A "Naki történetek" egy többrészes esszé. Az első rész itt található.

Ezen a vidéken a falvak többnyire domboldalakon épülnek fel, ezért a főutcáknak mindig van egy "hegyfelőli" meg egy "völgyfelőli" oldala. Ennek praktikus okai vannak. A völgyek általában mocsarasak, inkább csak legeltetésre, kaszálónak valók, vagy halastavakat duzzasztanak bennük. A szigeteletlen, döngölt agyag falú parasztházakat nem volt értelme ilyen nedves talajra építeni, hamar szétestek volna. A dombtetők pedig azért nem voltak jók, mert a kutakat túl mélyre kellett volna fúrni, hogy vízhez jussanak. Így kompromisszumként a domboldal maradt, melynek az az előnye is megvolt, hogy a csapadék lefolyt róla.

A falu utcáiba az ötvenes években vezették be a villanyt. A villanyoszlopokon tölcsér alakú hangszórók voltak. Elég magasra tették őket ahhoz, hogy ne lopják el, s ez azzal az előnnyel is járt, hogy messzebbről lehetett őket hallani. A hetvenes években még naponta egyszer bemondtak valami okosságot rajta, aztán ahogy átértünk a nyolcvanasokba, ez a helyzet megváltozott, a hangszórók elhallgattak. Le is szerelték őket.

A faluban négy bolt is volt. Tőlünk két házra volt a legnagyobb, igazi vegyesbolt, ahol borászati kellékektől kezdve a szöveteken, lakatokon, vegyiárukon keresztül az élelmiszerekig mindent lehetett kapni. Ignác volt a boltos neve, de az egész falu csak Nácinak hívta. Ez nekem akkoriban elég fura volt, az iskolában ugyanis azt tanították, hogy a nácik gonoszok.

Náci arról volt nevezetes, hogy nem volt érdemes gyerekeket küldeni hozzá vásárolni, mert mindig átverte őket a visszajáróval. Olyan igazi szocialista kisember volt, mindig a nyerészkedésen járt az esze, erkölcsi aggályai nem voltak. A falusiak meg alkalmazkodtak. Vagy kiszámolták előre a pénzt a gyereknek, vagy maguk mentek a boltba.

A bolt mellett volt a kocsma, a falu egyik központi helye. Volt egy presszó is a Tanácsháza mellett, de oda az elit járt, míg a kocsmába elsősorban a téesz dolgozói. Máig nem felejtem el, amikor bementem egyszer csokiért, s míg a pultnál vártam, hogy sorra kerüljek, bejött egy fiatal férfi, aki valahonnan szerzett magának egy bőrkalapot, aminek a szélét üggyel bajjal felhajtogatta. Az egyik asztaltól rögtön odaszóltak neki:

- Na mi van te kamboj?

Mi pedig napokig röhögtünk a bátyámmal, hogy ezek még azt se tudják, hogy kell kiejteni a cowboy-t. Hiába, mi már csak ilyen felvilágosult gyerekek voltunk. :-)

A kocsma mögött kuglipálya volt, ahol esténként nagy bulit csapott a falu krémje. Mi ugyebár közel laktunk, s nem tetszett a részeg ordítozás, ezért megvártuk a sötétedést, aztán csúzlival a levegőbe lőttünk, úgy, hogy a lövedékek röppályája kb. a kuglizóknál érjen véget. Hamar lebuktunk, máig sem értem hogy hogyan, hiszen vágni lehetett a sötétséget az udvarunkban. Mégis megláttak valahogy, ezért aztán ezirányú szórakozásunknak vége is szakadt.

A mama kertje a völgy felé lejtett. ennek az alján folyt a korábbi részben már említett Nagyárok, ami tulajdonképpen egy elég bővízű patak. A két partján kisebb töltés magasodik. Nagyanyám mesélte, hogy amikor még az Eszterházy hercegeké volt a vidék, a falu lakosságának - köztük dédapámnak is - pár évente ki kellett tisztítani a patak medrét, és az iszapot ilyenkor mindig az árokpartra hányták, amiből szép lassan egy töltés kerekedett. Ennek megvolt az az előnye, hogy a patak nem öntötte el tavasszal a rétet. Aztán feljebb gátat építettek rá, hogy halastavat csináljanak, és attól kezdve a gát alatti részen a talajvíz annyira feljött, hogy csak nagyon forró nyarakon szűnt meg a sár. Egy másik patak (Sári patak) is folyt akkoriban a kert alatt, de ezt aztán feljebb becsatlakoztatták a Nagyárokba. Ez a csatlakozási pont volt az egyik kedvenc horgászhelyünk. Tenyérnél nagyobb halat sose fogtunk itt, de a snecik úgy jöttek a horogra, hogy alig győztük kikapkodni a vízből. Amikor meleg volt az idő, gyakran belementünk a vízbe mi is, ami maximum combig ért. Elég sok volt benne a kagyló, de az emberben egy idő után kialakul egy óvatos reflex, ami megvédi attól, hogy ránehézkedjen arra a lábra, ami alatt kagyló van. A patak partoldalában vízalatti üregekben méretes rákok tanyáztak, az elsőtől, amit megláttunk, úgy megijedtünk, hogy kiugrottunk a vízből. A patak partja sajnos sok helyen tele volt szeméttel. Megfigyeltem, hogy a vidéki emberek jelentős része előszeretettel hordja a szemetet az erdőkbe, és a patakpartokra. Bár én is vidéki gyerek vagyok, de sosem éreztem ilyen késztetést, pedig rengeteget jártam erdőben is, patakpartokon is. Olyan is előfordult, hogy egy rozsdás babakocsit találtam a fák között egy gombászás alkalmával minimum tíz kilométerre a legközelebbi lakott településtől. Hogy miért kellett elhozni ilyen messzire? Érthetetlen.

Pár száz évvel korábban a Nagyárokon több vízimalom is üzemelt. Mivel a patak esése kicsi volt, ezért eltereléssel oldották meg ezek működését. Alapjáraton ugyebár a patak a völgyek közepén, alján folyt. A molnárok azonban a vízfolyás egy felsőbb szakaszánál elkezdtek új medret ásni a domboldalban, ami lejjebb már egész komoly szintkülönbséget eredményezett az eredeti és a mesterséges meder között, s ezzel már meg lehetett hajtani a malomkereket. Ezek a malmok már apám gyerekkorában sem voltak meg, de akkoriban pár rom, meg a malomárok nyomai még láthatóak voltak. Apámék még ásatásokat is végeztek a szőlőhegy alatt, aminek az eredménye egy föld alól kibányászott méretes tölgyfa gerenda volt, amiből dédapám egy gyaluasztalt csináltatott. Ez máig megvan anyukáméknál, a műhelyben. A felszíne olyan tömör, mintha műanyagból lenne. Gondolom ez a százéves földalatti "pácolás" eredménye. A malmot egyébiránt az ezerhétszázas években készült osztrák katonai felmérés térképein magam is felfedeztem.

A miliő a faluban látszólag békés volt. Az indulatok a felszín alatt izzottak. A Nakiak - csakúgy mint a Fekete István Göllei emberei - nagyon tudtak haragot tartani. S az ilyen évtizedeken átívelő ellenségeskedéseknek sokszor annyi volt az oka, hogy valaki elfelejtett visszaköszönni, vagy mondjuk nem adott kóstolót disznóvágáskor. Az én nagyanyám a tulajdon testvérével sem beszélt tíz évig, annyira összekaptak valami örökségi ügyön. Vagy például egy nyaraláskor eleinte sokat játszottunk a mamától pár házra lakó egyik néni unokájával, aztán valami történt, és nem mehettünk át többet. Bizonyára valami pletyka az én nagyanyám fülébe jutott, amit zokon vett.

Nézzük csak, mit érdemes még tudni a faluról. A község történelme az Árpád korban kezdődik. Egy vár volt itt a környéken, amit Nosztán várának hívtak. A falut meg Villa Nekuként említik a korabeli okiratokban. Több mint valószínű, hogy a honfoglaló Nyék törzs szállásterületéhez tartozott, innen a név. Ami a várat illeti, annak helyét a mai községtől északra, a halastó és a Sári patak közti dombhátra teszi Miklós Zsuzsa régész, akivel emailben sikerült felvennem a kapcsolatot. Pár évvel ezelőtt a googlemapson kora tavasszal készült képek voltak fenn a vidékről. Ez azért fontos, mert ilyenkor a növényzet még nem jelenik meg, s a szántóföldeken remekül elkülönülnek a föld árnyalatai. Azt tudni kell, hogy a bolygatott föld színe mindig eltér a környezetétől. Sajnos a mostani képeken már dús vegetáció borítja a talajt, de az akkor felfedezett helyeket bejelöltem, és a felfedezéseimmel kapcsolatban kerestem meg Miklós Zsuzsát. Ő megerősítette, hogy az a fura, kör alakú elszíneződés a halastó partjánál valóban az egykori Naki vár helyét jelöli. Az ő módszere egyébként a repülőről való légi felderítés volt, én meg ugye műholdképek alapján azonosítottam be érdekes helyeket, szóval hasonló megközelítéssel vizsgáltuk a vidéket. A dolog pikantériája, hogy a terepen szabad szemmel semmi se látszik. Apám viszont említette, hogy amikor a halastó töltéséhez az agyagot bányászták ki a domboldalból, akkor találtak régi cserepeket.

A kör alakú elszíneződést kell a képen figyelni, ott volt a vár.

A képet kissé zavarossá tesz, hogy a falutól délkeletre található egy Nosztánypuszta nevű hely, ami ráadásul rendkívül közel fekszik az egykori Iovia római erődhöz, aminek a felszínen maradványai ugyan már nem találhatóak, de műholdképről könnyen beazonosítható. 

A középkori falu sem ott volt, ahol a mai, hanem valahol a vár mellett helyezkedhetett el. Az egykori templom legalábbis arra volt. 

A halastó másik oldalán egy mára már nem létező másik falu feküdt, a középkori Merzse. Ennek emlékét a ma már Nakhoz tartozó - szőlőhegy, a Mersi hegy őrzi. Nagyanyámnak volt ott földje, az unokatestvérének pedig pincéje, amelynek ásása során egy római feliratos kőre bukkantak.

Ami a falu nevét illet, a fent említetteken túl számos tréfára adott lehetőséget azzal, hogy egy raggal is megegyezik. A nyaralások alatt többször is találkoztunk egy bácsival, aki mindig azzal jött, hogy látott három nyulat, és azt is tudja, hogy hol vannak. Amikor rákérdeztünk, mindig a falu felé mutatott, majd nevetve továbbállt. Eltartott egy ideig, amíg rájöttünk, hogy mi ebben a poén.

Amíg élt a dédapám, a szőlőhegyen természetesen szőlő termett, mert hogy ópapa nagy borfogyasztó volt. Sajnos csupa direkttermő szőlője volt, aminek az ízét akkoriban nem szerettem, a bort meg mégúgyse. Direkttermő ide vagy oda, ópapa kilencven évig élt, úgy hogy pipázott, reggelire pálinkát ivott egy gerezd fokhagyma mellé, és igen nagy előszeretettel fogyasztott olyan koleszterin növelő dolgokat, mint szalonna, kolbász, sonka. Mondjuk a képlethez persze az is hozzátartozik, hogy még öregen is dolgozott a ház körül, húst általában csak hétvégén evett, s amit megevett, azt nagyrészt maga termelte meg, vegyszerek és egyéb újmódi huncutságok nélkül. Még kendert is termesztettek, amiből a ruháikat készítették rokkával, meg a többi eszközzel, ami ehhez kell. Ilyenekkel ugyanis fel voltak szerelve.

A kendert a falutól keletre levő kispatak medrében kialakított kis tavacskában áztatta az egész falu, azon praktikus megfontolásból, hogy a kenderből kiázó kannabisz ne kerüljön halastó vizébe, ugyanis ártott a halaknak. Ebből arra következtetek, hogy az akkori kendernél még nem vigyáztak arra, hogy ne legyen benne drog. No nem mintha érdekelte volna őket, ópapának fogalma se volt róla, hogy ezt élvezeti célokra is használják máshol.

Ópapa egyébiránt háborús veterán volt, megjárta Isonzót, túlélte a Piave melletti csatát, ahol golyót kapott. Ez a golyó, amely a mellkasánál találta el, ötven év múlva a csípőjénél távozott a  szervezetéből. Egyszercsak nagyon elkezdett viszketni egy helyen a bőre, meg is duzzadt, s addig vakargatta, amíg előbukkan a betokosodott golyó.

A sebesülése után a Balatonboglári hadifogolytáborban lett őr, ahol olyan jó viszonyba került az orosz foglyokkal, hogy azok még egy spéci faládát is csináltak neki. A láda úgy nézett ki, mintha az Ezeregy Éjszaka meséiből került volna elő. Az oroszok felmelegítettek különböző színű üvegeket, majd hideg vízbe mártották, így darabos üvegtörmelék lett belőlük, ami nem vágja el az ember kezét. Ezt ragasztották rá a ládára különféle mintákban. Ópapa hazahozta a ládát a kislányainak, a láda aztán túlélte a két világháborút, apám felfedező hajlamait, míg végül az én kémiai laboratóriumomban halálozott el, már nem emlékszem, hogy pontosan hogyan. Egy ideig csúzligolyókat tároltam benne, ez biztos, de szerintem a vesztét az okozta, hogy egy ideig elástam, benne a kincseimmel. A föld nedvessége aztán megadta a kegyelemdöfést a fának.

Másik ilyen kincsem egy hatalmas szívalakú rozsdás lakat volt, még ópapa borospincéjének az ajtajáról. Sajnos kulcs nem volt hozzá, de pontosan úgy nézett ki, mint amilyen a Pillangó című könyv borítóján volt. A borospincét sajnos valakik felgyújtották, és nagyjából ez a lakat az egyetlen, ami maradt belőle. Valahol anyukámnál még mindig megvan, ha nyáron lenn leszek nála a gyerekekkel, megkeresem.

A szőlőhegyet nagyon szerettem. A szántás szélén volt egy cseresznyefa, ami egy madár által odapottyantott magból nőtt ki, és nagyon finom fűszeres íze volt a termésének. Feltehetőleg valamiféle vadcseresznye lehetett. Ha érés idején voltunk nyaralni, gyakran kinéztünk oda kalandozásaink közepette, és degeszre tömtük magunkat. 

A telekszomszédnak még megvolt a szőlője, s pár körtefája is. Ahogy a fán legeltünk, csipogó hangra figyeltünk fel, ami a körtefák felől jött. Hamarosan megtaláltuk a hang forrását, a körtefán levő odúban madárfiókák laktak. Mivel az odú szája nagyon szűk volt, s nem fért be a kezünk, rögtön nekiláttunk a nálunk levő zsebkésekkel kifaragni. Ebben az időben két dolog volt, ami mindig ott volt a zsebünkben, a zsebkés, és a csúzli. No meg pár darab kő, szükség esetére.

Hamarosan eljutottunk odáig, hogy a kezünket be tudtuk dugni az odúba. Három kis seregélyfióka került elő a lyuk mélyéből, szegény anyukájuk eközben kétségbeesetten körözött a környéken.

Szeretném azt hinni, hogy ezután visszatettük a madarakat a fészekbe, de igazság szerint nem emlékszem, mi lett velük. Tudom, hogy a gyerekek kegyetlenek, mi is azok voltunk, ráadásul a seregélyt kártevőnek tartottuk, szóval lehet, hogy a fiókák nem úszták meg élve a kalandot. Ha így történt, azt mai felnőtt fejjel borzasztóan sajnálom. :-(

Folyt. köv.

Jó, hát úgy néz ki, én leszek az első liberális fecske. Éppen nem politikai témájú bejegyzést szerettem volna írni, de az élet közbeszólt.

Merthogy nagyon nem kellene most hallgatni, tisztelt eszmetársaim. Bár néha kiderül, hogy annyira azért nem értünk egyet minden kérdésben, Viszont most egyet kell értsetek, mert nemrég még azt demonstráltátok, hogy egyetértetek. Különben nyugodtan fel lehet köpni, és alá állni.

A liberalizmus nem csak addig tart, hogy együtt fújunk a bornírt képmutató hazug korrupt retrográd genyókra.  Akinek csak eddig tart, az persze csak néz ki az ostoba fejéből, hogy az Orbán ellen tüntetők miért is nem kérnek belőlük. Pedig nagyon, de nagyon szeretnének felülni erre a vonatra. De ez így nem fog menni. 

Merthogy helyzet van tisztelt Hölgyeim és Uraim. És igen Feri, ez neked is szól. Kinn voltál te is Párizsban mosolyogni a riporterek fényképezőgépébe. Orbánnak persze nem szól, egyrészt ismerjük már mint a rossz pénzt, másrészt elég világosan megmondta később, hogy a mosolygás közben mire gondolt valójában. Míg nála csak húztunk egy újabb rublikát a képmutatáslistán, addig nálatok kedves  Feri, viszont az merül fel, hogy miért hazudtok már megint? Addig vagytok csak Charlie-k, amíg smúzolni lehet a többi uniós politikussal? Amíg hír, hogy akkora szabadságszeretők vagytok, hogy még egy kis párizsi kiruccanás is belefér?

Charlienek - márha egy percig is komolyan gondoljátok - most kell lenni. Amikor nem a falkával együtt futás a feladat, hanem a falka ellenében kell ugatni. Adott esetben azért, mert mondjuk az általatok annyira megvédeni akart állampolgárok veletek ellenben komolyan vették a Charlieságot. Van aki rajzolt, van aki beszélt, van aki ezeket megosztotta Charlie módra. És most az előzetesben ücsörögnek, miközben ti, a tegnapi harcos szabadságszeretők jobb esetben csak lapítotok és valahol belül szégyellitek magatokat, rosszabb esetben pedig az ingerküszöbötöket sem éri el a dolog. Egyébiránt ez nektek is szól kedves András, Gábor (nem Vona), József... Már ha úgy gondoljátok, hogy komolyan vehető emberek vagytok.

Annak tudok csak örülni, hogy a liberális lapok legalább lehozták a letartóztatások hírét, noha kommentárt nem fűztek hozzá.

A magam részéről nem értem a franciákat. Oké, hogy idegesek a terrortámadások miatt, de ez most ideológiai kérdés. Legalábbis a politikusok a vonulással megüzenték mindenkinek, hogy az. Úgyhogy a szembenálló táborok figyelik egymást. Itt nem lehet azt csinálni egy vonulós elnöknek, kormányfőnek, hogy miközben tüntetek, és járatom a pofámat a szabadságról, addig az irányításom alatt állók pont azokat tartóztatják le, akikért elvileg demonstrálok. Ha valamivel ártani lehet a liberalizmusnak, a szabadság eszményének az pont ez a sunyi féregmentalitás. Mindez egy szocialista vezetésű Franciaországban. Igaz ami igaz, erről a Hollande-ről már a kezdetektől fogva látszott, hogy csak egy karrierista, és nincsenek elvei.

De kissé bosszantó, hogy már lassan mindenkiről kiderül.

Remélem a francia bíróknak több esze lesz, mint a politikusoknak. És igen el lehet ítélni ezeket a fiatalokat, azért amit tettek, csak akkor ott a helye a vádlottak padján felbújtásért Hollande-nek, Merkelnek, és igen, neked is Feri.

u.i. HA én most a Charlie Hebdo-nál dolgoznék, akkor azért csak lehoznék egy jó kis karikatúrát a képmutató politikusokról. Telitalálat lenne.

Ez a jelenség, amiről írni akarok, már régóta itt lebegett nálam a felismerés küszöbén, de hogy megfogalmazódjon a gondolat, ahhoz a tél, meg egy szobabicikli, és a Star Wars kellett. Nézzük, hogy állt össze ezekből a kép.

Szóval a dolog úgy indult, hogy így a negyveneseim közepén igencsak betámadott a túlsúly, amit tavasztól nyárig még csak csak kordában tartok azzal, hogy bicajjal közlekedek, de mivel télvíz idején sem szeretném elengedni magamat, ezért vásároltam egy szobabiciklit. Hetente négyszer-ötször edzek vele, úgy hogy tekerés közben súlyzózok is, így garantáltan megvan a leizzadás.

Mint annyian mások, én is rendkívül unalmasnak találom az ilyen jellegű beltéri sportolást, úgyhogy tévét nézek közben, rendszerint tudományos ismeretterjesztő témakörben.

Közben meg az alsótagozatos gyerekeim éppen befertőződtek az aktuális Star Wars hype-al, úgyhogy azon célból kifolyólag, hogy a képet árnyaljam náluk, felhívtam a figyelmüket a Star Trek univerzumra is, melyet sokkal technikaibbnak, és ötletesebbnek tartok a Star Wars-nál. Elég jól csináltam, ugyanis a kis előadásom annyira felkeltette a figyelmüket, hogy mára mindkét srác alapfokon beszél klingonul. :-)

Szóval Star Wars helyett Star Trek filmeket nézünk mostanában, miközben tekerem azt a nyomorult szobabiciklit. A csavar a történetben az, hogy a filmeket nem időbeli sorrendben, hanem épp fordítva nézzük. Legelőször a JJ Abrams producerkedése mellett összehozott két reboot részt láttuk a fiatal Kirk kapitánnyal, ezután jött három Picard kapitányos - kb 10-20 éve készült rész, majd rátértünk TJ Hooker és Leonard Nimoy - azaz az eredeti Enterprise legénység kalandjaira, melyek 30-40 éve készültek.

