As I mentioned earlier I designed some power amplifier for supporting my guitarist activity. What lead me to this hobby originated in the eighties. I was teenager then and had no money so I started to built simple guitar effects. Later as my knowledge developed, I begun making my own design what usually sounded better than the factory made circuits. Soon my interest turned to power amplifiers. I used a very poor sounding Regent 50G what was available then for the little money I had. Furthermore my father asked me to repair an old radio what used germanium power transistors which died. So I had two goals.

1. building a better guitar amplifier

2. repairing my father's old radio.

First I tried traditional schematics what helped me in the case of the old radio but didn't improved my guitar sound. As I examined deeply the problem I found that the traditional designs almost always use the power transistors as emitter followers, see below.

This is one of the most basic design of this area of electronics. In this configuration the power transistors amplify only current instead of voltage and current. Even it's true if complementer darlingtons are used instead of simple power transistors.This quite differs from the analogue case of tube amplifiers where the power tubes are allways used in grounded cathode configuration what results both voltage and current amplification.

Another problem with emitter follower configuration is that the power transistors need higher voltage drive than their emitters potential. It means that we cannot drive this kind of amplifiers's output to the whole range of power supply voltage without tricks. Necessarily its output must be less than supply voltage. If we applicate bootstrap then one power transistor's base ( T4) can be driven over the power supply voltage due to the fact that the bootstrap increase the driver voltage of this transistor over the positive supply voltage. But bootstrapping with capacitors results some problem about the phase transmission and I hear it as a strange squelch in the sound.

Nowadays everybody uses power mosfet transistors instead of bipolars. The widespread configuration of their using is quite similar to what we see above with some minor modification. They are more reliable than bipolar power transistors and sound better. In the other hand power mosfets need way higher drive voltage between their source and gate pole than bipolar transistors between their emitter and base. So the headrom is less if we use them in the traditional configuration.

In my case I wanted to upgrade an old, transistor powered Marshall amplifier. It had symmetrical power supply voltage +20V and -20V. Well it is quite low so I need all volts for my poweramp's output to produce as much power as it can be possible. I decided to use power mosfet transistors instead of bipolars due to their characteristic is similar to vacuum tubes. So I had to find a special configuration where I can drive my amp's output from negative supply voltage to positive supply voltage, so in the whole range.

It was obvious for me from the beginning that the traditional configuration did not provide this. After analyzing the circuit I realized that the way of using the power transistors must be changed. I need configure them in grounded source mode instead of source follower. In this case these transistors would amplify voltage too and so they need way less drive voltage for getting the headroom reaches the whole range between negative and positive supply voltage. This drive voltage can be provided easily. Another point that they must be stabilized thermally. The typical IRF type power mosfet's drain current is increasing by the temperature if the gate voltage remains the same. Studying the graphs I found that I must decrease the gate voltage by 5,5 mV per Celsius if I want the drain current being the same. Silicone transistors base-emitter opening voltage changes by -2mV so I have two ways. I can use three of them before every power mosfet or I can use one for only the one of the mosfets and I set the DC voltage circuit gain to six times. The negative feedback then arranges to share this compensation between the two mosfets so at the end we get -6mV/Celsius on every mosfet. Of course I need more AC gain in the circuit but it can be arranged easily by capacitors in a proper positions.

Another point was that I needed the default output level to 0V what is exactly the center between the positive and negative supply voltage. For this the most reliable solution is a differential amplifier (actually a long-tailed pair) at the front of the circuit. There are another options but none of them is stable enough. There is a debate about using long-tailed pairs in poweramps as it can be the source of annoying transient intermodulation distortion called TIM. In the other hand in the case of guitar amplifier which has a way narrower frequency range than a HiFi circuit this point is not so relevant, and as I keep the open loop AC gain also low, it seems this problem is fixed.

Though my design starts with long-tailed pair just like the traditional one the similarity ends right here. I use totally different thermal  stabilization and bias than the classical. Also I drive the mosfets different way which are in grounded source configuration contrary to the classical solution. This arrangement provides full power headroom, high thermal stability with simple construction.

Let's see the schematic then.

 As the Figure 1 can be seen as the basic schematic of bipolar amps I think this Figure 2 has the right to be the basic schematic of mosfet poweramp technology due to its simplicity and because it uses all of the advantages of mosfet power transistors.

Let's see how it works. Practiced eye instantly recognises the usual long tailed couple (T1-T2) at the front of the schematic which works here as phase splitter. We use a current generator (T3) as emitter feeder for two goals. One point is it increases the amplifier's stability and symmetrical working. Second point that - instead of the practice of common bipolar amp circuits - we use it for biasing the output stage. My theory is that poweramp's DC gain shouldn't be enormous because we don't use it for amplifying DC but AC. Even more important principle that the power mosfets must be those parts where the biggest voltage (and current) amplifying should happen. For this goal I kept the DC gain of earlier stages as low as about 14 times. The long tailed pair amplifies only twofold and the second stage (T6,T7) does only less than sevenfold. Actually this is very good for thermal compensation. T5 is a transistor what must be applicated onto the heatsink the power mosfets are bolt on. So it is connected to them thermally. Every celsius grade increasing decreases the voltage on this part by 2 milliVolt. To stabilize a power mosfet thermally it needs 6 millivolt decrease on its gate by every celsius grade what means we have to amplify the decreasing on T5 voltage threefold. In the other hand it is enough only for the one of the two power mosfets (T10, T11) so actually we need sixfold DC amplifying after T5 then the negative feedback from the output takes care to share this compensation between the two.

As we see we drive the power mosfets by emitter followers (T8,T9). These provide low impedance which is good for fast charging and decharging the input capacitance of power mosfets (about 1-5 nF). In the other hand we use these capacitances to set the upper limit of frequency range this amplifier is working with. The human ear does not hear frequencies higher than 20kHz. It does not make sense to let this amplifier work with frequencies we even don't hear. Furthemore poweramps tend to produce unwanted feedback on higher frequencies what cases bad and unpredictable behaving of the circuit. So it is strongly suggested to limit the circuit to work only with that frequency range we hear. Or at least not so much wider range... That is why we drive the mosfets through R9 and R6 which consist low pass filters with the parasite gate capacitors of the mosfets.

We have not discussed only one interesting part of this circuit yet. This is a special arrangement of T4 and T6 transistors. It is quite rare to find this in circuits though it is not particularly complicated. 

T6 seems to work in emitter follower mode. Actually it is wrong. It works in a grounded emitter mode but in this special case the ground is a floating one. The matter is that T1's collector sees T4's emitter as ground and the voltage what is a result of T1's current flows through R3 is relative to T4's emitter what is driven by that voltage what T6's current makes on R7 what depends on how much voltage of R3 drives T6 relatively to the voltage of R7.

Actually it is a kind of bootstrap but it uses transistor (T4) instead of capacitor. It results that T6 amplifies the voltage of R3 on R8 but contrary to the classical grounded emitter configuration it does it in same phase. The DC gain is the ratio of R8 and R7, the AC gain due to C3 capacitor and R6 is about 20. My theory is that the open loop gain of a poweramp - contrary to general beliefs - must be kept low because it prevents unwanted feedbacks and lets the mosfets express their good sound amplifying characteristics. It is also an effective method to avoid transient intermodulation (TIM).

We use this solution because we wanted symmetry between the two driver branch what lead to the two power mosfets. T7's role is unavoidable in this construction so I had to find a similar construction but with same phase amplifying in the other branch. That is why I used this special bootsrap solution.

So about the role of the zener diodes... This amplifier works with power supply +-25V to +-50V. There is only one transistor what is critical from this point of view. T7 works under almost the full voltage range from -U to +U. It means that the UCEOMAX of this transistor should be higher than this power range. In the other hand, BC546B's UCEOMAX is only 65V so we have to defend it from too much voltage. Actually it's collector voltage is not necessary be so high. What we need is its current what results voltage on R11. So we can separate the collector from this resistor by a zener diode what effectively decreases the voltage level at T7's collector. C6 shunts this zener's noise. Selecting the voltage of this zener diode there is one thumb of rule. The difference of the doubled supply voltage and the zener's voltage must be not higher than 60. For example if we use +-40 power voltage, the zener's voltage must be at least 20 Volt. If the power voltage is less than +-32V then rather leave out this diode and C6 capacitor by wiring T7's collector directly to R11.

D2 and D3 defend the gates of the power mosfets from too high drive voltage.

Of course the mosfets must be bolt on heatsink.  The size of the heatsink depends on the power we want to get out of the amplifier. For 100 Watt you have to use +-40V power supply voltage. For 50 Watt the needed supply voltage is +-29V. If you want to use supply voltage higher than +-40 Volts I strongly suggest these:

1. use IRF640 and IRF9640.

2. double the mosfets. Use two IRF640 and IRF9640 instead of one. Use them in paralel position.

3. change the D1 zener to 50V zener.

Be sure that there is no short circuit between the mosfets and the heatsink. Use proper isolation parts.

P1 is responsible for setting the bias of the power mosfets. At the first run the variable pole must be set to the lower position what results that the trimmer's overall resistance is 47kiloohm. No we can roll carefully the pole slowly toward the upper position with very small steps. Meanwhile check the voltage between the source and the gate of T10. Around 3.3 Volt the mosfets start to warm up. Set a very little back the pole. Now we are at the safe bias level zone. Now we can attach the loudspeaker and give a signal to the input of the amplifier. If we still hear some harsh distortion then level up the bias a little bit. Though the amplifier is thermally compensated, it is not a magic tool. If we set the bias too high, the heat can kill the mosfets pretty soon so be careful.

The circuit is stable and relatively simple. It sounds differently to usual mosfet and bipolar poweramps, somehow more airy, but resembles to the famous VF2 circuit though more detailed and has better headroom.

Amplifier data:

Input resistance: 22 Kohm

Gain: 47

Open loop gain (without feedback): about 400. Depends on speaker's resistance.

Frequency range: 20Hz-30KHz

Output power: Depends on supply voltage. For 100W/8ohm, use +-40V. For 50W/8ohm use +-29V and leave out D1,C6, use simple wire instead of them. Do not use 4 ohm speaker if your power voltage is higher than +-33V.

This amplifier connects directly to the speaker so it is highly advised to use speaker defender circuit.

So download and print it. I use laser printer paper transfer method so if you use another method and have to mirror the pcb, do it yourself.

This is the component layout (the little pin on the transistor signs the emitter in this case):

And this is the pcb layout for printer transfer method (I hope it keeps its size. unfortunately this site doesn't let me upload pdf so I choosed jpg format. Download it then print. This should be one A4 page size in your printer):

One note to the PCB. I did not wired R5 directly to the ground, because I wanted to let the possibility of current feedback stay opened. So if you used this pcb plan just simply connect the small pane at R5 left side to the ground pane as I signed with a short yellow wire.

Let me know if anybody has questions. And sorry about my bad english.

Testing...

 Backside...

Ha most visszagondolunk a kétezres évek első évtizedének filmtermésére, nyugodtan leszögezhetjük, hogy ez az évtized volt az, amikor igazán kialakult a többrészes filmeposzok műfaja. Az alapokat ugyan az előző században lefektette a Csillagok háborúja, de ott a történet alakulása elég esetleges volt, és a napvilágra került sztorik a forgatásról egyáltalán nem erősítik meg azt az állítását Lucasnak, hogy már az egész - mindhárom részt magába foglaló - történet benn volt a fejében, amikor nekiállt az első filmnek.

23 évvel később az előzmény trilógiánál már több látszata van annak, hogy előre megtervezte, hogy hogyan alakul a történet, az egyes karakterek hogyan és hova futnak ki, de ekkor meg sajnos az is kiderült, hogy Lucas nem olyan jó rendező, mint azt gondoltuk.

Ugyanígy, egy nagyívű történet több részre bontásával született meg a Gyűrűk ura trilógia is. A Harry Potter történeten is végig vonul a fősztori, miszerint Harrynak és Voldemortnak meg kell küzdenie egymással, gyakorlatilag ez a szál van elképesztő részletességgel kibontva a végkifejletig elvezető hét részben.

És igen, így van ez a Mátrixban is, ahol valójában két sztori van. Egy, amit látunk, meg egy, ami az egészet mozgatja, és amiről a film valójában szól.

A probléma az, hogy ez viszont a legtöbb embernek nem jön le a filmből.

Pedig az igazi sztori egészen zseniális. Ugyanakkor a látványorgia, a körítés annyira lehengerlő, hogy teljesen átveszi a főszerepet a filmben, és pont a fősztori szorul háttérbe annyira, hogy azt a legtöbb ember fel sem fogja.

Ezért van az, hogy a szinte mindenkinek az első rész tetszik a legjobban, és az emberek leragadnak annál, hogy akkor most a piros vagy a kék tablettát kell-e bevenni.

A Mátrix fő sztorijában ez azonban egy teljesen mellékes szál. Igazából csak egy felvezetés, de annyira jól meg lett csinálva, hogy teljesen rákattan mindenki, így aztán amikor az igazi történet kezd kifejlődni, az emberek egyszerűen nem tudnak átváltani rá. Ezért van az, hogy a film nézőinek a többsége szerint a film főszereplője Neo, holott igazából ő épphogy csak felfér a dobogóra. Mindenki azért szurkol, hogy az emberek győzzenek a gépek felett, ezért aztán csalódnak, amikor a végén a film más módon oldja fel az alapvető érdekellentéteket. És ettől a hiányérzettől aztán nem is képesek felismerni a film értékeit.

Tisztázzuk, ez a blogbejegyzés egyáltalán nem akar önfényezés lenni, nekem is csak harmadjára esett le az hogy miről szól igazából a film. Igaz, ami igaz, programozóként valószínűleg fogékonyabb vagyok a technikai részletekre, mindenesetre nekem a második rész az etalon, szignifikánsan jobbnak tartom az elsőnél. Az elejét ugyan untam, de a Merovingi felbukkanásától kezdve rögtön magával ragadott, ugyanis olyan alapvető információkat tudtunk meg a Mátrixról, ami gyökeresen más megvilágításba helyezte a dolgokat.

Fentebb már említettem, hogy nem Neo az igazi főszereplője a történetnek. Ahogy az Orákulum mondja, ő csak teszi a dolgát, amire teremtetett. (Ezt később másvalakivel kapcsolatban is kijelenti). Nézzük meg részletesebben, hogy miért nem ő van a dobogó csúcsán.

 Már a Merovingit illetően is kapunk néhány utalást arra, hogy nem ez a Mátrix volt az első, de az Architekt bontja ki igazán ennek a részleteit. Neo nem akkora nagy unikum, ugyanis volt már öt hasonló előtte. Neo a rendszer terméke, ami felold egy olyan hibát, ami apró ugyan de összeadódó tulajdonsággal rendelkezik, így idővel olyan hatalmasra nő ami már a Mátrix működését veszélyezteti. Neo a szelep, amely ezt a problémát lecsapolja, és a ciklus újraindul. Az Architekt azt is elárulja nekünk, hogy a Neók megjelenése az Orákulum ötlete volt, így kiderül, hogy az Orákulum valójában együtt dolgozik az Architektel, aki nem tűnik éppenséggel az emberiség nagy barátjának.

Felmerül a kérdés, hogy miben más ez a mostani Neo mint a korábbiak?Jobb? Dehogy! Pont fordítva. Ez a Neo rosszabb mint a korábbiak, mert a kritikus helyzetben Trinity megmentése mellett dönt ahelyett, hogy Zion túlélését biztosítaná. 

Ez a lépése a látszat ellenére nem kulcsa a végső megoldásnak, vagyis a gépek és az emberek kiegyezésének. Neonak egyetlen olyan mozdulata van, ami ebbe az irányba vezet, az pedig már az első részben megtörténik, de hogy annak a bizonyos jelenetnek mi volt a valódi jelentősége, az akkor még nem látszott. 

Ugye emlékszünk az első rész végéről Smith és Neo harcára? Amikor Neo belülről szétrobbantja az ügynököt. Mindenki átélte a katarzist, hogy a gonosz legyőzettetett, és a jó győzedelmeskedett. A lényeg azonban nem ez volt. Ehhez a jelenethez ugyanis szorosan hozzátartozik a második rész kulcsjelenete, amikor is Neo megkapja egy borítékban Smith ügynöki füldugóját, egy köszönő üzenet mellékleteként. Ez a látszólag mellékes momentum az egész történetet tekintve talán a legfontosabb. Sajnos az utána jövő elnyújtott akciójelenet megint kicsit megvezet bennünket, pedig ha végiggondoljuk, ez is szoros összefüggést mutat a levéllel.

Hogy miért kulcsjelenet ez? Smith miatt. Hajlamosak vagyunk Smith ügynököt végig a rendszer részének tekinteni, pedig az ő szerepe sokkal fontosabb, mint Neoé. Vegyük észre, hogy Smith az új tényező az egyenletben. A korábbi Mátrixokban is bizonyára voltak ügynökök, talán még Smith is létezett. Egy dolog azonban bizonyosan nem volt, elszabadult Smith. A Smith vírus teljesen új faktor, és jóval több mint egy egyszerű anti Neo. Neó az emberek gépi függésből eredő frusztráltságának kivetülése, és Smith is valami hasonlót képvisel a gépek oldaláról, emlékezzünk csak arra, hogyan vélekedik az emberekről.

Lényegi különbség azonban kettőjük között, hogy Neo csak a gépekre veszélyes, Smith azonban mindenkire. Amit remekül demonstrál a második rész elején, amikor újból összecsap Neoval, és sorban alakít át mindenkit a Mátrixban a saját képére. Annak a jelenetnek az volt a célja, hogy megmutassa Smith vírusjellegét, de - mint annyi más alkalommal - az akcióorgia elfedte az igazi jelentést, de azért látható, hogy Smith magára a Mátrixra nézve is halálos, és pontosan ez a tulajdonsága determinálja a dobogó második fokára, Neo fölé.

Azonban Smith-el kapcsolatban is elhangzik, hogy ő is csak teszi azt, amit tennie kell. Ki áll akkor a dobogó legfelső fokán? Ki a valódi főszereplő a történetben?

Azt hiszem ezek után már sokak számára egyértelmű, hogy az Orákulumról van szó. Ő az igazi Mastermind a sztoriban, és az igazi sztori arról szól, hogy az Orákulum hogyan oldja meg azt a problémát, miszerint a Mátrix működése ciklikussá vált. Ebben a küldetésben az Architekt egyáltalán nem szövetségese, habár ellenségnek sem mondanám. Az Architekt elfogadja az Orákulum létezését, nem harcol ellene, mivel ez is csak egy faktor neki a rendszer egyenletében. Nem kell hanyattesnünk persze az Architektől. Bár valóban ő a leghatalmasabb szereplője a Mátrixnak, azonban pontosan olyan, ahogy azt az Orákulum jellemezte Neonak. Rendkívül korlátolt, és szűklátókörű. Működése hiába alapul a precíz hideg logikán, a nála sokkal okosabb Orákulum mégis megtalálja a módját, hogy manipulálja, és ahogy azt már feltehetően a kedves olvasó is kitalálta, ennek eszköze Smith. Neo lehetőségei sokkal korlátoltabbak ezen a téren, mint Smith-é, aki az egész rendszert romba tudja dönteni. Erre Neo nem képes. Ne feledjük el azonban, hogy Neo-t az Orákulum találta ki, és Smith-t Neo változtatta vírussá, noha ezt akaratán kívül tette, de teljesen az Orákulum terveinek megfelelően. Ez pedig azt jelzi, hogy Smith átalakulása is az Orákulum ötlete volt.

Mellékszál, de most van az ideje, hogy beszéljünk róla,  az Orákulum terve igen nagy kockázatot hordozott magában. Alapvetően jól eltervezte az egészet, azonban  az nem volt benne volt a pakliban, hogy Smith túllép a korlátain. Csak nagyon kicsin múlott, hogy nem bukott el az egész terv. Az Orákulum nem számolt ugyanis azzal, hogy Smith embereket is képes megfertőzni, és ezen alakjában egészen kis híja volt csak, hogy nem ölte meg Neót. Ha nincs Trinity, akkor Neo halálával nemcsak az emberiség, de a gépek is elbuknak, mert Smith megállítására senki más  nem  képes. Még az Orákulum és az Architekt sem.

Szerencsére Neo életben maradt, és így eljuthatott a két fél ( az Architekt és az emberek) addig a pontig, hogy alkura kényszerüljenek egymással. Az Architekt kezében volt Zion sorsa, az igazi aduász azonban Neonál. Ugyanis - ahogy azt korábban említettem - azzal, hogy az Orákulum Neoval változtatta Smith-t vírussá, egyben hatalmat is adott Neonak felette. Neo volt az egyetlen, aki le tudta győzni Smith-t, aki viszont arra volt képes, hogy az Architektet győzze le, így a nyerő lap ezzel Neo kezébe került. Ő pedig ezúttal jó döntést hozott, és sikerült egy olyan új rendszert kialakítani, ami megtöri a Mátrix ciklikusságát, egyben visszaadja a szabad akaratot az embereknek, pontosabban a választás lehetőségét. Nem véletlenül a két dolog maximálisan összefügg.

Ez alapvetően rengeteg további lehetőséget felvillant a jövőre nézve. Vegyük észre, hogy a gépi világ stagnál, körbejár, nem fejlődik. Az emberek újbóli felemelése megadja a lehetőséget arra, hogy tovább fejlődjön az ember-gép viszony, és ezáltal új távlatok nyílnak meg úgy a gépek, mint az emberek, de akár a bolygó jövöjében is.

Szóval a Mátrix abszolút folytatható. A Wachowsky tesókban ( most már nővérek) megvan erre a potenciál, a kérdés az, hogy társul-e ehhez akarat is.

A magam részéről erősen remélem, hogy igen.

A Földközi tenger bezáródásáról szóló cikkek a bulvárba is áttörtek, több ilyen témájú írás jelenik meg rendszeresen a vezető hírportálokon, többnyire valamelyik nagyobb török, görög, vagy olasz földrengés után. Hangzatos címek alatt tűnnek fel borús jóslatok a térség jövőjéről.

A Mediterránum kétségkívül az egyik legaktívabb tektonikai térség a bolygón, ráadásul jelen korszakban nincs is példa máshol két kontinentális lemez ütközésére a Földön. Az a kijelentés viszont, hogy a Földközi tenger be fog záródni - Gyurcsány Ferenc szavajárását megidézve - nem bontja ki az igazság minden részletét.

Hogy mi is zajlik valójában a Földközi tenger alatt, ahhoz tekintsük meg először is az alábbi ábrát, ami a legfrissebb kutatási eredményeket tartalmazza.

 Négy olyan részlet van az ábrán, amiről nem nagyon szoktak beszámolni a Földközi-tenger bezáródását hirdetők. Ezek azonosítása egyszerű, az "Oceanic spreading ridge" jeleket kell megfigyelnünk. Ezek táguló tengerfenéki hasadékvölgyet jelölnek, és amint látjuk, elég sok van belőlük a Földközi-tenger nyugati medencéjében, szám szerint három. Ezek közül a legfontosabb a Baleár szigetektől délre húzódó. Ez az a hátság, ami a Gibraltári szorost kinyitotta 5,3 millió évvel ezelőtt. Ez pedig egy olyan momentum, ami nem igazán fér bele a szűkülő Mediterránum elméletébe. Nem árt tudni, hogy az Atlanti óceánba vezető szoros korábban nem a mai helyén húzódott, hanem attól északra, a Pireneusi félsziget déli részén. Amikor 6 millió évvel ezelőtt ennek a régi szorosnak az alja felemelkedett, megszűnt az összeköttetés a Földközi tenger és az Atlanti óceán között, és bekövetkezett az úgynevezett Messinai sókrízis, ami a Mediterráneum kiszáradásának eufemisztikus neve... Namost azt tudnunk kell, hogy az egymás alá csúszó közetlemezek esetében a víz egy kifejezetten fontos tényező, ugyanis jelentősen megkönnyíti ezt a csúszást, mintegy "megolajozza" a folyamatot. Egy kiszáradt Földközi tenger esetén az egykori tenger fenekén levő széttöredezett lemezdarabkák egymás alá csúszása (lásd a fentebbi ábrát, a fogazott vonalaknál a fogak - kis háromszögek - jelzik az alábukás irányát) a víz hiánya miatt nyilván valamennyire lefékeződött. A táguló tengerfenéki hasadékvölgyek (hátságok) tekintetében viszont nincs szerepe a víznek, és ezek gond nélkül tovább működtek, ami végül ahhoz vezetett, hogy a korábbi helyétől délre - ezúttal Gibraltárnál - ismét felhasadt a föld, és kinyílt a Gibraltári szoros, ami eltávolította az afrikai és az eurázsiai lemezt egymástól azon a ponton.

