Fúj a szél, hideg van. A műszálas piros nyakkendő azért valamennyire védi a nyakamat, de az úttörő ing és nadrág elég vékonyka viselet ezen a szeles novemberi napon. 1984-et írunk, november 8.-a van. A tegnapi nap iskolai szünnap volt, de ma megünnepeljük a szovjet forradalmat.

Én vagyok a kürtös. Illetve hát ketten vagyunk, Zsolti itt mellettem szintén rezes. Mi nyitjuk a bulit a "Sorakozó" dallamával. Nagy levegő, balkéz csípőre, kürt felemel, fej felszeg, illeszt, hasprés, fúj. Úgy hangzik, mint egy cifrázott és felerősített fing, de a közönség már annyira hozzászokott, hogy fel se tűnik neki.

Végzünk, jön az énekkar. Halkan és vontatottan kezdik, kifejezetten álmosító.

...lokolyan...

A gondolataim elkalandoznak. Újra átélem, ahogy Mátyusné, az amúgy meglehetősen rosszindulatú csapat úttörő titkár, és egyben fizikatanár az énektanárnővel karöltve, fél évvel korábban bazsalyogva magához invitál, és sejtelmesen közli, hogy szeretné, ha én lennék az iskolai kürtös. Zsolti haverommal együtt. Nagyon nem fűlik a fogam ehhez a megtiszteltetéshez, ezért azt válaszolom, hogy erről meg kell kérdeznem az anyukámat, aki történetesen az iskola orvosa, és éppen rendel.

...runótaszót...

Előreszaladok, míg a két tanerő szépen utánam sétál. A rendelőbe berontva csak annyit mondok lihegve, hogy "anyukám, bármit kérnek is most tőled, mondj nemet!". Naná, hogy anyukám igent mond, úgyhogy egy hét múlva szerda délután az iskola erősen leamortizált kürtjével a kezemben ballagok a Tanítóképző kürtös tanfolyamára. Kb. 10 alkalom múltával már el tudom fújni a "sorakozó" jelet, ami négy hangból áll, meg a "zászlónak tisztelegj" dallamot, ami huszonháromból.

...siheder nyikorogna...

Az ünnepség előtt az iskola egyik főtahója, a Somogyi Jóska elkérte a kürtöt, hogy kipróbálja. Teleköpte nyállal a gyökér, és már nem volt időm kimosni. Próbáltam kirázni, meg egy zsebkendővel letörölgettem a fúvókát. Most abban reménykedem, hogy a felemelt kürtből nem fog visszafolyni a nyál, ami a büdös szájából jött ki. Közben egyre többen csatlakoznak az énekkarhoz. A gyerekek össze vannak préselődve, mert szűk a hely, de mivel fúj a szél, van elég levegő. Úgyhogy Neuhoffer Hajnalka sem fog most valószínűleg elájulni, pedig eddig elég jó átlagot hozott az ünnepségek tekintetében.

A dal eközben elérkezik ahhoz a részhez, amit már a fiúk is ismernek. Múmia, az énektanárnő lelkesen integet, hogy tessék csatlakozni mindenkinek. Azzal nem számol, hogy a fiúk sosem fordítottak különösebb figyelmet arra, hogy a szöveget akár minimális mértékben elsajátítsák. Éneklik, ami megragadt a fülükben, úgyhogy elemi erővel zendül fel a refrén...

... Sejj te bunkóskatedrális! ...

A tanári kar humorérzékkel megáldott része összenéz, és kajánul vigyorog. Az énektanárnő megsemmisülten visszafordul a kórus felé, és megszállottan vezényel tovább, remélve, hogy az igazgatónő semmit sem vett észre.

...kroledal...

Reményeiben azonban csalatkoznia kell. A diri - aki egy helyi kommunista potentát felesége - először is tekintetével ostorszerűen végigvág a mosolygó tanári karon, akiknek ajkairól rögvest lefagy a vigyor, majd olyan szúrósan mered az énektanár hátára, hogy attól félünk, átfúrja, mint Darth Vader fénykardja.

