Mint azt az előző posztomban írtam, nagyobbik fiamnál némi gond merült fel az angolórán tapasztalt magatartása körül, s evégett ma már másodszor voltam benn órát látogatni.

Első alkalommal rettenetesen el voltam keseredve, mert a gyerek egész idő alatt a padon feküdt, a tanárral nem kommunikált, az órai munkán nem vett részt, közben pedig egy remek órát tartott a tanár, élmény volt nézni.

A probléma egyik forrása az volt, hogy Máté nem volt hajlandó elülni a leghátsó padból, így teljesen elszigetelődött az osztálytól. Üzletet kötöttünk, egy Minimax magazinért cserébe hajlandó lett angolórákon előreülni.

A többi órán nincs ebből gond, ugyanis folyékonyan olvas, összead, kivon, szoroz, szöveges feladatokat old meg, így a tanítónéni külön feladatokat ad neki, amiket önállóan old meg.

Na szóval amellett, hogy elértem az előreülést nála, esténként angolozni is szoktunk, és a második -mai - óralátogatásomkor már nagy örömmel tapasztaltam, hogy a gyerek aktív, dolgozik, kommunikál, és a jobbak közé tartozik. Remélem a javulás tartós lesz, mindenesetre még bemegyek pár alkalommal, hogy megnézzem, sínen van a dolog.

De most nem Mátéról akarok írni, hanem az osztályáról. Ezúttal ugyanis, látván hogy a gyerek jól teljesít, sokkal nyugodtabb voltam, s bőven jutott időm arra, hogy az osztálytársait is megfigyeljem. A tanárnő egyébként ismét kitűnő órát tartott, remekül kezelte a gyerekeket. Látszik hogy tapasztalt pedagógus. Máté típusú gyerekkel valószínűleg még nem találkozott, ezért nem tudta kezelni, de együtt úgy néz ki sikerül megoldanunk a problémát.

És akkor rá is térnénk a lényegre, az osztály "problémáira". Ezt nem én neveztem így, hanem egy másik apuka. Van egy levelezőlista, amire az összes szülő fel van iratkozva, és az osztályfőnök is. Nagyon praktikus eszköz ez a mai világban. Nos, aznap, amikor először voltam órát látogatni Máténál, este a feleségem szólt, hogy balhé van, egy szülő kiverte a balhét a levelezőlistán. Megnéztem én is, ekkor már jópáran bekapcsolódtak a vitába.

A vita kezdeményezője szerint van három fiú az osztályban, akik bántják a gyerekét, ellopják a ceruzáit, írószereit, megeszik az uzsonnáját. Meg is nevezte őket. Ez előttem is ismert dolog volt, de én nem tettem szóvá, mert bízom abban, hogy az amúgy nagyon kedves és talpraesett osztályfőnök le fogja tudni kezelni a helyzetet. Ez az apuka azonban úgy látszik, kissé idegesebb fajta.

A második levél az egyik megnevezett "rosszgyerek" apukájától jött, aki kapásból visszatámadott, mondván hogy az ő gyereke nem is rossz, és három másik gyereket vádolt azzal, hogy nem lehet miattuk tanulni, és állandóan baj van velük, és különben is kikéri magának.

Erre a többi szülő is aktivizálta magát, és az első apuka pártjára álltak, ők is a legelőször megnevezett három gyereket nevezték meg az osztály fekete bárányainak a gyerekeik beszámolói alapján, és a gyerekek iskolából való eltávolítását követelték.

A helyzet az, hogy Máté is megerősítette P. és a két L olyan rosszak, hogy pár órán lehetetlen tanítani tőlük.

Én először is nagyon örültem, hogy az én gyerekem nincs a rossz gyerekek között. Másodszor elcsodálkoztam azon, hogy a visszatámadó apuka hogy a francba nem ismeri ennyire a gyerekét. Mi pontosan tudtuk, hogy mik a kényes pontok Máténál, és be is jött. Nem úgy mentünk szülői értekezletre, hogy letagadjuk. Ez egy probléma, amit meg kell oldani, és a gyerek érdeke, hogy meg is legyen oldva. Maximálisan együttműködünk a tanárokkal ebben. Az semmit sem old meg, ha kapásból letagadjuk, hogy a gyerek magatartásával gondok lennének. Sőt, ez csak újabb problémákat okoz. A tanár pld. esélyes, hogy máshogy fog ezután a problémás gyerekhez viszonyulni ha a szülővel is csatáznia kell.

A harmadik gondolatom pedig az volt, hogy ahhoz is jó nagy tahónak kell lenni, ha az apuka rögtön ki akarja rúgatni a rossz gyerekeket. Ezt először is az osztályfőnökkel kellett volna megbeszélni, nem egyből az igazgatóval fenyegetőzni. Én is utálom azokat a buzgómócsingokat, akik engem megkerülve egyből a főnökömnél akarnak panaszkodni, ha valami nem úgy történik, ahogy elképzelték.

Na szóval, visszatérve eredeti mondanivalómra, benn csücsültem ugye angolórán, és figyelgettem a gyerekeket.

Az angol csoport felezett osztálylétszámmal működik, és történetesen a három főkolompos közül kettő idejár.