Egyáltalán nem véletlen, hogy olyan sok lemezre töredezett a tengerfenék ezen a részen, hiszen kétféle erő is hat rá. Egyrészt a táguló hasadékvölgy a tenger alatt, másrészt az északra nyomuló Afrikai lemez. Szeretném tisztázni, én egyáltalán nem vitatom, hogy az Afrikai lemez észak felé mozog. Az állításom az, hogy ez nem fogja eredményezni a Földközi tenger bezáródását, mert ez a mozgás hamarabb le fog állni, sőt, visszafordul.

Ezt pedig arra alapozom, hogy a táguló hasadékvölgyek első közelítésben fiatalabbak, mint az a folyamat, amely az Afrikai lemezt Európának sodorja. Új szereplő jelent meg a színtéren, és ez bizony boríthatja a papírformát. Miért írtam, hogy első közelítésben? Azért, mert tengerfenéki hátságok (hasadékvölgyek) valójában már korábban is voltak ezen a területen, de működésük leállt. Az egész 175 millió éve kezdődött, az eddigi utolsó szuperkontinens, a Pangea utolsó óráiban. Ott, ahol most a Földközi-tenger hullámzik, akkoriban egy hegyláncokkal keresztül-kasul szabdalt sivatag volt. Ekkor azonban váratlan dolog történt. Hogy ezt kifejtsem, pár mondatban meg kell ismertetnem a kedves olvasót egy  jelenséggel, az úgynevezett Wilson ciklussal. A Wilson ciklus egy geológiai folyamatot ír le, aminek a lényege, hogy a kontinensek az időben periodikusan összeállnak egy szuperkontinensé, majd ez a szuperkontines szétdarabolódik, és a darabok addig sodródnak, amíg ismét össze nem találkoznak (lévén a föld felszíne zárt), amikor is egy újabb szuperkontinens alakul ki. Ezeknek a mozgásoknak két hajtóereje van. Az első az, hogy a vastag kontinentális lemezekből összeálló szuperkontinensek alatt a föld hője felgyűlik, és ez előbb-utóbb vulkanikus és tektonikus folyamatokat indít be, amelyek elkezdik a szuperkontinens szétdarabolását. A másik folyamat pedig az óceáni kéreggel kapcsolatos. Az óceán alatt található kéreg vékony, és ha túl nagy kiterjedésű, akkor előbb utóbb "elszakad", és a szakadás mentén az óceán felőli rész alábukik. Ez húzóerőt fejt ki, ami a kéreg túlvégén található szárazföldi lemezt elindítja visszafelé. Ez zajlik most a Csendes óceánon, ahol is a Pacifikus lemez már minden oldalán "elszakadt", és megkezdte az alábukást, kialakítva ezzel a vulkánokról és földrengésekről elhíresült Tűzgyűrűt. Az alábukó pacifikus lemez magára húzza a körülötte levő kontinenseket, és ezért a Csendes-óceán be fog zárulni, az Atlanti óceán fogja átvenni a szerepét.

A Földközi tenger nyugati medencéjében zajló tágulási folyamatot feltehetőleg a rengeteg alásüllyedt lemeztöredék megolvadása által keltett feláramlás működteti, de most nézzünk kicsit körül a keleti medencében is. A fenti ábrán itt csupa alábukó lemezt látunk, és úgy néz ki, semmi sem fogja megakadályozni, hogy Afrika és Európa összeforrjon.

A helyzet mégsem ennyire egyszerű. Nem szabad ugyanis elfeledkeznünk a szomszédos Vörös tengerben zajló óceáni árok kinyílásáról. Ez manapság az egyik legaktívabb óceáni hátság a bolygónkon, és az erőteljes tágulás ereje előbb utóbb óceánná tágítja a Vörös-tengert. Arról persze mindenki tapintatosan hallgat, hogy ez a tágulás csak úgy tud végbemenni, ha Afrika északi irányú mozgása leáll, legalábbis a keleti oldalon. Igen ám, de nyugaton uganez a helyzet, mint azt fentebb tárgyaltuk. Ebből pedig az következik, hogy a Földközi tenger nem fog bezárulni, mert már beindultak azok a mechanizmusok, amik ezt a folyamatot megfordítják. Természetesen senki se számítson arra, hogy ez már holnap bekövetkezik. A tektonikai folyamatoknak óriási tehetetlenségük van, de nagy összegben fogadni mernék arra, hogy egy-két millió év múlva a Földközi tenger szélesebb lesz, mint most.

Még egy kicsit térjünk vissza a Vörös-tengerre. Ennek a tágulása szoros összefüggésben van a Holt-tenger keletkezésével, amely teljesen analóg a Kelet-Afrikai árokrendszer kialakulásával. A Holt-tenger kialakulása a legbiztosabb jele annak, hogy a Vörös-tenger tágulása nem áll meg az Ádeni-öbölnél, és csak idő kérdése, hogy mikor ér el a hasadékvölgy a Földközi-tenger keleti medencéjéig. Onnét kezdve pedig biztosra lehet venni, hogy a Földközi tenger ismét része lesz az újra kialakuló Thétisz óceánnak, tehát nemhogy bezáródik, hanem éppen ellenkezőleg, óceánná tágul.

Ezt a kis szösszenetet azon eredményekből vezettem le, amit a modern geológia a térségben feltárt. Mások más következtetésekre jutottak, én ezeket viszont nem látom megalapozottnak. Ha bárki bármilyen olyan dologról tud, ami cáfolja a fent említetteket, az ne habozzon megosztani a blog látogatóival. Nem fogom kicenzúrázni. A cikk megírásának mozgatórugója az volt, hogy a Földközi-tenger összezárulásáról szóló cikkek egészen bulváros színvonalon rémisztgetnek ezzel az opcióval, s közben nem hajlandóak tudomást venni ennek ellentmondó érvekről. Ezért fordítottam egyet a felálláson, hogy nyilvánvaló legyen, nem csak egyféle forgatókönyv létezik. 

Lezajlott az év legnagyobb horderejű eseménye, az amerikai elnökválasztás. Nyert ugyebár Trump, és nem akarok tizenötezredik lenni a sorban, aki ennek az okait elemzi, ellenben megpróbálkoznék néhány jóslattal az elnöki ciklusával kapcsolatban, amit majd igen szórakoztató lesz visszaolvasnom négy év múlva. Ha tévedtem, akkor azért, hogy mennyire rosszul mértem fel a dolgokat, ha meg bejön valami, akkor veregethetem a vállam.

1. Oroszország.

Nem lehet elmenni szó nélkül amellett, hogy mennyire örültek Oroszországban Trump megválasztásának. Szó ami szó, az oroszokon nem is múlott a dolog, ők a maguk részéről mindent megtettek az ügy érdekében. És Trump győzelme után nem sokkal be is jelentették, hogy a kampány alatt végig kapcsolatban voltak Trump stábjával.

Ez a bejelentés valamiért nem kapott akkora figyelmet, mint amekkorát érdemelt volna. Maga az állítás nem erős, a kapcsolat minősége nem lett kibontva. Mindenki arra gondol amire akar. Az igazi kérdés az, hogy kinek szólt ez az üzenet. Miért kellett ezt bejelenteni? Célszerű azt megvizsgálni, hogy ki nyerhetett ezzel? Putyin mindenképp, honfitársai, az oroszok ugyanis nyugodtan belesejthetik ebbe az nyilatkozatba azt, ami az állandó önfényezési reflexüket kielégíti. Nevezetesen, hogy annyira ügyes titkosszolgálatuk van, hogy még az amerikai választásokat is befolyásolni tudják. Viszont a republikánus amerikai választóknak ez nem pozitív üzenet. A republikánus szavazók nem kedvelik az oroszokat. Náluk jobban csak muszlimokat és a demokratákat utálják, mindazonáltal kellemetlen volna beismerniük, hogy őket is megvezették az oroszok. Éppen ezért volt a nyilatkozat általános jellegű, hogy ne kelljen ezzel szembesülniük. Nem is ők voltak az igazi célpont, hanem Trump. Akinek Putyinék így finoman jelezték, hogy a zsebükben van, és nem haboznak fellebbenteni a fátlyat együttműködésük részleteiről, ha nem úgy ugrál, ahogy ők akarják. 

Ha igaz a teóriám, akkor annak lesz pár nyilvánvaló következménye. Az első, és legfontosabb: Ukrajna. Az oroszok nem fogják kihagyni a kínálkozó lehetőséget, és Trump elnöksége alatt pontot fognak tenni az ügy végére. Az eredmény látványos lesz, de a körítés el fogja fedni. Saját jól felfogott érdekükben hagyni fogják Trumpnak, hogy ne veszítse el az arcát. 

Az orosz csapatok el fogják foglalni Mariupolt, hogy meglegyen a szárazföldi összeköttetés a Krímmel. Ez nekik létfontosságú. Donbasz ki fog válni Ukrajnából, és csatlakozik Oroszországhoz, ugyanúgy, ahogy az a Krímmel is történt. Az USA tessék-lássék tiltakozni fog, lesz egy csomó konferencia, amin végül megzsarolják Ukrajnát, hogy fogadja el a helyzetet. Mivel az ország de facto csődben lesz addigra, ezt kénytelen-kelletlen el fogja fogadni.

2. EU.

Az Oroszországot sújtó szankciókat az USA fogja megszüntetni először, ami után az EU is hasonlóan cselekedik saját jól felfogott kereskedelmi érdekeiből kifolyólag. Cserébe Ukrajna valószínűleg különleges státuszt kap az eu-ban, ez lesz az ára a területekről történő lemondásnak.

Az EU és az USA viszonya mindazonáltal határozottan romlani fog. Trump patriotizmusa fájni fog az EU-nak, főleg a németeknek. Ja és persze a briteknek is, bár ők ugye hamarosan lelécelnek az EU-ból. Ha végigviszik a brexitet, két szék között fognak a földre esni, mert Trump amerikája egészen biztosan nem fog nekik különleges partneri kedvezményeket adni a kereskedelemhez. Bár a britek mindig is szeretik hangsúlyozni a különleges viszonyukat az USA-val, a valóság az, hogy az USA a II. Világháborúban is csak azon az áron segített nekik, hogy Nagy Britanniának le kellett mondania a gyarmatairól. Pénz beszél, kutya ugat. Nincs különleges kapcsolat, az elefán nem dübörög együtt az egérrel, csak ha az érdekei úgy kívánják.

Ez az amerikai patriotizmus német érdekeket is sért, ezért az EU barátságtalan lépésként fogja Trump intézkedéseit értelmezni, és hasonlókkal válaszol. Az új francia elnök valószínűleg felismeri, hogy itt a történelmi pillanat, és a közös EU hadsereg alapköveit le fogják tenni Trump regnálása alatt. Merkel nehezen fogja ehhez beadni a derekát, de amikor az EU szétesésével fogják megfenyegetni, engedni fog.

3. Kína

Trump izolacionizmusa azonban nem csak Európában fogja éreztetni a hatását. Kínát ugyan rosszul fogják érinteni az USA piacvédő intézkedései, azonban a kínaiak az egyik legpragmatikusabb nemzet a világon, ergó nagyon hamar rá fognak jönni arra, hogy hogyan kovácsoljanak ebből előnyt. Valójában Kína az egyetlen szereplő a porondon, aki be tudja tölteni az USA visszahúzódásával keletkezett űrt, és valószínűleg létre fog jönni az első, Kína által összegrundolt kereskedelmi szövetség Kelet-Ázsiában. Az első résztvevők a Fülöp szigetek, és Indonézia lesznek, majd Indokína következik, beleértve a legutoljára kénytelen-kelletlen csatlakozó - szövetségesek nélkül maradt Vietnámot is. Őket fogják követni az USA-ban csalódott többi térségbeli államok, Japán és Ausztrália is.

Az oroszok részvétele is biztosra vehető, azonban ők kettős játékot fognak játszani. Nem lehet nem észrevenni, hogy Kína lassan a nyakukra hág. Nem annyira közismert tény, de az orosz atomrakéták legalább harmada kínai célpontokra vannak irányozva, ami annak fényében nem is meglepő, hogy a kínai nukleáris csapásmérő fegyverek döntő mértékben viszont nem az USA-ra, hanem Oroszországra irányulnak. A két ország között már történt pár fegyveres összecsapás, míg az USA-nak eddig nem volt közvetlen katonai konfliktusa az oroszokkal. 

Azt sem érdemes elfelejteni, hogy az oroszok sosem tudtak igazán jó üzleteket kötni a kínaiakkal, akik nagyon vigyáznak arra, hogy Oroszország ne az ő pénzükön hízlalja a hadseregét.

Namost ami katonai vonatkozását illeti a dolognak, Kína szerintem behúzza Tajvant. Erre most történelmi lehetőség kívánkozik, és a kínaiak ezzel tisztában vannak. Még azt is el tudom képzelni, hogy az egészet leboltolják Trumppal, mert Trump hosszú ideje az első elnök, akivel ilyen ügyeket le lehet boltolni. Márpedig boltolni a kínaiak nagyon tudnak. 

4. Közel-kelet

Ami a közel-keletet illeti, Szíriában Asszad győzni fog, Trump átengedi az oroszoknak Szíriát. Az oroszok ezt nagy politikai sikerként könyvelhetik majd el. Ami viszont nem jelenti azt, hogy akár Szíria, akár Oroszország problémái meg fognak oldódni. Oroszországnak elég sok pénzbe kerül a szíriai akció, és az ukrán háború még többe lesz. Eközben pedig az olajár nem fog emelkedni hosszútávon lényegesen, erre akár fogadni is hajlandó vagyok, mivel az alacsony olajárak oka az OPEC-en és aOroszországon kívül keresendő. Egyrész az olajtermelő államok nem rendelkeznek azzal a politikai kultúrával, ami lehetővé tenné, hogy tartósan megegyezzenek. Irán nem fogja sokáig visszafogni a termelését, miután visszatérhetett a világpiacra. Oroszország elképesztő módon növelte a kitermelést, hogy szinten tartsa a bevételeit. Ennek maximum a befagyasztására hajlandó, csökkentésre nem. Szaúd-Arábia története során először hitelfelvételre szorult, nem foghatják vissza a termelésüket, ahogy a de facto államcsődbe jutott Venezuela sem. Átmeneti emelkedés az árakban lehet, de ez a társaság képtelen hosszútávon összetartani, suttyomban valaki közülük növeli az eladásait a többiek rovására, mert szükségük van a pénzre.

5. USA

Az USA határain belül is új idők köszöntenek be. Ezt a békát a demokraták nem fogják lenyelni, ebben biztos vagyok. A kultúrharc kiéleződésére számítok, szerintem a fő törésvonalak pont most szilárdultak meg a városok és a vidéki lakosság között. Hosszú távon a társadalmi mozgások miatt a demokratáknak áll a zászló, de a republikánusok rendkívül jók abban, hogy ráleljenek a piaci résekre. Bushnak annó Finkelstein találta meg a vallásosokat, Trump pedig kitűnően érzett rá a vidéki kékgalléros fehérek igényeire. Tényleg kíváncsi vagyok, hány nyuszi van még a kalapban náluk, mert mind a két előbb említett réteg erősen fogyóban van, míg a demokraták szavazóbázisát adó rétegek létszáma nő. 

Erősen kérdéses, hogy Trumpnak sikerül-e visszavinni az összeszerelő ipart az Egyesült Államokba. Illetve pontosítanék. Ez rövid távon természetesen megvalósítható, azonban mihelyst összejön, egy meglehetősen gyorsan ketyegő óra elkezdi a visszaszámlálást, s méri az időt, hogy mikor áll bele a földbe az egész, úgy ahogy van.

Ugyanis az ipar hazaköltöztetése nem jelentené azt, hogy Kínában a leszerelt gépsorok helyére nem kerülnének újabbak. Rengeteg tőkeerős kínai, de akár EU-s, japán, koreai hightech vállalat van, akik azonnal rámozdulhatnak a felszabaduló kapacitásokra. És van egy alapigazság, amit Trump akkor sem tud átírni, ha az életét teszi fel rá.   Kínában olcsó gyártatni, az USA-ban meg drága. Ezért ha rákényszeríti az amerikai vállalatokat, hogy otthon gyártsanak Kína helyett, ezzel annyira megemeli a termékek árát, hogy azok a világpiacon teljesen versenyképtelenekké válnak, és Kína boldogan benyomul a helyükre. Gondoljunk csak arra, hogy a személyautózás szülőhazája ugyan az USA, de az autómárkáik a Ford kivételével mégsem rúgnak labdába a határaikon kívül. Arról nem is beszélve, hogy Kína természetesen azonnal gazdasági ellenintézkedésekkel fog válaszolni. Ezért a cégek igyekezni fognak automatizálni, annak meg az lesz az eredménye, hogy a munkában reménykedő Trump szavazók megintcsak hoppon maradnak.

Ennyit a jóslatokból, most pedig elteszem a varázsgömböt, és élesítem a bejegyzést.

A technológiai szingularitás korát érjük, és ennek egyik leglátványosabb jele, hogy az emberiség elkezdte az olajkorszak lezárását. A megújuló energiaforrások kiaknázása nemcsak hogy szintet lépett, de egyre emelkedő trendet mutat. S ami a legszebb az egészben, hogy a technológia már otthon is elérhető.

Abszolút kiszámítható volt, hogy ez a jelenség az élet más területeire is hatást gyakorol, a mai posztban a személyautókkal kapcsolatos opciókat nézzük át.

A személyszállítás mindig is közvetlenül kötődött az emberiség által használt fő energiafajtához. Amikor a szárazföldön az élőerő volt a meghatározó, az emberek lovon, kocsin, szekéren közlekedtek. A szénkorszak hozta a vasút felvirágzását, a szénnel fűtött gőzgépek nyújtotta teljesítmény extrém módon kitágította a közlekedés lehetőségeit.

Az olajkorszak beköszöntével a belsőégésű motorok végre elérhetővé tették a repülést, és ezzel egy időben az autózás elterjedését. Immár a hézköznapi emberek számára is megfizethetővé vált a személyre szabott mobilitás, és ez hihetetlen következményekel járt a társadalmi folyamatokra nézve. Az amerikai középoszály kialakulásának ez ugyanúgy alappillére, mint a munkaadó/munkavállaló viszony átalakulása.

Ez a lendület először  a 70-es években, az olajválság idején tört meg, amikor is az olajtermelő országok az OPEC-be tömörülve gyakorlatilag ultimátumot intéztek a fejlett világnak. Amire az fura módon nem egy háborúval válaszolt, hiszen nem egyetlen országról volt szó, hanem alkalmazkodott. Drasztikusan csökkentették a járművek fogyasztását, és ez a tendencia egészen mostanáig kitartott.

Most viszont úgy néz ki, hogy elérkeztünk a lehetőségek határaihoz. Ez alatt azt kell érteni, hogy most már nem lehet a belsőégésű motorok fogyasztását úgy tovább csökkenteni, hogy annak érdekében ne kelljen feláldozni valami olyat, aminek az ára eltünteti a fogyasztáscsökkenés előnyeit. Legkézenfekvőbb példa erre a megbízhatóság. A mostani motorok már annyival bonyolultabbak az eredeti négyüteműekhez képest, hogy bizonyos hibák bekövetkezése automatikusan kódolva van a működésükbe. Ilyen a közvetlen befecskendezésű motorok kokszosodása, ilyen a turbós motorok rövid élettartama. Hol vannak már a 40 évig üzemelő dízelmotorok? A maiak jó ha 15 évig bírják, és akkor még a turbó csapágyairól nem is tettem említést.

Technológiaváltás kell, és a hibridek megjelenésével ez a folyamat a kétezres évek elején meg is indult. Egy dolog teljesen biztos, a jövő autóit villanymotor fogja hajtani. Ami még nem világos, hogy ezt a villanymotort hogyan fogjuk ellátni a működéséhez szükséges árammal. Ennek a lehetőségeit boncolgatja ez a cikk.

Ami a legkézenfekvőbb megoldásnak tűnik, az egyben a legkorábbi is, ez az akkumulátor. Nem annyira köztudott, de akkumulátoros autók már a múlt század elején is futottak az utakon, a technológia egy rövid ideig versenyben volt a belsőégésű motorokkal. Akkoriban a legnagyobb kapacitást ólomakkumulátorokkal tudták elérni, s ezek technológiája nem sokat változott azóta sem. Az ólomakkumulátorokkal már akkor is ugyanaz volt a baj, mint ma: nehezek. Az egységnyi súlyra vetített töltéstároló képességük nagyon kicsi. Térfogatra vetítve egyáltalán nem rossz, tehát ha nem mozgatjuk őket, akkor egész jó megoldás, de autó esetén ez ugye fel sem merül. Az akkumulátorok fejlesztését a belsőégésű motorok elterjedése visszavetette, igazából az elektronikai ipar megerősödése lehelt új életet a kutatásokba, amelyek gyorsan eredmény is hoztak. Az első olyan változat, ami felmerült az ólomakkumulátorok kiváltására  nikkel és kadmium elektródákat alkalmazott (NiCd). Ez a technológia a nyolcvanas években terjedt el. Hátránya, hogy az extrém módon mérgező és rákkeltő kadmiumot nem igazán tanácsos az emberek közé vinni, ezért autókban nem is terjedtek az ilyen akksik. Ceruzaelemek formájában nagyon népszerűek voltak, de szerencsére mára kikoptak. Azért nagyon nem jó belegondolni, hogy mennyi végezte ezek közül kukában, hogy aztán a talajt mérgezze.

A következő jelölt a nikkel/nikkel hidrid, rövidítve NiMH akku volt, amelyeket elsősorban a Toyota Prius tulajdonosok ismerhetnek, amely hibridben ilyenek biztosítják az áram tárolását. Rendkívül megbízható, és a töltéssűrűsége is háromszor nagyobb, mint a NiCd változaté. Nincs benne veszélyes anyag. Hibája, hogy a mélykisülést nem viseli el, és a töltése is bonyolultabb, de ezeket a problémákat megfelelő elektronikával a Toyota megoldotta.

A további fejlesztési irány egyértelműen a töltéssűrűség növelése irányába mutatott, így jött képbe a lítium, ami egy nagyon könnyű fém, az atomsúlya mindössze 7. Így aztán a hidrogént leszámítva ez az a kémiai elem, ami egységnyi tömegre nézve a legtöbb töltést tudja tárolni. ( Ez nem teljesen igaz, a kadmiumhoz hasonlóan mérgező berillium másfélszer, a bór háromszor annyi töltést tudna tárolni egységnyi tömegre vetítve, de ezeknek az alkalmazásához még nagyon komoly akadályokat kellene leküzdeni. Mindazonáltal a bór hosszútávon még lehet befutó, ahogy az alumínium és a magnézium is.)

A lítium nem különösebben ritka elem, több van belőle a földkéregben, mint akár az ólomból, nikkelből, kadmiumból. A probléma az, hogy ez a viszonylag nagy mennyiség viszont nagyjából egyenletesen van eloszolva, így nagyon kevés olyan hely van a földön, ahol bányászásra érdemes mértékben dúsult fel. Jelenleg az egyetlen lítium bánya egy kiszáradt bolíviai sóstó medrében van, őszintén szólva kissé aggasztó a jövőre nézve az, hogy egy országnak monopóliuma van ezen a területen.

Ami a lítium akkumulátorban való felhasználását illeti, a legcélszerűbb az volna, ha az oxidációs folyamat levegővel történne, amit eleve nem kell a járműnek magával vinnie, másrészt a kinyerhető energia is így a legnagyobb. Erre nézve vannak ígéretes kutatási eredmények, de arra ne számítsunk, hogy a közeljövőben ilyen akkumulátorokkal működő autót kaphatunk.

Nézzük akkor az akkumulátoros autók használatát pro és kontra.

pro:

- egyszerű felépítés és működés.

- otthon is tölthető

- kitűnő gyorsulás

- halk működés

- az akkumulátor újrafelhasználható

- jó hatásfok

- bár a lítium éppenséggel okozhat kellemetlen meglepetéseket égés terén, az egész rendszer jóval kevésbé tűzveszélyes, mint a benzin használata.

kontra:

- drága

- nehéz

- alacsony hatótávot biztosít

- Életveszélyes lehet, ha nagyobb víz éri

- lassú tölthetőség (a gyorstöltés is rettentő lassú a megszokott tankoláshoz mérve)

- az akkumulátorok kapacitása az idő előrehaladtával romlik

- a töltőhálózat kiépítéséhez drasztikusan meg kell nővelni a villamoshálózat szállítási kapacitását.

A kontra érvekkel kapcsolatban a technológia fejlődésével több területen is javulás prognosztizálható.

Nézzük akkor a fő riválist, a Toyota féle hidrogénhajtást.

 Szándékosan nem írtam üzemanyagcellát, mivel a harmadik versenyző is azzal működik, de a táplálás módja más. A hidrogénnel, mint üzemanyaggal már a belsőégésű motoroknál is kísérleteztek, azonban ott a mai üzemanyagcellás változat problémái fokozottabban jelentkeztek, hamar belátható volt, hogy belsőégésű motorokban a hidrogénnek semmi keresnivalója.

Az, hogy a hidrogént üzemanyagcellában elégetve áramot termeljenek, egyáltalán nem új ötlet. Az Apollo misszió űrhajóiban is így termeltek energiát. Az elhíresült Apolló tizenhárom balesetét épp egy hidrogénrobbanás okozta. Az üzemanyagcellák kifejlesztése az ötvenes évekre esik, alapvetően kétfajta cella létezik.

1. magas hőmérsékletű üzemanyagcella. Itt jellemzően 800 celsius fok vagy annál magasabb hőmérsékleten megy végbe az üzemanyag és az oxidálószer reakciója. A típus előnye, hogy nem igényel különleges katalizátort, a magas hőmérsékleten gyakorlatilag plazmareakció történik, így kötések felbontására nincs szükség. A másik nagyon fontos tulajdonsága ennek a cellának, hogy nemcsak hidrogénnel, de rengeteg más éghető gázzal is működtethető. A hatásfoka sajnos nem a legjobb, sok energia fordítódik arra, hogy az üzemanyag, és az oxidálóanyag felmelegedjen a reakcióhőmérsékletre.

2. alacsony hőmérsékletű üzemanyagcella. Itt a reakció akár szobahőmérsékleten is végbemehet, ehhez azonban speciális katalizátorokra van szükség. Ha hidrogén - vagy hidrogéntartalmú anyaggal tápláljuk, akkor ez a katalizátor a platina, ami nagyon drága. Sajnos különböző szennyeződések (pld kén vegyületek) képesek tönkretenni a katalizátort, ezért ez a fajta eszköz különösen érzékeny az üzemanyag tisztaságára.

A Toyota a hidrogént választotta üzemanyagnak és alacsony hőmérsékletű cellában reagáltatja levegővel. Ezen feltételek mellett a cella felépítése meglehetősen egyszerű. A probléma az, hogy ami előnyként jelentkezik a cellát illetően, az nagyon komoly problémákat vet fel a rendszer másik végén. Itt egészen konkrétan a hidrogénnel van baj. Nézzük ezt meg hát részletesebben.

A hidrogén az egyik legnagyobb energiatartalmú gáz, az égéshője az egyik legmagasabb az összes anyag közül. Ugyanakkor szobahőmérsékleten gáz halmazállapotú, és csak rendkívül alacsony hőmérsékleten cseppfolyósodik. Ez viszont elég nagy problémát jelent, mert így csak nagynyomású gázként tudjuk magunkkal vinni, ami az alacsony sűrűsége miatt nagy helyet foglal. A Toyota üzemanyagcellás modeljei sok év fejlesztés után is csak pár kilogramm hidrogént tudnak eltárolni a nagynyomású tartályaikban, és így a hatótáv ezeknél az autóknál nem nagyobb, mint az akkumulátorosoknál, ugyanakkor a nagy helyigény csak az utas és rakodótér rovására volt biztosítható. 

A hidrogén másik problematikus tulajdonsága szintén kapcsolódik gáz mivoltához. Ebben a halmazállapotában is különleges, ugyanis a legkisebb molekulatömegű anyagról van szó. De nem csak a molekulatömege különleges, hanem a molekulamérete, és a fémekhez való viszonya. A hidrogén ugyanis igen hajlamos fémes kötést létesíteni az egyetlen elektronját beadva a közösbe. Ennek az a következménye, hogy a hidrogén beleoldódik a fémekbe, ahol a rendkívül kisméretű atommagja a jóval nagyobb fématommagok között olyan, mint mák és billiárdgolyók összekeverve. Ennek az a következménye, hogy a hidrogén átdiffundál a fémeken, tehát fémtartályokban nem tárolható. De nemcsak átdiffundál, a fémbe beleoldódva rideggé is teszi azt, ami nem jön jól egy autóban, ahol az állandó rázkódás illetve az esetleges ütközések során egy ilyen - szinte az üveg törékenységű- tartály könnyen felrobbanhat.

A Toyota komoly haladást ért el ezen a téren. Az ő tartályaik fém és üvegszálakkal megerősített többrétegű szerves gyantából készülnek, és ez az anyag remekül ellenáll a szivárgásnak éppúgy, mint a mechanikai behatásoknak. Így sikerült annyi hidogént begyömöszölni a tartályba, ami elég akkora hatótávhoz, amire a konkurens lítiumakkumulátoros autók képesek. 

Maga az üzemanyag azonban még csak az egyik része a rendszernek, az autó lelke az üzemanyagcella, ami a levegő oxigénjét úgy egyesíti a hidrogénnel, hogy közben az oxigén és hidrogénelektróda között áram folyik. Ahhoz hogy ez alacsony hőmérsékleten megtörténhessen platina katalizátorra van szükség, ami rögtön két problémát is felvet. Egyrészt a platina iszonyú drága, másrészt a katalizátor hajlamos "megmérgeződni". Ha a cellába vezetett hidrogén kénszennyezést tartalmaz, az olyan reakcióba lép a katalizátorral, hogy az már nem képes betölteni a továbbiakban a feladatát, és a méregdrága üzemanyagcellát dobhatjuk is ki. 

Az üzemanyagcella úgy égeti el a hidrogént, hogy közvetlenül elektromos energiát állít elő belőle, ezért hatásfokát nem korlátozza a belsőégésű motoroknál megismert Carnot ciklus. A hatásfokra így 65% körüli érték adódik. Ez majd kétszerese a modern benzinmotorokénak, azonban a fentebb tárgyalt tárolási nehézségek miatt az autó mégsem tud elfogadható méretben magával vinni annyi hidrogént, hogy megközelítse vele a benzines autók  hatótávolságát.

Nézzük akkor itt is a pro és kontra érveket.

pro:

- abszolút környezetkímélő

- gyakorlatilag a mai benzines autókkal megegyező idejű tankolhatóság

- a hidrogén olcsón előállítható, ha az erőművek által megtermelt, de az ipar és a lakosság által fel nem vett árammal vizet elektrolizálunk. 

- tömegre vetítve lényegesen könnyebb, mint az akkumulátorok.

kontra:

- Nagy mennyiséget a tárolási nehézségek miatt az autó elfogadható térfogatban nem tud magával vinni - > nem megoldás a rövid hatótávra

- Eggyel bonyolultabb rendszer, mint az akkumulátoros autók, ebbe kell egy üzemanyagcella is, bár ez nem foglal sok helyet.

- A szükséges üzemanyagcella platinát igényel, ami drága, és nem is okvetlenül tartós.

- Ha a technológia akár csak egyetlen részen is meghibásodik, súlyos robbanás következhet be.

- A hidrogénszivárgásnak semmilyen látható jele sincs, színtelen és szagtalan.

Néhány pontot nehéz volt besorolni. A hidrogéncellás autóknak nincs szükségük a korlátozottan elérhető lítiumra, ellenben platina kell az üzemanyagcella működéséhez. Ebből ugyan a legújabb fejlesztéseknek köszönhetően nem kell sok, de még így sem lenne elegendő a Föld teljes platinakészlete, ha az összes jelenlegi autóját kiváltanánk üzemanyagcellás járművel.

Most pedig következzen egy nemrégiben felmerült alternatíva, a Nissan alkoholos üzemanyagcellája. 

Ahogy az az alcímből látszik, az üzemanyag itt alkohol, úgyhogy azt rögtön sejthetjük, hogy tankolási és hatótáv gondok itt nem lesznek. De mivel a címben az üzemanyagcella szó is szerepel, egy kicsit azért mégis összevonhatjuk a szemöldökünket.

Szerencsére a szemöldökráncolásnak ezúttal nincs alapja. A Nissan üzemanyagcellája egy új típus, a katalizátor benne olcsó fémoxid a drága platina helyett. (SOFC). Ezzel a rendszer legkritikusabb részének a problémáját meg is oldották.

Ami aggály merülhet még fel, az az, hogy az alkoholt sokan nem tartják karbonsemlegesnek. Ami azt jelenti, hogy a használata széndioxidot szabadít fel. Minden olvasómnak azt tanácsolom, hogy az ilyen jellegű megállapításokat igen erős kritikával fogadja.

Ezek a tanulmányok ugyanis úgy készülnek, hogy megvizsgálják az alkohol előállításához szükséges energiát, ami tartalmazza a mezőgazdasági gépek üzemanyagfogyasztását, a növényeknek szükséges műtrágya előállításához szükséges energiát, a feldolgozás energiaigényét, és kéjes kárörömmel jelentik ki, hogy az alkohol széndioxidmérlege rosszabb, mint a benziné.

Közben persze számos faktort szándékosan figyelmen kívül hagynak, csak hogy megrendelőik elvárásainak megfelelhessenek. Erre egy példa, hogy a mezőgazdasági gépek üzemanyagigényét automatikusan benzinben számolják el, mikor az maga az alkohol is lehetne. A farmerek könnyedén megtermelhetnék a saját üzemanyagukat, amit a haszonnövények a levegőből kivont széndioxid átalakításával  állítanak elő, és így máris egy elég komoly részt kihúzhatunk az egyenletből. Nyugodtan ki merem jelenteni, hogy ha a világ átáll az alkohol alapú közlekedésre, ez az üzemanyag széndioxidsemleges alternatívát fog tudni nyújtani.

Másik gyakran hangoztatott érv az alkohol ellen, hogy nincs elég termőföld, hogy a világ közlekedésének számított alkoholigényét kielégítse. Ez sem igaz ebben a formában, egyrészt fejlett eljárások vannak már a haszonnövények nem használt részeinek alkohollá átalakításában, másrészt ma már elektromos áram segítségével közvetlenül széndioxidból is előállítható etanol. Áramot pedig a szél és naperőművek is elő tudnak állítani.

Az alkohol energiasűrűsége ugyan alacsonyabb, mint a benziné, ezt viszont ellensúlyozza az, hogy az üzemanyagcellák hatásfoka nagyobb, mint a belsőégésű motoroké. Így az alkoholos üzemanyagcella segítségével egy nagyon egyszerű felépítésű, üzemanyagtakarékos, nagy hatótávú, olcsó meghajtást tudunk az autóknak biztosítani, amihez nem kell átalakítani a mai meglevő benzinkúthálózatot sem.

Ezúttal a pro és kontra felsorolást ki is hagyom, mert nem igazán tudok felhozni érveket az alkohollal szemben.

Én egyértelműen emellé a technológia mellé tenném le a garast, kérdés, hogy a Nissan meg tudja-e győzni arról a világot, hogy ez a jövő útja.

Bátran kijelenthetem, hogy az év legjobb politikai témájú képét láthatjuk. A Hangcsouban tartott G20 találkozón készült, és biztos vagyok benne, hogy ikonikussá válik ahogy telik az idő, mert a 2010-es éveket ez a kép jellemzi a legtökéletesebben. Nézzük hát meg részletesebben.

Obama sosem kedvelte igazán Putyint. Találkozásaik olyan ritkák voltak, mint Grönlandon a pálmafa. Putyin ugyan propaganda célokból eleinte próbált haverkodni, de hamar levette, hogy Obama csak egy trükkös exkomcsi diktátort lát benne, nem többet. Valljuk be, van ennek alapja bőven. (kíváncsi vagyok, hogy az orosz trollgyár ikonikus alakjai - pld birca - milyen gyorsan találnak rá erre a posztra. A rendszer bizonyára hamar jelzi nekik, hogy munka van.)

Rátérve a képre, Obamát ritkán látjuk ennyire rosszkedvűnek. Arról az emberről beszélünk, aki még Orbán Viktor társaságában is bevillant egy mikiegér mosolyt, ha fényképezik. Ösztöne van rá, hogy így viselkedjen. Itt viszont erről szó sincs, és joggal élünk a gyanúperrel, hogy Obama nem is akart vidámnak látszani, ehelyett inkább egy szigorú, számonkérő arcot mutat, de egyúttal azt is érzékelteti, hogy nem szívesen van Putyin társaságában. Testét ugyanúgy megdönti, mint annó az Orbánnal közös képen, föléhajol Putyinnak, dominálja, érzékelteti, hogy ki a magasabb, ki az erősebb. Az összeszorított szem egyfajta távolságot fejez ki, mintha sokkal magasabbról nézne le Putyinra, mint a valóságban. Ugyanakkor látványos, hogy nem lép be Putyin intimszférájába, pedig ezt más politikusokkal - többek között Orbánnal - rendszeresen eljátsza, ha fényképezik.

Putyin arckifejezése sem kevésbé beszédes. Testmagasságából kifolyóan felfelé néz Obamára, de teljesen nyíltan, állja annak tekintetét, ezzel jelzi, hogy nincs félnivalója. Arckifejezése neki sem barátságos, inkább dacos, és éberen figyeli Obamát, mintha fennállna az összecsapás lehetősége.

Láthatóan ez a két ember nagyon utálja egymást. Putyin jobban ad a protokollra, Obama kezdeményezőbb a rosszindulat kifejezésében. A légkör egészen fagyos. Egy dolog árulja el, hogy Putyin idegesebb kettőjük közül, a keze, pontosabban a kéztartása. Védekezően helyezi maga elé, egyben kapaszkodik is a kifogástalan öltönyébe. Ez egyértelműen jelzi, hogy tart Obamától, vagy legalábbis attól a szituációtól, amit Obama teremt. Jelen esetben Obama választott fegyvert, és Putyin ehhez igazodik.

Ez viszont nem a legjobb taktika. Putyin akkor tudta volna tökéletesen semlegesíteni Obama pozícióját, ha maga is választ egy fegyvert. Ha mosolyogva, lazán, kissé lekezelően lép fel Obama mellett, akkor ő lenne a kép győztese. Nem Obamára kellene néznie, hanem a kamerába, ezzel Obamát mintegy kizárva a képből, akinek így az arckifejezése inkább a durcáskodást üzenné.

Így viszont csak két kakast látunk a szemétdombon. 

u.i. A kép dinamikájában fontos szerepe van az elnökök mellett álló embereknek. A Putyin mellett álló hölgy érzékelvén a szituációt lehajtja a fejét, nem akar benne szerepelni. Amit mutat, azzal kifejezetten hangúlyozza, hogy ő csak mellékszereplő. Ezzel szemben az Obama mellett álló férfi osztja főnöke véleményét Putyinról. Arckifejezésében a szájtartása hangsúlyos. Távolságtartó hűvös lenézéssel szemléli Putyint, tökéletesen felidézi a szűkkörű megbeszélések hangulatát, amelyeken Putyin kerül szóba. 

Ne felejtsük el, hogy a Hillary féle kampánystáb és az NSA szerverének feltörésével kapcsolatos szálak Oroszországba vezettek. Obamának bőven van oka mérgesnek lenni.

Fúrtam egy kutat egy pesti ismerősömnél, ennek a tanulságait osztanám meg a mostani blogbejegyzésben.

Az ismerősöm már idős ember, úgyhogy nem vállalta be, hogy ő maga megcsinálja a kutat, az engedélyezést viszont már ő intézi majd, ami ott ahol ő lakik, elvileg csak egy egyszerű bejelentés az önkormányzatnál. Akárhogy is, ez már az ő dolga, engem a technikai megvalósítás érdekelt csak.

A cél a locsolóvíz biztosítása volt, erre pedig a talajvíz tökéletesen megfelel, így nem kellett nagy mélységű kútban gondolkodnunk. Valószínűleg nem is vállaltam volna, ha nyolc-kilenc méternél mélyebbre kell fúrni, amatőr eszközökkel kb. ez az elérhető mélység.

Az ismerősnek van egy kis műhelye, ott készítettük el a fúráshoz használt szerszámokat. Nem kell itt semmi bonyolultra gondolni, közönséges talajfúróból indultunk ki.

Amint az a képen is látszik, ennél a fúrófej és a tekerő rész különválasztható, és ez nagyon fontos szempont volt a vételekor. Amúgy nem egy drága holmi, 4500 Ft-ba került.

Namost a szár az egy félcollos vascső, amire kívül menet van vágva mindkét elemnél. A tekerő keresztvashoz menő részen egy félcollos BB-s hollandi a rátekerés után még rá is lett hegesztve a csőre gyárilag, ennek a szabadon maradt felébe kell belecsavarni a fúrófej részt. (A szakzsargont nem vágóknak írom, hogy a hollandi az egy összekötőcsavar. A BB azt jelenti, hogy a fél coll a hollandi belső átmérőjére vonatkozik - belső/belső a hollandi mindkét oldalán -, míg a csőnél ez a külső átmérő, tehát a hollandit rá lehet csavarni a csőre, miután a csőre kívül menetet vágtunk. A szabadon maradt másik felébe meg be lehet csavarni egy másik rudat. )

Annyi dolgunk van tehát, hogy toldásokat készítünk, amiket be lehet illeszteni a tekerő rész és a fúrófej közé.

A víz és gázszerelési technikában használnak coll-t mértékegységnek, és vaskereskedésekben lehet beszerezni a félcollos vascsöveket. 6m-es a kiszerelésük, én egy csövet vettem, amit négy darab másfél méteres részre vágattam el. A cső kiválasztásánál az egyik eladó felhívta a figyelmemet, hogy érdemes lenne a vastagabb falú csövet vennem, ha menetet akarok rá vágni. Így is tettem. Kb. 2500 Ft volt, nem egy komoly tétel. Úgy gondoltam, hogy a fúró eleve 1.2 m volt, ehhez jön ugye a hat méter toldás. Gondoltam, ha 7.2 méter nem lesz elég, akkor majd még beruházok egy új csőre, de szerencsére erre nem volt szükség. Ezt a félcollos acélcsövet egyébként "fekete csőnek" hívják a szakzsargonban.

Ezt követően egy gázszerelő boltban megvettem a négy darab BB-s félcollos hollandit. Na ez már húzósabb volt, több mint ötezer forintba került, bevallom, olcsóbbra számítottam.

Most jött a dolog nehezebb része, menetet kellett vágni a négy csődarab mindkét végére. Menetvágónk ugye nincs, de az ismerősnek volt legalább csőkulcsa. Szerencsére a bátyám kölcsönadta a menetvágó készletét, így megoldódott a probléma. Megjegyzem, állati nehéz volt a menetvágás, rendesen megkínlódtam vele mire rájöttem a mikéntjére. A kulcs a bőséges olajozás, és a csőfogó helyes használata. Emellett két ember sokkal könnyebben boldogul vele, mint egy.

Ez a kútfúró eszköz készítés a beszerzésekkel együtt kb. két hetet vett igénybe, de végre hozzáfoghattunk a fúrásnak. Először is magát az alap fúrót csavaroztam össze, majd nekiálltam a fúrásnak. Volt egy függőónunk, ezzel szándékoztuk a függőlegességet biztosítani, de az első métereknél erre még nem volt igazán szükség. Én fúrtam, és húztam ki a földet, az ismerős meg lapátolta és gereblyézte szét a kertben. A fúróhoz két fúrófejet adtak, egy 200 mm-est és egy 150-est. A százötvenest használtam. Egyszerre max tíz centimétert fúrtam, mert az egészben a kiemelés a legnehezebb, és nem szerettem volna feleslegesen erőlködni. Sokkal nehezebb egy 20 centis réteget kihúzni, mint két tízcentiset.

Amikor elértük az egy métert, be kellett csavarni az első toldást. A fúrót tehát szétszedtem, és az egyik hollandit rácsavartam a fúrófej szárára félig. A hollandi szabad végébe belecsavartam a toldást. Ezután a toldás másik menetes végét meg belecsavartam a keresztvasas rész szárára gyárilag ráhegesztett hollandiba, s máris két méter hetven centis lett a fúróm, úgyhogy folytathattam a fúrást.

Az első két méter igazi fekete kerti föld volt, ezután azonban hirtelen átváltott a talaj abba a klasszikus sárga homokba, ami a játszótereken van a homokozókban. Ahogy haladtunk egyre mélyebbre, a homok egyre nedvesebb lett. Nagyon könnyű volt benne haladni, úgyhogy a fúrás megkezdése után másfél órával, 3,5 méter mélyen örömmel konstatáltam, hogy víz csillog a lyuk alján.

Na itt kezdődtek a problémák. Méghozzá egészen komolyak.

Az addigi könnyű haladás egyből rémálommá változott. A szokásos 10 cm-es betekerés után szinte alig tudtam kihúzni a fúrót, és amikor sikerült, abban sem volt sok köszönet. Mire felhúztam a lyuk szájáig, a híg homokzagy nagyrésze visszafolyt a lyukba. Egy délutánt végigkínlódtunk, de tíz centimétert sem sikerült haladni, úgyhogy fel is adtam. Ki is jelentettem , hogy sajnos ebből nem lesz kút.

Persze azért nem tudtam ilyen könnyen elengedni a dolgot. Egy hét múlva felhívott az ismerős, hogy akkor most betemesse-e a lyukat, de mondtam neki, hogy ne, mert ki fogok valamit találni.

Azon morfondíroztam, hogy mi lenne, ha egy csövet raknék a lyukba, és azon belül folytatnám a fúrást. Így amikor húzom ki a fúrófejet, oldalról nem tud befolyni az iszap a kihúzott helyére. Mindemellett a kihúzás közben a csövet lefelé nyomom, ami így a fúró által meglazított rétegbe könnyen bele tud hatolni.

Először is kellett egy kisebb átmérőjű fúrófejet csinálni, ami belefér a védőcsőbe. Ezt végül is a 200mm-esből faragtam ki flex-el, mert azt nem szándékoztam a jövőben sem használni. Eredetileg 150mm-es átmérőjű szennyvízcsővel szándékoztam dolgozni, azonban szembesültem azzal, hogy ez sokkal drágább, mint az általában használt 110mm-es, úgyhogy végül ez utóbbinál maradtam. Az ismerős nem egy krőzus.

Szóval vettem egy háromméteres KG csövet, és még három egy méteres darabot, gondoltam ennyi elég kell hogy legyen. A háromméteres cső alsó 1 méterén dremel kéziszerszámmal bevágásokat készítettem. Ezek a bevágások nagyon vékonyak lettek. Itt az volt a cél, hogy a homok ne jöjjön be a csőbe oldalról, viszont a víz be tudjon folyni. A cső természetesen alulról nyitott volt, hogy lehessen benne fúrni.

A védőcső darabjait nem ragasztottam össze, csak összeillesztettem, mivel ez úgyis csak lefelé mozog majd a terveim szerint, és így is nagyon összeszorult.

El is kezdtük a munkát. Kihúzni a fúrót továbbra is nagyon macerás volt amíg a vizes rész alatt volt a fej, ám amikor "kicuppant", akkor a védőcsőt jól le lehetett tolni. 3.5 méterről ezzel a módszerrel lejutottunk kb. 4.2 méterig, itt azonban már nem ment tovább. Ennek oka pedig az volt, hogy amíg a 0.7 méteres vízoszlopon áthúztam a kibányászott iszapot, addig az szépen leoldódott a tárcsáról.

Világossá lett számomra, hogy itt az eddigi technológiával nem fogok tudni tovább haladni. Szóltam az ismerősnek, hogy pihentessük egy kicsit a projektet, mert ki kell fundálnom a hogyan továbbot.

Idevágó internetes fórumokon azt a tanácsot kaptam, hogy készítsek egy úgynevezett iszapolót, és azzal fúrjak tovább a védőcsövön belül. Ez az iszapoló tulajdonképpen egy cső, aminek az egyik végén szelep van, és így tudja az iszapot csapdába ejteni. Általában vascsőből szokták csinálni, és a saját súlya az, ami előrehajtja az iszapban. Én nem akartam erre sokat költeni, úgyhogy némi megfontolás után egy 80 mm-es pvc csövet használtam aminek az egyik végét 45 fokban levágtam, hogy olyan legyen, mint egy injekciós tű.

Erre a végére szereltemm egy gumi lábtörlőből kivágott visszacsapó szelepet. Ez befelé beengedi a zagyot, iszapot, de visszafelé nem. Így ha ezt bemártom a védőcsőbe alul, akkor a benne levő iszapot csapdába ejtem, és kiemelhetem a kútból.

Persze nem olyan egyszerű ezt a csövet lejuttatni az iszapig. Az én koncepcióm az volt, hogy a kút kettős csövezésű lesz. Kívül marad a 110mm-es védőcső, ami alul nyitott. és az oldalán kissé réselt. Ez az alul nyitottság kicsit zavaró, ezért úgy gondoltam, hogy a tulajdonképpeni kút az ezen belül egy második, nyolcvan mm-es cső lesz. Ez is meg lesz réselve, hogy kiszűrje a homokot, de ez alul már zárt lesz, ezért sokkal jobban szűri a vizet. Idővel valószínűleg a külső és a belső cső közötti rész majd feltöltődik homokkal, de a belső csőbe már nem jut be. A koncepció egyben lehetőséget ad arra is, hogy ha már annyi homok bejutna a külső és a belső cső közé, hogy az gátolja a víz áramlását, akkor egyszerűen kiiszapolom ugyanúgy, mint a fúráskor.

Mivel amúgy is kell nyolcvanas csőből ugyanannyi, mint a külső védőcsőből, ezért úgy döntöttem, hogy az iszapoló csövet a későbbi véglegesnek szánt belső cső végére illesztem ideiglenesen, és azzal fogom befelé nyomni az iszapba, ha már a saját súlya túl kevés ehhez. Így is cselekedtem, és meg kell valljam, az elgondolás remekül működött. Néhány húzás után a külső védőcső újra el kezdett süllyedni, és így eljutottunk kb. öt méterig. Ennél a mélységnél aztán nem jött fel több iszap, csak egy kevés kavics. Látható volt, hogy egy kavicságyhoz értünk, amiben akár szilva méretű kövek is előfordultak. Nagyon úgy nézett ki, hogy ebbe a rétegbe már nem tudok tovább fúrni. Azért megpróbáltam a korábbi fúróval, de ténlyeg nem tudtam a kavicsokat annyira kimozdítani a védőcső alól, hogy az tovább tudjon süllyedni. Ezen tanakodtunk egy keveset az ismerőssel, végül úgy döntöttünk, hogy az a másfél méter vízmélység valószínűleg elég lesz, hacsak nem jön valami brutális kánikula. Ha meg igen, és kiszárad a kút, majd akkor kitaláljuk, hogy hogyan fúrjunk tovább.

Ebben maradtunk, és ezzel magát a fúrást gyakorlatilag be is fejeztük. A külső védőcső ugyan alul nyitott volt, de ez a vége egy kavicságyba volt kissé besüllyesztve, szóval onnan nem sok iszap fog jönni. Hátravolt még a belső cső elkészítése.

Leszereltem az iszapolófejet a 80mm-es cső végéről, és megtoldottam még egy kétméteres darabbal. Így kb. hat méter hosszú lett. ebből levágtam 70 centit, az alsó végét bedugaszoltam a hozzá illeszkedő pvc dugasszal, majd az utolsó másfél méterét elkezdtem bevagdalni Dremel kézifúróra felszerelt vékony tárcsával, éppen úgy, mint a külső védőcsőnél. Ilyen lett.

 Mivel nagyon sok rés van, ezért a víz könnyen bele tud folyni a belső csőbe, így a szűrő nem korlátozza érdemben a vízhozamot.

Ezt a csövet beleengedtük a védőcsőbe ütközésig, és felül központosítottuk egy megfelelően kivágott dugóval, így ilyen lett a kút.

Ehhez már csak szivattyút kellett venni, slagot, és szívócsövet lábszeleppel. Az utóbbi kb. 9000 Ft, a szivattyút 13000 Ft-ért vettem, de azóta a Praktikerben is láttam 11-ért. Bronzlapátos, szóval tartósnak ígérkezik.

A kút július elejétől üzemel nagyjából naponta, egy-egy alkalommal kb. 45 percet megy. A vízhozamot illetően sosem adott panaszra okot, sőt, egyre jobb lett. Ezen nem is csodálkozunk, a kavicságy a pesti oldalon több mint valószínű, hogy közvetlen összeköttetésben van a Dunával. Persze ehhez az is hozzátartozik, hogy az idei igencsak csapadékos nyáron rengeteg víz került a talajba, és a Duna vízszintje is magas volt. A kút igazi tesztje majd egy aszályos nyáron lesz majd, de addig is az ismerős rengeteg pénzt megspórol azzal, hogy nem csapvízzel kell locsolni.

Egy hónap sajnos kiesett az előző posztom után, ahol is beígértem azt a kísérletet, ahol látványosan megmutatkozik, hogy valami nem kóser az ok-okozat törvénnyel.

Ez az úgynevezett "Késleltetett kvantum választás" kísérlet, angolul Delayed Choice Quantum Eraser Experiment. Ez a kísérlet a korábbi részben általam ismertetett kétrés kísérlet továbbfejlesztett változata. A módosítás lényege, hogy itt fényt (fotonokat) használunk elektronok helyett, méghozzá azért, mert a fotonokat egy úgynevezett "nemlineáris" kristály segítségével ketté lehet hasítani két kvantumosan összefonódott fotonná.

Most elég rendesen megbombáztam a kedves olvasót technológiai kifejezésekkel, úgyhogy el is kezdem tisztázni, miről is van itt szó. Ami a nemlineáris kristályt illeti, kiindulásképpen képzeljünk magunk elé egy teljesen normális átlagos kristályt. Ezekről tudjuk, hogy megtörik a fényt, magyarán ha egy fénysugár ferdén rájuk esik, akkor irányt vált ott, ahol belép a kristályba, és ott is, ahol kilép belőle.

Namost egy nemlineáris kristály abban különbözik a normál kristálytól, hogy az irányváltás szöge függ a fény intenzitásától. Ez merőben szokatlan viselkedés egy kristálytól, de ami még fontosabb, ezeknél a kristályoknál az is előfordul, hogy egy-egy foton néha kettéhasad. Ami konkrétan azt jelenti, hogy egy foton helyett egyszercsak kettő lesz, amelyek széttartanak.  Mindkettőnek fele annyi energiája lesz, mint az eredetinek, és ha minden időpillanatban összekötjük őket, akkor a köztük húzott egyenesek felezőpontjai pont azt a pályát írják le, amelyen az eredeti foton haladt volna, ha nem hasad szét a kristályban. Emellett a két foton polarizációja is osztozik az eredetin, ami például azt jelent, hogy ha az eredeti foton nem volt polarizált, akkor a két utódja ellentétesen lesz polarizálva, s a kettőt összeadva kijön az eredeti nempolrizált állapot. Azt láthatjuk tehát, hogy itt mindenféle megmaradási elvek működnek, a keletkezett két foton pedig mintegy tükörképe egymásnak.

Ennél azonban többről is szó van, és pont ez az, ami minket érdekel. Ez pedig a kvantumösszefonódás. Ami azt jelenti, hogy a fotonok legyenek akár tetszőleges távolságra egymástól, ha az egyikkel történik valami, az kihat a másikra. Ami különlegessé teszi ezt a kapcsolatot az az, hogy ez a hatás azonnali, nem korlátozza a térbeli távolság leküzdéséhez szükséges idő. Na Einstein itt vonja fel a szemöldökét, és néz morcosan.

Ez valóban így is történt, annó Einsteinnek sem igazán fért bele ez a fejébe, ezért a különös effektust spooky action-nek nevezte el, hiszen teljesen ellentmondott az általa kifejlesztett relativitás elméletnek...

Namost a mi kísérletünk fő eleme az éppen azon alapszik, hogy a réseken átjutott fényt átbocsátjuk egy ilyen nemlineáris kristályon és így egy fotonból két kvantumosan összefonódott fényrészecskét keltünk.

A kísérlet sematikus ábrája így néz ki:

 Nézzük a fény útját balról jobbra. Először is a foton átmegy ugyebár a réseken (vagy valamelyik résen, egyenlőre nem tudjuk eldönteni), majd a közvetlenül a rések mögé helyezett nemlineáris kristályban felbomlik két kisebb energiájú fotonná. Ebből az egyik - a felfelé haladó - gyorsan a D0 vetítő ernyőre kerül, a lefelé haladó foton pedig - egy prizmára, aminek az a feladata hogy a két egymáshoz túl közel levő - a különböző résekből induló - lehetséges útvonalakat eltávolítja egymástól. A foton ezután akármelyik útvonalon is halad, egy-egy féligáteresztő tükörbe ütközik, amely ötven százalékos valószínűséggel visszaveri D4 illetve D3 detektorok irányába, vagy átengedi. A D3 és D4 detektorok tehát olyanok, hogy ezekbe csak akkor juthat be a foton, ha konkrétan az egyik, vagy a másik pályán jön, míg a D2 és D1 detektorokba bármelyik pályáról be tud jutni a további két teljes és egy féligáteresztő tükörnek köszönhetően. A középen D1 és D2 között elhelyezkedő féligáteresztő tükör a kulcs, ez mindkét irányból vagy visszaver, vagy átenged, így biztosítja, hogy bármelyik úton is jött a foton, az eljuthat D1-be vagy D2-be.

Ami a lényeg, az az, hogy ha a foton D3 vagy D4 detektorba jut, akkor kipréselődik belőle az az információ, hogy melyik úton jött, (vagyis hogy melyik résen haladt át) mivel az egyikbe csak az egyik úton juthat el, a másikba pedig csak a másikon. Ugyanez az információ D1 és D2 detektorba érkezéskor elveszik, mivel ezekbe bármelyik úton megérkezhet. Ez pedig azt jelenti, hogy két állapot van, vagy detektáljuk azt, hogy a foton melyik résen jött át, vagy nem. Ennek pedig -ahogy azt az első részben láttuk - messzemenő következménye van a foton viselkedésére nézve. És ami legalább ennyire fontos, hogy nemcsak erre a fotonéra, hanem a vele kvantumosan összefonódott párjáéra is.

Most pedig vissza kell utalnunk az első részben tárgyalt kísérletre. Igenis fontos az, hogy tudjuk-e azt, hogy melyik pályán jutott el a foton valamelyik detektorba. A pálya ugyanis visszavezet valamelyik réshez. Márpedig - ahogy azt annó a kétrés kísérletnél levezettük - amennyiben tudhatjuk az információt, hogy a foton melyik résen jött át, akkor a kivetítőernyőn két csíkot látunk, amyennyiben nem tudhatjuk, akkor meg sokcsíkos interferenciát.

Igen ám - kérdezhetné az egyszeri Antal Imre Sas tanárúrtól a Mindenki Iskolájában - de hol van itt kivetítőernyő? Csak detektorok vannak, nem ernyő.

- Ugyan már kedves Imre - válaszolná korholóan Sas tanárúr. - Maga szerint D0 az micsoda? Tudja az a valami, amibe a tükrökkel terelt fotonok párjai érkeznek meg, közvetlenül azután, miután kiléptek a nemlineáris kristályból, és búcsút mondtak a tükrök irányába távozó testvéreiknek.

- Ó én egysejtű! - kapna a fejéhez a meglepett Imre - Hát erről egészen megfeledkeztem!

Pedig a lényeg itt van. D0 detektor lehetne akár egy vetítőernyő is, ez a detektor ugyanis nincs tükrökkel körülvéve, magyarán nem kényszeríti ki a fotonból azt az infót, hogy most melyik résen is haladt át eredetileg, tehát ez a detektor mindkét állapotot meg tudja mutatni. Az inteferenciás és a két vonalas képet is. ( A valóságban ez egyébként egy síkja mentén mozgatott detektor, ami becsapódási valószínűségi alapon mutatja ki mind a kétvonalas, mind az interferenciaképet - de ez most a példánk szempontjából nem lényeges, tekintsük csak egy sima vetítőernyőnek).

A bennünk lakozó Antal Imre tovább hümmög.

- No de hol van itt az információ áramlása visszafele az időben?

- Jó kérdés! - mosolyog Sas tanárúr elismerően mindenki Imruskájára, és magyarázni kezd.

- Tudja Imre, ha alaposan megnézi a képet, maga is láthatja, hogy a D0 vetítőernyőhöz egészen hamar odaérnek a fotonok. Mikor ezek a képernyőn kirajzolnak valamit, akkor ezek párjai még javában utaznak a féligáteresztő tükrök felé. Sőt tudja mit Imre? Nyugodtan megtehetnénk azt is, hogy ezeket a tükröket elvisszük a Jupiterhez. Oda órákon keresztül utazik a fény. A kutya pedig itt van elásva. A közeli képernyőn annak függvényében látunk interferenciaképet, vagy csíkot, hogy a tükrök felé küldött kvantumosan összekapcsolt fotontesók melyik detektorba csapódnak be majd, amikor odaérnek. Ha D1-be vagy D2-be, akkor ki lesz kényszerítve a fotonból, hogy melyik résen jött át, ennek megfelelően a vetítőernyőn órákkal korábban meg kell jelennie egy csíknak, mert az összekapcsolódás miatt a fotontestvérek is így viselkednek. Ha a messze küldött foton D3-ba vagy D4-be csapódik be, akkor nem derül fény arra, hogy melyik résen jött át, ergó az ernyőn órákkal korábban egy interferencia jellegű sokcsíkos kép jelenik meg.

- Dehát ez lehetetlen! - kiált fel Antal Imre elképedve.

- Igen, annak tűnik. - válaszolja Sas tanárúr. - De mégsem az. Nyilván nem tudjuk elvinni a tükröket a Jupiterre, de a működési elv igazolására már az is elég, ha a tükrös része a berendezésnek jóval messzebb van, mint a D0 detektor. Márpedig ezt kipróbálták, és pontosan úgy működött, ahogy azt az előbb elmagyaráztam.

- Hihetetlen - álmálkodik Antal Imre leesett állal - de hogy lehetne ebből hasznot húzni?

Vegyük most vissza a szót Sas tanárúrtól, és próbáljunk felelni Antal Imre kérdésére. A fent vázolt kísérlettel az a baj, hogy valószínűségi alapon működik, azaz a mi döntésünknek nincs benne szerepe, valójában a féligáteresztő tükröknél dől el, hogy melyik detektorba jut az adott fotonpár arrafelé menő tagja attól függően, hogy a tükör visszaveri, vagy átengedi.

Azonban ezt a részt kiválthatjuk igazi rendes tükörrel. Ha a tükröt odatesszük, akkor visszaveri a fotont, ha elvesszük az útból, akkor átengedi. Ha az összes féligáteresztő tükröt kicseréljük rendes tükörre, amelyeket egyszerre kivehetünk vagy betehetünk a fotonok útjába, akkor mi tudjuk eldönteni, hogy kisajtoljuk-e a rendszerből azt az információt, hogy melyik résen jött át a foton, vagy nem. És ennek megfelelően ha a tükrös rendszerünk kellően távol van ahhoz, hogy a fotonok sokáig utazzanak, mire elérnek odáig (pld. a fotonokat elküldjük a marsig, majd onnan visszaverjük a föld felé, ahol már várja őket a tükrös berendezésünk) akkor bizony jóval előbb fogjuk meglátni a D0 képernyőn (csíkot látunk, vagy interferenciát), hogy majd órákkal később melyik detektorba tereljük a fotonokat.

Tudom, hogy most mindenki mire gondol, úgyhogy gyorsan ki is jelentem:

NEM, NEM TUDOM HOGY MI VAN AKKOR, HA SZÁNDÉKOSAN AZ ELLENKEZŐJÉT CSINÁLOM MAJD ANNAK, MINT AMIT A KÉPERNYŐN LÁTOK!

Mindenesetre ha ez a kísérlet egyszer lezajlik, ki fog derülni, hogy vajon egy determinisztikus világban élünk-e, vagy sem... Hogy van-e szabad akarat...

Hát ennyit mára a tudomány és a technika érdekességeiből.

u.i. Most jöttem rá, hogy nem válaszoltam meg Imre kérdését. Nos, hasznot húzni ebből úgy lehet kedves Imre, hogy először is lottóhúzás előtt veszek egy szelvényt. Aztán útjára indítok a berendezésünkben egymás után mondjuk öt másodpercenként kellő számú fotont, és figyelem a D0 képernyőt. A képernyő öt másodpercenként megmutatja, hogy a jövőben ( a lottó számhúzás után) a fotonok odaérkezésekor hogyan fogom beállítgani a tükröket. Nyilván pontosan tudnom kell majd, hogy mikor érkeznek a fotonok, de ez kiszámolható. A jövőben, a sorsolás után a tükröket morze kódoknak megfelelően fogom berakni vagy kivenni, és ez megjelenik a múltban a D0 képernyőt. Így a nyertes lottószámokat megüzenhetem visszafelé az időben! De mielőtt belelkesedne Imre, közölnöm kell, hogy nem tudunk tükröt tenni a Marsra, és a berendezésünket hajszálpontosan arrafelé irányítani. Ez a valóságban nem megy. Inkább le kellene lassítani valahogy a fotonokat, és erre vannak is már módszerek, mi több, még le is lehet állítani őket. De ehhez olyan berendezések kellenek, amik egyrészt nagyon drágák és különlegesek, másrészt nem biztos, hogy össze lehet hangolni a működésüket a mi készülékünkkel.

Persze azért ha egy kutatólaborban dolgoznék, én biztosan megpróbálnám.

u.i.i. Elég sokan olvassák ezt a bejegyzést, de nem bírok rájönni, hogy hova került fel a linkje. Indexen, Index2-ön nincs fenn. Megírná valaki kommentben, hogy hogy jutott el ide? 

A létezésünket leíró egyik legalapvetőbb törvény az ok-okozat törvénye, ami röviden arról szól, hogy a kiváltó ok mindig megelőzi az okozatot. A helyzet viszont az hogy egy már lassan tizenöt éves kísérlet alapján  Albert Nimziki hadügyminisztert kell idézzem a Függetlenség Napja című mozifilmből, miszerint  "Ez így nem teljesen igaz".

Ezt a kísérletet szeretném most két részletben úgy ismertetni, hogy a laikusok is megértsék. 

1. rész. Egy gyanús anomália.

Az alapoktól kezdeném, melyek közül a legfontosabb állítás, hogy az elemi részecskék - úgymint, fotonok, elektronok, stb. - hullámként és anyagdarabként is képesek viselkedni. A fura az, hogy azt, hogy éppen melyik arcukat mutatják felénk, azt mi döntjük el, mivel a megfigyelés módjától függ, hogy a részecske hogyan viselkedik.

Erről szól a híres-nevezetes "két rés" kísérlet.

Maga a kísérlet egyébiránt otthoni körülmények között is elvégezhető néhány barkácsmegoldás segítségével, de most inkább maradjunk az elméleti leírásnál.

A kísérlet sematikus ábráját alább láthatjuk.

Első megközelítésben azt várnánk ugyebár, hogy a vetítőernyőn két fényes csík jelenik meg, mert a rések csak két csíkban engedik át a fényt. Ez igaz is mindaddig, amíg a két rés vastag. Ellenben ha a réseket el kezdjük vékonyítani, egyszercsak hirtelen megvátozik az ernyőn látható kép. Hirtelen megnő a látható csíkok száma, magyarán több párhuzamos csíkot is fogunk látni. Ez az, amit úgy neveznek, interferencia kép.

Hogy miért alakul ki, azt a fény hullámtulajdonságával lehet jól megmagyarázni. Ha egy vízhullámot megfigyelünk terjedés közben, akkor láthatjuk hogy egy hullámhegyet egy hullámvölgy követ. Ha két hullám ütközik, akkor azokon a helyeken, ahol mindkét hullám épp hullámhegyként találkozik, ott összeadódnak, és egy dupla magasságú hullámhegy jelenik meg. Ott pedig ahol két hullámvölgy találkozik, ott dupla mélységű hullámvölgy jelenik meg. Egyébiránt így képződnek a tengeri óriáshullámok is, amik akár tankereket is fel tudnak borítani.

Namost ahol viszont egy hullámvölgy találkozik egy hullámheggyel, ott kioltják egymást, és sima vízfelületet kapunk.

Valahogy így kell elképzelni ezt.

Mivel a két résből a vetítőernyő egy pontja (ahol a csíkokat látjuk) nem egyforma messze van, ezért ettől a távolságkülönbségtől függően létrejöhet olyan szituáció, hogy az adott pontban mind a két hullám hullámhegyként találkozik, de olyan pont is lesz a képernyőn, ahol kioltja egymást a két hullám.

Namost a lézerünket helyettesítsük egy elektronágyúval. Ennek több előnye is van a lézerhez képest, a mi szempontunkból most az a fontos, hogy az elektronágyúval meg lehet oldani, hogy egyszerre csak egy részecskét lőjünk ki.

Ugye azt gondolnánk, hogy ha egy elektron repül a két rés felé, akkor majd az egyik résen keresztül repül, és aztán becsapódik a vetítőernyőre. Itt nincs interferencia, mert csak az egyik rés lesz aktív, amelyiken az elektron keresztülrepül, a másik mintha ott se lenne. Nincs útkülönbség, meg ilyesmi. Az, hogy melyik résen repül keresztül, az véletlenszerű ugyan, de egy elektron csak az egyiken fog átmenni, így aztán ha egymás után szép sorban áteresztünk mondjuk száz darab elektront, akkor a vetítőernyőn a két réshez kapcsolódó két csíkot fogunk látni.

A helyzet viszont az, hogy - bármennyire is logikusan hangzik - a valóságban mégsem ez történik. Ismét csak egy többcsíkos interferenciaképet fogunk látni. Joggal kérdezheti a kedves olvasó, hogy hogy a fenébe történhetett ez? Az elektron mind a két résen nem tud egyszerre átmenni! 

Pedig de. Hogy miért, azt kedvenc fizikusom, Heisenberg magyarázta meg a múlt század húszas éveiben. Matematikailag levezette, hogy két egymástól független fizikai mennyiség egyszerre nem határozható meg tetszőleges pontossággal. Ez a makroszkópikus világban nem igazán okoz érzékelhető hatásokat, de az elemi részecskék mikroszkopikus világában komoly következményekkel jár.

Jelen pillanatban a szóban forgó két fizikai tulajdonság az elektron helye és impulzusa. Mivel az elektron impulzusát az elektronágyúba betáplált energia alapján pontosan tudjuk, ezért az elektron helyét abban a pillanatban, amikor a réseknél jár, csak egy bizonyos pontatlansággal ismerhetjük a fent említett törvénynek megfelelően. Ez a pontatlanság pedig nagyobb, mint a rések szélessége. Ha az elektron csak az egyik résen menne keresztül, akkor sokkal pontosabban tudnánk a helyét, mint azt Heisenberg törvénye megengedné. Az elektron azonban Heisenbergnek fogad szót, és inkább átmegy egyszerre mindkét résen, csak nehogy kiderüljön, hogy pontosan hol is volt az adott pillanatban. Márpedig ha mindkét résen átment, akkor bizony interferálni is tud önmagával, így létrejöhet a több csík a képernyőn.

Módosítsuk a kísérletet úgy, hogy a résekhez odateszünk egy-egy detektort, ami jelzi, hogy áthaladt-e a lyukon az elektron, vagy sem.

Ismét meg kell döbbenjünk. Amit láttunk eddig, az most a feje tetejére állt. Minden átszáguldó elektronnál egyszerre csak az egyik detektor jelez. Ugyanakkor a képernyőről eltűnik a többcsíkos interferenciakép, és két határozott csík jelenik meg.

Mi történhetett? Heisenberg mégis tévedett volna? Mi van ezekkel a detektorokkal, hogy az elektronokat rákényszerítik arra, hogy szófogadatlanok legyenek, és csak az egyik rést válasszák mindkettő helyett?

Nos, Heisenberg papa nem tévedett. A detektorok, miközben megfigyelik az elektronokat, kölcsönhatnak velük, egy kicsit lelassítják őket. Így viszont az elektron impulzusa már nem pontosan ismert, ezzel pedig megnyílt az út ahhoz, hogy akkor meg a helyzete lehessen pontosabban ismert,  ergó a detektor most már simán meghatározhatja az elektron helyét, cserébe nem tudjuk az elektron impulzusát pontosan.

Logikusan hangzik, ugye?

A dolog ott sántít, hogy a detektorok a rés után vannak, az elektronnak viszont a rés előtt kell eldöntenie, hogy most akkor melyiken is bújik keresztül. Így azt kell feltételeznünk, hogy az elektron már a rés előtt valahogy tudja, hogy később, a rés után egy detektor fogja várni, és ezért döntenie kell a rések között. 

Hmmmm.... Kínos.

Úgy néz ki, valahogy ez az információ visszajutott az időben.

De ez még csak a kezdtet. A komolyabb cizelláláshoz azonban ismernünk kell a kvantumosan összefonódott részecskéket, amiket a következő részben magyarázok el.

Sosem csináltam titkot belőle, hogy imádom a várakat. Mi somogy megyeiek nem igazán vagyunk elkényeztetve ezen a téren, pedig ez az a megye, ahol a legtöbb várhely van az országban. Kevés kivételével az itteni várak  azonban földből készültek, így mára alig maradt valami belőlük.

Mindenesetre azért nyitott szemmel járok a megyében, s ha valamilyen várra utaló jelet veszek észre, annak utánajárok. Ilyen jel lehet például egy átvágott dombhát, mint amilyet a Bonnyapusztai szerpentinről lehet látni a szomszédos Pogány dombon. Elkezdtem nyomozni az ügyben, és be is igazolódott, hogy a dombtetőn egy Árpád-kori földvár maradványai vannak. Amit be is jártam, de sajnos nem sok mindent tudtam kivenni a gaztól, viszont legalább felriasztottam egy vaddisznócsordát.

Várhelyeket azonban a legkényelmesebb a googlemaps-on keresni. Erre utaló jel lehet pld. egy szántóföldön található elszíneződés is, mint azt a Naki vár vagy Iovia példáján láthattuk a blogom korábbi bejegyzéseiben.

Legutóbb éppen Fekete István Tüskevára ihletett meg, mivel nemrég újraolvastam a könyvet, így elhatároztam, hogy megtalálom a vár helyét. Fekete Istvánról tudni kell, hogy alapos helyismeret birtokában látott neki a regényei megírásának. A "Koppányi aga testamentuma" című műben a várak (Fonyód, Bézsény, Bolondvár, Koppány) valóban létező erődítmények voltak, és létezett egy ugyanolyan nevű koppányi aga is, mint a könyvben. A Tüskevárral azonban már nehezebb a dolgunk, ilyen néven nem ismert egyetlen várhely sem a Kis-Balaton környékén, a legközelebbi Tüskevár Segesden található, ahol valóban volt régebben egy vár, amiből ma már csak egy elhanyagolt bozótos látszik néhány szétszórt tégladarabbal.

Van egy Tüskevár nevű hely Kaposváron is, a Kapos árterében található mocsárban, de hogy itt tényleg lett volna vár, arra semmilyen adat nem utal. Magán Kaposváron persze volt vár, épp nemrég zúzta szét egy munkagép a maradékát a Nostra terményraktár bontásakor. Felelős természetesen nincs, pedig nekem volna ötletem.

De térjünk vissza a Kis-Balaton vidékéhez, ahol a regény játszódik. Mint említettem, Tüskevár nevű hely itt nincs, viszont egy olyan vármaradvány, amilyenről Fekete István írt, szerencsére van. Méghozzá Főnyed mellett, mélyen bent a mocsárban, egy kis szigeten. Ezt a szigetet Vári dombnak hívják a környékbeliek, és felmérte Nováki Dezső régész is. A Lux házaspár somogyi várakkal foglalkozó oldalán található róla több fénykép is, egyet én is beillesztek ide.

Az ásatások során egy falmaradványt is találtak a helyszínen tehát volt itt a sáncokon kívül épület is, aminek akár pincéje is lehetett. Például olyan, mint amilyenbe Bütyök belezuhant.

A várhely megközelítése igencsak körülményes a mocsár miatt, a Lux házaspárnak is csak úszva sikerült.

A regényben fákat is említenek a szigeten, ma azonban a romokat csak fű borítja.

A várról egyébként nem sok információt találni. A mocsárban több sziget is található, amelyek közül a várral szomszádos Pogány szigeten egy település romjait találták meg. Az ingovány miatt ezek a szigetek tökéletes menekülőhelyet nyújtottak a környékbeli népnek a portyázó csapatok elől, és az állattartásra is tökéletesen megfeleltek.

Most pedig elérkezett a pillanat, hogy megtekintsük a szigetet felülről:

Nézzük meg alaposan, mi az, ami szokatlan a képen? Elismerem, kell némi gyakorlat hozzá, hogy felfedezzük az árulkodó jeleket. Nem is feszíteném tovább a húrt, elárulom, a kép közepén az a négyzet alakú bokros rész a vár helye, és éppen ez a szabályos négyzet alak az, ami elárulja nekünk, hogy mesterséges képződményről van szó. A négyzet oldalai ugyanis a várárkokat jelölik, ezek maradványaiban nedvesebb a talaj, ezért a növényzet dúsabb. Egy teljesen szabványos törökkori erődítmény körvonalait láthatjuk, az ilyet hívták akkoriban sáncnak, vagy palánknak. Ezt a sáncot, vagy palánkot többnyire egy épület köré húzták fel, és úgy készült, hogy a várárkokból kitermelt földet két sor - tölgyfaoszlopok köré font - vesszőfonat közé bedöngölték. Nem kell lesajnálni a technikát, Szigetváron is ilyen falak tartóztatták fel a törököket másfél hónapig. Ez a fajta fal az ágyúgolyóknak jobban ellenáll, mint a kőfalak, mert elnyeli azt. A négyzet sarkain - a kor szokása szerint - bástyákat építettek, hogy a falakat támadó ellent oldalazó tűzzel tudják ritkítani. Somogyban rengeteg ilyen vár épült, Kaposvár is ilyen volt például, ami nem is csoda, hiszen a frontvonal 150 évig a megyén keresztül húzódott, és itt nem volt kő, ellenben fa és agyag bőven, magától értetődő volt tehát a sáncok építése. Ennyit hát a Tüskevárról.

Az igazság az, hogy ez a bejegyzés nem született volna meg, ha nem bukkanok rá a keresés közben valami nagyon érdekesre. Ahogy a vár után böngésztem a googlemaps-et, a vármaradványtól északra, de még mindig a Kis-Balaton mocsarában, találtam két kis szigetet, nagyjából Vörs déli részének magasságában. A nagyobbik szigeten valami szokatlanra figyeltem fel. Ezúttal azonban nem vármaradvány volt, amit találtam, hanem valami egészen más.

Itt lehet megtekinteni a GoogleMaps-on. Mivel a képek időről időre frissülnek, ezért készítettem egy mentést is róla.

A szigeten egyértelműen egy évszám látszik. Ez nem googlemaps vízjel, ezt a növényzet rajzolja ki, ami a bolygatott föld felett másképp néz ki. Az 1366-os évet kizárnám, így marad az 1866 vagy az 1966. Inkább az utóbbira tippelnék, de akkor is adódik a kérdés, kinek volt annyi energiája, hogy egy ilyen évszámot itt beleásson a földbe ilyen méretekben, és miért tette? Esetleg a műholdak számára volt ez igazodási pont? Nem tudom. Mindenesetre mintha egy írás is lenne az évszám felett, de az már teljesen kivehetetlen. Mindazonáltal elképzelhető, hogy infravörösben, vagy ultraibolyában határozottabb képet kapnánk. Az írás teljesen párhuzamos az évszámmal, ez is azt erősíti, hogy mesterséges képződményről van szó, amit valakik mérnöki precizitással alakítottak ki.

Érdekes, nemde?

Utánanéztem a III. Katonai felmérés 1860-as években készült térképén a helyszínnek. Megtaláltam a "Tüskevárt" is, meg a különös évszámot rejtő szigetet. Előbbit a térkép is jelöli, utóbbit az akkor még létező Kis-Balaton partján találjuk meg a vártól északra, ott ahol a térkép a parton két kis dombot jelöl. Ezen két domb közül a nyugatabbi a kérdéses sziget.

Már öt éve nem utaztunk kettesben a feleségemmel sehova, és mivel most a március 15.-ei ünnepnek köszönhetően négynapos hétvégének örülhettünk, (amibe még a születésnapom is beleesett), eldöntöttük, hogy ellátogatunk Amszterdamba.

A repülőjáratokat böngészve rá kellett jöjjek, hogy a KLM-nek nincs igazi fapados alternatívája. A WizzAir ugyan repül Hollandiába, de nem a Schipolra, így viszont az utazás Amszterdamba egyrész komplikáltabb lett volna velük a buszozás miatt, másrészt árban sem lett volna lényegesen olcsóbb. Szombat este érkeztünk meg a városba, s szerda délelőtt jöttünk vissza, így a repülőjegy fejenként harminchatezer forint volt. Szerintem nem vészes.

Schipol óriási reptér, öt terminállal, és közvetlen vasúti csatlakozással Amszterdamba. A vonatok kb. negyedóránként jönnek, az út pedig húsz percig tart hozzávetőleg. A vasútállomás és a reptér egybe van épülve, egy mozgólépcsőn kell lemenni a peronokra. A jegyvétel automatákból történik, ahol van egy olyan opció is, hogy "I want to go to Amsterdam". Mindig minden ki van írva angolul is, és mindenki beszél is angolul. Mivel a magyaron kívül ez az egyetlen nyelv, amit beszélek, ez számomra fontos szempont. A holland nyelvről pedig annyit szeretnék megjegyezni, hogy a leírt szavakat többnyire kiejteni is alig bírom, és amikor egy holland kioktat, hogy miért lépsz le a bicikliútra, az teljességgel úgy hangzik, mint amikor a Balatonon a mérges hattyúk az embereket próbálják elriasztani. A feleségem megjegyezte, hogy a hollandok nem véletlenül kerülik az éneklést az anyanyelvükön.

A szállásunk nem a belvárosban, de attól nem messze volt a Sarpathi Park mellett a Hotel Aalborgban. Magyarországon valószínűleg kiverném a balhét egy ilyen hoteltől, de itt Amszterdamban keresleti piac van, szóval szódával elment.

Nem a szállásról, és nem az utazásról akarok azonban írni, hanem a városról. Ami még mindig elbűvöl, pedig már harmadszor vagyok itt.

Amszterdamot leginkább egy mézeskalács városhoz tudnám hasonlítani. Ennek egészen konkrét alapja az, hogy a város elképesztően kontrasztos. A házak mind valamilyen sötét tónusú - többnyire vörös vagy fekete - dísztéglával vannak borítva, az összes ajtó, ablak, tetőszegély viszont fehér, és ezek remekül kiemelik a házak az utcák szerkezetét, szinte vezetik a szemet. A város egyébiránt egészen egységes építészeti elvek szerint épült. A házak össze vannak építve, és szinte kivétel nélkül négyszintesek, úgymint földszint, két emelet, és tetőtér. Sok helyen van szuterén is, amire majd később visszatérek. Az alapterület kifejezetten kicsi, egy szinten egy szoba és egy kis helyiség fér csak el, plusz a lépcső, tehát a lakások - emelet ide vagy oda - elég szűkösek. A lépcsők egészen elképesztően szűkek és meredekek, el nem tudom képzelni, hogy idős emberek és kisgyerekek, noch dazu ittas emberek hogyan tudnak ezen közlekedni? A házak bejárata is meglehetősen rendhagyó. Képzeljük el egy normál magyar családi ház bejárati ajtaját, osszuk kétfelé, külön ajtóval, ahol is az egyik mögött egy - korábban már említett - extrém szűk és meredek lépcső visz fel a fenti lakásba, a másik pedig a földszinti lakásba nyílik. Namost ilyen méretek mellett teljességgel lehetetlen bármilyen bútor bevitele a házba, azonban a furfangos hollandoknak erre is van egy sajátos megoldásuk. A megoldás három elemből tevődik össze.

• Minden ház homlokzatán, a tető alatt van egy kiugró csigaszerkezet. Ezen alapból ugyan nincs kötél, de nyilván valami egyszerű megoldással pikkpakk átvezetnek rajta egyet, és hoppá, máris lehet emelni a bútort.
• Erre a kiugró csigára sok háznál rásegítenek azzal, hogy az épület utca felőli oldala kifelé dől. Ez teljesen komoly, a fal ferde. Statikailag nem kis kihívás ilyen falat építeni, de a jelek szerint ezt a kérdést a hollandusok már jó háromszáz éve megoldották.
• Mindezek persze nem érnének sokat, ha a házak ablakai nem lennének extrém nagyok. Valójában egyáltalán nem az az oka a nagy ablakoknak, hogy a hollandok szeretik mutogatni, mekkora rend van a lakásaikban, hanem hogy ez az egyedüli lehetőség arra, hogy a bútorokat és építőelemeket bejuttassák az épületbe. Az ablakaik jellemzően nagyobbak, mint az ajtóik.

Hollandia nem éppen a trópusi éghajlatáról híres, valójában az év igen nagy hányadában fűteni kell. Ezt ugyan nem viszik túlzásba ezek a hideghez egyébként egészen jól alkalmazkodott népek, de ezzel együtt a hatalmas ablakfelületek fűtés szempontjából rendkívül gazdaságtalanok itt északon. Amennyire meg tudtam ítélni, a szigetelt többrétegű ablakok egyáltalán nem jellemzőek Amszterdamra, szóval csinos kis gázszámlák jöhetnek ki náluk hóvégén.

A nagy ablakok persze segítenek napfényessé varázsolni a lakást, viszont napfényből errefelé nem igazán van túlkínálat - és akkor elég finoman fogalmaztam. Jellemző, hogy ha kisüt a nap, mindenki rögtön az utcákra tódul, és az emberek vidáman napfürdőznek az utcán a fény irányába fordított székeken a pubok előtt.

Egyébként hihetetlen, hogy a hollandok mennyire nem foglakoznak a zord időjárással. Én még a napsütésben is majd megfagytam a három réteg ruha alatt - főleg az erős szél miatt - ezek meg egy szál ingben sétáltak az utcán nagy boldogan. A bicikliket télen-nyáron kint tárolják a szabadban - kerítéshez kikötve. A közeli tenger sós párája gondolom nem igazán járul hozzá a tartósságukhoz, ahogy a rengeteg eső sem. Persze nyilvánvaló, hogy a szűk ajtókon keresztül a lakásokba se nagyon lehetne bevinni őket, ahol meg aztán nem is lenne hely számukra.

Amint azt fentebb írtam, a kocsmák télen nyáron fenntartanak teraszt az utcán , és ezek tele is vannak mindig, még ha az eső esik, akkor is. Az elvárásaimhoz képest egyébiránt pozitívan csalódtam a holland időjárásban. Igaz hogy hűvös van, igaz, hogy sokszor esik az eső, de mindez nagyon gyakran változik. Egy nap akár ötször is beborulhat, ami után a felhők felszakadoznak, és kisüt a nap, ami mindig felderíti az embert. Itt az év háromnegyed részében tavasz van, néha egy kis ősszel felváltva, a maradék részben pedig tél.

Visszatérve az építészetre, van még pár dolog, amin nem tudtam túllépni. Említettem már korábban, hogy nagyon sok ház utca felőli oldala kifelé dől az ablakokon keresztüli pakolás megkönnyítése érdekében. Namost a helyzet az, hogy sok épület viszont nem csak így ferde. Nézzük meg az alábbi képet!

Figyeljük meg azokat az elcseszett rombusz alakú ablakokat a sarokházon. Nem lehetett könnyű dolga az üvegesnek. Namost a népszerű magyarázat, amivel a hülye külföldieket etetik, hogy mivel a város mocsaras talajra épült, gyakran megsüllyed az alapozás. A valóság ezzel szemben az, hogy a hollandoknál az ilyen ferde élhetetlen épületek kialakítása szimplán művészeti koncepció. Az épületek ugyanis össze vannak építve, az egyik ráfekszik a másikra, olyan nincs, hogy az egyiknek megsüllyed az oldala, a mellette lévő meg vígan áll tovább. Ráadásul a falakon egyáltalán nem található repedés, ami pedig egy ilyen süllyedésnél teljesen magától értetődően megjelenik. És mielőtt valaki nekem ugrana, hogy azt malterral el lehet fedni, fel kell világosítsam, hogy nem, Amszterdamban nincs vakolat, itt burkolati téglák vannak, amelyeknek a vonala továbbra is egyenletes marad, nincs bennük törés, repedés. Ráadásul az a nép, amely szilárd és kiegyensúlyozott utca felé dőlő falakat tud építeni, az nyilván igencsak érti az alapozás csínját-bínját, szóval teljesen valószínűtlen, hogy ilyen hibákat követtek volna el.

A másik dolog, ami feltűnt, a díszburkolat. Nézzük meg ezt is közelebbről.

 Ami engem zavar, az a fugázás. Nagyon nem úgy néz ki, mint amikor téglákat raknak egymásra, közöttük malterrel, aztán a kilógó anyagot elsimítják. Én nem tudom, ezt hogy csinálják, de hogy ezeket a téglákat nem a szokványos módon falazták fel, az holtbiztos. Ne felejtsük el, hogy itt száz-kétszáz éves házakról van szó, és a ma kapható feragasztható dísztéglapaneleknek még híre-hamva sem volt akkor, amikor ezek épültek.

A harmadik dolog ami megragadta a figyelmemet az a hihetetlenül hatékony vízszigetelés, amit egészen öreg házaknál is láttam. Amszterdam ugyebár olyan mint Velence, csak nem olyan giccses. Tele van csatornákkal. Namost a csatornákban a vízszint egészen magas, ami azt jelenti, hogy a talajvíz szintje is egészen magas. Ehhez képest a városban rendkívül elterjedtek a szuterének, amelyeknek az alja olykor egészen jól láthatóan a csatornák vízszintje alatt van. A falak ugye téglából vannak, és el nem tudom képzelni, hogy hogy a fenébe tudják ezeket a régi falakat olyan jól leszigetelni, hogy a talajvíz nem szivárog be. Márpedig valahogy megoldják, sőt megoldották többszáz évvel ezelőtt is, mert különben meg sem épültek volna a szuterén szintek. Ehhez képest Budapesten a pinceklubok mindegyike dohos, pedig hát hol vannak ők a talajvízszinttől kérem...

Ennyit akkor mára a holland építészeti tudomány és technika érdekességeiből. A szolgáltatások taglalását szándékosan kerültem a bejegyzésben, zárásul pedig annyit mondanék, hogy ide egyszer mindenkinek el kellene jutnia.

Orbán szintet lépett. Cinizmusban is, tisztességtelenségben is, antidemokratizmusban is. Az ami ma a Választási Irodánál történt, az már túl van a demokrácián, és túl van a társadalmilag tolerálható szinten.

Ehhez a társadalom söpredékét használta fel. Nyilván kézenfekvő lenne a választási irodában megjelent kopaszokra ráhúzni a Fradi B-közép jelzőt, de ez egyúttal annak a ténynek a negligálása is lenne, hogy a B-közép jobban utálja Kubatovot, mint az Újpestet, s elég nehezen elképzelhető, hogy Kubatov hívó szavára mennének "rendet tenni". Szóval ez a rohamcsapat maximum renegát, megvehető egykoriB-közép tagokból szerveződött, nyilván jó pénzért teszik, amit tesznek.

Merthogy ha kell, akkor bizony teszik amit kell, ők bármilyen helyzetben bevethetők. Ott vannak, amikor oktatási kérdésekben kell véleményt nyilvánítani, ott vannak a Fidesz székház "ostromakor", ott vannak a Kocsis Máté elleni tüntetéskor, megjegyzem, elég vicces látni, ahogy ők a tesztoszterontól duzzadó macsók állnak ki a meglehetősen feminin polgármester mellett.

És most ott vannak a Választási Irodánál. Ami azért jelent új szintet, mert a Választási Iroda közintézmény. Nem kopaszokra van bízva az, hogy eldöntsék, oda ki mehet be, és ki nem. A rendőrségnek az első hívásra oda kellett volna mennie biztosítani a helyszínt, és intézkedni, ha bármilyen jogsértést tapasztal.

Sajnos úgy néz ki, Orbánék kezdenek rákapni a kis szabadcsapatuk használatának ízére. Németországban pontosan így kezdődtek a dolgok 85 évvel ezelőtt. Az SA, Röhm vezetésével rendkívül sikeresen hackelte a demokráciát, nagyon ügyesen félemlítette meg az ellenzéket, és nem igazán volt megfogható a jogrend szerint, viszont politikailag mindenki teljesen tisztában volt vele, hogy kikhez köthető. Hitler egyik legnagyobb húzása volt ez a szervezet, majd pedig az SA-ból személyi ellentétek miatt kinőtt SS. 

Amikor a csőcselék hatalmat kap, abból sosem sül ki semmi jó a nép számára. Nem jött be nálunk 1919-ben, sem 1945-ben. Nem jött be Kambodzsában, nem jött be az oroszoknál 1917-ben. Milliók haltak meg azért, mert néhány pszichopata a csőcselék hátán akart a hatalomba kerülni. Mert a csőcselék mögött mindig is volt egy mastermind, egy irányító akarat, ezért nem lehet a csőcselék tombolását igazi forradalomnak nevezni. Mintahogy súlyos hiba a csőcseléket a néppel azonosítani.

Nálunk Kun, Szálasi, máshol Pol Pot, Lenin, Mao, nem megfeledkezve természetesen a legadekvátabb német példáról, Hitlerről sem.... egyik sem demokratikusan került a hatalomba, mindegyiknek rengeteg vér tapadt a kezéhez, mindegyik diktátorrá vált. És mindegyik azzal kezdte a karrierjét, hogy fegyvert adott a társadalom legsötétebb elemeinek kezébe.

A FIDESZ a mai napon végleg kidobott két betűt a nevéből, Orbánék átlépték a Rubicont. 

Jobbikosoknak mondom, lassan észre lehet venni, hogy miközben Orbán elintézte a Gárdátokat, fű alatt megcsinálta a sajátját.

A téli tespedés közepette decemberben el kezdtem úszni, hogy kicsit átmozgassam a tagjaimat. Nem kell valami komolyra gondolni, heti egyszer úszok két kilométert. Ez egy bemelegítő és levezető szaunával együtt kb. két órát vesz igénybe, amire pont van egy úgynevezett úszójegy a Dagályban. Ez 1200 Ft. plusz ezer forint letét. Ennél olcsóbban ma Budapesten nem sok más helyre lehet menni, oda is csak bérlettel, amit egyben kell megvenni.

A Dagály azért is jó választás, mert van ötvenméteres medence, amit ráadásul gyógyvízzel töltenek. A víz hőmérséklete 26 fok, ami elsőre talán soknak tűnhet, de ha figyelembe vesszük, hogy a medence szabadtéri, ez így télen kifejezetten kellemes.

