Tavaly felvettem az éves hagyományok közé a Balaton körbetekerését. Ehhez egyetemi barátaimban találtam társakra. A fejlődés progresszív, mert míg tavaly csak ketten voltunk, idén már hárman tekertünk. Ideális létszám, ennyi embernek könnyű szállást szerezni, és ennyi különböző akarat a csapaton belül még könnyen kezelhető.

Zamárdiból indultunk, és az első kerülés tapasztalatai alapján úgy döntöttünk, hogy az óramutató járásával ellentétesen kerüljük meg a tavat. Tavaly nem így csináltuk, s akkor Balatonkenesénél csak azért nem reccsentünk meg a faluvégi nagy emelkedőn, mert sikerült egy szökőpályát találni a Club Aliga mellett. Az már akkor is látszott, hogy erre azért nem érdemes hosszútávon számítani, amolyan féllegális útnak tűnt, s mindemellett elképesztően szar minőségű is volt. Ráadásul így kihagytuk a kerékpárút egyik legszebb kilátást nyújtó szakaszát, ami a magaspart tetején húzódik, míg mi lent kerekeztünk.

Ahogy bringázik az ember, önkéntelenül is kialakul benne egy érzet, hogy mennyire néz ki jól a környék, ahol jár. Mivel a tópart egészen elképesztő mértékben be van építve, ez leginkább a házak/nyaralók szépségének függvénye, de azon a kevés helyen, ahol a természeti környezet kilátszik a házak közül, ott természetesen az viszi a prímet.

Nos, hát én ilyen szemmel is vizsgáltam az utat, a tapasztalatokat pedig most itt meg is írom. Bámészkodásomat egyébiránt nagyon megkönnyítette, hogy a saját készítésű fekvőbiciklimen mentem, ami a nevével ellentétben inkább egy ülőbicikli, és ami túrázásra szerintem a legideálisabb választás. 

Látszott ez abból is, hogy míg két társam folyamatosan izületi és izomfájdalmakra panaszkodott, elsősorban az ülőgumóik és a csuklójuk tekintetében, addig nekem egyáltalán nem volt semmi panaszom, nagyon kényelmesen utaztam, és el sem fáradtam különösebben. 

Szerintem az van, hogy a biciklik kifejlesztése során a lovaglás volt a minta. Ezért van nyereg a biciklin, és ez fejlődött tovább a mai formájába. Ehhez képest a rekumbenseknél a szekér/hintó volt a kiindulási pont, nem véletlenül vannak három, sőt akár négykerekű rekumbensek is. Az enyém - mint a képen is látható - egy kétkerekű, a felépítése még egy biciklinél is egyszerűbb. Sima zártszelvényekből van összerakva, már három éve használom. Mindent a legegyszerűbbre és könnyen pótolhatóra csináltam rajta, így olcsóbban kijött, mint egy sima kerékpár.

Visszatérve a túrára, nem kapkodtuk el a dolgot, az első két nap 70-80 kilométeres távokat tettünk meg, míg a harmadik levezető napon a déli parton egy kb. 50 kilométeres szakasszal fejeztük be a túrát Máriafürdő és Zamárdi között. Itt jegyezném meg, hogy ez az utóbbi rész jövőre bővülhet egy Csisztapusztai kitérővel. Nagyon számítok arra, hogy addigra elkészül a Fonyód-Csisztafürdő kerékpárút, mert ha van valami, ami igazán fel tudja dobni az embert egy biciklitúra közben, az a brüggölés egy termálmedencében. A Csisztai víz kifejezetten jót tesz az izületeknek, mivel kénes. Ugyanezt persze Hévízen is megkaphattuk volna, akár ingyen is a kifolyónál, viszont amikor arra jártunk, az egy 80 km-es nap volt, és így a kitérő az időnkbe nem fért bele.

Szóval visszatérve az első napra, azt a bizonyos sokat emlegetett aligai magaspartot természetesen Siófok felől is meg kellett mászni, de ebből az irányból egy meredekebb, ugyanakkor lényegesen rövidebb úton értünk fel a peremre, ahol aztán enyhe, szinte alig észrevehető szögben emelkedve jutottunk el a Kenese és Aliga határán húzódó dombtetőre. A tó körül - talán a Badacsonyi Római utat leszámítva - ez a legkeményebb szakasz, de lefelé gurulni rajta hihetetlenül felemelő érzés tud lenni. Ahogy azt említettem, a magaspart az egész bicikliút egyik legszebb része, tényleg kár lett volna kihagyni. A házak csodaszépek itt, minden nagyon rendezett, és az út is jól karban van tartva. Kenesére érve maga a falu nem tartogat különösebb látnivalókat a bicikliút mellett, de utána viszont van egy nagyon klassz erdei szakasz, amit kifejezetten szeretek. Fűzfőről a levágható kurflik jutnak eszembe, itt néha tesz az út olyan kanyarokat, amelyek mellett ott van egyenesen a régi út. Ha az ember nem először jár itt, akkor már tudja ezt, és nem kerül feleslegesen. Almádira beérve egy barkács/kertészeti áruház mellett vitt el az utunk, ami éppen kapóra jött, ugyanis sűrgősen szükségem lett egy tekercs szigetelőszalagra. Történt ugyanis, hogy a bringába új hátsókereket raktam, aminek duplafalú felnije volt. Kicsit furcsálottam, hogy a felni vájatában nem fut körbe valami vedőszalag, ami a belsőt védi, de ezt annak tudtam be, hogy a belső a duplafal miatt nem érintkezik a küllőfejekkel, így biztos erre nincs is szükség. Egy lótúrót nem volt, két defektet is kaptam amiatt, hogy a felnivájatban levő lyukak sorjás széle nagy sebességnél kilyukasztotta a belsőt. Kb. egy óránk ráment a szerelésekre.

Almádiban az út kitáblázását nyilvánvalóan valami rosszindulatú köcsög csinálta. Folyamatosan Veszprém felé akarják eltéríteni a tó körül tekerőket, a tókerülő útszakasz ugyanis sok helyen zsákutca jelzéseket kapott (holott ez a bicikliútra nem vonatkozik), ellenben a Veszprém felé vezető leágazásoknál (kettőt számoltam) nem egyértelmű, hogy ez most egy közös szakaszra visz-e, vagy kifejezetten a csak Veszprémbe igyekvőknek szól. Akárhogy is, a strand bejáratánál levő halsütőnél bekeszegeztünk, aztán indultunk tovább Füred irányába. Alsóörs, Paloznak, Csopak... az utóbbi helyen megtöltöttük a kulacsainkat a bicikliút melletti díszkútnál. Köszi csopakiak, ez nagyon kedves volt Tőletek!

Balatonfüred. Hát igen, ezen a városon azért nagyon látszik a pénz. Szinte nyugat-európában érezheti magát, aki idejön. A sétány világszínvonalú. Éppen SUP versenyt rendeztek, ezért hatalmas volt a tömeg, egy szakaszon le is kellett szállnunk a bringáról. Milyen érdekes, Balatonfüreden (szemben Balatonszepezdel) eszükbe sem jutott, hogy balesetveszélyre hivatkozva a bicikliutat valami ótvar részén vezessék át a városnak. Pontosan tudják azt, amit sajnos az északi parton néhány sutyerák önkormányzat képtelen felismerni. Ha szezont akarsz hosszabbítani, akkor légy jóban a biciklisekkel. Ráadásul pont mi, a kocabiciklisek vagyunk azok, akikre a leginkább számíthattok. Mi nem csak átsuhanunk a településeken. Ellenben nagyon nem szeretjük azt, ha láthatóan direkt szivatnak minket, ugyanakkor nagyon is hajlamosak vagyunk arra, hogy pénzt költsünk a bicikliút melletti üzletekben és vendéglátóipari egységekben. Ha megéhezünk, akkor megállunk enni, ha megszomjazunk, megállunk inni.  Ha elfáradunk, akkor megállunk pihenni, és enni meg inni. És még az is előfordul, hogy szállást foglalunk. Mindezt március végétől októberig. Kapísi? 

Szóval Füredre visszatérve, itt olyan a milliő, mintha Kaliforniában lennénk. A sétány, a park, a házak gyönyörűek, az ásványvíz ott bugyog az út mellett, bárki ihat belőle. Az üzletek elegánsak, kellemes nyüzsgés, platánok, rendezvények. Ja tényleg, ásványvíz... Enyhén szénsavas, és erősen vasas íze van. A város Tihany felé eső végén van egy másik forrás, azt még nem kóstoltam, de legalább ezúttal észrevettem a létezését.

