Globális fölmelegedés vagy sem, ilyen gyönyörű időjárásra október 23.-án nem volt még példa az életemben. Úgyhogy ki is használtuk a lehetőséget, és - mivel idény van - elautóztunk Nagymarosba gesztenyét szedni.

 A szelídgesztenye nem őshonos nálunk, a rómaiaknak köszönhető a megjelenése a Kárpát-medencében. Összefüggő foltokban - tehát ahol mint erdőalkotó faj szerepel - mindössze három helyen találni manapság. Ezek közül kettő egyértelműen a római jelenléthez köthető, de legalább ilyen fontosak a kedvező éghajlati és talajviszonyok is. Ez a három hely a Dunakanyar mindkét oldala, Sopron környéke, és Zala megye összefüggően Somogy megye nyugati részével. Érdekes, hogy a három helyen termő gesztenyék úgy ízre, mint külalakra eltérnek. Ez nem csak az eltérő talajtípusnak és napsütésnek köszönhető, fajtabeli eltérés van. Egyébiránt a Dunakanyarban savanyú vulkáni talaj van, Sopronban meszes illetve gránitos talajon teremnek az ottani fák, míg a Dél-dunántúli dombságon lösztalajon.

A legfinomabb hazai gesztenyék ez utóbbi helyen, Somogyban/Zalában teremnek, Iharosberény környékén. Ízre felveszik a versenyt a legfinomabb olasz marónikkal is, bár méretre kisebbek. Ez a kisebb méret az összes hazai gesztenyére igaz, valószínűleg a hidegebb átlaghőmérsékletnek köszönhető. A hazai gesztenyéknek van még egy sajnálatos tulajdonsága, a belső szőrös héj sajnos még a sütés után is csak nehezen válik el a gesztenyétől, magyarán elég nehéz megpucolni.

A Sopron illetve Visegrád környékén termő gesztenyék nem annyira zamatosak, mint a somogyiak, viszont a fájuk könnyebben alkalmazkodik más talajviszonyokhoz. A gesztenye a napot szereti, a kötött talajt nem bírja, de homokon, és savanyú talajokon jól elvan. Kezdetben sok vizet kíván, aztán ha a gyökérrendszere már kifejlődött, megtalálja magának.

A fa óriásira nő, ha hagyják, és akár ezer évig is elél. Nálunk is vannak több száz éves példányok. Kis kertbe éppen a mérete miatt nem annyira alkalmas, de ha valakinek elég helye van hozzá, akkor érdemes ültetni a szépségéért, az árnyékáért, és a terméséért.

Egy gond van vele, a kéregrák. Ez a gomba a fán élősködik, és pár év alatt teljesen elpusztítja. Ez az ázsiai eredetű fertőzés az amerikai szelídgesztenyéket szinte az utolsó szálig kipusztította a 19. században. Az európai fajtákkal egy kicsit nehezebben boldogul, de amelyik fát megtámadja, az nem sokára itt is kiszárad. Védekezni ellene nem nagyon lehet. Viszont az ázsiai gesztenyefák európaiakkal keresztezett hibridjei ellenállnak a fertőzésnek, ezért maga a gesztenye nem fog eltűnni. A japán és a kínai alfaj is jól terem, de a termések mérete és íze sok kívánnivalót hagy maga után. A hibridek azonban a legjobb tulajdonságokat egyesítik. Egyrészt ellenállnak a kéregráknak, másrészt ízletes, nagy gesztenyéket teremnek, amelyek még ráadásul könnyen pucolhatóak is. A japán-európai hibridek nem nőnek nagyra, ezért kis kertekbe is lehetne őket ültetni, ha kaphatóak lennének oltványok. Sajnos ez utóbbi nem jellemző. Beszerezhetünk azonban kínai-európai hibrideket, amelyek lassabban nőnek, mint az európaiak, ezért sokáig kezelhető méretű marad a fa, és kitűnő tulajdonságokkal rendelkezik. Elsősorban a franciáknak köszönhető ezeknek a hibrideknek a kitenyésztése, híres ( és nálunk is kapható) fajták  a Marlhac, a Bouche de Betizac. Az előbbiből van egy csemetém, a ház elé szándékozom kiültetni, egy öreg akácfa helyére.

Sajnos a nagymarosi gesztenyésben óriási pusztítást végzett a kéregrák, az idősebb fák túlnyomó része el van száradva. Rengeteg viszont a magonc, és mivel ezek ivaros szaporodás eredményei, elvileg lehetne számítani arra, hogy előbb utóbb kialakítanak valamiféle rezisztanciát a kéregrák ellen pár nemzedéken belül. Reméljük így lesz.

Tíz éve jártam arra legutóbb, akkor még csak egy két beteg fa volt, úgy látszik valami rásegített a fertőzés terjedésére.

Szerencsére azért elég sok gesztenyét találtunk így is. Hazavittem, és újságpapírra kiöntve, hűvös száraz helyen tárolom. Mivel mikróban is elkészíthető (hosszan be kell vágni, és öt percig a legmagasabb fokozaton sütni), amíg kitart, minden nap viszek be a munkahelyemre egy zsebnyit, kitűnő tízórai.

Ilyen jó időben a kirándulás igazi élvezet volt, a gyerekek is nagyon élvezték. Láthatóan nem csak mi ismertük a helyet, sokan bóklásztak a fák között. De a bozótos részeket csak kevesen vállalták be, úgyhogy - mivel elég elszántak voltunk - bőven maradt nekünk is. Rengeteg megrágott darabot is láttunk, ami világosan jelzi, hogy a vaddisznók is szívesen látogatják a gesztenyést. Feltehetőleg a patájukkal fordítják ki a termést a szúrós héjából.

Egyébiránt a Kálváriadombról gyönyörű a kilátás a Visegrádi várra, már csak ezért is megérte volna elmenni.

Végül egy kis földtani érdekesség. Nem annyira közismert, de valaha a Börzsöny és a Visegrádi hegység összefüggő egészt alkottak, egy kb. Etna méretű vulkán formájában. A vulkánnak volt egy óriási, kaldera formáló kitörése, aminek során a közepén egy óriás kráter keletkezett, nagyjából ott, ahol ma a Duna folyik. A Duna idővel áttörte a kráter falait, és így alakult ki a Dunakanyar. A kráter nyugati szegélye Nagymarosról nézve elég jól kivehető még ma is.

A végére egy kis móka:

Szóval ott tartottam a történetben, hogy beköltöztünk a házba. A földszint ugye totál lakhatatlan állapotban, de az emeleten el lehetett lenni. Nagyon jó döntésnek bizonyult a tetőtér beépítése, ahova rengeteg - eredetileg földszintre szánt holmit el tudtunk helyezni.

Na szóval azért meglehetősen lelombozó érzés volt a földszint romos körülményei között bejárni a lakásba nap mint nap, gondoltam biztos ami biztos, kihívok egy statikust, mondja már meg, mennyire gáz a helyzet. Szerencsére van egy statikus ismerős, persze már jóval korábban ki kellett volna hívni, lehetőleg a vétel előtt, nem tagadom, ezt igen bénán csináltuk. De ezen így utólag már felesleges sajnálkozni.

Ki is jött -egyébiránt jó szívvel ajánlanám mindenkinek, Földes Balázsról van szó a Földes Kft.-től - és pár pillanat alatt felmérte, hogy a falak életveszélyes állapotban vannak, meg kell erősíteni. Igencsak el voltam keseredve, ő pedig vállalta, hogy kiad egy statikai szakvéleményt, amivel az önkormányzatnál el lehet indítani az engedélyezést.

Pár hét múlva kész lett a szakvélemény, én írtam egy kérvényt, és a feleségem be is ment vele az önkormányzathoz, ahol finoman szólva körberöhögték. Az osztályvezető azon viccelődött, hogy miért nem dúcoljuk alá a mennyezetet, milyen jó, hogy a dúcolásba szögeket lehet verni, amire fel lehet akasztani a kabátokat. Ráadásul mindez úgy történt, hogy majdnem megadták az engedélyt a falmegerősítéshez. Ugyanis amikor a feleségem bement, a területileg illetékes munkatárs megkérdezte a kolléganőjét, hogy mi a teendő, aki kapásból rávágta, hogy ha életveszélyes, akkor ki kell adni az engedélyt. A munkatárs azonban úgy döntött, hogy megkérdezi a főnökét is, aki aztán a fent említett módon reagált.

Feleségem megalázva haza, én a dühtől fortyogva be az önkormányzathoz. Elmondtam, hogy mi alapvetően lakni szeretnénk a lakásunkban, nem pedig ruhatárolónak használni, ezért mindenképp kell egy építési engedély, és ugyan árulják már el, hogy mi a módja ennek. Na erre elővett egy kb. tizenöt pontos listát. Ilyen szakrajz, olyan szakvélemény, amolyan iratok és nyilatkozatok. Na az kapásból látszott, hogy amíg ennek utánajárok, az alsó hangon egy félév. Szépen kezdtem felhajtani az embereket. Szereztem fa szakértőt, akik a födém alatt levő gerendákról adott papírt, előírt kezeléssel. Szereztem egy tűzoltót, aki szerint a fagerendák hogyan nem lesznek tűzveszélyesek. Szereztem helyrajzot, tulajdoni lapot, toronyórát lánccal, és végül a legfontosabb, szereztem kivitelezőt, aki a megerősítést megcsinálja. Kis Károlyról van szó, akinek Tabon van a székhelye. A fia az egyik barátomnál dolgozik, onnan az ismeretség. Csak jót tudok mondani a munkájukról, őket is ajánlanám mindenkinek. Kis úr megcsinálta a ház tervrajzait. Mivel gyakorlatilag ugyanazokat a falakat kellett újraépíteni, amik voltak, azt hittük, hogy ez gyerekjáték lesz.

Ehhez képest most tévedtünk el igazán a szopások erdejében. Kezdődött azzal, hogy a megerősítésnek része volt egy már nem használt, a földszint mennyezeténél véget is érő kémény betonnal való kiöntése. Egyszerűen nem akart beleférni az ügyintéző fejébe, hogy ez a kémény már nem kémény. Egész komoly Monthy Pythonos jelenetek játszódtak le közöttünk. A tervrajzon rámutatott a kéményre, hogy ehhez van-e kéményszakértői vélemény. Mondom hogy nincs, ellenben a dokumentációban benne van, hogy a kémény ki lesz öntve betonnal, így oszlopként fog a jövőben funkcionálni. Ezután beszélünk másról, majd amikor a fűtésről van szó, odamutat az előbbi kéményhez, hogy akkor a kazán ugye itt van. Mondom nem, ez egy vakkémény, az emeleten már nem is folytatódik, tudja, az előbb beszéltük, hogy ki lesz öntve betonnal. Jó rendben, de akkor hogy fogunk fűteni? Mondom a fűtés már két éve üzemel, itt az alaprajzon látszik, hogy van egy másik kémény is. Ja érti.

A tervrajz és a többi dokumentáció minimum négy kört megjárt náluk. Egyszerre mindig csak egy dolgot nehezményeztek, azt kijavítottuk, akkor jött az újabb észrevétel. Ilyen fontos dolgok miatt kellett újabb heteket csúszni, hogy a dokumentáció készítő egy helyen nem egyes szám első személyben fogalmazott, a megerősítés utáni állapotban azt a kurva kéményt már nem kéménynek jelölte (miért kellett volna, ha nem kémény, mert nem ér fel a tetőig, és ki van öntve betonnal?), ja és a kedvencem, a tartalékfűtés. Hogy milyen tartalékfűtésről gondoskodunk a felújítás ideje alatt. Mondom jelenleg NINCS ott lenn fűtés kiépítve, DE KONNEKTOR van! És van villanyradiátorunk is. De nem akarunk ott fűteni, MERT NEM LAKUNK A FÖLDSZINTEN. Oké, ebben szóban megállapodtunk, de azért csak visszadobta emiatt. Oké, akkor beleírtuk más szavakkal is a dokumentációba.

Ez egy kicsit felhúzta az agyam, és megkérdeztem tőle, hogy látom, hogy rendkívül akkurátusan megkövetelnek tőlünk mindent, de azért kíváncsi lennék, hogy hogyan lehet az, hogy ez a precíz hatóság meg engedte a kilencvenes években az akkori földszintes házra ezt az emeletráépítést. Merthogy a falak már akkor is üregesek voltak, a kémény nem volt kiöntve, hogy tartsa az emeletet, akkor is fagerendák tartották a födémet az alapot már meg sem említve. Hol van az akkori műszaki dokumentáció, amit most tőlünk annyira precízen számonkérnek. hol van az átvételi engedély? Na kaptam egy ígéretet, hogy majd előkeresik. Azóta se lett meg, még egy alaprajzuk se volt az ingatlanról. Szerintem komoly megkenések történhettek annó, ezek a földszinti falak akkor sem voltak jobbak. Normális szakértő ilyet nem vesz át.

Aztán egyszer személyesen is kijött az ügyintéző úr, személyesen meggyőződni, hogy nem akarom-e átverni. Dünnyögött, nézegetett, kémény dolgot mégegyszer elmagyaráztam. Megmutattam hogy van villanyunk, van villanyradiátorunk, tudom hogy kell bekapcsolni. Aztán hirtelen előjött a farbával, hogy nem tud elmenni azon tény felett, hogy az emeletre vezető lépcsőnek nincs korlátja, úgyhogy ezt gyorsan be is írja a teendők közé, azt mindenképp ki kell javítani, különben nem lesz átvétel majd ha kész lesz. Nesze sánta itt egy púp.

A folyamat június végén indult el, az engedélyt a következő év februárjában kaptuk meg....

Innen kezdve nagyjából sikersztori. Kőművesek jöttek, pikpakk aládúcolták az emeletet, lenti falakat a szükséges helyeken lebontották, majd újraépítették, szerelőbetont a talajra megcsinálták.

Most ott tartunk, hogy a padlófűtés, meg a radiátorok meg a vízvezetékezés is megvan, épp most öntik le a padlófűtést betonnal. A vízszerelést Kun József csinálta, őt is merem ajánlani, ha valakinek kell telefonszám, írjon nyugodtan.

Ezután jön a nyílászárócsere, villanyszerelés, a szobák vakolása, festés, burkolás, bútorok.

A végére meg egy kis vidámság a zenekaromtól:

Nézzük csak sorban:

1. Látás

2. Hallás

3. Szaglás

4. Ízlelés

5. Tapintás

6. Hőérzékelés

7. Egyensúlyérzék

8. Mozgás érzékelése. Ez alatt azt értem, amikor valamelyik tesztrészünk megmozdul, azt érzékeljük az izmaink feszességén keresztül. 

Na ezután jöhetne valami misztikus plusz érzék, de ez nálunk itt Magyarországon a kilencediknek jön a sorban.

Hollywoodban, az USA-ban ennyire hanyatlana a génállomány, hogy hármat már el is veszítettek a nyolc természetes érzékükből?

Idén nyáron amerikai unokatestvérem hazalátogatott Magyarországra. Mondjuk ő ezt valószínűleg nem így mondaná, mert - bár itt született - mára ízig vérig amerikaivá vált, szerencsére magyarul még nem felejtett el. 

Nagyjából egykorúak vagyunk, a szakmánk is hasonló, az érdeklődési körünk is, így azon ritka alkalmakkor, amikor találkozunk, hosszasan el szoktunk filozofálni. Főleg sör mellett. Mondhat bárki bármit az alkohol káros hatásairól, a sör tapasztalatom szerint segít ilyenkor mélyebbre hasítani. 

Szóval ott tartottam, hogy két kocka leült beszélgetni, és valahogy előkerült a számítógépes modellezés kérdése. Ezen belül is az emberi intelligenciáé. Viktor álláspontja az volt, hogy ha sikerülne lemodellezni az összes neuronom működését, akkor az a program az én lennék. Elég fogékony voltam erre a témára, ugyanis nemrég olvastam John Scalzi remek sci-fi regényét, a Vének háborúját, amit egyébiránt mindenkinek ajánlanék. Nagyszerű dolog, hogy manapság divat lett valódi technikai szemlélettel írni science fiction könyveket. Ma már messze túlhaladtuk a bárgyú lézerkardozós meséket, és valódi technikai, társadalmi, szociológiai, filozófiai problémák jelennek meg a sci-fikben.

Visszatérve Viktorral történt beszélgetésemre,  Scalzi könyve pont ezt a problémát boncolgatja. A sztoriról dióhéjban annyit elárulhatok, hogy a földi öregek aláírhatnak egy szerződést miszerint megfiatalítják őket, ha cserében az űrben harcolnak az idegen fajokkal. Kiderül azonban, hogy ez a megfiatalítás gyakorlatilag azt jelenti, hogy új testet kapnak, amelyet a saját génjeikből kreáltak, némileg feljavítva. Ebbe az új testbe számítógéppel töltik át azt amit az agyukból kiolvasnak. Márpedig elvileg mindent kiolvasnak. 

A regényben úgy érzékeltetik, hogy az öntudat, egó, lélek - nevezhetjük többféleképpen - is átkerül. De ez nem okvetlenül van így, ugyanis az új testbe költözéskor egy új - az előbbi összes emlékével és tudásával bíró, de nem okvetlenül azonos egó is kialakulhatott. Aki aztán folytatja a történetet. Az áttöltés után a regény főhőse mindenesetre szánakozva nézi régi testét. Ami persze lehet, hogy nem is az övé volt, hanem egy másik egóé, aki épp az előbb halt meg.

És ezzel elérkeztünk a lényeghez. Az egót nem sikerült megfejtenem, viszont sikerült jó pár dolgot végigvezetni vele kapcsolatban, ami megmutatja, hogy mi nem igaz vele kapcsolatban. Nézzük akkor kedvenc stílusomban, vagyis felsorolásszerűen:

• Az egó egészen biztosan nem kötődik konkrétan az anyaghoz. Scalzinál a test a hardware. Viszont az emberi anyagcsere folyamatosan változtatja a testünket, agyunkat alkotó összetevőket, az atomok kicserélődnek, sejtek megújulnak, én pedig ugyanúgy továbbra is önazonosnak érzem magam. Ugyan lehet mérlegelni, hogy az idegsejtek nem szaporodnak, de anyagcserét ezek is folytatnak, így összetételük megújul. A mostani idegsejtjeim jó eséllyel már alig tartalmazzák azokat az atomokat, amelyekből eredetileg felépültek.
• Az egó nem az idegsejtek hálózati struktúráját jelenti. Scalzinál ez a program. Életünk során folyton tanulunk, az agyunk struktúrája ezzel együtt folyton változik. Ha létezik egy gép, amely lemásolna engem atomról atomra, akkor szembenéznék a hasonmásommal. Az egóm viszont még mindig a saját testemben lakna. Elismerem, hogy ez nincs bebizonyítva, mert ilyen még nem történt meg, de nem látom be, hogy miért kerülnék át egy másik testbe attól, hogy lemásolnak. Ha választás elé állítanának, hogy valamelyikünknek meg kell halnia, és döntsem el melyikünk, akkor nem kellene sokat tépelődnöm. Azért a kérdés felmerülne, hogy mi illetve ki lenne a másik testben. Persze ilyen másoló gép nincs, ezt nem tudjuk kipróbálni. Viszont az egypetéjű ikrek esetén születéskor kvázi ugyanaz a genetikai állományuk, a tapasztalatuk, ennek megfelelően jó közelítéssel az agyi struktúrájuk is. Mégis két önálló egót alkotnak, nem ugyanaz az egó van jelen két testben. Vannak olyan folyamatok az ikrek élete során, amelyek némi hasonlóságot mutatnak a kvantumösszefonódással, de ezek simán betudhatóak a genetikának is. 
• Az egó nem az emlékeink összessége. Scalzinál ez az adat, ami a program futása során keletkezik, illetve amin a program fut. Ezek az élményeket jelentik, amelyek ugyan formálják a személyiségünket, de nem érintik az éntudatot. Tízéves koromban is ugyanez volt az éntudatom. Én én voltam, néztem ki a fejemből, ezt és ezt láttam, éreztem hogy vagyok. Kevesebbet tudtam, mint ma, de én ezeket az emlékeket csak kiegészítésnek érzem.

Most jöjjön néhány támpont.

• Az egypetéjű ikrek esete kifejezetten érdekes . A kettéválás az egypetéjű ikreknél egészen korán, még zigóta állapotban megtörténik. Esélyes, hogy az egó csak ezután jön létre, mert ha nem így volna, maga az egó akkor két testben létezne egyszerre. Már ha maga az egó nem hasadhat.
• Az én érzetem, ez amit most tárgyalok, az egóm - nem volt jelen a születésemnél. Sőt, kétéves koromig sem. Amikor igazán azt kezdtem érezni, hogy én én vagyok, az kb. a harmadik életévemben alakult ki. Ez azt jelenti, hogy a szervezetem ekkor jutott el odáig, hogy az éntudat megjelenjen, vagy hogy befogadjon egy lelket. Egészen addig csak egy mechanizmus voltam, onnan kezdve viszont egóm lett. Ez azt jelenti, hogy az egó oda tud csak beköltözni, vagy ott tud megjelenni, ahol megfelelőek a körülmények. Valamiképpen erős kapcsolat mutatkozik az idegrendszeri struktúrával, és az emlékekkel.

Maradjunk egy kicsit a tökéletes másolatnál. Ha betesznek kettőnket egy fekete dobozba, és egyikőnk kijön, a környezetünk nem tudja eldönteni, hogy a kijött személy az eredeti vagy a másolat-e. Pontosan ugyanazokat a válaszokat fogja adni mint én. Egyetlen dolog különböztet meg minket, méghozzá az az emlék, hogy ő a másológép outputjában volt öntudatra ébredésekor, én meg az inputjában. Ami azt jelenti, hogy az idő egy pillanatában a térbeli koordinátáink nem estek egybe. Ezt ő is tudja, és én is tudom. Ez az apró eltérés pedig egy olyan óriási dolgot határoz meg, hogy ő nem én, én pedig nem vagyok ő.

Még valami. Nem kell skizofrénnek lenni ahhoz, hogy az ember személyiséget váltson. Amikor jól felhúznak valamivel, bárki képes átmenni egy teljesen más tudatállapotba, simán és gondolkodás nélkül megtesz olyan dolgokat, amiket máskor abszolút tabunak tart. Szexuálisan felajzva is hasonló történik, rengeteg ember teljesen undorító dolgokat is simán bevállal, sőt élvez, ha éppen fel van izgulva. A sort folytatva megkockáztatom, a részegség is egy másik tudatállapotot eredményez, illetve a tömegpszihózis is. De ezek az önazonosság érzését mégsem érintik. Számomra ez azt sejteti, hogy az egó nem a környezetünk érzékelésének és nem a magunk környezetbe való elhelyezésének az eredménye, hanem valami esszenciális dolog, amelyet az emberi agy csak kiszolgál, néha kissé átver és megvezet, de amelytől nem tud függetlenedni.

Most egyenlőre ennyit erről a témáról. Sajnálom, hogy nem adtam válaszokat, csak kérdéseket vetettem fel, de valami ezzel elindult, s nem kizárt, hogy valamikor azok a válaszok is megszületnek.

Eddigi életem során megfigyelt dolgokból levont következtetések:

- A mennyiség MINDIG átcsap minőségbe, ugyanis a mennyiség felerősít küszöbalatti hatásokat.

- Alapvető különbség van a szaporodó és nem szaporodó teremtmények között. A nem szaporodó dolgok - tárgyak bírjanak bár akármilyen kiváló tulajdonsággal, feladatmegoldással jöttek létre. Míg a szaporodó dolgoknál az a fontos, hogy csináljanak amit akarnak, a külső körülmények majd kiválogatják azt a viselkedésmintát, ami az adott célnak megfelel. Ergó a szaporodó dolgoknak is van céljuk, de szabadok. Csinálni egy célgépet, vagy csinálni egy variálódó szaporodó, evolucionálódó halmazt ugyanannak a problémának két különböző megoldása. Az első tudást igényel, a másik időt és rengeteg fizikai erőforrást. Magyarán mindegyiknek meg van a maga előnye és hátránya.Ez szerintem egy alapvető természeti törvényszerűség. A kettő kombinációja eredményezi a legjobb megoldásokat.

- Teljesen felesleges a kommunikációban mindig győzni.Mindig győzni legalább annyira stresszes mint pofonokat kapni, ugyanis - akárcsak a boxolóknál - minden egyes összecsapás után egyre nagyobb tét megőrizni a veretlenséget. A mindig nyerés torzítja az énképet, sokkal jobban járunk, ha csak a tétmérkőzéseket nyerjük meg.

- Van ez a közkeletű mondás, hogy a pénz nem boldogít. Nos ezt nem tudtam igazán próbára tenni, mert sosem volt annyi pénzem, hogy ne szerettem volna még többet, azt viszont egészen biztosan tudom, hogy a mennyiség nem tesz boldoggá. Még akkor sem, ha minőségben kicsit variálódik. Ez édesanyám kutyáinak esetében vettem először észre. Hat kutyája van, illetve ezek egy része a vele egy háztartásban élő bátyámé. Mindig volt kutyánk, általában egy, néha kettő. Sok macera van velük, de azért alapjában véve igencsak szeretni való jószágok. Ha nagy telkem lenne, lehet nekem is lenne. Szóval én szeretem a blökiket, viszont amikor anyukáméknál hirtelen felszaporodott a számuk, valahogy azt vettem észre, hogy inkább kerülöm őket. Amikor egyszerre jöttek simogatásáért, meg hogy játszanak, akkor ennyi kutyával ezt nem lehet csinálni. Féltékenyek egymásra, annyira harcolnak a figyelemért, hogy ezt már fizikailag nem lehet bírni. Ha az emberre csak két kutya ugrik nyálazva egyszerre, már esélyes, hogy feldöntik. Anyukám aztán kiválasztott egy kedvencet, aki az első udvarban lakhatott, a többi meg maradt a hátsó udvarban. Ez meg azért nem tetszett, mert a többit is szerettem, és nagyon igazságtalannak éreztem ezt. Ráadásul a többi ettől valahogy olyan feleslegesnek tűnt. Hasonlóképpen voltam a gitárjaimmal. Volt időszak, amikor három-négy is lógott a falon. Mindig nagyon jó érzés volt megvenni az újabbat és újabbat, bár egy idő után már ez se volt akkora élmény, de a lényeg az, hogy amikor egy új érkezett a lakásba, akkor a régiek automatikusan hanyagolva lettek, csak a port fogták, néha egy év is elmúlt anélkül, hogy kézbe vettem volna őket. A megint előjött az az érzés, hogy feleslegesek. Most két gitárom van, amelyek elég radikálisan eltérnek egymástól felépítésben, és nem is igazán ugyanarra jók, de éppen ez az elég radikális különbözőség vezet oda, hogy egyik sem kedvenc. Több viszont már nem kéne. Tanultam a korábbiakból. Még két példa. Valószínűleg sokan borzadtunk már olyan embereken, akik tele vannak tetoválva, vagy tele vannak pirszingelve. Egy orrpirszing még tud jól kinézni, de ahogy szaporodik az illetőn az idegen anyag, a változás úgy lesz egyre jelentéktelenebb. És pont az elején érzett nagy változás felett érzett öröm az, ami függővé teszi az ilyen embereket, de kevés kivétellel a vége mindig kiábrándultság lesz.

A pénz ezektől az az említett esetektől lényegesen különbözik, mert likvid, magyarán ugye bármire beváltható, ezért minőségileg különbözik az a pénz, amit egy dologra költök attól, amit egy másikra. Ergó a mennyiségi szabály nem vonatkozik rá, szóval a pénznek szerintem minden esélye meg van rá, hogy boldoggá tegyen. 

- Egyáltalán nem értek egyet az idióta Hoffmann Rózsával, aki szerint nem jó az angolt első nyelvnek tanulni, mert túl könnyű. Egyrészt nem könnyű, mert a kiejtése és az írása sokkal nehezebb, mint a németé vagy akár a franciáé. És ha már kiejtés, minél előbb találkozik a gyerek az angol kiejtéssel, annál több esélye van elsajátítani az egyedi hangzását. Másrészt, miért is lenne baj az, hogy könnyű? Az angol indogermán nyelv,  a nyelvi szabályai, a szókincse sokszor visszaköszön a németben is, a franciában is, a spanyolban is. Tökéletesen alkalmas arra, hogy rávezesse a gyerekeket, hogy hogyan működik egy nyugati nyelv. Azt azért hozzá tenném, hogy látva azt, hogy mennyire nem sikeres a magyar nyelvoktatás és mennyien nem beszélnek nyelveket, azzal érvelni, hogy a második nyelv tanulását befolyásolja az első nyelv... nos ez tökéletesen kifejezi mennyire vannak képben az oktatási minisztériumban a helyzettel, meg a szakmájukkal.

Egyenlőre ekkora a listám, egyáltalán nem fejeztem be az írását, csak szeretném, ha élesbe menne.

1996-ban kezdtem átúszni a Balatont, azóta kb. 8-szor voltam. És még mindig van egy rakás dolog, ami azóta sem rögzült, mindig elfelejtem őket, pedig fontosak. Ezért aztán úgy döntöttem, leírom őket ide, pontokba szedve, így megmarad.

• Első és legfontosabb: NEM KELL SEMMIFÉLE IGAZOLVÁNY a regisztrációhoz. Tehát az indulási helyhez odamehetünk akár egy szál fürdőnadrágban is. Ezek fontos iratok, én sem szeretem berakni egy könnyen kinyitható táskába, amit visszahoznak a boglári oldalra. A slusszkulcsot rá szoktam kötni a fürdőnadrágom zsinórjára, vagy egy nyakba akasztható pénztartóba teszem, és magammal viszem. 
• Parkolóhely a kocsinak: Felesleges a parton kínlódni, a hetes út déli oldalán van egy kis korzószerűség, sok üzlettel, terekkel, fákkal, és rengeteg parkolóhellyel. A Széchenyi utcához közel helyezkedjünk, ez az utca visz a kikötőhöz. 
• Naptej, napolaj, stb. nagyon kell. Az átúszást definíció szerint jó időben rendezik, ergó süt a nap. Elég a vállra meg az arcra kenni, leginkább az orra.
• A hajó kb. fél óra alatt visz át a túloldalra, de a sorban állás miatt legalább egy órát számoljunk az átjutásra.
• Ingyen átjutni úgy lehet, hogy a boglári oldalon, indulás előtt sorban állunk a csomagmegőrzőnél, és kérünk egy karkötőt, amivel ingyen felengednek a hajóra. Ezt akkor is tegyük meg, ha nincs csomagunk. Ellenkező esetben 1200 Ft a hajójegy, cserébe nem kell sorban állni.
• Az ideális idő az átúszásra a nap miatt a reggel nyolc lenne, de ezt még soha sem sikerült összehoznom.
• 2006-ban 18 fokos volt a víz az átúszáskor, ketten meghaltak. A szervezők tanultak az esetből, de azért tartsuk észben, hideg vízben veszélyes. Most 24 fok volt, szerintem ideális.
• A Révfülöpi oldalon a sportpálya messzebb levő végén van a regisztrációs bejárat. A kikötőtől jobb felé kell kanyarodni, kb 500 méter. Ne keverjük össze a rajthellyel, az közvetlenül a kikötő mellett van jobbra. Ide kell majd visszajönnünk a regisztráció után.
• Először a regisztrációs lapot kell kitölteni a bejárat melletti sátraknál. Tollat, papírt adnak. Ezután továbbmegyünk az eü. ellenőrző sátrakhoz. Itt vérnyomást mérnek, és kapunk egy pecsétet a papírunkra. Ezután megyünk a regisztrációs helyre, ahol befizetjük a 6000 ft.-ot és kapunk egy karszalagot vonalkóddal. Innét a csomagleadó sátrakhoz megyünk, ahol a papucsunkat, pólónkat, naptejet stb. belerakjuk a szatyrunkba, és leadjuk valamelyik sátornál, ahol a karszalagra ráírják a sátor színkódját és a csomag sorszámát. Ezzel a kóddal tudjuk majd Bogláron felvenni a csomagot.
• Menet közben azt fogjuk tapasztalni, hogy a távolságjelölő bólyák nem pontosan vannak lerakva. Ne csodálkozzunk, ha az idővel valahogy nem arányos a megtett távolság.
• A hullámzás kb. a tó felétől érezhető, az északi oldalon nem erős, mert a hegyek árnyékolják a szelet.
• Vigyünk magunkkal csokit. Én snickerst szoktam, nem ázik át a csomagolása, és nagyon-nagyon jól tud esni féltávnál.
• Az úszószemüveg priceless! Most először úsztam így, és így a gyorsúszás is játszik. Hamarabb át is értem, mint gondoltam.
• Váltogassuk az úszásnemeket. Pihenni a hátúszás a legjobb. Lazítani a mellúszás, tekerni a gyorsúszás. Persze csak szerintem. Mindenesetre a hátúszás azért tud jó lenni, mert az ember nyaka a mellúszásnál eléggé meg tud fájdulni. Gondoljunk bele, ennél olyan a testhelyzetünk, hogy folyamatosan hátrafeszül a nyak. Hátúszásnál pont fordítva.
• Ne menjünk túl közel a hajókhoz, mert a többség ott úszik, és állandóan figyelni kell rájuk. Én - mivel hátúszásnál nem látom, hogy van-e előttem valaki, ezért elég messze megyek a tömegtől.
• A Balaton hullámai rövidek és meredekek. Hullámzásban nem jó háton úszni, mert sokat iszik az ember.
• Búvárpipa nem segít az átúszásnál, ne vigyünk. Most próbáltam én is, száz méter után a nadrágomba tűzve jött velem tovább. Eldobni azért nem akartam.
• Pszichológiai szempontból nem jó nézni hátra, baromira lassan távolodik az északi part. Inkább nézzünk előre.
• Bele kell törődni, hogy rengetegen le fognak előzni. A gyerekek sokszor úgy húznak el az ember mellett, mint gép. Sebaj, én irodista kukac vagyok, mindössze annyit sportolok, hogy bicajjal járok munkába. Az átúszásra semmit nem edzettem, mégis simán vettem az akadályt.
• Az előbb egy kicsit hazudtam, tavasszal csináltam némi súlyemelést - fekvenyomást. Addig, amíg meg nem fájdult a karom, akkor abbahagytam. A bicepszeim szerencsére még nem épültek le, és most érezhetően jobban bírtam az úszást mint a korábbi két alkalommal.Szóval azt kell mondjam, a gyúrás kifejezetten jól jön úszáskor.

Ennyi jut eszembe, remélem másnak is használ ez a lista.

Egészen konkrétan tudom, hogy a Combinók 2006-ban álltak forgalomba, és ekkor történt, hogy a villamos vonalat fel kellett újítani, mert a Combinónak több áram kellett, ami vastagabb vezetékeket kívánt, ami pedig erősebb tartóoszlopokat feltételezett. Úgyhogy akkor volt egy jelentős felújítás.

Ez nyolc éve volt. Most 2013 nyarán azt látom, hogy már megint feltúrják a 4-6 os villamosvonalat, felújítanak.

Szintén nemrég értesültem arról, hogy a földalatti rekonstrukcióját is tervezgetik. Itt 200 és 2005 között volt egy teljeskörű felújítás.

Egyszerűen nem hiszem el, hogy egy kötöttpályás közlekedési vonalat minden tíz évben Á-tól Z-ig fel kell újítani. Vagy ha igen, akkor felejtsük el, mert ez így nagyon gagyi. Óriás pénzeket nyel el, nem fenntartható.

Amit meg nagyon furcsálok, az az, hogy miért nincs sokkal-sokkal több troli Budapesten? A trolivezeték kiépítése nagyságrendekkel olcsóbb, mint, mint egy villamospálya kiépítése. Egy troli áramfogyasztása sokkal kevesebbe kerül, mint egy dízel busz üzemanyaga, emellett nem szennyezi a levegőt. Hegyvidéki terepen ráadásul a trolik áramfelhasználása a visszatáplálás miatt még sokkal kisebb. Ehhez képest Budán nincs is troli. Nem is tervezik.

A hetes busz vonala kínálja magát, hogy trolit tegyenek ide. Óriási a forgalom, mindig van egy megálló troli akkor, amikor egy másik indul, így az egyik által generált áram segítheti a másikat. Ma már az sem gond, hogy pár helyen esetleg villamosvezeték keresztezi a trolivezetéket, mert vannak akkumlátoros trolik, amelyek simán áthidalnak ekkora távolságokat.

Jut eszembe, az sem egy valóságtól elrugaszkodott technológia, hogy az akkumulátoros buszok a megállókban valamilyen vezetéknélküli gyorstöltésre kapcsolódnak. Van nekünk egy Műegyetemünk, egy ELTE-nk, vannak járműgyártó cégeink, nem kéne új dolgokat kitalálni, csak összerakni meglevő tudást. És kötöttpálya nélküli olcsó megoldást kapnánk, magyar innovációval.

Ehhez képest ma Budapesten külön embert alkalmaz arra a BKV, hogy az áramszedőt visszategye, ha az akkumlátoros troli vissza szeretne csatlakozni a vezetékre. Gagyi?

Gagyi!

Talán egy éve lehetett, hogy Geszti Péter rendesen odanyilatkozott a magyar rap-nek. Sokan támadták őt emiatt, és csak nagyon kevesen vették a fáradtságot, hogy elgondolkozzanak a szavain.

Nekem szerencsém van ezzel a műfajjal, mert az első találkozásaim igen pozitívak voltak vele, magyarán a rap nálam jó lapokkal indított. Sajnos ha ma találkoznék először a műfajjal, akkor valószínűleg nem mondhatnám el ugyanezt.

Én egyből magyar rappel kezdtem, bár azért ismertem annó az amerikait is, de mivel nem értettem angolul, eléggé hidegen hagyott, amit hadováltak. A Pajor Tamás féle Neurotic viszont olyan rapzenét nyomott, ami úgy zeneileg, mint szövegileg a lehető legmagasabbra tette a mércét. Sajnos azt kell mondjam, azóta a színvonal fokozatosan süllyed, és az utóbbi pár évben egyre gyorsabban teszi ezt.

Pajoréknál zseniálisak voltak a szövegek, zseniális volt a zene. A következő generáció - némi fáziskéséssel - Gesztiék voltak, akik a Rapülőkkel már kommerszebbre vették, mint Pajor, viszont ennek és Geszti kapcsolatainak köszönhetően pillanatok alatt mainstreammé váltak, szemben a Neurotic-al, mely egy relatíve elszigetelt jelenség volt. Gesztiéket adta a rádió, adta a tévé, a csapból is folytak, és vitathatalan, hogy letettek valamit az asztalra, mert néhány szövegük ma is visszaköszön, néhány dalukat ma is játsszák a rádiók.

A következő hullám a magyar kereskedelmi televíziózás elterjedését meglovagló Animal Cannibals duó volt, akik teljesen komolytalan, de szórakoztató szövegekkel a Geszti féle vonalat vitték tovább. A zenei megvalósítás némileg egyszerűbb volt, mint Gesztiéknél, a témaválasztások viszont jobban sikerültek. Ez az együttes máig létezik, kb. három éve hallottam őket utoljára, a zenéjük jobb lett, a szövegeik tartották a kezdeti színvonalat.

Velük szemben szervezte meg magát a rock dobosból rapperré avanzsált Ganxsta Zoli, akinek az első dala a "Bumm a fejbe" a Cypress Hill hatásait mutatja. Nagyon jól hangszerelt dalok, akkor még igencsak eredetinek számító szövegvilággal - ez volt Ganxsta első lemeze. Fura mód mégis ez volt, ami beindította a hazai rap hanyatlását.

Ganxsta gengszter rap-je rengeteg fiatalt inspirált arra hogy belevágjon a "zenélésbe" és nagyon rövid idő alatt kialakultak azok az iszonyúan egyhangú sablonok, amiktől már másfél évtizede nem tud a műfaj szabadulni.

Ezek a következők:

- Végy egy maximum három, lehetőleg moll akkordokból álló kíséretet. A moll hangzás az élet kilátástalanságát hivatott kifejezni. Ezzel a zenei alap már meg is van, ez megy körbe az egész "számban". Néhol esetleg lehet tartani egy kis hatásszünetet, kiállást. A gagyi zene a szövegre irányítja a figyelmet, a szomorú az, hogy a legtöbbször az is rettenetes.

- Szerezz be magad mellé egy havert, mert csak ökör rappel magában. Külön bónusz, ha ez a haver jól el van hízva, a dagadtak mára kötelező elemmé váltak a műfajban.

- A sapkát fordítva hordjad, és szerezz be vastag láncokat, amiket akassz a nyakadba.

- Fülbevaló KÖTELEZŐ!

- Kezeidből pisztolyt formázva tanulj meg gesztikulálni, de az is jó, ha egyik kezedet folyamatosan a pöcsödön tartod.

- Valami tetkó azért kell.

- A gatyád segge a térdedig lógjon le.

- A szöveg csakis és kizárólag a következő dolgokról szólhat:

1. Ebben a rohadt gettóban nagyon kemény az élet, de téged általános megbecsülés övez, mert ANNYIRA KEMÉNY VAGY!

2. Az összes nő kurva, de te ezt szereted, mert rohadtul tudod, hogy mi kell egy nőnek.

3. Az élet meg a gettó nagyon megnyomorította az életed és ez dühít, de már túl vagy rajta, egy bölcs öreg lettél, aki kéretlenül is osztogatja a közhelyeket.

4. Úúúúúú bébi, úúúúúúúúgy fáj, hogy elhagytááááááááál.

Az, hogy még mindig a szüleidnél laksz, és a gettót esetleg csak a tévéből ismered az nem probléma, az előadók 99%-a azzal jön, hogy a gettó legmélyebb bugyraiból küzdötte fel magát, de 99%-ukon látszik, hogy anyukájuk keni meg reggel a kiflit, miután nyílik a gyerekszoba ajtaja.

A helyzet az kedves átlagos magyar rap előadó, hogy amit csináltok, az borzalmas. Igaza van Gesztinek, a szövegeitek laposak, közhelyesek, és mindegyik ugyanarról szól. A közhelyeiteket ráadásul egymástól lopjátok, ami finoman szólva is nevetséges. Az hogy monoton ütemre sikerül elpötyögni a szintin három akkordot, attól még nem zenéltek. A megjátszott dühösség az most így tízezredikre milyen is? ... ja eszembe jutott! Röhejes.

Ezt a bejegyzést egyébiránt Kanye West Omega nyúlása inspirálta. Kétségkívül nagyon szomorú, hogy az USA-ban a gettóban milyen szar a helyzet, csak az a szitu, hogy a kilencvenes évek óta ugyanerről megy a sóder az összes idióta nevet választó néger rapper szájából, és már döbbenetesen unalmas. A zenei rész annyira másodlagossá vált, hogy most már a szokásos három akkordra se veszik a fáradságot az előadók, inkább vesznek egy jó, nem rap számot, és rápofáznak. Ha egy zenei műfaj idáig jut, akkor szerintem be kell fejezni, látszik hogy az összes kreatív energia kifogyott belőle, a szart tovább pofozgatni totálisan felesleges.

Nem állítom, hogy az összes rap szám ilyen, szerencsére vannak üdítő kivételek, ezek annyira elvesznek a fostengerben, hogy csak a mazochisták képesek kiválogatni. Sajnos a Petőfi rádió abszolút partner a fos terítésében, bennem speciel kinevelték a pavlovi ösztönt, hogy ha meghallom hogy rap következik, ösztönösen nyúlok a kikapcsoló gomb felé, ezzel aztán esélyt sem adok a néhány jó rap zenének, ami kétségkívül létezik. Ezzel együtt nem érzem, hogy én lennék a hibás.

Mivel nincs fényképezőgépem, erősen ki vagyok szolgáltatva a feleségemnek. Neki van egy igen jó kis darab, amit én is használhatok, de a képek számítógépre töltéséhez szükséges kábel mindig eltűnik. Március közepén (a két nagy havazás közötti szép időben)  készítettem egy rakás képet a kertemről, de mostanáig ezekhez nem tudtam hozzáférni. Most viszont végre itt vannak a pendrájvon, ideje, hogy blogbejegyzést írjak hozzájuk.

Nézzük rögtön az első képet:

Itt rózsa oltást láthatunk.  Mindhárom oltás megeredt mára. Anyukám kertjéből hoztam nagyvirágú futórózsát, ezt oltottam rá a saját kisvirágú futórózsámra. Angolnyelves párosítást alkalmaztam, amelynek az a lényege, hogy az alany és a nemes szárait is ferdére vágjuk, kb. a ferde síkok alsó egyharmadánál egy bemetszést alkalmazunk, és egymásba toljuk az alanyt meg a nemest. Gyönyörűen összeforradtak, hajtanak.

A rózsáknál maradva, ezen a képen egy őszi T szemzés látható. A feleségemnek vettem rózsát a születésnapjára, és erről két szemet ráültettem a rózsaszín futórózsámra. Most májusra ebből a szemből egy szép nagy hajtás növekedett, amin bimbó is van. Ugyanerre a szárra ültettem a másik szemet is:

ez azonban - bár láthatóan megeredt - nem akar hajtani. Sebaj, én türelmes ember vagyok.

A kertemnek sajnos több mint a fele egész nap árnyékos. Szerencsére vannak olyan növények, amelyek bírják ezt, ilyen például a málna is, amiből két fajtám is van. Az egyik egy hosszantermő - valójában június végén és szeptemberben terem, ez a Polka fajta. A másiknak sárga termése van, ez sajnos csak egyszer terem.

A képen a Polka egy sarja látható. A málnával kapcsolatban fontos az, hogy a letermett vesszőket ki kell vágni. Ezt ősszel szokták, de még tavasz elején sem késő. Mivel szerettem volna a málnám terjedési ütemét növelni, ezért a levágott öreg málnavesszőnek egy erős bottal fúrtam egy lyukat a földbe, és beledugtam, hogy legyökerezzen. Így is történt.

Ugyanígy jártam el egy lemetszett rózsaággal, ami mára már hajt. Arra az óriási kopár és ronda házfalra szeretném felfuttatni, ami leárnyékolja a kertem felét.

Ezzel kapcsolatban szeretném megjegyezni, hogy sajnos ma budapesten nagyon kevés közterületen lehet rózsát találni, mert tolvaj mentalitással rendelkező polgártársaink előszeretettel lopkodják a töveket. Ennek az áldozata lett a Margitszigeti rózsakert is. Tövestül ássák ki a virágot a tolvajok. Közben annyit nem tudnak a rózsákról, hogy a világ egyik legkönnyebben gyökereztethető növénye, tényleg elég lenne egy vesszőt ledugniuk a földbe, és megered. Ha egy vesszőt levágnak a parki rózsákról, attól még nem dől össze a világ, de egész töveket ellopni ritka bunkó dolog.

Idén megpróbálkoztam az áfonya oltásával. Van három áfonyabokrom, mindegyik kékáfonya. Ezek közül az egyiket egy barkácsáruházban vettem. Bejött a papírforma, ez a leggyengébb minőségű. Erre szándékoztam vörös áfonyát oltani. Nem egyszerű a dolog, mert a vörösáfonya hajtásai elég vékonyak, végül egy oltást csináltam, sajnos az eredése még mindig bizonytalan, nem hajt, de el se száradt.

A képen látható, ahogy a mulcsot áttörik a menta fiatal hajtásai. Vigyázni kell vele, rendkívül agresszíven terjeszkedik, kiirtani sem könnyű, ezért azt javaslom, tanuljon a kedves olvasó a hibámból, és termessze a mentát edényben.

A ház elé ültettem egy kis szilvafát két éve. Remekül megeredt, de aztán a szél vagy a szomszéd gyerek letörte a főágát, majd az építkezés miatt a kőművesek kiásták a helyéről, hogy a konténert legyen hova lerakni. Szegény hányattatott sorsú kis fát februárban átültettem a hátsó kertbe. A képen még nem sok látszik belőle, de most, két hónap múlva tele van hajtásokkal. Beástam egy levágott tetejű PET palackot a gyökereihez, hogy locsoláskor közvetlenül kapja a vizet. Nagyon hálás érte, tele van levelekkel.

A szilva mellett található az egy éve vásárolt Thornless Evergreen fajtájú fekete szedrem. Már a kertészetben megkóstoltam a termését, mert szederrel könnyű melléfogni. Sokszor nem érik be, kicsik maradnak a szemek, és savanyúak, hiába gondolná az ember a színe alapján hogy jó. Nos, ez a fajta szeder eddig jól muzsikált, már az első évben termett, és valóban örökzöld, télen is megtartotta a leveleit. Szerintem ideális futónövény.

A szilvafa másik oldalára egy Hamburgi Muskotály szőlőt ültettem még az ősszel. Fel is lett csirkézve (magyarán teljesen betemettem földdel), hogy a fagy ne ártson neki. A képen nem látszik annyira, de az egyik rügyön fehér kis szőrök jelentek meg. Ez a biztos jele annak, hogy ki fog hajtani. A kert másik részébe egy Othelló került, na az tavasszal sehogy sem akarta elkezdeni a rügyezést, ezért leborítottam egy PET palackkal, hogy gondolja meg magát. Így is történt, egy hét alatt elkezdett hajtani a palack alá szorult párás levegőnek köszönhetően.

Visszatérve a rózsákhoz, mutatok még pár jól sikerült szemzést, amit a projektrózsának kinevezett rózsaszín futórózsámon követtem el. A rózsát oltani is nagyon könnyű, egy nagyon ellenálló növény, tele életerővel. 

Ez itt vörös futórózsa ráoltva a rózsaszínre.

 Ez szintén:

Alant fehérrózsa két megeredt rügye:

és

A következő  képen a mexikói diófenyőm látható. Ez olyan fenyő, amely a tobozában ehető magokat termel, ezek a boltokban is kapható - amúgy igencsak drága - fenyőmagok. Van többféle ilyen fenyőfa, a legismertebb a mandulafenyő. Ez azonban nem bírja a téli fagyokat, emellett óriásira nő, az én kis kertemben nincs elég hely neki. A mexikói diófenyő viszont kis növésű, és a klímánkat is remekül bírja. Eredetileg a sivatagos hegyvidéken terem Mexikóban, viszonylag nagy magasságon, így hozzá tudott szokni a hideghez és a napsütéshez is. Éppen tegnap ültettem ki, reméljük szeretni fogja a talajt, ahol élni fog.

A következő képen egy feketeribizlire zöldoltással rátelepített josta hajtás látható. Az volt a célom, hogy a fásra nevelt jostámból legyen egy biztonsági példányom is, mivel a fásra nevelt bogyósok hajlamosak egy idő után kipusztulni. Általában úgy készülnek, hogy vadribiszkére magasan oltanak köszmétét, nemesribizlit, jostát, stb... így ezek a sarjadzásra hajlamos nemesek nem kerülnek kapcsolatba a földdel, ergó sarjadzani sem tudnak. Viszont az oltás öt tíz év múlva valamiért fel szokta adni, s ilyenkor aztán veheti újra az ember. Két megoldás van, vagy eleve bokrosat veszünk, vagy pedig biztonsági oltásokat készítünk a nemesről. Én ez utóbbit választottam. Amúgyis akarok egy olyan ribizlibokrot, amelyen egyszerre van josta, köszméte, fekete és fehér ribizli. Az oltást omega oltóollóval végeztem.

Végezetül had mutassam be legfrissebb szerzeményemet, a hibrid Malharc fajtájú szelídgesztenyémet. Ez a gesztenye közepes méretű fává nő, a temései nagyszeműek, maga a fa pedig ellenáll a gesztenye kéregráknak, ami a gesztenyefák legnagyobb ellensége. A 19. században az amerikai gesztenyefákat gyakorlatilag teljesen kipusztította. Az európai szelídgesztenyének is árt, de azok azért jobban bírják, mint amerikai társaik, ellenben a japán és kínai fajták pedig teljesen ellenállóak. Ezek keresztezésével állítottak elő olyan fajtákat, amelyek megtartották a rezisztenciájukat a kéregrák ellen, ugyanakkor az európai fajták kedvező ízű és méretű termésével rendelkeznek. Mivel a fa meglehetősen nagyra nő, a ház elé szánom. Elvileg a szomszédom is szeretne gesztenyét a háza elé, így a beporzással nem lesz gond, de ha mégsem teszi, akkor oltani fogok a saját fámra egy másik fajtát, és majd onnan porzódik be.

Ennek a heyére lesz:

Elfogytak a képek, zárom a blogbejegyzést. 

u.i.

Egy évvel később a mogyorófán megeredtek az augusztusi alvószemzések:

A kert sorozat folytatása itt olvasható. 

És ha már Tavasz:

Tegnap találkozóm volt egy hangtechnikussal a Margit híd budai hídfőjénél, és egy érdekes jelenségre lettem figyelmes. Egy galamb szállt le az egyik körútra néző erkély korlátjára, amikor mint a villám egy varjú támadt rá. Mivel már régebben is megfigyeltem, hogy a varjak beköltöztek a városba, és rákérdeztem egy madarász barátomnál, felismertem, hogy ez egy dolmányos varjú volt.

Szóval a varjú megstukkolta a galambot a csőrével mint sündisznó a földiepret, belekapaszkodott a karmaival, majd nagy csapkodás közben a földre vitte, és ott agyalta. A lámpa zöldre váltott, megindultak az autók, és a varjú felrepült, de a galamb nem tudott elég magasra elrugaszkodni, és egy kocsi szélvédőjének ütődött. Utána még kétszer próbált a levegőbe emelkedni, de nem sikerült neki, végigment rajta egy autó, és a galamb odalett.

A galambok a középkor óta problémát jelentenek a városokban. Eddig mindenki a sólymokban és a vércsékben látta a megoldást ellenük. Vörös vércsét én magam is láttam, amikor Őrmezőn odaszállt az ablakpárkányunkra. Szerintem túl kicsi ahhoz, hogy elintézzen egy galambot, inkább a verebekre lehet veszélyes.

A piszkos munkát úgy néz ki, a varjak fogják elvégezni, amelyek már bármelyik évszakban megtalálhatók Budapest tetszőleges területén.

Először azt a címet akartam adni a bejegyzésnek, hogy az öregedés jelei, de aztán elég borzasztónak éreztem leírni ezt a szót, úgyhogy inkább mást választottam. 

Viszonylag sokszor eszembe jut ez, az embert ugyanis harminc éves korától kezdve folyamatosan stresszelik azzal, hogy közeledik a midlife krízis időpontja. Én speciel mindig is hajlamos voltam legyinteni erre, aztán amikor a hasonló korú barátaim is elkezdték emlegetni, szép lassan az én fejembe is beköltözött a gondolat.

Korábbi viszonylagos védettségem annak volt köszönhető, hogy kétgyerekes családban nőttem fel, s második gyerekként én voltam a család legfiatalabb tagja, a pici, így az énképemben mindig fiatal voltam. Aztán jött a családalapítás, megszülettek a gyerekeim, és hirtelen egy olyan családban találtam magam, ahol én vagyok a legöregebb. Úgyhogy az énképem ha akarta, ha nem, kénytelen volt változni.

A negyedik X beköszöntét egy kétnapos elvonulással ünnepeltük meg a velem egykorú barátokkal Egerszalókon, igazi nemzedéki élmény volt. Azóta két év telt el, gondoltam összeírom pontokba szedve, milyen negyvenesnek lenni.

1. Az egészség tényleg elkezd hanyatlani. Még egyetemista koromban gyúrtam, hébe-hóba utána is. Meg se kottyant, jól lefogytam, a vállaim azóta is szélesek. Mivel azóta legalább 20-25 kiló plusz feljött, elkezdtem ismét. Direkt a kis súllyal sokat metódust választottam, hogy kíméljem az izületeimet. Hát az izületeimnek nem lett baja, de valami gebasz a bal karizmomban összejött, mert lassan egy éve gondjaim vannak, ha kinyújtom a kezem, illetve csak szeretném kinyújtani. A kéz és lábfejemben időnként fájdalmat érzek, valószínűleg kopásos, vagy reumás tünetek jelentkeznek, amelyek pár nap múlva elmúlnak. Nem tudom semmihez kötni a megjelenésüket... Nézzük a fertőző betegségeket. Régebben simán ment az influenza és társai lábon kihordása. Bevettem egy kis C vitamint, hazamentem, kialudtam magam, s másnap már működtem újra. Na ez se megy most. Kénytelen vagyok jópár nap betegszabadságot kivenni egy nyavajás influenza miatt. Volt egy jelentősebb fogromlási hullám is, de ezt így utólag inkább a rosszul megválasztott fogkrémhez kötöm. Mindenkinek tanácsolom, hogy használjon ELMEX-et. Nem fizetnek érte hogy itt reklámozom, de nekem sokat használ a felpuhult fogzománcom visszakeményítésére.