Épp a medence kinti elhelyezkedésének köszönhető, hogy viszonylag kevesen látogatják, ezért nem vagyunk sokan  a sávokban. Azt gondolná az ember, hogy a medencéhez való kijutás a hidegben megkövetel némi elszántságot, és ez megszűri valamennyire az úszóközönséget, de sajnos ez a feltételezés nem igaz. 

Van ugyebár egy kijelölt gyorssáv, ami mint a neve is mutatja, gyorsúszóknak van fenntartva. Én is ezt használtam eleinte, és általában két három másik úszóval osztoztunk a sávon. Ezzel együtt a szokásos két kilométeremet eddig még egyszer sem sikerült úgy leúsznom, hogy néhány kényelmes mellúszó be ne csatlakozzon közénk.

Az úszás, különösen annak a gyorsúszás változata, számomra egyfajta hipnotikus élmény. Az első kör után a mozgás automatikussá válik, és az ember gondolatai mindenfelé elkalandoznak, ha agykontrolos lennék, akkor mondhatnám, hogy lemegyek alfába.

Egy ilyen transz közben elég meglepetésként tudja érni az embert, ha hirtelen egy lebegő mellúszót talál maga előtt. A kerüléshez be kell gyorsítani, kiesik az ember a légzésritmusból, meg úgy egyáltalán minden ritmusból, szóval megtöri rendesen az élményt. Nem írnám mindezt itt le, ha nem egy olyan sávban történne, amire ki van írva, hogy GYORSÚSZÓKNAK.

Úgyhogy mostanában már nem is erőlködöm, megyek abba a sávba, amiben a legkevesebben vannak, aztán ha megszaporodik a lebegők száma, akkor sávot váltok.

A másik dolog, ami zavarni szokott, szintén a mellúszókkal kapcsolatos. A mellúszók ugyebár per definíció szélesen úsznak, mert a karok ilyen mozgást végeznek. Nagyban megkönnyíti az őket megelőzők dolgát, ha mindezt nem a pálya közepén csinálják, hanem annak a jobbkéz szabálynak megfelelő szélén úsznak, ahogy azt általában szokás. Ez rendszerint így történik, de mindig van pár renitens, aki akkor sem veszi észre magát, ha már tizedszer karmolta le a kapáival az őt megkerülők oldalát. Természetesen nincs arról szó, hogy itt most kiemelem a mellúszókat, mint valami megbélyegzett társadalmi csoportot, ne értse félre senki. Annyi a történet, hogy amikor az ember mellúszást végez, több teret foglal, ezért jobban oda kell figyelnie, hogy a többieket ne tartsa fel, ne karmolja össze. Véletlenül átnyúlva a sávkijelölő alatt pláne nem, mert arra még kevésbé számít a szomszédos sávban szembejövő.

Néha nyáron is voltam kinn a strandon, akkor egy felettébb bosszantó jelenséget tapasztaltam, amiről azóta egy kollégám is beszámolt, igaz, ő nem a Dagályban, hanem a gödi strandon találkozott a jelenséggel. Az ötvenméteres medence nem egyenletesen mély, mi több, az egyik vége kifejezetten sekély. Valami különös oknál fogva jópár strandlátogató ezt úgy értelmezi, hogy ez a rész már nem tartozik az úszómedencéhez, és ott ők nyugodtan brüggölhetnek. Állnak vagy gyalogolgatnak a sekély vízben, sokszor meg a sávkijelölőbe kapaszkodva áztatják magukat csendesen lebegve, kedélyes kvaterkázás közepette. Aki meg úszni akar, az kerülgetheti őket folyamatosan. Egyszer elszakadt a cérna, és megkérdeztem az egyik nyanyát, hogy ugyanmár, miért kell ezt itt csinálni, amikor ott az élménymedence, meg a termálmedence? A válasz az volt, hogy a termál túl meleg ebben a tikkasztó hőségben, az élménymedencében meg túl sok a gyerek, s ez zavarja őket. Mondtam neki, hogy itt meg az úszokat zavarják, amire az volt a szöveg, hogy ő kifizette a jegyet, neki joga van a medencében tartózkodni. 

Nekem meg jogom volt mindig alaposan lefröcsölni, ahányszor elúsztam mellette, úgyhogy egy idő múlva arrébb ment, de sajnos rövidesen feltűnt helyette egy másik barom.

Ugyanezen a nyáron voltam a Tamási fürdőben, ott a medence végig mély, s nyoma sem volt ezeknek az idegesítő embereknek. Ha tényleg az a terv, hogy az egész Dagályt újraépítik, üdvös lenne, ha végig mély medencét csinálnának a mostani ötvenes helyére.

Mondjuk ezzel az egész Dagály projekttel komoly fenntartásaim vannak. Igazából nincs is olyan sok hely Budapesten, ahol normálisan lehet úszni és megfizethető is. Jómagam a középosztályhoz sorolom magamat, de meg kell mondjam, a Széchenyi, Gellért, Rudas fürdők árait egyáltalán nem az én pénztárcámhoz szabták. Mint Zuglóinak, ott volna nekem még a BVSC is persze, amely Papcsák Ferenc botrányokkal tarkított főpolgármestersége idején átkerült a kerület gondozásába. Csakhogy ez az uszoda a versenysportnak lett dedikálva, a polgárok - akik a cehhet fizetik - csak a kismedencébe juthatnak be három közül, a többiben sportolók edzenek szinte éjjel nappal. Ezért járok inkább a Dagályba. Namost, erős sejtésem van, hogy az átépítés után a Dagályban egyrészt drasztikusan fel fognak menni az árak, hogy el tudják tartani a versenysportolókat, másrészt az egyszerű polgárok itt is a partvonalra szorulnak. Ne legyen így persze, de példa az ugye van rá.

2011-ben a nagy dunai árvízkor ott hordtam a homokzsákokat a töltésen. Akkor Tarlós még azt nyilatkozta, hogy a Dagály leírható veszteség. Nem így lett, megmentettük, hogy legyen egy jó strand észak-pesten, ahol mindenki megtalálja a számítását. Most majd kiderül, hogy nem feleslegesen güriztünk-e...

Szombaton osztálytalálkozón voltam. Méghozzá általános iskolain, amiből az elmúlt harminc év alatt egy sem volt. 

Volt ugyan egy próbálkozás a tizedik évfordulón, de az kellő érdeklődés hiányában végül elmaradt.

Szilárd meggyőződésem, hogy most sem jött volna össze, ha nincs a facebook. Úgyhogy külön köszönet Zuckerbergnek érte, bár az is igaz, hogy ha facebook nem lenne, akkor lenne iwiw, és akkor azon hoztuk volna össze. A lényeg az, hogy egyrészt nagyon könnyű volt az embereket felkutatni, mert aki nincs fenn a facebookon, az is elérhető volt olyasvalakin keresztül, aki fenn van, másrészt előre mindent meg tudtunk beszélni, megszavaztuk, hogy hol legyen, milyen kaja legyen, és előre elintéztük a pénzbeszedést is. Le lett szervezve a tanárok meghívása, és valahogy egyre lelkesebb lett mindenki. Akik nem jöttek el, azokról is szó esett, mármint hogy kiről mit lehet tudni.

Én úgy emlékszem vissza, nyolcadik végén már meglehetősen elegünk volt egymásból. Természetesen voltak barátságok, amik továbbra is fennmaradtak, de mint közösség, már nem nagyon működtünk. A kialakult szerepek által definiált skatulyák addigra már túl szűknek bizonyultak, és mindenki inkább előre tekintett, az addigi életét szerette volna lezárni. A tízéves évfordulón pedig már mindenki gyökeresen más élethelyzetben volt, emellett ennyi idő nem volt elég, hogy a régi emlékeket megszépítse. Így történhetett az, hogy alig páran jeleztek vissza az akkori szervezőnek, így a találkozó nem jött össze.

Itt kell megjegyezzem, hogy ez mostani találkozó viszont egy összevont buli volt, magyarán az A és a B osztály együtt ünnepelt. Az összesen 43 főből 28 jött el, ami elég jó arány.

Sokatmondó, hogy kik nem jöttek, és miért. Két osztálytárs ült börtönben és egy áll jelenleg büntetőeljárás alatt. Közülük egy tette tiszteletét a találkozón. A másik kettő valószínűleg inkább nem szeretett volna kínos kérdéseket kapni. Aki eljött, annak mindig is vastag bőr volt az arcán. Természetesen amikor az elmúlt harminc évéről beszámolt, a vidám börtönéveket és a bebörtönzésének igencsak kínos okát kifelejtette a sztoriból.

Van két halottunk is, az egyik - egy fiú - öngyilkos lett. Nagyon sajnáltam, jó barátok voltunk valamikor. A másik egy lány, ő rákban halt meg, két kisgyerek maradt utána.

A mi iskolánk körzetes iskola volt, és a szomszéd falvakból is jártak be gyerekek. Nem mindenki integrálódott igazán jól az új közösségbe közülük. Őket ez az emlék valószínűleg máig kíséri, mert nem jöttek el, és páran közülük kifejezetten az egykori integráció hiányára hivatkoztak, mint okra. Érdekes fintora a sorsnak, hogy gimiben meg mi, a Toponári városrészből jöttek számítottunk "vidékinek", s kellett vagy két év, mire a belvárosiak lekezelő hozzáállása megváltozott irányunkban.

Belépve a suliba az első pillantásra lejött az összképből, hogy a lányok - néhány teljesen vállalhatatlanul szétdohányzott fej ellenére - álalában véve jobban tartják magukat a fiúknál. Ez utóbbiak közül többeket  nagyon megtörtnek láttam, és - bár ez nyilvánvalóan elég szentimentálisan hangzik, de tökéletesen leírja a helyzetet - valahogy eltűnt a szemükből a fény. Kiderült, hogy nagyon sok elvált van, és az előző mondatra visszautalva ezt a lányok szemmel láthatólag jobban viselik. Szinte mindegyik képes volt új erőre kapni, míg a férfiak közül jópár teljesen perspektívátlanul kallódik mindmáig.

A válások persze nagy szerepet játszottak abban is, hogy milyen sokan élnek egyedül. Mindkét nemből. Sokszor tizenöt vagy akár húsz év házasság után váltak el, s a keserűség a legtöbbnek ott a tekintetében. A legkevésbé azokéban, akik a munkájukban ki tudtak teljesedni. Ezek - szinte kivétel nélkül lányokról van szó - valósággal ragyogni kezdtek, amint a munkájukról beszéltek. Láthatóan nagyon büszkék voltak a teljesítményükre, hogy milyen jól megállnak a lábukon egyedül is.

Azért azt örömmel állapítottam meg, hogy aki értelmes volt, az az is maradt. Az egykori barátokkal remekül megértettem magam most is, s érezhetően hasonlóképpen gondolkozunk a legtöbb dologról. Az igazán kellemes meglepetés viszont az volt, hogy azok, akik annak idején nem igazán szaggatták az istrángot, azok is többnyire felszedtek magukra egyfajta bölcsességet, s ennek következtében jól megállják a helyüket az életben. Ez is elsősorban a lányokra jellemző, de fiúk között is többnél megfigyeltem.

Végiglátogattuk az iskolát. Az egykori hatalmas iskolapark egyharmadát elkerítette a helyi focicsapatot gründoló vállalkozó. Láthatóan semmire sem használja, ott gazosodik az egész. Annó ott tartottuk az örsi gyűléseket, s a füves pályára kijártunk focizni tornaórákon. A kastélypark azért még így is óriási, ennek az iskolának ez a titkos aduásza. Alig vártuk a szüneteket, mindenki az udvarokon tobzódott, ahol remekül lehetett fogócskázni, kergetőzni, pingpongozni, de focizni és kosárlabdázni is. Remélem nem szűkítik tovább, a telek kétségkívül nagyon értékes.

Maga az épület egy kb. háromszáz éves kastély. Sajnos a  déli oldala eléggé leromlott állapotban van, sok helyen pereg ki a malter a téglák közül, a pinceablakok ki vannak törve. Az építése idején még nem szigetelték az épületeket, s ez pár helyen igencsak meglátszik az iskolán is. Belülről nagyon szép minden, a tantermek világosak, szellősek. Már nem cserépkályhával fűtenek, mint az én időmben, de a nyílászárók ugyanazok a rosszul záródó fakeretes egyrétegű ablakok.

Nagy megdöbbenésemre a kémiaszertárt és a fizikatermet megszüntették. Nem értem, hogy képzelik ezt. Ezeket a tantárgyakat nem lehet szemléltetés nélkül tanítani. Az én véleményem, hogy a magyar közoktatás a rendszerváltás után rendkívüli mértékben eltolódott a bölcsészeti tárgyak irányába - köszönhetően a bölcsész végzettségű művelődési minisztereknek -, így aztán nem kell azon csodálkozni, hogy mára lasszóval fogják a jelentkezőket a természettudományos és mérnöki karokra. A problémát ugyan felismerte a kormány, de a megoldásnak még csak a körvonala sem látszik. Első lépésként pedig célszerű volna legalább a szertárakat újraépíteni, hogy a tanárnak legalább minimális esélye legyen, hogy ezeket a gyakorlati jellegű tantárgyakat ne csak száraz elméletként tanítsák. Elég volt a bölcsész szemléletből, pláne ne bölcsészek döntsenek a természettudományos oktatás jövőjéről. Suszter maradjon a kaptafánál.

Visszatérve az osztálytársakra, annó négyen mentünk gimnáziumba, a többiek inkább szakmát akartak tanulni, s szakközépiskolákban vagy szakmunkásképzőkben tanultak tovább. Ehhez képest mára már az ő gyerekeik is nagyrészt gimnazisták. És erre a szülők érezhetően nagyon büszkék.

Fura, de az egykori rivalizálások közül pár még mindig él. Van aki nem létező végzettséget hazudik magának, hogy különbnek tűnjön a többieknél (az osztály legrosszabb tanulója volt - most állítólag gyógytornász diplomával rendelkezik). Van aki még mindig teljes szívéből utálja azt, akivel még az oviban rosszban volt, s akivel már harminc éve nem találkozott.

A legszórakoztatóbb azonban az volt, amikor valaki előadta a történetét, de azt már ismertük más nézőpontokból is a facebookon keresztül, s igen vicces volt figyelni, hogy az illető mit ferdít, mit hallgat el, mit tüntet fel komolynak, és mit súlytalannak. 

Azok az egykori megkövesedett szerepek, amikről régebben írtam, még mindig felismerhetőek. A B osztály szép csaja, - meghízva és rettenetesen kiélt fejjel - még mindig maga köré tudta vonni az egykori udvartartását, hasonlóan az osztály egykori menő srácához. Ez a kettő látványosan egymásra talált egyébként, és azok, akik már általánosban is szatellit pályát futottak be, most is keringeni kezdtek körülöttük. Azok a csajok, akik még mindig jól néznek ki, látványosan elkülönültek ettől a társaságtól, amit nem bántam, mert így zavartalanul el lehetett velük beszélgetni. 

Ezek a beszélgetések sokszor kanyarodtak vissza a régi dolgok irányába, és néha egyébként határozottan úgy éreztem, mintha valami alternatív univerzumban nőttem volna fel, annyira másképp látták beszélgetőpartnereim a velünk történteket. Én pld. azt hittem, hogy az elsős osztályfőnökünk a legaranyosabb néni volt a világon, erre kiderült, hogy a lányok mennyire utálták.

Köszönhetően annak, hogy egyikünk most is a suliban dolgozik, meg tudtuk nézni az egykori úttörő csapatnaplókat, osztálynaplókat. Alaposan meglepődtem, hogy milyen jól dokumentálták az életünket. A csapatnaplók tele voltak fényképekkel, az összes verseny fel volt jegyezve a helyezettekkel. A ballagási fényképek is megvoltak, és most eljött az ideje, hogy visszautaljak az előző posztomra. Felfedeztem ugyanis az egyik ballagási képen egy ismerős arcot. Szita Bence gyilkosa bizony tényleg az iskolánkba járt, csak nem az, amelyikre én gondoltam, hanem a másik. Kertész Józsefről van szó, aki iskolába járásunk idején még Kalányos József névre hallgatott. Sokat bukott, egy évig a mi évfolyamunkat is "boldogította", de végül az utánunk jövőkkel jutott el a nyolcadik osztályig. Nem sokat változott az arca egyébként.

Izgalmas volt ezeket a naplókat forgatni, pár képen egykori magamat is megtaláltam, de a legizgalmasabb a képeken levő arcok összehasonlítgatása volt a körülöttem levőkkel. 

Öregszünk na.

Csíkos pólóban első sor.

 Fekve.

Mivel ez a mai egy különleges nap az időutazás szempontjából, :-) ezért megosztom veletek azt az élményt, ami rávett arra, hogy kb 30 évvel ezelőtt elkezdjek gitározni tanulni. Jelenleg egy nagyon hasonló gitárt használok én is.

Őszintén meg vagyok döbbenve. Úgy néz ki ugyanis, hogy Szita Bence gyilkosa, Bogdán József az osztálytársam volt egy évig. Két megjegyzés kívánkozik ide.

- Egy kommentben felhívták a figyelmemet arra, hogy az életkor alapján a gyilkos Bogdán nem lehetett mégsem az osztálytársam, mert 53 éves, az osztálytársam max 49 lehet. Ezt alaposan benéztem, elnézést az ellenőrízetlen tényközlésért. A név stimmelt, a hely is, és az anyajegy a szeme alatt, ezért hittem azt, hogy ugyanarról a személyről van szó.

- A novemberben tartott általános iskolás osztálytalálkozón aztán kiderült, hogy a másik gyilkos volt osztálytársunk egy rövid ideig. Ő nem nevelőintézetis volt, hanem Orciban lakott a családjával. Akkor még Kalányos Józsefnek hívták. Sokat bukott, végül az utánunk jövő évfolyammal jutott el a nyolcadikig. 1986-ban. A ballagási képe is benne van a az iskola naplójában.

 A lenti történet viszont továbbra is áll.

Most lesz a harmincadik évfordulója az általános iskolai ballagásnak, és ennek kapcsán lesz egy osztálytalálkozó. El is kezdték páran szervezni a facebookon, és beraktak régi képeket. Szóba került, hogy ki az aki eljön, ki az aki nem, és hogy kivel mi történt. Így került szóba egyik átmeneti utitársunk Bogdán József is.

Bogdán akkor került az iskolába, amikor hatodikosok voltunk. Egyik reggel meglepve vettük észre, hogy a hátsó padokban néhány új gyerek ül, mindegyik jóval idősebb nálunk. Egy fiú, a többi lány. Amikor bejött a tanár, elmondta, hogy ezek a diákok a javító intézetből jöttek, mert az ottani igazgató, O. István, megállapodott az iskolaigazgatóval, B. Tibornéval, hogy kísérleti jelleggel ezek a gyerekek ide fognak járni ezután.

Az órai szünetben aztán kiderült, hogy a B-be még több intézetis gyerek került, és a felettünk levő osztályokat is rendesen megszórták velük. Mivel hozzánk főleg lányok kerültek, mi még egész szerencsésen megúsztuk a többiekhez képest.

Mi tizenegy évesek voltunk, az intézetis gyerekek 14-16 évesek. Sokkal magasabbak, erősebbek voltak. És rendkívül szemtelenek a tanárokkal. Az első héten még meghúzták magukat, de ezalatt az idő alatt kitapasztalták, melyik tanár kemény, melyik puha, és ez utóbbiakra rászálltak rendesen. Az igazgatónő ezt az egészet úgy fogta fel, mint egy Nagy Szocialista Kísérlet, aminek célja, hogy a jól működő osztályközösségek majd integrálják az intézetis gyerekeket, és azok is jólnevelt gyerekekké válnak ettől.

A fiút, aki hozzánk került, Kopasznak hívták az intézetis társai. Betöréses rablásért került intézetbe. Nem vegyült velünk szinte semennyire sem, mihelyst kicsengettek, egyből ment a cimboráihoz az udvarra, meg a vécébe cigizni. Ő volt Bogdán József. Hogy ugyanaz a személy, aki a gyilkosságot elkövette, abban teljesen bizonyos vagyok, jól emlékszem a két anyajegyre a jobb szeme alatt. És a frizurája se sokat változott a fényképek alapján.

Egy idő után hozzászoktunk az intézetis gyerekek jelenlétéhez. A tanárok igyekeztek nem foglalkozni velük, és mi is így voltunk ezzel. A szemükben mi kis pisisek voltunk, nem érdekeltük őket. Mi meg kerültük a konfliktust, úgyhogy inkább elszigetelődtünk tőlük.

Ez nem mindig sikerült. A tornaórák közösek voltak a B osztályosokkal, külön a fiúk, külön a lányok. Az öltözőben aztán Kopasz összekerült a haverjaival, és ettől egyből magabiztos lett. Volt közöttük egy hangadó gyerek, a legkisebb. Csonka Jánosnak hívták. Ez valamiért nagyon utált minket, és kedvenc szórakozása a mi alázásunk volt, talán hogy felvágjon a haverjai előtt. Úgyhogy tesióra után rendszerint elővett egy zsilettpengét, hogy akkor ő most szépen gyűjtést szervez az intézetis fiúk megsegítésére, és leszünk szívesek a zsebpénzünket átadni. Szépen körbejártak, átkutatták a zsebeinket, és elvették a pénzünket.

Persze kiszivárgott a dolog, de az igazgatónő úgy csinált, mintha mi sem történt volna. A folyamatos szülői panaszokra aztán azért a háttérben történhetett valami, mert a markecolások megritkultak, és a főkolompos a következő tanévben már nem jött az iskolába. 

A sport egyébként kihozta belőlük az állatot, állati agresszívek voltak a fociban, a hógolyózásban. Kopasz ebben nem emelkedett ki közülük, olyan volt, mint a többi, nem mertünk a közelébe menni.

Aztán két év után a tanári kar lázadása miatt végetért a nagy kísérlet. Az egyik tanárt megfenyegették, és ha minden igaz, a zsilettpenge ott is előkerült, úgyhogy a tanárok a hírek szerint szépen ultimátumot intéztek az igazgatónőhöz. Aki amúgy egy helyi mszmp fejes felesége volt, és ezért igen befolyásosnak számított, - de ezúttal meghátrált.

A szelídebb intézetisek - főleg lányok - maradhattak nyolcadikig, a többinek menni kellett. Így ért véget a Nagy Szocialista Pedagógiai Kísérlet az iskolában.

A fejekben azért máig ható nyomokat hagyott.

A történet tanulságos lehet azoknak, akik azt gondolják, hogy a szocializmusban annó mekkora nagy rend volt.

Az elmúlt hét vitathatatlanul vezető híre az volt, hogy Lagzi Lajcsi áramot lopott több tízmilliós értékben. Még a migráció körüli felhajtást is elhomályosította egy kis időre a sztori, és a láncra vert lagzizenész képe címlapos lett az összes vezető napilapnál.

Aztán annak rendje és módja szerint elkezdtek a bulvárhírek is jönni. A komolyabb orgánumok egy-egy Lajcsi biográfiával jöttek elő, a komolytalanabbak meg a botrányaival, hogy fényevő volt, meg hogy elhagyták a barátai, és hogy lecseréltette a korai lemezeinek a borítóit olyanra,  amin sovány formájában mutatkozik.

A harmadik körben pedig jöttek a mémek. Természetesen mindegyik negatív kontextusban ábrázolja a trombitást, van amelyik viccesen, van amelyik ízléstelenül.

Namost ahhoz képest, hogy a rezsicsökkentés során kiderült,  az ország mennyire utálja az áramszolgáltatókat, kissé meglepő, hogy micsoda össznépi vidámság és kárörvendés kerekedett abból, hogy Galambos Lajost lecsukták ÁRAMLOPÁSÉRT. Komolyan, mintha minimum embert ölt volna, vagy apácákat erőszakolt volna a templomi oltáron. Nem azt mondom, hogy ártatlan, ha bűnös, akkor ítéljék el szigorúan. Én most nem erről írok.

