Kínai science fiction...Ízlelgessük ezt egy kicsit. Első blikkre ínyencfalatnak tűnik, mivel még sohasem olvastam ilyet.

Aki annyira szereti a sci-fit, mint én, az tisztában van vele, hogy a műfaj igen erős nemzeti sajátságokat mutat. Jól érzékelhetőek a különbségek úgy stílusban, mint témaválasztásban, vagy akárcsak hangulatban az amerikai, az angol, az orosz, a lengyel, a francia vagy éppen a magyar sci-fi regények között. A szereplők interakciói, a főhős szerepre kiválasztott karakter jellemvonásai és gondolkodása mind mind nemzeti jellegzetességeket hordoznak. A legtöbb humor az angoloknál fedezhető fel, az oroszok nagyon koncentrálnak a belső folyamatokra és a főhőseik többnyire intellektuálisak, míg a lengyeleket a különleges nézőpontjuk különbözteti meg a többiektől. Az amerikaiak nagyon technológia központúak, a főszereplőik - még a nők is, kifejezetten alfa karakterek. A magyar sci-fi egyik fő jellegzetessége pedig ezzel ellentétben éppen az esendő főhős.

Szóval, mint feljebb írtam, kínai sci-fit még nem olvastam. Pedig a Három test trilógia szerzője nem akárki. Cixin Liu a trilógia első kötetével Hugó díjat nyert. Ezért aztán nagy várakozással, ugyanakkor némi fenntartással fogtam neki a könyvnek. Ahogy az ajánlóban is szerepel, nagyon keveset fogok elárulni a történetről, de természetesen valamennyi spoilerre mindenképp szükség van, mint hivatkozási pontra.

Szóval a történet túlnyomó része Kínában játszódik, és a kulturális forradalom idején kezdődik. Ami egy európai számára kezdettől fogva nagy falat, az a kínai nevek megjegyzése. Nekem ezek gyorsan összefolytak, egyszerűen nem állt rá az agyam. Sokszor vissza kellett lapoznom, hogy az éppen felbukkanó szereplőről el tudjam dönteni, korábban is volt róla szó, vagy új karakter.

A történetvezetés több szálú, de kifejezetten eltér a nyugati mintáktól. Bár a sci-fi műfajra mindig is jellemző volt a formabontás, de ahhoz azért eddig hozzá voltunk szokva, hogy van legalább egy, de adott esetben több szereplő, akik személye végigkíséri az egész történetet. Itt nem találunk ilyet, az egyetlen karakter, aki valamennyire megfelel a nyugati mintájú főhős szerepnek, csak a második kötetben bukkan fel. A történet sokkal inkább önmagáról szól, a szereplők feladata annyi, hogy segítenek kibontani azt.

Liu figuráit ezzel együtt nem könnyű szeretni. Ahogy haladunk előre a történetben, fontos karakterekről derül ki, hogy igazából csak mellékszereplők, pozitívnak gondolt emberekről, hogy gyarlók, esetleg kifejezetten ellenségesek. Szándékosan nem írtam gonoszokat, még ha sok szereplőnek maga az emberiség kipusztítása is a célja. Ők ugyanis ezt meggyőződésből, és nem kegyetlenségből tervezik, és hisznek abban, hogy magasabb erkölcsiség mentén cselekednek. Természetesen ez nem ment fel senkit, az emberi faj elárulásánál nem létezik nagyobb bűn, de a könyv tárgyilagos hangvétele is jelzi, hogy a szerző nem foglal állást a kérdésben. 

Ami a könyv legnagyobb erénye - s egyben a jó könyvek egyik alapvető ismérve, hogy nagyon erős az emocionális töltete. Az író mesterien játszik az érzelmeinkkel, néha már szinte a végletekig feszíti a húrt. Készüljünk fel rá, hogy ahogy haladunk előre a történetben, egyre inkább felkerülünk egy hullámvasútra, és ezen a hangulatvonaton nincs fék. Olvasás közben néha úgy éreztem, még soha nem gyűlöltem ennyire egy regényhőst. Néha magát az írót gyűlöltem, amiért ilyen történetet írt. Máskor szinte ugrálni volt kedvem az örömtől, ha egy végletekig elvitt negatív szituáció megoldást nyert. A trilógia az idegen környezet, és a szokatlan szerkezet miatt nehezen indul, de aztán akkora tétekkel kezd játszani, hogy könyörtelenül behúz, nem enged, és letehetetlenné válik.

De térjünk vissza a szereplőkhöz. A történet negatívumai között tudom említeni, hogy egy-két kivételtől eltekintve Liu karakterei meglehetősen statikusak. Nem fejlődnek. Van azért két ellenpélda is, de ők a második kötet végére lényegében ki is futnak. Emellett vannak olyan szereplők, akikről menet közben meglepő dolgok derülnek ki, viszont ez meg nem változás. Na és igen... a harmadik könyv. Ennek a résznek van főszereplője, de bár inkább ne lenne. Lehet hogy lesznek olyanok, akiknek megfelel, de én nem tudtam rájönni, hogy mit keres ez a figura a történetben. Voltak olyan érzéseim vele kapcsolatban, mintha a szerző átélt volna egy óriási szerelmi csalódást egy hasonló jellegű nővel, és ezt írta ki magából azzal, hogy főszereplőnek választott egy ilyen, hibát hibára halmozó, következményeket nem igazán vállaló, de a körülmények szerencsés összjátékának, no meg persze a szépségének köszönhetően mindig talpra eső lányt. Egy idealizált személyként ismerjük meg, de ahogy haladunk előre, egyre inkább kiderül róla, mennyire gyenge, esendő, és valljuk be, buta karakter. Még antihősnek sem jó. Egyáltalán nem tudtam megszeretni, sőt kifejezetten bosszantott. Azonosulni meg aztán végképp nem tudtam vele egy pillanatra sem, és ez szerintem nagy hibája a regénynek. Pedig egy alapvetően jó szándékú személyről van szó, aki azonban valahogy mindig az értelmi szintjét messze meghaladó események középpontjába kerül, méghozzá döntéshelyzetbe. És ő mindig rosszul dönt. Érzelmi alapon, különösebb megfontolások nélkül. Az első döntése kis híján az emberiség legsötétebb korszakának beköszöntét okozza, ahol 4 milliárd embernek egymást kellene felfalnia. A jól megérdemelt öngyilkosság helyett a nő simán megússza, és magában is egész hamar lerendezi az esetet, nem gyötri lelkiismeret furdalás az alkalmatlansága miatt.De még a társadalom is simán megbocsátja neki, hogy kis híján a vesztét okozta. Később mutatja némi jelét annak, hogy valamit felfogott a saját korlátaiból, amikor a vállalatbirodalma irányítását átadja egy távlatokban gondolkodó és stratégiával rendelkező vetélytársának, de amikor fordulóponthoz ér a történet, a nő ismét a két bal kezébe veszi az irányítást, és a második rossz döntésének már visszavonhatatlan következményei lesznek. Ezúttal nincs váratlan faktor, a szerző világos képet rajzol elénk arról, hogy mi történik, ha középszerű emberek kerülnek döntési pozícióba. Liu nagyon kíméletlen velünk. Ezzel az idegesítő karakterrel kell végig együtt lennünk a történetben, és közben végig olyan érzésünk van, mint középiskolában, ahol az osztály legszebb lányáról sosem derül ki, hogy mennyire ostoba teremtés, mert mindenki mindig mindent megbocsát neki, hogy a kedvében járjon, mert olyan szép és kedves, és aki ettől egy idő után elhiszi magáról, hogy van esze. A való életben aztán felnövünk, és a munka teljesítményorientált világában az ilyen burokban élő királykisasszonyok hamar a helyükre kerülnek. Liunál sajnos nem így történik. Nincs visszacsatolás, a butuska lányt a környezete dúsgazdag és befolyásos ám továbbra is butuska vállalatvezetővé teszi anélkül, hogy mindezért akár egy szalmaszálat is keresztbe kellene tennie. Szóval ezt a karaktert nem tudom hova tenni, végül is úgy döntöttem, hogy betudom a szerepeltetését a frissen megismert kínai sci-fi egyik nemzeti sajátságosságának. Így vagy úgy, az én európai gondolkodásomtól rendkívül idegen az ilyen típusú regényhős.