...hátramarad...

Ami azt illeti, én is mindig bunóskatedrálisnak értettem. De mi a fene lehet ez a bunkóskatedrális? Azt tudtam, hogy a komcsik nem csípték az egyházat. Lehet, hogy úgy akarták kigúnyolni, hogy bunkókból építettek egy katedrálist? Vagy arra céloznak, hogy a fából épült hagymakupolás Vaszilij Blázsennovszkij székesegyház tulajdonképpen bunkókból lett kifaragva?

...ezaszer szám...

Meg azt sem értem, hogy miért akar egy siheder nyikorogni. A sihederek azok olyan jampec elemek, és lehet a komcsik elkapják ezeket, és úgy megkínozzák, hogy nyikorogni kezdenek?

Mi fiúk cikinek éreztük az éneket mindig, úgyhogy az énekkart, meg az éneklést en bloc úgy kerültük, mint ördög a szenteltvizet. Ezért aztán nem voltunk beavatva a szöveg rejtelmeibe. A dal minden november hetedikei ünnepségen elhangzott, és mivel a kórus összemosódottan énekelte, a sorvégeket elharapva, ezért csak néhány szót lehetett elkapni, amit aztán a magunk módján megpróbáltunk értelmezni.

...ellenfeled...

Elég reakciós egy dal ez, állapítom meg. Leninék nem szaroztak. Ugyan egy kicsit hülyén hangsúlyozzák a sorvégeket, meg elég értelmetlenül vannak összedobálva a szavak, de látom magam előtt a dühös proletárt a plakátról ismert kigyúrt testével, meg hatalmas kalapácsával, ahogy bemegy a bunkókból épült templomba, ahol egy rémült siheder nyikorog a félelemtől. Biztos valami burzsuj gyereke lehet, aki korábban ezerszer elkente a proletár száját, és most ő az ellenfél. A munkás ököl meg vasököl, odasújt, ahova köll!

Az énektanárnő a szája szélét rágja, megint jön a refrén. Most nem fordul el az énekkartól, nem biztat senkit, reménykedik, hátha megússza. De nem, a gyerekek tudják a dolgukat, elemi erővel csendül fel a refrén ismét.

...Sejj, te bunkóskatedrális!...

...Sejj, te elevenfa gircses görcsös áága, de dráága

... Segíts! Most!

A "Most!" úgy hangzik, mintha egy egész vaddisznófalka egyszerre kapott volna szívinfarktust. Mindenki érzi, hogy ez a dal drámai csúcspontja, úgyhogy a gyerekek heavy metál énekeseket megszégyenítő átéléssel hörgik ki magukból, pontot téve ezzel a dal végére is, ugyanis az énektanár leinti a kórust, jelezve, hogy itt most akkor vége a produkciónak, majd jelentőségteljes tekintettel felénk fordul, hogy akkor elkürtöljük szerény repertoárunk második, s egyben utolsó opuszát is. Sajnos én egy kicsit elbambulok, mert a refrén sorait felfogva arra a következtetésre jutok, hogy ez a bunkóskatedrális minden bizonnyal egy hatalmas nyírfa a távoli és zord tajgáról, aminek gircses-görcsös ágai valószínűleg Oroszország anyácska egyszerű népét jelképezik, s akikre a forradalomnak nagy szüksége van. Mégpedig most, azonnal.

Zsolti szerencsére veszi az adást, s belekezd a műbe, ami felriaszt csendes mélázásomból. Igyekszem felvenni a fonalat. Nem mondom, hogy tökéletes uniszónóban játszunk, kissé inkább Brian May hangduplázós gitárjátékát idézi a performansz, de mivel mindketten olyan hamisak vagyunk, mint a nagyharang, ilyen előzmények után végül is fel lehet fogni egy kortárs darabnak az előadásunkat.

Ezt követően az ünnepi műsorban versek és beszédek következnek, de ezek részleteivel nem untatnám kedves olvasóimat, hiszen a bejegyzés címe nem erről szól.