2. Az evés és az alvás minősége változik. Az ízérzékelésem például érezhetően romlott, ugyanakkor például egyre jobban kedvelem a keserű ízeket. A sört most már az ízéért is szeretem, nemcsak a hatásáért. Az ízlésem étkezés terén nagyon megváltozott, azt mondanám, kifejezetten konzervatív lett. Míg akárcsak öt évvel ezelőtt is azon a nézeten voltam, hogy mindenféle ételt ki akarok próbálni, és még a bogarakat is megettem volna ha jól elkészítik, mostanra sokkal inkább a megszokott magyar ételeket kívánom. Valahogy elkezdtem szeretni a pörköltet, a gulyást, és a sonkának most már a zsíros része is kifejezetten ízlik. Viszont este nem nagyon tudok enni, se ilyet se olyat, mert akkor nem tudok aludni utána. Beletartott egy időbe, amíg felfedeztem az összefüggést. Az alvás amúgy is nehezebben megy. Ez régen olyan volt, hogy bármikor bármilyen testhelyzetben gond nélkül ment. Most egyrészt idegen helyen inkább csak a forgolódás megy az első napokban, másrészt még a saját ilyen olyan szuper matracos ágyamban ha éjszaka felébredek, kénytelen vagy fordítva feküdni ( a lábam odakerül, ahol eddig a fejem volt), mert máshogy nem megy a visszaalvás.

3. Lélekben ugrásszerűen távolodik el az ember fiatalkora. A gimnáziumi évek, és osztálytársak hirtelen olyan távolinak tűnnek, mintha egy másik bolygón történt volna mindaz, ami hozzájuk köt. De ugyanez a helyzet az egyetemi évekkel, az első munkahelyekkel. Már egyáltalán nem a tegnap eseményei ezek, hanem a régmúltté. 

4. Óvatosabbá váltam. Nem kockáztatok, ha nem muszáj. Nem vezetek gyorsan, nem indulok el havas időben kocsival. Nem mászok fára. Nem úszok folyóban. Igyekszem nem emelni nagy súlyokat. Kerülöm a tömeget. Nem stresszelem magam azzal, hogy trollokkal vitázom internetes fórumokon.

5. Kényelmesebb lettem. Nem állok sorba, inkább elmegyek máshova. Nem váltom az összes időmet pénzre, mióta kertes házban lakom, a szabadidő sokkal fontosabb lett. Kevésbé bírom a várakozást. Elvárom az udvariasságot a szolgáltató iparban, és szóvá teszem, ha alacsony színvonalat tapasztalok. Régebben inkább beletörődtem.

6. Szociális kapcsolatok terén enyhe leépülés tapasztalható. A generációs különbségek egyre élesebben jelentkeznek, a korosztályom meg - magamat is beleértve, meglehetősen elfoglalt. Ha a fiatalabbakat nézzük, úgy érzem, így 42 évesen kb. a 30 évesek azok, akikkel még jól elvagyok, az ifjabbakhoz nem nagyon akaródzik kapcsolódási pontokat találni. Fölfelé tekintve az ötveneseket - fura módon - nagyon öregnek érzem magamhoz képest. Ellensúlyként viszont kifejezetten sokat kommunikálok interneten vadidegenekkel, nem foglalkozom azzal, hogy ki van a csatorna másik végén. Még haveri viszony is kialakult ebből. És mivel angolul is művelem, észrevehetően fejlődik az aktív szókincsem.

7. Tényleg bölcsül az ember az életkorral. Mondjuk a húszas éveim óta folyamatosan érzem, hogy egyre jobban összeáll a kép az élettel meg sok minden mással kapcsolatban, de most mintha ez a folyamat felgyorsult volna. Lehet hogy a szervezet még utoljára nekirugaszkodik az időskori demencia előtt? :-) Azt viszont érzékelem, hogy új dolgokat már nem nagyon szívesen tanulok, inkább a bevált módszereimet igyekszem kombinálni a cél érdekében.

8. Elmúlik az utazási vágy. Kezdem újra értékelni a Balatont. Nem kell tintahal, tökéletesen boldog vagyok a keszeggel is. És jé, az édesvíz mennyivel jobb, mint a sós.

9. Hát bizony a kilók jönnek rendesen. Sokkal drasztikusabb diétát kell folytatni, mint régebben, mert különben nem indul meg a fogyás. Holott szerintem többet mozgok, mint régebben, de úgy látszik, ez nem elég.

10. Hallás, látás romlása most jutott el abba a fázisba, hogy már észrevehető. Először az utcán tűnt fel, hogy a háttérzajban nem értem, amit mondanak, igazából ez a legfőbb tünet. Ami a látást illeti, most már én is éppen úgy távoltartom a kulcskarikát magamtól, amikor a megfelelő kulcsot kiválasztom. Látom közelről is, csak fáj tőle a szemem, ha fókuszálni kell. Hasonlóképpen vagyok az apró betűkkel.

11. Nem bírom a tespedést. Ez korábban nem volt probléma, de egyre inkább azt veszem észre, hogy ha nem mozgok, vagy csinálok valamit, akkor az a nap feleslegesen telt el, és ugye már nem annyi van hátra, mint húsz évvel korábban, magyarán felértékelődött az előttem álló idő.

A bejegyzést most élesítem, de ha eszembe jut még valami, akkor bővítem a listát.

A sörfogyasztás öt fázisa:

1. Gyerekkor: Fúj, ez borzasztó! Keserű, és szúrós! Nem értjük, apuka miért szereti annyira. Ráadásul még válogat is, pedig ugyanolyan borzasztó mindegyik.

2. Tinédzser kor. Még mindig rossz, de borzasztó vagányan néz ki egy félig üres üveg a kezünkben, amint egy parkban ácsorgunk a kopott farmernadrágunkban. Nehezen tudunk egy üveggel meginni, erőfeszítést kíván, de senki sem akar kevesebbnek látszani, mint a haverjai, és különben is, olyan jó beszélni róla.

3. Egyetemista/fiatalkori évek: Még mindig nem az igazi, de megtapasztaljuk, hogy sörtől más érzés berúgni, mint bortól vagy töménytől. Maga a mámor a sörtől a legkellemesebb, a másnaposság viszont ettől a legrosszabb. Sörtől az ember nagyon őszinte lesz, az arca és az agya zsibbad ugyan, de az emócionális központja felpörög. Értékeljük, hogy kifejezetten társasági ital.Nagyon jó beszélgetések történnek sörös befolyásoltság alatt.

4. 25-35-ig. Kezdjük felfedezni, hogy a sör milyen jól esik étkezés közben. Kellemes kiegészítője az ízeknek, hiszen a keserű íz jellemzően ritka az ételeinkben, így a sör kibővíti az ízharmóniát.

5. 35 felett. Kezdjük megérteni apánkat. Fura, de vannak helyzetek, amikor a sör oltja a legjobban a szomjat. És finom! Vágyunk rá, hogy kinyissuk, hallgassuk azt a kellemes szisszenést, és megigyuk az egészet.

Én a 90-es években kerültem közelebbi barátságba a sörrel az egyetemista éveim alatt. Ekkor kezdtek megjelenni az országban az import sörök. Bár ez ekkor nekem még mindegy volt, nem éreztem különbséget, talán a lágert meg tudtam különböztetni a pilzenitől, aztán ennyi. De ezt is csak azért, mert annó a töritanárunk mesélt e két városról a husziták kapcsán. Aztán a fentebbi felsorolás 4. fázisában kezdtem el komolyabban foglalkozni az íz kérdésével, és meg kellett állapítsam, hogy a kedvenc söreim sajnos nem itthon készülnek.

A favorit a szlovák Tatran lett (bár ezt csak Szlovákiában lehet kapni), de a Heinekent és  a Gössert is nagyon szeretem. Zlaty Bazantot is szoktam inni, ha néha hozzájutok és a Tuborg, Beck's, Amstel, Spaten mellett sem szoktam közömbösen elmenni. Hamar rájöttem, hogy mi az, ami megkülönbözteti ezeket a magyar söröktől. Ezek árpából - illetve árpamalátából - készülnek, míg a magyar sörökbe mindig tesznek egy csomó kukoricadarát is az erjesztési folyamat közben. Ettől a magyar sörök édeskések és tompa ízűek lesznek, de a kukoricadara meg olcsó, s a sörgyárainknak a profit a lényeg, nem a termék minősége.

Az utóbbi időben egyre többször találkozni azzal a jelenséggel, hogy a külföldi söröket licenszben gyártják Magyarországon. Gondoltam, kipróbálom, mennyire jól sikerült átvenni a licenszt. Az eredmény az lett, hogy jól felhúztam magam az egészen.

Az itthon gyártott  - nagynevű (Spaten, Tuborg, Kaisers) sörök ÁTVERÉSEK! Az íze szinte mindnek egyforma, és mivel pechjükre az üvegen/dobozon fel kell tüntetni az összetevőket, könnyen észre lehet venni, hogy rejtélyes módon, licensz ide vagy oda, ezekben a sörökben valahogy csak megjelenik a kukorica mint összetevő, mihelyst a határon belülre kerül a gyártás. Szóval akkor milyen licenszről beszélünk, ha még az alapanyagok sem ugyanazok?

Néha szembesülünk trükközéssel, amikor a kukoricát úgy írják körül, mint nem maláta jellegű gabonaféle, de az íz rögtön elárulja, hogy nincs itt szó a német recept átvételéről, náluk ugyanis a sör árpából készül, ahogy kell, nem kevernek hozzá egyéb gabonaféléket.

Szóval kedves magyar sörgyártók, megpróbáltátok, nem jött be, itt lenne az ideje hogy elkezdjetek rendes sört csinálni!

Némely embertársunk fura dolgokat talál viccesnek.

Rendszám kinn a teherautó ablakában, rajta nagy betűkkel Pöcök001.

- Misibácsi, miért van kinn az ablakban az a rendszámtábla?

- Vicces, nem? Poénból!

- Misi bácsi, de hát maga 60 éves.... 

Ibolya főiskolás, egy cumi lóg le a táskájáról. 

- Ibike, mi az a cumi a táskádon? Mit akarsz vele kifejezni?

Ibike rám bámul a nagy bociszemeivel.

- Hát semmit... de poénos, nem?

- ???

Aztán később eszembe jut, hogy lehet Ibike tudat alatt mégis csak ki akart valamit fejezni azzal a cumival. Valami felnőtt dolgot.

Eredetileg a pápáról akartam írni ma, de az élet sajnos közbeszólt.

Azzal kezdeném, hogy szerintem az életünkben van három nagyon fontos mérföldkő. Az első az, amikor a nagyszüleink meghalnak, a második amikor a szüleink, és a harmadik az, amikor a korosztályunk. Lehet egy negyedik is, amikor a gyerekeink, de azt senkinek sem kívánom.

Sajnos úgy néz ki, hogy nekem már itt van a harmadik mérföldkő.

Vasárnap este meghalt Rudi, a komám, vagyis Ádám fiam keresztapja. Negyvennyolc éves volt, szívinfarktus vitte el. Két perc alatt elment szegény, nem szenvedett. Három kislánnyal maradt egyedül a szegény felesége. Ezek közül a legkisebb még nincs egy éves.

Rudi nem volt kövér, nem dohányzott, nem ivott, kertes házban lakott - tehát mozgott is, mert a kert nagyon szépen rendben volt tartva. Nyugodt embernek ismertem, nem szokott különösebben idegeskedni, a családi életük szerintem példás volt. Irodai munkát végzett, nem voltak stresszesek a körülmények. Vasárnap délben fát hasogatott, akkor panaszkodott egy kis mellkasi fájdalomra, ami aztán elmúlt. Este viszont egyszer csak elájult, és nem kelt fel többé.

Nagy kár érte, dolgokat előremozdító rendes ember volt. A kérdés most az, hogy mi lesz a családjával?

A felesége GYED-en van a picivel, nem sok pénzt kaphat. Nyilván lesz özvegyi nyugdíj valamennyi. Viszont valószínűleg a házon hitel van. Három gyereket eltartani sem két fillér. Ha a nagyszülők nem élnének, akkor azt mondanám, hogy kilátástalan a helyzet. Dolgozni még nem tud elmenni a pici miatt, a számlák viszont jönnek továbbra is.

Az önkormányzat remélem ad nekik valamiféle segélyt. Ha a pici eléri az egyéves kort, akkor már biztosan beveszik a bölcsibe. Ami remélhetőleg ott van, ahol az ovi. Pár év, és eljutnak oda, hogy a kicsi bölcsődés, a középső óvodás, a nagy meg iskolás lesz. Reggel ez minimum egy óra, mire mindegyiket eljuttatja a megfelelő helyre. Aztán elindul dolgozni. Ahhoz hogy korán eljöhessen, korán kell beérkeznie is. De a gyereket meg nem viheti hétre az iskolába. Külvárosban laknak, kell egy óra, mire beér a munkahelyére. Hadd idézzem Tornóczky Anitát: Akkor ezt most hogy?

A gyerekek mondjuk hatig maradhatnak az oviban, iskolában. Fél ötkor hazaindul az anyuka, fél hatra elér az első gyerekért. Mire az utolsó gyerekért is el tud menni, a bölcsődei/óvodai/iskolai személyzet teljesen joggal mérges, hogy benn kell maradniuk egy gyereke vigyázni, viszont természetesen az anyuka sem tehet a helyzetről.

Mondom, hogy reménytelen. Szerencsére még élnek a nagyszülők. Én azt mondom, hogy egy ilyen helyzetben a legjobb megoldás összeköltözni velük. Lehetőleg a feleség szüleivel. Ha csak az a része megoldódik az életüknek, hogy a gyerekek tízéves koráig van aki hozza, vigye őket, akkor már van esély arra, hogy valamennyire normalizálódjanak a dolgok.Akkor jön a pénz kérdés. Ez is amellett szól, hogy érdemes a nagyszülőkkel összebútorozni. Egyrészt a mostani nyugdíjasoknak még van nyugdíjuk. Tudom, hogy a legtöbb nyugdíjas békés nyugodt öregkort szeretne magának, de sajnos egy ilyen vis maior helyzetben az a természetes, hogy az ember feláldozza ezt az unokái és a lánya boldogulásáért. Legalábbis az én értékrendem szerint. Mellesleg nem egyértelmű, hogy így nem lehet szép öregkora az embernek. Csak három nemzedéknyit kell az időben visszamenni ahhoz, hogy egy olyan világot találjunk, ahol az öregek foglalkoztak a kisgyerekekkel, amíg a fiatalok dolgoztak. Az én dédszüleimnél is így volt ez falun, és boldogok voltak.

Természetesen az egész család rengeteget veszített. Nem hiszem, hogy egy jó édesapa pótolható lenne, de három gyerekkel biztosan nagyon nehéz lehet az özvegynek új párt találni, hacsak nem lehetetlen. Én egy ilyen helyzetben azt hiszem nem is próbálkoznék vele. Főleg a gyerekek miatt.

A gyerekek veszítették a legtöbbet. Nem lesz aki a picit a levegőbe dobálja, nem lesz aki a nyakában cipelje, aki megcsiklandozza, aki mesét mondjon neki dörmögő hangon, és az sem lesz, aki helyretegye, ha éppen arra van szükség.

Amikor gyerekként egyszer apám kiküldetésen volt a Szovjetúnióban, akkor éreztem egy ilyen ürességet, amit most ők érezhetnek. Mintha lebénulna az egyik lábunk. Jó-jó, menni tudunk, de szaladni már nem.

Eléggé meg vagyok most rendülve.

Nyugodj békében Rudi!

Valami azért lehet abban, hogy akárhányszor orosz vezetők vagy Orbán Viktor köreit ábrázoló képeket nézek, a testbeszéd igen erőteljes megjelenését fedezem fel rajtuk.

Nézzük az alábbit. Priceless!

Orbán és Putyin, mint két ménesgazda, hátradől a székben. Egymást nézik. Orbán javára legyen mondva, egyáltalán nem behódolva mered Putyinra. Figyeljük meg a kéztartásuk egymásnak pont a tükörképei. Orbán kissé kiszolgáltatottabb helyzete a fejtartásán látszik. Felemeli a fejét, míg Putyin lefelé lógatja. Orbán azt jelzi hogy figyel, Putyin azt jelzi, hogy ő van otthon. A két politikus egyébként nagyjából egyforma magasságból nézi egymást, és lefelé fordított fejjel is lehet felfelé nézni, mielőtt ezzel jönne valaki.

Mind a kettő kifelé fordítja a lábfejeit, ez azt jelzi hogy biztos a pozícióiban, nem hódolnak be egymásnak. Két alfa hímet látunk a kép közepén.

A tolmács pontosan a feladatának megfelelő testtartásban ül. Nem dől hátra és feszülten figyel, ez utóbbi a szakmájában alapvető követelmény. Azért nem dől hátra, mert mindenképpen látnia kell az összes hangulati jelet a beszélgetők arcán, ami a pontos fordításhoz elengedhetetlen. Ő most teljes erőbedobással dolgozik. Fejtartása magabiztosságot sugall a tudását illetően.

Szíjártó a legérdekesebb a képen. Abszolút alárendelt pozíciót fejez ki a testtartása, ő most a jó diák, aki szorgalmasan figyel, hogy csinálják a nagyok, különösen a Tanár Úr! Lábfejei a beszélgetők felé fordítva, a széket nem tölti ki, inkább igyekszik kicsire összehúzni magát, persze ez az ő termetével nem egyszerű. Vállát behúzza, nem akar konkurálni. Orbán felőli kezét lenn tartja, arrafelé nem védekezik.

Egyszer megnézném, hogy focizik, vagy milyen, amikor a saját beosztottjai között van.

Reggel kiléptem az ajtón, és félhangosan odadünnyögtem Máténak, hogy nincs is olyan hideg, mint gondoltam, sőt, az évszakhoz képest egész enyhe az idő. Erre Máté tudálékosan közölte, hogy az eső viszont szemerkél.

Ezzel a felütéssel indítanám a mai bejegyzést, ami két vízügyi anomáliáról szól. Ebből az első a Balatonról szól.

Mivel a gyerekek minden nyáron a Balatonon töltik idejük javarészét, s ebből legalább egy hetet én is velük vagyok ott, erősen foglalkoztat a Balaton vízügyi helyzete. Rendszeresen figyelem a Balaton vízállását, amely most az alábbiak szerint alakul.

Amint az látható, elég kritikus a helyzet, majdnem olyan rossz, mint 2003-ban, amikor is vonattal Zamárdiba utazva tanúja lehettem a majd kilométeres szárazra került tómeder lehangoló látványának. Akkor januárban 30 cm-es volt a vízszint, most tíz centivel jobbak vagyunk ugyan, de még nincs január. Csapadék meg csak nem akar jönni. Jó, az ősz nem volt olyan száraz, mint a nyár, de azért különösebben csapadékosnak sem mondanám. A fenti grafikonról látszik, hogy megtört az apadási trend, de kérdéses, hogy ez mennyire lesz tartós.

Ha lehet hinni az internetnek, a vízügyi szakembereknek évek óta fejtörést okoz, hogy a Balaton vízgyűjtő területén leesett csapadék mennyisége nem tükröződik eléggé a tó vízszintjének változásában. Hiába a jól bevált számítógépes modellek,  a leesett csapadéknak egy igen tekintélyes hányada egész egyszerűen hiányzik a tóból. 

Mint számítástechnikával foglalkozó ember, azt mondhatom, hogy egy modell mindig csak annyira jó, amennyire el van látva adatokkal. A balatoni modelleknél fogalmam sincs, hogy milyen inputjai vannak a vízügy által használt  megoldásnak, de a magam amatőr megközelítésével két tényre mindenképpen szeretném felhívni a figyelmet!

Az egyik ilyen faktor a Kis Balaton. Ami jelen esetben egy mesterséges tározórendszert  és sok sok mocsarat jelent, ami arra hivatott, hogy a Zala hordalékát visszatartsa, hogy az ne szennyezze, ne töltse fel a Balatont.

Ez így nagyon szépen hangzik, és számomra - aki a Balaton rendszeres látogatója vagyok -  is egyértelmű, hogy a nyolcvanas évek óta javult a tó vízminősége. Azonban ne feledkezzünk meg arról, hogy a sekély ülepítőtavak, és maga a mocsár óriási párolgási veszteséget okoz. Ez nem becsülhető pontosan, de analógiaként ott a Nílus, amely egy rendkívül bővízű folyóként kezdi pályafutását, azonban Dél-Szudánban a Szudd mocsárvidéken keresztülhatolva vízhozama jó részét elveszti. Kicsiben ugyanez történik a Zalával is.

Ehhez kapcsolódik az a téma is, hogy amikor 2003-ban olyan kritikus volt a vízügyi helyzet, felmerült az az ötlet, hogy a Zalához közel található Rábából lehetne vizet átvezetni a Zalába. Rögtön megszólalt az ellenkórus, hogy de azt nem lehet, mert egészen más vízösszetétel, meg akkor mi lesz a Rábával. Erre azt mondanám, hogy az eredeti terv az volt, hogy a Rábából akkor engednék át a vizet a Zalába, amikor A Rába árad Ez hóolvadáskor minden évben előáll, és ilyenkor éppen a túl sok víz okoz gondot a Rába medrében. Ezt a vizet nyugodtan meg lehetne csapolni, senkinek sem fájna.

A másik érvre azt tudom mondani, hogy én is tudok arról, hogy a Rába vize szennyezett az ausztriai bőrgyárak miatt. Viszont akkor már ne legyünk sunyik, ne hallgassunk arról, hogy a Zala sem éppen egy kristálytiszta hegyi patak. Zalaegerszeg, Zalaszentgrót városok és rengeteg falu szennyvize - jó esetben némi tisztítás után a Zalát terheli. Pont ez okozta a problémát addig, amíg a Kisbalatoni szűrő,  ülepítő rendszert üzembe nem helyezték. Most hogy ez működik, nem gondolom, hogy a Rába vize bármilyen problémát jelentene neki. Én úgy látom, a szokásos átesés történik ebben az ügyben is a ló túloldalára. Ez egy sajátosan magyar jelenség, a mi civil szervezeteink nagy  előszeretettek kerülnek ebbe az állapotba idióta ügyek felkarolásával, és utáltatják meg magukat a szemellenzős gondolkodásukkal. Így járt a bűnözők jogaira koncentráló TASZ, amely újabban nagyon fontosnak tartja, hogy önmaguk eltartására sem képes mentális ápoltaknak a gyerekvállalási jogai ne sérüljenek, de ide tartozik a Levegő Munkacsoport is, és még sorolhatnám a méregzöld szervezeteket is. A "méregzöld" kifejezést a magyar társadalom találta ki ezekre a szervezetekre, és tökéletesen kifejezi, hogy mi az emberek véleménye róluk.

A másik szempont, amit a modellezésnél szerintem nem vettek figyelembe, az a Balaton parti települések vízhasználata. Amely nagy valószínűséggel fúrt kutakból származik, így első közelítésben a naív szemlélő azt gondolhatná, hogy nem a tóból jön. Ez persze nem igaz, a tó nem betonteknőben van, a talajvíz közvetlen kapcsolatban van vele, így ami vizet a kutakból a települések kiemelnek, azzal bizony a Balaton vízszintjét csökkentik. Szezonidőben Siófok lakossága a kétszázezret is eléri az üdülővendégekkel, és akkor ez még csak Siófok. Ott van még Fonyód, Keszthely, Balatonfüred, Balatonboglár hogy csak a nagyobb településeket említsem, úgy gondolom, hogy szezon idején legalább nyolcszázezer ember üdülhet a tó partján, akik mind fürdőszobával felszerelt lakásokban laknak, feltehetőleg a telektulajdonosok jórésze a füvet is öntözi. Az a rengeteg víz, amit ők elhasználnak, az bizony a tóból jön.

Szóval úgy gondolom, hogy ha ezt a két hatást összerakjuk, simán összejön az a vízmennyiség, aminek a hollétén töprengenek a vízügyi szakemberek.

Két vízügyi témát ígértem mára, jöjjön akkor a másik. Máté mesét követelt a trolin, úgyhogy kínomban - és talán a  balatonos beszélgetésünktől megihletődve - az özönvízről kezdtem el neki mesélni. Elmondtam neki, hogy a Fekete tengert 6000 évvel ezelőtt még semmi sem kötötte össze a Földközi tengerrel, s a Boszporusz nem létezett. A Fekete tenger ekkor egy - a mainál sokkal édesebb vízü tó volt, amit a Duna, a Dnyeszter és a Don folyók láttak el vízzel. A tudósok azt tartják, hogy a vízszint ekkor pár száz méterrel alacsonyabb volt, és amikor egy földrengés hatására felhasadt a föld, és megnyílt a Boszporusz, egy elképesztő áradat formájában tört be a Fekete tenger medrébe a Földközi tenger vize, elmosva a korábbi tó partján található településeket. A kutatók sok hajóroncsot találnak a meder sekélyebb részein, néhol települések romjai is előkerülnek, de a kormeghatározás alapján ezek eredete a gigantikus áradás utánra tehető. Az elméletek szerint ez lehet az Özönvíz történetek ( Bibliai és Mezopotámiai forrásokból) alapja.

Nekem egy bajom van ezzel az elmélettel. Jelesül az, hogy a Boszporuszban bizony elég egyértelműek az áramlási viszonyok. Amelyek azt mutatják, hogy a víz a Fekete tengerből folyik a Földközi tengerbe, és nem fordítva. Szóval egyáltalán nem biztos, hogy a Fekete tenger akkori szintje alacsonyabb lett volna.

A dolog magyarázata esetleg az lehet, hogy i.e. 6000 környékén még javában tartott a jégkorszak, s lehetséges, hogy a Fekete tengerbe ömlő folyók ekkoriban kevésbé voltak bővízűek. Erre nézve nincs adatom.

Ennyit mára a tudomány és a technika érdekességeiből.

Mint azt az előző posztomban írtam, nagyobbik fiamnál némi gond merült fel az angolórán tapasztalt magatartása körül, s evégett ma már másodszor voltam benn órát látogatni.

Első alkalommal rettenetesen el voltam keseredve, mert a gyerek egész idő alatt a padon feküdt, a tanárral nem kommunikált, az órai munkán nem vett részt, közben pedig egy remek órát tartott a tanár, élmény volt nézni.

A probléma egyik forrása az volt, hogy Máté nem volt hajlandó elülni a leghátsó padból, így teljesen elszigetelődött az osztálytól. Üzletet kötöttünk, egy Minimax magazinért cserébe hajlandó lett angolórákon előreülni.

A többi órán nincs ebből gond, ugyanis folyékonyan olvas, összead, kivon, szoroz, szöveges feladatokat old meg, így a tanítónéni külön feladatokat ad neki, amiket önállóan old meg.

Na szóval amellett, hogy elértem az előreülést nála, esténként angolozni is szoktunk, és a második -mai - óralátogatásomkor már nagy örömmel tapasztaltam, hogy a gyerek aktív, dolgozik, kommunikál, és a jobbak közé tartozik. Remélem a javulás tartós lesz, mindenesetre még bemegyek pár alkalommal, hogy megnézzem, sínen van a dolog.

De most nem Mátéról akarok írni, hanem az osztályáról. Ezúttal ugyanis, látván hogy a gyerek jól teljesít, sokkal nyugodtabb voltam, s bőven jutott időm arra, hogy az osztálytársait is megfigyeljem. A tanárnő egyébként ismét kitűnő órát tartott, remekül kezelte a gyerekeket. Látszik hogy tapasztalt pedagógus. Máté típusú gyerekkel valószínűleg még nem találkozott, ezért nem tudta kezelni, de együtt úgy néz ki sikerül megoldanunk a problémát.

És akkor rá is térnénk a lényegre, az osztály "problémáira". Ezt nem én neveztem így, hanem egy másik apuka. Van egy levelezőlista, amire az összes szülő fel van iratkozva, és az osztályfőnök is. Nagyon praktikus eszköz ez a mai világban. Nos, aznap, amikor először voltam órát látogatni Máténál, este a feleségem szólt, hogy balhé van, egy szülő kiverte a balhét a levelezőlistán. Megnéztem én is, ekkor már jópáran bekapcsolódtak a vitába.

A vita kezdeményezője szerint van három fiú az osztályban, akik bántják a gyerekét, ellopják a ceruzáit, írószereit, megeszik az uzsonnáját. Meg is nevezte őket. Ez előttem is ismert dolog volt, de én nem tettem szóvá, mert bízom abban, hogy az amúgy nagyon kedves és talpraesett osztályfőnök le fogja tudni kezelni a helyzetet. Ez az apuka azonban úgy látszik, kissé idegesebb fajta.

A második levél az egyik megnevezett "rosszgyerek" apukájától jött, aki kapásból visszatámadott, mondván hogy az ő gyereke nem is rossz, és három másik gyereket vádolt azzal, hogy nem lehet miattuk tanulni, és állandóan baj van velük, és különben is kikéri magának.

Erre a többi szülő is aktivizálta magát, és az első apuka pártjára álltak, ők is a legelőször megnevezett három gyereket nevezték meg az osztály fekete bárányainak a gyerekeik beszámolói alapján, és a gyerekek iskolából való eltávolítását követelték.

A helyzet az, hogy Máté is megerősítette P. és a két L olyan rosszak, hogy pár órán lehetetlen tanítani tőlük.

Én először is nagyon örültem, hogy az én gyerekem nincs a rossz gyerekek között. Másodszor elcsodálkoztam azon, hogy a visszatámadó apuka hogy a francba nem ismeri ennyire a gyerekét. Mi pontosan tudtuk, hogy mik a kényes pontok Máténál, és be is jött. Nem úgy mentünk szülői értekezletre, hogy letagadjuk. Ez egy probléma, amit meg kell oldani, és a gyerek érdeke, hogy meg is legyen oldva. Maximálisan együttműködünk a tanárokkal ebben. Az semmit sem old meg, ha kapásból letagadjuk, hogy a gyerek magatartásával gondok lennének. Sőt, ez csak újabb problémákat okoz. A tanár pld. esélyes, hogy máshogy fog ezután a problémás gyerekhez viszonyulni ha a szülővel is csatáznia kell.

A harmadik gondolatom pedig az volt, hogy ahhoz is jó nagy tahónak kell lenni, ha az apuka rögtön ki akarja rúgatni a rossz gyerekeket. Ezt először is az osztályfőnökkel kellett volna megbeszélni, nem egyből az igazgatóval fenyegetőzni. Én is utálom azokat a buzgómócsingokat, akik engem megkerülve egyből a főnökömnél akarnak panaszkodni, ha valami nem úgy történik, ahogy elképzelték.

Na szóval, visszatérve eredeti mondanivalómra, benn csücsültem ugye angolórán, és figyelgettem a gyerekeket.

Az angol csoport felezett osztálylétszámmal működik, és történetesen a három főkolompos közül kettő idejár.

Az rögtön látszott, hogy ők pólusok a közösségben. Mindegyik főkolomp nagyobb a többi gyereknél. Nem bírnak megülni a fenekükön, P-vel többször is előfordult, hogy felkelt a helyéről, és önhatalmúlag kiment a táblához, vagy épp az uzsonnás zacskójához. A másik, a visszatámadós apuka gyermeke pedig mindig minden kérdésre egyedül akart válaszolni, ami nem esett nehezére, lévén az egyik szülője angol. A tanár egész jól kezelte a gyereket, nem engedte, hogy a többieket ne hagyja szóhoz jutni, és állandóan a közösség érdekeinek figyelembevétele felé terelte.

Szerintem simán benn van a pakliban, hogy a két kolomposba egy kicsit több tesztoszteron szorult, és ezért agresszívabbak, ezért kevesebb az önuralmuk.

Nagyon érdekes volt megfigyelni, hogy a külön ültetett rosszcsont mennyire vonzotta a hozzá közel ülők figyelmét. Az egyik kisfiú teljesen a hatása alá került. Az órán semmit se csinált, egyfolytában P-t figyelte, időnként odamászott a földön P mögé, és sutyorgott neki, vagy piszkálta, mikor mi jutott eszébe. Minden eszközzel megpróbálta felhívni magára P figyelmét. A tanárnéni egyáltalán nem érdekelte, ő most azon dolgozott, hogy egy számára erősnek vélt oldalhoz tartozzon. Gyakorlatilag igazodott, a bétahím behódolt az alfahímnek.

Eközben a másik kolompár többször is olyan helyzetbe került remek angoltudása révén, hogy ő választhatta ki, hogy ki jöjjön ki utána a táblához. És ő mindig is az egyértelműen nagyon szép, ámde nem különösebben okos szőke cicamicát választotta, akiről már most látszik, hogy kamaszéveiben ő lesz az osztály szépe. A szerepek látszólag már most le vannak osztva, az alfahím az alfanőstényt választja.

Érdekes, hogy az amerikai tinifilmek sztereotíp szereplői mennyire megtalálhatóak ebben a közösségben. Ebben az osztályban is megvan a szép szőke, a csúnyácskább barátnője, megvan az elkülönülő de okos barna csaj, a bully, agresszív de buta nagydarab menőgyerek, a vonzáskörzetében tartózkodó csatlósa, a fantáziavilágban élő, csendes, elkülönülő fura gyerek, a csibész, a komoly okosfiú, a locsifecsi lánykórus. Nagyon érdekes kis társaság, és igen kíváncsivá tett, hogy ezek a szerepek hogy fognak alakulni a továbbiakban.

Térjünk most egy kicsit ki a rosszcsontokra. Minden iskolában és minden osztályban vannak rosszgyerekek. Ez a szerep automatikusan kialakul. Amikor én voltam gyerek, akkor is voltak zsiványok az osztályban. Nem az a megoldás, hogy kirúgatják őket az iskolából. Az osztályfőnök óráin ezek a rossz gyerekek nem akadályozzák a tanulást, az angoltanárnő is remek órát tartott. Igaz, hogy volt földön mászkálás, de az óra folyását ez nem gátolta, a többi gyerek figyelmét nem vonta el, dolgoztak, és tanultak.

Van Mátééknak egy amerikából importált, angol anyanyelvű tanárja, aki magyarul nem is beszél. Az a feladata, hogy a kiejtést tanítsa a gyerekeknek. Na az ő óráin viszont elszabadul a pokol, a rosszcsontok teljesen átveszik az irányítást. Máté szerint gyakorlatilag nincs tanítás, egy majomcsordává változik az osztály.

Az eddigi kormányok tehetségtelen miniszterei szinte minden eszközt kivettek a pedagógusok kezéből a fegyelmezésre, pedig amúgy sem egyszerű egy harmincfős zsizsikhadat kézben tartani. Akinek van 4-5 évesnél idősebb gyereke és jár vele játszótérre, az tudja ezt. Kanadában ezt úgy oldották meg, hogy vannak segítők az iskolában. Ezek olyan, pedagógiai végzettség nélküli felnőttek, akiknek az a feladatuk, hogy benn legyenek az órán, és segítsék a tanár munkáját. Odafigyeljenek a rosszcsontokra, fegyelmezzenek ha kell, és segítsenek a gyerekeknek, ha az kéri. Ez egy jól bevált szisztéma. A statisztikákban ők nem szoktak egyébiránt szerepelni, ezért van az, hogy a nyugati iskolákban egy tanárra olyan sok gyerek jut. Persze, sok gyerek, csak a tanár mellett még egy-két felnőtt is közreműködik az órán. A tudás a tanártól jön, de a segítő is részt vesz a tanításban.

Őszintén szólva néha nekem is kedvem lett volna felállni, és rendbeszedni a földön mászó gyereket, de erre nem volt felhatalmazásom. Annyit viszont elértem, hogy amikor szúrósan ránéztem, akkor abbahagyta, ugyanis ő nemcsak az egyik főkolomphoz igazodott, hanem meglepő módon hozzám is, sűrűn hátrapillantgatott, hogy éppen figyelem-e.

Ez az igazy reality kérem, nem a ValóVilág a műanyag karaktereivel és műbalhéival.

Mivel ez a blog amolyan naplóféle is, szükségesnek látom, hogy dokumentáljam a tegnapi napomat, mely hosszú idők mélypontja volt, s remélem a gödör alja, nem csak a lejtő eleje.

Szóval a tegnapi napot kivettem szabinak, hogy a kocsit elvigyem műszakiztatni, és utána a kommunális adó bevallását beadjam.

Ember tervez.

Szerda este kiderült, hogy ajánlott lenne bemennem a nagyobbik fiamhoz angolórára, mivel nem hajlandó kommunikálni az angoltanárnővel. Az angol szerencsére az első óra volt, gondoltam, ez még valószínűleg belefér. Így is történt, aztán szembesülve azzal, hogy mennyire komoly a helyzet, a tanárral konzultálva abban maradtunk, hogy valahogy ráveszem Máté uraságot, hogy átüljön az első padba, és ezentúl csütörtökön rendszeresen belátogatok az angolórákra. Eléggé elrontotta a kedvem ez a dolog.

Hazafelé vettem az irányt, ami egy háromnegyedóra utazást jelentett. A ház előtt szembesültem azzal, hogy nincs meg a kulcsom. Némi mérlegelés után arra jutottam, hogy akkor eshetett ki a kabátzsebemből, amikor az iskolában levetettem. Vissza a trolimegállóba, elbumliztam megint az iskolába, újabb háromnegyedóra elment. Ott megvártam a szünetet, ez negyedóra. Bemegyek a tanterembe, kulcs sehol, gyerekek sem látták.

Eszembe jutott, hogy anyósoméknak van kulcsa a lakásunkhoz. Elmentem hozzájuk, ő adott is egy kulcs csomót, ami elég ismerősnek tűnt. Ismét haza. Kapunál konstatálom, ez a kulcs nem jó ide. Némi tépelődés után felhívom Julcsit, hogy kellene a kulcsa, érte megyek. Nálam a slusszkulcs, autó a ház előtt, gyorsan ott vagyok Épp lyukasórája van, lejön odaadja a kulcsát. Miközben másolják a kulcsot, eszembe jut, hogy reggel Mátéval rohantunk a trolira, akkor eshetett ki a kulcs a zsebemből. Julcsi kulcsát visszaadom, hazamegyek a kocsival. Ekkor már délután egy. Kipróbálom az új kulcsokat, jók. Ezután elmegyek a trolimegállóba, s az úttest szélén meg is találom a kulcsaimat. Ami annyit jelent, hogy reggel kilenc óta felesleges köröket futok.

Ebédelek, pacalkonzerv. Tűrhető. Beszállok a kocsiba, megyek a Hungárián a szervíz felé. Lámpánál megállok, hátranézek, semmi. Kikapcsolom a rádiót, rükvercbe rakom a kocsit, hogy kissé hátratolatva át tudjak gurulni a középső sávba, ami jobbnak tűnik. Bumm, hatalmas csattanás. Figyelmetlen vagyok, közben beállt mögém egy Renault, nekitolattam. Az én kocsimnak semmi baja, a Reanulton egy műanyag légbeömlőnyílás deformálódott.

Tulaj persze mérges, teljes joggal. Mondom én hibáztam, húzodjunk le egy mellékutcába. Sorolok jobbra, nem engednek be. Befurakodok, megy az anyázás. Allianznál megállunk, kérek tőlük betétlapot. Renault tulaj azt mondja, nem érti mi van ma a levegőben, ő például délelőtt elütött egy kisgyereket, szerencsére nem lett komoly baja. Normális a fazon egyébként, megírjuk a betétlapot, elköszönünk.

Kanyarodok le az Andor utcára a kanyarodósávba, előttem menő hirtelen észbekap, hogy ő is kanyarodni akar, élesen bevág elém, fékcsikorgás, az utolsó pillanatban sikerül megállnom. Ezt már sztoikusan fogadom.

Megérkezem a szervízbe, mondom hogy kéne műszakiztatni is, közlik, hogy ma már késő van, pénteken meg az új rendelet szerint nem lehet műszakiztatni, szóval hétfőig ott kell maradjon a kocsi. Erre már csak lemondóan legyintettem. Oké, akkor hétvégén nem lesz kocsi basszameg, hétfőn meg kunyizhatom magam el a munkahelyemről már du. 4-kor, mivel a szervíz ötkor zár.

Ezután már nem mertem semmibe belevágni, elmentem a gyerekekért és hazamentünk. Hazafelé Mátéval sikerült megegyeznem, hogyha kap egy Minimax magazint, akkor hajlandó lesz átülni az első padba. Útközben döbbenten tapasztaltam, hogy eltűntek az újságárusok Budapestről. Én főleg internetről tájékozódok, talán ezért nem vettem eddig észre. Viszont a közértekben lehet újságot kapni, de a választék nem túl nagy, lényeg, hogy nem tudtam a kiszemelt magazint megvenni sehol sem.

A nap eredménye:

A kocsi eljutott a szervízbe...

Realizáltam, hogy a gyerekkel gondok vannak a suliban...

Van egy plusz lakáskulcs készletünk.

Romlik a bonus-malus besorolásom.

Nincs se műszaki, se kommunális adó bevallás, se autó, se Minimax magazin.

Néha annyira Adrian Mole-nak érzem magam, remélem nekem nem lesz prosztatarákom.

.

.

.

Úgy néz ki, a történetnek ezzel még nincs vége.

Van a kertemben egy tuskó, még az előző lakótól örököltük meg. Egy fenyőfa állt ott valamikor, s amikor túl nagyra nőtt, ki kellett vágni, mert a fenyő gyökerei nem hatolnak mélyre, s ha felázik a talaj, egy erősebb szélroham könnyen rádöntheti a házra a fát. ( Ez a szomszédainkat nem nagyon zavarja, kettőnél is ott virít a zsebkendőnyi kertjükben egy egy óriási fenyő.) No ez a tuskó már régi ellenségem. Először megpróbáltam baltával szétfaragni, de a gyanta belekeményedett a fába, s hihetetlen kemény lett tőle, nem bírtam vele. Egy másik alkalommal tüzet raktam mellette, s sikerült egyharmadát a tuskónak kiégetni, amikor is szólt a szomszéd, hogy itt nem lehet nyílt tüzet rakni, s azonnal hagyjam abba. Azóta suttyomban próbálkoztam még tűzzel, amikor a "kedves" szomszéd nyaralt, de a fa valahogy megmakacsolta magát, s nem akart tovább égni. Tisztán látszik, hogy fejsze kell ide.

Kb. egy hónapja bedobtak a postaládánkba egy Bricostore újságot, s nagy örömömre láttam is benne az akciós áruk között egy fejszét 1500 Forintért. Meglepett, hogy ilyen olcsón adják, de nem tudom, mennyiért szerezték be, szóval túlléptem a dolgon. Autóba ültem, kimentem a legközelebbi áruházba, levettem az újságban látható fejszét a polcról, és a kasszához ballagtam. Őszinte megrökönyödésemre 4500-at mutatott a pénztárgép. Mondom ez nem oké, itt az újságban az van, hogy akciós a fejsze, 1500 Ft. Hívják az árufelelőst, vakargatja a fejét, majd kisvártatva visszatér egy baltával. Mondom ez nem oké, baltám már van, és a balta az nem fejsze, mintahogy a fejsze sem balta. Dehogy mit képzelek én, hogy fejszét adnak 1500 Ft-ért. Mutatom az újságot megint, emberünk magával visz, dünnyög, vakarja a fejét, aztán közli, hogy elírás történhetett, nincs fejsze 1500-ért.

Fogtam magam, s elkértem a vásárlók könyvét, leírtam az esetet. Gondoltam legalább kiírom magamból a mérgemet.

Az este után három héttel, tegnap kaptam egy levelet a Bricostore-tól, hogy elnézést kérnek, a marketinges nem állt a helyzet magaslatán, s felajánlanak egy fejszét 1500 Ft.-ért. 

Elállt a lélegzetem. Egy pillanatra Nyugat-Európában éreztem magam, tiszta asztalterítőket, mosolygó eladókat, tiszta utcákat láttam felsejleni, aztán pillantásom a szembeszomszéd ízléstelen lucernazöld színű házára tévedt, ami visszarántott a magyar valóságba.

Így vagy úgy, nagyon korrektnek találom a Bricostore hozzáállását, és adok nekik egy virtuális pirospontot.

My favourite nut is the hazelnut. There are four giant bush/tree at my mother's place and one of them yields quite outstanding nuts. In my childhood I usually eat only hazelnut for supper when it was in yield.

In the other hand I live in Budapest now in a terraced house what has a quite small garden infront of the house and an other small one behind the house. I have been planning for a long while to get my mother's hazel to my property somehow but serious problems arised as this hazelnut suckers extremely. The bush I'd like to propagate covers  about an area of our kitchen's size. In my small garden there is no place for tree having such a big volume . Fortunately there is a solution which is a very suitable compromise. The turkish hazelnut doesn't sucker but yields small nuts which tastes neutral. I realized that it could be used as rootstock for my mother's hazel. I ordered a small sapling which rooted well and this year it has reached the size what fits to requirements of grafting. My first attempt happened in march. I collected sprigs from my mother's tree and kept them in the refrig until 24th of march. Then I prepared a whip graft and a cleft graft on the turkish hazel with these sprigs. Unfortunately both of them failed in two weeks.

I was aware that grafting of hazelnut is very complicated. Practiced grafters claim that it has very low success rate. After my first unsuccessful tryings I decided that my next attempt would be budding. I got frigs with small buds secretly from gardener stores and made more than 10 budding on the rootstock. Unfortunately the turkish hazel has thick cork layer covered skin so I was not able to prepare T budding but chip budding. I am not sure that this extremely dry summer was the reason but all of them failed again although I watered the tree almost everyday. I tried it again in july and got the same results. August came and I spent a week at my mother's place. I cut some branches with seasoned buds on them from that hazel bush and brought them to my garden. Fortunately there were quite great rains in first week of that month so the turkish hazel's skin became looze. On 13th of august I peeled the cork from its skin and managed to prepare two T buddings and a green graft on the end of a small branch. After a week the green graft and one of the T buddings were still alive. I decided to complement the failed budding and got a small branch of a hazelnut bush from Zamardi, which is a village at lakeshore of Balaton. That bush yields a small but very tasty nut and has leafes coloured reddish. I made two another T budding on my turkish hazel. To fix it I used a cheap  insulation stripe and a wallpaper cutter for cutting. That happened on 20th of august. 

Today is 17th of september. One bud from the 13th of august's attempts is still alive so is the green graft and one bud from 20th of august. Here are the proofs.

T budding from 13th of august attempts:

Sorry for the weak quality of photo. You can see the living green almost 5 weeks old bud hangs out from the black insulation tape. Unfortunately a green leaf in the background  makes hard to realize where the bud is but check the right side of the tape covered area. This bud is from my mother's hazelnut tree.

T budding from 20th of august:

You can see that the almost four week old living bud has a pinkish color according to its parent reddish leafes. The black material around it is grafting compound. Also you can check a remain of failed chip layering below the budding. It's obviously healing, the new callus is visible at borders.

At last this is the green graft from my mother's tree on my turkish hazel.

Check the healthy green bud on the small branch. It is almost five weeks old. Actually it was only an experiment. Unfortunately its berth not so good but I leave it on to see it could bear our winter. So I have a hazelnut tree what has a potencial to yield three different kind of nut. Not mentioned the fact that this configuration really helps the cross pollination which is highly necessary at hazel trees.

To summarize my experiences I made a list of requirements of successfull budding or grafting hazelnuts:

• use seasoned buds only.
• do T budding or V shape green grafting
• use sharp knife or scalpel
• do it in summer. The warm weather helps the callus's growth. Best period is second half of August.
• water the rootstock everyday
• Bud young and thick branch on rootstock. Its skin is more loose than the old one's.
• Coil the wound tight. 

My next duty is to find a solution to save the buds from the cold in winter.

At last sorry about my bad english.

Part II. - a year later.

 Unfortunately the cold winter killed the successfully transplanted buds so this summer I had to try again. This time I did not attempt chip budding but T and inverse T budding. It seems inverse T budding works a little bit better than the usual one. Another important development that I realized the tight tying is very important. The callus of the rootstock tends to grow below the bud chip so it must be avoided by that. We have to rety the buddings  two or three week after the process due to the tight knot is not healthy for the tree in long term. So this time I used plastic rope instead of insulator tape. Generally the cuttings will have healed when three weeks pass under proper circumstances. The most critical factor is the temperature. The higher is the better. The second is the timing. I have one successfull budding from early july but the rate of success was quite low. In the other hand all off buddings in early august are successfull. It seems that in the case of hazelnut the age of buds are critical. Only seasoned buds can result successful buddings. Also an issue to select the proper branch on the rootstock for budding. I found that the main branch ("shudaar" in hungarian) gives the best result. Probably because of the streaming of wetness are the most intensive here in the tree. Now nine buddings will try to survive the winter. I hope some of them will manage it.

Part III - Results

 Success! Check the pictures below!

Part IV. The tree in 2014 autumn.

Egyik legnézettebb bejegyzésem a lakásunk felújításáról szól. A történetet ott hagytam akkor abba, hogy megállapodtam egy kivitelezővel a ház falainak szakaszos újraalapozásában. Úgyhogy akkor innét folytatnám a kacskaringós kis történetemet.

No, hát természetesen ez sem ment simán. A kivitelező, akivel megállapodtam, a munka megkezdése előtt egy héttel elérhetetlenné vált. Hoppá! Kezdtem apátiába süllyedni a sok lusta, megbízhatatlan szájhőstől,  akikkel a házfelújítás során összefutottam. Maradék energiáimat összeszedve végül is sikerült az internetről kitúrnom egy másik ezzel foglalkozó céget is - emlékeim szerint Épsoel Kft. volt a nevük. A tulaj kiküldte az egyik művezetőt, aki szemrevételezte a helyszínt, és készítettek egy árajánlatot. Végül abban maradtunk, hogy ha már úgyis csinálják az alapokat, akkor egy szigetelést is készítenek. Az alap kb. fél méter mélyen kezdődött a háznál, de csak 30 cm vastag volt. A terv szerint szakaszonként leásnak az alapig, ott szigetelő lemezzel körbeburkolják, ami felér a talaj felszínéig, majd alá és mellé betont öntenek be, így a ház alja mintegy be lesz bugyolálva.

Neki is láttak gyorsan, és alapjában véve korrekten dolgoztak, csak a tulaj menetközben kitalálta, hogy ő függőleges falszigeteléssel nem kalkulált, márpedig a körbebugyolálásnak ugye ez is része. Úgyhogy még hozzácsapott egy jó kis összeget a számlához. A munkát úgy csinálták, hogy méteres szakaszokra osztották a falakat, egy-egy helyen leástak, burkoltak, betonoztak, majd visszatemettek. Kb. két hét alatt végeztek, ezután még megcsináltattam velük (persze nem ingyen) a fal mellett elöl és hátul is egy beton járdát. Tudom ajánlani őket, az interneten megtalálhatóak.

Miután végeztek, végre rátérhettünk a fűtés kialakítására. Ez volt eddig ugye a legneuralgikusabb pont, mivel két kivitelezőbe is belefutottam, aki csak szóban kivitelezett. Ezúttal sikerült egy valódi szakiba belefutnom, aki ugyan meglehetősen drága volt, de legalább megcsinálta rendesen a munkát. Göbölyös Ferencnek hívják az illetőt, s elsősorban Csepel a működési területe. Anyósom ajánlotta, ugyanis náluk is ő szerelte a fűtést annó.

Göbölyös úr úgy néz ki, mint Harris kapitány a Rendőrakadémiából. 

 Van egy sajátos humora, és hihetetlenül magabiztosan adja elő magát, de kétségkívül rendesen megcsinálta a fűtést nálunk. Nagy spíler, az biztos. Szóval rá nem is lehet panasz, de tény, hogy ezzel a fűtéssel a szopások erdejébe tévedtem. 

Először is kell egy fűtésterv egy hivatalos szakitól. Harris kapitánynak meg is volt az embere a Főgáznál, aki ezt rendesen meg is csinálta. A biztosíték ott olvadt le, amikor közölte, hogy amennyiben komolyan gondoljuk azt, hogy gázfűtést szeretnénk a konyhába, akkor a ház alső részének egyetlen normálisan megcsinált üvegajtaján kell vágnunk egy szép kis nyílást. Mondom, de akkor bejön a hideg télen, illetve kimegy a meleg. Azt mondja, hogy ez az új szabályozás, és hogy a hőszigetelés az bizony huszadrangú kérdés a Főgáznál, nekik az a jó, ha fűtünk, mint gép...

Oké, haveri kört végigtelefonáltam, végül is azt a tanácsot kaptam, hogy ne legyek barom, majd veszek indukciós villanytűzhelyet. Ennyit a konyháról. 

Aztán Göbölyös úr közölte, hogy a kéményseprővel beszéltem-e már? Mondom nem, mert szerintem ha van egy gázfűtésre készült bélelt kémény, akkor nem kell ezzel az időt húzni. Azt mondta, márpedig az engedélyhez kell a kéményseprő, mindjárt ajánlott is egyet.

Kéményseprő kijön, mondja hogy menjen fel a tetőre? Mondom ahogy szokott, létrán. Hát dehogy az nem jó, mert előírás, hogy a kéményhez kell lennie egy olyan létrának, aminek ilyen védőkerete van. Tiszta véletlenül van neki egy ismerőse, aki tud ilyet csinálni, potom százezerért meg is van. Ekkor már október volt, és az anyósnál laktunk. Mondom, nem lehetne ezt valahogy okosba megoldani? Azt mondja sajnálja, de nem. Mondom, esetleg egy liftet ne építtessek? Azt mondja, az azért túlzás lenne. Hát rendben, egy kicsi tartalékunk még volt, hát megrendeltem ezt a csoda létrát, azóta is ott díszeleg a kémény mellett.

No meglett a létra, kéményseprő fel, és rögtön kideríti, hogy az a bélés, ami a kéményben van, az valami régi szabvány szerinti, szóval nem jó. Ki kell cserélni. Ki vagyok én, hogy vitatkozzak, különben is mondta, hogy galandféreg van betokozódva a májában, nem akartam, hogy a vita hevében megrepedjen, szóval örültem, hogy a kéményt nem kell lebontani és az alapoktól újraépíteni. Na kicserélték a bélést, közben meg be lett adva a gázterv. Ezzel a kéményszerelősdivel elment két hét, s kb. 300ezer forint. Úgy, hogy volt egy bélelt kéményem...

A gázosok felrakták a radiátorokat, kialakították a vízhálózatot az emeleten, beszerelték a radiátort, a kapuig megásták a gázvezetéket, és megtalálták a gázcsonkot, amire csak a Főgáz jogosult rákötni a házunkat.

No hát a Főgáz másfél hónap után vette a fáradtságot, kiküldte az embereit, és bekötötték a gázt. Kérdem a Göbölyöst, hogy akkor most kinyitom a csapot, és jön a melegvíz? Azt mondja nem, előbb kell egy kazánszakértő is. Mondom, ez már itt a harmadik szakértő, biztos, hogy ez ilyen bonyolult? Azt mondja, egy ilyen kondenzációs Junkers kazán az már komoly szakértelmet kíván, úgyhogy meg is adja egy ismerősének a számát, aki ilyenekkel foglalkozik... 

Felhívtam az illetőt, megbeszéltünk egy időpontot. Persze nem jött el. Mondtam, ezt már ismerem, úgyhogy megkértem a Göbölyöst, ő hívja fel, vele talán nem szívózik.

Hát végül is kijött a fószer. A nevére már sajnos nem emlékszem, pedig szívesen megírnám a kontárkodásért cserébe. Én kinn dolgoztam az udvaron, a fazon a fiával benn bütykölt a kazánon. Elkezdett mindenféle műszaki hablatyot kérdezni, mondom neki én programozok, nem értek ilyenekhez, ez különben is az ő szakmája. Itt már gyanús volt, hogy a faszi nem ért ehhez a kazánhoz, de persze ezt az Istenért sem vallotta volna be. No, méreget tovább, kisvártatva összecsukja a táskáját, hogy nagyon sajnálja, de rossz a kazán. Mondom, ez vadzsi új, kizárt, hogy rossz legyen. De hogy ez rossz, keressek egy szerelőt. Mondom neki, maga nem az véletlenül? Hát de igen, de ő csepelről nem fog idejárni nekem szerelgetni. No megköszöntem a közreműködést, és mondtam, hogy akkor tényleg ki kell hívnom egy szerelőt. Szerencsére annyira nem volt arcátlan, hogy pénzt kérjen ezért a performanszért.

Felhívtam a Junkers forgalmazóját, hogy ugyan, ajánljanak már egy szerelőt. Meg is adták Magyarossi Attila telefonszámát, aki kijött, és láss csodát, nem talált hibát a kazánban, minden előírásszerűen működött. Üzembe is helyezte, és a lakás - mármint a felső szint kezdett szép lassan átmelegedni.

