Mióta gyerekeink vannak, anyukám szinte minden este telefonál, hogy meghallgassa, hogyan telt a kicsik napja. Van nekik egy kedvezményes csomagjuk, amivel ingyen, vagy nagyon olcsón hívhatnak este és hétvégén másokat. Így aztán anyám életének jelentős része zajlik telefonon keresztül. Péntek este is hívott, s rögtön éreztem a hangján, hogy valami nincs rendben. Igaz, hogy a többi családtagomnak köszönhetően ez szinte az alapállapot náluk, de tudtam, hogy ezúttal valami nagyon súlyos dolog történt.

Édesapámnak daganatot találtak a gyomrában. Ez elsőre is rettenetesen hangzik, de ez az a fajta hír, amelyik elkezd dolgozni az emberben, és egyre inkább rátelepszik.

A fater már jó ideje betegeskedett, de csak tipikus öregkori nyavajái voltak, amikkel együtt lehet élni. Tavasz óta viszont étvágytalanságról és állandó rossz közérzetről kezdett el beszélni ő, aki sohasem szokott panaszkodni. Elment kivizsgálásra, ahol majdnem egy teljes napot váratták a folyosón, erre aztán annyira felhúzta magát, hogy többre nem ment el. ( Ezúton is szeretnék gratulálni minden idiótának, akik keresztbefeküdt az egészségügyi reformnak.)

Mivel semmilyen gyógyszer sem enyhítette a tüneteket, végül nemrég elhatározta magát egy gyomortükrözésre, ami a múlt héten történt meg, és ekkor találták meg a daganatot a gyomor felső szakaszán, a kisgörbületben, aminek a felső harmadát foglaja el. Magyarán a daganat nagy.

Persze ahogy megtudtam a hírt, rögtön utánnaolvastam a daganatok.hu-n, és elég elkeserítő eredményre jutottam. A faternek jó esetben 9-11 hónapja van hátra. Nem tudom, hogy ő tudja-e, és azt sem tudom, hogy jó lenne-e, ha tudná... Én azt hiszem, a helyében szeretném tudni. Egyrészt ha az ember tudatában van, hogy meg fog halni, akkor nagyon sok dolgot el kell intéznie ahhoz, hogy nyugodtan mehessen el. Másrészt bennem az is felmerülne, hogy számot vessek azzal, mit akartam elérni az életben, és ebből mi valósult meg. S esetleg tenni valamit a mérleg javításáért...

A Fater tartja magát, és úgy tűnik, hogy anyám is túljutott a kezdeti sokkon. Sajnos a hagyományos kezelések nem sok jóval biztatnak, ezért ki fogunk próbálni minden elérhető alternatív gyógymódot.

Nem gondoltam volna, hogy ennyire nehéz lesz szembesülni a gondolattal:  elveszítem az egyik szülőmet. Én voltam a fater kedvence, s tudom hogy engem nagyon szeretett. De életem kicsivel több mint a felét már úgy éltem le, hogy nem élek velük együtt, ami azt is jelentette egyrészt, hogy kevesebb konfliktus volt köztünk, de azt is, hogy lazultak a kötelékek. Mégis, most hogy megtudtam, hogy nagy eséllyel itthagy minket, agyam valamely mély szegletéből érzelmek egész áradata indult meg. Kifejezni igen nehéz, különösen a faterrel szemben, aki szintén nem az az ember aki könnyen megnyílik. Ha itthagy minket, szeretném hogy úgy menjen el, hogy tudja, hiányozni fog, megsíratom.

Jövő héten lemegyek hozzájuk, és viszem a gyerekeket is. Sajnos nem tudhatjuk mikor fordul kritikusra az állapota, ezért igyekszünk kihasználni minden időt. A héten megy CT-re, ami kimutatja majd, hogy van-e áttétje. És nem adjuk fel, szerintem ez nagyon fontos. Bár a legfontosabb meg az, hogy az ember méltósággal haljon meg. Én biztos a családom körében szeretnék majd meghalni, nem pedig egy kórházi mennyezetet bámulva egyedül. Szerintem a fater is így van ezzel.

Titkon mindig abban reménykedtem, hogy majd nagyon öregen a szíve fogja elvinni, hirtelen, akár mérgében, akár boldogságában. Sajnos úgy néz ki, nem ez fog történni.

A történet folytatódik