- Bocsánat, szabad ez a hely?

Egy feltűnően nagyfogú fiatal férfi tette fel ezt a kérdést egy középkorú szemüveges illetőnek a London - Liverpool vonalon közlekedő vonat másodosztályú kocsiján, a 7-es fülkéje ajtajában állva 1978 május hetedikén, reggel nyolc óra 11 perckor.

 -Ne tőlem kérdezd paki - jött a nyegle válasz a szemüvegestől az üres székre mutatva. Nyilván arra számított, hogy a fiatalember tovább áll. De ezúttal nem volt ilyen szerencséje.

- Nem értem, miért ilyen stílusban beszél velem, és mellesleg nem vagyok paki. - nézett meredten a szemüvegesre a nagyfogú.

- Hát akkor honnan fújt ide a szél Sir Lancelot? - kérdezte a szemüveges pimasz mosollyal az ajkán.

- Egyenesen Guinevertől jövök Arthur király. - válaszolta a nagyfogú kacsintva, és leült a beszélgetésük tárgyát képező ülésre.

A szemüveges értékelte a parádés visszavágást, és egy meglepő mozdulattal a kezét nyújtotta a nagyfogú felé.

- John - mutatkozott be.

- Farroukh - mondta a másik, miközben megszorította a szemüveges kezét.

- Mondtam, hogy paki vagy! - vigyorgott rá a szemüveges.

- A pakik pakisztániak. És muszlimok. Rám egyik sem igaz.

- Bizonyára az előítéleteim rabja vagyok. - szólt a szemüveges - de mentségemre legyen mondva, hogy ahonnan én jövök, ott a pakik ugyanígy néznek ki, mint te.

- Ó drága csillagom, ahonnan én jövök, ott meg az ilyen általánosításokért jól orrba verik az okostojásokat.

- Valóban? Nem is vagy te olyan béna fickó, mint amilyennek kinézel.

Farroukh elmélyülten szemlélni kezdte Johnt majd szép lassan, a szavakat gondosan megformázva annyit mondott:

- Azon gondolkodom, vajon vannak-e barátaid? Ezzel a modorral ami neked van, nem lehet túl könnyű szert tenni akárcsak egyre is.

John erre elvigyorodott, de nem felelt. A fülke ajtaja újból kinyílt, s egy fekete öltönyös, napszemüveges férfi lépett be rajta. Biccentett a két másik utasnak, majd szó nélkül letelepedett az ablak mellé, és úgy bámult ki rajta, mintha a másik kettő ott se lenne.

Farroukh beletúrt az ölében tartott válltáskába, amire a John egyből felkapta a fejét.

- Jajj, ne már! Ugye most nem fogod előkapni a mamád gondosan becsomagolt szendvicsét, hogy itt az arcomba csámcsogj?

- Most bánom igazán, hogy nem hoztam magammal egyet. - válaszolta Farroukh, és egy összehajtott New Musical Express-t húzott elő a táskából. Ez láthatóan felkeltette John figyelmét.

- Á, szóval szereted a zenét! Kitalálom!

- Mit találsz ki?

- Azt, hogy mi a kedvenc zenei stílusod.

Farroukh a táskára tette az újságot, és hátradőlt.

- Rendben.

John elgondolkodva végignézett rajta.

- Nézzük csak... Rövid haj, bajusz, kigombolt tarka ing... szerintem te rendszeresen jársz diszkóba.

- Úgy is mondhatjuk.

- Oké, szerintem te ilyen Village People, Boney M, YMCA vonalon mozogsz zeneileg.

- Nem rossz, de... de igazából mindenevő vagyok.

- Oké, most te találd ki én mit szeretek.

- Hát bubukám, ezen nem kell sokat gondolkodni. Ez a drótkeretes sztk szemüveg, ez a hosszú haj, a katonai ing... te leragadtál a hippi korszakban, és azóta nem tudtál kivergődni belőle.

John hunyorítva Farroukhra nézett.

- Tényleg ennyire látszik?

- Tényleg. Szerintem te Silver Four-on szocializálódtál.

- Ami azt illeti, inkább Elvisen, de aztán tényleg Silveres lettem. Amikor a Love me do-t először meghallottam, egyből éreztem, hogy ez az én zeném. És a későbbiekben ez az érzés csak erősödött.

- Én is szerettem őket, nagyon jók voltak vokálban. Régebben nekem is volt zenekarom, de nem hiszem, hogy hallottál róla.

- Londonban élek, nincs olyan zenekar, amiről ne tudnék.

Farroukh nem válaszolt, úgyhogy John rákérdezett.

- Hogy hívták a zenekarod?

- Smile. Glam rockot játszottunk kis klubbokban.

- Valami rémlik. Olyasmi számaitok voltak, mint a Majesty-nek, nem?

- Igen, az a stílus. Mikor ők kijöttek a Night at the Opera lemezükkel, úgy is éreztem, mintha ezeket a dalokat nekünk kellett volna kitalálnunk.

- Érdekes, én a Silver Fourral voltam így. Suli után nekem is volt egy beatzenekarom, még Hamburgban is játszottunk a Reaper Bahnon. Beatles volt a neve. Nem hallottál rólunk?

- Nem rémlik. Volt valaha felvételetek?

- Persze, csináltunk pár dalt, de a kiadók visszadobták, hogy SilverFour utánérzés. Mondjuk tényleg nagy hatással voltak ránk, és valahogy önkéntelenül is pont olyan dalokat írtunk, mint ők.

Mind a ketten a gondolataikba merültek. John törte meg a csendet.

- Igazság szerint a Love me do dallamát én már Hamburgban kitaláltam. Képzelheted mekkorát néztem, amikor meghallottam a rádióban.

Farroukh idegesen nézett rá.

- Ez most valami provokáció? Kandi kamera?

- Mi bajod van?

- Most szívatni akarsz? Miért mondod nekem ezeket?

- Hogy hogy miért mondom? Azért mondom, mert szóba került. Inkább örülnél neki, hogy megtisztellek a bizalmammal.

- Ki kérte a bizalmadat ember?

- Nyugi van paki! Higgadj már le.

- Mégegyszer pakinak hívsz, bepancsolok egye a képedbe.

- Oké paki. Nem hívlak többé pakinak.

- Kapd be seggfej.

John nem forszírozta tovább a beszélgetést, érezte hogy valami nagyon felizgatta Farroukhot. Aztán egy hirtelen ötlettől vezérelve elővett egy doboz cigit.

- Dohányzol?

- Ez nem dohányzó kocsi.

- Akkor egy kis gin? - és elővarázsolt a mellényzsebéből egy laposüveget.

- Köszönöm nem.

- Engedelmeddel én viszont igen. - szólt, s belekortyolt az italba.

- Biztos nem?

- Biztos.

- A kedvemért sem?

- Azért pláne nem.

- Érdekelne, mivel sikerült megsértselek.

- Hehe, nem segítek.

- Na ilyen a zenész szolidaritás. Ez a Smile megvan még?

- Már nincs. - válaszolta Farroukh egy kicsit megenyhülve.

- Igyál egyet - mondta John, s a másik kezébe nyomta a flaskát. Az egy ideig nézte, aztán óvatosan meghúzta.

- Nem rossz.

- Sőt, elsőosztályú!

- Alapvetően nem iszom. De ez most jólesett.

- Akkor még egy kortyot?

- Nem bánom. - szólt Farroukh és ismét kortyolt egyet a palackból.

- Köszönöm. - nyújtotta vissza.

- Szóval mi van a Smile-al?

- Felnőttünk. A gitáros csillagász lett, a dobos kocsmát nyitott, a basszeros egy cégnél lett mérnök. Nem sikerült befutnunk, és mindenki elővette a B tervet.

- Csak te nem.

- Én még szeretném csinálni. Ez olyan mint a drog. Ha egyszer sikered volt a színpadon, akkor nehéz azt hátrahagyni.

- A Keep Yourself Alive-ot nem ti toltátok véletlenül?

- De bizony, azok mi voltunk.

- Az nagyon jól sikerült darab. Miért nem írtatok több ilyet?

- Hát pont ez az.

- Pont mi?

- Hogy írtunk. Aztán egyszercsak kijött a Majesty első lemeze, és valahogy olyan érzésem volt, hogy hiába kapálózunk, ezek sokkal jobban megcsinálják pont ugyanazt a zenét, amilyet igazából mi akartunk csinálni. Így aztán feloszlottunk. Most éppen egy meghallgatásra megyek egy Majesty számokat játszó zenekarhoz.  Már alig várom, hogy Johnny Platina bőrébe bújhassak a színpadon.

Most John volt a soros a zaklatott nézésben.

- Nem hiszed el, ugye? - nézett vissza rá Farroukh.

- De nagyon is. Csak kicsit nehéz elképzelni téged albinónak beöltözve.

- A hang a lényeg, és szerencsére ezen a téren nem szenvedek hiányt.

- Látom, van önbizalom rendesen. Helyes. Amúgy elég hasonlóan alakult a sorsunk

- Ja, csak te a Silver Fourra kattantál be, mi?

- Igen ... Van is egy Silver Four számokat játszó zenekarom. Most is azért megyek Liverpoolba, mert lesz egy fellépésünk a Cavern klubban. Ismered?

- Ki ne hallott volna a Cavern klubról?

- Szóval most lesz egy Silver Four fesztivál, csupa olyan zenekar, akik az ő számaikat játszák.

- Milyen néven futtok?

- Lonely Heart Club Band.

- Hehe, az egy jó lemez volt. Te ki vagy a zenekarból?

- John Stallin. Ha már egyszer a keresztnevünk ugyanaz...

Kis csönd ált be, de ez nem tetszett John-nak. John nem szerette a szüneteket.

- Tudod azért elég fura. Elvileg ők is liverpooliak, mint mi voltunk a Beatlessel, de fogalmunk sem volt, hogy léteznek. Nemcsak nekünk, senkinek sem. Aztán mégis hogy berobbantak, amíg mi Hamburgban voltunk.

- Azt olvastam, hogy az Államokból költöztek Liverpoolba.

- Elég almás ez a sztori. Nincs akcentusuk. És egyszercsak megjelent a városban négy srác, akiket senki sem ismert, hirtelen gondoltak egyet, és alapítottak egy zenekart és befutottak.

- Ennyit tesz egy jó menedzser. Epstein nélkül szerintem a Silver is szépen megmaradt volna tucat vidéki zenekarnak. De az a pali az kihozta belőlük a csodát.

- Lehet. de akkor is furcsa. Epsteint ismertem egyébként régebbről, a lemezboltból. Tök szürke figurának tűnt.

- A látszat csal. Ha nincs ez a szürke figura, a világ szegényebb lenne az egyik legjobb zenekarával. Mi lett a zenésztársaiddal?

- Stuart meghalt agyrákban szegény. Pete áruházi eladó lett, tökre abbahagyta a zenélést. Mondjuk nem is volt sok érzéke hozzá, szóval nem vesztett sokat a világ vele. George, a gitárosunk hangszerboltot nyitott, Paul meg befutott zenész lett, ő játszik a Wingsben.

- Nemár basszus, te együtt játszottál Paul McCartney-val?

- Bezony. Istenem, de sokat veszekedtünk. - mosolyodott el John, majd kisvártatva hozzátette - gyerekkori haverok voltunk.

- Szerintem ő nagyon jó. Nem az én zeném teljesen, amit csinálnak, de nagyon muzikális, az biztos.

Ismét egy kis csönd következett. John egyre szimpatikusabbnak találta a másikat, úgyhogy ismét megszólalt.

- Na és te megélsz majd ebből a Majestyt utánzó zenekarból?

- Kétlem. Inkább viszi a pénzt. A fellépőruhák, utazás, szállás... tudod hogy megy ez.

- Jaja. És miből élsz egyébként?

- A Heathrow-n vagyok, csomagokat pakolok. Teljesen tisztességes munka, mielőtt lefitymálnád.

- Nem állt szándékomban. Ugyanabban a cipőben járunk. Két színpadfüggő pojáca, aki mások levetett gönceiből akarja a maradék dicsfényt kifacsarni. Fogadok nem erről álmodtál, amikor elkezdtél zenélni.

- Mit tagadjam. Tisztában vagyok vele, hogy ez a Queen, ahova talán most bekerülök, egy zsákutca. A rock halott. Most mindenki punkot, vagy diszkót hallgat.

- Jaja. Ezt a punkot mondjuk nem értem. Úgyanazt csinálják mint mi a hatvanas években, csak hangosabban, bunkóbban, és szarabbul. Hogy lett ebből mégis siker?

- Fogalmam sincs.

Ekkor nyílt a fülke ajtaja, és belépett a kalauz.

- A jegyeket kérem.

John idegesen matatni kezdett a táskájában, míg Farroukh átnyújtotta a jegyét. A fekete öltönyös férfi előhúzta a tárcájából a sajátját, és odaadta a kalauznak kezelésre. Eközben nagy nehezen John is megtalálta az övét, és felmutatta.

- Adja oda kérem! - szólt a kalauz.

John vonakodva átadta a jegyet.

- Kérhetném a kedvezményes utazásra jogosító igazolványát uram? - nézett rá felvont szemöldökkel a kalauz.

- Sajnos otthon felejtettem.

- Akkor kénytelen leszek megbüntetni.

- De hát látja rajtam, hogy gyengénlátó vagyok.

- Millió embernek van szemüvege, mégsem kapnak kedvezményt a vonaton. Kérem adja oda az igazolványát.

- Panaszt fogok tenni a főnökénél.

- Ó én nagyon szívesen elkísérem a főnökömhöz. Akar velem jönni?

- Köszönöm, inkább egyedül intézném.

- Akkor az igazolványát, ha kérhetném.

- Sajnos azt is otthon felejtettem.

- Nézze miszter...

- Lennon. - segítette ki John.

- Mr. Lennon - nyugtázta a kalauz. - Pontosan tudja, hogy igazolás nélkül nem lehet kedvezményesen utazni. Maga mégis megpróbálta.

- Nem tudtam.

- Az nem mentesíti. Ki kell zárjam az utazásból.

- Nézze, nem lehetne ezt valahogy elintézni? Kifizetem a különbözetet.

- Pótjegyet vehet. Teljes árút.

- Ne már.

- De bizony.

- És akkor mi lesz a félárú jegyemmel?

- Az nem érvényes.

- És ezt nem tudnánk megoldani egymás között?

- Rossz helyen próbálkozik Mr. Lennon. - válaszolt a kalauz, majd kisvártatva hozzátette. - Tizennégy font lesz.

A kalauz hajthatatlannak tűnt úgyhogy John elkezdte túrni a zsebeit, pénz után kutatva. Számolgatta az érméket, majd Farroukhoz fordult.

- Nem tudnál kisegíteni három font húsz pennyvel?

Farroukh elfintorodott, de aztán kotorászni kezdett a táskájában. Kisvártatva előhúzott egy ötfontost.

- Hogy fogod megadni?

- Este eljössz a koncertre, s kifizetlek a gázsiból. - szólt John, és odaadta a pénzt a kalauznak, aki cserébe átnyújtotta neki a pótjegyet, meg a visszajárót, majd távozott.

- Eléggé képben vagyok a tribute zenekrok gázsijait illetően.

- De komolyan. Gyere el, meglátod jó lesz. Én fizetem az italod.

- Meglátom. Nem ígérek semmit.

A kalauz a szeme sarkából látta, hogy a fekete öltönyös pasas kilép az iménti balhés utas fülkéjéből, majd a vécé felé megy. Nem is figyelt volna fel a dologra, ha nem történik az a különös villanás előtte ugyanabból az irányból. A biztonság kedvéért bepillantott a fülkébe, a pakisztánit és a szemüveges férfit is alvás közben találta. Megvonta a vállát. Még csak az elején tartott a kocsinak, van jobb dolga is, minthogy ezzel a két jómadárral foglalkozzon.