Ahogy így néztük a filmeket egymás után, egyre inkább azt vettem észre, hogy ahogy megyünk vissza az időben, annál kevésbé tud lekötni úgy engem, mint a család többi tagját is a történet. (Ezt a tendenciát  csak az 1991-es "Elérhetetlen tartomány" törte meg, amit amúgy maga Spock rendezett, és szerintem az egyik legjobban sikerült Star Trek rész, amely felismerhetően a Szovjetunió bukását dolgozta fel.)

Mihelyst eljutottam a felismerésig, persze egyből az okokat kerestem, s végül arra jutottam, hogy a régi filmek egész egyszerűen túl lassúak nekünk. Alig van türelmem kivárni, hogy történjék bennük valami. Ráadásul ez nemcsak a Star Trekre igaz, ugyanezt figyeltem meg a régi Star Wars epizódokkal kapcsolatban is. Sőt, rengeteg olyan filmnél is ezt érzem, pedig égebben még többszöri megnézés esetén is lenyűgöztek. Most viszont unom őket. A Star Trek új részeivel azonban nem ez a helyzet.

Oké, hogy rengeteget változott a filmkészítés mióta feltalálták a celluloidot, de a jelenség nem csak a filmekre korlátozódik. Ha egy híroldalon videoriport van, akkor egész biztos, hogy nem kattintok rá. Ugyanis míg egy szöveges hírt rendkívül gyorsan át tudok futni, a lényeget pillanatok alatt felfogom, addig egy videoriportot végignézni egyszerűen nincs türelmem. A tévézésről is teljesen leszoktam, pedig 15 éve még több sorozatot is követtem napi szinten. Akkoriban moziba is rengeteget jártam, mert még simán meg lehetett oldani a WestEndben, hogy egy jeggyel több filmet is megnézzen az ember. Volt olyan, hogy három filmre is beültem egy délután.

Mára? A mozgóképes formátum csak egészen ritkán tud lekötni. A gépemen szakmányban vannak letöltve olyan filmek, amiket évek óta halogatok, hogy megnézzem.

A Star Trekes élmény kapcsán elkezdtem keresgélni a múltban, hogy vajon mikor kezdődött ez a folyamat. Arra jutottam, hogy ez akkorra datálódik, amikor elérhetővé vált a szélessávú internet, s napi szinten elkezdtem használni. Azóta érzem azt, hogy a hagyományos mozgóképes információátvitel nekem túl lassú, sőt, egyre lassabb. Persze a hiba nem az anyagban van. Én vagyok az, aki most már minden információhoz pikkpakk hozzájutok, és ez valahogy azt is eredményezte, hogy az információ befogadó képességem is felgyorsult. Ezzel párhuzamosan azokat a filmeket, amelyekben nincs végig fenntartva a feszültség a cselekmény folyamatos pörgetésével, egyszerűen menet közben megunom. Azért nem ilyen egyértelmű a kép. A szélessávú internettel kezdődött a torrentezés is, és így jutottam hozzá olyan sorozatokhoz - mint pld. a 24 vagy a Battlestar Galactica - amelyek akcióorgiája is okolható azzal, hogy ezt a folyamatot beindíthatta.

Ugyanakkor azonban meg kell említeni azt is, hogy van jópár olyan alkotás, amely az érzelmi töltésével illetve az atmoszféra teremtéssel a változatos cselekmény nélkül is fenn tudja tartani a figyelmemet - ilyen volt pld. legutóbb a T.S Spivet különös utazása, vagy a True Detectives sorozat - de ilyet csak kevés rendező tud csinálni. JJ Abrams nem tartozik közéjük. Amit Abrams  nagyon tud, az a cselekmény pörgővé, változatossá tétele elképesztő fordulatokkal, hogy az ember agya egy pillanatra se tudjon ellazulni, ne legyen ideje végiggondolni az adott pillanatig történteket.

És mára annyira megszoktam, hogy minden pillanatban történnie kell valaminek, hogy ez olyanná vált számomra, mint valami kábítószer. Az adagot fokozatosan növelni kell, különben unatkozni kezdek. A függőség szót mégsem alkalmaznám, ugyanis a fent leírtak ellenére elég ritkán nézek ma már filmeket.

Egy mozifilmet két szempont alapján szoktam értékelni. Az egyik az, hogy újranézhető-e, a másik az, hogy egy év múlva emlékszem-e még a cselekményre. Bár azt várnánk, hogy ez a mai, rendkívül cselekmény és fordulatdús filmkészítési metódus csupa olyan terméket állít elő, amelyek elbuknak ezeken a kritériumokon, a valóság az, hogy simán újranézhetőek, és tartalmilag is emlékezetesek. Emellett úgy néz ki, az agyat is megtanítják a gyorsabb információbefogadásra. Biztos vannak hátulütők is, de ilyenekre egyenlőre nem sikerült rátalálnom. (egy dologra gyanakszom, a hosszútávú memóriám érezhetően romlik).

Tisztán emlékszem, hogy annó a Star Wars-nál is úgy éreztem harmincöt évvel ezelőtt, hogy nagyon gazdag fordulatokban. Mára viszont nézhetetlenül lassúnak találom. Van okom feltételezni, hogy egypár évtized múlva ugyanígy leszek majd a mostani filmekkel kapcsolatban is. Már ha ez a hatás még tovább fokozható.

Nem akarom tovább ragozni a kérdést, inkább arra lennék kíváncsi, hogy Ti mit gondoltok?

Mestertől sosem szégyen tanulni. S mivel AEAMSH (Az Ember, Aki Még Sosem Hazudott) ma reggel és tegnapelőtt is szemléltető előadást tartott, egyszerűen képtelen vagyok csak úgy továbblépni anélkül, hogy egy kicsit ne elemezzem a sensei technikáját. Szerencsére a hazudozás olyan, mint a box vagy a karate. Nem kell feketeövesnek lenni ahhoz, hogy felfedezzük az igazi mesterfogásokat, csak figyelni kell erősen.

Nézzük hát, AEAMSH hogyan is oktatott a Blikkben a hét elején. Ezúttal a Mester egy teljes kurzust tartott, vagyis a direkt hazudozást és a komplex kifinomult módszert is demonstrálta. Nézzük először az egyszerűbb változatot. Erre remek példa, amikor arról beszélt, hogy őt még sosem gyávázták le. Ez kérem a belépő szint a hazudozáshoz. Ugyan nem csak egy sima hazugság, de csak egy kevéssel több annál. Azért nézzük ezt meg közelebbről.

Köztudott, hogy a Mestert kifejezetten sokszor gyávázták már le. Főleg abból kifolyólag, hogy igencsak szeret elbújni más mögé, amikor támadják. Így lesz az ő bírálatából Magyarország elleni támadás. Ezért van az, hogy a legőrültebb ötleteit rendszeresen az egykor jobb sorsra érdemes - mára a Lázárral történő versenyeztetésnek köszönhetően teljesen gumigerincű kifutófiúvá változott - Rogán Antallal adatja be. Ezért utazik előszeretettel kényes időpontok alkalmával külföldre. Bizony, a Mesterről mindenki tudja, hogy nem szereti szemtől szembe vállalni a konfliktusokat, a kerítés mögüli morgás sokkal jobban fekszik neki. Ennek a felismerésnek rengeteg blogbejegyzés, és újságcikk hangot adott, ahogy politikusok is, a jobbiktól a DK-ig  bezáróan.

Amitől a Mester válasza mögül mégiscsak kivillan a profi, az az, hogy a méretes lódítás után boldog karácsonyt kíván a kérdezőnek, ami kétségkívül egy szép gesztus, s ennek váratlansága (hogy Regős Bendegúzt idézzem "mert hát hun van még a Karácsony?") tökéletes eszköz arra, hogy összezavarja a kérdezőt, aki ezek után már csak arra emlékezik, hogy a Mester milyen szépen elbúcsúzott tőle, amikor ő egy ravasz kérdéssel sarokba akarta szorítani. A Mester micsoda úriember. Arra viszont, hogy előtte konkréten belehazudott az arcába, már nem is emlékszünk. Ügyes!

AEAMSH azonban ennél professzionálisabb példát is prezentált a chatelést követő interjúban, amire már a magamfajta megkérgesedett lelkű amatőr elemző is elismerően sercintett. Ezt most tényleg szó szerint idéznem kell, annyira kifinomult technika. A riporter arra kérdezett rá, hogy a stadionépítések kirívóan magas számában szerepet játszik-e a Mester közismert vonzódása a focihoz. 

Az elmúlt években a futballstadionok építése miatt támadták a legtöbbet, hogy a hobbija miatt költenek el ennyi pénzt ezekre.

A Mester: Az én hobbim nem játszik itt szerepet. Soha nem látott mennyiségben építünk sportcsarnokokat, tanuszodákat és tantermeket szerte az országban, pedig nekem 50 méter úszásnál már túlélési problémáim vannak. A stadio­nok sem maradhatnak úgy, ahogy vannak. És csak ott építettünk, ahol a helyi közösségek ezt igényelték.

Igényelték a helyi közösségek? De hiszen lézengenek az emberek a tízmil­liárdos létesítményekben, ez tömegigény?

A Mester: Az önkormányzatok igényelték. A stadionépítéstől érdemes különválasztani a szurkolók kérdését. Nem tudjuk felmérni, hogy a létesítmények korszerűsítése mennyi plusznézőt eredményez, hiszen éppen most vezették be a kártyarendszert, amiből óriási balhé van, és a szurkolók ellenállnak.

 Érdemes megfigyelni a hatást magunkon, mire emlékszünk az egész hablatyból? Arra, hogy a Mesternek "túlélési problémái" vannak 50m úszás után. Figyeljük meg a pszichikai folyamatot. A Mester tökéletes precizitással helyezte el ezt az apró gyöngyszemet a válaszban. Amint ehhez a részhez érünk, nem is nagyon figyelünk tovább, elképzeljük, ahogy a Mester a vízben küzd, sokunknak az is eszébe jut, hogy lám, maga a Mester is olyan ember mint mi, nem szégyell bevallani valami hiányosságot. Közben a Mester a csillagokat lehazudja az égről. Teljesen nyilvánvaló, hogy a Mester focimániája a legfontosabb hajtóerő a stadionépítésben. Már az első fellépésein is ez volt a heppje, igaz, akkor még jobb volt a gazdasági helyzet, és későn kezdett bele a megvalósításba. Most pedig hadd emlékeztessek Varga Mihály 2013-as hiánycsökkentő akciótervére, mikor is az IMF-es blöff kifulladása során három pontban, fontossági sorrendben foglalta össze a szükséges hiánycsökkentő lépéseket.

1. Presztízsberuházások befagyasztása (stadionok, Kossuth tér átalakítása)

2. A költségvetési tartalék felszabadítása, minisztériumi kifizetések visszavágása.

3. Ha véletlenül annyira súlyosbodna a helyzet, hogy a fenti kettő sem lenne elég, akkor a tranzakciós adó megemelése.

Aztán valahogy megváltozott a tér-idő kontínium szövete - márpedig a ilyen téridő hajlítására csakis a Mester képes ebben az országban -, s hirtelen a 3. pont került az első helyre, míg az első teljesen kikerült a fókuszból. Vargának még ez volt a betanulási időszak, de a Mester hatása alatt természetesen semmi bökkenőt nem talált a dologban azóta sem, pedig ha példát kellene mondani eredménytelen, gazdaságilag  és társadalmilag felesleges beruházásokra, akkor a stadionok építésénél eklatánsabb példát nehéz lenne találni. A magyar bajnokság színvonala azóta még szarabb lett, a nézők sehol, még az addig kitartó ultrák is távol tartják magukat a Mester által rájuk tukmált - tűzön-vízen, gazdasági válságon keresztül megvalósított stadionoktól. Ezt mindenki tudja, de a "közismerten bátor" Mestert ilyen apróságok nem érdeklik. Most is hatalmas bátorságról tanúbizonyságot téve az MLSZ-re hárítja a felelősséget, mintha bizony a szurkolói kártyák lennének az okai a szurkolók távolmaradásának. Én ugyan azt láttam, hogy a Fradi stadion átadóján nem Csányit fütyülték ki, hanem őt, de itt és most  AEAMSH ezzel ügyesen elterelte a gondolatokat arról, hogy bizony a hobbijára százmilliárdokkal többet kipréselt az országból, mint amennyit a netadós, M0-s befizetésekkel mostanában beszedni akar... 

A Mester taktikája ellen nehéz védekezni. Kommunikációjában az érzelmekre ható apró elterelő manőverek észrevétlenül hatnak - mert a hallgatót kizökkentik a kommunikációs ritmusból, és mert valamilyen személyes kötődést adnak, azáltal, hogy olyan húrokat pendítenek meg, amelyek a mi fülünkben is ismerősen és kellemesen hangzanak. Amikor az ember meghallgat egy beszédet a Mestertől, még akkor is olyan érzése van utána, hogy minden rendben van, még ha az eszével tudja is, hogy konkrétan az egész beszéd döntő része nettó hazudozás, csúsztatás, terelés volt. Néhol féligazságokkal megspékelve, hogy ha a hazugság maga már túl messze menne a valóságtól, akkor legyen meg az íve legalább.

Valós képet akkor kaphatunk, ha a Mester mondatai helyett inkább magát a Mestert figyeljük. Ő erős játékos a verbális téren, de a testbeszédén még nem uralkodik tökéletesen. A szájnyalogatás bizony erős jel, de a tekintete is többnyire árulkodó, amikor a művészetét gyakorolja. Nem volt ez mindig így, sőt, a Mester ifjú éveiben még az őszinteségben hitt, de aztán a száműzetés évei alatt rátalált a harcos politikus útjára, és szinte tökéletesre csiszolta a technikáját.

Persze ha ismerjük a módszereit, akkor könnyen átlátunk a szitán. Ez azonban a Mestert nem érdekli. A Mester még akkor sem nekünk beszél, ha a szemünkbe néz. Ő mindig a környezetre figyel, mert tudja jól, hogy nem az egyének meggyőzése a fontos, hanem a tömegeké. A tömegnek pedig kollektív tudata van, ami elsősorban nem logikai hanem érzelmi alapon működik. Ergó akármekkora hülyeséget is be lehet a tömegnek magyarázni fapofával, ha az ember ügyel arra, hogy érzelmi csapdákat és fogódzókat vegyítsen a mondanivalójába.

A jó hír az, hogy ezek írásban kevésbé működnek, mint élőben. Leírva is tök meggyőző a Mester, de ha az ember másodszorra olvassa amit mond, akkor már bizony felfeslik a hazugságból szőtt háló.

Úgyhogy jó olvasgatást kívánok mindenkinek.

u.i. Hozzászólásokban a trágárkodókat és az ismert bértrollokat véglegesen tahótlanítóm. 

Nagy felhajtás övezi Christopher Nolan új filmjének, az Interstellar-nak a bemutatóját, ez adja aktualitását a mai bejegyzésemnek. Tudományos/technológia jellegű poszt már régen volt, legfőbb ideje hát meglovagolni a film által kiváltott érdeklődési hullámot.

Egy igazán fontos felfedezésről szeretnék számot adni a sci-fi és űrkutatás kedvelőknek. A mainstream média csak érintőlegesen foglalkozott vele, ezért úgy gondoltam érdemes egy kicsit részletesebben is körüljárni a témát.

Bátorkodom mindezt tenni azért, mert, a felfedezés alapját jelentő szerkezet már létezik (pontosabban kettő ilyen szerkezet is van), bár azt, hogy miért is működik, azt senki sem tudja biztosan. A lehetséges magyarázatok közül az egyik számomra egész hitelesnek tűnik, ezért ezt fogom ismertetni.

Hogy miért hivatkozom a Star Trekre? Mert tökéletes szemléltető eszköz a felfedezés felhasználhatóságát tekintve, ugyanakkor azok érdeklődését is felkeltheti, akiket a fizika teljesen hidegen hagy. Úgyhogy vágjunk is bele.

A Star Trekben az ikonikus Enterprise űrhajó - igazság szerint a többi is - kétféle meghajtással közlekedik. Az egyik az úgynevezett "impulzus üzemmód", míg a másik a "térugrás". Nos abba a szerencsés helyzetbe kerültünk, hogy az, amit a Star Trekben már a kezdetekkor - úgy ötven éve - megjósoltak, az úgy néz ki, egyáltalán nem csak kitaláció. Az általam említett felfedezés éppen az impulzus meghajtáshoz kapcsolódik. Az már külön hab a tortán, hogy - ha hihetünk a tudományos folyóiratoknak - úgy néz ki, hogy  a térugrás elméleti alapjait is sikerült megalkotni, erről majd egy másik blogbejegyzésben számolok be.

Maradjunk tehát az impulzus meghajtásnál. Newton óta egyértelmű, ahhoz, hogy egy tárgy megváltoztassa sebességét ahhoz bizony valami másnak az ellenkező irányban kell elmozdulnia. Ez a valami szerencsésebb esetben lehet a tárgyat körülvevő közeg, de ha az űrben akarunk közlekedni, akkor ilyenre nem számíthatunk. Magunkkal kell vinni az ellenkező irányba áramló anyagot, amivel a leginkább az a probléma, hogy az elmozdulás kezdetén magát a később felhasználandó üzemanyagot is fel kell gyorsítani, ami óriási energiába kerül, amihez még több üzemanyag kell, amit megint csak fel kell gyorsítani.... folytathatnám a végtelenségig. Ciolkovszkij foglalkozott először ezzel a problémával. Pontos és máig helytálló képleteket dolgozott ki, melyekkel ki lehet számítani, hogy adott tömegű hasznos terhet mekkora tömegű, milyen kiáramlási sebességű üzemanyaggal lehet a szükséges mértékben felgyorsítani. Mivel ez egy ismeretterjesztő jellegű cikk, ezért most nem bonyolódnék számolgatásba, inkább arra kérném a kedves olvasót, hogy higgyen nekem. Elképesztően sok üzemanyag kell elképesztően kevés hasznos teher föld körüli pályára állításához. Amennyiben messzebbre nézegetünk, Hold, Mars, satöbbi, ezek eléréséhez még sokkal több üzemanyag kell. A legfőbb probléma az, hogy kémiai reakciókkal nem tudunk a fúvókákon elég gyorsan kiáramló gázt előállítani, ezért a nagy sebesség hiányát a kiáramló tömeggel kell kompenzálnunk.

Nem véletlen, hogy az újabb magán űrvállalkozások megpróbálják a földi levegőréteg mint  közeg előnyeit is kihasználni. Egyértelmű, hogy a közegre építve lényegesen gazdaságosabban lehet mozgatni tárgyakat, mint rakétameghajtással. A SpaceDev vállalat SpacehipOne és SpaceShipTwo űrhajói azt a megoldást alkalmazzák, hogy egy nagyméretű repülővel az atmoszféra pereméig juttatják fel az űrjárművet, ahonnét az rakétahajtással halad tovább. Jelenleg ez a leggazdaságosabb módja a világűr elérésének.

Na most amennyiben a mélyűrbe akarunk eljutni, szerencsére rendelkezésünkre áll a rakétatechnológiának egy kifinomult változata, az ion hajtómű. Ez a hajtómű messze nem rendelkezik elég tolóerővel ahhoz, hogy a földfelszínről az űrbe feljuttasson bármit is, de ha már kinn vagyunk az űrben, akkor igencsak hasznos eszköznek bizonyul. A működési elve azon alapul, hogy nemesgáz atomokat besugárzással ionizálnak, így pozitív ionok és szabad elektronok keletkeznek. A pozitív ionokat nagyfeszültségű elektromos térrel elképesztő sebességre gyorsítják, s az elhanyagolható tömegű elektronokat is utánuk küldik. Az egészben az a nagyszerű, hogy a magas kiáramlási sebesség miatt relatíve kevés üzemanyag kell, csak a gyorsító energiáról kell gondoskodnunk. Az pedig a napelemekkel könnyedén biztosítható. Így sokkal jobb hatásfokúvá válik a rakétameghajtás, és ráadásul a nap energiáját használjuk erre, ami kvázi ingyen van. Igaz, hogy az elérhető tolóerő nem nagy, viszont folyamatos. Egy hagyományos kémiai rakéta percek alatt kiég, míg egy ionhajtómű évekig is gyorsíthatja a járművet, óriási sebességeket elérhetővé téve. Használják is több helyen, elsősorban a közelmúltban indított szondáknál.

Az igazi persze az volna, ha még kiáramló anyagot se kellene magunkkal vinnünk, csakis kizárólag energiát használva jutnánk előre, mint a vízben haladó propelleres tengeralattjárók.

Ehhez persze közeg is kellene. Az meg a világűrben nincs.

.

.

Legalábbis ezt hittük eddig. A valóság azonban ennél bonyolultabb.

Az hogy a világűr nem üres, azt igazából már több mint fél évszázada tudjuk. Egy bizonyos Paul Dirac nevű fizikus vetette fel először, hogy a világűr vákuuma elméleti okokból nem lehet teljesen üres. Hogy ezt megértsük érintőlegesen bele kell kapjunk a kvantumfizikába. Ígérem, közérthető maradok, de azért nem árt, ha a kedves olvasó beköti a biztonsági övét. 

Szóval ami a kvantumfizikát illeti, az egy igencsak különleges állatfaj. Nekem személyes kedvencem volt az egyetemen. Egy teljesen más szemlélet kell a megértéséhez, mint amihez a klasszikus fizikánál hozzászoktunk, ugyanakkor elképesztően érdekes dolgok derülnek ki általa.

Lassan kilencven éve egy híres német fizikus, Werner Heisenberg rájött egy roppant érdekes összefügésre, amit én személy szerint a fizika legnagyobb felfedezéseként tartok számon. Mégpedig azért, mert ahogy Newton és Maxwell felfedezései megmutatták a fizika mindenek feletti hatalmát, úgy Heisenberg felfedezése volt az, ami megmutatta a határait.

Heisenberg felfedezése - amit határozatlansági relációnak szokás nevezni - arról szól, hogy bizonyos jól mérhető fizikai paraméterek egyszerre nem határozhatóak meg egy bizonyos pontosságnál jobban. Ez a pontosság nem a mérő műszerek tökéletlenségéből következik, hanem elvi okai vannak. Ez kijelöl egy határt a fizikai megismerésnek, van amit egész egyszerűen nem tudunk leírni, meghatározni fizikailag.

Ezen - óriási hatású - felfedezésből kiindulva egy másik fizikus, Paul Dirac kifejlesztette a világűr vákuumát is remekül leíró elméletét - ezt röviden térelméletnek nevezik. Az elmélet lényege az, hogy a vákuum egyáltalán nem üres. Nem igaz az, hogy nincs benne semmi. A vákuumtér minden pontján folyamatosan részecskék és antirészecskék keletkeznek, amelyek aztán egymással találkozva folyamatosan meg is semmisülnek. Mindez olyan gyorsan történik, hogy a részecskék kvázi virtuálisak. Ehhez az egészhez az energiát a Heisenberg féle határozatlansági reláció biztosítja, amely többek között az energia és idő kölcsönös mérésének pontosságára is felállít egy korlátot. Ami praktikusan azt jelenti, hogy nem jelenthetjük ki, hogy egy adott térrészben egy adott pillanatban nulla az energia még akkor sem, ha ott a jéghideg vákuumon kívül semmi sincs. Mégpedig azért, mert a határozatlansági reláció kimondja, hogy ha pontosan ismerjük az időpillanatot, akkor nem ismerhetjük az energiát. Tehát az energiáról annyit tudhatunk csak biztosan, hogy nem nulla, mert ha az lenne, akkor mind a két paramétert egyszerre ismernénk. Tudom, hogy ezt nehéz elfogadni, megérteni, de ettől még ez a helyzet. Márpedig ha energia van, akkor az anyagot is jelent, tehát a vákuum nem üres, benne különböző időpillanatokban különböző mennyiségű energia - s ennek megfelelően virtuális részecskék formájában anyag - van. No nem sok, de valamennyi mindenképpen. Ezt a jelenséget hívják vákuum fluktuációnak, s a világegyetemre nézve ennek bizony igen messzemenő következményei vannak, de ez most nem ennek a bejegyzésnek a témája.

Hogy létező jelenségről beszélünk, az kísérletileg is bizonyított, és mérhető fizikai hatások kapcsolódnak hozzá. 

Most pedig térjünk vissza gyorsan az impulzus meghajtáshoz, mert kezd a bejegyzésem túl hosszúvá nyúlni. Egy bizonyos Robert J. Shawyer nevű űrtechnológiával foglalkozó brit mérnök 2006-ban jött elő az elméletével, miszerint egy asszimetrikusan kialakított üreg mikrohullámokkal történő bombázása szerinte a lendületmegmaradást látszólag sértő tolóerő kialakulását eredményezheti. Az ilyen fémüregeket üregrezonátoroknak szokás nevezni műszaki körökben. Shawyer rezonátora annyiban tér el a szokásos elrendezéstől, hogy az ő ürege meglehetősen fura alakú. Leginkább egy répához tudnám hasonlítani, aminek a csúcsán jutnak be a mikrohullámok. Ugyanitt még dielektrikumos rezonátorokat is elhelyeztek. A dielektrikum olyan anyag, ami elektromos térben könnyen elmozduló részecskéket tartalmaz, de nem fém. Itt ne gondoljunk semmi egzotikus dologra, a közönséges konyhasó is dielektrikum.

A felfedezését publikálta a New Science tudományos magazinban, ahol aztán kapott hideget, meleget, mondván hogy alapvető fizikai törvényeket sért az effektus, ezért bizonyára hülyeség az egész. Lesarlatánozták, sőt, a magazint is betámadták, mert lehozta a cikket.

Ezzel csak annyi volt a probléma, hogy Shawyer nem a kisujjából szívta ki az ötletet. Volt egy működő kísérleti modellje, ami produkálta az effektust.

Itt bekapcsolódtak a történetbe a kínaiak, akik szintén megépítették az eszközt, és az náluk is működő tolóerőt produkált bármiféle anyagkiáramlás nélkül. Ezt már nem lehetett figyelmen kívül hagyni, ugyanis egy tudományos felfedezés alapvető kritériuma a megismételhetőség. Ez pedig ezzel teljesült. 

A dolog a NASA figyelmét is felkeltette, némileg más alakú üreget alkalmazva ők is megépítették a hajtóművet, amit Cannae drive-nak neveztek el. Az is működött.

Innét kezdve a vita a működés elméleti alapjairól ment tovább. A mókás az a dologban, hogy erről Shawyernek se volt kiforrott elképzelése. Ami elméleti ötleteket bedobott, mint az effektus előidézőit, azokról ellenlábasai mind bebizonyították, hogy jóval kisebb hatást kellene eredményezzenek.

A legutolsó teória a működésre az, ami kapcsolódik a fent tárgyalt vákuum fluktuációhoz. Az elmélet szerint az eszköz a vákuum fluktuáció virtuális részecskéivel hat kölcsön. Az üregben csak bizonyos frekvenciájú elektromágneses sugárzás jöhet létre, és ez a virtuális részecskékre is csak bizonyos energiát engedélyez. Einstein óta tudjuk, hogy az energia és a tömeg között közvetlen megfeleltethetőség van. Az üregen kívül tetszőleges energiájú virtuális részecskék létrejöhetnek, de az üregen belül nem. A besugárzott mikrohullámok kölcsönhatnak a virtuális részecskékkel az üregen belül, sőt mi több, a mikrohullám energiája is virtuális részecskéket kelt. Azonban az üreg asszimetrikus alakja miatt a virtuális részecskék képződése az üreg falai mellett nem egyforma mindenhol, pontosabban eltérő mértékű és energiájú. Lehetséges, hogy ez okozza, hogy az üreg falára nem egyforma erő hat az egyik végén, mint a másikon. Sőt, az üreg nyitott végén ez az erő akár meg is szűnhet. Úgy is el lehet az egészet képzelni, mintha ezen a nyitott végen virtuális részecskék áramolnának ki az üregből. Így az egész olyan, mint a rakétahajtás, s nem sérti az impulzus megmaradás törvényét. Mindössze annyi a változás, hogy a rakétánkból nem gáz áramlik kifelé, hanem a mikrohullámok által gerjesztett virtuális részecskék zápora. Ezek rendkívül rövid életűek, ezért virtuálisak, de a jelek szerint mégis képesek tolóerőt biztosítani. Az elmélet szerint az üregben egyfajta virtuális plazma gyűrű jön létre, ami mintegy propellerként hajtja előre a szerkezetet a virtuális részecskék tengerében.

Természetesen ezt az elméletet is sokan vitatják. Többnyire arról az oldalról, hogy a virtuális részecskék nem viselkednek plazmaként. Nos, erre azt tudnám mondani, hogy magát a jelenséget is vitatták, mindaddig amíg a gyakorlatban be nem bizonyosodott a működése.

Az effektus jelentősége óriási, különösen, ha kombinálják az előző posztomban szereplő Lockheed féle fúziós reaktorral. Ugyan arra valószínűleg ez sem alkalmas, hogy a földfelszínről űrhajót juttasson a világűrbe, ellenben arra nagyon is, hogy földkörüli pályáról folyamatos gyorsítással heteken belül juttasson el űrhajót a Marsra.

Ez pedig pont az az időtáv, ami alatt Columbus elért Amerikába.

u.i. Közben a szerkezetet vákumban is tesztelték, és működik!!!

Egy olyan elképesztő sorozat jött létre szombaton a körülöttem zajló balszerencsés eseményekből, hogy félretolva a lassan készülgető - Interstellar által ihletett - űrhajós témámat, ennek a rögzítésére szántam el magam.

A sztorinak van egy kissé misztikus vetülete is, erről majd a végén írok.

Szóval az történt, hogy szombaton a zenekarommal (Dörzs) egy születésnapi partin léptünk fel. Egy ilyen esemény igen kellemes tud lenni, a közönség ugye adott, a jó buli kvázi garantált. Van két olyan része is persze a dolognak, amiért már jóval kevésbé lelkesedünk, ez az odacuccolás, és a pakolás vissza a próbaterembe. Az utóbbi a szarabb, de ez most mellékes. Szóval az eseménysorozat felvezetéseként, miközben a próbaterembe mentem a gitárerősítőmért, valami különös csikorgó hang jelentkezett a kocsi jobb első kereke felől. Esélyes, hogy csapágyprobléma. Na, szuper, most volt műszakin két hete, már csak ez hiányzott. A próbaterem előtt megnéztem közelebbről, s mintegy mellékesen felfigyeltem arra, hogy néhány karosszéria rögzítő szegecs elvált a jobb első lámpánál. Elég egyértelmű, hogy mi történt. Van egy barom fordos, aki előszeretettel parkol a házam elé. Néha annyira rááll a kocsimra, hogy alig tudok kifordulni tőle. Szerintem ez az állat tolatott neki a kocsi elejének. Látványos törés nincs, kívülről nem is látszik, csak ha alaposabban szemügyre veszi az ember.

Ezek után a kocsiba való bepakoláskor sajnálattal konstatáltam, hogy a bal hátsó ajtó beragadt, sehogy sem lehet kinyitni. Kész öröm volt így pakolni.

Na, lecuccolunk a Könyvtár klubba, elkezdünk játszani, a közönség ránk se bagózik. Aztán egy Roxette feldolgozástól hirtelen berobban a buli. Megy a tánc, részeg angolok is lekeverednek, még fel is jön az egyikük énekelni. No problem, Matyi New Yorkban nőtt fel, simán lekezeli.

Ekkor egyszerre csak a szólógitárosunk erősítője bekrepál. Kész, vége. Na egy öt perc alatt átszerel a keverőre, a külső hangosításon tolja tovább. A közönség szerencsére kitart. A hangulat ismét a tetőfokra hág, ekkor beadja a kulcsot a gitárja is, nincs mit tenni, vége a bulinak.

Jön a következő zenekar, állati jó koncertet adnak, a gitáros az én erősítőmön játszik.... mindaddig, amíg az is beadja a kulcsot. Szerencsére addigra nagyjából végére érnek a műsoruknak. Mind a két erősítő lassan már egy évtizede hiba nélkül működött, több koncerten is bizonyított, most egyszerre csak bekrepálnak. Furcsa....

Koncert után afterparty, basszusgitárosunk nekihevülten ugrál. Egyszer csak rosszul lép, eltörik a bokája.

Hazamegyek, feleségem alszik. Másnap mesélem a sztorit, mire közli, hogy a számítógépe is beadta tegnap az unalmasat, pontosabban szétesett benne a DVD meghajtó.

Ekkor el kezd el halványan bizseregni valami, hogy ilyen széria már történt egyszer a közelmúltban, s ide a blogba meg is írtam. Na gyorsan megnéztem a posztjaimat, s meg is lett! Nézem a dátumot, november 16.-a. Igen ám, de a poszt címe az, ahogy "De szar napom volt tegnap" tehát ez is november 15.-ére vonatkozott! Ez két éve történt. Tavaly nem figyeltem, mi volt november 15.-én, idén viszont a mérleg a következő:

- 1 törött boka

- 2 elromlott erősítő

- 1 elromlott gitár

- 1 beragadt autóajtó

- 1 szerelőért kiáltó gyanús hang a motorházból

- 1 elromlott laptop

Mindez cirka hét óra alatt jött össze. A pontot az i-re az teszi fel, hogy ugyanennek az illetőnek a születésnapi partiján zenéltünk kb. tíz éve - lehet éppen november 15.-én), és akkor meg az ének hangosítás égett le a buli közepén. Hát elég fura. Jövőre ilyenkor bezárkózom a padlástérbe, és ki sem jövök másnap reggelig.

Ugyan nem tartozik a tárgyhoz, de ha már érdekes egybeesésekről van szó, megemlítem, hogy egy héttel korábban történt egy szintén elég valószerűtlen dolog velem. Középiskolás osztálytalálkozóm volt Kaposváron, 25 éves évforduló. Előtte pár nappal észrevettem a gyerekek legói között egy kis méretű rózsaszín papírlapot. Nem foglalkoztam vele, gondoltam valami játékhoz tartozhat. Aztán mielőtt elindultam volna Kaposvárra a találkozóra, a papír valahogy kikerült a játékok közül a közlekedő részre, úgyhogy lehajoltam, hogy kidobom a kukába. Nagy meglepetésemre a gimnáziumi diákigazolványomat tartottam a kezemben, s mikor kinyitottam, egy papírfecnit találtam benne, amit annó Majnik Szabolcs osztálytársam írt, ha jól emlékszem egy énekórán, negyedikes koromban.

A szöveg így szól.

"Lezli! Kitaláltam egy jó rímet!

Kék Egérben éjfél körül feküdtünk a söntésre

Büszkék vagyunk a tavalyi lógásrekord döntésre!"

Ez egy igazi kortörténeti dokumentum :-). Úgyhogy fel is olvastam az osztálytársaknak, s nagy derültséget váltott ki belőlük. Szabolcs sajnos nem jött el a találkozóra.

Na most a történethez még hozzátartozik, hogy túl vagyok két költözésen is, néha az egykori bizonyítványaim megtalálása is gondot okoz. El nem tudom képzelni, hogy honnan a fenéből került a gyerekek holmija közé az egykori diákigazolványom, s azt meg különösen furcsának találom, hogy pont az osztálytalálkozó napján került a kezembe. Lehet hogy valamiért be kellett volna néznem a Kék Egérbe?

Az élet néha furcsa dolgokat produkál.

Tegnap este megütötte a szememet egy hír, miszerint Kubatov Gábor ismét tárgyalna az ultrákkal ( mivel az indexen nem szerepelt, ezért egy külső hírforrásra mutat a link). Persze csak ha azok bemennek a stadionba. ( Ezzel kapcsolatban biztosra veszem, hogy Kubatov rövidesen alább adja, jó lesz neki bárhol, csak szóba álljanak vele).

Na most ami ebben a hírben a leginkább szemet szúró, az az időzítése. Miért is most? Mi olyan dolog történt épp most, ami miatt Kubatovnak hirtelen tárgyalhatnékja támad?

A stadionok üresek. Ez meglehetősen kínos, de már régóta így van. Kétlem, hogy pont most szúrt volna szemet Kubatovnak.

Ellenben van egy kis kormányzási probléma. Bizonyos gyanús elemek, úgymint fiatalok, egyetemisták, középkorú értelmiségiek, és egyéb gyanús izgága csoportok az utóbbi idők egyik leglátványosabb tüntetését hozták össze a minap. Ez a reakciók alapján nagyon nem tetszik se a kormánynak, se a Fidesznek. (Se a szerencsétlen Bayer Zsoltnak, bár ez utóbbi mondjuk csak annyit számít az alig olvasott lapja miatt, mint légypiszok a papíron).

Szóval az van, hogy ezekre rendőröket ráküldeni 2006 után nem igazán mutatna jól a bizonyítványban. Nem véletlenül említem 2006-ot, Orbán nagyon sok tapasztalatot szerzett akkoriban a tömegről, és annak működéséről.

Tehát rendőröket nem, de volt ugye akkoriban egy nagy karmester, aki rászoríttatta az utcakő dobálókat a Fidesz nagygyűlést hallgatókra. Orbán meg csak figyelt, csak figyelt.

Aztán van ugyebár Debreczeni könyve, amiben úgy mellékesen megemlíttetik, hogy 2006 nyarán, az amúgy nem Fradi drukker Orbán hirtelen szükségét érezte, hogy találkozzon a Fradi kemény maggal. Valami azt súgja, hogy nem a bajnokságról beszélgettek...

Na meg az is van még, hogy a HaHa-s tüntetések idején, hogy hogy nem, az ultrák egy Kubatovval történt találkozó után hirtelen erősen kompetensnek kezdték érezni magukat felsőoktatási kérdésekben, és meg is jelentek a hallgatói gyűléseken "rendet tenni".

Csak hát az idők változnak. Új stadion, új beléptetőrendszer. Vénaszkenner, ilyesmi... Az ultrák és a fidesz kapcsolata nem éppen idillinek nevezhető. Közben meg helyzet van, tüntetők vannak az utcákon, akikkel kezdeni kellene valamit.

Pitontól (Bayer) tudjuk, hogy ezek mind kígyóvállú pornófüggők, tehát bizonyára megrettennek majd a B-középtől, de ha nem, akkor ugyanez a B-közép be is épülhet közéjük egy kis rendbontásra, és akkor már igazolt lesz bármilyen rendőri akció. Csak az kéne még, hogy az Ultrák rendelkezésre álljanak. Hát ez per pillanat nem igazán adott.

Ezzel el is érkeztem a mondanivalóm végére. Zárszóul annyit mondanék, azok után, hogy a Fidesz kétszer is átverte őket, őszintén remélem, hogy Kubatov ezúttal hiába húzogatja az ultrák előtt a mézesmadzagot.

Őszintén szólva kissé csodálkozom, hogy nem kavart különösebb vihart a Lockheed bejelentése, miszerint egy éven belül csinálnak egy akkora fúziós erőművet, ami elfér egy teherautó platóján. Persze nyilván mára kialakult egy jókora szkepticizmus a közvéleményben a hidegfúzió "felfedezése" óta, és valószínűleg az se használ a hitelességnek, hogy a nemzetközi összefogással Franciaországban épülő ITER fúziós reaktor befejezési dátuma folyamatosan csúszik a jövőbe. A fúziós energia megjelenését a mindennapjainkban kb. a gyerekkorom óta folyamatosan az aktuális időpontnál harminc évvel későbbre tették és teszik ma is, tehát joggal érezheti úgy az átlagember, hogy nincs is igazából előrelépés.

Mielőtt belevágnék a téma kifejtésébe, pár szóban hadd vázoljam egészen közérthető példákkal illusztrálva, hogy mi is az a fúziós energia. Tanár voltam valamikor, úgyhogy ez ilyen belső kényszer nálam. Az expertek kérem görgessenek tovább, ez most valószínűleg unalmas lesz számukra.

A magfúzió a mai atomerőművekben zajló folyamat ellentéte, mert míg azokban nagyméretű atomok hasadnak több részre, addig a fúziónál kis méretű atomok - jellemzően hidrogénatomok - olvadnak össze. A laikus olvasó megkérdezhetné, hogy miért termelődik ilyenkor energia. A rövid válasz az, hogy az atommagokat alkotó elemi részecskék, a protonok és a neutronok akkor érzik magukat a legkényelmesebben, ha éppen vas atomot alkotnak. Ez az az atommag méret, ahol a legkisebb energia kell ahhoz, hogy együtt legyenek, és minden olyan atom, ami nem vasatom, magasabb energiát hordoz magában, amitől bizonyos esetekben meg lehet szabadítani, más esetekben magától is szívesen megszabadul ( ilyenek a radioaktív elemek).

Hogy ezt érthetővé tegyem, vegyünk egy példát a hétköznapi életből.  Ha egy társasági összejövetelt szervezünk, akkor  a társaságnak van egy ideális mérete, amely esetben mindenki jól tudja érezni magát. Ha túl nagy a társaság, könnyen el lehet veszni a tömegben. Ha túl kicsi, unalmas a party.

A neutronok és pozitronok esetén az ideális buliméret 56 résztvevő körül alakul, és ebből 26 proton kell hogy legyen. A többi részvevő neutron, nincs igazi buli csajok nélkül. A neutronok száma kicsit változhat, párral több vagy kevesebb nem sokat számít, úgyis nőtöbblet van.

Namost mind a hidrogén, mind az urán atommagja elég messze esik ettől, ezért mondhatjuk, hogy náluk a buli nem igazán élvezetes. ( a hidrogén legelterjedtebb verziójában ráadásul mindössze egy proton lakik az atommagban, s hát az ilyen egyszemélyes bulikról ugyebár mindenki ugyanazt gondolja). Így hát ezek az elemek mutatnak némi hajlandóságot arra, hogy kissé közelebb kerüljenek a vasnál megtapasztalt ideális állapothoz. A nagyméretű atommagok esetén például néhány esetben éppúgy szökdösnek el részecskék, mint ahogy egy sokszereplős, unalmas partiról is lassan szivárognak el az emberek.

A fisszióra ( ez az urán atommag hasadásának esete) most nem térnék ki. Maradjunk a hidrogénnél. Az ő esetében ez a vashoz közelítés nem túl egyszerű. A hidrogén igazi indivídium, nehezen lehet rávenni a párosodásra, de ha már sikerült elnyerni a beleegyezését, akkor igazi vad forró szexpartiban egyesül társával. Ezt valahogy úgy kell elképzelni, mint egy szerelmespárt, akik közé rugót teszünk. Próbálnak közeledni egymáshoz, de a rugó szétnyomja őket. Viszont ha nagy lendületet véve egymás felé futnak, akkor elérik egymás kezét, és ha már egymásba tudnak kapaszkodni, akkor egyesülnek az örökkévalóságig.

