Szolgalelkűség. Annyira át van itatva ez az ország vele, hogyha megfacsarnánk mint egy szivacsot, fekete gennyként gyűlne össze, és legalább Balaton méretet érne el.

Ez a blog az Index infrastruktúráját használva működik, mindez azonban nem tart vissza attól, hogy ekézzem egy kicsit őket, mert igen rászolgáltak. Ugyanis ezen infrastruktúra működtetői vagy maguk is szolgalelkűek, vagy csak simán aljasak. Mással nem magyarázható, hogy kiszolgálói a legnépszerűbb és egyben leggusztustalanabb magyar sportnak, a döglött kutya rugdosásának.

Ebben ugyanis szerintem világbajnokok vagyunk. Mátyás király halála óta ez az ország többnyire a farok rosszabbik oldalán tartózkodott, ezért érthető, hogy a magyarok frusztráltak, és a gondolkodásunk egyik meghatározó eleme, hogy nagyon szeretnénk a győztes oldalhoz tartozni. Ha bármilyen kis lehetőség van arra, hogy győztesnek látszódjunk, akkor megragadjuk azt. Néha persze ez egyéb attitűdjeink miatt meghasonlottságot is okoz, de ezeken hamar túltesszük magunkat. Amerikai rokonaimat nagyon gyakran kérdezem a jó és rossz tulajdonságainkról, amiket hazalátogatásukkor tapasztalnak. Történetesen az, hogy érdekel mások véleménye rólunk, az éppen a jó tulajdonságaink közé tartozik, ez pld. az amerikaiakra egyáltalán nem jellemző. De az még az általános műveltségben annyira nem erős amerikaiaknak is feltűnik, hogy mennyire nagy erőfeszítéseket teszünk annak igazolására, hogy a magyarok átlagon felül okosak, és hogy szinte minden nagy felfedezésben hajlamosak vagyunk megtalálni a magyar szálat. Ők ezt úgy látják, hogy kompenzálunk. Jó példa erre a Nobel díjasaink körüli felhajtás. Nem árt tudni, hogy a Nobel díjasaink egy kivételével külföldön végezték el azokat a kutatásokat, amikkel kiérdemelték a díjat, mi ezt mégis az ország hatalmas sikereként könyveljük el. Ezen végül is túl lehet lépni, merthogy magyar származásúak akkor is, de ha azt vesszük figyelembe, hogy ezen Nobel díjasok között mennyi zsidó volt, akkor mindjárt árnyaltabb a kép. A Jobbik 18 százaléka azért ugye elég sokat elárul arról, hogy hogyan vélekedik a magyar közvélemény jelentős része a zsidókról.

Amit eddig írtam, az nem szolgalelkűség. Az csak szimplán frusztráltság, mert az tény, hogy mi magyarok, hogy frusztráltak vagyunk, és erre meg is van a jó okunk. Noha az én véleményem az, hogy ennyi szívás után megmaradni mint önálló nép inkább örömmel kéne hogy eltöltsön bennünket, de mi még vigadni is sírva vigadunk, szóval szeretjük a sérelmeinket dédelgetni magunkban.

A baj az, hogy ezt a frusztrációt gyakran rendkívül szánalmas módon kompenzáljuk, és itt most nem a magyar kultúra fensőbbrendűségének hirdetésére gondolok, hanem arra a bizonyos sportra, amit fentebb már említettem.

Itt van ez a Stohl gyerek, aki nyilvánvalóan eléggé elszúrta az életét, amikor leigazolt az RTL klubhoz. Azóta rendszeresek a botrányok körülötte, és erről elég egyértelműen ő tehet. Volt ugyebár most ez a balesete a fóti úton. Eleinte zavaros információkat kaptunk, de most már elég világos hogy mi történt. Az én csőrömet azonban kivételesen nem Stohl böki, noha nagyon elítélem, amit csinált. Ami nálam kivágta a biztosítékot, az az, hogy hirtelen rengeteg ember érezte úgy, hogy most neki itt kötelező megszólalnia a témában. Pillanatok alatt beindult a verseny, hogy ki tud nagyobbat rúgni Stohlba. Noname senkik,  kezdtek vérbemártott tollal gyilkos vezércikkeket írni, amelyek mondanivalójának lényege az volt, hogy Stohl az erkölcsi züllöttség terén kb. Al Capone szintjén mozog, és mint ilyent a legjobb lenne likvidálni. Oké, most egy kicsit sarkítottam, de a lényeg az, hogy ez az ügy előhozta a azt a véleménynyilvánító söpredéket, amelyik most az erkölcsi piedesztálról, a győztesek oldaláról pálcát tör a vesztes és bűnös Stohl felett. Falkában ugatnak. Ez a kifejezés tökéletesen leírja ezt a társaságot. Egy Stohlt elítélő írást most megjelentetni biztos siker, és ezek a szerzők már előre dörzsölik a tenyerüket, hogy mennyi egyetértő reakció fog áradni feléjük. Ők azok, akik a közvélemény oldalán vannak és a köz ki is fizeti őket támogató kommentekkel, ami olyan az ő kis frusztrált lelküknek, mintha hájjal kenegetnék. Vesztenivaló nincs egy ilyen cikk megírásával.

Egy a baj csak ezzel. Mégpedig az, hogy ez szogalelkűség. Együtt csaholni a falkával, az nem egy férfias tett. Biztos hátországgal rugdalgatni egy embert, aki már bocsánatot kért az leginkább pitiánerség. Dehát mint mondtam, ez nálunk nemzeti sport.

Hozzáteszem, hogy ugyanez történik az MSZP-vel is. Gyurcsány lemondása óta nagy divat ekézni őket, viszont az a konfúz helyzet állt elő, hogy ez most speciel hasznos sőt szükséges tevékenység. Ugyan a falkában rugdosókat ez nem menti fel, de az MSZP-nek most tényleg arra van szüksége, hogy üssék egészen a klinikai halál állapotáig,  mert úgy néz ki, hogy a jelenlegi vezetőgarnitúra hatalmát másképp nem lehet megtörni. Az újraélesztés után azonban van esélyük arra, hogy ismét eljutnak a váltópárti státuszba.

Mióta a választásokon a Fidesz győzött, az Indexen a címlapra kerülő blogok között renkívüli túlsúlyra tettek szert az MSZP-t ekéző cikkek, blogbejegyzések, amit az előbb említettek miatt úgy értelmeztem, hogy az Index egy jótékony küldetést teljesít. Mikor azonban a Stohl baleset után a Stohlt elítélő írások tömkelege jelent meg a címlapon, akkor már lehullt a lepel, az Index viselkedése mögött nem húzódik meg semmiféle értelmes elgondolás, egyszerűen csak annyi a  történet, hogy ők is szeretnek beállni a falkába, csak ők nem az ugatás, hanem a kihangosítást végzik el.

Ez a bejegyzés természetesen nem Stohl András védelmében született. Stohl remélhetőleg megkapja a büntetését attól az államigazgatási szervtől, amelynek feladata a büntetést kiosztani. De ezt a virtuális lincselést, amelyet ellene folytatnak a falkából erőt merítő szolgalelkűek, jobb lenne meghagyni a Klu-klux-klánnak. 

Hogy Ádámtól és Évától kezdjem, az esküvőnk után megígértem a feleségemnek, hogy öt év múlva nagyobb lakásba költözünk a jelenlegi másfélszobás panel helyett. Ennek alapja az esküvőn kapott pénz volt, amit egy baráti kölcsönnel alaposan megtoldva alapítottunk egy kft.-t, én meg szabadúszó lettem a szoftverpiacon. Ez leginkább akkor jövedelmező, ha az embernek van hozzá kapcsolati tőkéje. Én ezzel kb. közepes szinten álltam, de  elég volt ahhoz, hogy a kis cégünk jövedelmező legyen. Hamarosan evások lettünk, amely egyébként szerintem messze a legjobb, ami egy céggel történhet ma európában.

Hadd térjek ki az evára egy kicsit bővebben: Meggyőződésem, hogy ezt az adónemet a szocialisták arra találták ki, hogy evás cégeken keresztül vegyék ki a pénzt az állami költségvetésből.

A Fidesz első kormányzása idején, ha hinni lehetett a szóbeszédnek, az állami pályázatok elnyerésének szokásos tarifája 10% volt a zsebbe. Az MSZP-SZDSZ koalíció idején ezt a gyakorlatot felváltotta az a módszer, hogy az elnyert összeg harminc százalékáért egy kijelölt tanácsadócéggel is kellett még szerződni bármire.

Nos, az evát mintha kifejezetten ezekre a tanácsadócégekre faragták volna. Jellemzően ezeknek költségeik nem igazán vannak és mint tudjuk eva esetén nem számolhatóak el a költségek. Az eva mértéke eleinte 20 % volt, ami azt jelentette, hogy az ember 100 Ft után kiállított egy számlát 25% Áfával megfejelve, majd ennek a 125 Ft-nak a 20%-át befizette adóként, a többit meg simán zsebre tehette, még osztalékadót sem kellett fizetnie. Az én szerencsém az volt, hogy ezt a törvényt nyilván nem lehetett csak a tanácsadó cégekre alkalmazni, így a többi olyan vállalkozás is jól járt, ahol nem voltak jelentősek a költségek. Ilyenek pld. a jogi irodák, a könyvelők, a szoftverfejlesztők.

Egyszóval a vállalkozásunk szépen ment, a bürokráciával ugyan néha meg kellett küzdeni, és az eva mértéke is elég sokat nőtt, de még a mai szinten is megéri.

Így aztán úgy tűnt, hogy a nagyobb lakás megvételével nem lesz különösebb gond. Még a vállalkozás indulásának évében megtalált egy ismerős, hogy az egyik biztosítón keresztül lehet olyan életbiztosítást kötni, amivel a távolkeleti tőzsdék szuper papírjainak segítségével extra nyereségeket lehet kicsiholni. Sajnos beszálltam, és vállaltam, hogy évente egymillió forintot ebbe beleteszik. Előre elárulom, hogy ez meglehetősen rossz döntés volt, a történet végén azt is elárulom, hogy miért.

Szóval szépen gyülögetett a pénz, de aztán megszülettek a gyerekek, s azt vettem észre, hogy alig tudunk megtakarítani valamennyit. Másodállásra sajnos nem volt időm, végül kínomban arra jutottam, hogy megpróbálom a tőzsdén forgatni a pénzemet, mert a banki kamatok nagyon gyengén jövedelmeztek. Először MOL részvényt vettem, s nagy szerencsémre ez még azelőtt történt, hogy az ÖMV megindította a támadását ellene. Mikor az elkezdődött, a Mol papírok 20000 Ft-ról felmentek 27000 Ft-ra, és itt ki is szálltam belőlük. Ezzel nagy szerencsém volt, mert hamarosan meghozták a Lex Mol-t, aminek hatására a részvények értéke jóval 20000 Ft. alá süllyedt.

Mivel a MOL-ban már nem bíztam, az OTP-re kezdtem koncentrálni. Figyeltem a grafikonjait, s mikor egy átmeneti 11000-es csúcs után 7600 környékére süllyedt az OTP papírok árfolyama, úgy gondoltam hogy beszállok.

Rá két hétre Gyurcsány Ferenc bejelentette, hogy az ország csődközeli helyzetben van, és az IMF segítségét kérjük. Mondanom sem kell, az OTP papírok zuhanórepülésbe kezdtek. Mai fejjel már úgy döntenék, hogy ilyen esetben ki kell szállni belőlük, veszteség ide vagy oda. Megnéztem a grafikonokat, és megállapítottam, hogy a válság egy-két évig fog tartani, s utánna még talán nyerek is valamennyit a papírokon. Csakazértis nem adtam el. Ez hiba volt, s az is hamarosan kiderül, hogy miért. Kb. fél év múlva az OTP papírok értéke az elképesztő 1400 Ft-os mélységben tanyázott. Ez köszönhető volt Gyurcsánynak is, de a Morgan Stanley is besegített némi igen gyanús nyilatkozattal és tranzakcióval.

Közben meg elkezdtek jönni a kedvező hírek a világgazdaságból, hogy az állami tőkeinjekciók beindították a gazdaság motorját. Úgy éreztem, hogy eljött az idő, s ami pénzt csak össze tudtam kaparni, azt befektettem OTP részvényekbe. Ha korábban, a lejtmenet elején meghozom azt a mai fejjel logikusnak tűnő döntést, hogy veszteséggel de kiszállok az OTP-ből, akkor sokkal több pénzem lett volna beszállni az alján, és most lehet, hogy a Rózsadombon veszek lakást, de hát nem ez történt. Bejött a számításom, az OTP tényleg elkezdett erősödni. Ami közben még befolyt kis pénz, azt is folyamatosan OTP részvényekbe fektettem. Végül aztán 7000 Ft-os árfolyamnál kiszálltam, mert már annyira szűken voltunk a lakásban, hogy nem halogathattuk tovább a nagyobb lakásba költözést.

Ekkor elővettem azt a bizonyos - bejegyzés elején említett - életbiztosítást, hogy megnézzem mennyit hozott. Az eredmény kiábrándító volt. Miközben én a minimális tőzsdei tapasztalatommal igen tisztes nyereséget hoztam össze a magyar tőzsdén, az igen tisztelt Brókernet az életbiztosításomra befizetett elég vaskos összegnek kb. a negyedét elvesztette azokon az ázsiai tőzsdéken, amelyeket a válság nem is érintett annyira.. Itt döntöttem el, hogy engem tovább nem fognak átvágni, s megszüntettem az életbiztosítást, a veszteséget meg kénytelen kelletlen lenyeltem.

 A történetemből két fontos tanulságot lehet levonni:

1. Bánjunk óvatosan a külföldi tőzsdék hatalmas nyereségeivel csalogató brókercégekkel! Egyrészt óriási jutalékokkal dolgoznak, másrészt messziről jött ember azt mond amit akar. Ők jellemzően részvénycsomagokkal dolgoznak, amik arra jók, hogy igazából nem lehet tudni, hogy pontosan milyen papírok vannak bennük, ezért nem ellenőrízhető, hogy mi történik pontosan. Sok brókercég bukott már meg azzal, hogy a veszteségeket mindig az ügyfelekkel nyelették le, a nyereségek meg főleg a saját számláikon landoltak. Ehhez csak az kellett, hogy a portfoliókat ide-oda alakítgassák, ami még elvileg törvényes is, de teret ad a manipulációnak.

2. Igazán nagyot kaszálni a tőzsdén a válságok idején lehet. Akinek befolyása van a nemzetközi értékpapírpiac árfolyamainak alakulására, az óriási profitot tud kicsiholni egy válságból. Ezek a szereplők a bankok, a brókercégek és a hitelminősítők. Ha ezek összefognak, akkor gyakorlatilag bármit meg tudna csinálni. Kb. egy hónapja történt, hogy az amerikai bankok nyilvánosságra hozták a jelentéseiket a pénzügyi helyzetükről. Nagyon érdekes dolgok derültek ki belőle. Az történt, hogy pont azok a bankok, akiket csak hatalmas állami pénzinjekciókkal tudtak megmenekülni az összeomlástól, mind iszonyatosan megszedték magukat a tőzsdéken. Figyelem! Nem a szokásos banki tevékenységekkel hozták össze az óriási nyereségüket, hanem tőzsdézéssel! Rakjuk össze a kirakós darabkáit. A befolyásos bankok tele voltak olyan kihelyezett pénzekkel, amikről lehet tudni, hogy nem fognak megtérülni. A bankok kitalálták, hogy ezeket a hiteleket eladják más jó hitelekkel összecsomagolva a hitelminősítők asszisztálásával külföldi befektetőknek, akik igazából nem tudták, hogy mit vesznek. A rossz hitelek egy része így eltűnt, azon az áron, hogy a probléma szétterült az egész világban. A maradékkal is kellett kezdeni valamit. Mivel ezek a bankok vezérlik az amerikai jegybankot, nagyon nagy ráhatásuk van az amerikai részvénypiacra. A válság kirobbant, ezekbe a bankokba dőlt az állami pénz. A hitelminősítők hirtelen elkezdtek mindenkit leminősíteni, a részvényárak a mélybe estek. A hatalmas állami pénzekkel kitömött bankok aztán egy kis kivárás után a kapott pénzen jól bevásároltak a tőzsdén, ebből mindenki azt hitte, hogy most már érdemes befektetni. A tőzsdék elindultak felfelé, a bankok gennyesre keresték magukat, még az állami pénzeket is vissza tudták fizetni. Kb. ez történt a válságban. Az én szerencsém, hogy Magyarország kicsi fáziskésése miatt én is jókor szálltam be, s a nagy manipuláció egy kicsi haszonélvezője lehettem. Hát ebből lett az új lakásunk.

S a végére egy kis reklám:

Görögök, görögök! Most álljak be a sorba, azok közé, akik csóválják a fejüket? Ugyanmár, ez lerágott csont, másrészt egy magyar ne pampogjon, mi pont ugyanazt csináltuk mint a görögök, csak visszafogottabb méretekben. Mégsem tudom megállni, hogy egy két gondolatot a netre ne vessek ezzel a témával kapcsolatban.

Először is vessük össze magunkat a görögökkel.

1 Meghamisítottuk a mérlegadatokat két évben is. Ugyan már! Kispálya! A görögök azóta csinálják ezt, mióta eurozónatagok lettek

2. Hitelt vettünk fel, és az inaktív rétegeket támogattuk belőle, ami magában hordozza azt, hogy a hitel garantáltan nem térül meg. A görögökhöz képest eben is pitiánerek vagyunk. Náluk a közszféra is megkapta a 13. havi és 14. havi juttatást, míg nálunk a nyugdijasoknak is csak egy 13. havi járt. Azért meg kell jegyeznem, hogy a hitelek jórészéből autópályákat is építettünk, hosszú távon azok fognak hasznot hajtani.

3. A munkavállalók nagyrésze minimálbérre van bejelentve nálunk. Ismét csak kispálya! Náluk a dolgozó réteg 90%-a papíron minimálbért visz haza.

Ezt a listát végignézve meg kell hagyni, a görögök tudnak élni. De ennyit a csalókról. Most essék inkább pár szó a sunnyogókról, meg a fejőstehénről.

Szóval van ez az Európai Únió, amelynek négy olyan ország is tagja, amelyik benne van a G10-ben. Ezek Németország, Nagy-Brittannia és Franciaország és Olaszország. Az ember azt gondolná, hogy itt nem lehet gond megsegíteni a görögöket, hiszen ezek annyira gazdagok és nagyok, hogy nem lehet probléma egy tízmilliós ország megsegítése.

Ehhez képest mindig csak azt hallani, hogy Európa a németekre néz. Valahogy Franciaország és Nagy-Brittannia neve még csak említésre sem kerül. Az olaszokat most nem bántom, van nekik elég bajuk a Berlusconival, meg a saját hatalmas államadósságukkal. Ma olvastam itt hogy a görög válság elsősorban két francia bankot érint, akik majd 79 milliárd dollár (!) kintlevőséggel rendelkeznek görögföldön. Nem furcsa ez? Miért néz Franciaország most a németekre? Nem nekik lenne elemi érdekük Görögország konszolidálása? Már bocsánat, de mi köze ehhez az egészhez a németeknek? Nincsenek különösebb barátságban a görögökkel, nincsenek ott jelentős befektetéseik. Max oda járnak nyaralni, de még csak az sem túlságosan jellemző. A helyiek viselkedésmódja miatt a németek jobban szeretik az Adriát, Olaszországot, a Riviérát, meg Franciaországot.

Jelentős befektetéseik a franciáknak és az angoloknak vannak Görögországban, mégsem hallom a mellkasok döngését, hogy majd mi kisegítjük szegényeket.

Kicsit emlékeztet ez a dolog a zenekarom egy korábbi időszakára. Mindenki elvolt mint a befőtt, voltak koncertek, ott a dobos dobolt, a basszeros basszerozott, a gitáros gitározott. De amikor arról volt szó, hogy felvételt kellene csinálni, számokat kellene írni, honlapot kellene összedobni, regisztrálni kellene itt meg ott, akkor a szemek mind rám tapadtak, és kiderült, hogy ez az egész zenekarosdi csak nekem fontos. Hát így vannak ezzel most a németek is. Amíg jön az agrártámogatás a franciáknak főleg német pénzekből, addig nagyon jó az Únió. Amíg az angolok azért kapnak pénzt, hogy kompenzálják őket azért mert nincs agráriumuk, és így nem kaphatnak agrártámogatást, addig jó az Únió. De amikor zsebbe kellene nyúlni, hogy megmentsék azt csalót, aki rájuk nézve jelent leginkább pénzügyi fenyegetést - nos kérem ideje lenne abbahagyni ezt a folyamatos bámulást a németekre, és megoldani a madzagot a bugyelláris száján. Tudom, hogy Anglia és Franciaország is nettó befizető, de vegyük már észre, hogy amikor a bankjaik kockázatos hiteleket helyeztek ki Görögországba, akkor nem hiszem, hogy megkérdezték-e a németeket, vajon állják-e a számlát, ha Görögország bebukik.

Emellett lenne még egy fontos feladat, amiről nagyon nem kellene elfeledkezni. Ez pedig az Eurozónába vezető úttal ellenkező irányba tartó kivezető út megalkotása lenne. Ugyanis görögország most nemcsak magát szopatta meg, hanem az egész Úniót. Márpedig ha ez nincs kőkeményen szankcionálva, akkor bizony a jövőben is meg fogja tenni. Ha nem a görögök, akkor majd a portugálok, románok, bolgárok, magyarok, olaszok, spanyolok. Vagy akármelyik másik náció. Meg kell előzni azt, hogy ez a jövőben előfordulhasson. Nézeteim szerint az, hogy ha most Görögországot kizárnák az eurozónából ( melybe eleve csalással került be) az már középtávon is erősítené az eurót, a zónán belül maradtak stabilabb gazdasági háttere, szavahihetősége és megbízhatósága miatt. Emellet intő jel volna mindazok számára, akikben a trükközés ötlete felmerülne a jövőben.

Jelenleg is vannak bírságok az eurógazdaságok túlköltekezésének szankcionálására, de teljességgel alkalmatlannak bizonyultak. Egyrészt azért, mert a hitelválság miatt most mindenki túlköltekezett, másrészt azért, mert ahhoz, hogy Görögország kifizesse a bírságot, ahhoz is kölcsön kellene neki adni pénzt, ez meg nyilván értelmetlen egy csődbe ment ország esetében.

Faternak, Apuka volt a sztenderd megszólítása. Viszont amikor harmadik személyben beszéltünk róla, akkor előbb Öreg lett belőle, majd amikor apa lettem, őbelőle lett a Papa. Ez utóbbit már a jelenlétében is használtuk. Julcsinak, aki pesti belvárosi lány, ez elég furcsa is volt, mert náluk a papa meg a mama a közvetlen szülőket jelenti, míg nálunk ez a nagyszülők megnevezése volt mindig is. Nekem amúgy kifejezetten tetszik, mert van másodlagos jelentése is, a "papa", kb. annyit tesz hogy "öregember, akit szeretünk, aki sokat tud, de már nincs hatalma".

