Már régóta tervezem foglalkozni ezzel a fotóval, mert a maga nemében egy igazi gyöngyszem. Tökéletes leképezése a hazai helyzetnek, és remekül mutatja, a metakommunikáció önkéntelenül is milyen sokat elárul rólunk.

A kép három főszereplője rendkívül szuggesztív kompozícióban helyezkedik el egymáshoz képest. Ha nem ismernénk őket, akkor is kapásból tudnánk neveket társítani  hozzájuk. Az én interpretációmban ez úgy jött le, hogy van a Főnök, van a Szomszéd, és van az Udvaronc. A három közül az Udvaronc a legérdekesebb, de hogy legyen logikusan felépített íve a mai elemzésnek, kezdjük a másik kettővel.

A jelenet dinamikáját egyértelműen a Főnök határozza meg. Ő dominálja a képet, a másik két szereplő csak igazodik hozzá. A Főnököt jómagam is többször elemeztem már, ő ezúttal is azt adja, amit megszoktunk tőle. Kihúzza magát, hogy alacsony termetét ellensúlyozza, és felülről nézhessen a beszélgetőtársaira. Magabiztosan mosolyog, a zakó lazán a vállára vetve. Enyhén hátradől, ezzel kifejez egyfajta "Na mi a szitu csórókáim?" attitűdöt. A Főnök hazai pályán van, teljes biztonságban érzi magát, sugározza magából azt, hogy ez itt most az ő terepe.

A Szomszéd egy érdekes figura. Testtartása éppen csak egy minimálisan görnyedt, annyira, hogy egy hangyabokányi tiszteletet kifejezzen, de - hogy Torrente szavaival éljek - csak semmi buzulás!

A Szomszéd metakommunikációja azt jeleníti meg, hogy ő független. Most éppen a Főnök terepén van, a jó viszonyt fenn akarja tartani, de szó sincs arról, hogy ezért akár egy cseppet is megalázza magát. A Szomszéd bármikor hazamehet a saját portájára, anyagilag nem függ a Főnöktől, és nem is vár tőle semmit. Elismeri a Főnök tekintélyét, de ennek számára nincs kiemelt jelentősége, magát és a Főnököt mellérendelt viszonyban képzeli el, és ezt a laza, nem erőltetett testtartásával, zsebredugott kezével is hangsúlyozza. Azért neveztem el Szomszédnak, mert pont ugyanúgy viselkedik itt, mint amikor a valaki a meccsen összefut a szomszédjával. Semmi hasraesés, semmi áhitat, csak ismerősök üdvözlik egymást, váltanak pár kötetlen szót, aztán megy mindenki a saját dolgára. Abban, hogy ilyen természetesen hozza a figurát, nyilván benne van az is, hogy komolyan veszi a saját rocksztárságát, ami ugye az ellenkultúra egyik manifesztációja, és aminek egyik fő törvénye, hogy NEM ESÜNK HASRA POLITIKUSOK ELŐTT.

Na, és akkor most jöjjön a lényeg, az Udvaronc. Mint írtuk, a jelenetet a Főnök dominálja, a fókuszban mégsem ő van, hanem az Udvaronc. Ő az, akin legelőször megakad a szemünk. Egyszerűen amit csinál, az annyira átütő, hogy szinte lemászik a képről. Kezdjük azzal, hogy bár láthatóan éppen a Szomszéd beszél, az Udvaronc mégsem őrá néz, hanem a Főnökre. Az ő reakcióit lesi, és mivel látja, hogy a Főnök vigyorog, ő is azonnal utánozni kezdi. Ezzel együtt hármójuk közül ő az, aki nem őszinte. És ezt most egy kicsit bővebben is kifejteném.

Udvaroncról történetesen tudjuk, hogy rendkívül nagy előszeretettel fényezi magát. Mivel nem él közöttünk, ő egy igazi Messziről Jött Ember. Persze az internet korában ez a titulus már rég elveszítette értelmét, de Udvaronc ( és a másik két szereplő a képen) még az internet előtt szocializálódott, így ez őt nem zavarja abban, hogy egy kicsit kedvezőbb színben tüntesse fel magát a valóságosnál. A magam részéről még nem láttam vele olyan interjút, ahol tíz másodpercen belül ne kerülne elő, hogy ő mekkora sztárokkal dolgozott együtt. A nevek egyébként már a kilencvenes évek óta mindig ugyanazok. Akad a lemez egy kicsit...

Nincs is ezzel gond, amíg nyilvánvaló, hogy ő igazából egy stúdiós, aki ezen sztárok felvételeit rögzíti. Udvaronc azonban előszeretettel állítja be magát rocksztárnak, miközben az amit zenészként csinált, mindössze egy rövid epizódszerep volt a diszkókorszak puruttyább vonalán.  Persze ettől még belül érezhetné magát annak, de tegyük már fel a kérdést, mi köze van Udvaroncnak a lázadáshoz, az ellenkultúrához, a tekintélyelv elutasításához? Erre még ő maga is csak annyit tudna mondani, hogy az égadta világon semmi.