Mint írtam, a vonakodó hidrogént erre az aktusra nem könnyű rávenni. Alapvetően az a megoldás, hogy nagy sebességgel ütköztetni kell a hidrogén atomokat. De itt ne arra gondoljunk, hogy betöltjük a hidrogént két palackba, és egymásnak lőjük őket. Ebből nem lesz semmi. Vannak azonban más módszerek. Az egészen egyszerű módszer, amivel ugyan nem lehet erőművet működtetni, az az, hogy a hidrogént feloldjuk platinában, s kalapáccsal egy iszonyatosat odaverünk. Egy adott térfogatú platina hétszázszoros térfogatú szobahőmérsékletű hidrogént tud magába szívni légköri nyomáson. Könnyű elképzelni, hogy a nagy platinaatomok közötti térben mennyire össze lehetnek zsúfolódva a pici hidrogén atomok. Ha ezt a hidrogénnel telített platinát hirtelen extrém mechanikai hatásnak tesszük ki, a nagy zsufiban néhány hidrogén atommag annyira közel kerülhet egymáshoz, hogy "elérhetik egymás kezét", vagyis a magok közötti rövid hatótávú nukleáris kölcsönhatás le tudja győzni a fenti példánkban rugóként megjelenített elektromos taszítást. Csak nagyon kevés hidrogénatommal történik ez meg, de neutronvillanás észlelhető, ami a magfúzió bekövetkeztének a jele. Sajnos az effektus olyan gyenge, hogy észlelni is alig lehet, teljesen alkalmatlan a módszer az energiatermelésre, mindazonáltal létezik. A hidegfúzió lám lám, működik.

Sokkal hatásosabb módszer, ha a hidrogént felmelegítjük. Egy gáz minél forróbb, annál gyorsabban mozognak a részecskéi, és annál nagyobb erővel ütköznek egymáshoz. Na most, hogy a fúzió létrejöjjön, mindössze bagatell ezermillió celsius fok hőmérséklet szükséges. Mi sem egyszerűbb, mint ezt előidézni egy atombombával, ami így hidrogénbombává avanzsál. Erőművet ugyan ezzel nem lehet működtetni, de pld. a piromániások és tábornokok számára nincs is ennél szebb látvány.

Szerencsére ezzel nem merültek ki a lehetőségeink. Van még módszer a tarsolyban ilyen hőmérséklet elérésére. Mindenki tudja, hogy az áram az bizony fűt. Igen ám, csak ugye a hidrogén gáz halmazállapotú, s az ilyenek nem kifejezetten a csodás vezetőképességükről híresek. Szerencsére erre is van megoldás. A gázok felmelegítve plazmává alakulnak, mint amilyen a gyertya lángja is. A plazmát az különbözteti meg a gázoktól, hogy a plazma annyira forró, hogy az atomok elektronjai a sok ütközéstől leszakadnak az atomokról, s az egész hóbelevanc elektronokból meg pucér atommagokból áll. Mivel ezek töltéssel rendelkező részecskék, remekül vezetik az áramot, amivel aztán tovább lehet őket melegíteni. 

A dologhoz még hozzátartozik, hogy némileg könnyebb dolgunk van, ha hidrogén helyett annak két izotópját alkalmazzuk. A hidrogén atommagja egy protonból áll, pihekönnyű. Azonban a molett deutériumban már egy neutron is van a proton mellett, a kifejezetten túlsúlyos tríciumban meg kettő. Könnyű belátni, hogy dagadt emberek ütközésekor könnyebben törik a csont, a hidrogénnél sincs ez másképp. Ezeket a hidrogén izotópokat alkalmazva a fúzióhoz szükséges hőmérséklet jelentősen csökken, persze azért így is kell még több száz millió celsius fok.

A Lockheed módszere erre a melegítésre az, hogy a plazma állapotú deutérium-trícium keveréket tartalmazó tartályt mágneses térbe helyezi, ami az ionokat gyűrű alakú áramlásra készteti a mágneses erővonalak körül a Lentz törvény értelmében. Innen kezdve a mágneses tér változásának sebessége adja meg, hogy mekkora áram folyik ebben a plazmagyűrűben. Valahogy így:

A képen a zöld vonalak mutatják a mágneses mező irányát, a piros nyíl pedig az áramét.

A Lockheed féle megoldás lényege, hogy a mágneses mezőt nagyon pontosan tudják kontrollálni, és így nagy nyomást tudnak elérni a plazmagyűrűben. Emellett a mágneses mezőt sikerült úgy kialakítaniuk, hogy a plazmára annál nagyobb visszatérítő erő hat, minél messzebb kerül a központi pozíciótól.

Mivel olyan erős mágneses teret nem tudnak csinálni, amekkora elegendő áram generálta hőmérsékletet tudna nyújtani, ezért berakják az egészet egy mikrosütőbe, hogy  mikrohullámokkal rásegítsenek a plazma hevítésére, így már nemcsak a nyomás, hanem a hőmérséklet is ki van pipálva. Már ha működik. Mert azért vannak kételyek.

Először is, a Lockheed eddig nem igazán exponálta magát nukleáris kutatásokban. Ugyan egy fegyvergyártó cégről beszélünk, de az ő területük inkább a repülőgépek, lopakodó technika, űrhajózás volt, nem a fúziós reaktorok. Az is igaz viszont, hogy egy ilyen reaktor elképesztő logisztikai előnyöket biztosítana az Egyesült Államoknak úgy a hadászat, mint az űrkutatás terén, tehát végül is témába vág.

A másik érdekes szempont az, hogy a nemzetközi összefogással épülő - szintén mágneses tér + plazma elven működő - franciaországi ITER kísérleti fúziós reaktor olyan irdatlan összegekbe kerül, és olyan elképesztő kutatás-fejlesztés áll mögötte, hogy az némileg valószerűtlenné teszi azt, hogy egy cég félreeső laborjában, mintegy hobbiként pár tudós működőképes alternatívát tudjon kifejleszteni. Persze azért nem is elképzelhetetlen. Az ITER egy orosz elképzelés, a TOKAMAK továbbfejlesztett változata. Ilyen TOKAMAK hazánkban is működött, talán még mindig használják. Amikor egyetemista voltam a kilencvenes évek elején, fizikus szobatársam látta is működés közben. Egy óriási kondenzátorteleppel kellett indítani, olyan óriási volt az áramfelvétele. Viszont már akkor ott tartottak, hogy majdnem visszajött a betáplált energia, csak hőenergia formájában, amit viszont csak komoly veszteségekkel lehet elektromos vagy mechanikus energiává alakítani, tehát megette a fene az egészet.

A TOKAMAK reaktorok fő problémája az instabilitás, nem tudják a kialakuló plazmagyűrűt sokáig fenntartani, ráadásul igen bonyolult benne a mágneses mező kialakítása. A két dolog valószínűleg összefügg. A Lockheed  féle megoldás a Tokamakhoz képest sokkal egyszerűbb, valószínűleg ezért jobban kézben tartható.

Viszont a dologhoz hozzátartozik, hogy a TOKAMAK-ok (beleértve az ITER-t is) építése és működtetése során számos olyan probléma merült fel, ami a Lockheed féle megoldásnál is fel kell hogy merüljön. Itt elsősorban a magas hőmérsékletű plazma problémáira gondolok. 10 millió fok nem gyerekjáték. Ilyen plazma bármihez hozzáér, az abban a pillanatban elpárolog. Ezért ezt a plazmát izolálni kell, vákumban tartani, hogy semmivel se érintkezzen. A mágneses mező elvileg képes távol tartani a plazmát a reaktor falaitól, de még akkor is itt van a sugárzás, amivel meg kell küzdeni. Ezen a hőmérsékleten rengetegféle sugárzás hagyja el a plazmát. Infravörös, mikrohullámú, látható tartományba eső, ibolyántúli, de még röntgen és gamma sugárzás is. Ezeket mind árnyékolni finoman szólva nem kis feladat, és az ITER-ben óriási pénzeket költenek a probléma megoldására.

Ha tényleg sikerül ezt a reaktort kifejleszteni, akkor viszont egy-két évtizeden belül gyökeresen megváltozik az életünk. Nézzünk egy-két várható következményt.

- A kőolaj elértéktelenedik. Illetve továbbra is lesz némi szerepe, de ez gyakorlatilag a vegyiparra fog korlátozódni, aminek az igénye töredéke a mai felhasználásnak.

- A fűtés, utazás, tömegközlekedés mind áramalapú lesz. Elektromos autókkal fogunk járni, amelyek olcsó alumíniumból készülnek. Az alumíniumgyártás ugyanis az elektrolízis miatt drága, az alapanyagok olcsók, akár még sima agyagból is lehet csinálni.

- A gázkazánokat ki lehet dobni, hasonlóképpen a szélkerekekhez és napelemekhez. A gázvezetékeket felszedik, beolvasztják. Elektromos kemencében.

- A hadseregek lesznek az elsők, akik átállnak az új energiaforrásra. Náluk ez létkérdés. Az anyahajók és a tengeralattjárók mindenképpen,  de a cirkálók, a légi utántöltők és felderítőgépek is valószínűleg az elsők között lesznek, amelyek az új energiaforrást fogják használni. Ezeknél fontos az, hogy hosszú ideig az ellátóbázisoktól függetlenül tudjanak üzemelni.

- Háborúzni is lényegesen könnyebb lesz ezután, más kérdés, hogy az olajért indított háborúk megszűnnek.

- Oroszország csődbe megy. Valószínűleg szét is esik. Még ha el is lopják a technológiát - ami igen valószínű - akkor is. Ugyanis nem marad olyan árujuk a fegyvereiken kívül, amit bárki megvenne tőlük. 

- Hasonlóan járnak az arab olajállamok.

- A tengeri hajózás és előbb-utóbb a légi közlekedés is rendkívül olcsóvá válik, ezért a globalizáció felgyorsul.

- A repülőgépek visszatérnek a légcsavaros meghajtáshoz. A turbinás meghajtásnál hátrafelé kiáramló gáz szükséges, amit nem lehet árammal megoldani. Ellenben a reaktor által termelt árammal remekül lehet légcsavarokat hajtani.

- Az űrhajózásban a fúziós reaktorokat kombinálva az ion hajtóművekkel - még inkább a nemrég felfedezett és a NASA által hitelesített inerciameghajtással ( ez a meghajtás nem rakétaelven működik, ezért csak energiára van szüksége, üzemanyagra nem) tényleg reális közelségbe kerül a naprendszer meghódítása, az emberiség végre nagy méretekben is kiléphet az űrbe, és megtelepedhet másik égitesteken. Ugyanis ha energia van, minden van. Ez Gazz 1. törvénye.

- Nem lesznek házi erőművek. Ez a technológia nem alkalmas arra, hogy tömegek kezébe adják. Egyrészt itt is van azért sugárzás, még valamennyi radioaktív hulladék is, nem beszélve a szintén radioaktív trícium üzemanyagról. Viszont a mostani kevés nagy teljesítményű erőmű helyet inkább sok kisebb lesz, ami nagymértékben növeli az üzembiztonságot. Nem beszélve arról, hogy ezek az erőművek - szemben az atomerőművekkel - könnyen leállíthatóak.

Ez csak néhány szempont, de ezek alapján is könnyű belátni, hogy az életünk fenekestül felfordul, ha ez az erőmű megjelenik, úgyhogy tényleg fura, hogy ilyen kevés visszhangja volt ennek a bejelentésnek.

A végére a Lockheed videója:
 

Kedvenc alanyom a képelemzésekhez Orbán Viktor, akinek egyrészt elég fejlett a testbeszéde, másrészt rendszeresen úgy fényképezik/fényképezteti magát, hogy az szinte ordít az elemzésért.

Van ugye ez a kitiltásos ügy, melynek lényege, hogy Orbán harcostársai közül jó párat nemkívánatos személynek nyilvánítottak az USA-ban. Köztük a spin doctor playboyt, Habony Árpádot is, Orbán legfontosabb tanácsadóját, már ha hihetünk az erről szóló híreszteléseknek. Nem vagyok egyedül azzal a gondolattal, hogy ami változást Orbán viselkedésében az utóbbi években láttunk, az mögött főleg Habony áll. Ez a történet indított arra, hogy górcső alá vegyek egy olyan képet, ahol Orbán, és a legújabb ellenfél (ellenség?) közösen szerepelnek. A kép egyébként a 2012-es NATO csúcson készült, tipikus PR fotó.

Namost - ahogy az a korábbi elemzéseimből kiderült - Orbán minden eddigi alkalommal tökéletesen hozta az alfa hímet, éppen ezért csemege ez a mai fotó, ami hosszú ideje az első, ahol ennek semmi nyoma. Lássuk hát:

Nézzük először Obamát. Igazi amerikai, arcán az ottaniakra jellemző - abszolúte hazug - vicsorgásszerű műmosoly. Kicsit fölé hajol Orbánnak, akinél amúgy is magasabb, ezzel mintegy beárnyékolva őt. Egyértelműen jelzi kifelé, hogy ki az erősebb. Abszolúte benn van Orbán intim terében, és mivel teste Orbán felé néz, látható, hogy ő a kezdeményező, ő lépett be Orbán terébe, és nem fordítva. Még hajol is felé, ha az arca Orbánra nézne, akkor kb. olyan "na mi van öcsi?" szerű lenne a jelenet. Lehet, hogy a fénykép előtt, vagy után olyan is volt.

Obama nem a kamerába néz, neki a publikum a fontos, ő olyan, hogy mindig ellopja a show-t.

És most térjünk rá Orbánra, ő úgyis sokkal érdekesebb. Azt gondolom, nem kell különösebb elemzői gyakorlat annak felismeréséhez, hogy Orbán iszonyú kínosan érzi magát. Ezt az arckifejezést szerintem még közeli családtagjai se gyakran látják rajta.

Látszik egyrészt az, hogy ő most elfogadta, a főszerep Obamáé. Van valami sejtése, hogy itt most neki mosolyogni kellene, de a szituáció nem olyan, hogy ő most ilyet tudna produkálni - és ez azért nem meglepő. Orbánnak ebben a szituációban nem megy a műmosoly. Egyrészt nem a saját közönsége előtt van. Másrészt érzi, hogy nem tartja kézben a szálakat. Azzal, hogy Obama belépett az intim szférájába, láthatóan zavarba hozta. Legyünk őszinték, ez azért érthető. Sokan vagyunk így ezzel. Én még részegen sem szeretem, ha mások átkarolják a vállamat a nagy bratyizás kedvéért. Ez általában szintén részegeknek szokott eszükbe jutni. Nőktől elfogadja az ember, de egy másik férfi az mindig vetélytárs, és valahol ösztönös az, hogy idegenkedünk ettől. Mindazonáltal ez kultúránként változó. A muzulmán országokban sokkal kisebb ez a távolságtartás, ott gyakori, hogy heteroszexuális férfiak kézenfogva járnak. Nálunk nem így megy, de mint említettem, a részegek közül sokan hajlamosak túllépni a távolságtartáson. Mivel élnek rokonaim az usában, tőlük tudom, hogy ez a bizonyos betartandó távolság náluk még nagyobb. Épp ezért látszik, hogy Obama - tudatosan, vagy tudattalanul - de dominanciát fejez ki ezzel a szándékos közelséggel, amit Orbán nehezen visel. De elvisel, kvázi behódol, még ha keserű arckifejezéssel is. Az az ember, aki még Putyin jelenlétében is adja az alfa hímet, lehet hogy Obamánál is megpróbálta ezt, de Obama mestere a PR-nak (az egész elnöksége kb. arról szól), és lazán kifogott rajta.

Na most Orbánnak az a szerencséje, hogy nem a kommunista időszakban lett az ország vezetője. Mert ha egy szovjet pártfőtitkárral kellett volna csókolóznia, a fentiek alapján az valószínűleg egy életre szóló defektust okozott volna a személyiségében. Úgyhogy csak óvatosan azzal a keleti nyitással.

Szóval az van, hogy amíg Zuglóba nem költöztem, a kéményseprőket jófej szimpatikus embereknek tartottam. Szülőfalunkban például úgy nézett ki a kéményseprőbácsi, mint Gagarin, s ha megláttuk, nyomkodtuk a ruhagombjainkat rendesen.

Aztán felköltöztem a fővárosba, s egy ideig panelben laktam, tehát a kéményseprő probléma egyáltalán nem érintett.

Na ezután jött a feketeleves.

Vettünk Zuglóban egy házat, aminek volt egy kétlyukú kéménye. Kétszintes a ház, két család élt benne, gondolom két külön kazánt akartak működtetni. Csak a gáz nem volt bevezetve a házba, így árammal fűtöttek, gondolom a gatyájuk is ráment.

Lényeg a lényeg, beköltözés után bevezettettem a gázt, és telepítettünk egy kazánt. Hívtam egy kéményseprőt, aki rögtön kijelentette, hogy új bélés kell a kéménybe (naná), meg tűzlétra, satöbbi.

Namost ezek után még abban az évben megjelentek ellenőrizni. Kicsit furcsállottam, hogy egy frissen átadott kéményt miért akarnak még egyszer leellenőrizni, de legyen, feleségem épp otthon volt. Kéményseprő bejött, megnézte a kéményt, és közölte, hogy az ilyet nem kell ellenőrizni, majd távozott.

Mondanom se kell, a következő évben megint jött.

Az igazi meglepetés akkor ért, amikor egy hét múlva egy másik kéményseprő is bedobott egy szelvényt, hogy ellenőrizni akarta a kéményt, és amikor legközelebb jön, akkor legyünk itthon, különben irgumburgum.

Na ezért nem vettünk ki szabadságot, nem tudott bejönni.

Év vége felé aztán jött a levél a Főkétüsztől, hogy felháborító, hogy nem engedtük be a kéményseprőt, és ennyi meg annyi büntit fizessünk be.

Beküldtem hát életem párját, hogy ugyan próbálja meg kideríteni, hogy mi ez a kupleráj.

Asszonypajtás bemegy, és kiderült a következő. A házunkon egy kémény van, de a kéményben két lyuk. Az egyik lyukat nem használjuk, mert egy kazánunk van. Ez nem zavarta a illetékes elvtársakat abban, hogy valamikor az előző lakó regnálása idején nyilvántartásba vegyék a kéményt és lukait.

Leírom még egyszer, az előző lakónak nem volt kazánja, villannyal fűtöttek. 

A dolog diszkrét bája az, hogy a kéményben levő két lyuk két különböző területi irodához van bejelentve. Feltételezem, még használatlan állapotban be voltak jelentve az egyik helyre, aztán amikor mi beköttettük a kazánt, akkor a használatba vett lyukat egy másik helyre jelentették be. Kérdezte a feleségem, hogy akkor mit lehet tenni? Azt a tanácsot kapta, hogy amikor megy a kéményseprő a nem használt lyukat szemrevételezni, akkor mondja meg neki, hogy töröltesse a nyilvántartásból. Feleségem kapásból válaszolt, hogy köszi, megpróbáltuk, a kéményseprő szerint az nem az ő hatásköre. Erre a reakció: A kéményseprő hazudott.

Ó de fasza. Végül azt mondta a nő, hogy egységesítik pár hónapon belül az adatbázist, és akkor megoldódik ez a probléma.

Örv, örv - daloltak a kismadarak a fejünkben, de a diadalének csak addig tartott, amikor idén az első kéményseprő még mindig a nem használt lyukat nézegette. Ekkor már sejtettem, hogy egy másik is jönni fog.

S lőn. Pár hete megjött a második etap, a használt lyukhoz.

A kéménnyel nem is nagyon foglalkoztak, el kezdték birizgálni a kazánt.

-Isten hozta önöket, drága barátaim, hogy az ég szakadna magukra! Tessék már megmondani, miért piszkálják a kazánt, mikor bevallottan nem értenek hozzá? Ez egy kondenzációs kazán, méregdrága volt, teljesen zárt rendszer, kívülről szívja a levegőt, kívülre fújja ki, mégis, mi a francért kell most össze-vissza nyomogatni a gombjait?

A kazán kerreg, valami nem stimmel. Eddig jó volt. Gyorsan abbahagyják a buzerálását, és magabiztosan kijelentik, hogy kevés a víz a fűtőkörben.

Remek, most már a fűtésszereléshez is értenek.

Ezután végre elhúzzák a csíkot. Én meg hívtam a fűtésszerelőt, hogy jöjjön ki, nézze meg, tényleg gond van-e a kazánnal.

Meleg víz szerencsére van. 

Nem igazán van olyan rezsicsökkentés, ami kárpótolna, ha ezek tönkrevágták a kazánt. 

No nem mintha az én esetem egyedi lenne. Ismerősöktől  olyan sztorikat hallok inkompetenciáról, elmebeteg szabályokról, lehúzásokról, néha direkt károkozásról, hogy megáll az ember esze.

Douglas Adams "Galaxis útikalauz" sorozatában van egy jópofa történet a föld benépesüléséről. Adott egy bolygó, ahol a tudósok kiderítették, hogy a napjuk szupernovává válik, és el kell menekülniük. Elkezdtek hát építeni két űrhajót, hogy a lakosságot kitelepítsék. Az egyik űrhajó hamarabb lett kész. A tudósok ekkor kihirdették, hogy a létfontosságú szakmák képviselőié az elsőbbség, megtöltötték hát az ezt az űrhajót kutyakozmetikusokkal, politikusokkal, balettáncosokkal, filozófusokkal, és beirányozták az akkor még lakatlan Föld irányába. Úgy búcsúztak el tőlük, hogy rövidesen megy majd utánuk a maradék, ha elkészül a második űrhajó.