A Fater szó jelentése is hasonló, és mindegyik szóban benne van egy nagy rakás szeretet.

Fater 1936-ban, Szenteste előtt egy nappal született. Egyszer - még gyerek voltam, s nagyon izgatott a téma - megkérdeztem tőle, hogy kapott-e külön ajándékot a születésnapjára és karácsonyra is. Nagyon határozottan állította hogy igen. Faterék szegények voltak, de mivel a sors akaratából egyke maradt, valószínű, hogy ezen nem spóroltak. A családja dolgos emberekből álló többgenerációs közösség volt, amiről mindig érezhető nosztalgiával beszélt. Elég sok rossz kijutott neki az élete korai szakaszában. Három éves korában meghalt az édesapja. Sárgaságot kapott egy lakodalmi vacsora után, majd a sok fekvéstől tüdőgyulladást, s harminchat évesen itthagyta ezt a földi világot. Ezzel kapcsolatban van egy érdekes sztorim. Mamával, apai nagymamámmal egyik kedvenc közös témánk volt a szellemvilág. S a Mamának volt egy története, ami az apai nagyapámhoz, meg apámhoz kapcsolódik, hogy igaz-e, vagy sem, nem tudom, de tény, hogy a mama halálával kapcsolatban nekem is voltak furcsa élményeim, ezért arra hajlok, hogy a Mama tényleg átélte azt, amiről beszélt.

Szóval a Mama szerint, egy évvel nagyapám halála után egy hajnalban arra ébredt, hogy nagyapám hangját hallja. Felült az ágyban, és azt hallotta, mintha valami motozna az ágyon. Ez akár lehetett volna valami egér is, de aztán valami végigsimította a vállán, majd léptek hallatszottak, amelyek a kiságy felé tartottak. Ott a Fatert is megsimogatta a szellem, vagy akármi, majd távozott.

Ahogy korábban említettem, nekem is volt a Mama halálával kapcsolatban egy érdekes kalandom, és az is pont egy évvel a halála után volt.

Visszatérve Faterra, születését nemsokára követte a II. Világháború. Nem éppen ideális helyzet egy gyereknek. A Mamával ekkor elköltöztek a dédszüleimhez Nakra, ami egyfajta béke szigete volt akkoriban. Az első világháborús veterán dédapámat szerencsére nem vitték el katonának, mert családfenntartó volt, s ő, dédanyám, meg nagyanyám alkották a Fater családját a továbbiakban. Jó döntés volt, így mégiscsak volt egy apaminta a Fater előtt, és meg kell jegyeznem, hogy a Fater ugyanolyan autoriter személyiség lett, mint a dédapám volt. Fater szeretett Nakon élni. Itt végezte el az elemit és kötött pár életre szóló barátságot. Sokat kérdezősködtem erről az időszakról. A háborúról nem sok emléke volt, a front szerencsére elkerülte a falut. Egyszer ugyan majdnem agyonlőtték a zabráló oroszok a falu főutcáján a barátaival együtt, de szerencsére a sorozat golyói elkerülték.

Az elemi után Dombóvárra került a nagynénjéhez, a jobb iskoláztatás érdekében. A dombóvári évek - dacára annak, hogy a Rákosi rendszer legsötétebb időszakával estek egybe - boldogan teltek. Nagynénje egy szeretetteljes korrekt asszony volt, akit apám akkor is látogatott, amikor a Mama éppen haragban volt vele. Fater ezután Budapestre került, az Agrártudományi Egyetemre. Amikor én kerültem hasonló okokból fel Pestre, egy alkalommal feljött hivatalos ügyben, hosszasan magyarázta, hogy akkoriban az Agrár még a Karinthy úton volt, s hogy hol volt a kollégium, hol az egyetemi épület. Az Egyetemet hamarosan Gödöllőre költöztették a Faterral együtt. Elég sok fénykép van az öregről ebből az időből, boldognak látszik rajta. Ugyanolyan hátranyalt sérója volt, mint az akkoriban készült filmeken a sztároknak, és természetesen dohányzott, mert abban az időben nem is számított férfinak az, aki nem szívta a blázt. Két kedvenc fotóm van Faterről, és az egyik ebből az időszakból való. Ha beszkenneltem, majd ide is bemásolom.

Aztán jött ötvenhat, s a család - beleértve engem is - óriási szerencséjére a fater lemaradt az Astoriánál a buszról, ami a Kossuth térre vitte a tüntetőket. Így a mészárlásról is lemaradt, nem úgy, mint néhány évfolyamtársa, akik szegények ott haltak meg a Földművelésügyi Minisztérium épülete előtt.

Amikor az oroszok megkezdték a bevonulást, a Fater fogta magát, s elindult Pestről haza gyalog Nakra. Egyes szakaszokon sikerült teherautóra felkéredzkednie, így három nap alatt hazaért, s otthon várta ki, hogy mik lesznek a fejlemények. Az egyetem kb. egy félév múlva újraindult, s ekkor ő is visszautazott Gödöllőre. Volt egy szerencsés hozadéka számára 56-nak. Mint politikailag megbízhatatlant, nem vitték be katonának. Végleg lemondtak róla a honvédségnél, csak Ő sajnos ezt nem tudta, ezért még negyvenévesen is a frász kerülgette, amikor éjjel csöngettek úgy, hogy nem vártunk senkit.

Az egyetem elvégzése után agrármérnökként helyezkedett el Somogy megyében. Nem sokat tudtam kiszedni belőle ezekről az időkről. Az biztos, hogy Dalmandon a halgazdaságban becsúszott valami gikszer, s Faternek mennie kellett, aztán dolgozott Kastélyosdombón is, majd Kaposváron lett hivatalnok, továbbra is agrárvonalon. Ezekben az években a Mama mindig vele volt, mert a naki szülők úgy gondolták, hogy ha a Fater el tudja tartani az anyját, hát tegye. Valószínűleg szerepet játszott ebben a döntésben az is, hogy a Mama nem volt egy könnyű eset, igencsak szerette kavarni a dolgokat, s az öregek egy kis nyugalomra vágytak.

Aztán van egy nem egészen világos része a történetnek, itt konkrétan anyám megismerésére gondolok. Anyám pécsi egyetemista volt, s a nyári szünetben sokat volt Nakon egy barátnőjénél. A helyi aranyifjúság, köztük apám persze rögtön felfigyelt a friss húsra. Nem voltak könnyű helyzetben, lévén a faluból jópáran diplomások lettek, elsősorban a férfiak. Ezek aztán nehezen találtak párt maguknak a helyiek közül. Anyámnak először apám jóbarátja, az 56-os események miatti részvétele miatt egyetemről kirúgott , de aztán tanárképzőt végzett Vince udvarolt. Akinek az anyja aztán hamarosan letörte a szárnyait, s Vince visszavonulót fújt. Ekkor aztán apám gőzerővel ráhajtott anyámra, s amikor a Vince mégegyszer bepróbálkozott, még valami komolyabb összezördülés is lett a dologból. A történetben az nem világos, hogy apám mit keresett Nakon, mikor Kastélyosdombón élt. Lehet hogy a nagyszüleit látogatta? Sajnos már nem tudom megkérdezni tőle.

Nemsokára összeházasodtak, s anyám kapott egy szolgálati lakást Taszáron, ahol megszülettünk a bátyámmal. A Mama is velünk jött lakni, s ennek - ahogy az várható volt, nem lett jó vége.

Idekívánkozik, hogy én viszont imádtam Taszáron lakni. Érdekes egy hely ezt meg kell hagyni, a repülők, a katonák, és egyebek miatt, de ez a bejegyzés nem Taszárról szól, se nem rólam. hanem a Faterról.

Szóval eleinte egy kis lakásban laktak, ahol a Fater vidáman pöfékelt a párhónapos bátyám mellett a szobában. Anyám azóta is ezt okolja a bátyám későbbi hörghurutjaiért. Nemsokára átköltöztünk egy nagyobb házba, ahol már volt külön gyerekszoba. A Fater eközben Kaposváron dolgozott a hivatalban, s élvezték a 70-es évekbeli fellendülés gyümölcseit. Mivel lakásra nem kellett félretenniük, Fater belépett az autóval rendelkezők akkoriban elitnek számító klubjába. Első kocsija egy Zsaporozec volt. Ez a bizarr formájú járgány nekem nagy kedvencem volt az oldalsó légbeömlő nyílásai miatt, de valójában tökéletesen illet rá a Fater által kitalált Szamár becenév. Igen csökönyös jószág volt, rengeteget kellett szerelni. Ezért nemsokára meg is szabadult tőle, és egy Zsigulira váltottunk. Nagyon felnéztem az Öregre, mert ügyes keze volt, a kis műhelyében kisebb autószerelési munkákat is simán elvégzett, fúrt, faragott, forrasztott. Nekünk is csinált kiskalapácsot, kisfűrészt, csúzlit, propelleres repülőt, amit a biciklire lehetett szerelni, csónakot.

Megtanított minket biciklizni, néha elvitt az erdőbe ibolyát meg hóvirágot szedni, s kis malmot csinált a csörgedező kispatakra. Reggelente mindig kocsival vitte a családot az ovihoz, hetente egyszer meg uszodába vitt minket be Kaposvárra. Különösen kedves emlékem, mikor elmentünk családilag a laktanya tornatermébe, s ott a trambulinon is ugrálhattunk. Meg amikor hazahozott egy számológépet a munkahelyéről, s mindenki körülcsodálta a masinát. Meg amikor beüzemelte első tévénket.

Igalban nyaralót épített. Ez nyilván elég sok idejét el kellett hogy vegye, de így is jutott ideje arra, hogy rendszeresen vadásszon.

Egyik alkalommal egy rókát lőtt, amit megnyúzott, és a bőrt hazahozta. Hamarosan kiderült, hogy a róka veszett volt, úgyhogy a Fater kapott 20 db. bazinagy injekciót a hasfalába. Akkoriban az oltás még így működött. A probléma ott kezdődött, hogy bátyám meg a szomszéd kislány megnézegették és fogdosták a rókabőrt, úgyhogy anyám igen nagy dilemma elé került. Ugyanis gyerekek számára az oltás akkoriban csöppet sem volt veszélytelen, s ráadásul nem csak saját gyerekről volt szó. Emellett a dolgot nem lehetett sokat halogatni. Kb. az utolsó pillanatban kiderült, hogy a veszettség vírusok a hordozó élőlény elpusztulása után 24 órával már nem fertőznek, így bátyám és a kislány is megúszták az oltásokat.

Szóval zajlott az élet Taszáron, s az én gyermeki szemszögemből minden szépnek is látszott. Valójában anyám és az anyósa között iszonyatos konfliktusok zajlottak. A Mama állandóan pletykálkodott és áskálódott anyám ellen, akinek rendkívül fájt, hogy apám nem állt ki határozottan mellette. Így aztán kb. öt éves lehettem, amikor anyám elérkezett arra a pontra, hogy inkább elválik, de ezt nem bírja tovább. Ekkor már a Fater is belátta, hogy lépni kell, és szerencsére a jövőre szavazott a múlttal szemben, ami jelen esetben azt jelentette, hogy a családját választotta a Mama ellenében. Összeült a családi kupaktanács, és az lett a végső döntés, hogy a Mama visszaköltözik a dédszülőkhöz Nakra. Így is történt, a dédszülők óriási áldozatot hoztak az unokákért, ugyanis a Mama ugyanúgy folytatta a szarkavarást, csak más pályán, jelesül Nakon. Aminek az eredménye az lett, hogy a két dédszülőt sikerült annyira egymás ellen hangolni, hogy úgy haltak meg, hogy nem szóltak egymáshoz. De ez egy másik történet.

A család - és ezzel együtt a Fater életében a következő nagy változás akkor történt, amikor 1977-ben Taszárról Toponárra költöztünk, ahol egy hatalmas házat kaptunk óriási kerttel. A Fater számára ez a kert maga volt a paradicsom, hiszen a vadászaton és a fúráson-faragáson kívül ez volt a legnagyobb hobbija. Rendszerint fél ötkor már otthon volt, s ha nem ment vadászni, általában a kertben tevékenykedett.

Faternek igen határozott elképzelései voltak a kerttel kapcsolatban. Így például akármi csak úgy nem nőhetett sehol. Az előkertben volt egy fügefánk. Mi sosem ettünk fügét, maximum a Bibliában olvastunk róla, és ez bizony így is maradt felnőttkorunkig, mert a fügefa nem illett az Öreg elképzeléseibe, így kivágta. Hasonlóképp járt a kis eperfa is, ami pedig egy gazos sarokban húzodott meg, s imádtuk a gyümölcsét, de Fater szívében nem volt hely neki, így nem maradhatott. Ellenben teleültette a kertet meggyfával dacára annak, hogy a meggyet senki sem ette. A kert északi végébe alamafákat ültetett. Nem volt ott jó a talaj, a fák kb. két-három évig bírták, aztán kiszáradtak. Fater nem adta fel, ha egy fa kiszáradt, egyből ültetett helyette másikat. Így ment ez egészen addig, amíg meg nem halt, termés ugyan alig volt, de a Fater ha egyszer valamit eltervezett, akkor nem tágított, az almafák nem költözhettek máshová, nekik ott kellett túlélniük, mert ez volt a terv.

Hasonló volt a helyzet a szederrel. A Faternek sikerült beszereznie a szeder háziasított formáját, ami szép, igénytelen, gyorsan nő, és annyira savanyú, hogy ehetetlen. Képes volt kiírtani a mindenki által szeretett málnát, csakhogy a szedernek jusson hely. Szőlőből csakis az aprószemű jöhetett szóba, a csemegeszőlők - amiket így boltban kellett megvennünk - nem fértek el a hatalmas kertben. Mondom, a Fater csökönyös ember volt.

Szerencsére a mogyoró, a körte, a cseresznye és a barack is részét képezte a terveinek, így azért szerencsére volt olyan gyümölcs is, ami el is fogyott.

Kb. ötödikes lehettem, amikor a Fater munkahelyi kiküldetésben a Szovjetúnióba látogatott. Ez feltehetőleg inkább afféle jutalomút lehetett, mert nem Moszkvába mentek, hanem Szocsiba. Lelkes érdeklődésünkre aztán az útról annyit nyilatkozott, hogy a tenger elég sós volt.

Visszatérve egy kicsit a Mamára, a Faternak elég ambivalens viszonya volt vele. A Mamát minden héten egyszer meglátogattuk Nakon. A Fater megkérdezte, hogy szüksége van-e valamire, egy kicsit beszélgettek, aztán ennyi. Hazafelé, ha jó idő volt, sokszor elmentünk gombát szedni, vagy csak egyet csatangolni a Zselic közeli dombjaira, amerre vadászni szokott. Hihetetlenül jó élmény volt, tényleg úgy érezte az ember, hogy működik a család. Aztán ezek a közös programok elmaradoztak szépen lassan. Igaz, hogy mi is nagyobbak lettünk, de azért éppenséggel belefért volna, hiszen ezek nagyon szép élmények voltak.

Ami fix maradt, az a Szoboszlói nyaralás volt. Anyai nagyszüleim élnek Hajdúszoboszlón ( most már csak a nagyanyám, aki 93 éves), s minden augusztusban egy-két hétet ott töltöttünk. Apám imádta a Szoboszlói fürdőt, egész nap ott heverésztünk a melegvizes medencében, és nézegettük az embereket, kritizáltuk őket, nevettünk rajtuk. A kövér nőkre mindig felhívta a figyelmünket, mondván, hogy micsoda csatakancát hozott elénk a sors. Ebédre sülthalat, lángost, fánkot meg palacsintát ettünk, a Fater itta a söröket, néha borozott, s együtt kóstoltuk meg a hamburgert 1982-ben, amiről megállapítottuk, hogy ez bizony szar.

Kb. ennyire redukálódtak a családi események a nyolcvanas években. Fater munkahelyet váltott, átkerült a Központi Népi Ellenőrzési Bizottsághoz. Itt dolgozott a rendszerváltásig. Itt aztán történt valami, ami nagyon nyomta a lelkiismeretét, mert ettől kezdve évente egyszer kötelező jelleggel eljárt az Andocsi búcsúba. Ez sosem maradhatott ki, holott egyáltalán nem volt vallásos ember.

A rendszerváltás után a Kaposvári Egyetemre került, ami igen fontos dátum az életében. Hogy miért, annak előzményei vannak. A nyolcvanas években valahogy látványosan épült le a család körül a baráti kör. Anyám nem volt egy különösebben társasági ember, de a Fater könnyen barátkozott. Kiderült, hogy sok baráti családnál a barátkozás fő oka az volt, hogy anyám gyermekorvos, s ezeknek a családoknak épp kisgyermekeik voltak. Mikor a gyerekek megnőttek, az összejárás is megszűnt. Kétségkívül szerepet játszott ebben apám karcos humora is, ami szerintem elég szórakoztató volt, de elismerem, hogy könnyen meg lehetett sértődni rajta. Szóval azt vettük észre, hogy igazából csak a keresztapámék maradtak meg, aminek személy szerint nagyon örülök, mert őket igen szerettem. Bátyám már nem járt ilyen jól, az ő keresztapjával a Faternak sikerült összevesznie.

Namost ezután az elmagányosodott korszak után a Fater az egyetemen összehaverkodott Rohonczi kollégával, aki bevitte az addig számunkra szinte láthatatlan Toponári öregfiúk baráti körbe. Innét kezdve aztán valósággal kivirult az Öreg. Nagy közös disznóvágások, közös szüretelések, pinceszer, bográcsozás, névnapok, születésnapok. Mindez a család többi tagjának teljes kizárásával persze, de igazából nem irígyeltük ezt tőle. Mi már felnőttünk, anyukámnak pedig nem volt már erre igénye. A Fater láthatóan második gyerekkorát élte. Tulajdonképpen minden tökéletes lett volna, ha nem eszkalálódik a bátyámmal annak gyerekkora óta húzódó ellentétük. Nem igazán van ezen mit szépíteni, a Fater nem szerette a bátyámat. Anyám szerint ez azért van, mert a bátyám a Mama kedvence volt, s a Fater ugyan tisztelte a Mamát, de sohasem tudta megbocsátani, hogy a gyerekkorában olyan szigorúan bánt vele, így tulajdonképpen a bátyámon kompenzálta ki a gyerekkori emlékeit. Tény hogy a bratyó nem egy simulékony természet, de a Fater mindig csak a hibáit kereste, soha nem ismerte el semmilyen sikerét. Sokszor azon kaptam, hogy kutat a cuccai között, s mikor kérdeztem hogy mit csinál, akkor mindig zavaros történeteket talált ki, amiben a bratyó általában mint negatív szereplő szerepelt.

Szóval furcsa volt ez az egész. Az öreg pontosan ugyanúgy áskálódott a bátyám ellen, mint annó a Mama anyám ellen. Kezdett a dolog monomániává válni. A két nehéz személyiség között ott volt anyám, mint villámhárító, aki rettenetesen szenvedett ettől a helyzettől. Amikor a kilencvenes évek közepén a bátyám hazaköltözött, a helyzet a végletekig fokozódott. Gyakorlatilag nem is beszéltek egymással. Az öreg minden bajt automatikusan a bátyámnak tulajdonított, aki erre úgy reagált, hogy nem vett tudomást a Fater létezéséről. Anyám örlődött, én meg nem tudtam a helyzet ellen tenni semmit.

Nekem - kisebb összezördülésektől eltekintve - elég jó viszonyom volt vele. Én voltam a kedvence. Emlékszem, életem első osztálykirándulása előtt titokban adott egy ötszázast, azzal, hogy erről a többieknek nem szabad tudnia. Persze kikotyogtam, de máig nagyon szeretem ezért, annyira megható volt ez egy alapjában véve szigorú embertől.

És nagyon bírtam az Öreg humorát, szoktuk is húzni egymást rendszeresen. Mindig kitalált mindenféle beceneveket rám, én meg rá, aztán ment a versengés, hogy ki reagál a becenévre. Beszélgetni nem volt könnyű vele mindig, de azért elég jól megtaláltuk a közös hangot. Így volt ez felnőttkoromban is, amikor nekem még mindig voltak közös programjaim Vele, a bátyámnak meg abszolút nem, pedig nekik kettőjüknek kb ugyanazok voltak a hobbijai. Megjegyzem, ez nem a bátyámon múlott többnyire.

Nyaranta elmentem néha Vele Igalba a termálfürdőbe, és sokat jártunk gombászni is. A gombászásoknál sokszor csatlakozott hozzánk keresztapám is. Nagyon szórakoztató volt nézni, ahogy ez a két ember viszonyult egymáshoz. Gyerekkoruk óta ismerték egymást, mindkettő agrárértelmiségi, mindkettő vadász. Földiek. Mégis, mint tűz és víz. Apám egy lobbanékony típus, egy ezermester, aki falun élt egy kertesházban, és erre nagyon büszke volt. Keresztapám meg egy urbánus ember, amolyan reneszánsz embertípus, totális békességben a világgal, technikához nem ért, (bár például az internetet használja, míg apám nem tudott a számítógéppel bánni) egy gourmand... Náluk kóstoltuk meg először a kaviárt. Emlékszem, keresztapám nekem száz forintot fizetett, hogy egyek belőle. A másik sztori a fondü, amit apám aztán a haláláig emlegetett, mint a gasztronómia negatív csúcsát. Pedig nem is volt olyan rossz.

Mély koncepciózus vitákat tudtak folytatni órákon keresztül arról, hogy hogyan csámcsog a vadkan, hogyan kell a szőlőt művelni, hogy nézett ki Nak a gyermekkorukban, ki kinek a rokona, a szarvasok hogyan bőgnek és egyebek. A keresztapám békés természete és humorérzéke az oka, hogy ez a barátság megmaradt apám haláláig. Én általában csak ültem, és röhögtem, amikor ezek vitatkoztak. Apám élhetetlennek tartotta a keresztapámat, de szerette, ez teljesen nyilvánvaló. Keresztapám meg mindig tanácsokkal látta el apámat, hogy mit hogyan kéne csinálnia, amin apám mindig jó felfújta magát, mert hát kettőjük közül ő volt az ezermester, a kertművelő, a sikeresebb vadász. Egyszóval jól elvoltak.

Sajnos a politika apám második gyerekkorának is betett. Már nem emlékszem pontosan, mikor romlott meg a barátság a Toponári öregfiúkkal, de az biztos, hogy a politika volt az oka. Apám elkötelezett MSZP szimpatizáns volt, aki a másik oldalt egyáltalán nem tudta elfogadni. A Fater nem volt köpönyegforgató, mindig is a baloldalnak szurkolt, és ez így maradt a haláláig. Meg kell mondjam, akárcsak anyámék, úgy apámék is sokat köszönhettek a szocializmusnak. Mindketten nagyon szegény családból jöttek, és sosem lett volna belőlük értelmiségi, ha megmarad a két világháború közti urambátyám rendszer, pedig, mint a mellékelt ábra mutatja, a képességeik megvoltak. Egyik család sem tudott volna tandíjat fizetni, ez teljesen egyértelmű. A mi családunknak is voltak veszteségeik, államosítottak földjeinket, de apámnak és anyámnak is sikerült meglépni a szocializmus segítségével az értelmiségivé válás küszöbét, és ezt sosem felejtették el.

