagyanyámnak egy érdekes története. Egy falubéliről szólt, aki amolyan őrféle volt a gyár területén, s mindig kóstolgatta a friss párlatot. Egyszer aztán a sok alkohol állítólag meggyulladt benne, s az illető egy amolyan spontán égés áldozata lett, ha hihetünk a történetnek, csak hamu maradt belőle.

Ennyit mára. A Naki történetek előbb-utóbb folytatódik...