No megérkeztek a Földre a fontos emberek, és csak vártak, vártak a második űrhajóra, amelyik, valami oknál fogva sosem érkezett meg. Az is fura volt, hogy az űrhajó távcsövén nézve egykori naprendszerüket, a szupernovának semmi jelét sem látták. Ezen egy ideig gondolkodtak, aztán vagy éhen haltak, vagy csatároztak egymással.

Az eddigi családi házas történetemet végiggondolva számomra egyértelmű, hogy az önkormányzati tisztviselők és a kéményseprők helye egyértelműen az első űrhajón lett volna.

Úgyhogy akkor ennyit mára a kéményseprőélet szépségeiből.

Azt mondják, hogy alapvetően öt íz érzékelésére van receptorunk, s minden íz kikeverhető ebből az öt alapízből.

Hogyaszongya

- savanyú

- édes

- keserű

- sós

- és az a bizonyos umami, ami a glutamátot érzékeli, ami a sajtokban, húsokban, erjedés közben keletkezik.

Na most kötve hinném, hogy a csípős íz kikeverhető lenne a fentiekből, szóval hadd egészítsem ki a fenti listát ezzel. Ráadásul ez egy cizellált íz, mert pld. a torma egész másképpen csíp, mint a bors, vagy a paprika, vagy a hagyma.

Nincs több hozzáfűznivalóm, kérem kapcsolja ki!

Másfél éve készítettem egy képekkel teli tűzdelt bejegyzést a kertről. Mivel azóta rengeteget fejlődtek a növények, íme egy friss állapot jelentés a növényi valóságsóból.

Kezdjük a mogyoróval. Mint azt korábbi - angol nyelvű bejegyzésemben írtam - a kicsi kertben nem fér el egy mogyoróbokor, ezért fában kellett gondolkodnom. Namost a mogyoró nemzetségben egyedül a törökmogyoró növeszt fát a bokor helyett, ennek viszont apró, és nem különösebben ízletes a termése, ezért az a lehetőség merült fel, hogy törökmogyorót ültetek ugyan, de a fát átoltom valamelyik nemes mogyoróval. Így tehát a törzs marad törökmogyoró, de a korona meg nem az lesz. Ha már lúd, legyen kövér, három különböző fajta mogyorót is ráoltottam az alanyra, különböző magasságokban, de egymástól nem messze. Emellett egy saját oldalágat is meghagytam. A mogyorónál fontos a jó terméshez, hogy idegenbeporzás legyen, nekem ez egy fán belül megvalósult. Négy fajta azért már elegendő genetikai változatosságot jelent ahhoz, hogy a beporzás sikeres legyen. Amúgy igazából nem is oltás, hanem szemzés történt, ami azt jelenti, hogy nem egész ágakat, csak rügyeket applikáltam (kaposvári, balatoni és kertészeti áruház forrásokból) az alanyra. T alakú bemetszést tettem a kérgen, és a széthajtott kéreg alá becsúsztattam a megfelelően kivágott rügyeket, majd az egészet gondosan bekötöztem.  Maga a szemzés kevesebb mint egy  éve, augusztusban történt. Akkor még így nézett ki az egyik szemzés ( fekete szigetelőszalagos rész közepén kibújik egy kis zöld rügy):

A rügyek nem száradtak el, februárban gyakorlatilag ugyanilyen állapotban voltak. Aztán márciusban megduzzadtak. Látván, hogy ebből lesz valami, a fa többi ága levágásra került, hogy a rügyeket hajtsa a fa ereje, ne a saját ágait. Március végére levelek hajtottak a rügyekből.

 Ezután a fa növekedése sebességet váltott. Július elejére a rügyekből ekkora hatalmas ágak lettek:

Szeretem az egzotikus gyümölcsöket. Ezek jelentős része nem él meg a klímánkon, de van jópár kivétel is. Ezek egyike az Észak-amerikában honos paw-paw, másnéven indián banán. Valójában semmi köze a banánhoz, egy teljesen különböző növénycsaládba tartozik. Nekem az tetszett meg benne, hogy szép nagy gyümölcsöt nevel, és árnyékkedvelő. Nos árnyékból a kertem fekvése miatt nekem sok van, úgy hogy be is szereztem egy csemetét, és egy félárnyékos helyre ültettem. A fácska most két éves, és szépen fejlődik.

A pawpaw mellett található az áfonyabokor. Ezt kifejtem bővebben. Az a nagy helyzet, hogy a kertben elég problémás a talaj minősége. Eredetileg homokdűnék voltak itt, amire ráépítkeztek, aztán ezek az épületek összeomlottak. Többször üköztem rejtélyes falmaradványokba ültetőgödör ásása közben. Emellett - különösen a ház előtti részen a homokot sok helyen házilag kibányászták, és építkezéshez használták fel, majd a keletkezett gödröket ilyen-olyan földdel, de főképp sittel töltötték fel. A későbbi tulajdonosok a felső talajréteget itt-ott lecserélték televényföldre tíz-húsz centi mélységig, máshol hagyták eredeti állapotában. A sok sittől a talaj lúgos kémhatású, ecettel locsolva pezsegni kezd. 

Namost az áfonya eléggé háklis a talajra, kifejezetten a savanyú kémhatásút szereti, ezért meglehetősen nagy ültetőgödröt ástam nekik, amit teleraktam tőzeggel. Ez egy ideig elég is volt neki, szépen nőtt, és bőven termett. Annyit szúrtam el, hogy az európai áfonyából indultam ki, ami az árnyékot szereti, ezért a telepítést is árnyékos helyen végeztem. A kertészetekben kapható nemes áfonyák viszont kifejezetten szeretik a napot, ezért az én áfonyáim nem olyan édesek, mint ha napos helyen teremnének. A bokor nagyon szépen fejlődött, tavaly azonban el kezdett sárgulni a levele, ami arra enged következtetni, hogy kezdi kinőni a tőzeges ültetőgödröt. Ezért megkezdtem az ecetes vizes locsolást. Kb. egy deci ecetet önök tíz liter locsolóvízbe, s ezt közvetlenül a gyökerekhez juttatom egy levágott tetejű földbe ásott petpalackon keresztül. Ez a locsolási módszer nálam eléggé bevált. Szárazság idején sokat számít, hogy a víz nem kínnal-keservvel, félig elpárologva jut el a gyökerekig, hanem direkt módon.

A következő képen a hároméves telepítésű Palatina szőlő látható. Úgy néz ki, lesz termés az idén. Elég sok szakmai hiba jelenik itt meg egyébiránt. Tapasztalt szőlészek a szőlőt az első öt évben nem szokták engedni fürtöt nevelni. Aztán amikor már igen, akkor a fürtöket ritkítják, hogy ami megmarad, az szebb legyen. Én azonban szándékosan hagytam ilyenre. Egyrészt ez a tőke valami elképesztő növekedést produkált, ez alatt a három év alatt, ha nem metszem drasztikusan vissza, már a fél kertet eluralta volna. Ez arra utal, hogy valahogy sikerült beletalálnia egy jobb talajrészbe, talán egy vízérig is lenyújtotta a gyökereit. Idén már a termőidőszakban is metszeni kellett, mert a többi növényt megfojtotta volna. Úgyhogy arra gondoltam, hogy ha ennyi életerő van benne, akkor ezt inkább fordítsa a fürtök nevelésére. A fürtöket takaró leveleket letépkedtem, hogy minél több napot kapjanak a szőlőszemek. A ház előtti szintén Palatina tőkéhez képest legalább két hét lemaradásban van, és a szemek is apróbbak némileg, de nem baj, kifejezetten örülök az elhúzódó érésnek. Ez egy meglehetősen ellenálló, finom termésű muskotályos szőlő, érdemes megpróbálkozni vele. A képen nem vehető ki, de az alsó levelek már egy másik tőkéhez, egy Otellóhoz tartoznak, ami az egyik kedvenc szőlőfajtám. Direkttermő, igénytelen fajta, de a termése nagyon finom. Tény hogy nem borkészítésre való, de ez nekem nem is célom. Ipari mennyiségben eszem a szőlőt amikor idény van, a borkészítés fel sem merül.

A szőlő mellé ültetett egrest szintén mindig erősen vissza kell vágni, mert óriásiakat nő minden tavasszal. Emellett a lelógó ágai igencsak hajlamosak a legyökeresedésre, ezeket tavasszal rendszerint levágom, és kevés földdel együtt elajándékozom, vagy ha vidéken járok, akkor kiültetem az út mellé egy elhagyott szakaszon.

Az egres osztott levelei mellett a mézbogyó nyílhegy alakú leveleit ismerheti fel az avatott szemlélő. Ez a gyümölcs számomra nem egy sikersztori. Két bokrom is van, egyik sem terem, de még csak nem is virágzik. Az első amit vettem, már át lett ültetve, de az új helyén is ugyanolyan satnya maradt mint a régin, és mintha betegek lennének a levelei. A képen látható már egy frissebb beszerzés, ez egy életerősebb példány, de ez se terem. Fontolgatom erősen, hogy ezek is valamelyik út mellett végezzék, még azt kell eldöntenem, hogy erdős részre vagy szántóföld mellé ültessem át őket.

Az alábbi képen kis málnacsemetéket, és egy megeredt szőlővesszőt láthatunk. Ezt a szőlőt a Deseda tó partján találtam elvadulva az erdőszélen, kíváncsi vagyok, mi lesz belőle. Ha nem terem majd, akkor átoltom valami jóféle nemes szőlővé. Az eredeti helyén nem láttam termését, de a levele alapján mégsem vadszőlő. Bízom benne, hogy némi gondoskodással rávehető arra, hogy teremjen, örülnék neki, ha valamilyen elfeledett régi magyar fajta került volna a kezem közé.   Hogy a málna levele mitől ilyen, az rejtély, locsolom rendesen..

Az alábbi képen látható másik kedvenc szőlőfajtám, a Hamburgi muskotály. Ennek az ültetésére nagyon rákészültem. Jó mély gödröt ástam, mindenféle tápanyaggal, komposzttal, trágyával, virágfölddel töltöttem meg. Eleve az ültetést októberben csináltam, mert állítólag az őszi telepítés erősebb növényt eredményez. Ehhez képest ez a szőlő két évig nem akart hajtani, most azonban, szép komótosan nekiindult. Elég rossz a talaj ott, ahol van, de az ültetőgödröt még biztosan nem nőhette ki. Akárhogy is, most már úgy néz ki, elszánta magát. Egyébiránt édesanyámnál is ültettem ugyanabban az időpontban. Na az is kb. hasonló sebességgel nő, úgyhogy lehet, az őszi ültetés nem annyira jó ötlet. A már korábban említett otellóm is ugyanazon a napon lett elültetve. Annál igencsak aggódtam a rákövetkező tavasszal, hogy nem eredt meg, mert nem voltak hajtásrügyei. Ezért ráraktam egy nagyobb befőttesüveget, hogy a bennszorult párában könnyebb legyen hajtania. Na ettől a dunsztolástól meggondolta magát, és annyira rákapcsolt, hogy ma már majdnem akkora, mint az ominózus Palatinám.

Szeder. Ez a fajta finom termést hoz, és télen se dobja el a leveleit. Ahol elültettem, talajtakaró fólia van a földön, lyukakkal ott, ahova a növényeket raktam. Ezért ennek a hajtásai sem tudnak akárhol kinőni. Ennek az lett az eredménye, hogy a növény kevés hajtást hozott, de azok viszont vastagok és erősek. A sok idei esőtől különösen beindult. A termései mindig az egyéves vesszőkön nőnek, s mivel idén nőtt nagyot, jövőre komoly szüretre számítok.

Na, ez itt alább a beteges mézbogyó. Négy éves, nálam csak kínlódik, termése sosem volt. Most még egész normálisan néznek ki a levelei a szokásoshoz képest. Még egy hónap, és elkezdenek száradni. Így szokott történni nála. Néha felmerül bennem, hogy ez talán a tajgáról származhat a sarkkörön túlról, ahol szeptemberben már kezdődik a tél, és ő itt is ehhez igazodik. Akárhogy is, mivel nem terem, mennie kell a kertemből.

Ez meg itt lent szelídgesztenye. Egy éve vettem, idén márciusban kiültettem a ház elé. Megpróbált életben maradni szegény, de elkezdtek száradni a levelei. Az utolsó pillanatban ültettem vissza a vödörbe, mert már nagyon feladni készült. Most egy másik van ott helyette, sajnos az is eléggé szenved, pedig mindennap locsolom. A tapasztalat azt mutatja, hogy ha egy telet túlélnek elöl a fák, akkor megmaradnak. Van egy cseresznyefám is ott, azzal ugyanez volt, most már stabilizálódott az állapota. Nem mondom, hogy szétveti az egészség, mert nem sokat nőtt az ültetése óta, de most már legalább nem akar folyton kiszáradni.

 Ez itt a rózsabokrom.Igen, jól látja a kedves olvasó, van egy sárga virág is. Feleségemnek vettem sárga rózsát a születésnapjára, s abból oltottam egy rügyet a futórózsa bokrára. Érdekes, de a sárga rózsa is futó jellegű lett, már ami a szárát illeti.

 A rózsa mellett kivi leveleit láthatjuk. A kertészet szerint önporzó fajta, egész konkrétan minikivi. Eredetileg az utcafronti kertbe ültettem a napra, mert azt hittem, hogy mivel déligyümölcs, ezért szereti a napsütést. Hát nagyon nem szerette, a halál szélén volt, amikor átültettem az árnyékos hátsókertbe, ahol aztán már alig lehet visszafogni, úgy nekiindult. Sajnos még egy virág nem sok, annyi sem volt rajta, de mivel árnyékos helyen van, így nem sok vizet zavar, úgyhogy békén hagyom.

 Következzék a mexikói diófenyőm. Ezt tavaly ültettem ki. A körülötte látható mulcs a ház előtt állt egykori akácfa kérge, illetve van ott egy kis fűrészpor is, ami a fa feldarabolásakor keletkezett. A fűrészpor remek talajsavanyító, még a tőzegnél is jobb. Csak keverve lehet a földbe ásni, vagy a föld tetejére lehet kiszórni. Mivel a kert ezen részén a sufni oldaláról lepergett vakolat miatt erősen bázikus a talaj, szükség volt a talaj savanyítására.

A diófenyő nem nő nagyra, ami ebben a pici kertben mindenképpen előny. Nem tudom, a beporzás mennyire lesz eredményes a környező normál fenyők által, mindenesetre ha nőnek majd tobozai, azok tele lesznek  fenyőmaggal, ha hihetünk a róla szóló leírásoknak.

 Ezzel véget ért a bemutató, jövőre ismét jelentkezem a kertből.

Kezdetben:

Aztán meg:

Itt a strandszezon, nosza egy kis aktualitás!

A bulvársajtó az utóbbi időben rendszeresen tudósít az "agyevő amőba" által okozott halálos kimenetű fertőzésekről, s mivel ez a kórokozó interferál egyik szenvedélyemmel, a termálfürdők látogatásával, ezért alaposan utánajártam a dolognak.

Pontokba szedve az alábbiakat sikerült összeszedni erről a veszélyes betegségről:

• A Naegleria amőba törzsnek több alfaja van, ezek közül egyetlen, a Naegleria Fowlerii okoz halálos agyvelőgyulladást. Ez az alfaj az Egyesült Államok területén fejlődött ki nem is olyan rég (pár száz éve), egy ausztrál alfajból.
• Bár két gyógyult esetről is tudunk, nincs hatásos kezelés a fertőzés ellen. Ami az egyik esetben működik, az más esetekben nem használ.
• Az agyevő amőba mára az egész világon elterjedt. Elsősorban a meleg éghajlaton okoz problémát. Évente több eset fordul elő Pakisztánban, Indiában, Bangladeshben, a Karib szigeteken, az USA déli államaiban, Ausztráliában.
• A kórokozóval szennyezett víz megivása veszélytelen, az amőba a gyomorban elpusztul. 
• Nem mindenki fogékony a fertőzésre. Valójában az érintett néptömegekből csak egész kevesen betegszenek meg.
• Az amőba csak és kizárólag az orrba kerülve tud fertőzni, méghozzá úgy, hogy a koponyának azokon az apró lyukain keresztül jut fel az agyba, amelyek a szaglóidegek átvezetését biztosítják. Az amőba az idegek mentén tekergőzve jut el az agyig, ahol aztán nekiáll táplálkozni, és gyulladást okoz. Az immunrendszer nagyjából tehetetlen a fertőzéssel szemben. Bizonyos megfigyelések arra engednek következtetni, hogy ha a fertőzött előtte véletlenül lenyelt a vízből, az egyes esetekben védettséget ad. Ezzel magyarázzák azt, hogy miért ilyen kevesen betegszenek meg annak ellenére, hogy a kórokozó igen elterjedt.
• A nagy hírverést kiváltó esetek az USA déli államaiban történtek, elsősorban Lousianában, és Floridában, de ennél sokkal északabbra, Kanadában is előfordulnak megbetegedések.
• Az amőba előszeretettel tanyázik meleg, sekély tavakban, pocsolyákban, holtágakban, csatornákban, és termálforrások vizében. Elsősorban a nyári időszakban okoz megbetegedéseket, mivel szaporodni csak melegben képes. Egyébiránt a maximum 46 fokos vízben még vígan megél, ezért lehet a termálvizekben számítani a megjelenésére. 
• Lousianában az ivóvízhálózatba is bekerült, ketten meg is haltak emiatt. A kórtörténet szerint orröblítést végeztek csapvízzel. A sztorinak ez a része némi ellentmondásban van azzal, hogy a gyomorba jutva immunizál az amőba, bár lehet, hogy az elhunytak nem fogyasztottak csapvizet, csak palackozott ásványvizet.
• A Naegleria Fowleri nem ismeretlen Európában sem. A legutóbbi eset Olaszországban történt, az áldozat egy fiatal fiú volt, aki a Pó folyó egy holtágában fürdött kánikula idején. Ez pár éve történt. Ezenkívül számos esetről tudunk Angliában és Írországban, ahol főleg állóvizekben történő nyári fürdőzés közben fertőződtek meg az áldozatok. Az egyik legnagyobb port felvert ügy Anglia egyetlen római kori termálfürdőjében történt, Bath városában 1978-ban. A medencében vízi balett előadást tartottak, ami után az egyik szereplő megbetegedett és meghalt. Mikor kiderült a halál oka, megvizsgálták a medence vizét, ami pozitív találatot adott Naegleriára. A fürdőt azonnal bezárták, és azóta sem nyitották meg. Helyette egy élményfürdőt építettek a közelben a meleg vízre alapozva.
• A legsúlyosabb eset Csehszlovákiában esett meg, az Usti nad Labem-i uszodában, ahol éveken keresztül történtek halálesetek a hatvanas években az amőbának köszönhetően. Összesen 16 ember halála írható a betegség számlájára. Mint kiderült, a vezetékrendszer egy helyen megsérült, s így jutott a kórokozó az uszodába a közeli erőmű hűtővizéből, ahol aztán tartósan megtelepedett.
• Ezenkívül Ukrajnát is említik azon országok között, ahol előfordulnak fertőzések.
• A Louisanai és a csehszlovák eset is megerősíti, hogy az amőba meglehetősen ellenáll a kemikáliáknak, hiszen az ivóvizet és az uszodák vizét kezelik. Lousianában arra a következtetésre jutottak, hogy az amőba teljes eltüntetése a vezetékes hálózatból csak olyan mértékű klórozással lehetséges, ami már magát a vizet is ihatatlanná teszi.
• Hazánkban egy doktori dolgozat keretében 2005 környékén mintát vettek 15 hazai termálfürdő vizéből, és mikrobiológiai vizsgálatnak vetették alá. A dolgozat letölthető innen. Sikerült felvennem a kapcsolatot a dolgozat szerzőjével, aki ma az ÁNTSZ-nél dolgozik. Megerősítette, hogy Naegleria Fowleri egyik mintában sem fordult elő, ezek alapján kijelenthető, hogy a hazai termálvizeink biztonságosnak tekinthetőek.
• Mindazonáltal ha módunk van rá, kerüljük strandokon, természetes vizekben a víz orrba kerülését, különösen a kánikulai időszakokban.
• Végül egy személyes történet. A múlt század nyolcvanas éveiben egy alkalommal nyáron Berettyóújfaluban vendégeskedtem, ahol is ismerőseim mesélték, hogy egyik barátjuk a Keleti főcsatornába ugrált a vasúti hídról, és az ugrások során felkavarodott vizet okolták a fiú halálát okozó agyi fertőzésért. Ez afféle szóbeszéd volt csak, de a helyzet az, hogy mai tudásommal nekem erről elsősorban pont a Naegleria jut az eszembe. Mivel a fentebbi példák bizonyítják, hogy Európában is jelen van, ezért nem zárható ki, hogy ez az amőba végzett a fiúval.
• Ez egy későbbi kiegészítés. 1994-ben a Szegedi - termálvíz táplálta - uszodában a vizsgálat pozitív találatot adott Naegleriára, pontosabban annak egy Fülöp szigeteken előforduló alfajára, amely már okozott megbetegedéseket. Forrás itt.

