...egy szubjektív beszámolót osztok meg az olvasóimmal a tegnapi 35 éves jubileumi Pokolgép koncertről.

Először is le szeretném szögezni, hogy ez az írás minden valószínűség szerint jópár embert sérteni fog. Nem kívánok finomkodni, ami jó, és ami rossz, azt megírom őszintén. A személyes hangvétel meg ennek a blognak a sajátja, szóval ahogy a szoftverfejlesztők szokták mondani, ez nem hiba, hanem fícsör. :-)

A kapcsolatom a Pokolgéppel a gimnáziumi éveimre nyúlik vissza. Kaposváron, a nyolcvanas években hallottam először róluk. Bár rockernek tartottam magam, és az újhullám miatt azok az évek elég szűkösek voltak számunkra zeneileg, nem voltam Pokolgép rajongó. Én akkoriban Lordos voltam, a Pokolgépet túl keménynek tartottam. Aztán ahogy idősödtem, és változott a zenei ízlésem, a Lordot kezdtem cikinek érezni a szövegeik miatt, a Pokolgépet meg egyre jobban megszerettem. A haveri köröm tele volt műbőrdzsekis, bulik előtt Hubertussal alapozó, szakközepes és szakmunkásképzős srácokkal. Nálunk akkor Kaposváron az volt a felállás, hogy az ipari sulikba járó fiatalság metálos volt, a gimis meg főleg popper. Namost én gimibe jártam de a popperségből nagyon kilógtam, a metálosok közé meg nem tartoztam. (A gimik előnyére kell mondjam, hogy oda legalább jártak lányok.) Ami a metálosokat illeti, tök egyértelmű volt, hogy ők a csövesek utódai. Sokuknak volt zűrös családi háttere, és semmi meglepő nincs abban, hogy Pokolgép rajongók lettek, hiszen a Pokolgép két olyan dalt is letett az asztalra, amelyik ennek a nemzedéknek a himnuszává vált. Ez a két dal a "Mindhalálig Rock'n'Roll", és a bejegyzésem címében hivatkozott "Ítélet helyett". Pontosabb képet egy szociológus sem tudott volna festeni erről a generációról, mint ezek a számok. Mindkettő szövegével nagyon könnyű volt akkoriban azonosulni. Az együttes ezzel be is írta magát a rocktörténelembe, és ugyanolyan remekül megtalálta a maga közönségét, mint pár évvel korábban a Piramis, vagy a Beatrice.

Bár nem voltam nagy koncertre járó akkoriban, de 90-ben mégis eljutottam egy bulijukra a Pecsába. Örök emlék marad, remek formában voltak akkor, és hihetetlen hangulatot csináltak. Számomra a Pokolgép egyik titka az volt, hogy az egész ténykedésüket átszőtte valamiféle fekete humor, Mivel sosem vették magukat száz százalékig komolyan, ezért gond nélkül toltak olyan blőd marhaságokat, mint az  "Az a szép, az a szép, akinek a Pokolgép" vagy az "Éjféli harang", amit minden magára valamit adó rocker kívülről tud, és amin összekacsintva röhögünk egymás között, különösen annál a rendkívül plasztikus sornál, hogy a "sánta kántor menekült". 

Nem csoda hát, hogy felfokozott várakozással tekintettem erre a pénteki koncertre.

Egy kisebb malőr miatt az Ómenről lemaradtunk. Mindössze két nótát sikerült elcsípni, és azok rendben voltak, de így róluk nem sokat írhatok.

Az Aréna küzdőtere jó kétharmadáig megtelt, az ülőhelyeken elég kevesen voltak. Hiába no, a metálosok nem ücsörgős emberek. Utoljára egy éve, Tankcsapdán voltam itt, akkor a színpadot középre tették, most viszont a terem egyik végében helyezkedett el. Ami már az Ómennél is elsőre lejött, sokkal jobb volt a hangminőség, mint a Tankcsapdán, mindent tökéletesen lehetett hallani, iszonyat jól szóltak a gitárok, a dob, az ének, a basszus. Ez bizony nemzetközi minőség volt, egy nagy pirospontot kéretik beírni a hangosításra.

Az együttes jelenlegi felállása kezdett, a koncert első felében ők játszottak. Mivel az utolsó koncertélményem a Géppel még a régi legénységgel volt, ezért arra számítottam, hogy ez most valami lightos verzió lesz, hiszen egyedül Kukovecz Gábor maradt meg a régiek közül, és ő akkoriban ritmusgitáros volt inkább.  Namost ehhez képest rögtön az első számnál tudtam, hogy nem lesz hiányérzetem. Egy ereje teljében levő, láthatóan nagy örömmel zenélő, professzionális színvonalon játszó klasszikus metálegyüttest láttam. Kukovecz összerakta a műfaj legjobb hazai zenekarát. Minden klappolt. Három dolgot emelnék ki.

- Tóth Attila énekes a lehető legklasszabb dolog, ami a Pokolgéppel történhetett. Leesett az állam, hogy milyen könnyedén, minden erőlködés nélkül hozta az összes stíluselemet. Ezen a Rob Halford féle vonalon szerintem messze kiemelkedik a magyar, de akár az európai mezőnyből is, mindent tud, amit itt tudni kell. A magas cé úgy hasogat ahogy kell, a sikítások, az oktávváltások, kijött minden, ahogy az annak a rendje. És közben mint frontember is elsőrangú, folyamatos mozgásban volt, remek interakcióban a közönséggel. Mindenkinek ajánlom, menjen el megnézni őt élőben, érdemes. Pedig nem egy fiatalemberről beszélünk, bár harmincasnak néz ki, de igazából negyvenhét éves, tehát korombeli.

- Kukovecznek a kisujjában van minden, amit a metálgitározásról tudni kell. A tapping, az arpeggiók, a triolák, üveghangok, a reszelés, minden. Amit Nagyfi Laci tudott annak idején, azt Kukovecz mind megtanulta. Már nem a fekete Flying V-n játszik, hanem egy Floyd Rose-os Les Paulon. Nehéz lehet, mint az állat, meg is görnyed alatta, de eszetlen jól megszólal. Azért le a kalappal Gabi előtt, három órán keresztül tolta a világ egyik legnehezebb gitárjával 59 évesen... és közben hibátlanul játszott.

- Nagyon jó a másik gitáros srác Z. Kiss Zalán, de ami a még fontosabb, elképesztő feszes összhangban van Kukoveczel. A Judas Priest híres gitárpárosa, KK Downing és Glenn Tipton voltak ennyire egy hullámhosszon, mint ők. Látható élvezettel egészítették ki egymás játékát.

Ami gyenge pont volt, az az, hogy az új számok sajnos nem érik el a klasszikus nóták színvonalát, Se szövegben, se dallamszerkezetben nincs meg az az ív és az a mojó, ami a régebbi dalokat annyira kiemelte a mezőnyből. Szóval a kreativitás - ahogy a régóta létező zenekaroknál törvényszerű - náluk is visszaesett. Játszottak jópár régi dalt is, és ott mutatkozott meg igazán, hogy mennyire jó csapat ez.

Eljött a félidő, és egy szám erejéig Rudán Joe váltotta Tóth Attilát. Megvallom őszintén, nekem a Rudános korszak nem igazán a szívem csücske. Kalapács hangját nagyon szerettem, és ehhez képest Rudáné számomra visszalépés volt. Tóth Attiláéhoz képest is visszalépés, de önmagához képest meg fejlődés. Rudán ezúttal remek formában volt, sokkal meggyőzőbb, mint lemezen, vagy youtube-os koncertfelvételeken. És bizony most simán tudta azokat a sikításokat, amiket korábban csak kierőlködött, és amelyek a Pokolgép esetében kötelező elemek.

Ami viszont nagyon fura volt, Kukovecz a felkonferálása közben megjegyezte, hogy bizony már nem barátok. Ezt ott akkor nem is nagyon tudtam hova tenni, de a későbbiek fényében már tényleg nem volt meglepő. Gabi nem volt jó hangulatban, és ennek megvolt az oka. A magam részéről nem örültem ennek a megjegyzésnek, elvégre ünnepelni jöttünk.

Rudán után jött egy kis átszerelés, aztán  Kukovecz, mint afféle ceremóniamester, bejelentette a következő szakaszt, a régi tagok szereplésével. Ehhez annyit tennék hozzá, hogy igen, tudjuk, ő a zenekarvezető, ő tartja kézben a szálakat, de ez a konferálás a koncert első felében Attilának jobban állt volna, elvégre ő a frontember. És tudná is csinálni, amikor néha ő konferált, azt tök jól nyomta. Annó a régi időkben sem Gabi, hanem Kalapács konferált, és ez adta is magát, így volt jó.

