A járvány előtt elkezdtem egy mérnök-informatikus képzést az egyik hazai felsőoktatási intézményben. Ha végzek, ez lesz a második diplomám, amit csak azért tartok fontosnak megjegyezni, mert a mai bejegyzés alapvetően egy összehasonlító elemzés akar lenni arról, hogy mennyire más volt egyetemistának lenni húszévesen a 90-es évek első felének képzési rendszerében, és így ötven pluszosan a mai viszonyok között.

Az életkorbeli különbséget külön szeretném kiemelni, mert tapasztalom szerint a legnagyobb különbségek ebből fakadnak. Az első diploma megszerzése idején a vidéki szülői házból frissen csöppentem bele a nagyvárosi létbe, és ez egy erős kulturális sokként hatott rám. Egy csomó dologról nem tudtam, hogy hogyan működik, ráadásul eleinte lakhatási problémáim is voltak, mert a kollégiumi helyzet akkor is pont olyan gyalázatos volt mint ma. Vagy még gyalázatosabb... Csak akkor legalább nem borzolták a kedélyeinket a magyar diákoktól a Fudan egyetemnek átadandó kollégiumi területekről szóló hírekkel. No mindegy, maradjunk a témánál.

Értelemszerűen most nem vagyok kollégista, és nem is nappali tagozatra járok, mert ez munka mellett teljesen reménytelen lenne. Még csak estire sem, ami valójában egy átverés, mert az esti képzés előbb kezdődik, mint a normál munkaidő vége, és az utazással töltött idővel akkor még nem is számoltam. Estire az tud járni, akit a munkahelye támogat ebben. Abban azért nem vagyok biztos, hogy a munkahelyeknek ez annyira megéri, hiszen egy képzett munkavállaló könnyebben tud elhelyezkedni máshol, de ez legyen az ő problémájuk. Engem nem támogatott a munkahelyem, így maradt a távoktatás. 

Az első dolog, amit rögtön érzékeltem, hogy a matek most így másodjára sokkal könnyebben ment. Sőt, odáig eljutottam, hogy megszerettem. Egyrészt a tanárok is jók voltak ebből a tantárgyból - bár ez az ELTE-re is  igaz volt - másrészt a motivációm most egészen más volt. Az ELTE-s képzés idején matekkal kezdtünk, és folyton az volt a problémám, hogy egyszerűen nem értettem, mi a franc haszna van ezeknek a dolgoknak, amiket tanulunk. A tanultak felhasználása csak jóval később következett - elsősorban fizikából. Másrészt középiskolában nagyon gyenge volt a matematika oktatás, és úgy jöttem ki onnan, hogy óriási hiányosságaim voltak bizonyos témakörökben. Elsősorban a valószínűségszámításra gondolok, illetve a másodfokú egyenletekre. Pedig még matekversenyeken is részt vettem...

Akárhogy is, a lényeges változás az volt, hogy a második alkalommal már húszéves programozói gyakorlattal vágtam neki a matek újratanulásának, és számomra is meglepő módon azt vettem észre, hogy értem, miről van szó, mi több, kifejezetten élvezem, hogy a matematika milyen eszközöket ad a kezembe. Így aztán jöttek az ötösök zsinórban. Kivétel a lineáris algebra, ahol ismét át kellett élnem azt, hogy ahány tanár, annyiféle matematika létezik. A műegyetemi oktatóvideóból elsajátított módszeremet a tanárnő nemes egyszerűséggel nem fogadta el. Sebaj, nekem azért ez a tantárgy is kifejezetten tetszett.

A mostani alkalommal már kreditrendszerben tanultunk, de meg kell mondjam, ez nekem nem jelentett semmit. Volt most is egy előírt tanmenet, hogy mikor milyen tantárgyakat kell felvenni, miből van gyakorlati jegy, és miből kell vizsgázni, aztán gyűrtük szépen sorban, ahogy jött. Ami újdonság volt, az az, hogy rengetegszer teszteket írtunk. El kell ismerjem, így sokkal könnyebb átmenni egy vizsgán, mint régen az ELTE-n, ahol mindig szóban kellett felelni. Viszont ezek a tesztek általában a töltelék tárgyaknál voltak a vizsgázás eszközei. Matematikai, programozási és gyakorlati ismereteket igénylő tárgyakból mindig feladatmegoldás volt, és ezt nagyon pozitívan értékeltem az ELTE-s évekhez képest. Az elméletet nem kérték konkrétan számon, tehát beseggeléssel nem lehetett átmenni, viszont a példák megoldása mindig lefedte a teljes tananyagot. Én alapvetően empirisztikus világszemléletű ember vagyok, és így sokkal könnyebb megtanulnom az elméleti összefüggéseket a felhasználásukon keresztül. Ez az ELTE-n egészen másképp volt, kínlódtam is vele rendesen. Egy feladatot jól megoldani kreatív dolog, egy elméletet megtanulni úgy, hogy lóg a levegőben - nos ahhoz elmélyült érdeklődés kell az adott terület iránt, az meg a tantárgyak kis részére lehet csak igaz.