Ajánlott bejegyzés strandkedvelőknek: Nyári strandtúra

S ha már nyár:

Surrog alattam a bringa, az Árpád hídon tekerek hazafelé. Így a 43. életévemben már elég ritkán járok koncertre, de ha néha mégis, akkor igyekszem bringával menni. Igaz, hogy mostanában a rendőrök szívesen elszórakoznak azzal, hogy bicajosokat vegzálnak, de ha figyel az ember, még időben kikerülheti őket.

Egyébiránt mindenkinek ajánlom, hogy próbálja meg a bringázást a nyári esténként. Ilyenkor már nincs forgalom, az idő több mint kellemes, mozgunk, béke van, csend és nyugalom, mégis mozgásban van minden. Ha még egy kis nyomás is van az emberben, egész különös érzés, ami emlékezetessé tud válni.

A napokban gondolkodtam el azon, hogy sokkal több emlék maradt meg a fiatal koromból, mint az utóbbi évekből. Az viszont biztos, hogy az ilyen éjféli bringázásokra valahogy mindre emlékszem, akár régen történt, akár nem.

De térjünk a tárgyra!

Ivan & The Parazol koncerten voltam a Kobuci kertben, s most már leülepedett az élmény annyira, hogy érdemes legyen összefoglalni az ezzel kapcsolatban felmerülő gondolataimat.

Először is azzal kezdeném, hogy kb. egy éve Vitáris Ivánnak volt egy igen szerencsés mondata a Petőfi rádióban, miszerint nekik a rájuk hatással levő zenék ott végződnek a 70-es évek közepén, ahol más zenekaroknak kezdődnek. Ez annyira betalált, hogy rögtön felkaptam a fejem. Aztán jött a "Take my hand" című számuk. Éppen zenekari próbáról mentem hazafelé, úgyhogy félig süket voltam, de engem ott helyben megvettek. Magyar zenekartól legalább öt éve nem hallottam ilyen jó számot, (az utolsó a Hangover diszkó volt a Stenktől). Otthon aztán a youtube-on rákerestem a Parazolra, megnéztem a Jól áll nekem az élet-et, és másodszor esett le az állam. Hol a rákban voltak ezek eddig bakker? Ez nagyon az én zeném, ideális hangszerfelosztás, végre egy olyan énekes, aki igazán frontember. Vitáris nagyon érzi a színpadot, közben meg akkora hangja van, mint ide Nyékládháza. Révész Sanyi óta nem volt ilyen a magyar könnyűzenei színtéren. Az nyilvánvaló, hogy a csajok ugyanúgy döglenek majd utána, mint annó Révész után. Választott karakterében pont annyi feminin és pojáca jelleg van mint a hippi idolokban, s ez az, ami az erre amúgy fogékony fiatal csajokat is benedvesíti. A karakteres hangja és mozgása aztán remekül ellenpontozza, ezt, úgyhogy az összkép kifejezetten férfias, árad belőle a fiatalság lendülete. Azóta kétszer láttam őket élőben, s az előbbiek alátámasztására nyugodtan kijelenthetem, a sok fiatal gyönyörű ( és nem műanyag!) csajtól olyan punciszag van a koncertjeiken, hogy elnyomja cigifüstöt.

Szóval ki van találva az egész. A ruhák, a megjelenés, a szerepek. Ivánról már írtam, a dobos a szőrős szexgép fejet gyurmázta ki magának, a gitáros a lenőtt gombafrizurával, meg a fura testtartásával az introvertált hippi gitárhőst jeleníti meg, a basszeros a lazagyerek - "beugrottam zenélni a haverokhoz" - figurát hozza. A billentyűs meg szokás szerint a romantikus, háttérbehúzódó ember, ami valamiért alapszabály már-már minden zenekarnál. Annyit fűznék hozzá, hogy ha ki akar törni ebből a skatulyából, akkor vállalja fel az amúgy is látható kopaszodását egy rövid hajjal (esetleg vegyen kalapot), és növesszen szakállt meg bajszot. De legalább bajszot, az amúgy is hippis.

Ami a hangszeres tudást illeti, hibátlan. A lemezt hallgatva nem tudnék gyenge pontot említeni. Nagyon jó, hogy senki sem akar a többiek fejére nőni, nincsenek megfejtésre váró - másodpercekbe több millió hangot belesűrítő -, környezetébe bele nem illő gitárszólók, öncélú művészkedések, ellenben vannak gondosan megkomponált dalok, amelyeknek íve van, és pont addig tartanak, ameddig kell. A kiállások, az effektek mind a helyükön vannak, nincs üresjárat. A két szólisztikus hangszer, a billentyű és a gitár tökéletes egyensúlyban van, remekül kiegészítik egymást. Amikor szólóznak, fogós, és nem túlbonyolított, könnyen befogadható témákat hoznak. Nem értek a billentyűs cuccokhoz különösebben, de a hangszín amit a srác használ, az perfekt ebbe a zenébe, nem kell változtatni rajta.

Ami a gitárt illeti, a srác gitárja úgy szól mint Hendrixé, és ez egyrészt a Fender stratocaster miatt van így, másrészt valószínűleg hasonló effekteket, pld. oktáv fuzz-t használ, mint Jimmy. Egy apró Peavey erősítőből jön a hang, az van bemikrofonozva, és kihangosítva a nagy hangfalakra. Annak ellenére, hogy remek hangja van a kis Peavey-nek, azért ide nem ártana egy fej+láda a kombó helyett, mert egyrészt a stílus ikonikus előadói is úgy tolták annó, másrészt teltebb lenne élőben a gitárhangzás. Felvételen tökéletes a jelenlegi setup, koncerten viszont meglehetősen összeolvad a gitár a többi hangszerrel. Tehát nem a hangerővel vagy az arányokkal van gond, hanem a hangzással. Mondom ezt én, aki szintén a kombókat preferálom. Gondolom hozzám hasonlóan a srác is utál cipekedni, ezzel az anorexiás testalkattal ami neki van, ezen nem is csodálkozom. A fiúk élőben is hibátlanul játszanak, nincsenek kiesések a ritmusból, mellényúlások, elfelejtett szövegek. Vagy ha igen, akkor annyira gyorsan korrigálnak, hogy kifelé semmi sem tűnik fel.

Namost egy fontos dolog még ide kívánkozik a végére. Iván angolul énekel. A kiejtése teljesen rendben van. A magyar zenészek külföldi próbálkozásai ezen szoktak rendre elbukni, Vitárisnál viszont ez nagyon ott van a szeren. Egyetlen számuk van, amit magyarul (is) nyomnak, a fentebb már említett "Jól áll nekem az élet", ( angolul "Flying in the air"). Bár nekem sokkal jobban tetszik ez a dal magyarul, mivel számomra a nüanszok sikeresebben átjönnek így, a nemzetközivé válás igénye teljesen jogossá teszi, hogy angolul énekeljenek. Ami igazán meglepő, az az, hogy a magyar közönség is vevő erre. Ez pedig azt jelenti, hogy a magyarok nyelvtudása mégiscsak elmozdulni látszik az utóbbi időben a mélypontról, amit egyébként külföldi ismerőseim is megerősítenek. A The Moog után a Parazol az első olyan formáció, aminek van keresnivalója külföldön. Erősen szurkolok, hogy nekik tényleg sikerüljön.

Nézem Farage úr diadalittas arcát. Vajon mit érezhet most számos Angliában dolgozó ismerősöm? Kétlem, hogy osztoznának az UKIP vezetőjének örömmámorában.

Talán a zsidók érezhettek így a Horthy rendszer alatt. Dolgoznak, próbálnak beilleszkedni. Általában nem ismerik be se maguknak, se nekünk itthon maradottaknak, hogy - bár vitathatatlanul magasabb a fizetésük - de nem azt a munkát végzik, amire képesítésük alapján hivatottak lennének. Nyomorúságos albérleteken osztoznak sorstársaikkal. De mégis kitartanak. Kétségkívül óriási döntést hoztak, amikor elmentek, s az ember már csak olyan, hogy megvédi a saját döntéseit, erre pszichológiai kényszere van.

Szóval nyelnek, tűrnek, de dolgoznak. Többnyire olyan munkakörökben, amelyekhez a helyieknek - többek között éppen a sokat hangoztatott fejlett angol szociális rendszer miatt - már nem fűlik a foguk. De persze ellenpélda is van bőven.

Mostantól kezdve viszont már azzal is együtt kell élniük, hogy a szemükbe lett mondva, nem kívánatosak. Az újmódi multikulti nem jött be Angliának.

Ami azért fura, mert Anglia már legalább száz éve tele van mindenféle nációval, akik a volt gyarmatbirodalomból áramlottak be a szigetországba, jelentősen hozzájárulva a népesség genetikai állományának feljavulásához.

Namost egy dél-afrikai néger, vagy egy HongKongi ázsiai úgy kulturálisan mint fizikai megjelenésében sokkal távolabb áll az átlagos angol népességtől, mint akár egy magyar, akár egy lengyel, akár egy román. Akkor vajon mégis mi okozhatta ezt a hirtelen támadt ellenszenvet, ami az eddig híresen toleráns Angliában hirtelen feltámadt irántunk?

Biztos vagyok benne, hogy ennek több összetevője van, de én most ezekből csak egyet emelnék ki.

Azt hiszem, azon felesleges is vitatkozni, hogy túl rövid idő alatt túl sok ember költözött Angliába. A hihetetlen mértékű beáramlás a 2004-es csatlakozás óta tart, és mára elérte az egymillió főt.

2004-ben Angliában strukturális problémák voltak, egy csomó munkakörben - egyrészt a már említett bőkezű szociális rendszernek, másrészt Írország gazdasági felemelkedésének köszönhetően - egész egyszerűen nem volt elég munkaerő. Elsősorban az idény jellegű munkáknál, úgymint építőipar és mezőgazdaság, de az egészségügy területén is, továbbá informatikusokból és gépipari munkásokból is nagy hiány volt. (Hogy miért, az megér egy külön misét, vissza is térek rá később.) Ez a munkaerőhiány pedig jelentősen visszafogta a gazdaságot. Az elemzések és felmérések pontosan megmutatták, hogy hol a probléma, s mivel angolok praktikusan gondolkodnak, az újonnan csatlakozott Kelet-Európai országokból szándékoztak elszipkázni a helyzet megoldásához szükséges munkaerőt. Időközben eltelt tíz év, és az angolok hozzászoktak, hogy épülnek a házak, az utak, van aki megszerelje a vízvezetéket, mi több, ápolók és orvosok is vannak a kórházakban. Mivel az alapvető szükségleteik ily módon ki lettek elégítve, a Maslow piramison pár lépcsőt feljebb léphettek.

 S úgy néz ki, eljutottak oda, hogy el kezdte őket zavarni az akcentus, de különösen az, hogy ezek a bevándorlók olyan sokan vannak, hogy zárt tömböket kezdenek alkotni. Nyilván a bevándorlóknak is vannak társas szükségleteik, s az eltérő gyökereknek köszönhetően ezt könnyebb nekik egymás közt kielégíteni, mint az amúgy meglehetősen tartózkodó angolokkal vegyülve. Aminek egyik oka a kelet-európaiakkal szemben (néha kevésbé) burkoltan meglevő lenézés is, amit mi sem bizonyít jobban, mint az, hogy a válság óta szintén erősen megnövekedett számú - a kelet-európaiaknál semmivel sem képzettebb (sőt) olasz bevándorlók továbbra is szívesen látott vendégeknek számítanak.

Feltehetőleg ez a befogadók számára is egyfajta enyhe kultúrális sokkhatásként jelentkezik, ami ellen joggal tiltakoznak, hiszen ők vannak otthon. Szóval első közelítésben még hajlamos is lennék igazat adni nekik, de két fontos szempont figyelembe vételével már mégsem annyira. Az egyik szempont az a felismerés, hogy a kelet-európaiak elsősorban az amúgy is rendkívüli mértékben kozmopolita Londonban és Manchesterben koncentrálódnak, amelyeknek az integráló ereje legalább olyan nagy, mint az Egyesült Államoké. Ahol eleve mindenféle náció él, ott igazából tök mindegy, hogy ki honnan jött.

A másik szempont meg az, hogy Anglia strukturális képzési problémái időközben továbbra sem oldódtak meg. Még mindig rengetegen mennek felsőoktatásba olyan szakmákat tanulni, amire a gazdaságnak nincs igazán szüksége, miközben a fentebb említett hiányszakmákban pontosan  ott - vagy még rosszabb helyzetben - tartanak, mint a munkaerőpiac megnyitásakor. Az rendben van, hogy az átlag angol választópolgár gyorsan felejt, és könnyen megszokja a kényelmet, az viszont egyáltalán nincs rendben, hogy a kormányzati politikusok Farage-val versenyeznek a bevándorlókra való köpködésben, miközben pontosan tudják, hogy mekkora gazdasági hasznot és szolgáltatásbeli színvonal emelkedést hoztak Angliának a bevándorlók, ahogy azt jó pár lap megírta. Ezek alapján az én szememben az angol politikai színtér legalávalóbb szereplője nem Farage, aki persze szintén a saját anyját eladná egy kis politikai népszerűségért, de róla legalább el lehet mondani, hogy következetes az elveihez.

Nem, a leggusztustalanabb figura kétségkívül az a David Cameron, aki tudatában van a bevándorlás előnyeinek is, de eszébe sem jut ezekkel érvelni, inkább beáll Farage kórusába, azt remélvén, hogy ezzel előbbre jut.

Ez a Cameron az, aki azt szeretné elérni, hogy országára az EU csatlakozásnak csak a pozitív hozadékai vonatkozzanak,  a hátrányok nem. Ez Britannia szempontjából kétségkívül nyereség lenne, viszont morális szempontból teljesen elfogadhatatlan.

Én igazából alig várom, hogy kilépjenek. Jelenleg az EU kohéziója gyengül, holott az EU tagországok gazdaságilag sokat profitálnak az unióból. Itt az ideje a példa statuálásának. Erre pedig Cameron Angliája remek tesztalanynak ígérkezik.

Csak hogy néhány fontos lépést említsek:

- jelenleg a Londoni  pénzügyi rendszeren keresztül intéződik az EU pénzügyeinek döntő hányada. Ha a britek kilépnek, én nagyon határozottan azt gondolom, hogy az égvilágon semmi sem indokolja azt, hogy ez a továbbiakban is így történjen. Ebből remekül megéltek eddig az angolok, annyira, hogy mára már természetesnek veszik, de a kilépés után ennek meg kell változnia. Egészen biztos vagyok benne hogy ezt a pénzügyi központ szerepet rengeteg más európai város is remekül el tudná látni. Az angolok számára természetesen rossz hír, hogy ha esetleg később meggondolnák magukat, akkor ezt a pozíciót már nem tudják visszakapni. A történethez még hozzátenném, hogy ez a szektor önmaga akkora bevételt termel a szigetországnak, hogy megszűnése esetén az a bizonyos sokat emlegetett brit szociális rendszer elegendő bevételek híján pár év alatt összeomlana, hasonlóan Londonhoz, amely ezután kénytelen lenne a turizmus jóval szűkösebb és bizonytalanabb jövedelmezőségére alapozni bevételeit.

- A nagy piaccal bíró uniónak nyilvánvalóan kevesebb előnnyel jár ha a hozzá képest jóval kisebb piaccal bíró Britannia termékei vámmentesen kerülnek be a területére, így szerencsés volna némi vámmal korlátozni, hogy a brit szigetek árui elárasszák az uniót. Nyilván lesz valamiféle gazdasági egyezség, de az nyilvánvaló, hogy a dolgok ezen a téren sem mehetnek tovább úgy, mint eddig.

- hasonlóképpen a brit munkavállalók sem kellene hogy automatikusan ugyanolyan jogosítványokkal rendelkezzenek, mint az unión belüliek, mert hát mégis, mire? Talán most sokan legyintenek, de nem árt tudni, hogy -valószínűleg a kedvező éghajlat miatt - rengeteg angol költözött át Spanyolországba.

Szóval visszatérve a bevándorlásellenes angol hisztériakampányra, annyit jegyeznék meg itt a végére, hogy öröm az ürömben, hogy nem csak a mi társadalmunkban lehet a rövidlátó tájékozatlanságra és a zsigeri irigységre politikai karriert alapozni, hanem a minket oly előszeretettel kioktató, demokráciájára oly büszke Angliában is.

Ma tekerés közben a magyar borászatról gondolkodtam. Nem vagyok egy nagy borivó, de hetente egy palackkal elfogy. Meglehetősen ínyencnek tartom magam, ezért kezdettől fogva nagy hangsúlyt fordítottam arra, hogy minél többféle bort megkóstoljak, hogy tisztában legyek az ízekkel. Éppen ebből a megfontolásból a küvék teljesen kívül esnek az érdeklődési körömön, elsősorban a különféle szőlőfajták ízére vagyok kíváncsi. Ez alapján aztán nem teljes körű, de relatíve alapos feltérképezést végeztem a különböző borvidékek termései körében, és az alábbi megállapításokat tettem ezzel kapcsolatban.

• Valamilyen oknál fogva az országban a vulkanikus talajokon (Balaton felvidék, Tokaj, Somló) szinte kizárólag fehérborokat termelnek. Egy félig-meddig kivétel van, az egri borvidék, amely éppen egy vulkanikus és egy mészköves övezet határán van (Mátra és Bükk). Itt kiváló vörös és fehér borokat készítenek, mellesleg ez a kedvenc borvidékem, nem utolsósorban az igen széles fajtaválaszték okán.
• Vörösbor szempontjából Villány, Szekszárd, Sopron, és Eger a meghatározóak.
• Édes fehérborban Tokaj elsőbbsége megkérdőjelezhetetlen. Dacára annak, hogy ez az ország legészakibb borvidéke, itt teremnek a legédesebb borok.
• Míg fehérborból üdítően sok helyi fajta van, addig vörösborból alig egy-kettő. Utóbbiból a kadarkát, a kékfrankost és a kékmedoc-ot (manapság menoire) tudnám említeni, amelyek nem világfajták, igaz nem is magyarok, de legalább közép-európaiak. A kékmedoc úgy vált magyarrá, hogy Franciaországból hozta be Mathiász János az 1800-as évek második felében, de az eredeti helyén már kipusztult, így ez tényleg egy igazi hungarikummá vált. Ráadásul vörös borszőlő létére muskotályos, ami rendkívül ritka, így nagyjából olyat nyújt, amit máshol nem találni. Nekem ez a kedvenc vörösborom.. A kadarka délszláv közvetítéssel jutott el hozzánk két-háromszáz éve, albán, vagy kisázsiai eredetű. Máshol nem nagyon termesztik, egy rendkívül igénytelen szőlőről van szó. Szekszárdon és a kiskunsági homokon foglalkoznak vele. Szélsőséges tapasztalataim vannak vele, ittam már nagyon rosszat és nagyon jó kadarka bort, mindkettőt ugyanattól a termelőtől, ergó erősen évjáratfüggő. A kékfrankos osztrák nemesítés, de a monarchiának köszönhetően hazánkban is széleskörűen elterjedt. Alapja a bikavérnek, tehát úgy Egerben, mint Szekszárdon termesztik, és a Soproni borvidéknek ez a legfontosabb szőlőfajtája. Villányban elsősorban a világszerte elterjedt fajtákat termesztik, Pinot Noir, Cabernet Sauvignon és Franc, Merlot, Shiraz. Nekem ez nem tetszik különösebben, jobban szeretem, ha a helyi dolgokból sikerül valami nagyszerűt kihozni, ahelyett, hogy a világ pincészeteinek 90%-ához hasonlóan ugyanazokat a borfajtákat termelik. Ha nincs helyi specialitás, akkor az egésznek olyan franchise látszata van, mcdonalds bor. Mindemellett Villány a déli fekvésével az egyik legjobb adottságú hely a vörösbort adó szőlők termesztésére, csak éppen én nem találok semmi különöset az ottani borokban. Ezekből a fajtákból az ausztrálok, chileiek, argentínok, kaliforniaiak, dél afrikaiak is tudnak nagyon jókat készíteni, míg mondjuk kadarkából, vagy menoire-ból meg nem, mert az ott nincs. 
• A fehér borok tekintetében örvendetes tény, hogy rengeteg hazai fajtával büszkélkedhetünk. A tokaji borok szinte egy külön történet, nagyon jellegzetes az ízviláguk, akár furmintról, akár sárga muskotályról, vagy hárslevelűről van szó, a többi kitűnő fajtát nem is említve. Látható, hogy itt a borkultúra töretlenül virágzik az olasz telepesek 800 évvel ezelőtti betelepítése óta. A középkorban Tokaj csak a harmadik legfontosabb bortermelő hely volt, akkoriban a somogyi és a szerémségi borokat tartották a legjobbnak. Érdekesség, hogy a Szerémségben található Fruska Gora hegységet magyarúl Tarcal hegységnek hívták, s ezen keresztül kapcsolatba lehet hozni a Tokaji borvidék egy részével, aminek hasonló a neve. Lehet, hogy annak idején a Szerémségből kerültek át az első szőlővesszők Tokajba? Esetleg áttelepültek onnan szőlőművesek? Mindenesetre Tokaj ma híresebb borvidék, mint a Szerémség. A somogyi borvidékből nem sok maradt, a török háborúk idején ütközőzóna volt a megye, így kipusztult szinte minden. Ma a Balatonboglári borvidéken próbálják életben tartani a szőlőtermesztési hagyományokat. Remek borokat készítenek egyébiránt, vöröseket és fehéreket egyaránt. A vörösborok a szekszárdiakhoz hasonló karakterűek. 
• Már-már a tokajihoz hasonlóan karakteres borok ( úgy értve, hogy jellegzetes ízűek ) a balaton felvidéki boraink. Ezek közül is a Tapolcai medence borai, amely ugyebár fehérboros vidék, s van valami jellegzetesség az itteni borok ízében, amitől egyediek. Az itt elterjedt őshonos magyar fajták, a juhfark, a kéknyelű számomra nem igazán igazolták a körülöttük kialakult hype-ot, ellenben a francia eredetű szürkebarát, és a származását a nevében hordozó olaszrizling ezen a vidéken teljesedik ki igazán.

Ismét hangsúlyoznám, hogy laikus fogyasztó vagyok, nem termelek bort, nem vagyok érdekelt semelyik borászati cégben. Ez hátrány abból a szempontból, hogy ismereteim felületesek, előny viszont annyiban, hogy csakis és kizárólag az ízérzékelésemre támaszkodtam, marketingtől és egyéb befolyásoktól mentesen alkottam meg az ítéletemet.

Elég ritkán szoktam aktuálpolitikai kérdésekről írni a blogban, most viszont szőr mentén mégis megteszem, méghozzá Kálmán Olga Schiffer interjúja kapcsán, főleg a tőlem megszokott metakommunikációs szemszögből.

Mivel lehet, hogy a videó pár év múlva már nem lesz elérhető a fenti linken, ezért nagy vonalakban a témáról:

A kormány épít a szovjet megszállási hősi emlékmű mellé (azzal szemben) egy német megszállási emlékművet, amit a zsidó szervezetek és a baloldali illetve liberális politikusok úgy értelmeznek, hogy a kormány a magyarok holokausztban betöltött szerepét szándékozik kisebbíteni.

Schiffer erről azt mondta, hogy az egész tulajdonképpen vihar a biliben, mert - bár ő is sejti a kormány hátsó szándékát - az egész kérdést túldimenzionálták, ennél sokkal értelmesebb és fontosabb ügyek vannak az országban, úgyhogy az egész ügy egy figyelemelterelés, mindkét oldalról.

Namost miután ezt Schiffer így előadta, és tíz percen keresztül nem bírt Kálmán Olga ennél többet kihúzni belőle, a riporter láthatóan zavarba jött. Valószínűleg nem erre számított Schifferre kapcsolatban, akinek a felmenői között szintén vannak holokauszt áldozatok, de látványos volt, ahogy az elvileg elfogulatlan kérdezőből hirtelen az emlékmű ellenesek ügyvédjévé vált. Hogy Schiffer nyugalmát megtörje, elkezdett személyeskedni, nyilván azon célból, hogy előhozza Schiffer emócionális énjét a racionális helyett, akit aztán a rutinjával könnyedén a porba döngölhet. A tizedik perctől látható ez az éles váltás. Az én feltételezésem az, hogy ez tudatos kommunikációs módszer volt, mindenesetre Schiffer - tőle meglepő módon - nem ment lépre. (Schiffer egy hisztis primadonna) Érezhető volt, hogy azért kicsit ideges, de végig higgadt tudott maradni, míg Kálmán teljesen átment emócionálisba. Ez eredményezte aztán azt az érzést a nézőkben, hogy Schiffer győztesen távozott a stúdióból.

Nagyon jó lett volna, ha ott lett volna egy harmadik fél, egy megfigyelő, aki - mihelyst Kálmán elkezdi ezeket a manipulatív eszközöket alkalmazni, erre felhívhatta volna a figyelmet. Lehet, hogy Schiffer is tudatában volt ennek, és ezért maradt higgadt, de némi ellenszenv vitathatatlanul érezhető volt a megnyilvánulásaiban. Ezt Kálmán is érzékelte, ezért volt a beszélgetés végén az a kiszólása, de igazából csak a saját vert pozícióját nyomatékosította vele.

Kálmán Olga jó politikai riporter, sőt nem ismerek nála jobbat az országban ebben a szegmensben, de ez a csörte most megalázóbb volt számára, mint annó a Mogács féle interjú. Egy sor alapvető hibát elkövetett. Eleve nem kellett volna elköteleződnie az egyik oldal mellett ennyire. Ő most nem az ördög ügyvédjét játszotta el - ami egy riporter esetén teljesen normális - hanem szívvel, lélekkel beállt egy ügy mögé, és úgy ment bele ebbe a beszélgetésbe, mintha itt az ő véleménye lenne a fontos, és nem Schifferé. Ez nagyfokú tiszteletlenség volt Schifferrel szemben - aki mint politikus ugyan inkább megvetést érdemel, de mint interjúalany, nem. És tiszteletlenség volt Kálmán Olga saját szakmai normáival szemben is.

Kálmán Olga körül az utóbbi években meglehetősen nagy hype alakult ki, ami érthető is. Sajnálatosan azonban ez nála pontosan ugyanazokkal a következményekkel járt, mint a hasonló cipőben járó elődeinél. Kálmán a szakmai hitelesség penge vastagságú piedesztálján egyensúlyozik, kár, hogy úgy néz ki, egyre jobban szédül.

Persze azt is hozzá kell tenni, hogy időnként mindenki beleszalad pofonokba, reméljük, hogy Olga képes lesz levonni a megfelelő következtetéseket.

Van két iskolás csemetém. A nagyobbik másodikas, a kisebbik elsős egy munkahelyemhez közeli iskolában. Olyan igazi kisfiú mind a kettő,  eltekintve attól, hogy az idősebbik a dackorszak után egyből átlépett a kamaszkorba, szóval nem sok időt hagyott felkészülni rá, holott feltett szándékom, hogy nem követem el vele ugyanazokat a hibákat, amiket annó az én apám. Mostanában szerencsére kissé enyhült a nyomás, s hogy lett egy pár barátja az osztályban, a kamaszos lázadásból is visszavett, magyarán kezd úgy viselkedni, mintha csak néhány évvel volna idősebb a valódi életkoránál.

Azt, hogy apám mit rontott el annó szerintem, érintőlegesen már említettem az előző bejegyzésemben. Nincs valami rettenetes dologról szó, én szerencsésnek tartom magamat azért, hogy ilyen jó szülőkkel áldott meg a sors. Szeretetben nőttem fel, és mindig lehetett rájuk számítani, ha kellett. Fel sem merült, hogy valamiben nem álltak volna ki mellettem. Ezért aztán az, hogy apámnak lehetett volna bizonyos dolgokat jobban is csinálni, nem gondolom, hogy az ő hibája lenne. Nekem is kb. akkor esett le, amikor láttam néhány olyan apa-fiú kapcsolatot, aminek láttán őszintén szólva kissé irígykedtem.

Egyszer az egyik barátommal a Tátrában kirándultunk, s a Risy megmászása után Poprád egyik vendéglőjében vacsoráztunk, amikor a szomszéd asztalhoz leült egy kb. 60 körüli férfi a kb. 20 körüli fiával. Magyarok voltak, s akaratlanul is belehallgattunk a beszélgetésükbe. Igazából semmi mélyenszántót sem mondtak, csak egyszerűen jó volt nézni, hogy ez a két ember mennyire tiszteli egymást, és ennek eredményeképpen milyen jól kijönnek egymással. Itt nem az volt, hogy az öreg osztotta az észt, hanem két egyenrangú fél ült egymással szemben, akik kifejezetten baráti viszonyban voltak egymással, és nem egy merev alá/fölérendelt viszonyban. A haverom meg is jegyezte, hogy mennyire jó lenne, ha majd ő is így le  tudna ülni a fiával, amikor ennyi idős lesz.

Akkor nem tulajdonítottam ennek különösebb jelentőséget, de aztán később eszembe jutott, amikor egy kollégám mesélt arról, hogy mekkora buli volt náluk, az édesapja születésnapján, ahol ott voltak az apja barátai, és a család is. Akkor megint azt éreztem, hogy ilyen jó lett volna nálunk is, de valahogy fel sem merült.

Hogy miért, annak elég egyszerű oka van. Apám csak egy évtized lemaradással lépte meg azt, hogy a megkérdőjelezhetetlennek vélt  tekintélyét feladja. Ezzel a tekintéllyel sokáig semmi probléma nem volt, mert amíg kicsik voltunk remekül elvoltunk egy mindenható apával, aki alapvetően egy jó ember volt, de amikor bátyám kamaszként elkezdte bontogatni a szárnyait, a folyamatos konfliktusok is megjelentek, ami végül oda vezetett, hogy leéltek húsz évet úgy egymás mellett, hogy szinte egy jó szó nem hangzott el köztük. Nálam nem volt ennyire kiélezve a helyzet, de barátkozni nekem sem sikerült apámmal jó ideig, s csak az egyetem elvégzése után tudtunk ebben előrelépni, amikor már elég messze kerültem a családtól. 

Ahogy számolgatom, nagyjából négy évről lett volna szó. Ha akkor felismeri, hogy már nem kezelhet bennünket úgy, mint valami bábokat, akiknek ugrani kell ha kitalált valamit, függetlenül attól, hogy tetszik-e vagy sem, akkor nem négy évet, hanem tízet nyerünk vele. Mondjuk azt a forgatókönyvet is el tudom képzelni, hogy valójában az dühítette, hogy ő dolgozott meg a család pénzéért meg anyukám, mi meg nem, aztán mégis egyenlők akartunk lenni. Erre viszont sokkal egyszerűbb megoldás lett volna, ha megbeszéljük, ki miért felel. Ez nem történt meg, így aztán meg is lazultak a kötelékek kamaszkorunkban.

Azért mindenesetre hálás vagyok, hogy nem alázott meg minket mások előtt. Erre elég sok példát láttam, szerencsére az én szüleim nem voltak azok a dicsekvős típusok, így aztán nem kellett kamaszként sem - dühtől fortyogva - kiállítási tárgy szerepére kényszerítve jópofát vágnom kvázi tökidegen emberek előtt, miközben bemutatták a testi és szellemi fejlődésemet, mint valami rabszolgának a piacon. Tanúja voltam ennek jópárszor, ha vendégségben voltunk valahol. Ennél azért mi jobban emberszámba voltunk véve. 

Az, hogy ezeket látom, nem jelenti, hogy sokkal jobban fogom csinálni, mint az öregem, de mindenesetre törekedni fogok rá. Per pillanat sokkal jobban tartok attól, hogy ők is a manapság kibontakozó tendencia, a mamahotel jelenség alanyaivá válnak. Nekem szerencsésen alakult a sorsom, mert egy vidéki kisvárosból felkerültem egyetemre Budapestre, és egyáltalán nem akarózott visszamenni vidékre miután végeztem, így a mamahotel nem volt alternatíva. A bátyámnál viszont beütött, szerencsére azért a harmincas éveiben tovább tudott lépni. Ha a gyerekeim pesten járnak egyetemre, akkor nyilván itthon fognak lakni, hacsak nem sikerül összekuporgatni nekik egy kisebb lakásra. Ha lesz rá módom, ezzel fogom kezdeni. Azt az egyet biztosan tudom, hogy ha valaki megízlelte a független élet szabadságát, az már kevésbé lesz hajlamos utána a szülei nyakán maradni.

Lassan olyan lesz ez a blog, mint a gyászrovat a Pravdában. Viszont ez nem egy bulvárblog, úgyhogy nem kell a közönség elvárásainak megfelelnem. (Ha majd az olvasottsági statisztikát akarom növelni, akkor írni fogok egy olyan bejegyzést, mint a múltkor.)

Szóval az van, hogy meghalt az Ofő. Ami nekem azért lényeges hír, mert az Ofő életemnek egy fontos periódusában, a gimnáziumi években töltött be fontos szerepet, (és itt most a mondaton belüli szóismétlést legyen szíves nézze el nekem a nyájas olvasó). Az Ofő eképpen a fiatalságomhoz köt, és a fiatalokon kívül bárki beláthatja, hogy ez fontos dolog. 

Nem állítom, hogy nem csinálhatta volna jobban, amit csinált, vagy ne lett volna jó pár fenntartásom vele kapcsolatban. Még csak olyan nagyon jóban sem voltunk. A Főnöknek - mert így hívtuk a háta mögött - megvoltak a maga kedvencei, és én nem tartoztam közéjük. Sőt, eleinte kifejezetten nem szimpatizáltunk. Még általános iskolás voltam, amikor egy olvasó versenyen benn volt a zsűriben, én meg nem jutottam tovább. Megmaradt bennem, hogy ráfésüli a haját a kopaszodó fejére. Aztán, amikor elsős gimnazista lettem és bejött az osztályba, egyből ráismertem. Mindazonáltal eleinte sokat jelentkeztem nála, de nagyon hamar levettem, hogy a Főnöknek megvannak a maga liblingjei és én nem tartozom közéjük, úgyhogy egy idő után már nem erőltettem a bratyizást. Ettől függetlenül hamar megkedveltem, mert a történelemórái rendkívül szórakoztatóak voltak. (Meglehetősen rövidre sikerült tanári pályafutásom során igen sokat profitáltam abból, amit a Főnök óráin láttam annó.) 

Laci bátyánk ugyanis kifejezetten törekedett arra, hogy szórakoztató legyen. Ez nem esett nehezére, mert egyrészt jól fejlett humorérzékkel rendelkezett, másrészt kitűnő fellépése is volt. Mindemellett rendkívül jó orgánummal is megáldotta az anyatermészet. És ezt most teljes komolysággal írom le, mert nemcsak hogy jó volt hallgatni amikor beszélt, de kifejezetten jól tudott énekelni is. Erre egyébként nagyon büszke volt, már-már a hiúságig. Egy osztálykiránduláson valahogy virágos jó kedve kerekedett, és vagy egy órán keresztül szórakoztatott bennünket operaáriákkal. Ami nem a mi zenénk volt, sokan kuncogtak is a jelenlevők közül, hogy a Főnök hogy produkálja magát, de akinek volt hallása, az hamar levette, hogy ez bizony nagyon nem kispálya volt.

A Főnök sorsa elválaszthatatlanul összefonódott a szocializmussal. Igazi első generációs értelmiségi volt, aki a szocialista rendszernek köszönhette az értelmiségi pályáját, és ezt nem is felejtette el soha. Pártfunkciókról nincs információm, de a város illetve megye kulturális életében gyakran töltött be felelős pozíciókat a rendszerváltás előtt és után is. 

A gimis negyedik évem pont a rendszerváltásra esett, úgyhogy az előtte levő években végigéltük, ahogy bomlik fel a rendszer. Elsős koromban még ki lettünk vezényelve valamiféle amerika ellenes tüntetésre, és harmadikban, a gimnázium 150 éves születési évfordulóján még a rendőrök razziáztak, amikor tömegesen vonultunk haza a megemlékezéstől. Laci bátyánk nem volt ellene a reformoknak, de pl. volt valami olyan kijelentése, hogy lehet hogy pártirányítás alá helyezik az iskolát, és akkor ő feljebb lép a ranglétrán. Hogy emögött mi lehetett, azt nem tudom, de a jóslat nem jött be, a sulit békén hagyták.

Emlékszem, egyszer behozott egy Reform című politikai/bulvár lapot töri órára, és beszélgettünk róla, meg magáról az aktuális politikáról is. Lehet, hogy erről valami kiszivárgott, és nem hiszem hogy ennek nagyon örülhettek az iskola elég vonalas akkori vezetésében, de az is lehet, hogy valami más történt a háttérben, mi mindenesetre úgy érzékeltük, mintha az Öreg kicsit a partvonalon kívülre került volna a tanári hierarchiában. A tanáriból is kikerült, a földszinten a folyosó végén kapott egy külön kis szobát.

No de most jön a lényeg. Amit ugyanis mindenképpen tudtunk, sőt inkább éreztünk, az az volt, hogy szeret minket, és hogy felelősséget vállal értünk. Ez egészen konkrétan és tetten érhetően abból látszott, hogy elképesztő dolgokat elsimított. Nekem is személyesen, bár nekem csak egy apró történetem volt, ami viszont a jellemfejlődésem szempontjából annál nagyobb hatást gyakorolt. Egyszer az osztálytársam táskáját hülyéskedésből kivittem a tanári asztal mellé a szünetben, csöngetés előtt. Bejött az erősen idegbeteg matektanárunk, és látta, hogy Vilinek nincs felszerelése. Vili közölte hogy kinn van a táska a tanári asztalnál. Erre a nő hisztériarohamot kapott, és habzó szájjal el kezdte követelni, hogy azonnal álljon fel az, aki kivitte a táskát.  Én lapítottam, hátha túllépünk ezen az alapvetően pitiáner ügyön, de a tanár annyira felhergelte magát, hogy röpdolgozatot íratott. Olyan feladatokkal, hogy nem meglepő módon mindenkinek egyes lett. Másnap a lelkiismeret furdalás miatt elmondtam a Főnöknek, hogy én vittem ki azt a rohadt táskát, a Főnök meg leült a matektanárral egyeztetni. A vége az lett, hogy nem írták be senkinek a jegyet a röpdogáért, én meg aztán igyekeztem a továbbiakban csak olyan dolgokat tenni, amikért felelősséget tudtam vállalni. Osztályfőnökin megtárgyaltuk az ügyet, és éreztette velünk, hogy a matektanárt mekkora egy hülyének tartja, persze azért megkaptam én is a fejmosást. Ez persze nem nagy sztori, viszont személyes, ezért írtam le. Velem ugyanis nem volt különösebb dolga, nem zavartam sok vizet. De a legnagyobb sztori az orosz oktatáshoz kapcsolódott. ugyebár mi 85-ben kezdtünk, és akkor ez kötelező nyelv volt az angol vagy német mellett. Nagyjából egységesen utálta mindenki, de amikor tényleg érezni lehetett, hogy vége a szocializmusnak, és ezzel együtt a szovjet orientációnak is, akkor már tényleg beleszartunk. Ehhez képest negyedik év elején lett egy új tanárunk, Babinszky László, aki korábban a helyi főiskolán oktatott. Laci bátyánk előre leegyeztette vele, hogy itt most azért nem kéne túl komolyan venni a dolgokat, végzős osztály vagyunk, nem a hátralevő időben fogjuk megtanulni a nyelvet. Babinszky ígért fűt-fát, de a vége mégis az lett, hogy már a második héten röpdolgozatot iratott ragozásból. Mondanom sem kell, túlnyomórészt egyesek születtek. Ez így folytatódott, s október végére látszott, hogy itt ebből tömeges bukás lesz. A folyamatos dolgozatok, és feleltetések ellen mi meg úgy védekeztünk, hogy nem mentünk be órára, hanem elrejtőztünk a vécében, az udvaron, kinek hol jutott hely. Ettől meg persze az igazolatlan órák száma szaporodott meg. A Főnök gyorsan levette, hogy itt bizony lépni kell, és nem is habozott. Halvány fogalmam sincs, milyen kapcsolatait sikerült mozgósítania, de november végén Babinszky már nem tanított a suliban, és kaptunk helyette egy kedves hölgyet, aki csak azokkal foglalkozott, akik oroszból érettségiztek, a többieknek adott valami házidolgozat jellegű munkát, és kaptunk rá egy négyest. Ezt a sztorit rendszeresen felemlegetjük az érettségi találkozókon is.

 Az öregnek rengeteg munkája feküdt abban, hogy évről évre átlapátolta a rossz tanulókat. Laci bátyánk minden év végén felvette a bokszkesztyűket, utolsó utáni utáni esélyeket kiharcolva a nevezetteknek, akik a végén mindig megúszták a bukást. És még az érettségin is átpasszírozta őket valahogy, de ehhez már olyan bűvészmutatványokat vetett be, hogy David Copperfield is elismerően hunyorított volna.

Ehhez képest a halála utáni búcsúztatón mindössze egyetlen osztálytársam volt ott rajtam kívül. Azok közül egy sem, akiket megmentett a bukásoktól. Azok közül sem jött el senki, akiknek több hónapnyi igazolatlan órát igazolt. De a Diákszínpadosokat se láttam sehol, pedig ők kvázi kiváltságosnak számítottak a Főnök színpadi rendezés mániája miatt, és rengeteg stiklijüket elnézte, elintézte, megoldotta. Szóval jópáran nem jutottak volna el az érettségiig, ha nincs a Főnök.

Én nem igazán kedveltem a gimis éveket, de most az öreg halála kapcsán azért mindenesetre számot vetettem. Mai fejjel így számomra az szűrődik le, hogy én, - de valószínűleg mások is az osztályból - épp a legjobbkor találkoztunk a Főnökkel.

Mielőtt viszont ezt kifejteném, szeretném leszögezni, hogy továbbra is csak a saját nevemben írom, amit írok.

Szóval nálam az volt a helyzet, hogy a saját apámmal való kapcsolatom erre az időre már nem volt alkalmas arra, hogy sokat tanuljak tőle. Neki el kellett játszania egy szerepet amikor kicsi voltam, és ezt becsülettel teljesítette is. Amikor kamasz lettem, észrevettem a korlátait és a hibáit, s szinte természetszerűleg átestem a ló másik oldalára, úgyhogy gyakorlatilag bármilyen ténykedését kritikusan figyeltem. Ez egyfajta csendes rivalizálás volt, ami feltehetőleg természetes velejárója a felnőtté válásnak. Apám ezt nem kezelte jól, nem tudott és valószínűleg nem is akart változni, így aztán érzelmileg eléggé eltávolodtunk egymástól, még ha ez az én esetemben nem is volt olyan konfliktusos, mint a bátyáméban. Apám a maga részéről megtartotta az alá/fölérendelt viszonyt mert ez volt kényelmes neki, mi viszont állandóan kritizáltuk a háta mögött. Mivel ebből érezhető feszültségek lettek, az lett a vége, hogy alig érintkeztünk egymással.

