Nemrég végeztem Andrzej Sapkowski Vaják sorozatával. Minden fantasy rajongónak csak ajánlani tudom, simán ott van a helye a polcon a Gyűrűk ura, és a Trónok harca között. Lebilincselő történetvezetés, nagyívű sztori, alaposan kidolgozott univerzum, egyszóval a könyv hibátlan. De ennek a bejegyzésnek most csak elindítójaként szerepel, nem témájaként.

Elindítója azért, mert ez is a klasszikus Tolkieni világból építkezik, vannak benne tündék, törpök, hobbitok, emberek, varázslók és varázslónők, még sárkányok is. Csak az orkok hiányoznak, amit kicsit sajnálok, mert az orkok viccesek.

Mivel ezek a mesebeli népek alapvető szereplők a mai modern fantasy-ban is, az ember óhatatlanul is analógiákat keres. Vajon mitől olyan népszerűek ezek a karakterek, hogy szinte kötelező elemnek számítanak? (Minusz Trónok harca persze, bár sárkányok, mágusok, és a tündék megfelelői, az Erdő Gyermekei azért ebben is vannak.)

A válasz megfejtéséhez a jellemző karakterjegyeket kell megvizsgálnunk. Az emberekét persze nem kell, ők nem afféle idealizált figurák, a többi nép esetében azonban az a felismerésem, hogy alapvető embertípusokat jelenítenek meg. Ezért ilyen ismerősek, és szerethetőek számunkra. Nézzük akkor végig, hogy melyik társaság  milyen emberi karaktereket szimbolizál!

Vegyük először sorra a törpöket. A tipikus törp alacsony, nagyon erős, a modora nyers, szinte minden mesterséghez remekül ért, szőrős, szakállas alak. Teherbíró képességük legendás, kitűnő harcosok. Nem a szavak emberei, viszont megbízhatóak. Törpenőket nem nagyon ismerünk, ami kevés említés esik róluk, azok szerint nagyon csúnyák. Ez alapján a leírás alapján a törpék a mesteremberek megfelelői. Azok, akik nem szépek, nem udvarolnak a nőknek, ellenben életben tartják a gazdaságot. A törpök a jó munkaerő, a családját eltartó, megbízható férfi archetípusai. Nem szépek, nem bálványai a nőknek, ellenben ők képezik a társadalom alappilléreit, és ha harcra kerül a sor, bizony odacsapnak, ugyanolyan alapossággal, ahogy a munkájukat is végzik. Ismerünk ilyeneket persze a saját életünkből is. Józsi, a vízvezeték szerelő, Tamás a kőműves, Laci a lakatos. És itt most nem a kóklerekre gondolok, hanem akik tényleg mesterei a szakmájuknak.

Ami a félszerzeteket illeti, őket többnyire a mezőgazdasághoz kötik a szerzők. A félszerzeteknek sok gyerekük van, mezítláb járnak, falun élnek, és nagyon családközpontúak. Manapság ez nem annyira egyértelmű, de Tolkien korában a paraszti réteg tipikusan így élte az életét. Nem tévedünk tehát, ha a félszerzeteket, mint egyfajta idealizált paraszti réteg mitikus megfelelőit azonosítjuk.

De mi a helyzet a tündékkel? A tündék legfőbb jellemzője, hogy szépek. Légiesek, karcsúak. Természetközeli életet élnek, visszafogottak. Ez sokáig fejtörést jelentett, de végül is beugrott, hogy a tündék tulajdonképpen egy nőideál lenyomatai. Igaz, hogy néha harcolnak, mint a férfiak, de hát ismerünk harcos nőket, ez nem gyengíti az elméletet. Megjelenésükben kifejezetten nőiesek. Láttunk már tündét szakállal? Biztosan nem. Hajuk hosszú, vonásaik finomak, arcuk sima. Hosszú, bő ruhákban járnak. Tolkien a nyelvük megalkotásakor a finn nyelvet vette alapul, amely egyike a legdallamosabbaknak. A tündék nem a családanyákat jelképezik, hanem azt a nőt, akibe a férfiak beleszeretnek, akiről álmodoznak, akire felnéznek, és mindenféle csodás jellemzőkkel ruháznak fel. De akit sosem vesznek feleségül, mert családalapításra alkalmatlanok. Nem véletlen, hogy a tündék, mint kihaló faj vannak mindenhol említve. Hogy aztán a regényben sokszor kiderül a tündékről, hogy ők is csak emberek? Nincs ebben semmi meglepő, a csalódott szerelmes szeméről is lehull a hályog, a kijózanodás elkerülhetetlen. Az elméletet erősíti, hogy tündék elsősorban olyan fantasy regényekben fordulnak elő, amelyeket férfiak írnak. Ursula K. Le Guin vagy Ursula Schwab könyveiben hiába keressük őket. Ott az erős nőalakokat nem a tündék helyettesítik, hanem azok saját emberi mivoltukban vannak jelen. Tündékre nincs szükség.

Egy csapat maradt még hátra, az orkok. Hogy kik ők? A megfejtésben nagyon könnyű dolgunk van. Mindannyian ismerünk orkokat. Sőt, megkockáztatom, a férfiak jelentős része volt már ork, ha csak átmeneti időre is. Elég ha arra gondolunk, amikor csapatban vagyunk, és olyanokat engedünk meg magunknak, amiket egyedül sosem tennénk. Az orkok azt a csőcseléket jelentik, akik fittyet hánynak a társadalmi normákra, és akiktől Tolkien meg a hozzá hasonló fantasy-t író úriemberek annyira írtóznak. Mivel azonban a kocsmatöltelékek  és egyéb dúvadak is a társadalom részét képezik, ezért nem lenne fair megfeledkezni róluk, ráadásul tökéletesen ellenpontozzák a tündék kifinomult eleganciáját. Fontos szempont az is, hogy magányos orkról nem nagyon születik történet, ezek - talán az egyetlen félork Skandar Graun kivételével - mindig csapatostul járnak, és keltenek félelmet, viszolygást a környezetükben, pont úgy, mint a focimeccsek után törő-zúzó tömeg.

Nincs új hát a nap alatt, valójában azon csodálkozom, hogy egy pszichológus még sosem gondolkozott el ezeken az analógiákon. Lehet, hogy a pszichológusok nem olvasnak fantasy-t?