Nagyon kellemes meglepetésként ért, hogy néhány tantárgyból tökéletesen naprakész tudást kaptunk. A legújabb ismeretek is ott voltak a jegyzetben legalább említés szinten. Sokszor az érződött, hogy maga a jegyzet szerzője nemcsak lead egy tananyagot, hanem kifejezetten elkötelezett az adott téma iránt, és ezt meg is próbálja minél jobban átadni. Az ELTE-n ehhez képest viszont az volt sokszor az érzésem, hogy az oktatók üldögélnek a maguk kis elefántcsont tornyában, és kényszerből tanítanak, mert elő van írva. Persze ott is voltak nagyon jó tanáraim, és itt is voltak rosszak, sőt alkalmatlanok is. De ahhoz képest, hogy ez csak egy főiskola, kifejezetten magas szinten leadott tárgyaink is voltak. Megvallom őszintén, nem erre számítottam, mert a feleségem ELTE-s tanulmányain keresztül megtapasztaltam, milyen nehéz ma tanárt találni informatikai területre. 

Ami a tanulást magát illeti, vegyesek a tapasztalatok. Elég sok közgazdaságtant tanultunk, ez egy sajátossága a képzésnek. Ez viszont engem egyáltalán nem érdekelt, és már a házi dolgozatoknál szembesültem vele, hogy iszonyatosan nehezen tudom rávenni magamat, hogy nekifogjak. Az a gondolat, hogy ezt a tudást soha nem fogom használni, teljesen megbénított. Fiatalon ezeken sokkal könnyebben túllendültem, mert akkor nagyon féltem attól, hogy megbukok az adott tantárgyból, és ez erősen motivált. Na ez most már nem igaz. Persze végül csak ráveszem magam, de akár egy hónapig is eltart, hogy megírjak egy tízoldalas beadandót, mert nem jön az ihlet. Ez régebben azért pár nap alatt mindig megvolt.

A feladatmegoldás viszont sokkal gördülékenyebben megy. Az agyam a szakmámból adódóan beállt erre, és a rutin akkor is segít, amikor egy teljesen idegen területen kell bizonyítani. Egyszerűen tudom, hogy hogyan kezdjek neki, mire kell figyelni, magyarán hogy mi a menete a dolgoknak.  És az analógiákat könnyen felismerem. Ez szerintem a korral jár, és azt kell mondjam, idősebbként ez óriási előny a fiatalokkal szemben.

Ezzel szemben a verbális befogadó képességem nagyon lecsökkent. Ez konkrétan azt jelenti, hogy az előadásokat nem igazán tudtam követni, gyorsan elvesztettem a fonalat. Nem állítom, hogy régebben az ELTE-n, értettem mindent elsőre, de a figyelmemet fenn tudtam tartani. Ez ma már nem megy. Nem tudok huzamosabb ideig egy beszélő személyre koncentrálni, Nem az én ütememben adja át az információkat, és nem abban a struktúrában. Szerintem ez az internetes böngészés miatt lehet, egész egyszerűen ahhoz szoktam hozzá az elmúlt 25 évben, hogy a saját tempómban haladok az információk feldolgozásában, és ha valami nem világos, utánakeresek.

Ugyanakkor a járvány következtében most a legtöbb előadásunk online volt, és ezért újra lehetett nézni. Ez óriási minőségi ugrást jelentett, mert így a saját igényeimnek megfelelő sebességgel tudtam feldolgozni a hallottakat. Arról nem is beszélve, hogy így mindig az "első sorban ültem", mindent jól láttam, és hallottam. Hála az égnek, az első félévet  és a másodiknak az elejét leszámítva, minden tárgyat online hallgattunk. Értelemszerűen ez az ELTE-n még nem így volt, akkor még a mai értelemben vett internet nem is létezett. Bár 1993-tól kezdve már volt hozzáférésünk a GOPHER hálózathoz, ami kb. úgy aránylik a mai internethez, mint a DOS a Windows 11-hez. 