Ekkor jött a képbe Laci bátyánk, aki egy kicsit mindenkinek az apja lett az osztályból, de főleg a fiúknak. Nem haverkodtunk ugyan, de ő felnőttként kezelt minket.A szövetségesünk volt, lehetett rá számítani. Nagyon értékeltük, amikor összekacsintott velünk, akár másik tanárokról volt szó (volt köztük pár tényleg kritikán aluli), akár mondjuk a lányokról, de lehetett ez bármilyen más kamaszdolog is. Azt tanította nekünk, hogy ne vegyük halálosan komolyan se magunkat, se az életet, adjunk mindenkinek második esélyt, hogy a világ nem tökéletes, de ettől még nem rossz. Mindezt úgy, hogy közben végig megőrizte a tekintélyét. Néha nevettünk rajta, ahogy a kamaszok szoktak a felnőtteken, de azért mindig is felnéztünk rá.

Érdekes, hogy mégsem tudott igazán közel kerülni hozzánk. Az osztálytalálkozókon valahogy mindig úgy jött ki a lépés, hogy egy kicsit elszigetelődött. Nem figyeltünk rá eléggé. Én sem. De a tízéves találkozón már leesett, hogy kellene, és oda is ültem mellé. Ekkor beszéltem vele először úgy igazán mélyen szántóan, főleg a politikáról. A későbbi találkozókon már őbenne sem volt meg az a hajtóerő, hogy vegyüljön velünk. Már idegenek voltunk neki. De még így is bárki bármikor megkereshette a hivatalában (utánunk még egy osztályt vitt végig, aztán az önkormányzatnál kezdett dolgozni), és segített, amiben csak tudott. Igazából ez volt az egyik legfontosabb tulajdonsága, hogy lehetett rá számítani és amikor kellett, akkor ott volt.

Most hogy a bejegyzés végére értem, hadd idézzem fel egyik kedvenc személyes történetemet vele kapcsolatban, ami tökéletesen rávilágít arra, hogy milyen jó fej volt.

Történelemóra, 1988, 3. osztály. A francia felvilágosodásról kell felelnem, Laci bátyánk felteszi a húszforintos kérdést, hogy melyik nagy francia gondolkodó foglalkozott államelmélettel.

Elég sok név kavarog bennem a korszakból, egyik erről híres, a másik arról, végül nem húzom az időt, közlöm, hogy az illető neve sajnos nem jut eszembe, de q betű biztosan van a nevében. Erre a Főnök:

- Ejj Lacikám, biztosan tudod ki az. Na gyerünk, mondd meg ki ő!

Mire általános röhögéstől övezve csak kiböktem Montesquieu nevét. Ötöst kaptam.

Abban, hogy így látom a dolgait az öregnek, nyilván szerepet játszik az a tény is, hogy apa vagyok. Akárhogy is, Klujber László halálával egy nagyszerű ember távozott közülünk. Nyugodjék békében! Ez a legkevesebb, amit megérdemel.

Az ezredforduló óta eltelt években egymást érik dekadens világunk által produkált - olykor vicces, de leginkább szánalmas - divattrendek. Az ilyen őrületekben egy a jó, nem tartanak örökké, bár általában évekig kell várni a lecsengésükre. Feltűnésükkor rémülten hőkölünk hátra, majd lassan megszokjuk őket, végül pedig egy, a kijózanodáshoz hasonlóan kellemes bizsergető érzés járja át lelkünket, amint ezek az ijesztő trendek szép lassan kikopnak az életünkből. Az alábbiakban az épp kihalófélben levők közül szemezgetünk.

1. Kiszedett, majd újrarajzolt szemöldök.

Brrrrr. Gondolom az alapötlet onnan ered, hogy pár nőnek hülye irányban nőtt a szemöldöke, és korrigálni akarta. Aztán a kozmetikusok rákaptak, s egy idő után minden hülyére rádumálták, hogy ennek ilyennek kell lenni. Pedig valami elképesztő ijesztően tud kinézni. Nekem, ha egy ilyen jön szembe, a mesefilmekben megrajzolt rovarok fejcsápjai ugranak be mindig róla.

Kedves hölgyeim! Ez a hülye vonal nem úgy néz ki, mint egy jó fazonú szemöldök, hanem mint egy kemoterápián átesett nő próbálkozása annak érdekében, hogy legalább távolról ne nézzen ki annyira betegnek. Közelről viszont még betegesebb az egész ahogy kinéz, mert a kemó mellett még mentális deficitre is utal, hogy az igénytelenséget ne is említsem.

A legdurvább változat az, amikor a szemöldököt teljesen kiszedik, majd a szemöldökét a szerencsétlen magasan a homlokán rajzolja újra, ettől aztán teljesen alien szerű feje lesz. Tovább lehet fokozni a férfiakban kiváltott undort azzal, ha a felrajzolt csápok sötét színűek, közben a szerencsétlen ízlésficamos haja pedig világos színű.

2. A túlszoláriumozott bőr.

Most komolyan, ez az agyamputált nem úgy néz ki, mint egy felfújható guminő perverz kiadásban? Persze nem csak a bőrszíne, maga az öltözéke, meg az arckifejezése is megér egy misét. 

Tudjuk jól, hogy a mennyiség időnként átcsap minőségbe. Ez azért van, mert egy kis hatás a nagy mennyiség estén elérheti a kritikus küszöböt, amin túl már érzékelhető. Ez most nagyon filozofikusan hangzott, viszont remek felvezetés ahhoz, hogy embertársaink jelentős része  pont a fordítottját tudja nagy gonddal megvalósítani, vagyis a minőséget transzformálja mennyiségbe. Ezek az emberek azok, akik csak azért is belövetik a 15. fülbevalót a fülükbe, azt hívén, hogy akkor pontosan 15-ször lesz szebb a fülük, mint egy fülbevalóval. Valójában tök mindegy, hogy tíz vagy tizenöt fülbevalója van valakinek, mindkét eset meglehetősen borzalmas látvány, és egyből látszik, hogy valaki itt igen erőteljesen próbál valamit kompenzálni.

Na ez a helyzet a szoliszökevényekkel is. Ezek a szerencsétlenek abból indulnak ki, hogy a barna bőr szép. Aztán amikor lebarnultak, akkor már a mérce nem a sápadt bőrű emberek színe, hanem megintcsak önmaguk. Igen, akad a lemez, újra önmagukhoz képest akarnak lebarnulni, hiába barnák már eleve. És ez a folyamat nem áll meg. A környezetük meg csak néz, és szörnyülködik, de ezt valahogy nem képesek az ilyen mentális állapotban levő nők komolyan venni, mert náluk a mérce alapja már régen nem a környezetük, hanem saját maguk. És ez a folyamat ide vezet:

Ezek a nők általában úgy járnak-kelnek az utcán, mintha valami elképesztően szépek lennének. A saját mércéjük szerint bizonyára azok is, a külvilág, főleg ennek Y kromoszómás része viszont csak álmélkodva bámul, hogy hogyan lehet valaki ennyire debil? Érdekes, hogy egy olyan természetes dologból, mint a napfény, végső soron ilyen természetellenesen kinéző szörnyek születnek. Gyakran a fehér sminkkel, vagy hajjal még igyekeznek is ezek a szerencsétlenek kiemelni, hogy mennyire nem normális színű a bőrük. Mint pld. itt.

Nyilván az egész trend rendkívül káros, úgy egészségileg, mint közízlés szempontjából, de úgy néz ki, mára a bőrrákos esetek gyakoriságának sulykolásával sikerült ezt az idiótaságot a süllyesztő felé irányítani.

3. Kacsaszáj.

Emlékeznek Geronazzo Máriára? Nem? Akkor vigyázat, sokkoló kép következik!

A kacsaszáj a kétezres évek első évtizedében terjedt el, nyilván akkor vált az ajakfeltöltés elég olcsóvá a széles tömegek számára. Az erre fogékonyak, akárcsak a szoláriumnál, itt se tudtak leállni, még és még nagyobb száj kellett nekik, aztán ez lett a vége. Geronazzo is szépnek tartja magát, rajta kívül meg nagyjából mindenki azt gondolja róla, hogy egy szörny.

Magyarországon Kelemen Anna tévészereplése volt a kacsaszájdivat kirobbanásának első jele, ezt követően pedig a valóságshow-k innen-onnan összekukázott hasonszőrű trash tündérei is kötelező tartozéknak tekintették a gumicsónakra hajazó szájat. Villámgyorsan elterjedt a Dubai keresetkiegészítésben utazó celebjeink körében is, ezzel jelezvén, hogy a jelenség nem korlátozódik kizárólagosan az alacsonyabb társadalmi osztályokra.

Öröm az ürömben, hogy a művelet - mármint az ajakfeltöltés - azért nem  olcsó mulatság, ráadásul rendszeresen meg kell ismételni, így messze nem terjedt el olyan mértékben, mint a korábbi pontokban emlegetett idiotizmusok. Valahol pedig szép példa a természet egyensúlyra való törekvésére, hogy azok, akik annó lufira fújatták a külső szájszerveiket, mára a divat elmúltával szó szerint lefittyedt ajkakkal emlékezhetnek vissza a régi "szép" időkre. Eklatáns példa a megnyúlt ajakszervekre Keleti Györgyi, lásd alább.

Egyébiránt a természetesen vastag száj az tényleg nagyon szépen tud mutatni egy nőn, de a feltöltött száj másképp néz ki. Eleve egy csomó kacsaszájúnak nem is elég nagyok az ajkai, ezért a szája belső fele buggyan ki a feltöltés hatására. Mivel ez elég gáz, hát rúzzsal próbálják korrigálni, de csak sötét rúzzsal működik, de pld. egy barna rúzs egy efféle óriásszájjal kombinálva sokunkban a szarbaharapó igénytelen nő képzetét kelti.

4. Ribancrendszám

Amíg csak egy két jó csajnak volt, érdekesnek tűnt, mert a tekintetet ráirányította az egyik legfontosabb női testrészre, és ha az jól néz ki, akkor volt értelme az egésznek. Igazából ennek van egy nemtudatos jelentése, ami kb. az az üzenet, hogy "nézd csak meg milyen szép a fenekem, ugye tetszik neked, szívesen okozok örömet a látványával, és igen, tudom hogy ennek szexuális töltése van, pont azért csinálom, mert számomra fontos a szex, és a férfiak figyelmének felkeltése, ugyanis ÉPPEN VADÁSZOK". Kedves hölgyeim, ez nekünk férfiaknak ezt jelenti. Egy ilyen tetkóval az egyik szexuális jellegeteket hangsúlyozzátok. És igazából ezzel tisztában is vagytok, csak nem szeretitek, ha erre direktbe rákérdeznek. Ilyenkor rebegő pillákkal megy a terelés, hogy ugyan, csak tetszik és kész. És minden férfi disznó. Baromira béna duma.

Eszetlenül gáz viszont onnan kezdett ez az egész lenni, amikor hirtelen rengetegen akartak ezzel kitűnni a tömegből. Pld. az alábbiak:

- A bakfis, hogy megmutassa az osztálytársainak,  ő már felnőtt, szexuálisan érett nő (nemröhög!).

- Az elhanyagolt elhízott anyuka, aki ezzel reméli férje érdeklődését visszaszerezni.

- A negyvenhez közelítő, súlyosan bepánikolt, kiskosztümben romkocsmábamenő szingli, aki ettől várja, hogy sikerül megfognia álmai lovagját.

- A negyvenplusszos, erősen leharcolt elvált nő, aki hozzászokott, hogy már csak öregedő és gyors numerára vágyó maffiózók hívják meg egy italra, de azt hiszi, hogy ettől fiatalosabb lesz.( Lefogadom, hogy Geronazzónak van ilyen.)

- A szép huszonéves, akit elhagyott a pasija, és van egy súlyosan önbizalomhiányos belső énje, meg egy idióta barátnője, aki rábeszéli.

Ettől a tömegtől lett aztán trend a dolog... és ettől lett nagyon gáz. Egyrészt, önkritika nélkül varratták magukra egészen borzalmas hátsófelekkel rendelkező nők tömegei is, akiknek a tekintetek odavonzása helyett inkább az elterelés lett volna a célszerűen követendő taktika. Másrészt vegyük észre, hogy az előbb felsorolt csoportok valamilyen szinten mind vesztesek, akik ettől a hülye tetkótól valamiféle változást vártak az életükben. Na most egy tetkótól változást várni nem vall éppen lángészre, és ez elég hamar be is szűrődött a társadalom tudatalattijába. Innét kezdve pedig ezek a tetkók kezdtek az igénytelenség, a butaság és a proliság jeleként funkcionálni.

A ribancrendszámnak van még egy kellemetlen tulajdonsága, ami kiemeli a listán szereplő többi pont közül. A kiszedett szemöldök újra kinő, a szolicicák kifehérednek, a kacsaszáj visszahúzódik, de a ribitetkó megmarad. Az ott lesz majd a vén nyanyákon is, harminc negyven év múlva. Rémisztő kilátások, nem?

Hadd tegyek hozzá egy személyeset. Nekünk férfiaknak durva szőrös bőrünk van. A célnak megfelel, de szépnek nem mondanám. (Nem mintha érdekelne különösebben.) Ellenben a nők bőre az esetek döntő többségében gyönyörű. Sima, puha, pihés. Jó hozzáérni, és jó nézni. Egy anyajegy már ront a látványon, de ezzel együtt lehet élni. Egy kiterjedt tetkó viszont már durva beavatkozás, olyan mint egy sáros folt a ruhán, mégha megformált is. Nem kell ezzel egyetérteni, de el lehet gondolkodni rajta.

Mindenkinek javaslom, hogy tegyen egy próbát. Írja be a google-ba az alábbi kifejezések egyikét:

"drawn eyebrow", "over tanned", "trout pout"

és kattintson a "Képek" linkre, aztán koncentráljon az arcokra. Ha nincs az az érzése, hogy ennyi ostoba fejet régen látott, sőt, tetszik amit lát, akkor:

1. Önnek nehéz gyerekkora volt

2. Érintett valamelyik témában.

Aki ribancrendszámokat akar nézegetni, az a "tramp stamp tattoo" kifejezésre keressen. Nyilván ott arcokat nem, max seggfejeket lát majd.

Most pedig egy kis közvéleménykutatás:

Képelemző sorozatunk egy újabb epizódjához érkeztünk. Ez egy olyan kép, amin egyszerűen nem tudtam túllépni anélkül, hogy ne írjak róla. Igazi gyöngyszem!

A történet kétszereplős. Politikában tájékozatlanok számára pedig jöjjön egy kis háttérelemzés:

Az Orbán kormányt megelőző ciklusban Vitézy Dávid a VEKE fantázianevű, fővárosi közlekedéssel foglalkozó civil szervezet szóvivője volt. Nyilván fideszes háttérrel, de szakmai alapon politizáltak. Demszkynek nem tettek jót, az biztos, s mivel nagyon sok jó észrevételük volt a témában, szert tettek bizonyos fokú népszerűségre. A kormányváltás után Orbánék kreáltak Vitézynek egy BKV felett álló intézményt, ami szervezetileg kapcsolódik a Fővárosi Önkormányzathoz, ami meg ugye Tarlós hitbizománya. Ennek az intézménynek a létrejöttében, valamint Vitézy karrierjének beindulásában sejthetően van némi szerepe annak, hogy Vitézy ugyebár Orbán Viktor rokona. A magam részéről gyűlölöm a nepotizmust, de mivel Vitézyt alkalmasnak tartom a posztra (közlekedésmérnök), így ezen azért nem háborodtam fel, sőt örültem neki. Ez a bizonyos rokonság mindenesetre Tarlóst sokáig távol tartotta attól, vagy legalábbis óvatossá tette azzal kapcsolatban,  hogy Vitézyt rövid pórázra vegye.

Pedig Tarlósnak nagyon nem tetszik, hogy a BKK önálló döntési jogkörrel rendelkezik a közlekedés irányítását illetően mivel a döntéseiknek következményeit általában ő viseli, lévén az emberek szemében ő felelős ezért is. Magyarán őt szidják, neki kell magyarázkodnia, ha valami nem működik. Így a kezdetektől fogva bizalmatlanul, sőt, ellenségesen szemlélte a BKK ténykedését.

A BKK létrehozása - s ezzel Tarlós gyengítése - az ötödik kerületi polgármesternek, Rogán Antalnak is érdeke volt. Nyílt titok, hogy Rogán főpolgármesteri ambíciókat dédelget, ezért aztán ott tett be Tarlósnak, ahol csak tudott. Ezelőtt két-három évvel tényleg úgy nézett ki, Tarlósra ki lett adva a vadászengedély.

Az idők azonban változnak. A Fidesz népszerűsége a fővárosban jelentősen visszaesett, jelenleg elég kevés kerületben van esély arra, hogy fideszes polgármester maradjon 2014 után. Ezért persze rendesen megdolgoztak a fiúk, élükön Papcsák Ferenc Zuglói polgármesterrel, akinek a működését legalább annyi botrány övezte, mint az elődeiét. Hiába, Zugló nehéz sorsú kerület, alig volt olyan ciklus, amikor normális polgármestere lett volna.

Visszatérve Tarlósra, az ő népszerűsége eközben viszont nem csökkent. Bár volt néhány erősen vitatható döntése, elsősorban a kultúrpolitika terén, de alapvetően normalizálta a helyzetet, és a legtöbb lakos előrelépésként éli meg a ténykedését a Demszky éra fejetlensége és napi szintű korrupciós botrányai után.

Rogán számára ebben a szituációban - népszerűtlen Fidesz, népszerű Tarlós - politikai öngyilkossággal érne fel, ha kiharcolná, hogy ő legyen a főpolgármester jelölt. Tarlósnak van esélye, neki nem, függetlenül attól,.hogy a saját kerületében jó polgármesternek tartják. Rogán és a Fidesz egy és ugyanaz, Rogán a nevét adta rengeteg olyan törvényjavaslathoz, amit az emberek negatívan ítéltek meg, ennek pedig következményei vannak. Ráadásul nem először történik ez Rogánnal, de ez legyen az ő baja.

Mindemellett az a faramuci helyzet állt elő, hogy a főváros lakóinak elemi érdeke, hogy Tarlóst újraválasszák. Pontosan tudjuk ugyanis, hogy Orbán szereti büntetni az ellene szavazókat. Példának okáért jó eséllyel a BKV állami finanszírozása egyből le lenne állítva egy ellenzéki főpolgármester alatt. ( Persze ez azt feltételezi, hogy marad az Orbán kormány, ami egyébiránt elég valószínűnek tűnik). A város pedig szépen csődbe menne.

Ellenben ha az a helyzet állna elő, hogy Tarlós maradna főpolgármester, viszont a kerületek többségében ellenzéki jelöltek győznének, akkor borítékolható, Orbánnak hirtelen fontossá válna, hogy a főpolgármesteri tisztséget megerősítse, és a kerületekre szabdalt Budapestet valamilyen szinten egységesítse, ami szerintem is egy fontos cél, mert jelenleg egy huszonhárom fejű sárkánnyal kell a főpolgármesternek küzdenie, bármit is akar. Tökmindegy, hogy ez melyik párt alatt valósul meg, egységes fejlesztési koncepciókat egységes vezetés mellett lehet kialakítani..

De térjünk rá a képre. Látható, hogy Tarlós teljesen tisztában van azzal, hogy a Fidesz számára megkerülhetetlen lett az elkövetkező önkormányzati választásokon. Visszatért a magabiztossága, ami két évvel ezelőtt láthatóan megcsappant, köszönhetően Rogán egyre durvább húzásainak. Tarlós azonban újból megtalálta az utat Orbánhoz, és ezzel Rogán puskájából is kivette a lőszert. 

Per pillanat már annyira magabiztossá vált, hogy a kormányfő kegyeltjét is meri támadni, ami arra utal, hogy biztos a pozíciójában. A képen egy gőgös, lekezelő Tarlóst látunk, aki számonkérően áll a megszeppent Vitézy mellett. Kihúzza magát, száját könyörtelenre formálja, nem néz fel Vitézyre, holott az magasabb nála, inkább igyekszik olyan pózt felvenni, amiből olyannak tűnik, mint aki lefelé néz.

Vitézy bár magas ember, nem húzza ki magát, sőt összegörnyed. Láthatóan kerüli a szemkontaktust Tarlóssal, úgy csinál, mint aki a papírt nézi maga előtt, vállainak szöge elárulja, hogy amennyire lehet, szeretne elfordulni Tarlóstól, minél távolabbra akar kerülni tőle. Az arcán nyoma sincs magabiztosságnak, úgy néz ki, mint egy lebukott diák.

Nagy gratulációm a fotósnak, elkapott egy olyan pillanatot, amiben benne van az elmúlt három év egy fontos vonulata összesűrítve.

Próbáltunk többfélét a gyerekeknek, ez mindent vitt. Patikában kell elkészíttetni.

Itt a recept.

Alcohol cetylstearylici

gta decem (10.0)

Vaselini cholesterinati

Cerae lanae
aa gta triginta (30.0)

Olei helianthi

Aquae destillatae
aa gta viginti (20.0)

M. f. unguentum

D S.: Kenőcs