Füredet elhagyva a Tihanyi elágazáshoz értünk. Nem mentünk be a félszigetre, mert nem körbetekerhető. A nyugati oldalán nincs út, s mivel már öt óra felé járt az idő, nem értünk rá tekeregni a Belső-Tó körül. Szóval mentünk tovább Aszófő irányába, ami egy kifejezetten szép, természetes szakasza az útnak. Szeptember tizedike volt, és hétágra sütött a nap. Ilyenkor általában ideális bicikliző idő van, tavaly is ilyenkor mentünk. A nappalok elég hosszúak, kellemes a meleg, és még lehet fürödni a tóban. (Én meg is tettem mindkét este). Jobboldalt hegyek, balra a tó, komoly emelkedők nincsenek, és végre házak sem. Tényleg hangulatos ez a rész nagyon. Aszófőnél van egy nagyon klassz templomrom is, forrással, de ezt most kihagytuk, mert sietnünk kellett a szállásra. Szintén kimaradt az Örvényesi vizimalom, ahol szintén van egy iható vízű forrás. Sebaj, majd jövőre.

Sötétedés előtt beértünk Udvardiba, ahol még lementünk csobbanni egyet a strandra, és vacsorára betoltunk egy remek pho levest. A mi korunkban már meggondolja az ember, hogy mit és mennyit vacsorázik. A húsleves nem terheli meg a gyomrot, ellenben sokat segít a regenerálódásban, és laktat.

Másnap reggel betekertem a hátsókerekem abroncsának belsejét szigetelőszalaggal, majd miután bevásároltunk a helyi közértben és megreggeliztünk, nekivágtunk Akalinak. 

Ahol elértük utazásunk egyik mélypontját. Mint azt korábban említettem, a hagyományos biciklin tekerő barátaim sokat panaszkodtak az ülésükre, és itt értük el azt a pontot, amikor Zoli kijelentette, ő ezen az ülésen nem tud tovább tekerni. Gyorsan meg is néztük, hogy hol tudnánk másik ülést venni, s  nagy örömünkre ráleltünk a közeli "Bringakali" nevű biciklis megállóhelyre, ahol bicikliszerelést kombináltak étel és italárusítással. Még csak kitérőt se kellett tennünk, ott volt a bicikliút mellett. A bejáratnál egy egészen négeresen göndör hajú srác a kezünkbe nyomott egy kupont meg egy szórólapot, hogy ingyen limonádét kaphatunk érte. Oké. Még el se indultunk a pult felé, amikor ránktámadt a tulaj, s leordította a fejünket hogy mit képzelünk mi, ha kap egy NAV ellenőrzést, akkor ő hogy fog elszámolni a kuponokkal? Láthatóan fel sem merült benne, hogy ha limonádéról van szó, akkor adott esetben nem kell beütni a kuponos italokat a gépbe. Mi mindenesetre pislogtunk, mint egy szatyor hal, hogy ezt most miért velünk akarja megvitatni? Némi kínos csönd után neki is leesett, hogy mi nem tudunk neki segíteni, ezért aztán a kuponos sráccal ordítozott tovább, aki csak annyit tudott mondani, hogy ez előre meg lett beszélve. Ezek szerint nem eléggé.

Na ezek után a szerelőműhelybe merészkedtünk, ahol a tulajdonos házaspár férfitagja eligazított bennünket, hogy a bolt az emeleten van (mint köztudott), és ott a kezünkbe nyomott egy olyan igazi nagymami bicajra való ülést. Nem voltunk biztosak benne, hogy ezt fel lehet-e szerelni a Zoli bringájára, de megengedte, hogy kipróbáljuk. Felszereltük, bevált, tiszta száraz érzés. A régi ülést a kukába dobtuk, az újat meg szerettük volna kifizetni. Ekkor Zoli hirtelen átlátszóvá változott, egyszerűen nem akarták észrevenni, hogy ott van. Átvettem a kezdeményezést, proaktívan nem hagytam, hogy elnézzenek mellettem, s közöltem, hogy ezt most itt ki akarom fizetni. Oké, így már ment a dolog. Sikerült a deal. Közben Balázs megszomjazott, és botor módon rákérdezett, hogy milyen üdítőjük van. Erre azt a választ kapta, hogy "Most soroljam fel?"

Ezen már tényleg csak röhögni tudtunk kínunkban. Ezek az emberek a biciklisekből akarnak megélni, de szemmel láthatóan rendkívül zavarja őket pont a biciklisek jelenléte. Sajnos ezzel a mentalitással máshol is találkoztunk az északi parton. Zánka volt utunk következő állomása, majd következett Balatonszepezd. Ahogy beértünk a faluba, a következő kép tárult szemünk elé. Balra tőlünk egy út lefelé a part irányába, előttünk keresztben a 71-es, a bicikliút meg nyílegyenesen fel a hegynek egy 20 fokos lejtőn. A látvány nemcsak minket döbbentett le. Egy rakás biciklis állt ott tanácstalanul. ( Ez a kép egyébként, hogy kerékpárosok állnak tanácstalanul, és nem hisznek a szemüknek, előjött párszor az északi parton).

Aztán ebből a rakat bicajosból szépen mindenki úgy döntött, hogy irány a 71-es út. Köszi Balatonszepezd, dugjátok fel magatoknak jó mélyre a bicikliutatokat. Itt ragadnám meg az alkalmat arra, hogy megkérjem a többi tókerülő biciklist. Balatonszepezden NE vegyetek semmit, NE foglaljatok szállást! Itt nem szeretnek bennünket. Nyugodtan tekerjetek végig a 71-esen, és hagyjátok magatok mögött ezt a falut minél hamarabb. 

Talán kicsit túlzónak tarthatja a kedves olvasó, hogy ennyire kiakadtam. Sajnos minden okom megvan erre. A balatonkerülés egy olyan dolog lehetne, amit gyerekekkel is meg tud csinálni az ember. De pont az ilyen kis aljas húzások lehetetlenítik ezt el. Egy gyerek nem fog felmenni a 20 fokos emelkedőn. A bicikliút aztán a falun belül is egyfolytában olyan helyeken megy, ahol egy gyerek, vagy egy anyuka leszáll. Közben észre sem lehet venni, hogy milyen szép a falu központja, mert már jön a következő emelkedő. (ezt tapasztalatból tudom, mert tavaly a bringaúton mentünk) A végén az egészből az marad meg, hogy itt valaki olyan jelölte ki a bicikliutat, aki direkt szopatni akarta a bicajosokat. Az indok? Azért nem a parton vezetik, hogy ne legyen baleset. Aham. Értem. Máshol lehet, a parton nem. Balatonfüreden, Almádiban, Keszthelyen, Fonyódon, végig a parton sehol nem félnek, de ezek a Szepezdiek márcsak ilyen óvatos népek. Egyből bukósisakért nyúlnak, ha meglátnak egy félelmetes biciklist. Azzal természetesen semmi bajuk sincs, hogy az autók járnak az utcáikon, abból nem lehet baj. De a biciklisek! Az kész életveszély kérem!

Miután elhagytuk a biciklista gyűlölők Mekkáját, egy gazzal igencsak benőtt szakaszon végiggurulva megérkeztünk Révfülöpre. Ami egy kifejezetten barátságosnak tűnő kellemes település Szepezd után. Elképesztő módon a hajóállomás melletti korzón megy keresztül a bicikliút, kerestük is a mentősöket, akik bizonyára folyamatosan ingáznak a Tapolcai kórház és a helyszín között a sok baleset miatt. Egyet se láttunk. Nem történt baleset. Itt bizonyára óvatosabbak a biciklisek, mint Szepezden. 

Balatonrendes előtt egy rövid szakaszon nincs bicikliút egyáltalán, úgyhogy a 71-es úton kell tekerni. Ezután folytatódik az elhanyagolt, gazzal benőtt kerékpárút, ami errefelé megszokott. Így értünk be Badacsonyra.

Ahol aztán ismét tanácstalanul nézegető biciklisek jókora csoportjába botlottunk. Badacsonyon is felvitték a kerékpárutat a hegyoldalba. Itt ugyan nem olyan brutális emelkedővel indítanak, mint a Szepezdiek, de egy nagyon komoly pszichológiai fegyvert sikerült összehozniuk a biciklisek ellen. Ahhoz, hogy a bicikliút rátérjen a hegynek felfelé vezető szakaszra, a Római útra, egy kis darabon visszafelé kell menni keletnek, és aztán irány a meredek. Tudom, mert tavaly - igaz másik irányból - de végigmentünk rajta. Ez pszichológiailag azért kissé problémás. Egyébként nagyon szép szakasz, és én mentem is volna -  kellemes emlékeim vannak tavalyról a finom fügéket termő útmenti bokrokról - de Zoli Szepezden annyira besokalt a nyilvánvaló szivatási szándéktól, hogy itt már fel sem merült, hogy ne a laposabb úton menjen. Úgyhogy gurultunk szépen a 71-es úton, ahogy a többi biciklis. Itt amúgy bőven van hely az út mellett, szóval simán lehetne csinálni egy családbarát bicikliutat is. Aki meg hegyet akar mászni, az mehet a Római úton. Én elfogadom, hogy nem lehet mindig laposan tartani egy kerékpárutat, de azzal nem árt tisztában lenni, hogy a biciklis - csakúgy mint a gyalogos - mindig a könnyebb utat választja. 

Így jutottunk el a Szigligeti elágazáshoz, ami után egy erős kaptató következik a Várhegy oldalában. Itt nem érzi az ember a rosszindulatot a tervezés mögött, egész egyszerűen erre lehet menni. Aki nem bírja, az szálljon le. Mi bírtuk, jól is esett egy kis lihegés. Az út tetőpontján van egy mexikói kajálda. Kissé drága, vécé, mosdó viszont nincs. Ellenben hihetetlen finom termést adó almafák nőnek a bódék mellett, gyerekkoromban a nagymamámnál ettem utoljára ilyet. Itt ebédeltünk, aztán tovább karikáztunk Edericsre. Ez egy szép szakasz, kevésbé van beépítve. 

Reggel elég alaposan betáraztunk kólából. Biciklizéshez ez a legjobb ital. Persze a cukros verzió. Koffein, kalória - van benne minden ami kell. Szigligetnél benyakaltuk a nagyját, úgyhogy Gyenesdiásig meg se álltunk, mentünk mint a sportegerek. Ott egy kis pihenőt tartottunk egy bambuszligetes megállóhelynél, majd nekivágtunk Keszthelynek. Amiről azt kell mondjam, brutálisan kiépült, és jól is néz ki. Nem említettem, de a bicikliutak elhanyagolása Badacsonytól nyugatra már nem számít kötelező önkormányzati feladatnak, valószínűleg ezen a részen jobb üzleti érzéke van a lakosságnak, így elsőrendű utakon gurultunk. Keszthelyen szerettük volna a kulacsokat megtölteni valahol, ezért megálltunk egy kocsmánál, ahol nagyon szívélyesek voltak. Innét kezdve már nem kellett sehol sem emelkedőkre számítani, úgyhogy nagy önbizalommal vágtunk bele aznapi utunk harmadik szakaszába. Nekem ez egy titkos kedvenc rész. Talán a mocsaras Kis-Balaton miatt, talán más oka van, de itt maradt meg a leginkább a Balaton eredeti állapota. Erdők, mezők, nádasok váltották egymást. És amúgy is, biciklizni délután öt óra körül a legjobb, ilyenkor valahogy más a hangulata mindennek. Talán a lemenő nap teszi, mert ilyenkor a legszebbek a fények, és ettől még jobban megérint bennünket a természet varázsa. A Zala hídjánál nagyon komoly útépítési munkálatok folynak, és itt néha meg kellett állnunk, hogy kitaláljuk, merre menjünk, de mindig megoldottuk. Jó lesz ez a rész ha elkészül, azt viszont előre borítékolom, hogy abban az egy ember szélességű alagútban, ami a 76-os út töltése alatt visz át, rengeteg baleset fog történni a szembejövők ütközése miatt.

Szóval idilli környezetben bicikliztünk egészen Balatonberényig, ahol aztán kezdetét vette a déli part, amit a többség lesajnál. Ennek szerintem az lehet az oka, hogy itt már nemigen találni beépítetlen területet.

Én ezzel szemben legalább annyira szeretem, mint az északi partot. Erre több okom is van:

- lapos, nincsenek emelkedők

- jobb az infrastruktúra

- és ami a legfontosabb: sokkal jobb a kilátás, hiszen innen látható az egész északi part. Konkrétan, Fonyódon van az egész bicikliút egyik legszebb szakasza. A fonyódi hegy is szép, de a tó másik oldalán fekvő tanúhegyek sehonnan nem néznek ki ilyen jól. Lenyűgöző látvány.

A második nap Máriafürdőn aludtunk. Ahol este ismét csak úsztam egyet a tóban, és utána elmentünk vacsorázni a Garden Pizzériába, ahol elfogyasztottam életem legrosszabb halászlevét. Tudom, én voltam a barom, hogy halászlét rendeltem egy pizzériában, hamu fejemre.