Szóval jött Kukovecz, és szép sorban bemutatta az egyenként feljövő tagokat, először Tarca Lacit, majd Pazdera Gyurit, aztán Nagyfi Lacit, és végül Kalapácsot.

Ez okozta az első döbbenetet. Józsi brutálisan meghízott, a Kalács becenév tökéletes összhangba került az arcával. És egyből demonstrálta is, hogy mi ennek az oka. Egy söröskrigli volt a kezében.

Én nem vagyok sznob, egy söröskorsó az énekes kezében simán belefér egy klubban, ahol családias a hangulat. Az Arénában, többezer ember előtt, egy jubileumi koncerten viszont nem. Ez nem egy hakni az Iszapszentkukaci falunapon, hanem egy stadionkoncert. Profik nem csinálnak ilyet. Sajnos ez a gondolat még többször felmerült bennem a hátralevő másfél óra közben. És azt gyanítom, Kukovecz is azért volt ilyen kötekedő, mert míg ő beletett apait-anyait, és feltehetőleg a szervezés is az ő vállán nyugodott, addig a többiek beleszartak. Tudom milyen érzés ez, amikor még zenéltem, én is átéltem párszor.

Szóval belekezdtek. Ha nem a mai Pokolgép játszik először, hanem csak az emlékeimre hagyatkozom, sajnos akkor is egyből észreveszem, hogy Kalács hangja nyugdíjba ment. Nagyon szomorú ezt leírni, mert ha a koncert előtt kérdezel, akkor azt mondom, hogy az egyik, de lehet hogy a legjobb férfiénekes az országban. Ez a kijelentés sajnos mára a múlté. A magasakat a legtöbbször ki se énekelte, inkább lement egy oktávval, vagy legalább egy terccel. A másodiknak elhangzó "Újra megszületnék" refrénjére ezért aztán szinte rá se ismertem, mert egyszerűen nem úgy énekelte, ahogy az eredetileg szólt, hanem megúszósan, letekerve. És ami még rosszabb, a szóló után rosszul lépett be. Össze is néztünk a haverral, nem részeg véletlenül egy kicsit az énekes? Ez aztán Kukovecznél is kivágta a biztosítékot, és egy elég kemény beszólást engedett meg Kalapács irányába. Felizzott a levegő a színpadon, szó szót követett, de végül realizálták, hogy ennyi ember előtt nem szabad veszekedni, és valahogy kijöttek a szituációból. Eközben a többiek némán álltak. Ami sajnos az egész koncertre jellemző volt. Nem láttam azt a lelkesedést, ami az első legénységből áradt, Nagyfi teljesen elszigetelve álldogált a baloldalon, Pazdera középen Kalapáccsal, jobboldalon meg Kukovecz. Egy összenézés nem volt, egy egymásra mosolygás sem, valahogy az jött le a színpadról, hogy azon izgul mindegyik, hogy valahogy megússzák botrány nélkül ezt az egészet. Semmi öröm sem volt a játékukban. Nagyfi annak idején sokat szólózott, most csak tologatta a kvinteket magába mélyedve, és néha sajnos még azokat se találta el. Ugyanaz az Explorer volt a kezében, mint régen, és kivarratta a karjait is, de nagyon nem nézett ki jól, nem volt formában. Láthatóan nem élvezte az egészet.  Kész szerencse, hogy Kukovecz tudott minden szólót, tartok tőle, ez most Nagyfinak nem jött volna össze. Szerintem a kevesebb sértettség, és több közös próba segített volna. Elvégre ezek az ő számai is.

