A "Naki történetek" egy többrészes esszé. Az első rész itt található.

Ezen a vidéken a falvak többnyire domboldalakon épülnek fel, ezért a főutcáknak mindig van egy "hegyfelőli" meg egy "völgyfelőli" oldala. Ennek praktikus okai vannak. A völgyek általában mocsarasak, inkább csak legeltetésre, kaszálónak valók, vagy halastavakat duzzasztanak bennük. A szigeteletlen, döngölt agyag falú parasztházakat nem volt értelme ilyen nedves talajra építeni, hamar szétestek volna. A dombtetők pedig azért nem voltak jók, mert a kutakat túl mélyre kellett volna fúrni, hogy vízhez jussanak. Így kompromisszumként a domboldal maradt, melynek az az előnye is megvolt, hogy a csapadék lefolyt róla.

A falu utcáiba az ötvenes években vezették be a villanyt. A villanyoszlopokon tölcsér alakú hangszórók voltak. Elég magasra tették őket ahhoz, hogy ne lopják el, s ez azzal az előnnyel is járt, hogy messzebbről lehetett őket hallani. A hetvenes években még naponta egyszer bemondtak valami okosságot rajta, aztán ahogy átértünk a nyolcvanasokba, ez a helyzet megváltozott, a hangszórók elhallgattak. Le is szerelték őket.

A faluban négy bolt is volt. Tőlünk két házra volt a legnagyobb, igazi vegyesbolt, ahol borászati kellékektől kezdve a szöveteken, lakatokon, vegyiárukon keresztül az élelmiszerekig mindent lehetett kapni. Ignác volt a boltos neve, de az egész falu csak Nácinak hívta. Ez nekem akkoriban elég fura volt, az iskolában ugyanis azt tanították, hogy a nácik gonoszok.

Náci arról volt nevezetes, hogy nem volt érdemes gyerekeket küldeni hozzá vásárolni, mert mindig átverte őket a visszajáróval. Olyan igazi szocialista kisember volt, mindig a nyerészkedésen járt az esze, erkölcsi aggályai nem voltak. A falusiak meg alkalmazkodtak. Vagy kiszámolták előre a pénzt a gyereknek, vagy maguk mentek a boltba.

A bolt mellett volt a kocsma, a falu egyik központi helye. Volt egy presszó is a Tanácsháza mellett, de oda az elit járt, míg a kocsmába elsősorban a téesz dolgozói. Máig nem felejtem el, amikor bementem egyszer csokiért, s míg a pultnál vártam, hogy sorra kerüljek, bejött egy fiatal férfi, aki valahonnan szerzett magának egy bőrkalapot, aminek a szélét üggyel bajjal felhajtogatta. Az egyik asztaltól rögtön odaszóltak neki:

- Na mi van te kamboj?

Mi pedig napokig röhögtünk a bátyámmal, hogy ezek még azt se tudják, hogy kell kiejteni a cowboy-t. Hiába, mi már csak ilyen felvilágosult gyerekek voltunk. :-)

A kocsma mögött kuglipálya volt, ahol esténként nagy bulit csapott a falu krémje. Mi ugyebár közel laktunk, s nem tetszett a részeg ordítozás, ezért megvártuk a sötétedést, aztán csúzlival a levegőbe lőttünk, úgy, hogy a lövedékek röppályája kb. a kuglizóknál érjen véget. Hamar lebuktunk, máig sem értem hogy hogyan, hiszen vágni lehetett a sötétséget az udvarunkban. Mégis megláttak valahogy, ezért aztán ezirányú szórakozásunknak vége is szakadt.

A mama kertje a völgy felé lejtett. ennek az alján folyt a korábbi részben már említett Nagyárok, ami tulajdonképpen egy elég bővízű patak. A két partján kisebb töltés magasodik. Nagyanyám mesélte, hogy amikor még az Eszterházy hercegeké volt a vidék, a falu lakosságának - köztük dédapámnak is - pár évente ki kellett tisztítani a patak medrét, és az iszapot ilyenkor mindig az árokpartra hányták, amiből szép lassan egy töltés kerekedett. Ennek megvolt az az előnye, hogy a patak nem öntötte el tavasszal a rétet. Aztán feljebb gátat építettek rá, hogy halastavat csináljanak, és attól kezdve a gát alatti részen a talajvíz annyira feljött, hogy csak nagyon forró nyarakon szűnt meg a sár. Egy másik patak (Sári patak) is folyt akkoriban a kert alatt, de ezt aztán feljebb becsatlakoztatták a Nagyárokba. Ez a csatlakozási pont volt az egyik kedvenc horgászhelyünk. Tenyérnél nagyobb halat sose fogtunk itt, de a snecik úgy jöttek a horogra, hogy alig győztük kikapkodni a vízből. Amikor meleg volt az idő, gyakran belementünk a vízbe mi is, ami maximum combig ért. Elég sok volt benne a kagyló, de az emberben egy idő után kialakul egy óvatos reflex, ami megvédi attól, hogy ránehézkedjen arra a lábra, ami alatt kagyló van. A patak partoldalában vízalatti üregekben méretes rákok tanyáztak, az elsőtől, amit megláttunk, úgy megijedtünk, hogy kiugrottunk a vízből. A patak partja sajnos sok helyen tele volt szeméttel. Megfigyeltem, hogy a vidéki emberek jelentős része előszeretettel hordja a szemetet az erdőkbe, és a patakpartokra. Bár én is vidéki gyerek vagyok, de sosem éreztem ilyen késztetést, pedig rengeteget jártam erdőben is, patakpartokon is. Olyan is előfordult, hogy egy rozsdás babakocsit találtam a fák között egy gombászás alkalmával minimum tíz kilométerre a legközelebbi lakott településtől. Hogy miért kellett elhozni ilyen messzire? Érthetetlen.

Pár száz évvel korábban a Nagyárokon több vízimalom is üzemelt. Mivel a patak esése kicsi volt, ezért eltereléssel oldották meg ezek működését. Alapjáraton ugyebár a patak a völgyek közepén, alján folyt. A molnárok azonban a vízfolyás egy felsőbb szakaszánál elkezdtek új medret ásni a domboldalban, ami lejjebb már egész komoly szintkülönbséget eredményezett az eredeti és a mesterséges meder között, s ezzel már meg lehetett hajtani a malomkereket. Ezek a malmok már apám gyerekkorában sem voltak meg, de akkoriban pár rom, meg a malomárok nyomai még láthatóak voltak. Apámék még ásatásokat is végeztek a szőlőhegy alatt, aminek az eredménye egy föld alól kibányászott méretes tölgyfa gerenda volt, amiből dédapám egy gyaluasztalt csináltatott. Ez máig megvan anyukáméknál, a műhelyben. A felszíne olyan tömör, mintha műanyagból lenne. Gondolom ez a százéves földalatti "pácolás" eredménye. A malmot egyébiránt az ezerhétszázas években készült osztrák katonai felmérés térképein magam is felfedeztem.

A miliő a faluban látszólag békés volt. Az indulatok a felszín alatt izzottak. A Nakiak - csakúgy mint a Fekete István Göllei emberei - nagyon tudtak haragot tartani. S az ilyen évtizedeken átívelő ellenségeskedéseknek sokszor annyi volt az oka, hogy valaki elfelejtett visszaköszönni, vagy mondjuk nem adott kóstolót disznóvágáskor. Az én nagyanyám a tulajdon testvérével sem beszélt tíz évig, annyira összekaptak valami örökségi ügyön. Vagy például egy nyaraláskor eleinte sokat játszottunk a mamától pár házra lakó egyik néni unokájával, aztán valami történt, és nem mehettünk át többet. Bizonyára valami pletyka az én nagyanyám fülébe jutott, amit zokon vett.

Nézzük csak, mit érdemes még tudni a faluról. A község történelme az Árpád korban kezdődik. Egy vár volt itt a környéken, amit Nosztán várának hívtak. A falut meg Villa Nekuként említik a korabeli okiratokban. Több mint valószínű, hogy a honfoglaló Nyék törzs szállásterületéhez tartozott, innen a név. Ami a várat illeti, annak helyét a mai községtől északra, a halastó és a Sári patak közti dombhátra teszi Miklós Zsuzsa régész, akivel emailben sikerült felvennem a kapcsolatot. Pár évvel ezelőtt a googlemapson kora tavasszal készült képek voltak fenn a vidékről. Ez azért fontos, mert ilyenkor a növényzet még nem jelenik meg, s a szántóföldeken remekül elkülönülnek a föld árnyalatai. Azt tudni kell, hogy a bolygatott föld színe mindig eltér a környezetétől. Sajnos a mostani képeken már dús vegetáció borítja a talajt, de az akkor felfedezett helyeket bejelöltem, és a felfedezéseimmel kapcsolatban kerestem meg Miklós Zsuzsát. Ő megerősítette, hogy az a fura, kör alakú elszíneződés a halastó partjánál valóban az egykori Naki vár helyét jelöli. Az ő módszere egyébként a repülőről való légi felderítés volt, én meg ugye műholdképek alapján azonosítottam be érdekes helyeket, szóval hasonló megközelítéssel vizsgáltuk a vidéket. A dolog pikantériája, hogy a terepen szabad szemmel semmi se látszik. Apám viszont említette, hogy amikor a halastó töltéséhez az agyagot bányászták ki a domboldalból, akkor találtak régi cserepeket.

A kör alakú elszíneződést kell a képen figyelni, ott volt a vár.

A képet kissé zavarossá tesz, hogy a falutól délkeletre található egy Nosztánypuszta nevű hely, ami ráadásul rendkívül közel fekszik az egykori Iovia római erődhöz, aminek a felszínen maradványai ugyan már nem találhatóak, de műholdképről könnyen beazonosítható. 

A középkori falu sem ott volt, ahol a mai, hanem valahol a vár mellett helyezkedhetett el. Az egykori templom legalábbis arra volt. 

A halastó másik oldalán egy mára már nem létező másik falu feküdt, a középkori Merzse. Ennek emlékét a ma már Nakhoz tartozó - szőlőhegy, a Mersi hegy őrzi. Nagyanyámnak volt ott földje, az unokatestvérének pedig pincéje, amelynek ásása során egy római feliratos kőre bukkantak.

Ami a falu nevét illet, a fent említetteken túl számos tréfára adott lehetőséget azzal, hogy egy raggal is megegyezik. A nyaralások alatt többször is találkoztunk egy bácsival, aki mindig azzal jött, hogy látott három nyulat, és azt is tudja, hogy hol vannak. Amikor rákérdeztünk, mindig a falu felé mutatott, majd nevetve továbbállt. Eltartott egy ideig, amíg rájöttünk, hogy mi ebben a poén.

Amíg élt a dédapám, a szőlőhegyen természetesen szőlő termett, mert hogy ópapa nagy borfogyasztó volt. Sajnos csupa direkttermő szőlője volt, aminek az ízét akkoriban nem szerettem, a bort meg mégúgyse. Direkttermő ide vagy oda, ópapa kilencven évig élt, úgy hogy pipázott, reggelire pálinkát ivott egy gerezd fokhagyma mellé, és igen nagy előszeretettel fogyasztott olyan koleszterin növelő dolgokat, mint szalonna, kolbász, sonka. Mondjuk a képlethez persze az is hozzátartozik, hogy még öregen is dolgozott a ház körül, húst általában csak hétvégén evett, s amit megevett, azt nagyrészt maga termelte meg, vegyszerek és egyéb újmódi huncutságok nélkül. Még kendert is termesztettek, amiből a ruháikat készítették rokkával, meg a többi eszközzel, ami ehhez kell. Ilyenekkel ugyanis fel voltak szerelve.

A kendert a falutól keletre levő kispatak medrében kialakított kis tavacskában áztatta az egész falu, azon praktikus megfontolásból, hogy a kenderből kiázó kannabisz ne kerüljön halastó vizébe, ugyanis ártott a halaknak. Ebből arra következtetek, hogy az akkori kendernél még nem vigyáztak arra, hogy ne legyen benne drog. No nem mintha érdekelte volna őket, ópapának fogalma se volt róla, hogy ezt élvezeti célokra is használják máshol.

Ópapa egyébiránt háborús veterán volt, megjárta Isonzót, túlélte a Piave melletti csatát, ahol golyót kapott. Ez a golyó, amely a mellkasánál találta el, ötven év múlva a csípőjénél távozott a  szervezetéből. Egyszercsak nagyon elkezdett viszketni egy helyen a bőre, meg is duzzadt, s addig vakargatta, amíg előbukkan a betokosodott golyó.

A sebesülése után a Balatonboglári hadifogolytáborban lett őr, ahol olyan jó viszonyba került az orosz foglyokkal, hogy azok még egy spéci faládát is csináltak neki. A láda úgy nézett ki, mintha az Ezeregy Éjszaka meséiből került volna elő. Az oroszok felmelegítettek különböző színű üvegeket, majd hideg vízbe mártották, így darabos üvegtörmelék lett belőlük, ami nem vágja el az ember kezét. Ezt ragasztották rá a ládára különféle mintákban. Ópapa hazahozta a ládát a kislányainak, a láda aztán túlélte a két világháborút, apám felfedező hajlamait, míg végül az én kémiai laboratóriumomban halálozott el, már nem emlékszem, hogy pontosan hogyan. Egy ideig csúzligolyókat tároltam benne, ez biztos, de szerintem a vesztét az okozta, hogy egy ideig elástam, benne a kincseimmel. A föld nedvessége aztán megadta a kegyelemdöfést a fának.

Másik ilyen kincsem egy hatalmas szívalakú rozsdás lakat volt, még ópapa borospincéjének az ajtajáról. Sajnos kulcs nem volt hozzá, de pontosan úgy nézett ki, mint amilyen a Pillangó című könyv borítóján volt. A borospincét sajnos valakik felgyújtották, és nagyjából ez a lakat az egyetlen, ami maradt belőle. Valahol anyukámnál még mindig megvan, ha nyáron lenn leszek nála a gyerekekkel, megkeresem.

A szőlőhegyet nagyon szerettem. A szántás szélén volt egy cseresznyefa, ami egy madár által odapottyantott magból nőtt ki, és nagyon finom fűszeres íze volt a termésének. Feltehetőleg valamiféle vadcseresznye lehetett. Ha érés idején voltunk nyaralni, gyakran kinéztünk oda kalandozásaink közepette, és degeszre tömtük magunkat. 

A telekszomszédnak még megvolt a szőlője, s pár körtefája is. Ahogy a fán legeltünk, csipogó hangra figyeltünk fel, ami a körtefák felől jött. Hamarosan megtaláltuk a hang forrását, a körtefán levő odúban madárfiókák laktak. Mivel az odú szája nagyon szűk volt, s nem fért be a kezünk, rögtön nekiláttunk a nálunk levő zsebkésekkel kifaragni. Ebben az időben két dolog volt, ami mindig ott volt a zsebünkben, a zsebkés, és a csúzli. No meg pár darab kő, szükség esetére.

Hamarosan eljutottunk odáig, hogy a kezünket be tudtuk dugni az odúba. Három kis seregélyfióka került elő a lyuk mélyéből, szegény anyukájuk eközben kétségbeesetten körözött a környéken.

Szeretném azt hinni, hogy ezután visszatettük a madarakat a fészekbe, de igazság szerint nem emlékszem, mi lett velük. Tudom, hogy a gyerekek kegyetlenek, mi is azok voltunk, ráadásul a seregélyt kártevőnek tartottuk, szóval lehet, hogy a fiókák nem úszták meg élve a kalandot. Ha így történt, azt mai felnőtt fejjel borzasztóan sajnálom. :-(

Folyt. köv.