A képen Bono, a U2 énekese teázgat Medvegyev orosz elnökkel. Legalábbis az index így aposztrofálta a fotó tartalmát.

Nekem speciel sokkal inkább úgy tűnik, hogy két amatőr szinész próbálja eljátszani a Macskafogóból Herr Teufel és kedvenc beosztottja Safranek egyik beszélgetését. Medvegyev a képen tökéletesen hozza a dúsgazdag maffiózót. Napszemüvege megközelíthetetlenséget sugároz, a kéztartása pedig elárulja, hogy rettentően magabiztos, és valamit úgy magyaráz a megtiszteltetéstől szinte ponttá zsugorodni akaró Bonónak, hogy teljesen tisztában van önnön fennsőbbrendűségével.

De ezen a képen nyilvánvalóan nem Medvegyev az érdekes, ő ugyanis pontosan azt hozza, amit elvárunk tőle. Medvegyev egy teljesen szokásos mutyipolitikus, aki Putyin farvizén most speciel a világ legnagyobb országának elnöke lett. Mindezt magától értetődő természetességgel fogadja, hiszen hisz saját magában. Mindig ott volt a megfelelő helyen, a megfelelő pillanatban, s ezért az elért sikereit - bár látszólag Putyin bábja - elsősorban magának köszönheti. Medvegyev figurája teljesen szokványos az Oroszországban. Olyan keleti kényúr ő, aki a felszínen nyugati playboynak szeret látszani, de elég csak egy kicsit megkapargatni a felszínt, rögtön kiderül, hogy belül egy bojár lakozik, aki a szervilizmusban hisz mindenekfölött - bárhol is helyezkedjen el a hatalom ranglétráján.

Mondom, a képen nem Medvegyev az érdekes, hanem Bono. Ez a kép jól példázza, hogyan törik be egy ember az évek során akkor is, ha erre nincs is kényszer. Bono gazdag és sikeres. Önálló véleménye van. Imádják a nők. Nem egy tipikus botrányhős, ezért a bulvárlapok is relatíve békénhagyják. Mindehhez társul, hogy mélyről érkezett, és nem a kapcsolatainak, alkuinak, gátlástalanságának köszönheti azt amit elért, hanem a zenei tehetségének. Jó szövegei vannak, jól énekel. Ha a fotón látható két embert mérlegre teszzük, egyértelműen Bono az, aki értékesebb.

A fotó még sem ezt sugallja. A fotó egy pompától elámult prolit mutat, aki - bár jóval magasabb - de igyekszik minél kisebbre összekucorodni egy maffiafőnök jelenlétében.

A maffiafőnök szeret színészkedni. Igaz, hogy egy ripacs, de a nép így is szereti. A maffiafőnök most azt játssza, hogy ő egy rocker. Aki rockerekkel barátkozik. Nem mintha bárki is komolyan venné ez esetben a barátkozás szót. A maffiafőnököknek nincsenek barátai, csak beosztottjai illetve ha épp olyanjuk van, akkor vesznek maguknak kurvákat. Vagy popsztárokat. Vagy - és ez a nagy szégyen - rocksztárokat.

A rockzene úgy indult, mint az establishment ellenesség egyik legfontosabb művészi kifejezése. A punk továbbment ezen az úton, a rockzene viszont - pont az ilyen Bonófélék miatt - sajnos hozzásimult az establishmenthez. Az első nagy pofon az volt, amikor a Beatles elfogadta a lovagi címet. Köztük John Lennon, pedig neki azért volt némi esze és gerince is. Volt egy zenekar akkoriban, amelyik nagyon rászállt a Beatlesre ezért annó. Mára azonban a Rolling Stones tagjai is büszkén viselik a Sir-t a nevük előtt. Mentségükre legyen mondva, hogy legalább nem mindegyik. Néhányuk tényleg tudta, hogy amit csinálnak, az nem összeegyeztethető azzal, hogy belecsapjunk roskatag uralkodók vagy politikusok dohszagú, illetve pénztől elkoszolódott bűzös tenyerébe. Aki az antiestablishmentről énekel, az  ne menjen még csak közelébe se egy politikusnak, nehogy lekapja egy buzgó lesifotós.

A legnagyobb baj ezzel a képpel, hogy az látszik belőle, Bono nem érti mi a baj azzal, hogy ő politikusokkal jópofizik. Pedig két probléma is van. Egyrészt ne keverjük szezont a fazonnal. Medvegyev politikája nem hinném, hogy különösebben egybevág Bonó demokráciáról alkotott nézeteivel, tehát már csak ezért sem kellene vele smúzolni, másrészt egy politikus és egy híres zenész találkozása nem win-win szituáció. Ugyanis Bono rajongói leginkább leszarják hogy Bono találkozik-e Medvegyevvel, ellenben Medvegyev rajongói igenis díjazzák, hogy lám a mi elnökünknek még ez a büszke nyugati "lázadó" is fejet hajt.

Hogy egyik kedvenc blogomat idézzem, rockzenésznek politikusok szekerét tolni, a seggüket nyalni, vagy akárcsak kezetfogni velük nem menő, hanem a rockzene gyökereinek elárulása. Egy rockertől távol kell álljon a szervilizmusnak még a látszata is. Bononak el kéne döntenie, hogy rocker akar lenni, vagy politikus. A kettő egyszerre meglehetősen nevetséges.

Na és a végére egy kis szervilizmus nélküli rockzenei ajánló: