Mivel ez a blog amolyan naplóféle is, szükségesnek látom, hogy dokumentáljam a tegnapi napomat, mely hosszú idők mélypontja volt, s remélem a gödör alja, nem csak a lejtő eleje.

Szóval a tegnapi napot kivettem szabinak, hogy a kocsit elvigyem műszakiztatni, és utána a kommunális adó bevallását beadjam.

Ember tervez.

Szerda este kiderült, hogy ajánlott lenne bemennem a nagyobbik fiamhoz angolórára, mivel nem hajlandó kommunikálni az angoltanárnővel. Az angol szerencsére az első óra volt, gondoltam, ez még valószínűleg belefér. Így is történt, aztán szembesülve azzal, hogy mennyire komoly a helyzet, a tanárral konzultálva abban maradtunk, hogy valahogy ráveszem Máté uraságot, hogy átüljön az első padba, és ezentúl csütörtökön rendszeresen belátogatok az angolórákra. Eléggé elrontotta a kedvem ez a dolog.

Hazafelé vettem az irányt, ami egy háromnegyedóra utazást jelentett. A ház előtt szembesültem azzal, hogy nincs meg a kulcsom. Némi mérlegelés után arra jutottam, hogy akkor eshetett ki a kabátzsebemből, amikor az iskolában levetettem. Vissza a trolimegállóba, elbumliztam megint az iskolába, újabb háromnegyedóra elment. Ott megvártam a szünetet, ez negyedóra. Bemegyek a tanterembe, kulcs sehol, gyerekek sem látták.

Eszembe jutott, hogy anyósoméknak van kulcsa a lakásunkhoz. Elmentem hozzájuk, ő adott is egy kulcs csomót, ami elég ismerősnek tűnt. Ismét haza. Kapunál konstatálom, ez a kulcs nem jó ide. Némi tépelődés után felhívom Julcsit, hogy kellene a kulcsa, érte megyek. Nálam a slusszkulcs, autó a ház előtt, gyorsan ott vagyok Épp lyukasórája van, lejön odaadja a kulcsát. Miközben másolják a kulcsot, eszembe jut, hogy reggel Mátéval rohantunk a trolira, akkor eshetett ki a kulcs a zsebemből. Julcsi kulcsát visszaadom, hazamegyek a kocsival. Ekkor már délután egy. Kipróbálom az új kulcsokat, jók. Ezután elmegyek a trolimegállóba, s az úttest szélén meg is találom a kulcsaimat. Ami annyit jelent, hogy reggel kilenc óta felesleges köröket futok.

Ebédelek, pacalkonzerv. Tűrhető. Beszállok a kocsiba, megyek a Hungárián a szervíz felé. Lámpánál megállok, hátranézek, semmi. Kikapcsolom a rádiót, rükvercbe rakom a kocsit, hogy kissé hátratolatva át tudjak gurulni a középső sávba, ami jobbnak tűnik. Bumm, hatalmas csattanás. Figyelmetlen vagyok, közben beállt mögém egy Renault, nekitolattam. Az én kocsimnak semmi baja, a Reanulton egy műanyag légbeömlőnyílás deformálódott.

Tulaj persze mérges, teljes joggal. Mondom én hibáztam, húzodjunk le egy mellékutcába. Sorolok jobbra, nem engednek be. Befurakodok, megy az anyázás. Allianznál megállunk, kérek tőlük betétlapot. Renault tulaj azt mondja, nem érti mi van ma a levegőben, ő például délelőtt elütött egy kisgyereket, szerencsére nem lett komoly baja. Normális a fazon egyébként, megírjuk a betétlapot, elköszönünk.

Kanyarodok le az Andor utcára a kanyarodósávba, előttem menő hirtelen észbekap, hogy ő is kanyarodni akar, élesen bevág elém, fékcsikorgás, az utolsó pillanatban sikerül megállnom. Ezt már sztoikusan fogadom.

Megérkezem a szervízbe, mondom hogy kéne műszakiztatni is, közlik, hogy ma már késő van, pénteken meg az új rendelet szerint nem lehet műszakiztatni, szóval hétfőig ott kell maradjon a kocsi. Erre már csak lemondóan legyintettem. Oké, akkor hétvégén nem lesz kocsi basszameg, hétfőn meg kunyizhatom magam el a munkahelyemről már du. 4-kor, mivel a szervíz ötkor zár.

Ezután már nem mertem semmibe belevágni, elmentem a gyerekekért és hazamentünk. Hazafelé Mátéval sikerült megegyeznem, hogyha kap egy Minimax magazint, akkor hajlandó lesz átülni az első padba. Útközben döbbenten tapasztaltam, hogy eltűntek az újságárusok Budapestről. Én főleg internetről tájékozódok, talán ezért nem vettem eddig észre. Viszont a közértekben lehet újságot kapni, de a választék nem túl nagy, lényeg, hogy nem tudtam a kiszemelt magazint megvenni sehol sem.

A nap eredménye:

A kocsi eljutott a szervízbe...

Realizáltam, hogy a gyerekkel gondok vannak a suliban...

Van egy plusz lakáskulcs készletünk.

Romlik a bonus-malus besorolásom.

Nincs se műszaki, se kommunális adó bevallás, se autó, se Minimax magazin.

Néha annyira Adrian Mole-nak érzem magam, remélem nekem nem lesz prosztatarákom.

.

.

.

Úgy néz ki, a történetnek ezzel még nincs vége.