Az egész ország szegény Lajcsin vigyorog, s előre röhög, hogy milyen szar lesz neki a börtönben. Lám, megbukott a dagadt lagzizenész. Úgy kell neki, vajon a börtönben hogyan trombitál?

Nekem meg a szerencsétlen T. Lajos (igen, szintén Lajos) jutott eszembe, aki általános iskolában eggyel felettem járt, a bátyámék osztályába. Lajos lángoló, répaszínű üstöke kilométerekről magára vonta a tekinteteket.

Ez a Lajos a légynek sem tudott ártani. A virágokat szerette, becsületes ártatlan jóindulatú ember volt. Nem volt jó tanuló, de rossz se, a végtelenségig szelíd és béketűrő jellemként maradt meg az emlékezetemben...

T. Lajos mindezeken túl kövér volt.

Úgyhogy csak idő kérdése volt, mikor találja meg a baj. És ez gyorsan be is következett. Először az osztálya legsutyerákabbjai kezdték el kínozni. Verték, megalázták, szidták, kiröhögték, szekálták. Sosem felejtem el, Lajosék a mi utcánk végén laktak, s egyik alkalommal épp a boltba mentem valamiért, s látom, hogy jönnek az előbb említett túlkoros sutyerákok, s mögöttük ballag Lali is, telepakolva táskákkal. Ezek a tahók vele cipeltették haza a holmijukat. Lali pechjére pont arra laktak, amerre ő.

Lali megpróbáltatásainak itt még nem volt vége. A rossz példa ragadós, és lassan az egész iskola abban lelte örömét, hogy a szerencsétlent szívatta. Nem vagyok éppen büszke rá, sőt eléggé szégyellem is magam miatta, nem egyszer én is csatlakoztam a röhögőkhöz.

Aztán a tornatanár bizalmasan megsúgta Lali osztálytársainak, hogy szerinte azért ilyen nyámnyila, mert homoszexuális.

Valószínűleg nagy megkönnyebbülés lehetett Lajos számára, amikor elvégezte a nyolcadikat, s egy kertészeti szakközépben folytathatta a tanulmányait, ahol végre a kedvenceivel foglalkozhatott. Bár ki tudja, könnyen lehet, hogy ott, a bentlakásos kollégiumban még keményebb megpróbáltatások vártak rá...

Én nem nagyon tudok most úgy ránézni Galambos Lajosra, hogy ne a kövér, puha, szégyenlős, T Lalit lássam magam előtt, akit mindenki annyira szeretett rugdalni.

Annyit még mindenképp szeretnék hozzátenni, hogy pár éve láttam T. Lajos egyik kínzóját Kaposváron. Épp a kukából szedte ki az aznapi ebédjét....

u.i. Kritika jöhet, de a trágár kommentelőket tahótlanítom. Asztalra szarni otthon tessék, ne itt. :-)

u.i.i. Elég fura egy suli volt a mienk, zajlott nálunk egy fura pedagógiai kísérlet is.

знаете вы
что ето чаттануга чучу
знаете вы
что ето бугивуги

Игор сказал Наташенка я иду спят
Наташенка ответила ёб твою мать
давай давай давай
здесь велики кричай
давай давай културная бугивуги

Fonetikusan:

Znájetye vü

Sto éta Chattanooga choo choo

Znájetye vü

Sto éta boogie woogie

Igor szkazal Natasenka já idu szpaty

Natasenka atvetyila job tvaju maty

Davaj davaj davaj

Zgyesz velíki kricsaj

Davaj davaj kultúrnaja boogie woogie

... de egy nemrégi, az Avicii szigetes nagyszínpados koncertjén kesergő cikk kapcsán döntöttem el, hogy megírom a felismerést:  a jelek szerint egy korszak, a nagy sztárok korszaka végérvényesen lezárult a könnyűzenében.

A Sziget felhozatalát tekintve alig sikerült olyan együttesre bukkannom, amelyiknek ismerném a nevét. Ez nyilván betudható az életkoromnak is, de azért nem vagyok teljesen kicsöppenve a dolgokból, a hazai új felhozatalt egész jól ismerem, a külföldiről is vannak fogalmaim, leginkább az alapján, amit a sajtóban olvasok róluk.

Mindemellett valahogy azt érzem, hogy úgy stílus, mint brand szempontjából mintha eltűntek volna a trendek. Nem mai történet ez, kb. a kétezres évek második felétől folyamatosan benne van a levegőben, de mára már teljesen egyértelművé vált, egyetlen trend maradt, a teljes trendtelenség.

A magyar könnyűzenei piac persze ebben is el van maradva, nálunk még van trend, a közel húsz éve lejárt lemez gengszterrep meg a mulatós megy most nagyon, ráadásul teljesen magától működik a folyamat, nem egy felülről irányított valami.

Namost nem nehéz észrevenni, hogy mi áll a dolog mögött. A youtube, és a fájlmegosztók miatt a zeneipar elkezdett egészen másképpen működni. Most tényleg ezer virág virágzik, egy nagy virágos rét az egész zenei paletta, ugyanakkor a rét analógia abból a szempontból is működik, hogy egyik virág sem nő a másik fölé, és a réten nincs vetésforgó, hogy egyik évben mindenhol repce nőjjön, a másikban kukorica.

Most derült csak ki igazán, hogy az ötvenes évektől a kilencvenesekig mennyire döbbenetesen felülről írányított volt mindaz, amit a szabad világ könnyűzenéje jelentett, és amivel egészen széles tömegek mint a lázadás kifejező eszközével azonosultak.

Ebben a tekintetben a szabadság most jött el, és nekem, mint fogyasztónak - fura módon elég nehéz ezzel megbarátkoznom. Holott eddigi életem java része úgy telt, hogy mélységesen megvetettem az aktuális mainstream zenei trendeket. Amikor a pop volt a divat, akkor rock'n'roll-t hallgattam, aztán hard rockot és heavy metált a rap és a hiphop meg rave helyett. Közben mélyen meg voltam győződve az "ellenkultúra" igazáról, holott ez is ugyanolyan mesterséges kreálmány volt mint a mainstream. Mindenesetre a választás örömét megadta, és alternatíva volt, mivel a tévében meg a rádióban nem lehetett Iron Maiden-t meg Judas Priestet látni-hallani, csak Modern Talkingot, meg Duran Duran-t. Meg persze Neotont. :-)

Na szóval ami a trendeket illeti, eddig a bevált séma az volt, hogy puhább és keményebb időszakok váltogatták egymást, a korszakhatárokon pár éves átfedéssel, és amikor az egyik nagyon ment, a háttérben alternatívaként mindig ott volt a másik is, erősen visszaszorulva, de készen arra, hogy kinőjön belőle egy újabb trend, ami leváltja az aktuálisan futót.

Így következett a korában keménynek számító rock'n'roll-ra a lágyabb beat, amit a hardrock váltott fel, azt pedig a disco küldte a kispadra. A disco-t a punk követte, a punkot az új hullám, az új hullámot a hair metal, a hair metalt a rap első korszaka és ugyanakkor a grunge is, Kurt Cobain haláláig. Ezután a pop keményedett, rock puhult. Jött a rave és a hiphop, a gengszter rap, de jött a britpop is, és innen már csak az emo, valamint a new generation punk volt hátra a trendhullámzás kifulladtáig. Azóta tarkarét van, de az a baj, hogy az állóvíz kifejezés is legalább olyan jól illik a jelenlegi helyzetre.

Néha van csobbanás, egy-egy szám a youtube-nak köszönhetően gigasláger lesz, de az előadóknak csak pünkösdi királyságokra futja, lásd Gangnam Style, meg a Szívósszemű Márta :-).

Ha el kezdünk az okokon gondolkodni, persze nem nehéz a miértekre választ kapni. A youtube és a kalózkodás tönkre tette a lemezeladást. A fizetős streaming működik valamennyire, de messze nem hoz annyi pénzt, mint amennyit annó a lemezek hoztak. Ráadásul a streaming egy nagyon jól mérhető valami, és a kiadók, - már amelyik még megmaradt - a trend diktálásáról a trendfigyelésre álltak át. Ez ugyanis sokkal költségtakarékosabb. A trend diktálása óriási pénzekbe kerül. A médiamegjelenés költségei horribilisek, mert a trend kialakítás csak úgy működik, ha az adott stílus tényleg a csapból is folyik. Csakhogy a médiafelületek megtöbbszöröződtek, így ennek kifizetése, pláne ha az ember valami szart akar a bolygó boldogabbik felének lakosságával megetetni, ma már nemcsak hogy nem rentábilis, de szinte lehetetlen is.

A fentebb említett csobbanásoknak persze elég volt a youtube is, mint közvetítő közeg. Ezek a dalok azonban amellett, hogy egyáltalán nem tudtak trendet kialakítani - előadóiknak csak egy vagy Psy esetében mondjuk másfél dobása volt - inkább a tömegízlésre való jó ráhangolódásnak köszönhették a sikerüket, mintsem újszerűségüknek. Jól eltalált dallam mindahány, jó klip, de semmi formabontó újdonság.

Az igazat megvallva a poprock univerzum elég nagy ahhoz, hogy akár évtizedekig is eléljen az emlékeiből.  Nézzük csak a magyar feltörekvő zenekarokat. Vannak hippijeink, rengeteg rapzenekarunk, akik énekelnek is néha - ez a recept mindössze harmincéves. Vannak tankcsapdáink, és van kispálunk is pár, hogy a fő depeche mode imitátorunkat már ne is említsem. Még új Eddánk is van,egyenesen a régi gründolásával. :-) No persze az eredetiek is megvannak még, és úgy néz ki, hogy az igénypalettát ez az összeállítás elég jól le is fedi. Hála Istennek, a Nicki Minaj, Kanye West típusú hiperműmájer viccek nálunk nem tudtak gyökeret ereszteni, ezek semmi eredetiséget sem hordoznak magukban, zeneileg nemhogy nem trendek, de teljességgel értéktelenek.

Viszont olyan még nem volt, hogy a zene evolúciója befagyott volna. Itt van ez az elképesztő médiafelület, az internet, ami kivégezte a régi rendszert. Vannak zenekarok, és előadók - pld. Fluor Tomi, vagy Mr. Busta - akik ezen a platformon váltak sztárokká. Ha az előadoknak sikerült, akkor akár egy trendnek is sikerülhet. Ki tudja?

.

.

Én csak azt remélem, hogy ha lesz új zenei trend, akkor az valami gitárközpontú dolog lesz.

Aki olvassa a blogot, az gondolom sejti, hogy az űrkutatás - azon belül is az űrutazás - igencsak közel áll a szívemhez. A közelmúltban két olyan bejegyzést is írtam, ami valamilyen formában kapcsolódik a kérdéshez. Ezek közül a Newton második és harmadik törvényeit látszólag sértő Cannae drive-ról újabb hír érkezett. Kipróbálták vákumban, és ott is tolóerőt tudott produkálni. A kísérletről tudósító cikkben az általam is valószínűnek tartott virtuális részecske áramlással magyarázták az effektust. Nagyon örültem a hírnek. Bár az effektus gyenge, de most már nem lehet a szokásos módon az asztal alá söpörni. Látszik, hogy foglalkoznak vele, és mivel a kínaiak is kutatnak a témában, jó esély van arra, hogy a verseny meghozza az eredményét. Az örömöm persze akkor volna teljes, ha a Lockheed féle fúziós erőmű is megépülne.

Szóval már korántsem vagyok borúlátó a Mars emberi kolonizációjával kapcsolatban, úgyhogy lépjünk is túl az odajutás problémáján, és foglalkozzunk egy kicsit a Mars emberi életre alkalmassá tételével.

A Mars a nyilvánvaló hasonlóság ellenére azért elég sokban különbözik a Földtől, és ezek a különbségek többnyire a méretéből fakadnak. A bolygó átmérője kb a fele a Földének (a földi 0,533-szerese). Ebből következően a térfogata és a tömege mindössze nyolcada. A felszíne a negyede, a felszíni gravitáció értéke pedig nagyjából 40%-a a földinek.

Amit biztosan tudunk, az az, hogy felszínét egykor jelentős mennyiségű víz borította, és mágneses tere is volt. Mára a víz jó része eltűnt, a mágneses mezőnek igen csekély maradványai fedezhetőek fel nagyobb vastartalmú vidékek környékén.

A Mars kihűlt. Legalábbis annyira, hogy a vulkanizmus gyakorlatilag megszűnt, a belső vasmag pörgése pedig szinkronizálódott a bolygó pörgésével, ez vezetett aztán a mágneses mező megszűnéséhez.

A mágneses mező megszűnésével nem volt semmilyen erő, amely a napsugárzástól "feltüzelt" gázatomokat a bolygóhoz visszatérítse. Ha a molekula elérte a szökési sebességet, akkor az bizony elhagyta a Marsot. Márpedig ez a szökési sebesség eleve a földiének a fele, tehát kevesebb sugárzás elég az eléréséhez.

Némileg árnyalja a képet, hogy a Mars távolsága a Naptól másfélszer annyi, mint a Földé, így nagyjából az itteni sugárzás 44%-a éri az ottani molekulákat. 

A Földön az történik, hogy ha egy légköri molekulát telibe kap a napból jövő sugárzás, akkor az ionizálódik ( kettő vagy több töltött részecskére szakad) és lendületet nyer. A lendület elég lehet ahhoz, hogy a keletkezett ionok Földet elhagyó pályára álljanak. Ugyanakkor a töltésük miatt kölcsönhatásba lépnek a Föld mágneses mezőjével, amely eltéríti, pontosabban a sarkokhoz vezető spirális pályára kényszeríti őket, így visszajutnak a légkörbe, ahol ismét semleges molekula lesz belőlük rekombinációval.

Ez az a folyamat, ami a Marson megszűnt, és ezért vesztette el az a légkörét.

A légköri nyomás ma a földiének csupán egy százaléka, míg amikor még volt mágneses tere a bolygónak, akkor nagyobb volt a földinél. Őszintén szólva elég meglepő, hogy a leszállóegységek a rendkívül ritka atmoszféra ellenére mégis tudnak ejtőernyőt használni. 

Az alacsony nyomás elősegítette a víz párolgását, illetve a sarki jég szublimációját, így aztán a felszíni óceán - amely egykor a bolygó kb. felét borította - eltűnt. Ami megmaradt belőle, az annak köszönheti, hogy a kiszáradt vidékeken feltámadt porviharok betemették a megfagyott vizet, s így az már nem tudott tovább párologni.

Ezért ha az lenne a szándékunk, hogy a Marsot terraformáljuk - azaz a földiéhez hasonló körülményeket állítsunk elő rajta, akkor a legfontosabb dolgunk egy bolygót védő mágneses védőpajzs kialakítása kell, hogy legyen.

No, ez nem lesz egyszerű feladat, mégha nem is lehetetlen. Nyilvánvalóan a bolygó belső magját nem tudjuk újra aktivizálni, ezért a felszínen kell kialakítanunk egy óriási, egész bolygót behálózó tekercset.

Az óriási áramerősség miatt célszerűen szupravezetőket kell alkalmaznunk. A jó hír az, hogy a tekercsben keringő áramról nem kell gondoskodnunk. Az első napszél létre fogja azt hozni. A mágneses tér nem lesz stabil, mind értéke, mind iránya folyton ingadozni fog a naptevékenység függvényében, de a funkcióját így is el fogja látni.

A mágneses mezővel biztosítottuk, hogy a kínnal-keservel  újra előállított légkörünk ne tűnjön el. Úgyhogy akkor nézzük ezt a légkört.

Praktikusan a legjobban akkor járnánk, ha a légkör ugyanolyan volna mint a Földön. Ehhez oxigén és nitrogén kell. Mivel a Marson van egy rakás jég, és széndioxid, az oxigén kisebb erőfeszítéssel előállítható a helyben talált anyagokból.

Sokkal nagyobb probléma a nitrogén. Ami a földi légkör négyötödét alkotja, és bár a mi anyagcserénkben nem vesz részt, azonban a növények, egysejtűek közül több is felveszi, s az így tud eljutni a bioszféra többi részére.

Nitrogén nélkül nem létezik élet, a DNS tele van nitrogén atomokkal, a fehérjékről nem is beszélve.

A gond az, hogy a Marson nincs túl sok nitrogén. Valamennyi akad, és a múltban valószínűleg több volt, csakhát a nitrogén atom könnyebb az oxigénnél, ezért még könnyebben elhagyta az egykori marsi légkört, mint az oxigén.

A csillagközi térben nem ritka a nitrogén, a gázóriásaink óriási mennyiségű ammóniát tartalmaznak, de azt a Marsra szállítani - nos ez a közeljövőben nem igazán valósítható meg, ha reálisan szemléljük a lehetőségeinket.

Ami esetleg szóba jöhet, azok az üstökösök, illetve aszteroidák. Vízre amúgy is szükség lenne, és a kisbolygó övezetben vannak jégaszteroidák, amelyek elég sok fagyott ammóniát is tartalmaznak. Ezen űrbéli testek pályája a Mars és a Jupiter között helyezkedik el, úgyhogy nem reménytelen párat közülük Marssal ütköző pályára állítani. Így két legyet is ütnénk egy csapásra. Egyrészt a marsi vízkészletet növelnénk, másrészt a légkör kialakításához, és a nitrogén ciklushoz szükséges nitrogént is biztosítanánk. A meteoritokra telepített atomerőművekkel üzemeltetett ionhajtóművekkel pár évtized alatt kivitelezhető lenne megfelelő mennyiségű aszteroida Marshoz juttatása, viszont ez a metódus azzal a következménnyel járna, hogy bármi más átalakító tevékenységet csakis a bombázás után lehetne elkezdeni. Mivel ha érdemben akarjuk a viszonyokat megváltoztatni, akkor a dínók pusztulását okozó meteorithoz mérhető jégdarabokat kell a Marshoz hozzávágni.

Ami aztán évtizedekig húzódó sötétséget borít majd a bolygóra.

Szóval ha Elon Musk - a Tesla Inc. alapítója - továbbra is ragaszkodik ahhoz, hogy a Marson akar meghalni, akkor egy dologban biztosak lehetünk. Ez nem a szabad ég alatt fog megtörténni.

Basically it is not a technical blog, furthermore its language is hungarian but sometimes I make exception. Especially in cases when the subject expects wider interest than it can get in Hungary.

I am an amateur guitarist. I started this hobby when I was teenager. The lack of money and the fact that I lived in countryside forced me to learn how to build effect pedals for my guitar on my own. Of course I started with copying simple and well known circuits, but slowly my interest turned to create my own ideas. I made more than hundred distortion circuit, each of them differs from the others. Later I had enough of distortions so I made octaver, phaser and wah pedals either.

As for the wah pedals, I built almost every kind of design. I mean Crybaby variants, T filter schemas, Wien bridge circuits. Actually there was only two what I really liked. These are the original Crybaby and a very tricky T filter circuit. The second one had a huge advantage upon the Crybaby circuit. It did not need coil for working.

Coils around the necessary value (660 mH) are not easy to get, or at least it was the case where and when I made my attempts. Nowadays you can buy them on internet, but these are not that usual cheap component we have used to. 

Due to I prefer a little bit more the sound of Crybaby I decided to modernize this circuit. First I set criteria for my redesigning experiment.

1. The circuit must be based on the original Crybaby circuit.

2. The coil must be replaced by an RC based solution. (R: resistors, C: capacitors - these are easy to get). Obviously we have to use gyrator.

3. As gyrators are built of OpAmp integrated circuit and RC parts, it is quite plausible that we should use OpAmps instead of transistors in the other part of the redesigned Crybaby circuit too.

4. As my capabilities to create cogwheel mechanic are extremely limited, the circuit should be tuned by optoelectronic way. Plausible by LED and photo resistor. Shadowing is way easier to make than turning a potentiometer's axis by foot via mechanic cogwheel and cog lat.

First let's see the original CryBaby circuit.

 I decided replacing the transistors to opamps first. It is not as easy one can think. The original circuit has a tricky bias feedback from the collector of Q1 through the coil and the 1.5K resistor to Q1 base. In the same time the coil is part of a paralel RLC filter which consists of the 1.5K resistor, the coil, the 33k resistor and the 0.01uF capacitor which is connected  to the emitter of Q2. That is not easy to transform this biased circuit to one that uses opamps. Well, it is not entirely true. Q2 is replacable without any trick. Let's see.

The remained transistor is though. Let's see why. 

It's biased by negative feedback from its collector through the 470k resistor, the coil, and the 1.5k resistor. In these configuration - I mean with these emitter and collector resistors - its maximal gain is about 50x.

Other problem is that this biasing is good for a transistor but drives opamp out of its working range. Opamps usually should be biased to the center of their working voltage range. In this case we use 9V battery, so it means that practically we have to bias the opamps to 4.5V.

Furthermore replacing a transistor to an opamp - which amplifies the signal more than hundred thousand times instead of a couple of hundreds - we can be sure it will effect drastically the frequency characteristic..

I modeled the whole process in Tina - which is a very good and free (with limitations) circuit designer and modeling program. I found that after replacing the first transistor with an opamp the circuit did not work as bandfilter (this is the key of wah effect) at all rather a distortion. So I decided to limit the gain of the opamp by negative feedback. I used the opamp in phase inverter mode according to the transistor's working mode - so I set its gain to 51x by using a 5.1Megaohm resistor and another 100Kohm. The last mentioned resistor leads the signal to the inverting input of opamp and the 5.1M also leads the feedback from the opamp's output to its inverting input.

My next task was taking care of biasing. As I previously mentioned, the opamps should be biased to 4.5V. To set this we need two resistor voltage divider between 0V and 9V. At its joining point we get 4.5V what I connected to the non inverting input of the opamp. The inverting input follows this value too through the negative feeadback I previously mentioned.

I checked the frequency characteristic and found that it now works as bandfilter again and the transfer characteristic is just like the original CryBaby.

So ladies and gentleman, here is an opamp based crybaby clone! One point of my list is checked.

 Now let'see the problem of coil. Generally coils made of copper wire and usually wrapped around a ferrit core. Thus their ohmic resistance is quite low. In our example it is about 10...30 ohm. Coils can be emulated by active electronic component coupled with resistors and capacitance. Actually capacitors behave opposite than coils, their resistance decrease when frequency is increasing. With proper configuration this behaviour's opposite can be projected to a resistor which behaves very similar to coils after that. This configuration is called as gyrator. There are many type of gyrators, most of them are too complicated to use in our cry baby model.

Fortunately we can use some simplification. Though it is not so obvious but in our case the coil is actually connected to the ground. True, there is a 4.7u capacitor between the coil and the ground but do not let us be fooled. Its role is only to separate the transistor's DC bias feedback loop from ground. In AC point of view it behaves as shortcut. Especially in the frequency range we are interested in. Remember, capacitor's resistance decrease with increasing frequency. A 4.7uF capacitor's resistance is negligible in this configuration above a 100 Hz compared to the other components resistance .

It means that we can use a very simple gyrator arrangement see below.

 
Ok, we are half ready. Now we have to figure out how to replace the actual coil with this. First we must bias our gyrator. Fortunately it is not as hard as it seems first. Note that the 4.7uF capacitor I mentioned earlier behaves like a shortcut to ground. It means that I can connect it to the gyrator's 22k resistor lower part as ground. In the other hand from DC point of view the capacitor upper part could be charged to 4.5V from the output of the first opamp via a 470k resistor. It is very similar to the original arrangement as the opamp's output acts the same role what the original transistor's collector, and the bias goes to the capacitor just like in the original and goes through the coil as here the gyrator. Then it finds it's way through the 1.5k resistor to the base of the transistor just like here to the input of the reduced amplifying opamp's input. See below how it is arranged.

We are almost ready. Let's check its characteristic. The original Crybaby sweeps the 250Hz to 2000Hz range when you step on the pedal. This circuit is doing the same. Great. What it lacks is a magic factor, the Q. Q means quality here, actually Q has strong correlation with bandwidth of the bandpass filter, and the gain of the resonant frequency. Graphically I can describe Q as sharpness of the frequency characteristic curve.

