Surrog alattam a bringa, az Árpád hídon tekerek hazafelé. Így a 43. életévemben már elég ritkán járok koncertre, de ha néha mégis, akkor igyekszem bringával menni. Igaz, hogy mostanában a rendőrök szívesen elszórakoznak azzal, hogy bicajosokat vegzálnak, de ha figyel az ember, még időben kikerülheti őket.

Egyébiránt mindenkinek ajánlom, hogy próbálja meg a bringázást a nyári esténként. Ilyenkor már nincs forgalom, az idő több mint kellemes, mozgunk, béke van, csend és nyugalom, mégis mozgásban van minden. Ha még egy kis nyomás is van az emberben, egész különös érzés, ami emlékezetessé tud válni.

A napokban gondolkodtam el azon, hogy sokkal több emlék maradt meg a fiatal koromból, mint az utóbbi évekből. Az viszont biztos, hogy az ilyen éjféli bringázásokra valahogy mindre emlékszem, akár régen történt, akár nem.

De térjünk a tárgyra!

Ivan & The Parazol koncerten voltam a Kobuci kertben, s most már leülepedett az élmény annyira, hogy érdemes legyen összefoglalni az ezzel kapcsolatban felmerülő gondolataimat.

Először is azzal kezdeném, hogy kb. egy éve Vitáris Ivánnak volt egy igen szerencsés mondata a Petőfi rádióban, miszerint nekik a rájuk hatással levő zenék ott végződnek a 70-es évek közepén, ahol más zenekaroknak kezdődnek. Ez annyira betalált, hogy rögtön felkaptam a fejem. Aztán jött a "Take my hand" című számuk. Éppen zenekari próbáról mentem hazafelé, úgyhogy félig süket voltam, de engem ott helyben megvettek. Magyar zenekartól legalább öt éve nem hallottam ilyen jó számot, (az utolsó a Hangover diszkó volt a Stenktől). Otthon aztán a youtube-on rákerestem a Parazolra, megnéztem a Jól áll nekem az élet-et, és másodszor esett le az állam. Hol a rákban voltak ezek eddig bakker? Ez nagyon az én zeném, ideális hangszerfelosztás, végre egy olyan énekes, aki igazán frontember. Vitáris nagyon érzi a színpadot, közben meg akkora hangja van, mint ide Nyékládháza. Révész Sanyi óta nem volt ilyen a magyar könnyűzenei színtéren. Az nyilvánvaló, hogy a csajok ugyanúgy döglenek majd utána, mint annó Révész után. Választott karakterében pont annyi feminin és pojáca jelleg van mint a hippi idolokban, s ez az, ami az erre amúgy fogékony fiatal csajokat is benedvesíti. A karakteres hangja és mozgása aztán remekül ellenpontozza, ezt, úgyhogy az összkép kifejezetten férfias, árad belőle a fiatalság lendülete. Azóta kétszer láttam őket élőben, s az előbbiek alátámasztására nyugodtan kijelenthetem, a sok fiatal gyönyörű ( és nem műanyag!) csajtól olyan punciszag van a koncertjeiken, hogy elnyomja cigifüstöt.

Szóval ki van találva az egész. A ruhák, a megjelenés, a szerepek. Ivánról már írtam, a dobos a szőrős szexgép fejet gyurmázta ki magának, a gitáros a lenőtt gombafrizurával, meg a fura testtartásával az introvertált hippi gitárhőst jeleníti meg, a basszeros a lazagyerek - "beugrottam zenélni a haverokhoz" - figurát hozza. A billentyűs meg szokás szerint a romantikus, háttérbehúzódó ember, ami valamiért alapszabály már-már minden zenekarnál. Annyit fűznék hozzá, hogy ha ki akar törni ebből a skatulyából, akkor vállalja fel az amúgy is látható kopaszodását egy rövid hajjal (esetleg vegyen kalapot), és növesszen szakállt meg bajszot. De legalább bajszot, az amúgy is hippis.

Ami a hangszeres tudást illeti, hibátlan. A lemezt hallgatva nem tudnék gyenge pontot említeni. Nagyon jó, hogy senki sem akar a többiek fejére nőni, nincsenek megfejtésre váró - másodpercekbe több millió hangot belesűrítő -, környezetébe bele nem illő gitárszólók, öncélú művészkedések, ellenben vannak gondosan megkomponált dalok, amelyeknek íve van, és pont addig tartanak, ameddig kell. A kiállások, az effektek mind a helyükön vannak, nincs üresjárat. A két szólisztikus hangszer, a billentyű és a gitár tökéletes egyensúlyban van, remekül kiegészítik egymást. Amikor szólóznak, fogós, és nem túlbonyolított, könnyen befogadható témákat hoznak. Nem értek a billentyűs cuccokhoz különösebben, de a hangszín amit a srác használ, az perfekt ebbe a zenébe, nem kell változtatni rajta.

Ami a gitárt illeti, a srác gitárja úgy szól mint Hendrixé, és ez egyrészt a Fender stratocaster miatt van így, másrészt valószínűleg hasonló effekteket, pld. oktáv fuzz-t használ, mint Jimmy. Egy apró Peavey erősítőből jön a hang, az van bemikrofonozva, és kihangosítva a nagy hangfalakra. Annak ellenére, hogy remek hangja van a kis Peavey-nek, azért ide nem ártana egy fej+láda a kombó helyett, mert egyrészt a stílus ikonikus előadói is úgy tolták annó, másrészt teltebb lenne élőben a gitárhangzás. Felvételen tökéletes a jelenlegi setup, koncerten viszont meglehetősen összeolvad a gitár a többi hangszerrel. Tehát nem a hangerővel vagy az arányokkal van gond, hanem a hangzással. Mondom ezt én, aki szintén a kombókat preferálom. Gondolom hozzám hasonlóan a srác is utál cipekedni, ezzel az anorexiás testalkattal ami neki van, ezen nem is csodálkozom. A fiúk élőben is hibátlanul játszanak, nincsenek kiesések a ritmusból, mellényúlások, elfelejtett szövegek. Vagy ha igen, akkor annyira gyorsan korrigálnak, hogy kifelé semmi sem tűnik fel.

Namost egy fontos dolog még ide kívánkozik a végére. Iván angolul énekel. A kiejtése teljesen rendben van. A magyar zenészek külföldi próbálkozásai ezen szoktak rendre elbukni, Vitárisnál viszont ez nagyon ott van a szeren. Egyetlen számuk van, amit magyarul (is) nyomnak, a fentebb már említett "Jól áll nekem az élet", ( angolul "Flying in the air"). Bár nekem sokkal jobban tetszik ez a dal magyarul, mivel számomra a nüanszok sikeresebben átjönnek így, a nemzetközivé válás igénye teljesen jogossá teszi, hogy angolul énekeljenek. Ami igazán meglepő, az az, hogy a magyar közönség is vevő erre. Ez pedig azt jelenti, hogy a magyarok nyelvtudása mégiscsak elmozdulni látszik az utóbbi időben a mélypontról, amit egyébként külföldi ismerőseim is megerősítenek. A The Moog után a Parazol az első olyan formáció, aminek van keresnivalója külföldön. Erősen szurkolok, hogy nekik tényleg sikerüljön.