A ritmusszekció szerencsére jól teljesített, Pazdera nagyon megöregedett, és meg is kopaszodott, de ugyanazzal a precizitással játszott, mint régen, a játékán nem fogott az idő. Tarca Laci előtt meg megemelem a kalapomat. Hibátlan dobolást produkált úgy, hogy nem zenél már hosszú évek óta. A bulit ők ketten és Kukovecz tartották életben, miközben Nagyfi alibizett, Kalapács pedig küzdött a hangokkal, mint disznó a jégen, és sajnos folyamatosan vesztésre állt. A sikolyokból rikácsolás lett, a magasak nem mentek, néha csak motyogott valamit, alig mozgott, ezen az estén ő nyújtotta a leggyengébb énekesi teljesítményt. Teljesen a megúszásra játszott, folyamatosan a közönséget énekeltette, illetve Rudánt konkrétan meg is kérte, hogy egy számmal többre maradjon, ahol aztán Joe ki is segítette rendesen, mert neki szerencsére nagyon rendben volt a hangja. Sok volt a szövegelés is, és ez elég dühítő volt annak fényében, hogy 11 előtt be kellett fejezniük. Ezt Kukovecz többször is elmondta, mivel az Aréna bérleti díja időtúllépés esetén horribilis percdíjakat jelent.

A mélypontot mégsem az egymást látványosan utáló régi tagok szereplése jelentette. Ez akkor jött el, amikor Nagy Feró jelent meg a színpadon.

Értem én, hogy ő az ügyeletes jófej már lassan negyven éve, és hogy sokat segített a Gépnek. De amikor nekiállt nosztalgiázni hosszú perceken keresztül, azzal rendesen kiakasztott. Teljesen olyan volt, mint amikor a nagyapó mesél az unokáinak. Egy újságcikkben szívesen elolvasom a sztorikat, de ide most zenét hallgatni jöttünk, nem esti mesét. Bár igazság szerint még mindig jobb volt amikor sztorizgatott, mint amikor énekelt. Basszus, komolyan mondom, mintha Uhrin Benedeket hallgattuk volna. Ferónak már totál semmi hangja sincs, illetve valami vénemberes nyekergés jön csak ki belőle, és az is hamis, mint az állat. Iszonyat kínos volt hallgatni, ráadásul pont az egyik kedvenc számomat, a bejegyzésem címadóját, az Ítélet helyett-et tette tönkre ezzel a brekegéssel. Alig vártam, hogy végre elhúzzon, szerencsére sietett Erdélybe, úgyhogy nem sokáig borzolta az idegeimet. Nem öröm ezt kimondani, de megteszem. A király meztelen, Ferót, mint énekest, mostmár nagyon el kéne felejteni. 

Vendégként Paksi Endre is részt vett a koncerten. Endrét könnyű szeretni, csak nem szabad komolyan venni, pont elég, hogy ő mennyire komolyan veszi magát.. Énekesként szerencsére ismeri a korlátait. Van neki egy saját stílusa, ami persze messze nem támaszt akkora követelményeket, mint az énekesi poszt a Pokolgépben, viszont ezen belül magabiztosan mozog. Becsülettel elénekelt két nótát, és bár finoman szólva nem pörögte túl a dolgot, de ezzel a testsúllyal ez érthető. Nem mai gyerek már ő sem. Én meg örülök, hogy ilyen jóban van a zenekarral. Annak idején az Ossián és a Pokolgép vetélytársak voltak, ment az üzengetés meg minden, de jó látni, hogy ez a két zenekar, amely megalapozta a magyar heavy metált, mára ilyen jó viszonyba került egymással.

A koncertet természetesen a Mindhalálig Rock'n'roll-al zárták. Előtte Kukovecz bemutatott mindenkit, sajnos elég kínos volt, hogy az egyik zenésztársának nem jutott eszébe a neve. És Tóth Attilát ki is hagyta, pedig ha valaki, akkor pont Attila volt az, aki nagyon rászolgált a megbecsülésre a teljesítménye alapján.

A régi tagok nyilatkozata alapján ez volt az utolsó alkalom, hogy együtt lépnek a színpadra. Látva a feszültséget ami közöttük van, ezen nincs mit csodálkozni. Ez a produkció olyan volt, mint a keserű méz, számos felemelő pillanatot élhettünk át, de látni Kalapács és Nagyfi leépülését, és azt, hogy a régi tagok mennyire látványosan utálják egymást, egyértelművé teszi, ez a jó döntés. Kétségbeesni nem kell, az új felállás nagyon jó, szóval aki szeretné a dalokat klassz minőségben élőben meghallgatni, az decemberben a Barba Negrában megteheti. Valószínűleg jobb hangulatban fog koncert után hazamenni, mint én most.