Az rögtön látszott, hogy ők pólusok a közösségben. Mindegyik főkolomp nagyobb a többi gyereknél. Nem bírnak megülni a fenekükön, P-vel többször is előfordult, hogy felkelt a helyéről, és önhatalmúlag kiment a táblához, vagy épp az uzsonnás zacskójához. A másik, a visszatámadós apuka gyermeke pedig mindig minden kérdésre egyedül akart válaszolni, ami nem esett nehezére, lévén az egyik szülője angol. A tanár egész jól kezelte a gyereket, nem engedte, hogy a többieket ne hagyja szóhoz jutni, és állandóan a közösség érdekeinek figyelembevétele felé terelte.

Szerintem simán benn van a pakliban, hogy a két kolomposba egy kicsit több tesztoszteron szorult, és ezért agresszívabbak, ezért kevesebb az önuralmuk.

Nagyon érdekes volt megfigyelni, hogy a külön ültetett rosszcsont mennyire vonzotta a hozzá közel ülők figyelmét. Az egyik kisfiú teljesen a hatása alá került. Az órán semmit se csinált, egyfolytában P-t figyelte, időnként odamászott a földön P mögé, és sutyorgott neki, vagy piszkálta, mikor mi jutott eszébe. Minden eszközzel megpróbálta felhívni magára P figyelmét. A tanárnéni egyáltalán nem érdekelte, ő most azon dolgozott, hogy egy számára erősnek vélt oldalhoz tartozzon. Gyakorlatilag igazodott, a bétahím behódolt az alfahímnek.

Eközben a másik kolompár többször is olyan helyzetbe került remek angoltudása révén, hogy ő választhatta ki, hogy ki jöjjön ki utána a táblához. És ő mindig is az egyértelműen nagyon szép, ámde nem különösebben okos szőke cicamicát választotta, akiről már most látszik, hogy kamaszéveiben ő lesz az osztály szépe. A szerepek látszólag már most le vannak osztva, az alfahím az alfanőstényt választja.

Érdekes, hogy az amerikai tinifilmek sztereotíp szereplői mennyire megtalálhatóak ebben a közösségben. Ebben az osztályban is megvan a szép szőke, a csúnyácskább barátnője, megvan az elkülönülő de okos barna csaj, a bully, agresszív de buta nagydarab menőgyerek, a vonzáskörzetében tartózkodó csatlósa, a fantáziavilágban élő, csendes, elkülönülő fura gyerek, a csibész, a komoly okosfiú, a locsifecsi lánykórus. Nagyon érdekes kis társaság, és igen kíváncsivá tett, hogy ezek a szerepek hogy fognak alakulni a továbbiakban.

Térjünk most egy kicsit ki a rosszcsontokra. Minden iskolában és minden osztályban vannak rosszgyerekek. Ez a szerep automatikusan kialakul. Amikor én voltam gyerek, akkor is voltak zsiványok az osztályban. Nem az a megoldás, hogy kirúgatják őket az iskolából. Az osztályfőnök óráin ezek a rossz gyerekek nem akadályozzák a tanulást, az angoltanárnő is remek órát tartott. Igaz, hogy volt földön mászkálás, de az óra folyását ez nem gátolta, a többi gyerek figyelmét nem vonta el, dolgoztak, és tanultak.

Van Mátééknak egy amerikából importált, angol anyanyelvű tanárja, aki magyarul nem is beszél. Az a feladata, hogy a kiejtést tanítsa a gyerekeknek. Na az ő óráin viszont elszabadul a pokol, a rosszcsontok teljesen átveszik az irányítást. Máté szerint gyakorlatilag nincs tanítás, egy majomcsordává változik az osztály.

Az eddigi kormányok tehetségtelen miniszterei szinte minden eszközt kivettek a pedagógusok kezéből a fegyelmezésre, pedig amúgy sem egyszerű egy harmincfős zsizsikhadat kézben tartani. Akinek van 4-5 évesnél idősebb gyereke és jár vele játszótérre, az tudja ezt. Kanadában ezt úgy oldották meg, hogy vannak segítők az iskolában. Ezek olyan, pedagógiai végzettség nélküli felnőttek, akiknek az a feladatuk, hogy benn legyenek az órán, és segítsék a tanár munkáját. Odafigyeljenek a rosszcsontokra, fegyelmezzenek ha kell, és segítsenek a gyerekeknek, ha az kéri. Ez egy jól bevált szisztéma. A statisztikákban ők nem szoktak egyébiránt szerepelni, ezért van az, hogy a nyugati iskolákban egy tanárra olyan sok gyerek jut. Persze, sok gyerek, csak a tanár mellett még egy-két felnőtt is közreműködik az órán. A tudás a tanártól jön, de a segítő is részt vesz a tanításban.

Őszintén szólva néha nekem is kedvem lett volna felállni, és rendbeszedni a földön mászó gyereket, de erre nem volt felhatalmazásom. Annyit viszont elértem, hogy amikor szúrósan ránéztem, akkor abbahagyta, ugyanis ő nemcsak az egyik főkolomphoz igazodott, hanem meglepő módon hozzám is, sűrűn hátrapillantgatott, hogy éppen figyelem-e.

Ez az igazy reality kérem, nem a ValóVilág a műanyag karaktereivel és műbalhéival.