Az öregfiúk azonban inkább a másik oldal felé húztak. Ez 2002-ig biztos nem volt baj, de annál a választásnál sikerült annyira felhergelni az országot, hogy barátságok és családok mentek rá erre a baromságra. Mindez azért volt, hogy minél többen elmenjenek szavazni. Köszönjük kedves politikusok, a jó édes kurva anyátokat!

Egyszóval valamikor a választás után a Fater egyre kevésbe vett részt a baráti körben, ehelyett inkább otthon civakodott anyámmal. Tipikus öregkori depressziós tüneteket mutatott. Sokszor nagyon jó kedve volt, amit több hónap morgás követett. Csakúgy, mint az anyja, a Fater is nagyon tudott haragot tartani. Nem felejtett és nem bocsátott meg soha, ha valaki belegázolt a lelkébe. Fiatalkori mentora, az unokabátyja egyszer elkövette azt a hibát, hogy amikor a Fater a pincéjében tárolta a borát, akkor azt felvizezte, és a nyereséget megitta, vagy eladta. Sosem vallotta be a dolgot, de a Fater kimérte, hogy a bort megpancsolták. Egy harmincéves barátságnak lett ezzel vége. Bátyám keresztapjával, aki pedig az unokatestvére volt, és gyerekkori barátja, egy nyaralásszervezési kérdés miatt úgy összeveszett, hogy a haláláig nem beszéltek aztán.

Három év múlva jelentkeztek az első jelek, hogy gond van. Eladta a puskáját, ami azt jelentette, hogy befejezte a vadászatot. Ennek akkor nem is tulajdonítottam különösebb jelentőséget, viszont amikor nyáron nem akart jönni gombászni, és Igalban már nem kellett neki se a sör, sem a lángos, akkor éreztem, hogy valami összetörött benne. Prosztata gondjai is voltak, ennek köszönhető, hogy elment a belgyógyászatra. Ahol 2008 szeptemberben a leletekből kiderült,  előrehaladott gyomorrákja van. Erről írtam korábban egy bejegyzést itt.

Sikerült bekerülnie egy gyógyszerkutatási programba, ami adott neki még kb. másfél évet. Novemberben elkezdték a kemót. Ez annyira megviselte, hogy márciusban azt hittük, egy héten belül meg fog halni. De akemó után mégis egész jól erőre kapott, ki tudott menni a kertig, meg vissza, persze sokszor csak mankóval. Érdekes, hogy amikor rosszabbul volt, akkor mindig javult a viszonyuk a bátyámmal, aki szerencsére nem haragtartó. De mihelyst jobban lett, megint kezdte a régi nótát.

Rák ide vagy oda, az öregnek bikaerős szervezete volt. Nála a diagnóziskor már igen előrehaladott volt a kór, gyakorlatilag nem operálható stádiumban. Kb. egy félévet jósoltak neki - és ő kibírt még másfél évet. 2009 októberében aztán közölte, hogy feladta. Még sugarazták szegényt, de ez már csak amolyan pótcselekvés volt, többet ártott, mint használt. A betegsége előtt 97 kiló volt, amikor meghalt, kevesebb mint ötven. Utoljára 2009 decemberében volt olyan állapotban, hogy beszélni tudtam vele. Sokat sírt a vége felé. 2009 nyarán az Andocsi misére elvittem kocsival, ott meggyónt. Papot ezután nem akart látni. Decemberben már nem igazán fogadott el táplálékot, igaz, hogy mivel komoly nyelési problémái voltak, nem is nagyon tudott enni.

Január ötödikén délután négykor halt meg, édesanyám fogta a kezét, miközben haldoklott.

Isten veled Papa, köszönök mindent, amit értünk tettél! Nyugodj békében! Nem felejtünk soha! 

Volt egy kis vitám egy fórumon néhány Jobbik fan-nal. Illetve bocsánat, ne legyünk már idegenszívűek, tehát fogalmazzunk úgy hogy Jobbik rajongóval. A vita tárgya az Indexen elhíresült videó volt, ahol egy fiatalembernek volt annyi vér a pucájában, hogy bemosott az egyik szájhősnek, amikor az lekomcsizta. Tette mindezt úgy, hogy a szájhősünk mellett ott volt még negyven másik hazafi is, akik miután a rendőrök lefogták a srácot, egyből lincselni akartak. Két dolgot hiányolok a történetből. Az egyik a "Sün" szó. Ez a szélsőjobbnak oly kedves szakkifejezés most valahogy senki száját nem bírta elhagyni, pedig a rendőrök is főszereplői voltak a történetnek. A másik, ami nagyon hiányzik az egy nyilatkozat a nemzet anyjától, Morvai Krisztinától. Miszerint vállalja a rendőrök által megvert fiú védelmét. Ez a nyilatkozat valahogy nem akar megszületni.

Nos, a kedves fórumtársak is érezték, hogy ez a történet bizony nem használ a Jobbiknak, de mindössze két percet kellett várnom, mire megjött a megoldás. A beszólogató Jobbik szimpatizáns egy ballib provokátor volt.

Az persze elhanyagolható tény, hogy a bátor hazafiak ennyi ármánykodás után ( a szorgalmas ballib ügynökök gyújtatták fel velük a TV székházat, a rengeteg autót, kukákat, stb. a korábbi zavargások során) még mindig vevők a provokátorok irányítására. Láthatólag a hazafi közegnek esze ágában sem volt a provokátort kivetni magából, sőt egy emberként járultak a rendőrökhöz, hogy tanúskodjanak a provokátor mellett. Ilyen éles helyzetben sosem fedezik fel a derék honfitársak a provokációt, csak utólag, amikor a felelősséget kellene vállalni.

A srácnak egyébként azt üzenem, hogy megemelem a kalapom előtte. Remélem, ha már egyszer Morvai Krisztina nem vállalja, csak lesz valamilyen civil szervezet, aki kiáll mellette.

Egyébként meg szombaton este lesz egy kis zenélés, szeretettel várunk mindenkit.

A mai bejegyzésben a magyar illuminátusok didaktikai módszereit követem, és mondanivalómat kérdések és válaszok formájában fogalmazom meg, a következtetések levonását pedig a tisztelt olvasóra bízom.

A témát a könnyebb érthetőség kedvéért az ukrajnai választások elemzésével kezdem, mert az ott tapasztaltak közül nagyon sok érvényes Magyarországra is, és szemléletes példát szolgáltat a mai bejegyzés főbb kérdéseihez. Mielőtt azonban mérgezett tűket lőnének belém az ügyben érintett szereplők egy esernyőből, ki szeretném jelenteni, hogy az alábbiakban leírtak nincsenek forrásokkal alátámasztva, csak egy lehetséges forgatőkönyvet képviselnek. Nem áll mögöttük komoly kutatás, sokkal inkább a kirakós néhány darabjának összeillesztése.

Kérdés: Miről szóltak az ukrajnai választások?

Válasz: Az ukrajnai választások egy világhatalmi játszma részei voltak. Az ukrán állampolgárok - bár ebben a hitben mentek el szavazni -  nem arról döntöttek, hogy ki lenne a legalkalmasabb vezető az ukrán nép számára. Ukrajnában Oroszország mérkőzött meg az USA-val, valamint az EU-val és győzött. Az ukrán választások tétje nem az ukrán nép boldogulása volt, hanem az, hogy ki rendelkezik az ország gáz és kőolajvezeték hálózata felett, mi lesz a sorsa a Krími orosz flottatámaszpontnak, és hogy milyen lesz az ország külpolitikai orientációja. Belpolitikai kérdésekben egyik oldalnak sem voltak világos elképzelései, pedig Ukrajnának manapság elsősorban belpolitikai gondjai vannak, lévén hogy folyamatosan az államcsőd közelében lebeg. Az hogy a fenti kijelentés mennyire megalapozott, mi sem bizonyítja jobban, mint a győztes Janukovics első intézkedései. Mit gondol a kedves olvasó, egy álamcsőd fenyegette ország frissen megválasztott elnökének vajon mik lehetnek az első és legfontosabb intézkedései? Netán a  bankrendszer megerősítése? Tárgyalás a hitelezőkkel? Érdekegyeztetés a szakszervezetekkel a szükséges megszorítások előtt? Nem, kérem ezek mind bagatell dolgok, amik várhatnak. Janukovics első intézkedése az ukrán gáz és kőolajvezeték rendszer átadása volt az oroszoknak, valamint a krími flottabázis szerződés megerősítése.

Az USA és az EU a másik jelölt, a KGB által korábban megmérgezett Juscsenkó mögött állt, de ezúttal nem sikerült a narancsos forradalom sikerét megismételni. Juscsenkó rendkívüli módon népszerűtlen, valójában egy politikai hulla. Ahogy az lenni szokott, a politikai győzelemre a külföldieknek általában van receptje, mert azt titkosszolgálati és egyéb módszerekkel meg lehet oldani. De egy államot kihúzni a pöcegödörből - nos ehhez nagyon sok pénz kell - és ezt a cehhet sem az EU, sem az USA nem volt hajlandó állni. Lehet hogy az ukránok azt gondolják, hogy az oroszok fizetnek majd, de itt és most teszek egy 100%-os politikai jóslatot, Ukrajnát az oroszok sem fogják kihúzni a szarból. Ugyanis van már arra példánk, hogy ez hogy megy. Uyyanez a játszma zajlott tíz éve Szlovákiában, ahol Meciar egyértelműen az oroszok embere volt. Nos, Meciar országlása nem éppen a legvirágzóbb fejezete a rövidke szlovák történelemnek sem politikai, sem gazdasági értelemben. Az orosz pénzek nem ömlöttek az országba, a beígért orosz piac nem szívta fel a szlovák exportot. Az orosz orientáció elég jelentősen visszavetette Szlovákiát, amit csak a későbbi, nyugatbarát kormányok tudtak helyrehozni. Ukrajna most Szlovákiát fog játszani jópár évig, magyarán a vegetáció hosszú korszaka következik.

Kérdés: Milyen tanulságok vonatkoznak Magyarországra az Ukrajnai választások kapcsán?

Válasz: A válasz nagyon egyszerű. Világhatalmi játszmák nem állnak meg az országhatárokon. A magyar választásokat is át fogja hatni Washington és Moszkva vetélkedése. Nálunk azonban fejlettebb a politikai kultúra, mint Ukrajnában, így itt mindennek sokkal leplezettebben kell történnie. Mielőtt a most következő választásra térnénk rá, egy kicsit vissza kell tekintenünk a múltba. Magyarország ugyanis abban is különbözik Ukrajnától, hogy itt legalábbis négy hatalmi pólus van, és ezek közül kettő magyar. A nagyhatalmak próbálkozásai már a rendszerváltás idején elkezdődtek, az akkor alakult pártok közül az SZDSZ mögött jelentős amerikai kapcsolatok álltak. Az MDF-et a korábbi állampárt másodvonala illetve a Hazafias Népfront alakította. Az MSZP az MSZMP utódpártja, ezt nem kell nagyon ragozni. A Fidesz mögött is ott volt a nyugati támogatás, de őket ekkor még nem vették komolyan.

Az oroszok pontosan tudták, hogy az oszd meg és uralkodj elv legfontosabb ütőkártyája Kelet Európában a nacionalizmus. Meciar mögött egyértelműen ők álltak, a szerb nacionalizmus is mindig erős támogatást kapott tőlük. A román nacionalisták is kb. akkor szűntek meg tényező lenni, amikor a KGB ügynök Iliescu eltűnt a balfenéken...

Az orosz módszerek ideológiamentesek, hiszen Ukrajna esetében, ahol jelentős orosz kisebbség él, Oroszország éppen a nacionalista Juscsenkó ellenfelét támogatta.

Annó Magyarországon az első Csurka dolgozat idején meglepetést keltett az, hogy antiszemita, és szélsőjobbos nézeteket vall. Különösen annak fényében, hogy Csurka az állampárt idején a TTT politika (Támogatott, Türt, Tiltott) támogatási kategóriájába esett, ehhez képest egy évvel a rendszerváltás után hirtelen betölti a jobbszélen akkoriban tátongó űrt. Elkerül a húsosfazék közeléből, mégis pártot szervez, és nagy példányszámban lapot ad ki. Joggal merül fel a kérdés, honnan van a pénz? Nagyjából ez az az időszak, amikor a Vatra Romanesca, és Matica Slovenska szélsőséges román és szlovák szervezetek elkezdik ekézni a magyarokat a szomszédos államokban. Meciar is ekkor kezdi el az orosz orientációt Szlovákiában. Hirtelen bukkan fel a nacionalizmus, de egyből szervezett körülmények között. A lóláb eléggé kilóg, s ha feltesszük a kérdést, hogy kinek az érdeke, kézenfekvő, hogy ezek voltak az oroszok első próbálkozásai hogy az egykori érdekszférájukban gátolják a nyugati integrációt.

Kérdés: Mi a helyzet a jelenlegi magyar politikai helyzettel? Hol érhető tetten külföldi befolyás?

Válasz: Mint mindig, most is a pénz az, ami árulkodik. Egy párt alapítása, működtetése,  különösen kampány idején rengeteg pénzbe kerül. Ha a semmiből hirtelen feltűnik egy társaság, amely tagjainak anyagi lehetőségén messze túlmutató kampányt folytat, ott jó eséllyel érdemes gyanakodni. Az MSZP és a Fidesz esetén a pénz egyértelműen hazai forrásból származik, nagyrészt korrupció útján szerzik, kisebb részt költségvetési forrásokból.

Két olyan párt van, amelyik láthatóan igen hirtelen nőtt látható méretűvé. A lóláb a legjobban az LMP-nél lóg ki. Az európai parlamenti választások előtt egy évvel még azt sem tudtuk, hogy léteznek, kampány idején pedig hirtelen rengeteg, profi minőségű óriásplakátjuk jelent meg. Nem látszik mögöttük semmilyen lobbikör, amelynek esetleg érdeke volna pénzelni őket, és az, hogy mindenütt szeretnének jelölteket indítani, egy nagy szervezetet feltételez, amely fenntartása nyilván sokba kerül. Elsősorban a támogatói kör hiánya az, ami alapján külföldi finanszírozásra gyanakodhatunk. Ráadásul megjelenésük épp arra az időszakra esik, amikor az Egyesült Államok addigi legfontosabb hazai szövetségese az SZDSZ kinyírta magát. Nyilvánvaló hogy egy ilyen esetben már csak az orosz terjeszkedést ellensúlyozandó is, az USA-nak lépnie kell. Nézeteim szerint az USA új csapata lett az LMP.

Mielőtt rátérnénk a másik trójai faló pártra, pár szót kell szólnunk a két nagyobb magyar párt, és a két nagy erőközpont ( USA és Oroszország ) viszonyáról is. Mint azt fentebb említettem, a Fidesz erős amerikai hátszéllel indult, míg az MSZP-nek az állampárti időkből erős orosz kapcsolatai voltak, ezek a körülmények látszólag predesztinálták őket arra, hogy kinek a szekerét fogják tolni idehaza. Azonban mára mindkét párt függetlenítette magát. Látható volt, ahogy a Fidesz népszerűsége nőtt úgy lett Orbán egyre magabiztosabb. Aztán jött az ezredforduló, és a Gripen ügy, amikor is Orbán egyszemélyi döntéssel borította az amerikaiakkal előre levajazott vadászrepülőgép beszerzési tendert, és vélhetően az osztrák lobbista gróftól kapott gáláns korrupciós ajánlat hatására a Gripenek mellett döntött. Onnan kezdve nyugaton Orbánt megbízhatatlannak tartották, és a mérvadó nyugati lapok rendre elmarasztaló cikkeket közöltek róla.

Gyurcsányék győzelmével várható volt, hogy az orosz kapcsolatok újra lendületet vesznek, és valóban, Putyin kétszer is járt nálunk, mindkétszer gázügyben. Az MSZP egy érdekes időutazást lépett meg ekkor. Felélesztette Horthyék hintapolitikáját, és mindkét oldalt megpróbálta kielégíteni. Ez rövidtávú hitelvesztéshez vezetett mind a két oldalról. Gyurcsányt hamar elkönyvelték szélkakasnak. A Kék Áramlat, és a Nabuccó Gyurcsány minden erőfeszítése ellenére összebékíthetetlen. Az igazi szakítás az oroszokkal azonban a MOL felvásárlására történt osztrák-orosz erőfeszítések idején történt ( ebben a manőverben Ausztria a stróman szerepét játszotta). Ez az üzlet túlmutatott Gyurcsányon, ugyanis Moszkva az itthon rendkívül nagy befolyással rendelkező Csányi Sándor tyúkszemére lépett. Aki rögtön riadót fújt, és ahogy az már korábban is kiderült, az MSZP  tud táncolni úgy ahogy ő fütyül. A szemöldökráncolás eredménye egy rendkívül gyorsan elfogadott törvény lett, ami az ellenséges felvásárlásokat volt hivatott megakadályozni.

Ezekből a manőverekből világosan kitűnt, hogy az MSZP sem megbízható. Ugyan nem meggyőződésből hazafiak, hanem vélhetőleg Csányi nyomására, de tény, hogy itt ebben az ügyben magyar érdekeket képviseltek. Putyin azóta nem jár Budapestre.

Nos ezek a történések elgondolkoztattak pár embert a KGB-nél, hogy új szövetségest kellene találniuk Magyarországon. Mivel orosz kisebbség Magyarországon nincs, ezért nyugodtan nyúlhattak a régi, jól bevált nacionalista kártyához.

A Jobbik alapítói fiatalok, lelkesek, ideológiájuk van, a gazdasághoz látványosan nem értenek, ezért károkozási potenciáljuk igen nagy. Eszmerendszerük egyszerű, könnyen emészthető, bárki megérti. És nagyon jól ráéreztek néhány súlyos társadalmi problémára, amelyeket az eddigi kormányok teljesen félrekezeltek eddig.

A Jobbik igen látványos megerősödése és médiaelőretörése ismét felveti a kérdést: Ki fizeti a cehhet? Közadakozásból megy? Én még sohasem láttam a Jobbikot pénzt gyűjteni. Tagdíjakból? Regisztrált párttagjaik száma elég alacsony. Vállalkozók pénzelik? Gazdasági válság van, ez kizárt. Korrupció? A Jobbik egyenlőre nincs seholsem a húsosfazék közelében. Akkor honnan van a pénz? Hát nem sok választás maradt. Külföldről. A Jobbik valamelyik külföldi állam befektetése. Méghozzá nagy államé, mert sok pénzről van szó.

Kérdés: Kinek az érdeke befektetni a Jobbikba?

Válasz: Kezdjük ott, hogy kinek nem? Tőlünk nyugatra nem igazán találunk olyat, akinek érdeke lenne. Románia és Szlovákia - különösen az utóbbi - áttételesen, Magyarország renoméjának csorbítása érdekében érdekelt egy magyar szélsőjobboldali antiszemita párt gründolásában, gazdasági erejük viszont nem elégséges ehhez. Rajtuk kívül az egyetlen szóbajöhető forrás Moszkva. Akinek megvannak az anyagi eszközei, érdeke is fűződik hozzá, gyakorlata is van a dologban, és az apparátusa is adott. Occam borotvája elvét figyelembe véve ők azok, akik a Jobbikot patronálják. Ennek egyébiránt más jelei is vannak. Vona feltűnő elismeréssel szokott Oroszországról nyilatkozni - elnéző annak emberi jogi gyakorlatával szemben - holott itthon ez az egyik fő vesszőparipája neki és Morvainak is. A külpolitikai elképzelései élesen nyugatellenesek, és keleti orientációjúak. Vona az oroszokkal, Iránnal, a kazahhokkal szertne szorosabb kapcsolatokat a nyugat helyett. Az nem világos, hogy milyen gazdasági perspektívát lát ezekben a nyugattól azért finoman szólva is elmaradott térségekben, de mostanában állandóan az orosz piacokat emlegeti. Ez korábban az MSZP dumája volt, és aki az orosz piacról beszél annak - ismerve az ottani üzleti morált - erős politikai kapcsolatokkal is rendelkeznie kell. Mindazonáltal az orosz piac korlátlan felvevőképessége csak egy blöff, fölöslegben levő gabonánk mindig volt, és az oroszok sosem akarták felvásárolni, inkább megvették azt, ami a legolcsóbb volt. Annó Szlovákia is bedőlt ennek a hülyeségnek, de nem sokra mentek vele. Mostanában a magas olajár miatt az oroszoknak van pénzük - bár a grúz háború, és a válság igencsak lecsökkentette a valutatartalékaikat - de vegyük észre, hogy nincsenek a világ nyolc legnagyobb gazdasága között. Sosem voltak. Meghívottként részt vehetnek a G8-on, de a jegyük csak a kakasülőre szól.

Ellenben a hadipotenciáljuk csak az Egyesült Államokához mérhető. Birodalmi célkitűzéseikről néha elszórnak egy-két információmorzsát. Innen tudható, hogy kelet-közép európát még mindig az érdekszférájuknak tekintik. És ebbe a tervbe remekül illeszkedik egy kis szarkavarás Magyarországon.

Az Európai Únió jelen állapotában erősen emlékeztet a görög városállamok ókori szövetségére Róma ellen. Együtt ugyan jelentős erőt tudtak felmutatni, de mindenki csak a saját piti érdekeit kereste, különalkukat kötöttek, és Róma - szövetség ide vagy oda - szép sorban felfalta valamennyit. A kép annyiban más hogy most több Róma is van - ez azonban nem ment fel senkit a különalkuk, paktumok, és idegen pénzek elfogadásának politikai felelőssége alól.

A csapból is az Avatar folyik. Én is láttam. Nem a történet, hanem a 3D miatt. Az IMAX-ban fogom néztem, mert jelenleg ez a legjobb 3D technológia. Úgy néz ki, hogy  eza film tényleg mérföldkő lesz a mozitörténelemben, és bennem is olyan várakozások voltak,  mint azokban a déd és ük szüleinkben, akik megélték a mozgókép megszületését.

De ez a bejegyzés nem erről szól, inkább magáról a lehetőségről, hogy az ember valaha is idegen bolygókat fog meghódítani.