Visszatérve a történetre, nagy előnye a könyvnek az, ami mostanában egyre inkább jellemző magára a műfajra is. Konkrétan arra gondolok, hogy manapság egyre több a sci a fi mellett. Ebben a műben is nagyon korrekt fizika jelenik meg, és ez igencsak jót tesz a hitelességének. Mint egykori tanár, különösen fontosnak tartom az ismeretterjesztés ilyen formáját, és ezért be is írok a szerzőnek egy csillagos ötöst.

Ejtsünk pár szót a további negatívumokról is. A harmadik könyv főszereplőjéről már írtam, de ezzel a könyvel más bajom is van. Ez pedig a sztori kifutása. A könyv nagyjából háromnegyedénél érezhetően kifogyott a szufla a történetből. Itt érkezünk el a regény érzelmi és cselekménybeli beteljesedéséhez. Ami ezután történik, az egyrészt nem illeszkedik a történet ívébe, megtöri azt, másrészt kifejezetten unalmas, és az addigi szilárd alapok is szétesnek. Gyakorlatilag egy lapos mesébe megy át a sztori. A szereplők már nem tartanak sehová, a történet erőltetett, van egy olyan érzése az embernek olvasás közben, hogy az írónak sincs igazán jó ötlete, hogy hogyan zárja le a regényt. Még csak azt sem jelenthetjük ki, hogy tisztességesen elvarrja a szálakat. Erre most hozok egy példát is. Vigyázat, spoiler veszély!

A cselekmény során előkerül egy fekete lyuk, ami a végkifejlet szempontjából rendkívül nagy szerepet tölthetett volna be, pont azokon a fizikai alapokon, amiket a szerző gondosan adagolt számunkra. Rá is állít bennünket, alaposan megágyaz neki, még egy külön szereplőt is behoz miatta. Látszik, hogy valamit nagyon akart ezzel kezdeni. De a szál elhal. Ahogy elhal egy nagyon izgalmas allegória megfejtése is, aminek érezhetően sorsfordító szerep volt eredetileg szánva, de aztán egy mondattal elbúcsúzunk ettől leágazástól is.

Ehelyett kapunk egy erőltetett, "itt a vége fuss el véle" szerű befejezést. A szép de butácska lány megkapja az erkölcsi feloldozást. Sajnos mi azonban nem. Csak egy apró kis jutalomfalatka jut nekünk, hogy ne háborogjon annyira a lelkünk, de a dolgok nem kerülnek a helyükre. Olyan érzésünk van, mint annó a Lost sorozatnál - nem ezt érdemeltük, át lettünk verve. A könyv végére érve azon morfondíroztam, talán a kiadó sürgethette a szerzőt, hogy fejezze már be a művet, és azért lett ilyen hanyag módon lezárva.

Röviden összefoglalva a trilógia nagyon jó, megéri elolvasni. Nem fogod azt érezni, mint egy szokásos regénynél. Liu kifejezetten bosszantani fog, de ezt olyan jól csinálja, hogy függővé válsz. Természettudományos vénával megáldottaknak igazi csemege, de a bölcsészek is megtalálják a maguk mézesmadzagjait. Még az is lehet, hogy te is úgy jársz mint én. Nekem annyira beindította az agyamat, hogy az egyik hajnalban felébredtem, és nem bírtam visszaaludni, mert folyamatosan a cselekményen járt az eszem. Lett is belőle egy bejegyzés itt a blogon. Egyszóval kitűnő olvasmányélmény. Ha elolvastad, legalább egy hétig dolgozik még benned.