Kétszázhuszonhét évvel és tizenöt nappal később...

A kövér férfi hologramja teljesen váratlanul jelent meg a Londoni Smith Avenue 5 földszinti lakásának nappalijában, Lucy kishíján el is harapta a nyelvét reggeli közben.

- Bocsánat Lucy, hogy zavarom, de negyedóra múlva találkozom Mr. Fiji-vel egy bizonyos ügy miatt. Tudja milyen, biztos vagyok benne, hogy rá fog kérdezni a Tálentum II projektre is.

- Semmi baj Robert, csak éppen reggelizek, és kicsit meglepett.

- Mégegyszer ne haragudjon, de zanzásítva össze tudná foglalni, hogy hol tartanak most?

- Őőőőő...izé... Rendben. Nézzük csak.... szóval a Tálentum II nem igazolta vissza Tálentum I következtetéseit, miszerint a sikerhez a kiemelkedő tehetség is elegendő, mint azt Paul McCartney példája mutatja, aki a behelyettesítési eljárásunk ellenére sikeres zenésszé vált, noha a Beatles eredeti idővonalon elért sikereit nem sikerült elérnie. A Tálentum II projekt kapcsán Mercury nyomonkövetése során megállapítottuk, hogy behelyettesítés utáni életében semmilyen zenei sikerben nem volt része, noha a képességei messzemenőleg alkalmassá tették volna erre. Mindazonáltal a rendelkezésünkre álló adatok alapján nem nevezhetjük boldogtalannak az életét, és a siker hiányán túl a másik jelentős eltérés, hogy ezen az idővonalon gyermeke is született, aki viszont határozottan befutott zenész lett a kilencvenes évek britpop zenei irányzatában a Blur együttes énekeseként. Az, hogy elégedettek voltak az életükkel, a projektben vizsgált valamennyi megfigyelt zenészre igaz volt, kivéve ugye Lennont, aki 1980 decemberében öngyilkos lett.

Érdekes adalék az amit Smith ügynök említett meg a jelentésében, hogy Mercury zenésztársa, Brian May igen jelentős felfedezéseket tett a kozmológia területén, többek között a távoli égitestek távolságának meghatározását illetően. Ez valamilyen szinten rímel a Silver Four project során McCartney-vel kapcsolatos tapasztalatokra. Lehetségesnek tartom, hogy a Tálentum II projektben nem a megfelelő személyre fókuszáltunk.

Nagyon fontosnak tartom azt a részletet, amire Smith külön felhívta a figyelmemet, és ezt most az ön figyelmébe is szeretném ajánlani. Szóval Smith beszámolt róla, hogy Mercury követése során egy alkalommal tanúja volt Mercury és John Lennon találkozásának, aminek során szerinte kis híján dekonspirálódott az idővonal, de szerencsére időben közbelépett. Tény, hogy a jövőben a hasonló projekteknél nagyobb óvatossággal kell eljárnunk a helyettesítők előtörténetének kidolgozásában. Lennon határozottan ráérzett, és logikai úton is kikövetkeztette, hogy valami nem stimmel a Silver Four sztorival. Smith azt is megjegyzi, hogy Mercurynál is komoly érzelmi impulzusok jelentek meg, amikor Lennon arra utalt, hogy olyan érzése van, mintha ellopták volna a karrierjét. Egyenlőre ennyit tudok mondani, a részletes jelentés két hét múlva várható.

- Köszönöm, ennyi elég is lesz Lucy. Folytassa a reggelijét, és mégegyszer elnézést, hogy zavartam.

A szerző megjegyzése 2019.07.15.-én: Meglepő módon a fent leírt novella alapötlete visszaköszön a most június végén bemutatott Yesterday című filmben, amit Danny Boyle rendezett. Érdekes...