M. úr világéletében arról álmodozott, hogy egyszer híres lesz. Ezt tette azon a hideg téli estén is a Rezeda borozó pultja mögött este kilenc körül, a negyedik hosszúlépését kortyolgatva. Nála ez volt a szalonspicc határa, az amúgy meglehetősen zárkózott M. úr ilyenkor kezdett kedves lenni az emberekhez. A Rezedában tudták ezt jól, úgyhogy a kocsmáros nem is pazarolta rá az idejét addig, amíg a negyedik pohárral nem végzett. Onnan kezdve M. úr viszont kifejezetten szórakoztatóvá vált. A hatodik pohárig mindig az új terveiről beszélt, amelyek egytől egyig a világhírnév biztos receptjei voltak természetesen. A hetedik pohárnál köszöntött be az alternatív történelem, tele olyan történetekkel, amelyeknek M. úr volt a főhőse, és a világra gyakorolt óriási hatásuk híre csakis azért nem jutott el a Rezeda borozó törzsközönségéig, mert ő ezekben mint fedett ügynök szerepelt, aki mindig is kényesen vigyáz az inkognitójára. Azokon a ritka napokon pedig, amikor M. úr eljutott a kilencedik pohárig, a figyelmes hallgatóság megismerhette annak a titkos tervnek a részleteit, amelyet M. úr, és titkos körei dolgoztak ki a Trianoni döntés megváltoztatása érdekében.

M. úr a tizenegyedik pohárnál kezdte elveszíteni szórakoztató vénáját, rendszerint a beszédkészségével együtt. Ami azért felettébb kellemetlen, mert ha nem így lett volna, akkor M. úr énekelni kezdett volna, s ezt értékelte volna a környezete is, mivel igen szép, képzett, telt hangja volt, amit egykor a kántortanító képzőben csiszoltak tökéletessé. 

Szóval M. úr a körülmények ilyen szerencsétlen egybeesése okán mégsem énekelt, csak azt ismételgette, hogy "Majd én megmutatom nektek!", majd amikor konstatálta, hogy ez senkit sem érdekel, szép lassan kitámolygott az ajtón.

Ez az este 1930 december 31.-én, Budapest Csikágónak nevezett rossz hírű részén, egy tizenkét poharas alkalom volt.

M. úr hazafelé erősen koncentrált arra, hogy el ne essen. "Csak még három sarok a Rottenbiller!" - motyogta magában. Minden alkalommal, amikor sikeresen átkelt egy útkereszteződésen, megállt egy kicsit pihenni. A hideg levegő némileg magához térítette, így aztán észrevette, hogy nincs egyedül.

- Nincs nálam pénz! -lihegte.

Az idegen kicsit közelebb hajolt hozzá. Keménykalapot viselt, és elegáns felöltőt. Fekete bakkecske szakálla volt, ami egy rettentő sápadt archoz tartozott. Egyenesen metszett szája alig mozgott, miközben beszélt.

- Engem nem a pénze érdekel.

Az idegennek határozottan Széchenyi fürdő illata - vagy inkább szaga volt. M. úr nem tudta eldönteni, hogy a testéből árad ez a szag, vagy a szájából, mindenesetre úgy határozott, hogy nem törődik vele, bár az orrának erről határozottan más elképzelései voltak.

- Akkor meg mit akar? - nyögte ki végül. A férfi közelsége rettenetesen nyomasztotta. Úgy érezte, ha az még közelebb jön, akkor az összes levegő gyógyfürdőpárává változik körülötte, és ő megfullad.

A férfi egy ideig szúrósan nézte M. urat, mint aki azon gondolkodik, hogy mit is mondjon, majd egyszer csak vérlázító egyszerűséggel rögtön a tárgyra térve kijelentette:

- Nekünk pont ilyen emberekre van szükségünk, mint maga!

- Mint én? Mi olyan különleges bennem? - M. úr szeme egy kicsit kitágult, ahogy ezt kérdezte.

- Az ambíció. Maga tele van vele.

- Én csak próbálok talpon maradni. Ez nem ambíció!

- Pedig én látom magában. Amit a kocsmában előadott...

- Az mind hülyeség! - vágott a szavába M. úr. Az idegen közelsége és szaga valahogy kijózanítólag hatott rá, és valljuk be, egy kicsit félt is, hogy valami bajba került.

- És mit szólna hozzá, ha hozzásegíteném, hogy ne legyen az?

- Nem értem mire gondol.

- Beszélt bizonyos körökről. Titkosszolgálatról...

M. úr szeme összeszűkült.

- Álljon meg a menet! Ez most az, aminek gondolom?

- Az attól függ, hogy mire gondol.

- Maga a titkosszolgálatnak dolgozik?

- Úgy is lehet mondani.

- És maga itt most be akar engem szervezni?

- Nem hülye ember maga.

- És mit kellene csinálnom?

- Az attól függ...

- Mitől?

- Hogy mire találjuk alkalmasnak.

- Hmmm... Én harcoltam a háborúban, tudja?