Gyerekkoromban arról ábrándoztam, hogy mire felnőtt leszek, az űrhajózás mindennapos dologgá válik, s én is eljutok a Marsra, meg a Jupiter holdjaira. Most már azért gyanakszom, hogy ez nem fog összejönni. Megvallom, mst már az a tudat is boldoggá tenne, ha az unokáimnak sikerülne. Teljesen és totálisan egyetértek Stephen Hawking-gal, az emberiségnek muszáj és kötelező kilépnie az űrbe, és megtelepednie más bolygókon. Csak egyedül ez az a tett, amiért megéri mindaz, amit a földi evolúció tett értünk. Ez az, ami kompenzálja a földi bioszférát mindazokért, amit az ember ellene elkövetett. Ha a földi evolúció kitermeli azt az élőlényt, ami képes arra, hogy más bolygókon megtelepedjen, akkor az egésznek van értelme, ha erre képtelen, akkor az egész egy zsákutca, ami teljesen jogosan fog elpusztulni legkésőbb egymilliárd év múlva, amikor a Nap hőmérséklete átlépi azt a határt, amit a bioszféra még képes kikompenzálni.

Meg kell jegyezzem, hogy ez az egymilliárd év az evolúció szempontjából elég sok idő. A Föld életkora hozzávetőleg négy és félmilliárd évre tehető, a legkorábbi élőlénymaradványok - földalatti egysejtűek nyomai három-három és félmilliárd évesek.

Ez az adat arra utal, hogy mihelyst kicsit is kedvezőek lettek a körülmények, az élet megjelent a bolygónkon. Hogy itt alakult-e ki, vagy máshonnan került ide, azt mindaddig lehetetlen eldönteni, míg más bolygókat meg nem ismerünk.

Ezek a régi egysejtű élőlények persze egész más körülmények között éltek, mint mi. Akkoriban a nap jóval hidegebb volt, bolygónk viszont maga sokkal melegebb, az akkori igen heves vulkanizmus miatt. Ez azt is jelenti egyben, hogy a hátralevő egymilliárd év nem a földi bioszféra végét jelenti, mert az még egyszerű formában fenn tud maradni sokáig, de az összetettebb élőlények számára a föld ekkor már nem lesz megfelelő élettér.

Ami érdekes az evolúcióban, hogy kb. nyolcszázmillió évvel ezelőttig szinte semmi különleges nem történt, akkor azonban megjelentek az állatok és a növények, és a többmilliárd éves tespedés után a fejlődés rakétafokozatba kapcsolt. Elvileg nem kizárt, hogy ez már korábban is megtörtént. A szárazföldeken semmi nyoma egy ennél régebbi, maihoz hasonlóan bonyolult bioszféra maradványainak, pedig ha valahol érdemes keresni, az épp a szárazföldek felszíne, mivel a tengeraljzatok a Wilson ciklus alapján négyszázmillió évenként teljesen megújulnak.

Azonban egy nagyobb meteorit, vagy üstökös, neadjisten kisbolygó becsapódása meg újra tudja olvasztani a teljes föld szilárd kérgét, így eltörölve minden nyomot, még akár egy magasan fejlett civilizációét is. Így aztán nem lehet biztosan kijelenteni, hogy a föld nem termelt-e már ki korábban is egy értelmes fajt, csak annyit, hogy a mi nyolcszáz millió éve kezdődött evolúciós periódusunkban az ember lett a fejlődés csúcsa, mégpedig nem anatómiai felépítése miatt, hanem mert egyedül az ember hozhatja el a földi bioszféra számára az intersztelláris terjeszkedés lehetőségét. Nyilván ha arra kerül sor, hogy az ember meghódít egy idegen világot, akkor a földi bioszféra egy része is az emberrel fog tartani ebben a kalandban, ha másképp nem, a raktérben megbúvó patkányok, és azok élősködői által. Ez az, ami az önző gének számára a legnagyobb dobás lesz az élet megjelenése óta.

De most térjünk rá a konkrét hódításra. A Marsnál valószínűleg nem lesz nehéz dolgunk, csak a kiszámíthatóan zord természeti körülményekkel kell megküzdenünk. Az igazi kihívás akkor éri majd az emberiséget, amikor egy olyan bolygót találunk, amelyen már egy mienkhez hasonló bioszféra fejlődött ki, mi több, tegyük fel, hogy egy értelmes faj is jelen van.

Ha bioszférával találkozunk egy idegen bolygón, egy dologban biztosak lehetünk. Az a bioszféra sokkal jobban alkalmazkodott a helyi viszonyokhoz, mint mi valaha is fogunk. Kérdéses persze, hogy akarunk-e. Az a helyzet, hogy az emberiségnek még a saját bolygója bioszférájával sem sikerül együttélnie, nemhogy egy idegen világéval. Azt mondhatnánk erre, hogy azért van a technika, hogy úrrá legyünk vele a nehézségeken. Azért minden űrkonkvisztádort óva intenék attól, hogy túlsaágosan bízzon a technikában. Mi kell ahhoz, hogy a világűrt járó emberiséget fölényes technikájával együtt legyűrje egy primitív élőlényekkel teli bolygó? Nem sok minden. Elég egy kis méretbeli különbség. A példát rögtön innen venném a földről. Bár hajlamosak vagyunk a föld urainak képzelni magunkat, de igazából arra sem vagyunk képesek, hogy a gyilkosméhek terjedését megállítsuk az amerikai kontinensen. Nem tudjuk kiírtani a malária szúnyogokat. Nem boldogulunk a patkányokkal. Miért? Pont azért, amiért az elefántokkal szemben meg simán győzedelmeskedünk. Sok kicsi mindig győz a kevés nagy felett. A kis méret nagy darabszám kombináció többnyire hatékonyságot, kombinálhatóságot, fejlett alkalmazkadóképességet eredményez. Nálunk akárcsak fél nagyságrenddel kisebb élőlények ellen nem tudjuk hatékonyan felvenni a harcot. Különösen akkor nem, ha ezek intelligensek. Egy ilyen esetben is van persze esélyünk a győzelemre, de azt nem izmos kommandósok és mocskosszájú tisztjeik fogják kivívni hitech fegyverekkel és gépekkel, hanem helyettünk más végzi el a munkát.

Valójában két módszer van, amelyek közül az egyik biztos, de a végeredmény szempontjából értelmetlen, míg a másik kimenete is kétséges ugyan, de legalábbis ígéretes. Ha túllépünk azon a morális kérdésen ( amin egyébirán nem igazán kellene túllépni) hogy van-e jogunk egy belepiszkítani egy másik bolygó bioszférájának evolúciójába, akkor az egyik legfontosabb teendő, hogy a katonaságot lehetőleg távoltartsuk a helyszíntől, és inkább lelkiismeret nélküli tudósokat alkalmazzunk, ők sokkal hatékonyabbak. Kétféle garnitúra jöhet szóba, a csillagászok, és a biológusok. Az előbbiek a tabula rasa elvét javasolnák, és egy megfelelő méretű aszteroida ütközőpályára állításával valóban könnyedén le tudnák radírozni a bolygó bioszféráját, hogy aztán egy évezred múltán, amikor a por leülepedett, a betelepítendő földi élőlényekk legalábbis egyenlő esélyekkel nézzenek szembe a helyi flórával és faunával.

A biológusok valószínűleg nem ezt az utat javasolnák. Ők biztosan megfelelően felkészített inváziós fajokat engednének szabadon, s ha az egyik kudarcot vall, akkor kipróbálnának egy másikat. Ez a modell is valószínűleg működne. Ha az idegen bolygó értelmes lényei mondjuk patkány méretűek, akkor a kígyók, macskák, kutyák számára valószínűleg egy kész paradicsom lenne az új világ. Kutyaméretű ellenfelekkel feltehetőleg maguk az emberek is elboldogulnának, de nyilvánvalóan nem csak az értelmes lényektől kellene tartanunk, hanem az egész bioszférától, a maga élősködőivel, ragadozóival, fertőző ágenseivel. Ezek száma és változatossága simán lehet olyan sokrétű, hogy a földi bioszféra - amely eleve hátránnyal indul egy idegen világon - nem bírna vele, még az emberiség technikai hátterével a háta mögött sem.

Az Avatarbeli Pandora nem ez az eset. Ez a történet - mint azt sokan megállapították - valójában a Pocahontas történet áthelyezése egy másik bolygóra. Itt az emberek nem leigázni, a földihez hasonlóra akarták a bolygót formálni, hanem csak simán kiaknázni. Emellett a Navíi-k nagyjából a mi mérettartományunkba esnek, sőt egy kicsit nagyobbak is nálunk. Ezen a pályán nekik az indiánok szerepe jutott. Mivel alapjában véve emberi reakcióik vannak, méginkább helytálló az analógia. Azzal kapcsolatban pedig már vannak tapasztalataink, hogy az indiánoknak milyen esélyei voltak a fejlettebb civilizációval szemben. Ahogy az emberiség történelmére visszatekintünk, nyilvánvaló hogy az emberiség először a Navií-kat irtaná ki, és utánna az egész dzsungel következne....

Nagyon szép dolog egyébiránt az a természet tisztelet, ami a primitív törzsek és a naviík sajátja, de véleményem szerint az ember - bármennyire fáj is - nem arra termett, hogy harmóniában éljen a környezetével. Az ember feladata egy ősi program bevégzése függetlenül attól, hogy értelmes lények vagyunk és morális megfontolásaink vannak. Az ember kifejlődésének egyedüli célja az, hogy sokkal magasabb színvonalon megvalósítsa ami minden élőlény alapvető feladata, és ami az Isteni üzenet is:

Sokasodjatok és szaporodjatok!

Hétfő este mozdulni sem volt erőnk, csak hevertünk Julcsival a kanapén, és kapcsolgattuk a tévét. Végül a Discovery-n kötöttünk ki, ahol egy kozmológiai ismeretterjesztő film ment, s nagy örömömre Julcsi is élvezhetőnek találta.

Ebben volt szó  a sötét anyagról, és a sötét energiáról, melyek ma a reggeli tekerés közben erős ötletelést indítottak el bennem.

Hogy kicsit könnyebben emészthetővé tegyem a témát, kezdjük egy kis közérthető ismertetővel.

Amikor a múlt században kezdtek egyre jobb és jobb távcsöveket építeni, a kutatók örömmel látták, hogy az univerzumunk telis-tele van galaxisokkal. Alapvetően két fajtájuk van, az elliptikus galaxisok, amelyek úgy néznek ki, mint egy felhő, valójában csillagok milliárdjai alkotják, másrészt  pedig a spirálgalaxisok, amelyek olyanok mint egy örvény. Azóta kiderült, hogy ezek közepén egy egy óriási fekete lyuk van, s ebbe örvénylenek bele a körülötte levő csillagok. Mivel az anyagáramlás a lyukba a galaxis tömegéhez képest elhanyagolható, ezért kívülről inkább csak annyi látszik, hogy a spirálgalaxis szépen forog.

De nem csak forog. Ugyanis, mint azt fentebb említettem, az univerzum tele van galaxissal, és ezek egymást is vonzzák. Ha közel vannak egymáshoz, akkor össze is ütközhetnek. Példának okáért az Androméda galaxis is bele fog ütközni a Tejút rendszerbe.

A galaxis tömegét viszonylag jól meg lehet becsülni a méretéből. Egy átlagos csillagsűrűséggel számolva, a galaxis távolságának ismeretében meghatározott kiterjedését alapul véve könnyen kikalkulálható, hogy kb. mennyi anyag található benne, ebből meg elég jól kiszámolható, hogy milyen gyorsan illenék közeledni két egymás közelében tartózkodó galaxisnak egymáshoz.

Na itt a bibi. Ugyanis a galaxisok nagy ívben tojnak a számokra, rendre más sebességet mutatnak, mint azt a tudósok kiszámolják. Akik hamarosan felismerték, hogy a galaxisok úgy mozognak, mintha a tömegük jóval nagyobb lenne, mint ami a látható részük alapján várható lenne. Ezért aztán kitalálták, hogy a galaxisok jelentős részét az úgynevezett sötét anyag alkotja, amiről csak két dolgot tudunk biztosan, mégpedig azt, hogy:

• van tömege
• totál láthatatlan

Ilyen sötét anyagért nem kell persze messzi galaxisokig utazni, a tejútrendszer is jól ki van vele tömve, csak éppen nem látjuk.

Érdekes, hogy a Newtoni - később Einsteini - törvényekkel leírt bolygómozgást ez a sötét anyag nem tűnik befolyásolni. A föld, meg a többi bolygó pont úgy mozog a nap körül, mint ahogy a tömegük alapján az várható. Viszont vannak apró jelek, hogy azért még sincs minden rendben. A távoli bolygók kutatására küldött űrszondák nem pontosan úgy mennek, ahogy azt kiszámolták. Kicsit lassabbak. Ugyanakkor egy Föld mellett elsuhanó másik űrszondánál pedig a vártnál nagyobb gyorsulást tapasztaltak, ha az az egyenlítő síkjában, forgásirányban haladt el bolygónk mellett, és lassulást, ha ellentétes irányban haladt.

Tehát van itt valami, ami valamilyen szinten kapcsolatos a forgással. Nem ártana megnézni, hogy az amúgy nem forgó elliptikus galaxisok körül ugyanúgy tanyázik-e sötét anyag, vagy az inkább a forgó spirálgalaxisokat preferálja.

Léteznek persze egyszerű magyarázatok a sötét anyag mibenlétére. Lehet a sötét anyag pld. neutrínó, ami elég rendesen áramlik ki a napunkból is, csak annyira tojik minden más anyagra, hogy igen nehéz eggyel is kapcsolatba kerülni. Inkább átmegy mindenen, mintsem leereszkedjen és kölcsönhatásba lépjen holmi alantas egyéb anyagokkal.

A nap működése alapján kb. lehet tudni, hogy a csillagok mennyi neutrínót bocsátanak ki, és hát az a büdös nagy igazság, hogy elég keveset. Hacsak az ősrobbanáskor nem keletkezett valami óriás mennyiségű neutrínó, akkor nincs belőlük elég, ahhoz, hogy komolyan szóba jöhetőek legyenek mint sötét anyag.

Aztán vannak még a fekete lyukak. Normál fekete lyuk úgy keletkezik, hogy egy szupernova felrobban, s amikor kiadta magából az ereje nagy részét fény, röntgen, stb sugárzások formájában, akkor nem marad elég ahhoz, hogy a hatalmas tömeg gravitációjával megbírkózzon. Ebből aztán az lesz, hogy a hatalmas forró gázlufi mikroszkópikus méretűvé zsugorodik. Pontosan nem tudjuk, hogy mekkorává, mert lesz körülötte egy olyan tartomány, ahol a gravitáció még elég erős ahhoz, hogy a fényt is rabul ejtse. Mivel a fénynek van tömege, a fekete lyuk belsejében levő anyag gravitációs vonzása szépen fogja, és magához húzza a fény részecskéit, így aztán marad a sötétség. Ezt a határt, amitől beljebb már a fény is csapdába esik, hívják eseményhorizontnak. Hogy ezen a sötéten belül mi van, arról nincs fogalmunk. Hipotéziseink viszont igen.

1.  Mivel a fekete lyuk anyaga összehúzódás közben felmelegszik, könnyen lehet, hogy egy bizonyos méretnél annyira meleg lesz, hogy a részecskék hőmozgása miatt már nem tud jobban összehúzódni. Gondoljuk el, mit tudunk jobban összeszorítani, egy zsák nyüzsgő darazsat, vagy egy zsák lefagyasztott méhet? Ez a végső méret szükségszerűen az eseményhorizonton belül van, és nyilván nem nulla. Nem tudjuk. De ha az elemi részecskéknek van oszthatatlan minimális építőköve, akkor az a bizonyos gömb ezekből az alaprészecskékből áll. És forró, mint a veszedelem. Csak ez a forróság a nagy gravitáció miatt nem tud kisugározni.
2.  Mióta Einstein a gravitációs vonzást a tér görbületével helyettesítette, a fizikusok azóta feltételezik, hogy a tér lehet annyira görbült is, hogy "átszakadhat". Mint amikor egy kifeszített gumihártyát alul összecsípünk, és lefelé húzzuk, míg átszakad az alja. Na ez lenne a másik elmélet, miszerint a fekete lyuk egy ilyen pontszerű szakadás. Matematikailag megközelítve gondoljunk az y=1/x függvényre. Ez olyan, hogy x=1 -nél egy az értéke, aztán ahogy közeledünk a nullához a függvény szédítő ütemben emelkedik. Nullánál tetszőlegesen nagyob szám esetén van értéke, viszont a nullában nem meghatározható, ergó nincs értéke. Ez a nincs ez most itt nem nullát jelent, hanem hogy nem meghatározható. Ha mindenképpen mondanunk kell valamit, akkor azt mondhatjuk hogy végtelen az értéke. Namost az elmélet szerint a fekete lyuk is ilyen valami, a közepén egy nulla sugarú térrészben ott van a belehullott anyag, amit egy rendkívül erősen megnyújtott tér vesz körül. Mintha azt a bizonyos gumilepedőt a végtelenségig kihúztuk volna lefelé. Hogy ott mi lesz az anyaggal, arról ezúttal sincs információ, csak feltételezések. Az én ma reggeli ötletelésem az, hogyha így van, akkor könnyen lehet, hogy az anyag egy másik, új univerzumba lyukad ki. Mivel ez az univerzum a fekete lyukon keresztül fel van fűződve a mi univerzumunkra, ezért azon keresztül a tömege továbbra is hatást gyakorol a mienkre, de akik abban az univerzumban vannak, a fekete lyukat mint a saját ősrobbanásukat élik meg. Ez a hipotézisem viszont feltételezi azt is, hogy a mi ősrobbanásunk is egy másik univerzumba vezető fekete lyuk. Az nem ellentmondás, hogy a fekete lyuk egy stabil hosszan fennmaradó valami, az ősrobbanás pedig pillanatszerű, mivel a fekete lyuk közepén, pont ott ahol a tér görbülete végtelenné válik, ott az idő is elveszíti az értelmét, és semmi akadálya annak, hogy amit a fekete lyuk oldalon hosszú időperiódusnak élünk meg, az a másik oldalon csak egy pillanatnak hat. 

Na most hogy a fekete lyuk szerencsére nevével ellentétben egyáltalán nem láthatatlan. A piszok nagy vonzásával egy rakás anyagot húz maga köré, és ahogy ez az anyag szépen belehullik a lyukba, előbb szépen összesúrlódik. Az ősemberek óta tudjuk, hogy a súrlódás hőt termel, nos ezúttal olyan nagy a súrlódás, hogy nemcsak hő, de fény, sőt kozmikus sugárzás is termelődik. Így a feketelyuk környéke látható. Mindezek ellenére  egy szomszédos galaxis fekete lyuk tartalmát nem egyszerű feladat meghatározni. Itt a tejútrendszerben is van néhány amelyek tömege a környékén levő csillagok mozgásából meghatározható, de egy másik galaxisról nem tudunk ilyen részletes felbontású képet kapni.

Mégsem valószínű, hogy a sötét anyagot fekete lyukak alkotnák. Leginkább azért nem, mert ha így lenne, akkor a rengeteg fekete lyuk eszméletlen sok röntgen, gamma, és egyéb sugárzást bocsátana ki az előbb említett folyamat eredményeképpen, amit könnyen felismernénk.

Úgy néz ki, hogy a sötét anyag nem bocsát ki semmiféle sugárzást.

Legalább ilyen rejtélyes a sötét energia mibenléte is. Az hogy létezik, az abból következik, hogy a világegyetem tágul. Hogy ez így van, azt viszonylag egyszerű bizonyítani. Gondoljunk arra, hogy ülünk az út szélén, és jön egy autó. Ahogy elmegy mellettünk kb. egy zsííííívúúúúúúm hangot ad ki. A zsíííííí szakasz során magas hangot hallunk, ekkor az autó közeledik. Amikor épp mellettünk van, akkor egy pillanatra meghallhatjuk az autó igazi hangját, amit a motor ad ki, ezután rögtön átvált a vúúúúúúm szakaszba, amelyet mélynek érzékelünk. Ez a Doppler effektus. Röviden annyi, hogy minden közeledő hangos tárgy hangját magasabbnak érezzük, minden távolódóét meg mélyebbnek.

Namost a csillagoknak, galaxisoknak nincs hangjuk, van viszont fényük. És a doppler effektus ugyanúgy működik fényre is, csak jóval gyorsabban kell a tárgynak mozognia ahhoz, hogy a hatás szembetűnő legyen. Na most a fény esetén a mély hangoknak a vörös szín felel meg, a magasaknak a kék. Furcsamód az 1900-as évek elején azt tapasztalták, hogy a távoli galaxisok fénye nem fehér, hanem vöröses színű. Sőt, minél távolabbi, annál vörösebb. Nagyon jó, a vörös színt szeretjük, de miért van ez? Nem valószínű, hogy azokban a galaxisokban ne a hidrogén alkotná a csillagok tüzelőanyagát. Akkor viszont csak egy magyarázat marad, hogy ezek távolodnak tőlünk, méghozzá bazi gyorsan.

Na de ez hogy lehet? Hiszen a galaxisoknak tömegük van, ami viszont a gravitáció révén vonzerőt eredményez a galaxisok között, ez pedig azt jelenti, hogy a galaxisoknak inkább össze kéne rántódni. Jó, tegyük fel, hogy a galaxisok az ősrobbanáskor akkora lendületet nyertek, hogy a gravitáció nem tudta még lefékezni őket, de ami késik, nem múlik. szépen lelassulnak majd, aztán mindenki szépen visszafordul.

Van egy kis gond azonban. Ezek a genyó galaxisok nemcsak simán szétmásznak,  de mindezt egyre gyorsabban teszik. Magyarán gyorsulnak. Ahhoz hogy valami gyorsuljon, ezt minden autós tudja, ahhoz bizony energia kell. Ezt viszont nem látjuk, hogy honnan jön. Pedig óriási energia, ha az egész univerzum gravitációját is le tudja győzni. Más megnyilvánulása egyébként nincs. Azon kívül, hogy szívatja a gravitációt, mást nem csinál.

Viszont egyre erősebbé válik. Ezzel az a baj, hogy ez nemre és fajra való tekintet nélkül taszít. Ez a mániája. Hogy szétválaszt. S mivel erősödik, egyszer, nagyon nagyon nagyon sok idő múlva el fog jutni odáig, hogy már nemcsak a gravitációt semlegesíti, hanem az elektromosságot is. Akkor pedig szét fognak hullani az atomok. Aztán tovább erősödik, és az atommagok is hasonló sorsra jutnak, és a világegyetem visszatér az elemi részecskék világába.Kíváncsi vagyok, hogy mire fog menni a fekete lyukakkal...

 A sötét energia megléte egyébiránt messzemenően sérti az energiamegmaradás elvét. Egyenlőre még alig észrevehetően ugyan, de akkor is sérti. Vagyis a törvények, amin a világképünk alapul, csak bizonyos elhanyagolásokkal érvényesek.

Az új világegyenlet megalkotása - ami ezeket az anomáliákat megmagyarázza - feltehetőleg sokkal nagyobb durranás lesz, mint amit Einstein művelt a múlt század elején. De Zweisteinre - úgy néz ki - egy ideig még várnunk kell.

Bejegyzésem apropóját az adja, hogy Az Ember, Aki Még Sohasem Hazudott, ezúttal nyilatkozott a rádiófrekvenciák kiosztása ügyében.

"Sohasem kedveltem azokat az üzletembereket, akik a gazdasági verseny helyett a politikai kapcsolatokat próbálták használni. A gazdasági verseny arra van, hogy az ember ott helytálljon, és ne politikai pártfogás, pártfogók után futkározzon. Itt most volt egy verseny, a versenyben eredményt hirdettek. Ha ez megfelelt a jogi előírásoknak, akkor nekem mint politikusnak nincs dolgom ezzel a döntéssel"

Nem hazudott most sem, viszont elkövette az ősbűnt. Illetve nem is ősbűnt, csak főbűnt, és az is csak 2006-tól számít főbűnnek. Ekkor történt ugyanis, hogy a patásördög nem bontotta ki az igazság minden szeletét, és az akkor éppen inkvizítorrá avanzsált Ember, Aki Még Sohasem Hazudott, szépen leleplezte.

Van egy gyakran idézett közhely, egyesek szerint a csendőröktől ered, mások szerint az ávósoktól. Így szól:

- Értem a tréfát, de nem szeretem!

Az Ember, Aki Még Nem Hazudott ezt a közhelyet sütötte el. A nyilatkozata kétfelé szól. Egyrészt szól a kisembernek. Neki azt üzeni, hogy nem szereti a mutyit. Ha ő lenne kormányon, akkor ilyen nem történhetne meg. Ő nem így működik, nála genetikailag ki van zárva, hogy szeresse.

Az igazságnak azt a részletét persze nem bontja ki, hogy az ORTT narancsszínű része nyilván nem az ő megkérdezése nélkül mutyizta le a nyertesek személyét a patásördög pártjával, dehát ez nem is volt kérdés.

Ugyanakkor üzen azoknak is, akiktől a nyilatkozat első felében elhatárolódott. Ez persze az első rész érzelmi töltése miatt nem olyan hangsúlyos, de akiknek címezték, azok könnyen dekódolhatják az üzenetet. Ami nem bonyolult. Annyi csak, hogy ha mutyi van, akkor ügyelni kell a törvényesség látszatára, ez az a határ, ameddig el lehet menni, ezen belül azonban a mutyi teljesen rendben van, szemet hunyunk felette.

Az Ember, Aki Még Nem Hazudott ismét ügyesen kommunikált. Mindenkinek tud valami biztatót mondani. Ez nagyon megy neki.

Annyi a baj csak, hogy ha jól körülnézek a pályán, úgy látom mintha a jobb szélen állna néhány új inkvizítor, és erősen méregetik őt. Ráadásul úgy néz ki, mintha hoztak volna magukkal tüzes vasakat is.

Kilenc éve volt egy olyan kapcsolatom, ahol vezettem egyfajta titkos kis naplót az akkori érzéseimről. Nemrég rábukkantam, és igen érdekes tanulságokat szűrtem le belőle. A múlt héten aztán szemtanúja voltam annak, hogy ezek a dolgok bizony ugyanúgy működnek másoknál is, s ez arra sarkalt, hogy egy rövid bejegyzést tegyek a témában.

Tehát akkor nézzük kicsiny naplómat. Olvasása során a legfontosabb megállapítás az, hogy kétféle szerelem létezik. Ezek egymásba is alakulhatnak, de sejtésem szerint az agyban más területek felelősek az egyikért illetve a másikért.

Bármelyikkel kezdhetném, de inkább abban a sorrendben haladok, ahogy annó én is megéltem. Ez a szerelem nem volt különösebben hosszú, de nagyon intenzív. És rövidsége folytán remek alanya egy kis elemzésnek.

Lássuk hát a történetet.

Éppen munkahelyet váltottam, és az új helyen megismertem egy lányt, aki első látásra elbűvölt. A szemei, az alakja, a hangja, a frizurája, ahogy húzta a szavakat... egyszóval azonnal levett a lábamról. Nem volt kérdés, hogy elkezdjek-e neki udvarolni.

Terveimet keresztülhúzta azonban, hogy elnyert egy kéthónapos ösztöndíjat Moszkvába, ezért a projektet fel kellett függesztenem, amíg vissza nem jött, de ez az időszak csak mégjobban felfűtötte az érzelmeimet.

Mire visszajött, kitavaszodott, így a hormonok is alaposan rásegítettek a hadműveletre. (Megfigyeltem, hogy életem során többnyire tavasszal sikerült becsajoznom, és ezek a kapcsolatok elég rövidek lettek. Ezenkívül az ősz volt még relatíve sikeres nőzés szempontjából, a nyári meg a téli időszakban nekem sosem sikerült semmit összehoznom.Az őszi termés javára írandó viszont, hogy sokkal tartósabbnak bizonyultak ezek a kapcsolatok, mint a tavasziak.)

Visszatérve naplómhoz, mikor az illető hölgy visszatért az orosz medve öleléséből, szerencsémre egy projektre kerültünk, és ez igencsak megkönnyítette a dolgomat. Körülbelül egy hónap kitartó udvarlás meghozta a gyümölcsét, és elkezdtünk járni. Még soha életemben nem voltam ilyen szerelmes, szabályosan zombi lettem, ha nem volt a közelemben, viszont a fellegekben jártam, ha mellettem volt.

Nagyon büszke voltam arra, hogy ez egy teljesen tiszta becsületes szerelem a részemről. Nem vettem el senkitől, senki szívét nem törtem össze, körüldongtam, küzdöttem, és erőfeszítéseimet végül siker koronázta. Nagyon szépen udvaroltam neki, bedobtam ami tőlem tellett és úgy éreztem, hogy ez a kapcsolat a legjobbakat hozza ki belőlem. Olyan dolgokat megtettem, amiktől régebben cinikusan elfordultam volna. Olyan helyzeteket kibekkeltem mellette, amiktől normális állapotban öt perc után leléceltem volna. Előhozta a romantikus énemet, amit addig én sem ismertem, s az igazat megvallva eléggé meglepett, hogy létezik.

Mivel Budapest két ellentétes végén laktunk, ezért felváltva egyszer én utaztam hozzá, aztán meg ő jött hozzám. Ez a kétlaki életforma nagyon felőrölt, rettentően belefáradtam három hónap után. Ez úgy csapódott le, hogy úgy éreztem, telítődtem vele. Kerestem azokat a pillanatokat, amikor végre egy kicsit egyedül lehetek, és a saját dolgaimmal tudok törődni. Ez nem azt jelentette, hogy nem szerettem, hanem azt, hogy szerettem, csak már természetessé vált ez az állapot.

Ekkor beütött a krach. Elnyert egy újabb ösztöndíjat, ezúttal egy négyhónaposat Norvégiába. Ezt akkor még nem éreztem olyan tragikusnak éppen a telítettség érzése miatt, de aztán egy két hét múlva, ahogy a távolság miatt épült le a kapcsolatunk, szörnyen elkezdett hiányozni, és újra rettentően szerelmesnek éreztem magamat. Ingerült lettem, elkezdtem szédületes sebességgel fogyni, a munkámban nem tudtam koncentrálni. Ez azután fokozódott, amikor kiderült, hogy megcsalt odakint. Tényleg nagyon szerelmes lehettem, mert még ezt is megbocsátottam neki. De nyilvánvaló volt, hogy ez a szerelem más mint amit az elején éreztem. Ez a legrosszabbakat hozta ki belőlem, befelé forduló lettem, mogorva. Csüngtem a telefonjain, amik nem szóltak semmiről, csak sejtetni engedték, amit már valahol én is éreztem, hogy ennek bizony vége. Sajnos ez a szakasz is legalább olyan intenzív volt, mint a felfelé ívelő rész, de sokkal tovább tartott.

Nem akarom ragozni tovább a sztorit, ugyanis ennyi bőven elég ahhoz, hogy a konklúziókat levonjuk.

1. Maga a szerelem nem egy állapot, hanem a kapcsolat változásának irányát érezzük szerelemként. Magyarán szerelem akkor van, amikor a kapcsolatban változás van. A stabil kialakult szakaszban nincs szerelemérzés.

2. A kapcsolat minőségi változásának iránya határozza meg, hogy éppen melyikfajta szerelmet érezzük. A fejlődés jelenti a jó szerelmet, ami az emberi agy boldogságközpontjából ered. A rossz szerelem a kapcsolat leépülésekor jelenik meg, ez igazából a birtoklásvágy egyfajta kivetülése, s mint ilyen az agy mélyebb rétegeiből, talán a hüllőagyból ered. A kettő nem keverendő, de simán el tudom képzelni, hogy átválthat egyik a másikba, ahogy ez sokaknál meg is történik.

Ezek a konklúziók alátámasztják azt a népszerű közhelyet, hogy nem a cél a fontos, hanem a hozzá elvezető út. Érdemes elgondolkodni azon, hogy mi a boldogság, mi a boldog élet. Mint a fenti példa mutatja, a boldogság csak a kapcsolat első szakaszában volt. Már amennyiben a boldogság egyenlő a szerelemmel. Én boldogságként éltem meg, az biztos. A telítési fázist már nem nevezném boldognak, de boldogtalannak sem. Az viszont remekül látszik, hogy egy életen át tartó boldogság nincs. A boldogság meghatározó érzelem, és az ilyeneket mindig a változások hozzák elő belőlünk. Ha most ezeket a tanulságokat kivetítjük egy házasságra, akkor azt kell  mondanom, egy házasság nem attól boldogtalan, hogy elmúlt a szerelem, hiszen az csak egy jele annak, hogy fejlődik a kapcsolat. A boldogtalanság oka az, hogy a kapcsolat leépül. És ha teszünk ez ellen, akkor jó esély van arra, hogy a szerelem is újra megjelenik.

Egy kollégám - aki akkor született, amikor érettségiztem - ebéd közben kérdezte, hogy hogyan éltem meg a rendszerváltást. Elég sok minden eszembe jutott, és úgy gondoltam, leírom ide is, menet közben talán még újabb emlékek is előjönnek.

1. Az első jele annak, hogy itt valami változás van a levegőben az volt, hogy a történelemtanár osztályfőnökünk az egyik órán a kezében egy Reformmal jelent meg. Ez egy színes politikai bulvárlap volt akkoriban, ebben a minőségben az egyetlen a piacon. Tőke Péter ( vajon ugyanaz, aki olyan jó sci-fi novellákat írt?) volt a főszerkesztője, és elég sok bennfentes információt lehetett benne olvasni. Azóta már tudható, hogy a lap mögött a III/III főosztály állt, és a célja a békés átmenet előkészítése, és a felelősségrevonás elkerülésére alkalmas közhangulat kialakítása volt. Akkoriban a politikai sztárpalettán Dávid szerepét Pozsgay Imre töltötte be, Góliát pedig maga az MSZMP volt. Különösen félelmetesnek tűnt Berecz János, Puja Frigyes, Biszku Béla. És persze maga Kádár. Ők voltak a keményvonalasok. Grósz Károlynak kifejezetten reformer imázsa volt a lapban. Bíztunk benne, és Pozsgayban, hogy majd győznek. Aztán persze kiderült, hogy Grósz nem igazán reformer, de legalább gyenge vezető, így elsodorták magukkal az események.

Szóval az ofő virította a lapot, amit attól kezdve én is gyakran megvettem, s nagy élvezettel olvastam. Az esti Híradó is egyre informatívabb lett, minden nap nézte a család. A Híradók vezetőit gyakran cserélték, s általában mindegyik pozitívan profitált a bukásából, hiszen ez azt jelentette, hogy bátrak voltak, s sikerült a pártot felmérgesíteniük, márpedig a párt akkoriban már közellenség volt.

A gimiben ez úgy csapódott le, hogy divat volt nem befizetni a KISZ tagsági díjat. KISZ titkárnak lenni ciki dolog volt, pedig a KISZ nyomott egy csomó pénzt a tagszervezeteknek, hogy programokkal vegyék meg a diákokat, de nagy ívben szart rá mindenki. Mindez egy-két évvel korábban még elképzelhetetlen volt. 85-86-ban még ki lettünk vezényelve május elsején, és valami békegyűlésre is emlékszem, ahol jelszavakat akartak skandáltatni velünk, de unalomba fulladt az egész.

Azért a rendőri reflexek erősek voltak. 89-ben tavasszal volt valamilyen emléknap a gimiben, ahol egyrészt megégettem a hajamat gyertyával, másrészt amikor a tömeg hazament, akkor csoportosan igazoltattak a zsernyákok, és fenyegetőztek, hogy megsértettük a gyülekezési törvényt, s ezért nem fogunk tudni továbbtanulni. Persze csak a szájukat járatták.

Aztán az ofő, aki amúgy nagy kommer volt, egyszer csak kifejtette, hogy pártirányítás alá helyezteti a sulit. Akkortájt már várható volt egy igazgatóváltás, s a főnök szerintem elkezdte pozícionálni magát. Rossz lóra tett, és a rendszerváltás után kegyvesztett is lett egy darabig.

2. 1989-ben érettségiztem, amikor az a nagy érettségi botrány volt, amiről a "Moszkva tér" című film is megemlékezik. Minket csak két tantárgyban érintett a dolog, úgymint a matek, és a magyar irodalom . Akkortájt is kétszintű volt az érettségi, csak nem mindegyik tárgyból. A felvételizők írták az úgynevezett központi érettségit, aki pedig az adott tárgyból nem felvételizett, vagy nem akart továbbtanulni, az a helyi érettségit írta meg, ami általában könnyebb volt. Matekból én helyi érettségit írtam, és nem sikerült valami fényesen. Egypáran a rosszabb tanulók közül jobbat írtak, mert nekik a Zsirai Robi a WC-n megoldotta. Nem mentek vele sokra, miután kiderült, hogy a tételeket a pártkáderek gyerekei előre tudták, mindenki az év végi osztályzatát kapta meg érettségi jegyként. Én ezzel jól jártam, az említett rossz tanulók meg nem.

Magyarból egy lány tudta a tételeket. A felkészülés alatt állandó telefonkapcsolatban voltam az osztálytársakkal, és az egyik közölte, hogy tuti tippeket kapott attól a bizonyos, jó összeköttetésekkel rendelkező lánytól, akivel én nem voltam kapcsolatban, de ő igen. Na, szuper, erre abba is hagytam a magolást, és célzottan a megadott tételekre kezdtem koncentrálni. Másnap aztán nagy pofáraesés volt, hogy a tippek nem jöttek be, szerencsére IQ-ból sikerült egy négyest összehoznom. Az azonban kiderült számunkra, hogy a csaj jól átvert mindenkit, mert ő tényleg tudta a tételeket, tök hamar végzett, és csillagos ötösre írta meg. Magyarán jól megszopatott mindenkit azzal, hogy az egyszerű "Nem tudom" mondat helyett tutinak mondott tételeket mondott be. Addig nem tartottam a csajt semmilyennek, onnét kezdve viszont hátralépett a listán egészen a seggfej pozícióig.

3. Az ELTE-re bekerülvén egyben lakhelyet is váltottam, magyarán Kaposvárról Budapestre kerültem. Az első dolog, amit megfigyeltem, hogy a belváros is tele volt teherautókkal, és kamionokkal. Akkor ezt senki sem tiltotta, még csak polgármester sem volt, csak valami aktatologató tanácsi intézmény. És esténként megdöbbenve vettem észre, hogy tiszta fekete az orrlyukam a koromtól. Napközben az Astoria-nál sokszor alig lehetett levegőt kapni, annyira tele volt porral és korommal.  Most sem valami jó a levegő Pesten, de az akkori helyzethez képest szinte alpesinek számít.

4. A rendszerváltás egyik fontos mellékszála volt, hogy akkoriban jött ki Oliver Stone Doors című filmje, ami divatba hozta a hippiket Magyarországon. Kb. ekkor jelentek meg először a tarisznyás, batikolt ruhákban járó bölcsészlányok, akikből még ma is látni néha egypárat. A film egyébként mai fejjel nézve elég közepes, bár azt el kell ismerjem, hogy Val Kilmer jobb Jim Morrison volt benne, mint Jim Morrison maga. Két másik dolgot is előidézett ez a film. Az egyik az, hogy a lányok elkezdtek nem hordani melltartót, ami igencsak feldobta a tavaszi, nyári, őszi időszakot a számomra. Ez a szokás kb. öt évig tartotta magát, s nagyon bánom, hogy kihalt. Számomra akkor kezdődött a tavasz, amikor kirügyeztek a női pólók. És az egész városban, az egész országban így volt, bárhova nézett az ember. Iszonyú jó volt akkortájt hímnek lenni.

Másrészt a nyolcvanas évek rettenetesen elnyálasodott, elnőiesedett zenéi után ismét divatba jött a rockzene. Rengeteg jó rockzenekar alakult akkoriban, mégcsak a koleszból sem kellett sokszor kimenni, mert ott is felléptek ezek a bandák. Virágkorát élte az S-Modell, a PUF, Takács Tamás Dirty Blues Band, csakhogy a legemlékezetesebbeket említsem. S ez nemzetközi téren is így volt. A kilencvenes évek első felében volt szerencsém látni élőben Budapesten az AC/DC-t, a Metallica-t, a Mötley Crüe-t, a Scorpions-t, Alice Coopert, a Guns'n'Roses-t. Szerencsés évek voltak, mert én is koncertrejárós életszakaszban voltam, meg ők is eljöttek hozzánk. Valószínüleg ilyen nem lesz több az életemben.

5. Nagyon érezhető volt az infláció. Én ezt különösen az élelmiszer és BKV jegyárakon keresztül éreztem meg, ezek ára hónapról hónapra emelkedett. Ez rettentően nyomasztó érzés volt. Viszont ekkortájt még kétmillió forint körül lehetett egy kétszobás panellakást kapni... Valahogy az volt az általános benyomás, hogy az ország a csőd felé halad. Ez leginkább az infláció miatt volt így, de Antall József betegsége miatt is joggal érezhette mindenki, hogy az országnak nincs igazán gazdája.

6. Ekkor jöttek divatba először a kopasz kigyúrt arcok. Ennek két oka volt. Egyrészt megjelentek a biztonsági őrök, akik a szocializmus alatt nem voltak. Másrészt megjelentek a konditermek is. Ez nagyon hamar divatjelenséget kreált, és akkortájt a fiatalabb nemzedék döntő része kopaszra borotvált koponyával nyomta. Elengedhetetlen kellék volt ehhez a fülbevaló, jó öt évvel később a mobiltelefon, majd 1998 környékén a tetoválás.

Az, hogy ezek a külsőségek többnyire alacsony képzettségű emberekhez társulnak, csak az új évezredben kezdett leesni a magyar társadalomnak, egészen addig ez menőnek számított minden körben. Még annyit tennék hozzá, hogy a kokszolás is divatba jött a konditermekben, minek következtében jó pár ismerősöm küzd ma vese és szívproblémákkal.

7. A rendszerváltás idejét joggal nevezhetjük az edzőcipők aranykorának. Akkortájt edzőcipőt hordtak mindenhez  az emberek. Zakóhoz, szoknyához, rövidnadrághoz, farmerhez, bőrnadrághoz, sokszor öltönyhöz is. Szegény Bocskor Gábor valószínűleg ekkor szocializálódhatott, mert ő még mindig sportcipőt hord a zakójához. És ha már zakó - ekkor volt a különböző rettentő ízléstelen padlizsán és karalábé színű öltönyök virágzása. Meg lehet nézni az akkori országgyűlési tudósításokban, hogy milyen elképesztő színkavalkád uralkodott a parlamentben a képviselők ruhatárának köszönhetően. Hála az égnek, ezek mára kimentek a divatból.

Szintén ekkor jöttek divatba - főleg a korábban már említett kopaszoknak köszönhetően - a suhogós joggingok. Ezek műselyemből készültek, nagyon hamar befülledtek, de a nem értelmiségi menőcsávók csak ilyenben jártak. Elsősorban a fehér szín volt a menő.

8. Megjelentek a csomagküldő szolgálatok, a trükkös ajánlataikkal, amelyek nagy része közönséges átverés volt, csak arra szolgált, hogy újabb és újabb bóvlikat sózzanak az emberre. Szenzációs nyereményakcióikban az első, második, ezredik fordulóba mindenki bejutott, de a nyeremény csak akkor járt, ha az ember megrendelt még egy rakás újabb kacatot. Végül a kacathegy tetején ülve az ember kapott egy levelet, hogy az utolsó fordulóban nem őt húzta a gép. Nekem is így lett annó gagyi műanyag bomberdzsekim, sok más limlommal együtt.

9. Kialakult a simlis vállalkozó archetípusa. Ez alatt azt kell érteni, hogy a vállalkozókat mindenki irigyelte a pénz miatt, de mindenki csalónak is tartotta őket. Ők lettek a menők, akik nem az államot fejik, hanem magukról gondoskodnak, de cserébe elvárták, hogy a módszereiket senki se firtassa. Az APEH akkoriban még igencsak gyerekcipőben bénakacsázott, könnyű volt átverni. Bár mint tudjuk, egy két technika máig virágzik, ma ugyanúgy adják el a százmilliós veszteségeket felhalmozó cégeiket strómanoknak, mint akkoriban.

10. Hirtelen mindenki nagyon elkezdett politizálni. Tömegtüntetések voltak a köztévében elkövetett tisztogatások miatt, Antallék népszerűsége hamarosan a béka segge alá süllyedt. Akkoriban az ország döntő része lélekben még baloldali volt. '94-ben az MSZP-nek és az SZDSZ-nek együtt simán megvolt a kétharmad a parlamentben. Az árokásás is akkor kezdődött, csak akkor a Fidesz az ároknak még a bal oldalán tartózkodott, az MDF meg a jobboldalon. Persze a deklarációkban mindegyik párt középre gondolta magát. Szerintem az ország lakóinak 95 százaléka azt sem tudta, hogy mit jelent jobboldalinak vagy baloldalinak lenni. Ennek ellenére korábban apolitikus arcok vérre menő vitákat tudtak folytatni egy-egy politikai párt mellett, vagy ellenében. Mondjuk ez ma is így van.

11. Én speciel élveztem a taxissztrájkot. Nem kellett suliba menni, a kollégista haverokkal jártunk sörözni a csodálatosan nyugodt szép, őszi színekben pompázó Budapesten. Kb. olyan volt, mint a 6:3 című filmben az 50-es évekbeli város. Nyugalom, béke, a kocsmák nyitva voltak, egyszóval nagyon jól éreztem magam. Aztán amikor Kaposváron apám behozott az útzárig, hogy onnan gyalog menjek az állomásra, az egyik női taxis beszólt, hogy ők a hősök, én meg hazaáruló vagyok, mert nem maradok otthon, akkor kicsit elborult az agyam, de hát mit lehet tenni, csordában mindig kinyílik a gyávák csipája is.