Magát igazi alfahímként aposztrofálja, ezt igyekszik a bajusszal és a hosszú hajjal is hangsúlyozni. És ez akkora kontrasztban van azzal, amit a képen mutat, hogy nyilvánvaló, ez az ember szerepet játszik - vagyis nem őszinte. Míg a Főnök és a Szomszéd önazonos - magukat adják, Udvaronc - ahogy neve is mutatja - felveszi azt a pózt, amit a környezete - jelen esetben a Főnök - elvár tőle.  

Nézzük meg egy kicsit jobban a képet! Ugye mindenkinek beugrik a főnöke szar poénjain alázatosan nevető kishivatalnok képe? Nekem ez volt az első gondolatom, amikor Udvaroncot megláttam a képen. Egyszerűen zseniális, hogy mennyire jól hozza a figurát. Szemeiben ott a kényszeres megfelelni vágyás, ahogy behúzott nyakkal felfelé néz a Főnökre. A Főnök - bár látszólag tudomást sem vesz Udvaroncról, valójában nagyon is tudatában van annak, hogy Udvaronc a látványos behódolásával teszi teljessé azt a dominanciát, amit ő meg akar jeleníteni.

Persze ne tévesszen meg senkit Udvaronc viselkedése. Mint említettem, ő nem őszinte, szerepet játszik, méghozzá a saját jól felfogott érdekében. Ez az udvaroncság egyik lényege, hogy hajlandó lemenni szolgába, ha jól megfizetik. Bergengóciában egy stúdiót fenntartani nyilván nem olcsó mulatság, pláne ha az Udvaronccal együtt dolgozó világsztárok listája valahogy évtizedek óta csak nem akar bővülni. Hősünknek így hát keresetkiegészítés után kell néznie. Kiöregedett, levitézlett zenészek - ahogy számos hazai példa is mutatja - jövedelempótlásképpen gyakran keresik a kapcsolatot a szintén reflektorfényben játszódó műfaj, a politika irányába. Udvaroncnak ez sikerült Bergengóciában - kapott néhány megbízást pár "Halszagú Magyarország" kaliberű dal megírására. A fő nyelvcsapásirány azonban már a kilencvenes évek óta kies hazánk irányába mutat. Emberünk tipikus példánya a Lelécelt Ámde Nagyhangú Hazafiak népes táborának. A mi félbalkáni politikai állapotaink kiváló terepet nyújtanak a messziről visszajötteknek  egy kis halászatra a zavarosban, és különösen hatásos az, ha a hazatért bárányok pihepuha bundája nemzeti színekre van festve. Ennek a trükknek az összes hazai politikus be szokott dőlni. Udvaronc példájánál maradva, a politikailag eladott művészetnél köztudottan nincsenek minőségi követelmények, így aztán a hakni jövedelmezősége mindenképpen biztosított. Még az is összejöhet, hogy a politikailag verbuválódott nézősereg egyik-másik tagja tényleg elhiszi, hogy egy világsztárt lát a színpadon.  Persze ezzel nem akarom vitatni egy pillanatig sem, hogy Udvaronc kiváló zeneipari szakmunkás. Bizonyára az, remek haknizenész, csak éppen sztárnak nem sztár.

Szóval ami Udvaroncot illeti, ő sikeresen helyezkedett, és ennek meg is lett az eredménye. Koncert a Müpában, átadó ünnepség a Várkert bazárban, állami pénzből vastagon megfizetett népszerűsítő turné Nyugat-Európában... van miért hálásnak lenni. A békés öregkor már biztosítva van, talán egy kicsit még a sztárérzés is megvolt. Bár a címoldalakra nem éppen azzal sikerült bekerülni, hogy milyen fantasztikusan is jó a produkció, de ott voltak a tapsoló emberek, és ott volt a zsíros csekk az öltözőasztalon a koncert végén.

A siker - mint tudjuk - a legjobb adrenalinfröccs. Olyan mint a kábítószer. Udvaronc is függő lett tőle, és tudja, hogy ennek ára van. Azt is tudja, hogy igazán befutni már sosem fog, de amíg a Főnökkel jóban van, addig Magyarországon mindig lesz, aki tapsol neki - mégha nem is okvetlenül a zenének szól a taps.

Szóval a motivációt értjük. Az igazi kérdés az, hogy milyen érzés lehet egy ilyen megalázkodó beszélgetés után felmenni a színpadra, és eljátszani a magabiztos, önerőből csúcsra jutó világsztárt?

Nincs még vége. A szélhámosnak sikerült Kóbor János halálát is felhasználni egy kis hírverésre.