Menetközben kiderült, hogy az emeleten levő - működőnek hitt fürdőszobában a kád a festés alatt teljesen és javíthatatlanul szétrohadt. Na oké, nézzünk kádat. Mivel a rozsdásodás miatt a vasban nem bíztam, vettünk egy műanyag kádat. Igen ám, de azt be is kell építeni. Göbölyös erre is tudott egy szakit, akivel gyakorlatilag az egész fürdőszobát újracsináltattuk. Lecseréltük a csempét, a vécét, a kádat, a mosdót. Mindennek már két éve, úgyhogy nem emlékszem az illető nevére, de nagyon elégedett voltam a munkájával. Meg fogom kérdezni a feleségemet, hátha ő tudja, mert megérdemli, hogy itt megjelenjen a neve.

Végül is december elején sikerült beköltöznünk. Az igazi szívások viszont még csak ezután kezdődtek. Ennek viszont szentelek majd egy új bejegyzést, megérdemli. El is készült, meg lehet nézni itt.

Ez meg egy videó a zenekaromtól:

Idén szülőföldemen Somogyban nyaraltunk, egész pontosan Zamárdiban és Toponáron. Van a gyerekekkel egy közös szenvedélyem, imádjuk a strandokat. Én félig szoboszlói származású vagyok, a gyerekkori nyaralásoknak mindig az ottani strand volt a fénypontja, innen a strand szeretete. A gyerekeket meg simán rászoktattam. Eleinte csak Igalba vittem őket, majd Szoboszló következett, az idén viszont a lovak közé csaptunk, és három új helyet is kipipáltunk!

A Zamárdii nyaralásaink során mindig van egy nap, amikor termálfürdőbe megyünk. A közelben öt van elérhető távolságban. A legközelebbi kettőben még nem voltunk, ezek a Nagyberényi Oázis fürdő és a Siófoki Galerius fürdő. A dolog érdekessége, hogy a Galeriusnak nincs saját gyógyforrása, oda is Nagyberényből viszik a vizet. Voltunk viszont Csisztapusztán, ami amolyan igazi szocreál hely kétféle gyógyvízzel, és voltunk Igalban, amely idén jelentősen bővült, de ezzel párhuzamosan igen meg is drágult.

Eddig nem voltunk azonban Tamásiban, ami kb. olyan messze van Zamárditól, mint Igal, s mivel átutazóként sokszor jártam ebben a rendkívül szép fekvésű kisvárosban, ezért most úgy döntöttem, hogy megnézzük az itteni híres strandot. Siófoktól 60 km, ez még vállalható táv, ráadásul igen szép vidéken keresztül vezet oda az út.

Úgyhogy kocsiba is pattantam a két gyerekkel, s meg sem álltunk a fürdőig. Délután négy órára időzítettem az érkezést, mert akkortól olcsóbb a belépő, a nap se süt már annyira erősen és különben is, nyolcig van nyitva, négy óra fürdés pont elég. A fürdő a Várhegy alatt, egy fenyves mellett található. Nem messze tőle a Koppány folyó csordogál, bár ez esetben a folyó elnevezés szerintem erős túlzás. Kemping is tartozik a strandhoz, szálloda viszont általam érthetetlen okból nem.

A bejárat kissé régimódi, de utána rögtön egy igen szépen megépített melegvizes medence fogadja az embert, aminek a fele egy nagyon dekoratív negyedbe vágott dinnyehéj alakú tető alá nyúlik, ez remekül árnyékol. Engem elsősorban a melegvíz érdekel a strandokon, de a gyerekekre is gondolnom kellett, ezért elindultam velük a gyerekmedence felé. Közben megálltunk a kinti élménymedencénél, ami egyrészt jó nagy, másrészt van benne két rendkívül erős pezsgő is, ami az első olyan volt az eddigi praxisomban, ami tényleg masszírozza az ember derekát. Tartozik a medencéhez egy vízi bárpult, de ez most nem üzemelt, és van egy napozó rész is, ami nagyon ötletes, mert pár centi víz ezt is borítja, tehát alulról hűsöl az ember, miközben felülről pirít a nap. Sajnos a víz túl mély volt a srácoknak, így tovább is álltunk, s szembetaláltuk magunkat egy régi típusú betonmedencével, valamint egy modern, de kicsi és unalmas gyerekmedencével. Az előbbiben kifejezetten hideg volt a víz, míg a pancsolóban langyos. Sajnos ebbe felnőtt nem mehetett be. A gyerekek ottmaradtak, én meg visszamentem a gyógyba. Essék hát erről néhány szó. 

A víz kellemesen meleg, olyan 36 -38 fok körüli. Ez tetszett. A színe gyönyörű zöld. Ilyen zöld színű víz nem sok van az országban, a Nagyberényi ilyen, és a Büki. Az illata kicsit kátrányos, kb. olyan, mint a dél dunántúli vizek nagy részének. A víz jól szűrt, tiszta, átlátszó a már említett zöld szín mellett.

A kültéri rész érdekessége a fürdő leghátsó, kemping felőli sarkában levő, ma már üzemen kívüli, a szocialista időkből ittmaradt repedezett betonmedence. Valaha nyilván rengeteg ember élvezte benne a vizet, ma már csak a pusztulást szimbolizálja.

A strand környezete, mint írtam gyönyörű, ugyanez nem mondható el sajnos a fűről. A gyepet nem tartják karban, nem locsolják, ezért a legtöbb helyen kiégett. Elég lehangoló látvány.

Térjünk most rá az élményfürdő részre. Az élménymedence mellett egy igen tágas, kétszintes fedett élményfürdő található. Ennek alsó részén egy nagy , elágazó élménymedence található, amelyhez egy meglehetősen nagy spirális csúszda is tartozik. A víz kb. 30 fokos, a nagyobbik fiam lába éppen hogy leér benne. A kisebbiké nem, de ez remek alkalmat nyújtott egy bátorságpróbára. A feladat az volt, hogy át kell úszni a medence egyik oldaláról a másikra. Kb. 10 méteres táv, de egy rendesen úszni nem tudó kisfiúnak, akinek nem ér le a lába, ez bizony igen komoly kihívás. Úgy kezdtünk neki, hogy először csak pár méterre távolodtam el a medence oldalától, és odasiklott hozzám az oldalfaltól elrugaszkodva. Aztán fokozatosan növeltük a távolságot, végül sikerült a kitűzött cél, Ádám még azt is megtanulta, hogy közben egyszer levegőért kidugja a fejét. A prémium egy körbenjáró kis felhúzható vonatocska volt sínekkel, ami úgy került 550 Ft-ba, hogy még drazsé is járt mellé. 

Máténak a bátorságpróba a csúszda lett volna, de visszariadt a feladattól.

A földszinten található még egy nem különösebben izgalmas gyerekmedence is, ahol egy időre leparkoltam a srácokat, és felmentem az emeletre, ahol a gyógymedencék vannak. Itt egy nagyképernyős tévén az olimpiát is közvetítették, és meg kell mondjam, igen kellemes egy termál medencéből tévézni. Három medence van itt, különböző hőfokokkal.

A strand kinti részén egész sokan voltak, de a nép az élménymedencékben összpontosult. Külföldi szót nem lehetett hallani, az a sejtésem, hogy a gyógyturizmuson még lenne mit fejleszteni. Nem magában a fürdőben, mert az tökéletes, de a szálláson és a marketingen mindenképp üdvös volna erősíteni.

A belépő elég drága, többet fizettem, mint a szoboszlói strandon, igaz, ott nincs benne a szolgáltatásban az élményfürdő.

A zamárdi nyaralás egy hete után áttettük a székhelyünket Toponárra, ami Kaposvár egy külső része. Mi innen rendszerint Igalba járunk strandolni - esetleg a Desedára, érdekes módon a Kaposvári Virágfürdőben még egyszer sem voltunk, pedig már majdnem 5 éve üzemel.

Ezen a nyaraláson mégis ez utóbbit választottuk, mivel Igal jelentősen megdrágult, Kaposváron meg az óvodások ingyen mehetnek be, így mivel Julcsi nem jött, meg is volt a strandolás 1500 forintból. Ja, erre persze még rájött a gyerkőcök jégkrémszertartása, meg az én sörszertartásom, de ezek amúgy is kötelező körök.

Na így in medias res, azt kell mondjam, hogy az államat daruval kellett visszaemelni a földről. A Virágfürdő szerintem ma az egyik legjobb szolgáltatás/ár arányú strand ma Magyarországon. A kaposvári fürdő öt részre tagozódik. Van egy gyógyfürdő rész, egy benti élményfürdő, egy kinti élményfürdő, és ezek mellett még egy kinti és egy benti uszoda is. Mi a kinti élményfürdőbe mentünk. Úgy vettem ki, hogy ez a tulajdonképpeni Virágfürdő.

Az egyszeri fürdőlátogató azt mondaná, hogy dehát kérem itt csak három medence van. Tényleg annyi. Egy nagyon korrekt gyerekmedence, egy nagyon korrekt termálmedence, és egy ultraszuper élménymedence. Ez utóbbi magyarország legnagyobb medencéje. Amorf alakú, és szekciókra van osztva. Van csúszdaszakasz, ahol három különböző magasságú és meredekségű csúszda várja a fürdőzőket, van egy barlangi szakasz, ahol egy külön barlangi csúszda is található, valamint egy brutálisan erős pezsgőfürdő, plusz egy nagyon hosszú sodrófolyosós rész. Ezenkívül van még egy csobogós terület, két sima strandolós rész, és végül a személyes kedvencem, az elkülönített vízbeugrálós kút, ahol három különböző magasságból ( 1m, 3m, 5m) lehet a 4m mély vízbe ugrálni a fejeseket, hasasokat, szaltókat, bombákat. Ha nincsenek velem a gyerekek, az egész időt itt töltöttem volna így 42 éves fejjel is. Fiatal koromban ez volt az egyik kedvenc nyári szórakozásásunk, de az akkori infrastruktúra rendkívül szegényes volt, az úszómedencék rajtköveinél nem jutottunk feljebb. Most meg öt méterről lehetett ugrani,  hát ez teljesen lenyűgözött.

A csúszdák se voltak rosszak, bár a legmagasabbról induló zöld szerintem túl lassú. A hatsávos piroson rengetegszer lecsúsztam Mátéval, aki itt végül is teljesítette a bátorságpróbát, és a zöld kivételével mindegyik csúszdán lecsúszott, sőt később annyira belejött, hogy abba se akarta hagyni. Pedig negatív élmény is érte szegénykémet, egy tahó huszonéves telibe kapta a csúszda alján. Nem vágom, hogy miért kell egy ekkora embernek a gyerekek csúszdáján baromkodnia, ő meg azt nem vágta, hogy miért is kellene neki vigyáznia a gyerekekre. 

A kaposvári gyógyvíz nagyon enyhén sárgás színű, és kifejezetten magas a sótartalma, mintha higított tengervíz lenne. Tulajdonképpen az is, az egykori Pannon tenger maradványa tör itt fel. Az illata egy cseppet kátrányos, egyébiránt kellemesen meleg, olyan 34-36 fokra tippelem a hőmérsékletét. Az hogy sós, azt valószínűsíti, hogy nem különösebben higítják, ennek nagyon örülök. Ez a három medence egyébként pont elég, tökéletesen lefedik az átlagstrandoló igényeit, különösen hogy a nagy medence ilyen sokrétű.

Tamásival ellentétben itt már volt egy-két német egyébként, és viszonylag sokan is voltak a strandon. Úgy fogalmaznék, hogy élhető a hely, nincs az az iszonyatos tömegnyomor, ami pld. Szoboszlót jellemzi a nyári szezonban.

Háromszor is kinn voltunk a héten, annyira tetszett, szóval ezt a fürdőt mindenkinek szívből ajánlani tudom. Kaposvár amúgy is szép város, szálláslehetőség is van bőven, érdemes ide ellátogatni.

Az egyik nap elhatároztuk, hogy elvisszük a gyerekeket a közeli Katica tanyára. Ez egy gazdaság, ahol az állattartás mellé kiépítettek egy élményparkot is, elsősorban gyerekek számára. Van itt favár, kőhajítógéppel, mini gokartpálya pedálos járművekkel, óriási három dimenziós labirintus, csúzdapark, kukoricalabirintus, állatsimogató. Lehet nézni tehénfejést, bocikat, disznókat, kecskéket, lovakat, csacsikat. Míg Julcsi a gyerekekre vigyázott, én leléptem, hogy megnézzem a Szuloki strandfürdőt is, mivel az elsősorban engem érdekelt. Ez a fürdő ugyanis már régóta birizgálja a fantáziámat, mivel az itteni víznek ugyanolyan színe van, mint a Szoboszlóinak, s nem lenne rossz, ha találnék egy olcsó alternatíváját annak. Úgyhogy visszaültem a kocsiba, s meg sem álltam Szulokig. A strand a falu Barcs felőli végén van, de nem a főútról nyílik, hanem egy azzal párhuzamos mellékútról, ami egy parkban fut. Maga a strand is egy parkban van, kemping is tartozik hozzá.

A környezet nagyon kellemes, a pázsit gondozott, a belépő egészen baráti, mindössze 800 Ft. volt egy felnőttjegy. Az első kellemetlen élmény az öltözőben ért. Az öltözők itt kabinokat jelentenek, amelyek mind zárva voltak, kivéve egyet, amelynek nem volt ajtaja, csak egy pokróc volt a bejáratnál. Belülről legalább olyan lepukkantnak nézett ki, mint kívülről, de azért végül is a funkcióját ellátta.

Négy medence található a kis strandon. Ebből kettő meglehetősen lerobbant betonmedence, igazi szocreál műremekek. Kékre vannak festve, ahogy kell, és kissé repedezettek is. Ezzel egyébként nekem nincs bajom, és szeretem, ha nem kell csúszkálni a csempéken. Ottlétemkor az egyik teljesen üres volt, a másikat éppen töltötték. Aminek azért örültem, mert így egészen friss gyógyvízet tudtam hazavinni egy pet palackban, egyenesen a kiömlőből töltve.

Ezenkívül van egy úszómedence és egy csempézett, egészen modern ülőmedence, ami gyerekek számára is használható. Ezek fel voltak töltve. 

Térjünk rá a vízre. A friss gyógyvíznek erősen kénes szaga volt, nyilván a melegvíz mellé némi kénhidrogén is befigyel. Emellett a kátrányszag is jelen van, de nem az a finom simogató fajta, mint Szoboszlón, hanem inkább abból a harapósabb fajtából, ami pld. a Túrkevei strandon érezhető. A víz nagyon barna, de ebben is kicsit elmarad a Szoboszlóitól, abban ugyanis egy méter mélyen már nem lehet látni a lábfejünket. Itt azért le lehetett látni a medence aljáig. Ízre lágy víznek tűnik, éppúgy, mint a szoboszlói. A feltöltés alatt álló medencében természetesen elég magas volt a hőmérséklete is, a csempézett medencében pedig olyan 34 fok körüli volt. Ez utóbbiban már nem volt kénszagú a víz, és illataában is csak egy nagyon enyhe kátrányszagot lehetett érezni. Mindössze két órát töltöttem el itt, szóval a gyógyhatásról nem tudok nyilatkozni, de szerintem nagy potenciál van benne.

Ennek a fürdőnek sajnos nem sok esélye van, a közeli, remekül kiépített Barcsi és Csokonyavisontai fürdők mellett, bár a víze szerintem töményebb - ergó jobb azokénál. A falu azért a lehetőségeihez mérten igyekszik rendben tartani, a fürdőben a környezet nagyon szép, csakhát vendég az nem nagyon van. Ottjártamkor rajtam kívül három család volt ott mindössze, köztük egy idősebb német pár az unokáikkal. Ők feltehetőleg innen származhattak el, mivel Szulok sváb falu. Ha volna itt egy panzió a fürdő mellett, a helyszín ideális lenne vállalati bulik megtartására. Érdekességképpen szeretném megjegyezni, hogy ilyen barna színű gyógyvizek az alföld keleti részén kívül csak ezen a környéken vannak. Barna a víze a nagyatádi, csokonyavisontai, csurgói, babócsai, barcsi és természetesen a szuloki strandnak. A nem messze levő szigetvárinak viszont már nem. Az esélyes nagybajomiról nem tudok nyilatkozni, mert az sajnos ingatlanpanama áldozata lett.

Hát ennyi volna a strandkörkép, szándékaim szerint hamarosan írok Igalról, és Csisztapusztáról is. Jövő nyáron pedig kipipáljuk a Nagyberényi Oázis fürdőt.

u.i. Az utóbbi időben a bulvársajtó rendszeresen tudósít a gyógyíthatatlan halálos megbetegedéseket okozó "agyevő" amőba (Naegleria Fowlerii) fertőzésekről, melyek rendszeresen strandokhoz köthetőek. Írtam az ÁNTSZ-nek az ügyben, azt a választ kaptam, hogy hogy a magyar termálfürdőkben nem sikerült kimutatni az amőba jelenlétét. 

Két részre szakadt az ország!

Ha húzunk egy vonalat a térképen, Nagykanizsától Nyíregyházáig, a vonal alatt lesz az a terület, ahol június közepe-vége óta nem esett eső, felette pedig az a rész, ahol igen jó kis esők voltak. Most jöttem vissza a kéthetes nyaralásról, melynek során Zamárdiban és Toponáron töltöttem egy egy hetet. Zamárdiban egész jó esők voltak, amikor viszont megérkeztem Toponárra, elég elkeserítő látvány fogadott. A talaj elképesztő módon be van repedezve, a fű kiszáradt, minden porzik. Két hónapja tart itt az aszály, miközben 50 km-el északra meg özönvízszerű esőzések voltak. Július 31.-én jöttem Polgárdiból Zamárdiba az M7-esen, és olyan felhőszakadás kapott el, hogy ki kellett menni az autóval az autós pihenőbe, mert csúszkált a hátulja ide-oda, mint a kacsa feneke, és látni sem lehetett semmit.

Na szóval Toponáron nem volt eső, és a növényzet elég elgyalázott állapotban leledzett, de ez nem akadályozott meg abban, hogy ne próbálkozzak meg a mogyorófa szemzésével. Most már elég érettek a rügyek, s Zamárdiban van egy nagyon jó ízű mogyorót termő bokor, arról hoztam egy fiatal hajtást, amiről kb. 10 rügyet oltottam be chip szemzéssel a toponári bokor néhány erőtől duzzadó ágába. Egy hét múlva még semmi jele nem volt annak, hogy a szemzések száradni kezdtek volna, őszintén remélem, hogy legalább néhány meg fog eredni. A mogyoró úgy oltás, mint szemzés szempontjából elég macerás. Nehezen adja a héját, ezért T szemzéssel nem nagyon érdemes próbálkozni. Állítólag lassú nagyon a kallusz ( héj alatti osztódó szövet ) növekedése, ezért nem nagyon sikeresek ezek a próbálkozások. Én viszont szeretem a kihívásokat, s az alacsony eredményességet a próbálkozások nagy számával ellensúlyozom. 

