Volt egy tök jó témám a Gellért tér és a Lánchíd között, és meg is jegyeztem magamban, hogy most ezt majd jól beírom a blogomba, de aztán most meg itt ülök a monitor előtt, és nem jut eszembe. Az viszont most előjött, hogy reggel, amikor a játszótér mellett tekertem el, E.-re gondoltam, akit épp most hagyott el a pasija. E.-t a játszótérről ismerem, nagyon jófej anyuka, két édes kislánnyal, akik a nevüket a Flinstones család hölgytagjairól kapták, amúgy újságíró, ahogy a férje is.

Az ő esete nem egyedülálló, nálunk a játszótéren több az olyan fiatal anyuka, akit otthagyott a férje a gyerekek születése után, mint akit nem. Bár ugyebár közöm nincs hozzá, de véleményem ettől még van. Lényeg, hogy mélységesen megindít ezeknek az anyáknak a sorsa. E.-t úgy hagyta ott a férje, hogy közölte vele, ha szereti, akkor elengedi. Az ipse, aki szintén újságíró, nem tűnik egy brilliáns jellemnek, bár ezen hiányosságát valószínűleg kispályás életművész attitűddel leplezi maga előtt. Merthogy ezt neki szabad, ez  nála benne van a pakliban, mert ő egy életművész, és ezt E. is tudta.

Ebben még sajnos igaza is van, mert E. tényleg tudta, hogy az illető ilyen. És intelligens nő létére beleesett abba a hibába, amibe nagyon sok nő szintén beleesik. Konkrétan arra gondolok, hogy az ideáljaikhoz mennek férjhez azzal a tudatalatti elhatározással, hogy majd jól megváltoztatják őket, és a vonzóan simlis, nagydumájú, kedvesen megbízhatatlan jóképű pasiból majd egy olyat faragnak, aki mindezen tulajdonságoknak pont az ellentéte, de amikor akarjuk akkor bármikor visszaváltozik ilyenné, de csak nekünk.

Ezek a műtétek persze rendre elbuknak, mihelyst a gyerekek megszületnek, és mindkét szülőre rengeteg teher zúdul emiatt, a vonzóan simlisből sunyi lesz, a kedvesen megbízhatatlanból gerinctelen, a nagydumájuból meg hantás, vagyis az addig vonzónak talált tulajdonságok alapvető átértékelődésen mennek keresztül. Welcome into real world baby...

Félreértés ne essék, a pasikat ez nem menti fel. Sőt... Igazából az első döntés a pasié. Ugyanis ott van az a momentum, amikor el kell döntenie azt, hogy megkéri-e a lány kezét, vagy nem. Aki ennek a döntésnek a súlyát nem érzi át, az vagy gyerek, vagy hülye, vagy súlyosan korlátolt egoista.

Itt viszont megint a nőkre kell mutatnom. Ugyanmár drágáim, miért kezdtek ilyen hülyékkel? Mondhatnátok, hogy mert nincs más, de erre viszont az a válasz, hogy ebben az esetben a Ti döntésetek nem az, hogy férjhez mentek-e egy seggfejhez vagy nem, hanem az, hogy az egyedül gyereknevelés jobb-e, vagy az egyedüllét...

No de az elejéhez visszatérve, volt egy ilyen félmondatom, hogy E. pasija nem túlzottan brilliáns jellem, és ezt úgy érzem, hogy ki kell fejtenem egy kicsit bővebben. E. pasija  sematikusan gondolkodik, a család fogalma máig nem szintetizálódott ki az agyában, csak megtanulta másoktól, hogy az kb. milyen lehet. Pedig az önálló családkép csírája már az első gyerek megszületése előtt meg kellett volna jelenjen az agyában, de ott valószínűleg teljesen más gondolatok cikáztak. A család férfiből, nőből, és jó esetben gyerekekből áll. A férfi része a dolognak az nem csak egy farkat jelent meg egy éhes gyomrot, hanem olyat is, aki elmegy, és hazahozza a zsákmányt a barlangba. Meg ott van, amikor pld. erőt kell felmutatni. Meg ott van, amikor kell. Irányít, ha kell, dönt, ha kell. Erről szól a házasság.

De oké, a házasság csak egy mondat meg egy papír, sokaknak ez semmit sem jelent,mert "felvilágosult" elmék. Toleráns ember vagyok, ha nem engem érint, akkor túl tudok lépni ezen. Az emancipáció miatt a nők is másképpen játsszák manapság ezt a játékot. Viszont a gyerekek nem emancipálódtak. Egy apát semmi és senki sem tud pótolni. És onnan kezdve, hogy valakinek gyereke születik, onnan kezdve nincs himihumi, ott már nem csak egy papír és egy ígéret van. Onnan kezdve kőkemény masszív felelősség van, ami alól addig nincs kibúvás, amíg a gyerek fel nem nő.

A magam példáján tudom, hogy a gyerekekre nem lehet jól felkészülni. A születésük akkora fordulat még egy tökátlagos életet folytató férfinak (és nőnek) is, amekkorát el sem tudunk képzelni előtte, és azok a naív képzetek, amelyek arról szólnak, hogy kézenfogva sétálunk velük és beszélgetünk, csak a kávé habos felszíne, tök más ízű, mint maga a kávé....

De a gyerekvállalás az pont olyan, mint egy munka elvállalása. Ha elvállaltam, akkor meg kell csinálnom. Az hogy nehéz, az természetes. Az, hogy sok öröm forrása is, az meg bónusz, aminek örülhetünk, de nem érinti a lényeget. A gyermekvállalás felelősség. És pont erről feledkezett meg E. férje. Mert nem az a kérdés, hogy E. elengedi-e, hanem az, hogy a család elengedi-e. Vagyis a E. és a kislányok is elengedik-e. Itt most lehetne mondani, hogy a gyerekek tuti nem engedik el, de speciel ismerek olyan családot, ahol a gyerekek szívesen elküldenék az apjukat, mert egy erőszakos görény. E.-ék esetében nem erről van szó. E. pasija nem erőszakos görény, csak sunyi, mint ahogy azt korábban is írtam. Sunyi, mert E. pasija E. nyakába akar átrakni a saját döntésének súlyából, lévén, hogy amit a gyerekektől kötelessége lenne megkérdezni, azt egyedül E.-től kérdezi, mert nem bír a gyerekei szemébe nézni. E pasija a szó klasszikus értelmében nem férfi. Amúgy meg az egész egy színjáték, amit a pasi rendezett saját magának, úgy alakítva a történetet, hogy az a gerinctelen dolog, amit csinál, ne tűnjön annak.

Előbb utóbb írok a témáról egy dalt a Dörzs-nek. Elég jó anyag.

A történetben amúgy közben történt egy kis bréking nyúz

Közben eszembe jutott, hogy eredetileg miről akartam írni, mégpedig az "Angyalok és Démonok" című Robert Langdon könyvről, de ez most már holnapra (vagy inkább hétfőre) marad....