A memorizálási képességem sajnos látványosan hanyatlott. Jó kérdés, hogy ez vajon az internet miatt van-e, vagy a korom következménye. Valószínűleg mindkettő. Az internet szerepében azért vagyok biztos, mert azt a munkám során naponta átélem, hogy nem fárasztom magam azzal, hogy bármit is megjegyezzek, ami az interneten megtalálható. Ehelyett azt jegyzem meg, hogy hogyan lehet megtalálni az adott információt.

Három dolgot szeretnék még kiemelni, ami egészen új volt a második alkalommal.

Az egyik a tananyag elérhetősége. Az ELTE-n még csakis írott anyagok voltak, a legtöbbször órai jegyzet. Egyszerre jegyzetelni és az előadást megérteni nem lehet, aki meg lassan jegyzetel, az pláne lemarad. Én általában kölcsönkértem a csoporttársaim jegyzeteit, és lefénymásoltam, mert képtelen vagyok gyorsan írni. Mikor ezt felismertem, nem is fárasztottam magam többet azzal, hogy jegyzeteljek, inkább figyeltem az előadásra. De az, hogy vajon lesz-e valamelyik ismerősömnek használható jegyzete, és kölcsönadja-e, az mindig kétesélyes dolog volt. Nyomtatott jegyzetekkel meg igencsak szűkösen voltunk ellátva, mert a nyomtatás drága volt, az egyetem meg csóró. A jobb tanárok közül azért néhánynak voltak könyvei, pld. a Scharnitzky jegyzeteket máig kincsként őrzöm. De nem ez volt a jellemző. Más tanár könyveiből meg azért volt problémás tanulni, mert ahogy fentebb is írtam, az egyik alapvető felsőoktatási tapasztalat, hogy ahány tanár, annyiféle tudomány.

Ezzel szemben most minőségi jegyzeteket kaptunk az iskolától. Az internetről lehetett letölteni, többnyire pdf, illetve előadásdia formában. A régebbi viszonyokhoz képest ez most szinte már a kánaánnal egyenértékű. Nyilván az nem tudja ezt értékelni, aki nem tanult a régi szisztémában, de lássuk be, ez valóban óriási előrelépés. Az előadások szerepe sokkal-sokkal kisebb, mert a jegyzetben minden ott van ami kell, tisztán és érthetően. Úgyhogy én ezúttal főleg a letöltött jegyzetekből tanultam, mert mint írtam, az előadások követésével problémáim vannak.

A másik dolog a tanuló facebook csoportok. Ezekből töménytelen információhoz hozzá lehet jutni, a tárgyakat, a tanárokat, a vizsgákat és az iskolai ügyintézést illetően. Nincs úgy elveszve az ember, mint azt régen az ELTE-n éreztem sokszor, pláne a kezdetekben.

A Tanulmányi Osztályon is egész más a hangulat. Az ELTE-n az annó egy külön kiskirályság volt, óriási sorbanállásokkal, lekezelő, sokszor megalázó ügyintézőkkel, akik nem segíteni akartak, hanem inkább csak minél gyorsabban túlesni rajtunk, az ügyfeleiken. A tipikus szocialista bürokrácia egyik legjellemzőbb példája volt ahogy működtek. Érezhetően az volt a felfogás, hogy nem ők vannak a diákokért, hanem azok értük. Amikor találkozom a régi csoporttársakkal, fel szoktuk néha idézni a rossz emlékeket. Na, ez most már nem így van. Még az ELTE-n sem, mert egy tárgybeszámítás miatt ott is kellett ügyintéznem, és kifejezetten kedvesek és segítőkészek voltak, minden flottul ment. (Azért az egészségügyben a minap megint találkoztam ezzel a lekezelő, lepattintó hozzáállással, de ez egy másik történet.)

Mindazonáltal meg kell jegyezzem, ezen kedvezőbb körülmények ellenére most a főiskolán elképesztő mértékű volt a lemorzsolódás. 90 körül voltunk kezdéskor, ebből 22 ember jutott el a záróvizsgáig.

Dióhéjban ennyi a véleményem. Összegzésül azt tudnám mondani, hogy 50 évesen még simán megszerezhető egy diploma, csak meg kell találni a megfelelő képzési formát. Természetesen nagyon sok idejét elveszi az embernek, tehát mérlegelni kell, hogy rá akarunk-e ennyit szánni. Ugyanakkor egészen kellemes meglepetések érhetik az embert a saját képességeivel kapcsolatban.

u.i. Én engedélyeztem a blogbeállításban a kommentelést, de ez valahogy eltűnt, ahogy az index címlapra kikerült a blogbejegyzés. Ha valaki kommentelni szeretne, akkor a bejegyzésnek ebben a nézetében [katt] megteheti.