- Igen, tudom. Volt az orosz fronton, meg Erdélyben.

- Honnan tudja?

- Ott figyeltünk fel magára.

Ezután hosszú csend következett. Az idegen elővett egy doboz cigarettát.

- Rágyújt?

- Igen, köszönöm. Kérek. - M. úr kihúzott egy szálat a dobozból.

- Tüzet?- Az idegen csettintett egyet, és a hüvelykujja lángra kapott.

M. úr szeme elkerekedett.

- Ezt meg hogy csinálta?

- Ez is egy olyan trükk, ami a mi köreinkben alapvető. - válaszolta a férfi, és most először mosolyra húzódott a szája.

Kegyetlen vigyora van, gondolta M. úr. És ez a gyógyfürdő szag... egyre erősebb. - Külföldi lehet, - gondolta, - aki valamelyik gyógyszállóban szállt meg.

- Szóval érdekelné a dolog? Tagja lenne a köreinknek? - szakította meg gondolatait az idegen.

- Mennyi időm van eldönteni?

- Mondjuk, amíg elszívja a cigarettáját.

M. úr gondolkodóba esett.

 - Érdekelne, hogy anyagilag ez mennyire érné meg nekem?

- Megérné. Higgyen nekem.

- De mégis mennyire?

- Tudunk a bajairól. Tudjuk, hogy beteg a felesége. Hogy az üzleti ügyei nem egészen úgy alakulnak, ahogy tervezte.

- Honnan tudják?

- Már mondtam, hogy régóta figyeljük magát.

- Vannak gondjaim, az igaz... de a kérdés továbbra is az, hogy mit kapok cserébe az együttműködésemért?

- Tudunk segíteni.

- Hogyan?

- Addig semmit sem mondhatok, amíg nem szerződtünk.

Ismét csend ereszkedett közéjük. M. úr a cigarettája végére ért.

- Lassan végez a cigarettával. Hogy döntött?

M. úr tartott egy kis hatásszünetet, amíg eltaposta a csikket, majd annyit mondott.

- Benne vagyok! De embert nem ölök!

- Tudja jól, hogy ebben a szakmában bármi előfordulhat. Egyébként is, a háborúban már ölt embert.

- Ez igaz.- ismerte el M. úr.

- Szóval vállalja?

M. úr ismét átgondolta, és döntött.

- Vállalom.

- Rendben. Akkor már csak a formaság van hátra.

- Kíváncsian várom!

- Tudja a mi köreinkben az aláírás semmit sem jelent. Azt úgy hamisítjuk, mint a kofák a pirospaprikát. Az ujjlenyomat az egyetlen, amit elfogadunk.

- Maga le akarja venni az ujjlenyomatomat?

- Így is mondhatjuk, de valójában arról van szó, hogy azzal írja alá a belépési nyilatkozatot.

- Rendben.

Az idegen egy papírt húzott elő a kabátja belsejéből, majd el kezdett kutakodni a zsebeiben.

- Hova is tettem...itt sincs. Itt sincs.... a fenébe! Sajnos van egy kis probléma.

- Mire gondol.

- Nincs nálam a tintapárnám.

- Értem. Akkor találkozzunk később.

- Sajnos ez nem így megy. Nekem az a feladatom, hogy ma beszervezzem magát. Holnap már más feladataim lesznek.

- Akkor most mit csináljunk?

- Nincs magánál egy tű véletlenül?

- Egy tű??? - ámult el M. úr.

- Persze, egy tű. Megbökjük az ujját, odanyomja a papírra, aztán a vére is teljesen megfelel tinta helyett.

- Nem, nem hordok magamnál tűt.

- Akkor itt van a nyakkendőtűm. Használja ezt.

- Tiszta ez?

- Biztos lehet benne.A hüvelykujját legyen szíves.

M. úr szinte megigézve nézte végig, ahogy az idegen a kezébe vette a nyakkendőtűt, kinyitotta, és a hegyes végét óvatosan belenyomta a M. úr hüvelykujjának a párnájába.

A férfi várakozóan tartotta az orra elé a papírt.

- Ide legyen szíves.

M. úr keze megremegett, ahogy a papírhoz közeledett, mintha az utolsó pillanatban vissza akarna táncolni ebből a bizarr színjátékból. Végül mégis erőt vett magán, és odanyomta a hüvelykjét.

Az idegen láthatóan megkönnyebbült.

- Ezzel meg is volnánk. Rövidesen jelentkezni fogunk! - mondta, majd megfordult, és mielőtt elsietett volna, még odavetette.

- Magából híres ember lesz Matuska úr, efelől semmi kétsége se legyen!

Ezután elviharzott, erős gyógyfürdőszag csíkot húzva maga után.

A puskaporhoz is kicsit hasonlít ez a szag - gondolta M. úr, miközben gyengén vérző hüvelykujját szopogatta - biztosan a kén miatt...

Az csak ezután villant az eszébe, hogy el se olvasta a szerződést, amire odanyomta a véres ujját.

Ha tetszett a novella, olvasd el ide kattintva a Bunkóskatedrálist is. :-D