A harmadik napon utitársaim igencsak lassan szedték össze magukat, ezért tíz óra is volt már, mire útnak eredtünk. Volt egy olyan terv, hogy a földúton kitekerünk Csisztára Fonyódról, de ez ilyen késői indulás mellett nyilvánvalóan kútba esett. Ezért némileg kárpótolt minket az, hogy így viszont nem kellett kerülni a Szent István utca felé, hanem a parton mentünk, ahol az a bizonyos szuper kilátás van. A Fonyód után következő Fonyódligeten is a part mellett vezet az út tovább. Gyerekkoromban voltam itt táborozni, klassz volt újra látni a régi helyeket, a szabadstrandot, a tábor épületeit.

Aztán begurultunk Boglárra, aminek a központi része nagyon szép, bár ezt szinte mindegyik településre el lehet mondani a déli parton. Kicsit trükkösen a kerékpárutat itt bekanyarították a büfék mellé a Platán strandon. Nekem ezzel nincs bajom, fontosnak tartom, hogy a biciklisekből a települések is profitáljanak, az a jó, ha mindenki jól jár. Az itteni strandhoz meg amúgy is kellemes élmények kötnek, ide szoktunk megérkezni a balatonátúszások alkalmával. 

Míg ezen méláztam, már Lellén is voltunk, ahol megálltunk egy étteremnél ebédelni. Mindenki halat evett, én harcsapaprikást, a többiek lazacot. Valahogy adja magát, hogy a Balatonnál halat eszünk. Egyrészt könnyű étel, de mégis hús. Másrészt a remek balatoni borokból készült fröccs nagyon illik hozzá, és a sör is. És kezdve a legegyszerűbb sült keszegtől a hekken át a halászléig, a halételek alapvetően finomak.

A remek ebéd után folytattuk utunkat Szemes felé. Közben azon morfondíroztam, hogy a déli parton azért sokkal kevesebb bicikliutat kellett építeni mivel itt összeérnek a települések, úgyhogy inkább csak a kijelölt utcákra kellett a jeleket felfesteni. Ennek a megoldásnak az az egyik kétségtelen előnye, hogy felújítás szempontjából nem kell külön keretet elhatárolni. A forgalom meg egyáltalán nem zavaró, csendes helyek ezek, az autók is lassan mennek.

Átcsorogtunk Szemesen, majd Földvárra értünk, ahol a magaspart alatt egy gyönyörű platánsor mellett vezet az út. Földvár gazdag település, a villák nagyon pöpecül néznek ki, és minden gondosan karban van tartva. Cserébe nincs szabadstrand. Ami szerintem nagyon gáz, de ez legyen a földváriak baja, ők választották ezt az önkormányzatot. Ez inkább északi parti mentalitás, de ha nekik így jó, akkor hajrá. Én maradok Zamárdinál, ha fürödni akarok. 

Szántódnál a rév után egy valóságos biciklis sztráda várt bennünket. Ezt nagyon jó, hogy megcsinálták, mert korábban itt vagy a hepehupás járdán közlekedtek a biciklisek is, vagy kimentek az országútra, ami kisgyerekekkel azért elég aggályos. Most ennek vége, egész Zamárdi határáig meg van csinálva az út, ott meg lekanyarodik kisforgalmú mellékutcákba. Zamárdi jól néz ki, és remek szabadstrandja van a falu központjában. Éttermekkel is bőven el van látva, lehet válogatni. Mi a Zamárdi alsón levő Patkó büfébe ültünk be egy levezető italra, és kértünk mellé egy kis rétest is, ami elképesztően finom itt. Csak megjegyzem, a Patkó mellett van a Hirschmann fagyizó is, ahol még kapható gyerekkorom otthon főzött fagyija, igazi gyümölcsből, és nem is drága.

Ezzel utunk végére értünk. Összefoglalóul annyit írnék, hogy a Balaton megkerülése biciklivel remek szórakozás, és maradandó élmény. Legalább egyszer az életben érdemes kipróbálni. Ez a háromnapos verzió meg közben arra is jó, hogy az ember együtt lehet a barátaival, akikkel ritkán találkozik. Szóval azt tanácsolom, próbáljátok ki, csak figyeljetek oda az időjárásra, és válasszatok kényelmes biciklit hozzá.