12. Multilevel marketing. Ha egyszer csak egy régen látott távoli ismerős sokat sejtető mézesmázos hangon baráti beszélgetésre hívta meg az embert az otthonába minden előzmény nélkül, akkor már lehetett sejteni, hogy itt hálózatépítés folyik. Persze mindenki mesés gazdagságot ígért, s IQ hányadostól függetlenül bárki potenciális áldozat lehetett. Fizikus szobatársam is váratlanul közölte, hogy ő egy év múlva már fehér mercédesszel jár be az egyetemre. Hipnotikus amway kazettákat hallgatott szabadidejében, és hamarosan semmi másról nem lehetett beszélni vele. Kb. két-három évbe is beletelt, mire rájöttek a magyarok, hogy az MLM káros, mert úgy rátelepedik a baráti kapcsolatokra, hogy tönkreteszi őket. Naná, hogy Bulcsú nem vett fehér mercédeszt. Adatbányász lett,  és egész jól megél belőle. Nem is tudom, létezik-e még az amway?

13. Megjelentek a szekták. Krisnások, scientológusok, mormonok. Egy csomó olyan társaság, akik mind-mind a fiatalokra vadásztak. A legaljasabb módszerei a scientologistáknak voltak, ők ugyanis ingyenes IQ felmérések mögé bújva próbálták becserkészni áldozataikat a kollégiumokban. Persze részletekben adagolták a hülyeséget, az elején még abszolút korrektnek nézett ki minden.

A mormonok is térítettek a koleszban. Egyszer megkérdeztem tőlük, hogy ha a vallásuk az állítólag amerikába átvarázsolt 13. zsidó törzsről szól, amely létezésére semmi kézzelfogható bizonyítékuk nincs csak néhány habókos farmer eskü alatt tett vallomása egy arany könyvről, amit egy angyal elvitt tőlük - nos, ha ez egy kifejezetten amerikára vonatkozó vallás, akkor mit akarnak tőlünk itt Európa közepén? Úgy tettek, mintha nem értenék, mi a probléma ezzel.

14. Végre egész évben lehetett banánt kapni. Én bizony sokszor megettem vacsorára akár egy kiló banánt is, annyira szerettem. A szocializmusban napi egy banánt ehettünk mert be kellett osztani, és azt is csak télen, amikor nagy ritkán hozzá lehetett jutni. Hihetetlen árubőséggel szembesült a hiánygazdasághoz szokott ország, és az emberek fogyasztottak ész nélkül. Akkortájt a Humanicban cipőt venni menő dolog volt. Megjelentek a kínai étkezdék. Amelyek eleinte nagyon exkluzív helynek számítottak a sok egzotikus étel miatt, de aztán szép lassan a helyükre kerültek.

Ekkortájt romlott el a magyar jégkrém, és sok más kaja. Gondolom az ipar megismerkedett a nyugati élelmiszer adalékokkal, és a valódi alapanyagokat kezdték kiváltani ezekkel. Így járt a parizer, a gépsonka, a kenyér, a fagyi.

15. Megjelentek a halottlátók, jövendőmondók, boszorkányok, távgyógyászok, s az újságok tele lettek a hirdetéseikkel. Ilyen se volt azelőtt. Amuletteket is árultak - jellemzően csomagküldő szolgálatok. Kedvencem a mosolygó Buddha szobor volt, amit ha megrendelt a hiszékeny polgártárs, akkor a pocakját naponta háromszor megsimogatva tuti szerencsés fordulat köszöntött be az életébe. Ez ráadásul még működött is, hiszen aki annyira hülye, hogy ezt beveszi, akkor az képes bármibe belemagyarázni a szerencsét.

A felsorolás nem teljes, a kommentekben lehet folytatni a sort, nekem egyenlőre ennyi jutott eszembe.

Máté fiam másféléves korában kezdett először érdeklődni a mesefilmek iránt. Ádámnál ez valamivel korábban bekövetkezett, nem egyformák ugyebár. Matej jellemzően félóráig bírja, Ádám viszont simán végignéz egy sorozatot is akár. Biztos van egy sereg olyan család, ahol a gyerekek nem nézhetnek TV-t, de az vesse ránk az első követ, aki tud egyszerűbb megoldást, amikor a gyerek reggel hatkor felébred, és minket is felkelt.

A BabaTV-vel kezdtük, ami olyan egyszerű, mint a faék, de egy kétéves gyerek pont ezt szereti. Primitíven animált számítógépes karakterek, kb Commodore 64 szintű grafikával és zenével mozognak a képernyőn, különösebb cél nélkül. Ádika imádja, Máté viszont utálja, nyilván neki már nem elég izgalmas. Azért szerintem a Teletábinál jobb.

Ha az ember rajzfilmet akar nézni, akkor választhat a Nickelodeon, a Jetix, a Minimax, meg a Cartoon Network között. Nálunk az utóbbi kettő jön be. Ebből a Minimax egész fogyasztható, de a Cartoon Network-öt szerintem űrlények üzemeltethetik, én valahogy nem értem, hogy miért gondolják, hogy egy gyereknek ilyen rajzfilmek jót tesznek. Én magam felnőttként mondjuk élvezem Dexter titkos laboratóriumát, meg a Két kicsi hód-ot, de egy percig sem merült fel bennem, hogy a gyerekeimnek ezeket nézni kellene.

Így aztán letöltök. Kezdtem a Kisvakonddal, ami pontosan az ilyen korú gyerekeknek lett kitalálva, és úgy egészében, mint részleteiben zseniális alkotás. A malackák imádják is, szerintem bőven száz fölött van, ahányszor megnézték az egész kollekciót.

Aztán jött a Varázsceruza , a Lolka és Bolka, a Mekk Elek, a Dr. Bubó, Mazsola és Tádé, Kis Vuk, Ludas Matyi, János vitéz, Frakk, Jamie és a csodalámpa, Szaffi, Magyar Népmesék.

Ezután hosszú ideig semmi ötlet, majd átálltam a Disney és a Pixar alkotásaira. Shrek 1,2,3, Oroszlánkirály, Verdák, Kis Hableány, Hófehérke, Hamupipőke, Thomas és barátai, és a legutóbb egy Kistücsök kalandjai nevű rettenet.

Szándékosan kihagytam a Kengyelfutó Gyalogkakukkot és a Tom és Jerry-t, ezek szerintem a műfaj legalját jelentik, a remek képi megjelenítéshez igencsak beszűkült és bugyután agresszív történetek tartoznak.

A magyar rajzfilmek gyakorlatilag mindegyikére igaz, hogy nem csak gyerekeknek, sőt, talán elsősorban nem is gyerekeknek készültek. Viszont úgy csinálták meg őket, hogy a gyerekek is megtalálják bennük az élvezetet.

Tudta-e valaki a kedves olvasóim közül, hogy a Mazsola és Tádé elkészítésében gyermekpszihológusok is közreműködtek? Munkásságuk lépten nyomon tettenérhető. Az egyes epizódok tipikus gyermekkori problémákról, és azok kezeléséről szólnak. Ilyenek az  irígység, a kistestvér születése, a lustaság, a falánkság, az önzetlenség és így tovább. Én először annyit vettem észre, hogy jééééé, ez nálunk pont ugyanígy történt, aztán innen kezdve tudatosan figyeltem a részeket, és csak tátottam a számat, hogy milyen jól ki lett találva az egész. Szerintem nagyon jó hatással van a gyerekekre, Máté azóta hajlandó megosztani valamit Ádámmal, mióta látta, hogy a Mazsolának is jó szíve van. Márpedig Mazsola példakép, az óvódai farangon is malacnak öltözött.

Ha a magyar rajzfilmeket nézzük, erősen érezhető változás van a filmek hangvételében Romhányi József visszavonulása után. Romhányi egy zseni volt, ezzel szerintem a legtöbben egyetértenek. Ahol ő írta a szövegeket, ott a siker eleve garantált volt. Véleményem szerint alkotómunkája csúcsát a Dr. Bubóban érte el, amelynél a magyar rajzfilmgyártás legerősebb csapata verbuválódott össze. A karakterek, a zene, a történetek, a humor, a megfogalmazás, a látvány mind csillagos ötöst ér. Ennyire színvonalas alkotást Magyarországon csak egyszer gyártottak a későbbiekben (egy egész estés rajzfilmre gondolok), kíváncsi vagyok, lesz e komment, ahol eltalálják? Csak úgy összefoglalásképp, olyan rajzfilmet kell keresni, ahol nagyon jól eltalált karakterek, remek történetet adnak elő, nagyon jó zene és szöveg mellett. A szövegben rengeteg nyelvi humor van elrejtve, és némelyik részlet szállóigévé vált. No melyik ez a film?

Ha már a magyar rajzfilmeknél tartunk, a hatvanas-hetvenes években két olyan nagy volumenű alkotás született, ami véleményem szerint filmtörténeti jelentőségű. Az egyik inkább csak magyar szempontból, de a másiknak simán Oscar díjat adnék a kategóriájában.

Az első a Ludas Matyi. Ami nagyon szépen meg van rajzolva, a történet pedig adott. Sejtésem szerint Kern András itt debütált először, mint szinkronszinész, ő volt ugyanis Matyi felnőttkori hangja. Mégsem Matyi a legerősebb karakter, hanem a Döbrögi - ispán páros. Ezeknél hitelesebb rajzfilmfigurákat azóta sem alkottak magyar stúdióban. A mozgásuk, a hanghordozásuk, a kinézetük, a hangjuk tökéletesen ki lett dolgozva. Szereplésük akár becsukott szemmel is élvezhető, a szinkronhangot adó szinészeken érezni lehet, hogy valósággal lubickolnak a szerepben. És emellett mindkét figura annyira tipikusan magyar, annyira jellegzetes szereplője a magyar történelmünknek, hogy megformálásukat nem tudom másnak betudni, mint az ősi gének felszínrerobbanásának az alkotók sejtjeiben, talán némi ősi magyar bor ösztönző hatásának következményeként...

A másik film, ami egyébként elsődleges oka annak, hogy ez a mai bejegyzés megszületett, egy olyan alkotás, amit kisgyerekként nem szerettem. Nem szerettem, mert nem értettem, megijedtem tőle, annyira újszerű s egyszersmint idegen volt. Mégis ez az a film, aminek ma habozás nélkül odaítélném az Oscar díjat. A film egyszersmint bizonyíték arra, hogy ha az ember akart, akkor már a hetvenes évek magyarországán is hozzájutothatott hallucinogénekhez. Olvastam egy pszihológiai folyóiratban, hogy az ötvenes és hatvanas években folytattak pszihiátriai kísérleteket DMT-vel Magyarországon. Nem tudom, hogy Jankovics Marcell vajon alanya volt-e ezeknek a kísérleteknek, vagy más cuccot használt, de amit a János Vitézben az asztalra letett, az nem más mint az egy csodálatos hallucinogén trip. Láttam Jankovics más megnyilvánulásait, ott egészen normálisnak tűnt, a János vitéz szerintem mérföldkő a műfaj történetében. Ezt elsősorban a képi megvalósításra értem, érdekes, hogy egy szürrealisztikus eleme a filmnek később visszaköszön David  Lynch "Veszett a világ" című filmjében. És számos másik a Magyar Népmesékben.

Elképzelhetőnek tartom, hogy Jankovicsra erősen hatott a Sárga tengeralattjáró szürreális képi világa, de a János vitéz ezt annyira meghaladja, hogy nem lehet egy lapon említeni a kettőt. Ilyen alkotás azóta sem született mégegy. Vannak mások, vannak szórakoztatóbbak, de ilyen zsigeri hatású rajzfilmet nem láttam mégegyet. Engem nagyon megérintett, van benne valamilyen különös varázserő, ami még napokig dolgozik az emberben, nem hagyja nyugodni. Pedig semmi rejtély nincs benne, lineáris a cselekmény, és mégis, teljesen elvarázsol. Külön szeretném megdícsérni a film zenéjét. Sohasem kedveltem Delhussa Gjon-t, ígyhát nagyon meglepődtem, hogy Kukorica Jancsi katonáskodásának történetét ő énekli el úgy, hogy máig sem tudtam megunni a hallgatását. A hangja tiszta, átütő, érzékeny, kifejező, és nagyon szép csengésű. A dal amit énekel, már gyerekkoromban is nagyon szíven ütött, bármennyire is nem szerettem a filmet akkoriban, és emlékszem, hogy a bonyolult dallamot nem is tudtam visszaidézni, csak éreztem, hogy ezt sohasem fogom elfelejteni. A filmet különösen ajánlom szerelmespároknak, művészeknek, drogkedvelőknek, ihletre váróknak, buddhista szerzeteseknek.

Ez a bejegyzés az előző őrangyalos utózöngéje. Kiderült, hogy Máté fiamnak is van őrangyala. Nem egy nagy történet, viszont ha egyszer is előfordul mással, már az is sok, úgyhogy a lelkiismeretemet is megnyugtatom vala, ha közzéteszem.

Az esemény körülbelül egy éve történt a debreceni állatkertben. Azóta nyitott szemmel járok, és szólok előre, hogy akár a budakeszi vadasparkban is megtörténhetett volna, a körülmények adottak hozzá.

Szép állatkert a debreceni, s mivel rokonok élnek Hajdúszoboszlón, illetve Debrecenben is, ezért rendszeresen látogatjuk a gyerekekkel. Akik persze imádják, s városi gyerekekként legalább ekkor közel kerülnek állatokhoz.

Az állatkertben a WC a gólyák kifutója mellett van. Magyar ember szereti a gólyát, szép és hasznos madár, az ember közelében él, viszonylag gyakori. Míg Julcsi Ádámot bevitte a mosdóba lemosni egy kisebb disznólkodás maradványait, Mátékám amúgy kisfiúsan legugolt a kerítés tövébe, s nagy vidáman bámulta a gólyákat. Az egyik közeli gólya félrefordította a fejét, és visszanézett rá, majd tett pár lépést a kerítés felé. Én a fenti nézőpontomból azt gondoltam, hogy valami élelmet szeretne, és bemenmtem én is kezet mosni. Ahogy léptem be az ajtón, a szemem sarkából láttam, hogy a gólya hátrahúzza a fejét. Hirtelen megéreztem, hogy baj lesz, s valóban, a gólya hirtelen kivágott a csőrével, egyenesen Máté szeme közé. A gyerek hátraesve bömbölt, és fogta a szemét. Azonnal felragadtam, és berohantam vele a mosdóba, ahol nagy nehezen lefejtettem a kezeit, és megkönnyebbülve láttam, hogy az orrnyergét kapta el oldalról a madár, s a szemének nem esett baja. Most hogy ezt írom, öntudatlanul is felsóhajtottam az akkor átélt megkönnyebüléstől. Kimostuk a sebet, egy anyukától kaptunk egy vigaszalmát, s gyorsan elvágtattunk a zsiráfokhoz, hogy megnyugodjon a gyerek.

A kijáratnál szóltam egy alkalmazottnak, hogy ugyanmár miért nem tesznek egy sűrű dróthálót a WC bejárat mellett a kerítésre, ha már egyszer ilyen szerencsétlenül tervezték meg a kifutót, annyi választ kaptam, hogy még soha semmilyen baj nem történt ott. Jellemző magyar hozzáállás...

Mikor hazaértünk Budapestre, a Sziklatemplomnak adtam egy akkora összeget, hogy fájjon.

Tegnap egy kollegám mesélt az egyik ismerőséről, aki csónakból fejest ugrott a Balatonba és nyaktól lefelé lebénult. A történethez hasonló velem is megesett, ezért úgy döntöttem, hogy számba veszem, hányszor lépett eddig közbe az én kedves őrangyalom, hogy megmentse az írháját az elkanászodott jószágának.

1. Taszár.

Kb. 4 éves gyerek voltam, s Taszáron laktunk. Szüleim jóban voltak egy családdal, akiknek volt egy idősebb fiuk, nevezzük K.-nak, aki már általános iskolába járt. Igazi egyke volt, a szülei szeme fénye, s emellett az iskola réme is. Sokat nem tudok a viselt dolgairól, mert a szüleim nem szívesen beszéltek róla, lévén hogy jó viszonyban voltak K. családjával. Viszont apai nagyanyám, a Mama, aki velünk élt, rendkívüli módon tiltott bennünket K. társaságától. Mint a későbbiekből kiderül, Mamának jó megérzései voltak.

Egy alkalommal aztán a bratyómmal valahogy kicsúsztunk a szoros ellenőrzés alól, s a templom mellett frissen feltárt avarkori temetőnél keresgéltünk kincset, mivel egy korábbi alkalommal K bemesélte nekünk, hogy ő ott talált egy csontvázat, amin aranynyaklánc volt. Ez a történet igencsak felajzott minket, s ott kutakodtunk a földhányások között, amikor felbukkant K, és elhívott minket hozzájuk. El is mentünk, és bemutatta, hogy hátul náluk a padlásbejárat alá hoztak egy halom szénát, és ha felmászunk a létrán a padlásra, akkor onnan nagyon jókat lehet ugrálni a szénakazalba. Furcsa volt azonban, hogy ő nem akart ugrálni. Mi kicsik persze simán felmásztunk a padlásra, de szerencsére az őrangyalunk is, így annyira berezeltünk, hogy bármennyire is biztatott K, nem mertünk leugrani. Kb. egy ötperces nyavajgás után szépen lemásztunk, és hazaindultunk. Az ajtóból visszanézve láttam, hogy K egy hatalmas vasvillát húz ki a szénaboglyából.

Nyilvánvaló, hogy a sráccal valami nagyon nem volt rendben. Alkoholista lett belőle, aki veri a szüleit, és elszedi a nyugdíjukat.

2. Ez az eset történt a Balatonnál. A Fonyód Bélatelepi strandon a vízben egykor vizicsúzdák álltak, amelyekről az idők folyamán a csúszdarészt vagy lelopták, vagy a jég után elfelejtették visszarakni. Úgyhogy csak az állvány maradt meg. Namost otthon a Desedán volt egy hasonló állvány, ami két és fél háromméteres vízből állt ki, és arról remekül lehetett mindenféle ugrásokat fégrehajtani. Ott tanultam meg 11 éves koromban szaltózni, csukafejest ugrani, bombázni, suszterszékezni, stb...

Amikor megpillantottam a Balatoni csúszdaállványt, felderült a tekintetem, mert jóval magasabb volt, mint a Desedai, és sorban állni sem kellett. Gyorsan felmásztam rá, s bár konstatáltam, hogy a víz csak mellig ér, úgy gondoltam, hogy majd a víz alatt jól elkanyarodok. Nagy szerencsémre az, hogy az állvány magasabb volt annál, amihez hozzá voltam szokva, azt eredményezte, hogy már a levegőben függőlegesből vízszintesbe értem, és egy akkora hasas lett a fejesből, hogy sosem fogm elfelejteni. Nem is tudtam hirtelen felállni, a hasam meg a mellem rettentő vörös lett, s levegőt alig kaptam. Ez aztán persze elvette a kedvem a további ugrálástól, úgyhogy megúsztam a balesetet

3. Ez már gimmnazista koromban történt, egy szilveszteri házibuli során. Éjféltájt eszünkbe jutott, hogy le kellene menni a Desedára egy kicsit csúszkálni a jégen. Akkoriban éppen nagy építkezések voltak a strandon, s mindenfele hatalmas munkagödrök voltak. Én tökrészegen beleestem az egyikbe. A mögöttem sétáló lányok azt mondták, hogy az egyik pillanatban még simán mentem, a következő pillanatban teljesen eltűntem a gödörben. Kb . két három métert eshettem, talpra, de a részegekre különösen vigyáznak az őrangyalok, mert még csak el se estem, henm szépen továbbalagtam a gödörben, mintha mi sem történt volna, és a másik, lejtős végén felgyalogoltam. A godör simán tele lehetett volna vízzel, meg betonvassal, mint a többi, de kifogtam az egyetlent, amit meg lehetett úszni. Másnap megnéztem, józanul nem mertem leugrani az aljára.

4. Robbanás 1.

A Rejtelmes Sziget című Verne könyv hatására erősen érdeklődni kezdtem a kémia iránt. Ennek az lett a vége, hogy kémiatanár lettem. Az egyetemen aztán hozzájutottam  robbanóanyag receptekhez, és csináltam egypár olyat, amit házilag beszerezhető vegyszerekkel is meg lehetett csinálni. Elhatároztam, hogy halászni fogok a robbantással. Egy körömlakklemosós üveget megtöltöttem a frissen előállított anyaggal, a száját betömtem papírzsebkendővel. Két csillagszórót egymásután kötöttem, hogy majd ezt használom időzítőnek. Az alsót beledugtam az üvegbe. Szereztem egy nagy befőttesüveget, hogy az egészet majd ebbe fogom belerakni. Rákötöttem egy nagy követ, hogy az húzza le a víz alá. Csaba barátomat rábeszéltem arra, hogy evezzünk be a Deseda közepére. Amikor a megfelelő helyre érkeztünk, begyújtottam a felső csillagszórót, és a körömlakklemosós üveget a belőle kilógó szikrázó csillagszóróval beleraktam a nagy befőttesüvegbe. Na igen, itt történt a baj. A csillagszóró olyan hosszú volt, hogy kilógott a befőttesüvegből, így arra nem tudtam rátenni a tetejét. Ott ültem, s azon gondolkodtam, hogy most mi a francot kellene csinálni, közben a csillagszóró meg ugye égett. Csaba kikapta a kezemből, a meleggel nem törődve benyomta a csillagszórót, rátekerte a tetőt a befőttes üvegre, aztán beengedte a vízbe. Gyorsan arrébb eveztünk, amikor hirtelen egy éles koppanást hallottunk a csónak alján, kisvártatva bedig egy óriás buborék jelent meg a víz felszínén. Felrobbant a bomba. Nemsokára ujjnyi halacskák jelentek meg a víz felszínén, a nagyok úgylátszik nem voltak a közelben.

5. Robbanás 2.

Gólyatábor, én már felsőbbéves voltam. Mivel általános iskolás korom óta volt otthon laboratóriumom, nagyon nagy gyakorlatom volt a kísérletezésben. Így amikor arról volt szó, hogy a gólyáknak kellene egy kis pirotechnikai bemutatót tartani, bevállaltam, hogy majd én megcsinálom hozzá a robbanóanyagot. Így is történt, az anyag egy zacskóban a földön hevert mellettem, én meg éppen a gyújtózsinórt próbálgattam, amikor begyulladt az avar, és már a műanyag zacskó szája kezdett égni. Hirtelen nem volt más választásom, puszta kézzel rátnyereltem a zacskó szájára, amitől a tűz elaludt, de az emlék mélyen beleégett a ...kezembe.

Aztán hosszú szünet, mígnem elkezdtem biciklivel járni dolgozni itt Budapesten. Ezt inkább nem részletezem, mert könyvet tölthetnék meg a vészhelyzetekről, holott amikor csak lehet, nem az úton tekerek, de legyen ez inkább majd egy másik bejegyzés tárgya. A témáról már úgyis írtam itt meg itt.

Hosszas kínlódás után átültettem magyar szövegre kedvenc számomat, amit játszunk is a Dörzzsel.

Az eredeti szöveghez mindössze annyi köze van, hogy a 66-os úttal foglalkozik, ez a hatvanhatos út azonban Kaposvár és Pécs között húzódik, át a Mecseken, és egyike hazánk legveszélyesebb útjainak. Itt történt két éve ama nevezetes motorosbaleset, amelyikben a szabálytalanul előző motoros motorjára szerelt kamera felvette, amint az frontálisan ütközik a vele szemben szabályosan közlekedő másik motorossal, aki ott helyben meghalt. A vétkes motoros túlélte.

• Ha mész le délre, Kaposvárról a hegyen át Pécsre
• Ne nézz félre, hogyha meg akarod úszni élve
• Völgyek hegyek, a 66-os út vezet
•  
• És sírhelyek, az út mellett mécsesek
• Karambolokban megszakadt életek.
• Völgyek hegyek, a 66-os út vezet
•  
• A dombok a Zselic, az erdők a Mecsek,
• A hajtűkanyarba a szíved beleremeg
• a halál, itt gyorsabb mint képzeled,
• és pár hét múlva a youtube-on nézheted
• hogy előzés közben szembejön a végzeted
•  
• Felbőg a gép, a lábad a gázra lép
• Halálos úton őrülten tép a nép
• Völgyek hegyek, a 66-os út vezet.

Ha megnézzük a tőzsdei részvényindexeket, azt látjuk, hogy emelkedőben vannak. Nagyon messze vannak egy évvel ezelőtti értéküktől, de mintha túljutottak volna a mélyponton.

Semmi sem garantálja, hogy nem lesz újabb visszaesés, sőt, sokan állítják hogy lesz. Ez a bejegyzés azonban nem a részvényindex alakulásáról szól, hanem két érdekes megfigyelésről a válságot illetően.

1. A válságból való kitörés útját szavakban minden politikus a zöldenergia elterjesztésében látja. A tetteik azonban ezeket a szavakat nem igazán támasztják alá, ergó hazudnak. Nos, hazudniuk nem kellene, a zöldenergia emlegetése nem más, mint marketing fogás, ami mögött nincs komoly szándék. Nem is csoda, hiszen ez a válság nem energiaválság, hanem hitelválság. Ergó a megoldásának kulcsa nem az alternatív energiaforrásokra való áttérésben van. Természetesen válság idején a technológiai fejlesztések en bloc segítenek a válságból való kikecmergésből, hiszen ezek tudják újraindítani a gazdaságot, de hiba volna a technológiai megújulást egyedül az alternatív energiaforrások kifejlesztésére redukálni.

A zöldek megnyugtatására közlöm, hogy borítékolhatóan lesz majd energiaválság is. Elég rohamosan közeledik az ideje, és arra majd valóban a megújuló energiaforrásokra való áttérés lesz a megoldás, de erre még egy kicsit várni kell.

2. Sokan kielemezték már, hogy a jelenlegi válság okai hol keresendők. Ahogy az első pontban említettem, ezz ugyebár egy hitelválság, és elsősorban az amerikai bankok felelőtlen hitelpolitikája okozta. A kérdés az, hogy miért pont most robbant ki, és hogy valakik szerepet játszottak-e az időzítésben.

A válaszom egyértelmű igen. Meg kell nézni, hogy ki fog ebből a válságból megerősödve kijönni. Ki volt az, akinek megvolt a lehetősége is, és az oka is a válság kirobbantására? Figyeljük meg, hogy a dollár úgy erősödik, hogy közben az amerikai gazdaság mély válságban van. Kinek van a legnagyobb dollártartaléka a világban? Melyik gazdaság növekszik a legjobban a világon jelenleg is, a válság ellenére? Mely ország cégei jelentek meg hirtelen a válságtól sujtott színtereken, felvásárolni a haldokló cégeket? És melyik ország manőverezte magát hirtelen abba a helyzetbe, hogy a világ gazdaságának megmentőjét immár egyedül benne látják egyre többen?

Az Egyesült Államok hegemóniájának napjai meg vannak számlálva, a 21. század nem az USA évszázada lesz. A 21. század politikáját egy olyan ország fogja meghatározni, amelyik pragmatikus gondolkodású a külkapcsolataiban, nem pedig eszmevezérelt. Ez nem annyira jó hír, mert a pragmatikussága azt jelenti, hogy külföldön nincsenek számára normák. Habozás nélkül a népírtók oldalára áll, ha érdekei úgy kívánják. Ezt az USA is megtette sokszor, csak az USA esetében négyévente választások vannak, amelyeken az ilyen akciók általában visszaütnek. Az új domináns államban nincsenek szabad választások, és demokrácia sem. Ergó visszatartó erő sem hat a politikusokra. Csak remélni lehet, hogy a gazdasági fejlődés egy szintje felett a demokratizálódás magától bekövetkezik. A Maslow piramisban a demokrácia iránti igény elég messze van a jólakottság igényétől, de jelen van. Hiszen még a kőgazdag és jóléti öböl menti feudális államok is elkezdtek demokratizálódni. A mai Szaúd Arábiái királyságot össze sem lehet hasonlítani a hatvan évvel ezelőtti állapotával, amikor a rabszolgaság még törvényes intézmény volt. Senki se értse félre, az új domináns állam nem moszlim ország lesz.

Vigyázó szemünket jóval keletebbre kell vetnünk.

A hosszúhétvégén a szüleimnél voltam vidéken, és anyám pontyot sütött a pénteki ebédre. Ez az élmény volt a kiváltója mai szösszenetemnek. Kicsit okoskodós bejegyzés lesz a mai, előre is bocs.

Kezdjük talán ott, hogy a magyar ember az olyan, hogy nem eszik halat. Apámban határozottan fel lehet fedezni török vonásokat - szóval szerintem nem 100% magyar és ez lehet tán az oka, vagy inkább az, hogy agrármérnökként egy ideig tógazdaságban dolgozott, mindenesetre nálunk viszont elég gyakran volt hal az asztalon. Amíg gyerekek voltunk, ez többnyire pontyra korlátozódott, amit mellesleg utáltam. Mégis szeretem a halat, mert horgászásaink révén azért másféle halhoz is jócskán hozzájutottunk. Jöjjenek tehát a halélmények!

1. Sügér

Életem első pecázásáról annyi az emlékem, hogy a fater levitt minket a Desedára, ahol elég sokat bénáztunk a csalizással, meg a bedobással. Fater nem volt egy különösebben türelmes ember, úgyhogy öt perc múlva már ordított, mi pedig gyorsan adaptálódtunk a helyzethez, és meg is akasztottunk néhány tenyérnyi sügért, aminek úgy örültünk, mintha a Moby Dick lett volna. A sügérek annyira kicsik voltak, hogy fater ki akarta őket dobni a kukába, de mi nem engedtük, és nyárson megsütöttük szabadtűzön. Az ízének abszolút nem pontyjellege volt, ami azt jelentette, hogy ehető. Később, amikor termetesebb példányokhoz is hozzájutottam, meg kellett állapítsam, hogy húsának minősége minimum a süllőével vetekszik.

2. Naphal

Kb. 40 évesnek kell lenni ahhoz, hogy birtokában legyünk az úgynevezett naphal élménynek. Ami a kommunizmusban gyökeredző jelenség egy utóhajtása. Annó a halászati szakemberek ész nélkül próbáltak mindenféle idegen halfajt megtelepíteni a magyar vizekben. Így került törpeharcsa, busa és amúr a halastavakba, ahonnan aztán pikpakk bejutottak a természetes vízrendszerekbe is. Ennek a folyamatnak egyik mellékterméke volt a naphal invázió. A naphal kb tenyérnyi méretű, gyönyörű szép színű hal, és a kopoltyúja mellett van egy sotét színű, irizáló folt. Az íze fantasztikusan jó, zsírtalan, zamatos, a legjobb paprikáslisztben ropogósra sütni. A hetvenes években annyira elterjedt volt, hogy az már szinte az ökoszisztémát veszélyeztette, ugyanis a naphal felzabálja a konkurens halak ikráját. Viszont valami történt a nyolcvanas években, mert ma már szinte teljesen eltűnt a vizeinkből.

3. Réti csík

Nakon, ahol a nagyanyám élt, egy alkalommal valami oknál fogva nyáron tartottak lehalászást a helyi halastavon. Természetesen a helyi gyereksereg apraja-nagyja ott lábatlankodott a halak körül. Volt ott ponty dögivel, meg rengeteg keszeg, és egy-két harcsa. Mivel a helyi téesz csak a pontyra meg a nemeshalra utazott, az apróhalat kiosztották a népnek. Öreganyám tepsiben sütötte meg a naphalakat, keszegeket, kárászokat ropogósra, és máig ható élmény, ahogy a fínom hal szinte elolvadt a szánkban. Előtte gondosan beirdalta őket, hogy a szálka ne jelentsen problémát. Az ajándékba kapott két pontyra rá se néztünk ezután.

Ahogy a halászok húzták ki a hálót, bátyám kifigyelte, hogy be van akadva a háló szemei közé egy furcsa, harcsaszerű kicsi hal. Elkunyerálta a halászoktól, akik azt sem tudták micsoda, de a bátyám ekkor már kívülről fújta magyarország összes halának ismérveit, és kezdettől fogva tudta, hogy itt bizony réti csík került a hálóba. Nem volt nagy, kb. mint egy virsli, de igen kíváncsiak voltunk rá, hogy milyen íze van ennek az egykor rendkívül népszerűnek számító halnak. Ez az egy darab hal csak amolyan mintavételre volt elég. A bratyó megpróbálta rádumálni a mamát, hogy káposztát is csináljon a csík mellé, merthogy olvasta, hogy a káposztás csík milyen nagyszerű eledel, de a mama nem állt kötélnek egy ilyen kis incifinci hal miatt, így egyszerűen paprikáslisztbe lett forgatva, és olajban kisütve. Az ízét a menyhalhoz tudnám hasonlítani, amiről később lesz szó.

4. Kárász

Amikor gyerek voltam, akkor még az ezüstkárász volt az elterjedtebb. Ami egy betelepített faj, és ugyanaz történt vele, mint a naphallal. Akkoriban úgy nézett ki, hogy ki fogja szorítani az őshonos aranykárászt, de hosszútávon a hazai faj győzött. A kárász méltatlanul alulértékelt faj a hazai piacon. Nagyon olcsó. Gondolom nem annyira gazdaságos a tenyésztése, mint a pontynak, viszont a húsa nagyságrendekkel finomabb.

Egyrészt a kárásznak nincs iszapíze, ami a pontyot a legtöbb esetben gyakorlatilag ehetetlenné teszi. Emellett húsának állaga tömörebb, és határozottan van egy kellemes édes jellegű mellékíze. Nem zsíros! Sajnos szálkás, ezért nem várható, hogy mainstream hal lesz belőle, de ez nem is baj, legalább továbbra is olcsón lehet hozzájutni. Szerintem ha csak úgy, hétköznap akarunk halat enni, akkor a kárász az egyik legjobb megoldás, szinte mindig kapható a piacokon, és olcsó. A paprikáslisztes módszer természetesen itt is működik, de nyárson sütve is finom, viszont könnyen leesik a nyársról. Kerüljük azokat a már nem élő példányokat, amelyek uszonya töredezett, ritkás, ezek általában romlottak, ugyanis ha a húsa bomlásnak indul, akkor elengedi az uszonyokat.

5. A ponty.

A pontyról sok jót, és rengeteg rosszat el lehet mondani. Szerintem az, hogy magyarországon ilyen kevesen esznek halat, az jórészt a pontynak köszönhető. Az átlagember bemegy a hipermarketbe, és választhat, hogy pontyot, vagy afrikai harcsát vegyen. Én speciel az utóbbit választanám, mivel az afrikai harcsa egy meglehetősen finom húsú hal, de az átlagmagyar nem kísérletezik, a pontyról már tudja, hogy szar, de legalább nem éri meglepetés. Már gyerekkorában is ezt ette mindig karácsonykor, tudja mire számíthat.

Pedig a pontyból is lehet jó ételt csinálni, csak néhány dolgot tudni kell róla.

 I. A ponty ugye planktonokat, növényeket eszik alapból, amiket az iszapból turkál ki. Ezek okozzák a ponty iszapízét.

II. Sok halgazdaságban trágyát öntenek a halastavakba ( saját szememmel láttam), hogy a pontyok zabálják ki belőle, amit még hasznosítani lehet, és még jobban hízzanak. Ez nem igazán használ a hal ízének.

III. A pontyokat túletetik, hogy hamar piacra lehessen dobni őket. Ezért jelentős zsírszövetet növesztenek, ami elsősorban a bőrük alatt, különösen a hasuk alján rakódik le.

IV. A ponty bőre, és zsírszövete tartalmazza azokat a komponenseket, amelyek az iszapízért felelősek.

V. Az alföldi, szikes talajon létesített tavakból származó pontyoknak sokkal kevésbé van iszapíze, és zsírtartalma is kisebb, húsa finomabb.

VI. A balatoni ponty a prémium kategória. Egyáltalán nincs iszapíze, nagyon finom hal.

Ezek alapján ha pontyot akarunk sütni, akkor először is érdeklődjünk az árusnál, hogy hovavalósi a pontyunk. Próbáljunk alföldit, esetleg balatonit venni. Vigyázat! A balaton környéki halastavakban tenyésztett pontyok nem keverendők össze a magában a balatonban élő halakkal!

Másodszor,  a pontyunkat érdemes megnyúzni. A bőrével együtt a zsírjának nagyrésze is lejön. Ezenkívül a hasaalját - tudjátok, azt a részt, ami túlnyúlik a gerincről lelógó borda jellegű szálkákon - szóval azt érdemes levágni. Ez a hasaalja, akárcsak a busánál, amúrnál és a nagyobb dévérkeszegeknél, gyakran barnásszínű, ami biztos jele annak, hogy szabaduljunk meg tőle, mert telítve van iszapízzel. Nem tudom hogy magát a barna színt az iszaprészecskék okozzák-e, mindenesetre a barna hús halban kifejezetten ellenjavalt. Ezek a részek viszont a bőrrel és a fejjel együtt mehetnek a halászlébe, oda ugyanis a éppen ez kell. Ott ez az iszapíz a fűszerekkel együtt valami varázslat folytán egészen kellemessé változik.

A megtisztított pontyhús aztán süthető, rántható, párolható és.... meglepően finom. Hmmm.. nem is gondoltuk volna!

Szeretném mégegyszer hangsúlyozni, hogy amit a pontyról leírtam, az fokozottan érvényes a busára és az amúrra is. A busa húsa a gerinc mellett (bőr nélkül) kifejezetten száraz, és egész jó ízű. Ezt a részét megfüstölve  prémium elképesztően finommá tudjuk varázsolni ezt a halat. A füstölésnél kifejezetten jól jön a zsírosság ugyanis.

Még egy megjegyzés. Nagy halkedvelő bátyám szerint a Kaposvár melletti Deseda tóban fogott pontyok minősége vetekszik a balatoniakéval. Ez egy meglehetősen nagy víztározó, nagyon szép környezetben terül el. Nem etetik a halakat, azok csak természetes táplálékot fogyasztanak.

6. Menyhal (Lota Lota).

Egyik karácsonykor Julcsinak ígéretett tettem, hogy beszerzek valami normális halat. Elmentem a Lehel téri piacra, ami halban relatíve erős, és megpillantottam egy első pillantásra angolna küllemű halat, ami fölé krétával ki volt írva, hogy aszongya menyhal 650 Ft/kg.

Utólag visszagondolva kellett volna vennem egy lottószelvényt is aznap, mert ritka szerencsém volt ezzel a halvásárlással. Ismét áldassék a halgyűlölő átlagmagyar, ugyanis neki köszönhető, hogy az egyik legfinomabb édesvízi halat csak ilyen olcsón lehet eladni. A menyhal ugyan az angolnára hasonlít, de semmi köze hozzá, valójában a tőkehalnak a rokona. A húsáról csak szuperlatívuszokban lehet mesélni. Tömör, szálkamentes, semmi agresszív halíz, ehelyett lágyan omlik az ember nyelvén, és kb olyan, mintha a harcsa és süllő között lenne félúton, mindkettőből a legjobb tulajdonságokat megtartva.

Megnyúzni elég kemény feladat, s mivel első menyhalam volt, ezért kísérleteztem vele, egyet megnyúztam, egyet meg bőröstűl sütöttem meg. Előtte azért dörzsszivaccsal átsúroltam rendesen, hogy anyálkától megszabadítsam a bőrös egyedet, ugyanis nyálkája az van bőven. Ez a hal a bőrén át fúj orrot, tiszta takony az egész. De megéri a kínlódás.

Rendszerint télen kapható, s elég ritkán. Kérem, ha valamelyik piacon találkozna vele valaki, akkor értesítsen, mert már két éve nem tudok hozzájutni.

7. Kecsege

Bizarr formája első látásra felkelti az ember érdeklődését. A kecsege porcoshal, ami azt jelenti, hogy abszolúte nincs szálkája. Ellenben van egy varacskos bőre, amit nagyon nehéz mepucolni is, meg lenyúzni is. Aztán van egy kellemesen porcogós, elropogtatható gerince. A koponyája nagyrészét is meg lehet enni, én szeretem az ilyen porcogós-mócsingos cuccokat, úgyhogy nekem bejön, de valószínűleg a többségnek nem.

A húsa viszont csalódás. Ez a hal is főleg planktonokat eszik, és bár hiába helyezkedik el a rendszertanban a pontytól egészen messze, ugyanazt az iszapízt lehet érezni a húsán. Pedig ez egy folyami hal, de ez Magyarországon semmire sem garancia. A húsának, de különösen a zsírjának van egy érdekes sárga árnyalata.

Hát kb. ennyi, amit el tudok mondani róla. Egy esélyt majd még adok neki, megpróbálok egy nagy vastag példányt is, mert a kisebbek amiket eddig vettem egyértelműen csalódások voltak.

8. Balin.

Balinhoz egész olcsón hozzá lehet jutni és szokott is lenni a piacokon, ezért egyik piaci sétám során rászántam magam, és vettem egy méretes példányt. Már régóta kíváncsi voltam, hogy milyen íze lehet egy olyan pontyfélének, ami ragadoz.

Az első tapasztalat rögtön mellbe, illetve inkább szájbavágó. A balint testépítőknek ajánlanám elsősorban, szálkásításra nincs jobb választás. Elfogyasztásával a "szarjon sünt" kívánság is új megvilágításba kerül. Ha valahogy eljutunk odáig, hogy a szálkatengerrel való foglalkozáson túl a hal ízére is oda tudjunk figyelni, akkor pontyéhoz hasonló, annál könnyedebb, de nagyon enyhén iszapízű hatást érezhetűnk. Mit is mondjak, ettem már jobbat is. Nemhiszem, hogy többet bepróbálkozom vele.

Egy erősen irdalt, vékony szeletekre vágott, paprikáslisztben megforgatott, és olajban keményre sütött állapotával érdemes kísérletezni, de amíg vehetünk keszeget, meg kárászt, addig felesleges balinnal kínlódni.

Kb. két éve a bratyómnak köszönhetően ettem füstölt balint. Revideálnom kellett a halról alkotott nézeteimet, a füstölt balin nagyon finom. De továbbra is szálkás!

Itt szeretném megjegyezni, hogy a márna a balinéhoz hasonló élményeket okozott úgy ízében, mint szálkáiban, úgyhogy erre nem is térek ki külön, csak megemlítem.

Ennyi elég is ide az első részbe, kellemes emésztést minden kedves olvasónak!

A 2.rész itt olvasható. 

  A hal fogyaszt. További fogyókúrás tanácsok alant :-)

Tegnap reggel, amint éppen átbicikliztem a Lánchídon, Budárol Pestre, a híd északi oldalán a pesti hídfőtől egy kicsit a folyó közepe felé észrevettem egy nejlonszatyrot tele ruhákkal, mellette egy kabátot, sálat, néhány kenyérdarabot, egy zacskót tele újságpapírral.

Rögtön az jutott eszembe, hogy egy szerencsétlen hajléktalan beugrott a Dunába, és ő hagyta itt ezeket. Mivel egyszer hasonló ügyben már megjártam, most nem szóltam a rendőröknek, hanem továbbhaladtam a bringával. Siettem a munkába.

Ma reggel még mindig ott volt a holmi a Lánchídon, nem jött érte senki, csak bejjebb rugdosták a hídszerkezet rácsai közé. Ez sajnos arra utal, hogy valószínűleg igazam volt, itt valaki a Dunába ugrott.

A héten két olyan filmet is láttam, ami mély nyomot hagyott benne. Ez egyik egy sorozat utolsó darabja, nevezetesen a Battlestar Galactica-é, de erről majd egy másik blogbejegyzésben írok.

A film pedig a "Made in Hungária". Ezt ugyebár kötelező volt megnéznem, mivel nagy Hungária rajongó vagyok, ahogy ez a blog korábbi két bejegyzéséből is kiderül. Sokáig Julcsival akartam megnézni moziban, de mióta gyerekek vannak, azóta egy mozi megszervezése rendkívül bonyolulttá vált. Emellett Julcsi mostanában tanul a vizsgáira, így amikor megtaláltam az egyik torrenten a kamerával rögzített változatot, kaptam az alkalmon, és megnéztem otthon.

A filmnek elég jó volt a kritikája, és én bizony ezt csak megerősíteni tudom. A film HIGHLY RECOMMENDED minősítést kap tőlem. Érdekes, a kritikákban mindenki Fenyő Ivánt piszkálja, hogy túljátszotta a szerepét, szerintem meg nagyon jól hozta, amit kellett. Sőt, szerintem hitelesebben nyomta az ügyeletes menőcsávót, mint a főszereplő Kimmel. Aki persze nem volt rossz, de közel nem akkora rock'n'roll arc, mint bármelyik Fenyő. Gondolok itt a Mikire meg az Ivánra egyaránt. És mellesleg Fenyő egy más karakter, mint Kimmel. Ezzel együtt kerek a film. Azonban amitől igazán emlékezetes marad, az a kor megjelenítése. A frizurák, a ruhák, a dumák, a viselkedésminták annyira betaláltak, hogy még az is nosztalgiával tudta nézni a filmet, aki a 70-es években született. ( Ez volnék én)

Két kiemelkedő alakítás van a filmben. Aki mindent visz, az a Hegedüs D. Géza. Van két olyan magyar férfiszínész, akiktől rögtön hányok, mert annyira antipatikusak. Ezek a Kozák András, és a Hegedűs D. Géza. Az, hogy Miltényi elvtárs szerepét ráosztották Hegedűsre, szerintem a rendező legnagyobb dobása volt. Ez az ember olyan hitelesen testesíti meg mindazt, amit a szocializmusban utáltunk, hogy ha rajtam múlna, rögtön adnék neki egy Oscar-t a legjobb mellékszereplő díjáért. Az az iszonyatos hátranyalt frizura, az a rettenetes szemüveg, a finom de hatalomittas hanghordozás, az undorító malacszemek, a toka, a lekezelő mosoly, ezek az én nemzedékemnél automatikusan kötődnek a szocializmus kádereihez, pártfunkcionáriusaihoz. Remek figura, remek színjátszás. Zseniális, tényleg!

