Mivel édesanyám Kaposváron él, viszonylag gyakran utazom le Budapestről autóval hozzá. Erre a legpraktikusabb útvonal ugyebár az, hogy az M7-es autópályán lemegyünk a Balatonig, onnan pedig veszünk egy balost Kaposvár felé. Ezt több helyen is meg lehet tenni, a választás pedig az útminőség iránti elvárások és az utazási idő kompromisszuma. Én speciel Kőröshegynél kanyarodok le, és egy nagyon szép, kisforgalmú, ugyanakkor módfelett kanyargós és emelkedőkkel teli úton megyek, Igalon keresztül. 

Az utóbbi városka - nemrég emelték városi rangra ezt a párezres lélekszámú települést - elsősorban a termálfürdőjéről híres, ami egy völgyben lapul, és az egyik személyes kedvencem a melegvízű fürdők népes mezőnyében. 

Namost, ahogy az ember a Balaton felől közeledik Igal felé, Bonnyapusztánál elér a Koppány völgyébe. Ez az a patak, amiről Törökkoppány a nevét kapta, a Fekete István rajongóknak pedig most rögtön beugrik a Koppányi Aga testamentuma című regény. Ahogy átkelünk a patak felett, egy nagyon komoly emelkedő áll előttünk, a szintemelkedés a kétszáz métert kóstolgatja, kb. két kilométer hosszan, s egy domb oldalában vezet az út egyenesen az Igali tetőig. Egyetemista koromban egyszer kipipáltam biciklivel,  de úgy megreccsentem tőle, hogy Igalban meg kellett állnom pihenni. Balra a völgy túloldalán egy hosszan elnyúló dombhátat látni, ami két helyen meg van törve, láthatóan emberi beavatkozás vágta át a nyerget ezeken a helyeken. Ez felkeltette az érdeklődésemet úgy jó tizenöt éve, és egy alkalommal bejártam a dombot, de csak annyit állapítottam meg, hogy az átvágások tényleg emberi munka eredményei. Később aztán olvastam róla, hogy egy kora középkori, valószínűleg az avarok idejéből való földvár tetején barangoltam. amit a környékbeliek Pogányvárnak hívnak. Nekem ebből annyi  jött le, hogy a dombtető oldalai elég meredekre vannak lefaragva, bár ez a növényzet miatt nehezen érzékelhető. Emlékszem, a bejárás közben egy vaddisznó csordába is beleütköztem, szerencsére nem voltak támadó kedvükben,

De nagyon elkalandoztam, térjünk vissza az útra. Szóval édesapám mutatta meg annó a trükköt. Ha az ember jól játszik a sebességgel, akkor az emelkedő után, az Igali tetőtől kezdve mintegy 8 kilométer hosszan az Igal másik végén található település végét jelző tábláig el lehet gurulni a kocsival üresben, és a motort akár le is lehet állítani. Ez azért nem olyan könnyű, mint az első olvasásra látszik, ugyanis az út elején egy hosszú egyenes lejtőn az autó igen felgyorsul, de aztán Igalt elérve le kell lassítani, mert ugye településen haladunk keresztül. A városka közepén viszont van egy kisebb emelkedő, amit lendületből  csak akkor lehet venni üresben, ha ötvennél egy kicsit többel megyünk, de azért trafipax határon belül. Az is kell hozzá, hogy ne menjen előttünk egy lassabb jármű, amit ki kell kerülni, mert egyrészt ezzel vesztünk a sebességből, másrészt üresjáratban előzni azért nem egy különösebben bölcs ötlet, ha nem látható be az előttünk levő útszakasz. Márpedig az út a településen belül kanyarodik.

A kis emelkedő tetején sokszor annyira lelassul az autó, hogy a mögöttünk jövők utolérnek, és idegesek lesznek, hogy miért tötymörgünk. Innen kezdve megint lejtőn vagyunk, de ez olyan enyhe, hogy az autó az ötven kilométer órát is alig képes elérni a főutca végén levő kanyarig. Oda viszont ez az ötven kilométer is sok, mert kicsi a fordulás íve.  Itt nyugodtan lassíthatunk, mert innen kezdve a lejtő meredekké válik, és egy völgyet átszelve gyorsan elérjük a mezőgazdasági állomás bejáratát, ahol a város végét jelző tábla van. Mivel a tábla után egy meredek emelkedő van, itt már egyből sebességbe kell rakni az autót, és lehet tépni tovább Ráksi irányába.

Miután édesapám meghalt, ennek az útszakasznak a tőle tanult teljesítését az emléke előtt tisztelegve elneveztem Vörös Ferenc emlékfutamnak, úgyhogy kedves Vándor, ha erre jársz, jusson eszedbe, az emelkedő után az autód tedd üresbe. :-)

Jó utat kívánok!