This is the frequency response of the original Crybaby at upper pedal setting (growl):

And see our circuit's with gyrator:

 The difference is obvious. The gyrator has tenfold higher serial resistance than the original Crybaby's coil so the sharpness of the frequency characteristic is way worse. Also the amplification factor is weaker at resonance frequency.

This is the point when experimenters usually give up the idea of replacing the coil with gyrator.

Actually either I did it. I started to develop this circuit twenty four years ago. True, there was no Tina or other modeling software then and I had only a Sinclair ZX Spectrum computer in those years.

I have had Tina for seventeen years but I focused my efforts to special MOSFET power amplifiers.  I have found what I seek in that subject so I turned my vision back to guitar effects. So I picked up the gyrator wah thread again. Fortunately my knowledge developed comparing to that I had at my first attempts. And now I already know tricks.

I do not deny, it is probably true that it is almost impossible to make a good crybaby with gyrator. 

But again - I developed tricks. I managed to improve the qyrator circuit a little bit to get what I want.

To understand this we must discuss the working method of our gyrator. So let's check again the scheme:

What we see is that there is a capacitor which is connected to the non inverting input of the opamp. Also we have a resistor here what is connected to the ground. As the frequency is increasing the resistance of the capacitor decreases so the signal at the non inverting input gets closer to the signal at the input of the whole circuit. Can you follow me?

So at higher frequencies the non inverting gate of the opamp follows better the original signal thus the output of the opamp does the same. It means that in high frequencies the signal is almost the same at the two end of R1. It means that the higher the frequency the lower current flows through R1. Great. It behaves just like coils.

So somehow I need to improve this attribute of our gyrator. Fortunately I can do that. The goal is that the circuit must keep its frequency response and should increase the current flow as expected. In this case from outer view the circuit would behave like it has less serial resistance because more current would flow by the same input signal.

The basic gyrator's opamp's gain is unity. If we turn it to higher than one then extra current has to flow through R1 due to the higher potential difference. 

We have to be very careful. If the gain of the opamp becomes too much then the resistance of R1 will become virtually negative and the circuit will lose the ability to emulate coils.

I found that a very little rising in the gain effectively decreases the apparent serial resistance of our gyrator. Actually the gain factor here is 1.039. That does the trick.

That final values for the necessary 660 mH coil replacement and the configuration can be seen below:

Now let'see the frequency response.

Well, that is quite good. The shape could be even better with precise tuning capacitor and resistor values but I think this result is still acceptable with these values. It really sounds like the original.

Now I complete three point of four. One remained, the optical tuning. Though mechanically it is way more simple than the cog wheeled potentiometer and practically noise free, in the other hand there are some disadvantages either.

All optical tuning circuit use photo resistors and LEDs. The problem is, that photo resistors are not perfect for controlling. They have relatively high resistance even at full illumination. Also their resistance is not enough high at full dark. Even they show some delay in following changes of illuminaton. Fortunately this delay is quite small and indifferent in our practice of tuning wah pedals.

So the main problem is the control range of resistance change is too narrow. Potentiometers are way better in this task. What to do now?

The solution is relatively simple, but we must understand first, how Crybaby tuning works.

 I previously mentioned that the Crybaby circuit is actually a band pass filter. There are many bandpass filter topology, both active and passive. Crybaby is an active LC filter where the capacitor is tuned electrically. Filtering happens in front of the first electric component provided by passive components. The role of the active component ( transistor) is to amplify and to create reversed phase signal at the other end of the filtering capacitor (10n) to emulate higher capacitance - depending on the potmeter setting. The higher reversed phase signal gets to the second transistor the higher capacitance is showed by the capacitor from the emitter of this transistor.

So our goal is to control the signal level what gets from the collector of the first transistor to the base of the second transistor. Actually in the new circuit it means controlling the level of signal from the first opamp's output getting to the second one's input. Let me note that we use TL071 opamps (or a TL074 quad opamp IC) which have jFet inputs. What is important, we must control this signal totally. For higher frequencies we need to block entirely the signal getting to the second opamp. For low frequencies we need to pass the full signal to the second opamp. The limitations of photo resistors don't let them to be suitable for this requirement so we needed to find another solution. I decided to use a voltage divider, where the lower resistor is a junction FET. Its channel resistance can vary in extremely wide range from 500 ohm to Gigaohms depending on its gate-source bias voltage. It has minimal resistance between the drain and the source when gate-source voltage is zero or greater and maximal (practically infinite) when the gate source voltage around or less -2V.

So we can control this element by negative voltage. In the other hand we have positive voltage range from the ground to 9V so we create a virtual ground at 4.5V using an opamp which non inverting input is set to 4.5 V so its output is on the same voltage. In advance this virtual ground gives the correct bias for the whole Crybaby circuit so it has double usage. 

Back to the signal control. We connect the controller jFet's source on the virtual ground (4.5V) so we can drive its gate by lower voltage in the lower 4.5V range of the original 9V supply voltage. Great. For the controlling voltage now we can use our photo resistor as a lower component of another voltage divider. Its lowest resistance in full illuminating is about 8 kohm. In total absence of light its resistance is about 500kohm. Thus we have to use a 10 kohm resistor as the voltage controller upper member. At full dark the photo resistor's resistance becomes 500 kohm thus the control voltage is almost 4.5V which is equal to the virtual ground's value which is the jFet source value also. In this case the FET is open and it shunts the signal to the virtual ground instead of letting it to the second opamp. In total illuminating the photo resistor's resistance is about 8 kohm which set the controller voltage to 2.25 V lower than the virtual ground voltage. It closes the jFet so it lets the signal pass to the second opamp. In intermediate setting part of the signal is shunted, other part is passed. Just like the potentiometer do in the original circuit.

After solving the problem of optical control I made three minor change. First I changed the 100k resistor which is paralel with the gyrator to 1M. It sharpens the bandpass curve a little bit.

Second I changed the first opamp configuration from inverting to non-inverting mode by choose its non-inverting input instead of the inverting one. Meanwhile I did the opposite with the second opamp because this circuit works only if the signal's phase is inverted before it gets to the 10n filtering feedback capacitor.

Third I put a source follover jFet stage before the whole circuit to avoid tone sucking what is an unpleasant disadvantage of basic crybaby circuit.

Now let's see the completed scheme:

This is a fully functioning circuit what sounds very close to the original Crybaby wah. Powered by  9V battery.

At last some words about optical tuning. As I mentioned above, it works by shadowing. Practically it means that we put the photo resistor into a black tube. At the other end of the tube there is a bright green LED. Yes, green due to the photo resistor's peak sensivity is at 540nm wavelength of light. That means we have to use green LED to  provide such a light. During tuning we move a thin metal sheet between the LED and the photo resistor. It contains a triangle shaped hole. Depending on what part of the hole is between the two element different amount of light is blocked which drives the photo resistor's resistance. See below.
 

This is a fully functioning circuit what sounds very close to the original Crybaby wah. Powered by  9V battery. Good luck for constructing and sorry about my bad english.

p.s. I am planning to publish the circuit board for this schematic, just don't know how to export size keeping pcb layout from my free pcb designer software. Anyway here is a mounting schem.

Elnézést a trágár szóhasználatért, de ez most másképp nem megy.

Mai rövid bejegyzésem azzal a feladattal próbál megbirkózni, hogy utánajárjon ezen népszerű káromkodás eredetének.

Ennek oka pedig az,  hogy eme trágár mondat egyáltalán nem arról szólt eredetileg, amire manapság gondolunk. Képzeletünk nyilván könnyedén vizualizálja a benne rejlő műveletet, a valóság azonban az, hogy a felszólításnak eredetileg semmi köze se volt a lovakhoz.

A lófasz itt ugyanis valójában a lofat módosult alakja. A lofat pedig egy török szó. Maga a káromkodás is a török korból való, a végvári vitézek gyakran mondogatták egymásnak. A törökök aztán eltűntek, az idegen szóval pedig a magyar köznyelv nem tudott mit kezdeni. Így lett a lofatból lófasz.

S hogy mit jelent magyarul a lofat?

Karót.

Kezditek kapisgálni?

A karóbahúzás ugyebár a törökök egyik kedvenc kivégzési módja volt, még ha nem is ők voltak az eljárás kifejlesztői.

A műfaj vitathatatlan bajnoka Havasalföldön látta meg a napvilágot. Egykori szomszédunk, Vlad Tepes, azaz Drakula fejlesztette az eljárást tökélyre  - nagymértékben épp a török foglyokra támaszkodva. Szükségesnek tartom megjegyezni, hogy nevében a Tepes szó kifejezetten erre a kedvenc tevékenységére utal.

Ennek fényében a mai káromkodás mindössze egy szelíd eufémizmusnak tűnik az eredeti jelentéséhez képest.

A "Naki történetek" egy többrészes esszé. Az első rész itt található.

Ezen a vidéken a falvak többnyire domboldalakon épülnek fel, ezért a főutcáknak mindig van egy "hegyfelőli" meg egy "völgyfelőli" oldala. Ennek praktikus okai vannak. A völgyek általában mocsarasak, inkább csak legeltetésre, kaszálónak valók, vagy halastavakat duzzasztanak bennük. A szigeteletlen, döngölt agyag falú parasztházakat nem volt értelme ilyen nedves talajra építeni, hamar szétestek volna. A dombtetők pedig azért nem voltak jók, mert a kutakat túl mélyre kellett volna fúrni, hogy vízhez jussanak. Így kompromisszumként a domboldal maradt, melynek az az előnye is megvolt, hogy a csapadék lefolyt róla.

A falu utcáiba az ötvenes években vezették be a villanyt. A villanyoszlopokon tölcsér alakú hangszórók voltak. Elég magasra tették őket ahhoz, hogy ne lopják el, s ez azzal az előnnyel is járt, hogy messzebbről lehetett őket hallani. A hetvenes években még naponta egyszer bemondtak valami okosságot rajta, aztán ahogy átértünk a nyolcvanasokba, ez a helyzet megváltozott, a hangszórók elhallgattak. Le is szerelték őket.

A faluban négy bolt is volt. Tőlünk két házra volt a legnagyobb, igazi vegyesbolt, ahol borászati kellékektől kezdve a szöveteken, lakatokon, vegyiárukon keresztül az élelmiszerekig mindent lehetett kapni. Ignác volt a boltos neve, de az egész falu csak Nácinak hívta. Ez nekem akkoriban elég fura volt, az iskolában ugyanis azt tanították, hogy a nácik gonoszok.

Náci arról volt nevezetes, hogy nem volt érdemes gyerekeket küldeni hozzá vásárolni, mert mindig átverte őket a visszajáróval. Olyan igazi szocialista kisember volt, mindig a nyerészkedésen járt az esze, erkölcsi aggályai nem voltak. A falusiak meg alkalmazkodtak. Vagy kiszámolták előre a pénzt a gyereknek, vagy maguk mentek a boltba.

A bolt mellett volt a kocsma, a falu egyik központi helye. Volt egy presszó is a Tanácsháza mellett, de oda az elit járt, míg a kocsmába elsősorban a téesz dolgozói. Máig nem felejtem el, amikor bementem egyszer csokiért, s míg a pultnál vártam, hogy sorra kerüljek, bejött egy fiatal férfi, aki valahonnan szerzett magának egy bőrkalapot, aminek a szélét üggyel bajjal felhajtogatta. Az egyik asztaltól rögtön odaszóltak neki:

- Na mi van te kamboj?

Mi pedig napokig röhögtünk a bátyámmal, hogy ezek még azt se tudják, hogy kell kiejteni a cowboy-t. Hiába, mi már csak ilyen felvilágosult gyerekek voltunk. :-)

A kocsma mögött kuglipálya volt, ahol esténként nagy bulit csapott a falu krémje. Mi ugyebár közel laktunk, s nem tetszett a részeg ordítozás, ezért megvártuk a sötétedést, aztán csúzlival a levegőbe lőttünk, úgy, hogy a lövedékek röppályája kb. a kuglizóknál érjen véget. Hamar lebuktunk, máig sem értem hogy hogyan, hiszen vágni lehetett a sötétséget az udvarunkban. Mégis megláttak valahogy, ezért aztán ezirányú szórakozásunknak vége is szakadt.

A mama kertje a völgy felé lejtett. ennek az alján folyt a korábbi részben már említett Nagyárok, ami tulajdonképpen egy elég bővízű patak. A két partján kisebb töltés magasodik. Nagyanyám mesélte, hogy amikor még az Eszterházy hercegeké volt a vidék, a falu lakosságának - köztük dédapámnak is - pár évente ki kellett tisztítani a patak medrét, és az iszapot ilyenkor mindig az árokpartra hányták, amiből szép lassan egy töltés kerekedett. Ennek megvolt az az előnye, hogy a patak nem öntötte el tavasszal a rétet. Aztán feljebb gátat építettek rá, hogy halastavat csináljanak, és attól kezdve a gát alatti részen a talajvíz annyira feljött, hogy csak nagyon forró nyarakon szűnt meg a sár. Egy másik patak (Sári patak) is folyt akkoriban a kert alatt, de ezt aztán feljebb becsatlakoztatták a Nagyárokba. Ez a csatlakozási pont volt az egyik kedvenc horgászhelyünk. Tenyérnél nagyobb halat sose fogtunk itt, de a snecik úgy jöttek a horogra, hogy alig győztük kikapkodni a vízből. Amikor meleg volt az idő, gyakran belementünk a vízbe mi is, ami maximum combig ért. Elég sok volt benne a kagyló, de az emberben egy idő után kialakul egy óvatos reflex, ami megvédi attól, hogy ránehézkedjen arra a lábra, ami alatt kagyló van. A patak partoldalában vízalatti üregekben méretes rákok tanyáztak, az elsőtől, amit megláttunk, úgy megijedtünk, hogy kiugrottunk a vízből. A patak partja sajnos sok helyen tele volt szeméttel. Megfigyeltem, hogy a vidéki emberek jelentős része előszeretettel hordja a szemetet az erdőkbe, és a patakpartokra. Bár én is vidéki gyerek vagyok, de sosem éreztem ilyen késztetést, pedig rengeteget jártam erdőben is, patakpartokon is. Olyan is előfordult, hogy egy rozsdás babakocsit találtam a fák között egy gombászás alkalmával minimum tíz kilométerre a legközelebbi lakott településtől. Hogy miért kellett elhozni ilyen messzire? Érthetetlen.

Pár száz évvel korábban a Nagyárokon több vízimalom is üzemelt. Mivel a patak esése kicsi volt, ezért eltereléssel oldották meg ezek működését. Alapjáraton ugyebár a patak a völgyek közepén, alján folyt. A molnárok azonban a vízfolyás egy felsőbb szakaszánál elkezdtek új medret ásni a domboldalban, ami lejjebb már egész komoly szintkülönbséget eredményezett az eredeti és a mesterséges meder között, s ezzel már meg lehetett hajtani a malomkereket. Ezek a malmok már apám gyerekkorában sem voltak meg, de akkoriban pár rom, meg a malomárok nyomai még láthatóak voltak. Apámék még ásatásokat is végeztek a szőlőhegy alatt, aminek az eredménye egy föld alól kibányászott méretes tölgyfa gerenda volt, amiből dédapám egy gyaluasztalt csináltatott. Ez máig megvan anyukáméknál, a műhelyben. A felszíne olyan tömör, mintha műanyagból lenne. Gondolom ez a százéves földalatti "pácolás" eredménye. A malmot egyébiránt az ezerhétszázas években készült osztrák katonai felmérés térképein magam is felfedeztem.

A miliő a faluban látszólag békés volt. Az indulatok a felszín alatt izzottak. A Nakiak - csakúgy mint a Fekete István Göllei emberei - nagyon tudtak haragot tartani. S az ilyen évtizedeken átívelő ellenségeskedéseknek sokszor annyi volt az oka, hogy valaki elfelejtett visszaköszönni, vagy mondjuk nem adott kóstolót disznóvágáskor. Az én nagyanyám a tulajdon testvérével sem beszélt tíz évig, annyira összekaptak valami örökségi ügyön. Vagy például egy nyaraláskor eleinte sokat játszottunk a mamától pár házra lakó egyik néni unokájával, aztán valami történt, és nem mehettünk át többet. Bizonyára valami pletyka az én nagyanyám fülébe jutott, amit zokon vett.

Nézzük csak, mit érdemes még tudni a faluról. A község történelme az Árpád korban kezdődik. Egy vár volt itt a környéken, amit Nosztán várának hívtak. A falut meg Villa Nekuként említik a korabeli okiratokban. Több mint valószínű, hogy a honfoglaló Nyék törzs szállásterületéhez tartozott, innen a név. Ami a várat illeti, annak helyét a mai községtől északra, a halastó és a Sári patak közti dombhátra teszi Miklós Zsuzsa régész, akivel emailben sikerült felvennem a kapcsolatot. Pár évvel ezelőtt a googlemapson kora tavasszal készült képek voltak fenn a vidékről. Ez azért fontos, mert ilyenkor a növényzet még nem jelenik meg, s a szántóföldeken remekül elkülönülnek a föld árnyalatai. Azt tudni kell, hogy a bolygatott föld színe mindig eltér a környezetétől. Sajnos a mostani képeken már dús vegetáció borítja a talajt, de az akkor felfedezett helyeket bejelöltem, és a felfedezéseimmel kapcsolatban kerestem meg Miklós Zsuzsát. Ő megerősítette, hogy az a fura, kör alakú elszíneződés a halastó partjánál valóban az egykori Naki vár helyét jelöli. Az ő módszere egyébként a repülőről való légi felderítés volt, én meg ugye műholdképek alapján azonosítottam be érdekes helyeket, szóval hasonló megközelítéssel vizsgáltuk a vidéket. A dolog pikantériája, hogy a terepen szabad szemmel semmi se látszik. Apám viszont említette, hogy amikor a halastó töltéséhez az agyagot bányászták ki a domboldalból, akkor találtak régi cserepeket.

A kör alakú elszíneződést kell a képen figyelni, ott volt a vár.

A képet kissé zavarossá tesz, hogy a falutól délkeletre található egy Nosztánypuszta nevű hely, ami ráadásul rendkívül közel fekszik az egykori Iovia római erődhöz, aminek a felszínen maradványai ugyan már nem találhatóak, de műholdképről könnyen beazonosítható. 

A középkori falu sem ott volt, ahol a mai, hanem valahol a vár mellett helyezkedhetett el. Az egykori templom legalábbis arra volt. 

A halastó másik oldalán egy mára már nem létező másik falu feküdt, a középkori Merzse. Ennek emlékét a ma már Nakhoz tartozó - szőlőhegy, a Mersi hegy őrzi. Nagyanyámnak volt ott földje, az unokatestvérének pedig pincéje, amelynek ásása során egy római feliratos kőre bukkantak.

Ami a falu nevét illet, a fent említetteken túl számos tréfára adott lehetőséget azzal, hogy egy raggal is megegyezik. A nyaralások alatt többször is találkoztunk egy bácsival, aki mindig azzal jött, hogy látott három nyulat, és azt is tudja, hogy hol vannak. Amikor rákérdeztünk, mindig a falu felé mutatott, majd nevetve továbbállt. Eltartott egy ideig, amíg rájöttünk, hogy mi ebben a poén.

Amíg élt a dédapám, a szőlőhegyen természetesen szőlő termett, mert hogy ópapa nagy borfogyasztó volt. Sajnos csupa direkttermő szőlője volt, aminek az ízét akkoriban nem szerettem, a bort meg mégúgyse. Direkttermő ide vagy oda, ópapa kilencven évig élt, úgy hogy pipázott, reggelire pálinkát ivott egy gerezd fokhagyma mellé, és igen nagy előszeretettel fogyasztott olyan koleszterin növelő dolgokat, mint szalonna, kolbász, sonka. Mondjuk a képlethez persze az is hozzátartozik, hogy még öregen is dolgozott a ház körül, húst általában csak hétvégén evett, s amit megevett, azt nagyrészt maga termelte meg, vegyszerek és egyéb újmódi huncutságok nélkül. Még kendert is termesztettek, amiből a ruháikat készítették rokkával, meg a többi eszközzel, ami ehhez kell. Ilyenekkel ugyanis fel voltak szerelve.

A kendert a falutól keletre levő kispatak medrében kialakított kis tavacskában áztatta az egész falu, azon praktikus megfontolásból, hogy a kenderből kiázó kannabisz ne kerüljön halastó vizébe, ugyanis ártott a halaknak. Ebből arra következtetek, hogy az akkori kendernél még nem vigyáztak arra, hogy ne legyen benne drog. No nem mintha érdekelte volna őket, ópapának fogalma se volt róla, hogy ezt élvezeti célokra is használják máshol.

Ópapa egyébiránt háborús veterán volt, megjárta Isonzót, túlélte a Piave melletti csatát, ahol golyót kapott. Ez a golyó, amely a mellkasánál találta el, ötven év múlva a csípőjénél távozott a  szervezetéből. Egyszercsak nagyon elkezdett viszketni egy helyen a bőre, meg is duzzadt, s addig vakargatta, amíg előbukkan a betokosodott golyó.

A sebesülése után a Balatonboglári hadifogolytáborban lett őr, ahol olyan jó viszonyba került az orosz foglyokkal, hogy azok még egy spéci faládát is csináltak neki. A láda úgy nézett ki, mintha az Ezeregy Éjszaka meséiből került volna elő. Az oroszok felmelegítettek különböző színű üvegeket, majd hideg vízbe mártották, így darabos üvegtörmelék lett belőlük, ami nem vágja el az ember kezét. Ezt ragasztották rá a ládára különféle mintákban. Ópapa hazahozta a ládát a kislányainak, a láda aztán túlélte a két világháborút, apám felfedező hajlamait, míg végül az én kémiai laboratóriumomban halálozott el, már nem emlékszem, hogy pontosan hogyan. Egy ideig csúzligolyókat tároltam benne, ez biztos, de szerintem a vesztét az okozta, hogy egy ideig elástam, benne a kincseimmel. A föld nedvessége aztán megadta a kegyelemdöfést a fának.

Másik ilyen kincsem egy hatalmas szívalakú rozsdás lakat volt, még ópapa borospincéjének az ajtajáról. Sajnos kulcs nem volt hozzá, de pontosan úgy nézett ki, mint amilyen a Pillangó című könyv borítóján volt. A borospincét sajnos valakik felgyújtották, és nagyjából ez a lakat az egyetlen, ami maradt belőle. Valahol anyukámnál még mindig megvan, ha nyáron lenn leszek nála a gyerekekkel, megkeresem.

A szőlőhegyet nagyon szerettem. A szántás szélén volt egy cseresznyefa, ami egy madár által odapottyantott magból nőtt ki, és nagyon finom fűszeres íze volt a termésének. Feltehetőleg valamiféle vadcseresznye lehetett. Ha érés idején voltunk nyaralni, gyakran kinéztünk oda kalandozásaink közepette, és degeszre tömtük magunkat. 

A telekszomszédnak még megvolt a szőlője, s pár körtefája is. Ahogy a fán legeltünk, csipogó hangra figyeltünk fel, ami a körtefák felől jött. Hamarosan megtaláltuk a hang forrását, a körtefán levő odúban madárfiókák laktak. Mivel az odú szája nagyon szűk volt, s nem fért be a kezünk, rögtön nekiláttunk a nálunk levő zsebkésekkel kifaragni. Ebben az időben két dolog volt, ami mindig ott volt a zsebünkben, a zsebkés, és a csúzli. No meg pár darab kő, szükség esetére.

Hamarosan eljutottunk odáig, hogy a kezünket be tudtuk dugni az odúba. Három kis seregélyfióka került elő a lyuk mélyéből, szegény anyukájuk eközben kétségbeesetten körözött a környéken.

Szeretném azt hinni, hogy ezután visszatettük a madarakat a fészekbe, de igazság szerint nem emlékszem, mi lett velük. Tudom, hogy a gyerekek kegyetlenek, mi is azok voltunk, ráadásul a seregélyt kártevőnek tartottuk, szóval lehet, hogy a fiókák nem úszták meg élve a kalandot. Ha így történt, azt mai felnőtt fejjel borzasztóan sajnálom. :-(

Folyt. köv.