A másik nagyon jó karakter Bigali, a felfelé nyaló, oldalra könyöklő, lefelé taposó kiskomcsi. Akinek a pontos funkciója nem derült ki, én amolyan művelődésiház igazgatónak néztem, de amilyen jó kapcsolatai voltak a rendőrökkel, lehet hogy valami magasabb poszton volt. Scherer Péter ezzel az alakításával messze átlépett a Jancsó filmekben megismert Pepe szerepen, ugyan itt is egy balfék kisember, de többdimenziós a szerep, és valósággal lubickol benne. Nagyon sok arcot kell itt megmutatnia, hoznia kell az akarnok figurát, a kispolgárt, a hatalmaskodót, a bizalmaskodót, a megalázkodót, a talpnyalót, az utánzót, a magabiztost, a bizonytalant. Scherer ezeket mind zseniálisan hozza. Ez a szerep neki valóságos főnyeremény volt, mert ennyire sokarcú karakter nincs több a filmben. Igazi referenciamunka. Értik a képes beszédemet, ugye? :-))))

A többit mostmár röviden elintézem. A zene ugyebár nem tudott rossz lenni, hiszen a Hungáriánál hitelesebb és jobb rock'n'roll-t senki sem játszott Magyarországon. A sztori is jól húz, egyértelmű Grease áthallásokkal, de ez nem baj. A történet nagy vonalakban ugyanaz, de ezt a filmet nem a történetéért kell szeretni. Ez a film, ami egyébként jópár magyar filmre jellemző a kilencvenes évek óta, elsősorban a karakterekről szól. És a környezetről, amire nagyon ráéreztek.

És akkor sorolnám, hogy milyen filmeket látott Fonyó Gergő biztosan, mielőtt a Made In Hungáriának nekiállt volna.

1. Grease. A fésűfetisiszta főhős meghódítja a lányt, akit régen szeretett de aztán elhagyott, s közben énekel.

2. Megáll az idő. A házibulijelenet ismét mindent visz.

3. Csinibaba. Gálvölgyi is zseniálisan játszotta Scherer szerepét.

Lehet, hogy páraknak ez probléma, nekem biztosan nem, itt ezek a hatások szinergiát hoztak, szóval köszi a filmet Gergő!

Az MSZP-nek egy nagyon nehéz dilemmát kell feloldania.
A párt szavazóbázisa elsősorban a nyugdíjasokból és a segélyen élőkből áll. Nincs ezzel semmi baj, nyilván kell hogy őket is képviselje valaki. Csakhogy azt is nyilvánvaló, hogy most éppen tőlük kellene elvenni ahhoz, hogy kilábaljunk a gödörből, mert annyit kell költeni rájuk, hogy az meghaladja az aktív réteg teherbírását, és megfojtja az országot. Mindezt azért, mert arányaikban nézve túlságosan sokan vannak, köszönhetően a - főleg MSZP vezetésű - kormányok rendkívűl káros nyugdíj és segélyezési politikájának. Csak meg kell nézni, hogy más országokban mennyi az aktív/inaktív arány, és egy olyan ténnyel találjuk magunkat szembe, amivel tisztességes ember nem vitatkozik, hanem bólogat, hogy ez tényleg nincs rendben.
De én még azt is megértem, hogy egy elvhű szocialista képviselő nem akarja a saját választórétegét szívatni, és ezért nem fogja megszavazni a Bokros/Surányi/Glatz vagy akármilyen kormány vélhetően fájdalmas, ámde felettébb szükségszerű intézkedéseit. Az erkölcstelenség ott lapul, hogy ezeknek a képviselőknek hatalmukban állna feloszlatni a parlamentet és félreállni az útból, mondván, hogy "látjuk, hogy mit mi akarunk, az most nem megy, és az ország számára mi nem tudunk kivezető utat mutatni, ezért próbálkozzon az, akit a nép megbíz ezzel a feladattal". Ez volna részükről a legbecsületesebb, és erkölcsileg egyedül védhető álláspont, de nem teszik, mégha belerokkan is az ország. Az érvelésük az,  hogy nem akarják magára hagyni a kisembert. Nagyon király, nem hagyják magára, de közben elvezetik a csődbe. A valós ok pedig az, hogy nincs szándékukban otthagyni a jó fizetést, befolyást, vastag, számlanélküli költségtérítést, egyebeket.
Szerintem a kurva anyjukat! De én azért bízom benne, hogy miután elvérzik a szakértői kormány - mert szükségszerűen elvérzik lévén MSZP-től idegen politikát kell megvalósítania - azért akad a 192 közül 50 felháborodott korlátolt de elvhű őskomcsi, aki az ellenzékkel együtt megszavazza a parlament feloszlatását.

Olvassa az ember ezt a cikket az Indexen, és máris felrémlik lelki szemei előtt a télen is hómentes kivilágított autópályák és a közelben az ingyenáramot kapó települések idilli képe.

És örömmel olvassa, hogy már az Állami Autópályakezelő is érdeklődik a projekt után. Ott azért mégiscsak egyetemet végzett mérnökök is dolgoznak, hát biztos értenek hozzá.

Én ugyan nem a Műegyetemre jártam, hanem az ELTE-re, de azt hiszem, hogy mindkét helyen ugyanazt a fizikát tanítják, így egy kissé fennakadt a szemem, hogy az ÁAK-nál egy kicsit sem gondolkodtak el a gyanús részleteken. Persze ha az ÁAK fejlesztési osztályát egy bölcsész, vagy jogi diplomával rendelkező pártkáder vezeti, akkor nincs több kérdésem.

Szóval nézzük is meg először is a hóolvasztásos ügyet. A zseniális ötlet az, hogy ugye a kamion rámegy az útra, az útban a piezo kristályok áramot fejlesztenek, az meg melegíti az utat. Itt azért egy kicsit nem ártott volna gondolkodni. Ha nem csinálnak piezós átalakítást, akkor hova lesz az energia, amit a kamion kereke közöl az úttesttel? Hővé alakul. Bravó, akkor miért is kellene méregdrága piezó átalakítóra költeni, hogy rosszabb hatásfokkal áramot termeljünk, majd azzal fűtsünk? Arról nem is beszélve, hogy ha ez a piezo nélküli úttest a kamion kerekétől nem kap annyi energiát, hogy megolvadjon magától a hó rajta, akkor miért is gondoljuk, hogy az árammá, majd hővé alakított energia jobban megolvasztja?

Arról nem is beszélve, hogy ez iszonyatos pénzbe kerülne. Már ha csak betonból, vagy bitumenből építünk autópályát, az is horror összegbe kerül, képzeljük el, ha emellé még  végig piezoelemekkel is ki kell bélelni? Elképesztő számok jönnének ki, ebben biztos vagyok.

Azt hiszem egy "Britt tudósok" effektussal szembesültünk ismét, és csak remélni tudom, hogy az ÁAK nem invesztál pénzt ebbe az átverésbe.

Mi bajom a hitelminősítőkkel?

Kezdjük ott, hogy 2001 nyarán kinn voltam a rokonaimnál Kanadában és az USA-ban. Ez ugyebár éppen a terrortámadás előtt volt két hónappal, úgyhogy a World Trade Center-ről még nem maradtam le. Unokaöcsém akkoriban Rochesterben lakott, az Ontarió tó partján élt, s kitaláltuk, hogy menjünk le New Yorkba körülnézni kicsit. Kocsival mentünk, és sokat beszélgettünk. Többek között arról, hogy nálunk még akkoriban nem voltak hitelkártyák, csak debitkártyák, magyarán csak annyi pénzt tudtunk elkölteni, amennyi a kártyán volt,  míg ők a hitelkártyáikkal simán tudtak többet is költeni, mint amennyit megtakarítottak.

Kérdeztem, hogy nem fél-e attól, hogy eladósodik. Azt mondta, hogy ettől felesleges tartani, mert egyrészt a fizetések szépen emelkednek évről évre, másrészt a hídon akkor kell átmenni, ha odaérünk a folyóhoz. Magyarán erre akkor kell majd megoldást találnia, ha tényleg eladósodik. Nem foglalkozott vele, hogy időre törlesszen a kártyán, azt mondta, hogy egyrészt nem magasak a büntetőkamatok, másrészt ha mégis, akkor majd átmegy egy másik bankhoz.

Ez a hozzáállás akkoriban egészen általános volt, az emberek túlságosan optimisták voltak a jövőt illetően, de lehet inkább úgy kellene fogalmaznom, hogy egész egyszerűen beleszartak a jövőbe. Nem is volt könnyű ez alól kivonni magukat, hiszen a csapból is az folyt, hogy vegyél fel hitelt, és élj a mának. Pontosan úgy, mint nálunk, csak nálunk ez kb. 2004-ben kezdődött.

Namost akkoriban azt gondolták, hogy a hitelek felpörgetik a gazdaságot, és az majd kitermeli a hitelek költségeit. Azt, hogy a hiteleknek multiplikátorhatása van, azt a New Deal óta tudjuk, bár a New Deal elsősorban nem a hitelekről szólt, hanem a beruházásokról. Multiplikátorhatásnak azt nevezzük, hogy egy adott mennyiségű befektetett pénz mennyi értéket teremt a gazdaságban. Ami rendszerint egynél nagyobb szám. A pénz dolgozik, miközben vándorol termelőkön, szolgáltatókon, költekezőkön keresztül, értékek jönnek létre a nyomában. Pld. A kormány hitelt ad egy erőműépítőnek. Az a hitelből építőipari cégeket foglalkoztat, hogy megépítsék pld. a gátat a folyóra. Az építőipari cég a nyereségéből egyrészt adózik, másrészt új gépeket vásárol, amivel az autóipart támogatja. A végén azt látjuk, hogy a pénzből nemcsak egy értékes erőmű állt elő, hanem új gépek, új munkahelyek is, amelyek után az államnak mind mind adóbevétele van, így a hitel jelentős részét adó formájában visszakapja, később az erőmű az áramtermelés után is adót fizet, meg a hitelt is visszafizeti, szóval az állam is jól keres a bizniszen, a beruházó is.

Bár első látásra nem nyilvánvaló, de nemcsak a beruházásokat támogató hiteleknek van ilyen hatása, hanem a fogyasztást támogató hiteleknek is. Ha hitelekkel támogatjuk a fogyasztókat, akkor többet fogyasztanak, ergó a fogyasztási termékeket előállító cégek üzlete felpörög, több adót fizetnek be a költségvetésbe.

A bibi ott van, hogy a fogyasztók nem a jövőbe fektetnek be a fogyasztásukkal, hanem a mába, a hiteleket viszont a jövőben kell majd megfizetni, s a hitel visszafizetését garantáló érték nem a fogyasztónál lesz, hanem a szolgáltatóknál, termelőknél. Ezért a hitel visszafizetése nincs biztosítva. Ezért normális esetben a bankok igencsak felmérik, hogy kinek a fogyasztását támogatják, van e perspektívája annak, hogy visszafizeti-e a hitelt.

És itt jön a képbe a verseny és a mohóság. A verseny azt eredményezte, hogy a kevés hitelképes fogyasztót hamar megtalálták a bankok, s további növekedésre már csak akkor voltak képesek, ha olyanoknak is adtak kölcsönt, akiknél nem volt biztos, hogy vissza tudják fizetni.

A bankok féltudású menedzsmentjét csak a piaci részesedés érdekelte, ezért elengedték a gyeplőt, és a banki betétesek pénzét szétszórták azok közé, akik azt felélték, de visszafizetni nem tudták. Jó esetben ingatlanra, rossz esetben nem tartós fogyasztási cikkekre költötték.

Namost amiért úgy gondolom, hogy nem állunk messze az igazságtól, ha némi összeesküvés elméletet képzelünk a dolog mögé az a következő.

Ennek a sztorinak négy ponton kellett volna megbuknia, és mégis simán vette a lépcsőfokokat.

1. Az embereknek maguknak van valamennyi józan belátásuk, hogy nem vesznek fel akkora hitelt, amekkora visszafizetését a jövőre nézve nem látják biztosítottnak. Ezt a lépcsőfokot könnyű volt megugrani jól kitalált fogyasztási hitelt népszerűsítő reklámokkal.

2. Minden banknak van kockázatkezelési osztálya. Végső soron egy hitelre ők mondják ki az áment. Sok paraméterrel dolgoznak és modelleket találnak ki. Feltehetőleg menedzsment nyomásra a modellek olyanok lettek, amelyek a menedzsment növekedési elvárásait igazolták, nem pedig a valós életet. Így vagy úgy, itt jópár embernek személyes felelőssége van!

3. FED. Az amerikai pénzkibocsátó intézmény+bankfelügyelet. Elsődleges feladata a gazdaság stabilitása felett való őrködés. Teljesen tisztában voltak a bankok hitelezési gyakorlatával, hiszen maguk a bankok a FED tulajdonosai. Itt látszik, hogy mennyire problémás az, ha a felügyelet nem állami kézben van, hanem kvázi a bankok felügyelik saját magukat. A bankok menedzsmentjei, úgy döntöttek, hogy utánnuk a vízözön, ők márpedig nem fogják saját magukat rendreutasítani, mégha csődbe is megy az USA, az ő vagyonuk akkor már értékálló aranyban ott lesz biztonságos svájci széfekben, s amikor a válság után a letarolt csatatéren szemezgetni lehet a legjobb falatok közül, akkor ők lesznek azok, akik bagóért felvásárolják a nemzeti vagyont.

4. Hitelminősítő intézetek. Na itt már erősen bedurvul a helyzet. Ezek ugyanis abból élnek, hogy független és objektív elemzéseket végeznek különböző piaci szereplőkről, úgymint bankok, vállalatok, országok. A hangsúly a függetlenen van. Ezek az elemzések egy hitelminősítési, vagy adósságbesorolási rátára futnak ki, ami eligazítja a piaci szereplőket abban, hogy az adott banknak, vállalatnak, országnak adott hitelek mennyire kockázatosak. Nyilván kockázatos hiteleket nagyobb kamatra adnak csak. Ami viszont nagyon durva a történetben, az az, hogy ezek a hitelminősítők egyben piaci szereplők. Részvényeket adnak és vesznek. Hogy értsük, miért rendkívül veszélyes ez, hadd világítsam meg az OTP körül decemberben történt eseményekkel.

Az oroszországi bankok jelentős része csődközeli helyzetbe kerül a rubel leértékelődése és az orosz gazdaság gyengélkedése miatt. Putyin hatalmas tőkeinjekciót ad nekik, ami néhány bankot arra sarkall, hogyha már itt van ez a rengeteg pénz, akkor inkább bevásárolnának külföldön. Bizonyos orosz bank megbízza a Morgan Stanley hitelminősítőt, venne már neki OTP részvényeket occsóér.

Morgan Stanley rábólint az üzletre, s a tőzsdéket megbombázza azzal az infóval, hogy legújabb elemzései szerint az OTP nagyon komoly bajban van (amúgy nincs), és a részvények célárfolyama szerinte jóval alacsonyabb. Az amúgy is rettentő ideges piac megijed, elkezdi eladni az OTP-t, és az OTP részvények értéke a Morgan Stanley eredeti szándékainak megfelelően lesüllyed a béka feneke alá. Ezután Morgan Stanley suttyomban elkezd OTP részvényeket venni, mikor Putyin kiadja az ukázt az orosz banknak, hogy na nehogy már külföldön költsétek el azt a pénzt, amit nektek adtunk. Üzlet meghiúsul, végeredmény egy béka segge alatt levő OTP, rengeteg mérges befektető. Köszönjük Morgan Stanley.

És akkor most el is érkeztünk az eredeti kérdéshez, hogy miért is veszélyesek a hitelminősítők:

1. Végezték a dolgukat? Előrejelezték a válságot? NEM! Amerika hitelbesorolása végig a legmagasabb értéket kapta. Az európai bankok többek között épp azért küszködnek ma komoly nehézségekkel, mert hittek a hitelminősítőknek, és a kockázatos hitelekkel rendelkező bankok papírjait is simán megvették, hiszen azok jó minősítést kaptak ezektől a hitelminősítőktől. A HITELMINŐSÍTŐK BECSAPTÁK A VILÁGOT. Jó esetben impotensek voltak, rossz esetben direkt rosszindulatúak, s az USA érdekeit szolgálták azzal, hogy a szart szétlapátolták a világban.

2. Belebuktak-e a hitelminősítők a válságba? Nem. Annak ellenére, hogy egyértelműen rosszul végezték a munkájukat, ma is ők döntenek részvények árfolyama felett.

3. Mi kell ahhoz, hogy az USA minősítése ne a lehető legmagasabb legyen? Tényleg mi kell hozzá? Egy súlyosan eladósodott államról beszélünk, rengeteg munkanélkülivel, recesszióval. Ugyan már kérem! Ez lenne a világ legstabilabb gazdasága? Ahol a pénzünk biztonságban van?

4. Miért ítélkeznek ezek a hitelminősítők más országokkal szemben jóval keményebben? Egyszerű oka van. Egyáltalán nem függetlenek. Egyáltalán nem objektívak. Azt a célt szolgálják, hogy a tőke a legbiztonságosabbnak ítélt USA-ba menjen a többi helyről, mégha a világ USA-n kívül levő része ebbe bele is rokkan. Azért menjen az USA-ba, hogy ami pénzt ott eltapsoltak, azt a világ többi részéről pótolják.

Konklúzió:

1. A hitelminősítőket nagyon komoly felügyelet alá kell helyezni.

2. Azon vezetőiket, akik felelősek a válság előrejelzésének elmaradásáért, azonnal el kell bocsátani, és meg kell bélyegezni.

3. Befolyásukat pedig úgy lehet korlátozni, hogy az EU egy úniós hitelminősítő intézetet állít fel, s minden EU-n kívüli, legfőképpen amerikai hitelminősítő csak ezen keresztül juthat információhoz az európai piaci szereplőkről.

Valamit tenni kell, ez az EU elemi gazdasági érdeke, különben az USA tönkretesz bennünket.

Úgylátszik, nem csak az én csőrömet piszkálja ez az ügy!

Egész ősszel beteg voltam. Még október elején elkaptam egy náthát, és egészen addig nem tudtam kijönni belőle, amíg abba nem hagytam a bicajozást. Ígyhát most február végéig BKV-zom...

Ma megnéztem feleségem nagybátyjának a honlapját. Az illető befutott festő, és blogja az egyik legrégebbi blog Magyarországon. Nemrég eljutott hozzánk a naplójának egy tíz évet átfogó része könyv formájában, és elég élvezetes volt olvasni. Ezért látogattam el a honlapjára, és megakadt a szemem egy bejegyzésen, ami a kedvenc filmjeit sorolja fel. Erről eszembe jutott, hogy mivel igazi nagyfogyasztó vagyok filmek terén (különösen a torrentezés óta), ilyen listát én is készíthetnék.

Annak eldöntése, hogy egy film jó-e vagy sem, az én esetemben igen egyszerű. Az a jó film, ami még két nap múlva is ott munkál az emberben. Az a nézhető film, amiről nem akarok elkapcsolni, és az a rossz film, amit nem bírok végignézni.

A kedvenc film definíciója viszont ettől elválik. Kedvenc film még akár nem is okvetlenül jó film, lehet hogy csak a nézhető kategória, de teljesítenie kell egy kritériumot. Többször is meg lehessen nézni.

Ezek alapján íme a lista:

 Forrest Gump

 Farkasok Társasága (Vigyázat! Nem a Farkasok Szövetsége című film, bár vannak közös vonások)

 Memento

 Kill Bill (1-2)

A Visszatérés (Vozvrashcheniye)

Shrek 1

Ponyvaregény

Krakatau

Zaklatás

A tengeralattjáró

U761

Slumdog Millionaire

Mátrix 2

Twin Peaks: Tűz jöjj velem

Starship Troopers

Sorozatok. Itt már nehezebb dolgom van, mert egy sorozat újranézése nem kis elszántságot igényel, ráadásul a sorozatokra igazából mostanában kaptam rá.

Az első négy helyért a Battlestar Galactica, a The Wire, a Lost és a Carnivale harcol. Egyértelmű sorrend nem dönthető el, bár meg kell mondjam, hogy a The Wire és a Battlestar sokkal gondolatébresztőbb, mint a Lost, viszont a Lost fordulatosabb a Carnivale és a Battlestar pedig akkora történet, hogy ihaj. Ezek figyelembevételével a Battlestar az első. A második a Carnivale, majd a Lost és a The Wire döntetlen. Tőlük kissé lemaradva következik a 24, majd még jobban lemaradva a dr. House.

Ezután a Helyszínelők, Miami helyszínelők, New Yorki helyszínelők a sorrend de ez már a futottak még kategória.

Az ellenpóluson, vagyis a minden idők legborzalmasabb, nézhetetlen sorozatai között a vitathatatlan első helyet foglalja el a Kisváros című szörnyűség, amely annyira rossz, volt, hogy még Usztics Mátyás is beleőrült. Szorosan mellette tanyázik a Szomszédok, amelyben rettenetes ripacsok játszottak. A legrosszabb valaha létezett színész, Csűrös Karola is szerepel ebben a förmedvényben. Mindenképp itt a helye a Jóban-Rosszban kezdeti szériáinak, az Ifjú Herkules kalandjainak, a Szupercsapatnak.

A poszt nem végleges, de kiteszem publikusra, nem mintha érdeklődésre tartanék számot.

Kathy Lette ellepte a metrót. Egyszerűen nem tudok hova nézni, mindenütt ennek a  feminista hülyének a förmedvényei néznek szembe velem a reklámfelületekről. Mielőtt néhány buzgómócsing rámvetné magát, nem azért hülye, mert feminista, hanem azért, mert ilyen undorító címeket talál ki a könyveinek.

Engem mint gyakorló férjet rendkívüli módon sért ez a felirat. Mennyivel szalonképesebb ez, mint mondjuk egy nemzeti kisebbség kiírtására felszólítani?

A szerző, pennáját frissen legyilkolt férje vérébe mártva aztán egy újabb verbális csapásmérést intéz ellenünk. Új könyvének címe: Hogyan tegyük tönkre férjünket.

Idézem a kötet mottóját: A jó házasság olyan, mint az orgazmus: a legtöbbet csak színlelik.

Nos, ez nem igényel sok magyarázatot, a szerző feltehetőleg megalapozta egy pszihológus anyagi jólétét eddigi élete során. Sokkal inkább baj az, hogy eljutott odáig, hogy könyvet is írjon.

Én mindenesetre szívemen viselem a sorsát, s eme mai rövid blogbejegyzésemben néhány frappáns címötlettel szeretném a kedves Lette asszonyt segíteni.

Jöjjön tehát a lista:

Hogyan csukassuk elmegyógyintézetbe édesanyánkat?

 Hogyan alázzuk meg nyilvánosan legjobb barátainkat?

Hogyan belezzük ki csecsemőnket? ( és etessük meg suttyomban a nőgyógyászunkkal)

Hogyan vezessük rá kamaszgyerekünket az öngyilkosságra? ( És alapozzuk meg anyagi jólétünket egy biztosítási csalással)