Hazatérve meglepetésként ért, hogy a zuglói házunk kertje valósággal felrobbant a vegetációtól. A paradicsombokor kb. háromszorosára nőtt, s bár egyszer már letermett, most teli van friss virágokkal, s apró zöld paradicsomokkal. A paprika is a második termésen dolgozik. A rózsánál sikerült a július eleji oltásom, s most a rózsaszín virág mellett már vörös is hajtott. Nekem elég jól sikerült a rózsa zöldoltása és szemzése is, érdekes módon viszont az, amit Péter barátomnál csináltam, nem nagyon sikerült. Hozzátartozik a dologhoz, hogy náluk hűvösebb van, mert fenn lakik a Sashegy oldalában, de tekintve, hogy mennyi oltást csináltam, működni kellett volna. Mindenesetre nálam sikerültek, s ezen annyira felbátorodtam, hogy elhatároztam, körülnézek a környéken, hátha találok kerítésen átlógó rózsákat, amiket ráolthatok a futórózsámra otthon.

Megeredt a josta oltásom. A josta a feketeribizli és az egres hibridje. Nálam fásra van oltva, és alig terem, másrészt a fa szára nem elég erős, ezért kénytelen vagyok karót kötni mellé. Erről oltottam át zöldoltással egy ágacskát a feketeribizli bokromra, amit kineveztem projekt bokornak, mert reményeim szerint ez lesz az alanya a piros és fehér ribizlinek is a jövőben. Nos, az oltás szerencsésen megeredt, elkezdett hajtani. Csak a hecc kedvéért fogok rá köszmétét is oltani, kíváncsi vagyok, megered-e?

A törökmogyoró igencsak nekieredt, már vállig ér, csakúgy mint az eperfa, ami tavasszal a nulláról indult, mert elfagytak a hajtásai. Megörülvén a törökmogyoró ilyetén való életerejének, gyorsan csináltam is bele 8 szemzést amihez a toponári bokor egyik hajtása szolgáltatta a rügyeket. Rájöttem, hogy ha ledörzsölöm a törökmogyoró ágáról a külső parafás részt, akkor egész jól hozzá lehet férni az alatta levő zöld héjhoz, ami a bőséges csapadék miatt, most egész jól elvált az alatta levő fás résztől, így mégiscsak sikerült három T szemzést összehoznom. Három hét múlva kiderül, megeredtek-e, nagyon reménykedem. Azért fontos a törökmogyoróra oltanom a jóval finomabb normál mogyorót, mert a törökmogyoró fát nevel, míg a normál mogyoró egy egyre szélesedő bokrot, ami végül mindent kiszorít maga mellől. Toponáron már akkorák a mogyoróbokrok kerületei, mint a hálószobánké, a kertünk meg zsebkendőnyi.

Gazolni is rengeteget kellett, el is határoztam, hogy a komposzttároló ügye már nem várhat tovább, mert nincs hova tenni a rengeteg levágott növényi részt.

A málnám és az eprem is már a második termését hozza idén, áfonyából viszont nem lesz újabb kör. Ez utóbbinál július végén két ággal bujtást csináltam, mert találtam egy utalást az interneten arra nézve, hogy az áfonya így szaporodik a természetben. Jövőre kiderül, tényleg működik-e. A laskagombatelepem viszont hatalmas terméssel örvendeztetett meg, ki is adtam a feladatot Julcsinak, hogy csináljon gombapörköltet belőle, csak győzzük megenni...

A szőlő is sokat nőtt. Sajnos a floranetől rendelt Hamburgi muskotály szőlőmről kiderült, hogy nem az aminek látszik. Ennek október végén kellett volna beérnie, ehhez képest már augusztus elején le kellett szüretelnem, mert beérett, és kikezdték a darazsak. Vagy augusztusi muskotály lehet valójában, vagy esetleg Kozma Pálné muskotály, de semmiképpen sem hamburgi, mivel az bordó színű, az enyém termése meg sárgászöld volt éretten. Most kénytelen vagyok beszerezni más forrásból hamburgi muskotályt. A fent említett cégtől kissé elhamarkodottan rendeltem őszre néhány új fajtát anyukám kertjébe, remélem nem lesz mégegyszer ilyen blama.

A nyaralás ideje alatt a szomszédünk viselte gondját a mexikói diófenyőmnek, a csüngőepernek és a pawpaw csemetének. A végleges kiültetési helyük az előkertben jelenleg építkezési felvonulási terület, ezért jelenleg cserépben laknak. A pawpaw igen szereti az árnyékot, mert nagyot nőtt a szomszéd fedett autóbeállójában, az eper szintúgy. Ez utóbbi, ha már így szóba került, szerintem egy jó nagy átverés. Megveszi az ember a csodálatos nagyszemű eperbokrot, hazaviszi, aztán az otthon leterem, s utána már csak néhány apró szemű termést hajlandó hozni. A növény maga majd kicsattan az egészségtől, de termés az igen gyenge. Most adtunk neki egy kis tápot, hátha magához tér, de az is lehet, hogy egyszerűen csak több földre van szüksége. Hát majd kap azt is.

Jó móka ez a kert, öröm látni, ahogy a terveim szép lassan szárba szökkennek.

Folytatás itt és itt.

A vallás témája eddig még nem szerepelt a blogon. Az Angyalok és Démonok kapcsán írt bejegyzésem volt az egyetlen, amiben érintőlegesen foglalkoztam vele egy kicsit. Viszont azért ez a jelenség eléggé átszövi a mindennapjainkat, én sem tudom kivonni magamat a hatása alól.

Ami elindított a vallásról való komolyabb filozofálgatás útján, az egy sajátos tapasztalat volt, amit most azért nem szívesen osztanék meg a nagyérdeművel. A lényeg az, hogy a téma 2001-óta komolyabb mértékben foglalkoztat. Ez nem azt jelenti, hogy akár egy pillanatra is felmerült volna bennem valamilyen vallásos közösséghez csatlakozás gondolata. Én ugyanis belátni, kitalálni szeretem a dolgokat, nem idomulni a készen kapotthoz. Erre azt hiszem képtelen is lennék.

Úgyhogy maradok a gondolatkísérleteknél, ami egészen konkrétan azt jelenti, hogy mindenféle zavaros magyarázat kritikátlan elfogadása helyett inkább visszanyúlok a gyökerekhez, és megpróbálok abból kiindulni, amit tudok, aztán a sejtéseim majd elvezetnek valahová.

Tehát kezdjük onnan, hogy van Isten. A cél az, hogy elhelyezzem a saját világképembe ugyebár, tehát modellezni kellene a saját szintemen. Úgyhogy Istent mint jelenséget a saját szintemen úgy tudom a legjobban megérteni, ha a saját tudásomat és tapasztalataimat megpróbálom a kivetíteni a szituációra. Magyarán, elképzelem,mi lenne, ha én Isten lennék.

Először is konstatálnám, hogy egyedül vagyok. Ami elég unalmas. Ezen a szinten nyilván a szex nem értelmezhető, tehát nem egy ellenkezőnemű társra vágynék, hanem valamire ami a teljesen üres semmit, s így a létezésemet is megtölti tartalomnak. Kézenfekvő a gondolat, hogy az üres térben lebegés helyett létrehozzak egy univerzumot magamnak.

Mint Mindenhatónak nem okozna gondot az utolsó porszemet és annak teljes sorsát is megtervezni a világegyetem összes szegletében, de ezzel az egésszel az a baj, hogy egy olyan világot hoznék létre, ami semmi izgalmasat nem tartogatna számomra, hiszen mindent én irányítanék benne. Ez nem csak hogy unalmas is lenne, de még rendkívül fárasztóvá is válna egy idő után.

Ebből egy dolgot máris leszűrhetünk. Isten egyedisége elvezet oda - legalábbis a saját érvrendszeremben - hogy nem tart a kezében mindent. Magyarán nem dönt minden pillanatban birodalmának minden kis részletéről. Ez persze nem jelenti azt, hogy nem tudna bárhol irányítani, ha akar. A Mindenható elnevezést nem szívesen használom, mert szerintem paradoxon, de az biztos, hogy az én kis modellemben én fenntartanám a beavatkozás lehetőségét.

A lényeg viszont éppen az, hogy nem avatkoznék be, hiszen az egész éppen ettől érdekes. Elsősorban az, hogy van egy rendszer, ami tőlem függetlenül is tud működni. Amit lehet tanulmányozni, ami végre tartalmat ad az ürességnek.

De térjünk vissza a teremtéshez. Hogyan teremtsünk? Csináljunk egy végtelen bonyolultságú világot? Én nem így csinálnám, s úgy néz ki, Isten sem. Nincs sztatikus világegyetem. Ehelyett viszont van egy folyamatosan változó, ami egy ősrobbanásból indult. Plasztikusan úgy is fogalmazhatnék, hogy Isten nem teremtett világot, hanem növesztett egyet. Ahogy a magokban levő csírasejtben található dns is szabályok leírását tartalmazza, gyakorlatilag meghatároz egy keretrendszert, hogy milyen környezeti feltételekre a sejtek újabb és újabb generációinak hogyan kell reagálnia, úgy Isten is felállított az univerzumában egy szabályrendszert, ami feltehetőleg messze nem olyan bonyolult, mint egy sztatikus világ utolsó morzsáig történő megtervezése. Ebből nőtt ki a Világegyetem.

Ezt a szabályrendszert fizikának hívjuk. Erős a gyanúm, hogy az alapszabályok tulajdonképpen igen egyszerűek, de ahogy ezek kombinálódnak, egészen bonyolult dolgok is kijöhetnek belőle.

Hogy ez hogyan zajlik a valóságban, egy példán keresztül szeretném megvilágítani. Vegyük például az elektromos kölcsönhatást. A háromdimenziós térben a töltés által keltett tér egészen egyszerűen leírható. Erősségét megkapjuk, ha a töltést és egy állandót elosztunk a töltéstől levő távolság négyzetével. Sima ügy. De ha sok töltést veszünk, ugyanannyi pozitívat és negatívat, akkor első közelítésben azt gondolnánk, hogy a töltések kioltják egymást, ezért nincs semmilyen erőhatás. Pedig van, minden tárgy körül ott van egy rendkívül kis hatótávolságú erőtér, a van der Waals erők tere, melynek léte abból következik, hogy a pozitív és negatív töltések nem egy pontba sűrűsödnek össze, hanem egészen kicsi de létező távolság van közöttük. Ennek az eredője egy egyenletekkel nem igazán könnyen leírható vonzó erőhatás. Az elektromos kölcsönhatás tehát elsőre  egyszerűnek tűnt, de ha már figyelembe vettünk egy másik - szintén egészen egyszerű - fizikai tényt, jelesül hogy a fizikai részecskéknek kiterjedésük van, ezért a tér ugyanazon pontját egyszerre két részecske nem tudja elfoglalni, máris meglehetősen bonyolult következményekkel találjuk szembe magunkat. Ezért gondolom, hogy a mag, amit Isten elvetett, valószínűleg nem volt rettenetesen bonyolult. De elég sok egymástól független eleme lehetett ahhoz, hogy ezek kombinációja gyakorlatilag végtelen bonyolultságú rendszert eredményezzen anélkül, hogy azt egy Mindenhatónak irányítania kelljen.

Namost könnyen lehet, hogy ez elsőre nem jött össze. Olyan volt a fraktál magja, a kiinduló szabályhalmaz, hogy  a fejlődés egy korai szakaszban leállt. Ez csak annyit jelent, hogy új kísérletet kell indítani, kicsit módosítani kell a szabályokat. Ha van egy sugárzástól megsérült magunk, akkor lehet, hogy nem fejlődik ki belőle növény, de az is lehet hogy torz növény fejlődik ki belőle, viszont az is lehet, hogy egy olyan, amelynek bizonyos tulajdonságai jobbak lesznek, mint az előzőé. A mag állapot az, ahol a fa sorsát a legkönnyebben eldönthetjük. A magba elég, ha belevájunk a körmünkkel, és megváltozik a kinövő fa alakja. Viszont ha a magot hagyjuk fává nőni, és akkor akarjuk módosítani, akkor bizony már láncfűrész kell hozzá.

A fraktálok ilyenek. A fejlődésük minél koraibb szakaszában éri őket behatás, annál nagyobb következményei lehetnek annak. Márpedig ami körülvesz bennünket, az egy nagy fraktál. Az ősrobbanás fraktálja. Ezen a fraktálon belül új fraktálok is kialakultak (pld. fák, emberek, hópihék) amik mind mind alfraktáljai az ősfraktálnak, amiben élünk, és világegyetemnek hívják. Az elemi szabályok egyszerűek. No azért nem annyira, tisztázni kellene még pár dolgot, és néhány összefüggést sem ártana felderíteni, de úgy gondolom, hogy ennek a munkának a kétharmadával - háromnegyedével már végzett a tudomány. Viszonylag sok részét értjük a világegyetem működésének. De a sötét energiát, a sötét anyagot pld. még nem értjük, ahogy a kölcsönhatások egyesített elméletéből is kilóg a gravitáció. Én azt gondolom, ezek felderítése csak idő kérdése. Lehet, hogy az Isteni terv csak eddig tart. Az biztos, hogy ha én isten lennék, az én világomban egy nagyon fontos időpont lenne az, amikor a világom szerveződési szintje eljut arra a szintre, hogy megismeri a szabályokat, ami alapján  létrehoztam. Onnan kezdve az egész számukra is reprodukálható lenne valamilyen szinten, és ez lehet annak a jele, hogy végre társakat kaptam, akik valami hasonlóra lehetnek képesek mint én magam, a teremtőjük. S minderre maguktól jutottak, nem én tanítottam őket.

Nézzük akkor, hogy Heisenberg hogyan kapcsolódik ehhez az egészhez. Heisenberg sok érdekes dolgot csinált életében, a legfontosabb felfedezése mégis annak a felismerése volt, hogy egy részecske tetszőleges de egymástól függetlenül megfigyelhető két tulajdonságát nem tudjuk egy időben megmérni egy bizonyos pontosságon túl.  Tehát nem azért nem tudunk bizonyos pontosság alá menni, mert rosszak a műszereink, hanem mert ez fizikailag lehetetlen. Ezt így elsőre olvasni talán meredek, de ennek azért van néhány valós következménye. Az egyik ilyen például az, hogy a hidrogén atommag körül keringő elektronnak az energiája nem egy egzakt érték, ahogy azt várnánk, hanem egy szűk, de határozottan létező sávon belül mozog. Nem úgy értve, hogy az egyik atomnál ennyi, a másiknál annyi, hanem úgy, hogy egy konkrét atom körül keringő konkrét elektron energiája nem egy konkrét szám, hanem egy számtartomány. Nem egy tökéletes példa, de talán segít a megértésben, ha úgy képzeljük el, hogy az egyik pillanatban ennyi, a következő pillanatban meg már nem ennyi, hanem egy kicsit kevesebb, vagy több. A szórás középértéke pont az a szám, amit kiszámoltunk, hogy lennie kellene, de a valóságban ekörül ingadozik. Ez remekül látszik is! A felhevített hidrogén elektronjai által kibocsátott fény hullámhossza is pont ugyanúgy ingadozik, mint magának az elektronnak az energiája, ezért ezt a fényt a prizma által felbontva nem egy éles vonalat kapunk, hanem egy vékony, de érzékelhető szélességű csíkot.

Ez köznapi nyelvben annyit jelent, hogy a pontosságnak van egy alsó határa, amin belül már mindegy, hogy konkrétan mi van, kifelé a dolog úgy látszik, mintha minden a legnagyobb pontossággal zajlana. Az elektron nem szökik meg a hidrogén atommag mellől az energiájának határozatlansága miatt, a fizika működőképes marad.

Hogy hogyan jön ez a valláshoz? Nos itt kapcsolódik össze az én kis Isten modellem, a vallás, a csoda, és a fizika.

Maradjunk annál a képnél, hogy én vagyok az Isten, ülök a saját kis világmindenségem peremén, és rendkívül izgatottan figyelem, hogy mivé fajulnak azok az egyszerű szabályok, amiket a teremtéskor felállítottam. Látom, hogy ezeknek a szabályoknak egyik folyománya az, hogy egy kis bolygón az atomok úgy kombinálódtak össze, hogy azokból különleges herkentyűk - értelmes lények lettek, akik gőzerővel dolgoznak azon, hogy megértsék az én kis szabályaimat.

Azt is látom, hogy ezen egyedek jelentős rétegei a megértés helyett inkább azt az utat választják, hogy nap mint nap nyilvánvalóvá teszik többi társuk felé, hogy mennyire szeretnek engem. Engem ez kicsit zavarna, hiszen az egész kísérlettel nem az volt a célom, hogy szervienseket, hízelgőket csináljak magamnak, mivel én inkább a független individiumokat találom érdekesnek, de az tetszik, hogy ezek az egyedek is szabályok mentén élik az életüket, és ezek a szabályok valahol mégiscsak az én szabályaimból származnak, így aztán elfogadom, hogy ezen egyedek létezése szükséges velejárója a nagy kísérletnek.

Aztán azt is tapasztalom, hogy ezek a lények, az egyszerű agyukkal egy csomó dolgot nem értenek, nem uralják a környezetüket, ezért néha a közbenjárásomat kérik, csodákat - szabályokon kívül eső történéseket, Isteni közbeavatkozást - igényelnek.

Ahogy azt a bejegyzés elején említettem, ezt természetesen módomban áll megadni nekik. Kérdés hogy akarom-e. Nem vagyok gonosz, tehát nem célom kiszúrni ezekkel az emberekkel. De a nagy kísérletet sem akarom elrontani, márpedig ennek lényege, hogy én csak a kezdeti lépésben, a fraktál magjának megalkotásakor vettem részt a folyamatban. Ha később is belenyúlnék, az egész az értelmét vesztené.

Hogy lehet összeegyeztetni a segítő szándékot, és a nem közbeavatkozást? Na itt jön Heisenberg a képbe.

A káoszelméletnek van egy olyan népszerű elméleti példája, miszerint egy lepke szárnycsapása Tokióban beindíthat egy orkánt Amerikában. Nos, a helyzet az, hogy ez egész egyszerűen nem igaz. A lepke szárnycsapása sosem fog vihart csinálni, mert nem éri el azt a küszöbértéket, ami egy öngerjesztő folyamat beindulásához elegendő.

Küszöbérték... Honnan is ismerős ez nekünk? Na itt kerül képbe Heisenberg, és az ő határozatlansági relációja. Ez megadja nekünk a kulcsot a fenti dilemmához. Heisenberg is azt mondta, hogy létezik egy küszöbérték, ami alatt a dolgok nem mérhetők pontosan, magyarán határozatlanok, mégsincs ennek semmi következménye a nagyobb léptékű dolgokra nézve. Magyarán, beavatkozhatok az én kis univerzumomba, ha a hatás, amit ezzel elérek, alatta marad egy bizonyos küszöbértéknek.

A hívek azért imádkoznak, hogy ne legyen jégeső, mert elveri a gyümölcstermést, és nem lesz pálinka? Kérem, el van intézve!  A hívek azt szeretnék, hogy térítsem el a föld felé közeledő aszteroidát? Hát, sajnos ez nem fog menni, mert az esemény hatása felette van a küszöbértéknek.

Ennyi a történet. A modell meg tudja magyarázni, hogy miért tapasztalunk az életünkben sok kis csodát. Megengedi, hogy Isten jó legyen. Ugyanakkor kielégíti a fizikusokat is. Mi kell még? :-)