Globális fölmelegedés vagy sem, ilyen gyönyörű időjárásra október 23.-án nem volt még példa az életemben. Úgyhogy ki is használtuk a lehetőséget, és - mivel idény van - elautóztunk Nagymarosba gesztenyét szedni.

 A szelídgesztenye nem őshonos nálunk, a rómaiaknak köszönhető a megjelenése a Kárpát-medencében. Összefüggő foltokban - tehát ahol mint erdőalkotó faj szerepel - mindössze három helyen találni manapság. Ezek közül kettő egyértelműen a római jelenléthez köthető, de legalább ilyen fontosak a kedvező éghajlati és talajviszonyok is. Ez a három hely a Dunakanyar mindkét oldala, Sopron környéke, és Zala megye összefüggően Somogy megye nyugati részével. Érdekes, hogy a három helyen termő gesztenyék úgy ízre, mint külalakra eltérnek. Ez nem csak az eltérő talajtípusnak és napsütésnek köszönhető, fajtabeli eltérés van. Egyébiránt a Dunakanyarban savanyú vulkáni talaj van, Sopronban meszes illetve gránitos talajon teremnek az ottani fák, míg a Dél-dunántúli dombságon lösztalajon.

A legfinomabb hazai gesztenyék ez utóbbi helyen, Somogyban/Zalában teremnek, Iharosberény környékén. Ízre felveszik a versenyt a legfinomabb olasz marónikkal is, bár méretre kisebbek. Ez a kisebb méret az összes hazai gesztenyére igaz, valószínűleg a hidegebb átlaghőmérsékletnek köszönhető. A hazai gesztenyéknek van még egy sajnálatos tulajdonsága, a belső szőrös héj sajnos még a sütés után is csak nehezen válik el a gesztenyétől, magyarán elég nehéz megpucolni.

A Sopron illetve Visegrád környékén termő gesztenyék nem annyira zamatosak, mint a somogyiak, viszont a fájuk könnyebben alkalmazkodik más talajviszonyokhoz. A gesztenye a napot szereti, a kötött talajt nem bírja, de homokon, és savanyú talajokon jól elvan. Kezdetben sok vizet kíván, aztán ha a gyökérrendszere már kifejlődött, megtalálja magának.

A fa óriásira nő, ha hagyják, és akár ezer évig is elél. Nálunk is vannak több száz éves példányok. Kis kertbe éppen a mérete miatt nem annyira alkalmas, de ha valakinek elég helye van hozzá, akkor érdemes ültetni a szépségéért, az árnyékáért, és a terméséért.

Egy gond van vele, a kéregrák. Ez a gomba a fán élősködik, és pár év alatt teljesen elpusztítja. Ez az ázsiai eredetű fertőzés az amerikai szelídgesztenyéket szinte az utolsó szálig kipusztította a 19. században. Az európai fajtákkal egy kicsit nehezebben boldogul, de amelyik fát megtámadja, az nem sokára itt is kiszárad. Védekezni ellene nem nagyon lehet. Viszont az ázsiai gesztenyefák európaiakkal keresztezett hibridjei ellenállnak a fertőzésnek, ezért maga a gesztenye nem fog eltűnni. A japán és a kínai alfaj is jól terem, de a termések mérete és íze sok kívánnivalót hagy maga után. A hibridek azonban a legjobb tulajdonságokat egyesítik. Egyrészt ellenállnak a kéregráknak, másrészt ízletes, nagy gesztenyéket teremnek, amelyek még ráadásul könnyen pucolhatóak is. A japán-európai hibridek nem nőnek nagyra, ezért kis kertekbe is lehetne őket ültetni, ha kaphatóak lennének oltványok. Sajnos ez utóbbi nem jellemző. Beszerezhetünk azonban kínai-európai hibrideket, amelyek lassabban nőnek, mint az európaiak, ezért sokáig kezelhető méretű marad a fa, és kitűnő tulajdonságokkal rendelkezik. Elsősorban a franciáknak köszönhető ezeknek a hibrideknek a kitenyésztése, híres ( és nálunk is kapható) fajták  a Marlhac, a Bouche de Betizac. Az előbbiből van egy csemetém, a ház elé szándékozom kiültetni, egy öreg akácfa helyére.

Sajnos a nagymarosi gesztenyésben óriási pusztítást végzett a kéregrák, az idősebb fák túlnyomó része el van száradva. Rengeteg viszont a magonc, és mivel ezek ivaros szaporodás eredményei, elvileg lehetne számítani arra, hogy előbb utóbb kialakítanak valamiféle rezisztanciát a kéregrák ellen pár nemzedéken belül. Reméljük így lesz.

Tíz éve jártam arra legutóbb, akkor még csak egy két beteg fa volt, úgy látszik valami rásegített a fertőzés terjedésére.

Szerencsére azért elég sok gesztenyét találtunk így is. Hazavittem, és újságpapírra kiöntve, hűvös száraz helyen tárolom. Mivel mikróban is elkészíthető (hosszan be kell vágni, és öt percig a legmagasabb fokozaton sütni), amíg kitart, minden nap viszek be a munkahelyemre egy zsebnyit, kitűnő tízórai.

Ilyen jó időben a kirándulás igazi élvezet volt, a gyerekek is nagyon élvezték. Láthatóan nem csak mi ismertük a helyet, sokan bóklásztak a fák között. De a bozótos részeket csak kevesen vállalták be, úgyhogy - mivel elég elszántak voltunk - bőven maradt nekünk is. Rengeteg megrágott darabot is láttunk, ami világosan jelzi, hogy a vaddisznók is szívesen látogatják a gesztenyést. Feltehetőleg a patájukkal fordítják ki a termést a szúrós héjából.

Egyébiránt a Kálváriadombról gyönyörű a kilátás a Visegrádi várra, már csak ezért is megérte volna elmenni.

Végül egy kis földtani érdekesség. Nem annyira közismert, de valaha a Börzsöny és a Visegrádi hegység összefüggő egészt alkottak, egy kb. Etna méretű vulkán formájában. A vulkánnak volt egy óriási, kaldera formáló kitörése, aminek során a közepén egy óriás kráter keletkezett, nagyjából ott, ahol ma a Duna folyik. A Duna idővel áttörte a kráter falait, és így alakult ki a Dunakanyar. A kráter nyugati szegélye Nagymarosról nézve elég jól kivehető még ma is.

A végére egy kis móka: