Az első kényelmetlen élményem a Nóci volt. Adott egy fiatal, harsánysága miatt nem különösebben szimpatikus fiatal műsorvezetőnő, aki egyszer csak feltűnt az ismeretlenség ködéből valamelyik kereskedelmi tévénél, és megtudtuk, hogy ő Nóci. Így egyszerűen, Nóci. Szóval ő volt az érzékenyítő ágens, aki az allergiát kiváltotta, s azóta kifejezetten agresszíven reagálok a hasonló próbálkozásokra.

Amiből persze nincs hiány. A valóságshow-k ontották az ilyen becenév celebeket, mint ahogy a könnyűzene is. Előbbiről mondjuk köztudott, hogy válogatott hülyéket mutogatnak benne, a zeneipar meg.... na ezt most inkább hagyjuk. De egy tévénél elvileg PR és Marketing szakemberek dolgoznak. Ezek pedig tanulnak pszichológiát.

Joggal kérdezheti a kedves Olvasó, hogy mi a bajom ezekkel a nevekkel? A válasz az, hogy ugyanaz, ami neki, csak ő valószínűleg kevésbé érzékeny erre.

Amikor egy vadidegen belenyomja az arcunkba, hogy ő Nóci, Dorci, Bogi, Tilla, Gomez, Majka vagy Lara, pláne ha még azt is akarja, hogy a figyelmemből áldozzak az ő számomra teljesen jelentéktelen életére, akkor ne így kezdje. Ne így kezdje, mert erőszakkal behatol az intim szférámba. Rám akar erőltetni egy olyan relációt, ami a barátoknak, illetve a közeli ismerősöknek van fenntartva. Közben meg nem vagyunk sem barátok, sem közeli ismerősök.

Ha egy új munkahelyre kerülünk, ott sem azzal kezdjük, hogy mindenkit egyből a becenevén szólítsunk. Az ugyanis feltételez valamiféle bizalmas viszonyt, aminek kialakulásához kell egy kis idő. Ez szükséges ahhoz, hogy megismerjük egymást, ráadásul az egész kölcsönös. Ha én a beceneveden szólítalak, akkor te is szólíthatsz az enyémen. Ez pedig bizalmi kérdés.

Na most milyen bizalmi viszonyban vagyok én pld. a képernyőn látható Nócival? Semmilyenben, még az igazi nevét sem tudom. És pont ez a bajom ezzel az egésszel. Azok a hírességek, akiket egy egész ország szólít a becenevükön, azok egy folyamat eredményeként lettek azok akik, nem pedig azért, mert valaki kitalálta, hogy ő most mindenkinek a barátja lesz.

Bár kifejezetten nem szimpatizálok a kártékonyságig túltolt cinizmus hazai nagykövetével, Bocskor Gáborral, de ő egy jó példa arra, hogy hogyan válik el az ocsú a búzától. Bocskor Gábor Bocskor Gáborként kezdte a pályáját, és úgy vált belőle Bocsi, hogy a barátai a rádióműsorokban sokszor így szólították. Ami egy természetes szituáció, könnyen befogadható, hiszen természetes, hogy a barátaival, műsorvezető társával ilyen nexusban van. Közben meg a nézők/hallgatók felé ő maradt a Bocskor Gábor, mindaddig, amíg a betelefonálós műsorokban az emberek el nem kezdték szintén Bocsiként megszólítani. Tehát végig ott volt a választás lehetősége, hogy Bocskor Gáborhoz hogyan viszonyuljunk. Maradhattunk a távolságtartó Bocskornál, vagy a bizalmaskodó Bocsinál. Bocskor persze a saját jól felfogott érdekében hagyta, hogy vadidegenek is lebocsizzák, de ez meg az ő döntése volt. És pont ez a lényeg, hogy mindenki eldönthette, hogy hogyan viszonyul a másikhoz.

Nócival ez nem ment. Ő kapásból Nóci lett - ami egyébként valószínűleg nem az ő döntése lehetett, hanem valami pszichopata marketingesé - de mivel ő adta az arcát ehhez a baromsághoz, ezért ezt a terhet neki kell viselnie. Ez a Nócizás azért természetellenes, mert a nézőnek nem ad időt arra, hogy a karaktert megszeresse (már ha egyáltalán szerethető), és egy érzelmi viszonyulást kialakítson az irányába. Itt a terméket készen kapjuk. Itt van Nóci, aki a barátod, tessék szeretni, mert milyen kis cuki hogy ennyire megbízik benned, hogy egyből megengedi azt, hogy a becenevén szólítsd.

Közben én meg ezt nem akarom. Köszi, barátom pont van annyi, amennyi nekem kell, és én akarok dönteni arról, hogy kit szólítok a becenevén.

Nem ragozom tovább. Szerintem érthető, hogy mire gondolok.

Ha van valami hozzáfűznivalód, oszd meg velünk (kulturált formai követelményeknek megfelelően) a kommentszekcióban.