Ennek a "Brit Tudósok Legnagyobb Felfedezései" díjra jogosult témának az az előzménye, hogy akartam egy novellát írni, amelyben egy kiköpött rágó egy egészen komoly eseménysorozat résztvevőjévé válik, s a sorsát végigkövetve végül egy politikai merényletig jutunk el. Az írók azonban sokszor végeznek előtanulmányokat egy-egy mű megírása előtt, hát én is úgy gondoltam, hogy nem árt tájékozódni az ügyben.

A kutatáshoz a kezdőlökést egy régi, hetvenes években készült hangfal adta. Nagynénémék 1979-es disszidálása után maradt ránk ez a Videoton márkájú zárt hangfalpár, melyben a hangszórók gumiperemei pár év alatt szétmállottak. Ezért aztán vettünk bele új hangszórókat. Ez valamikor a nyolcvanas évek elején történt, amikor Magyarországra is beköszöntött a hifitorony mánia. Namost akkor mindenki folyamatosan megfejtési lázban égett, hogy mitől szólhatnának jobban a hangfalai, s ebből természetesen mi sem maradtunk ki. Úgyhogy jól ki is lett tömve vattával a doboz, és a hangszórók körül meg tömítettünk ahogy a csövön kifért.

Namost a tömítést elvileg gyurmaragasztóval kellene elvégezni, de mi ehhez nem jutottunk hozzá azokban az ínséges időkben, ezért az akkoriban teljesen hétköznapi színes golyórágót használtuk erre a célra. Amikor rágás után a rágó elveszítette az ízét, mehetett a tömítésbe. Meg kell jegyezzem, ez a rágó kissé más anyagú volt, mint a maiak. Sokkal jobban ragadt mindenhez, és mint azt a hangfalak egy évvel ezelőtti átvizsgálása során megtapasztaltam, a rugalmasságát évtizedekig képes megőrízni. A tömítés ugyanis még mindig puha, és kenhető volt. Alig hittem a szememnek.

Ezután górcső alá vettem a mai rágókat is. Étkezés után rendszeresen rágózni szoktam, úgyhogy az elhasznált darabokat nem dobtam ki, hanem egybegyúrtam, s az így kapott golyóbisokat jól megjegyezhető helyen az úttestre raktam. Az egyiket éppen a kocsibeállónk elé, és többször is áthajtottam rajta.

Rögtön le is szűrtem az első szabályt. A kiköpött rágó nem ragad fel az autók gumijára. Ezt többszörösen is leellenőriztem, még arra is vettem a fáradtságot, hogy frissen rágott rágót kézileg próbáljam ráerőltetni az autóm gumijára. Nem tapad meg. Ha tiszta a gumi akkor sem. Ha meg nedves, vagy poros, akkor aztán pláne nem.

Ellenben érdekes módon, a cipőtalpakon előfordult, hogy megmaradt. Elsősorban a műanyagtalpú cipőket szereti, és a strandpapucsokat. Azokkal egészen tartós kapcsolatot tud létrehozni, de ehhez az is kell, hogy a rágó és a cipőtalp is viszonlyag tiszta legyen, az idő meg meleg. A hőségtől meglágyult rágó nagyon jól tapad, de az autógumira ezt se tudtam rábeszélni.

 Éppen Bajcsy-Zsilinszky út -Toldy mozihoz közeli - egyik zebrája melletti kihelyezett rágóplecsnihez közeledtem felülvizsgálati céllal, amikor feltűnt, hogy a járdán milyen sok fehér folt van. Ez éppenséggel lehetett volna festék is, ami házfelújítások közben potyogott le a munkás ecsetjéről, de a fehér foltok a kukák környékén igencsak megsűrűsödtek. Ekkor hasított belém a forradalmi felismerés, hogy ezek a foltok bizony mind-mind réges-régen kiköpött rágók maradványai. A jelek szerint a magyar rágófogyasztó néprétegben van egyfajta megfelelési vágy azon tekintetben, hogy a rágókat a kukába landoltassa, de láthatóan a célzáson lenne még mit gyakorolni. Mindezek mellett a járda többi részén is jócskán voltak kis fehér foltok, relatíve egyenletes eloszlásban. Szemmel láthatóan ezek a pacák a bomlás különböző fázisaiban voltak. Némelyiknek még enyhe bőrősödés volt kivehető a felszínén, de a többség a színét leszámítva gyakorlatilag teljesen beleolvadt az aszfaltba. Az úttesteken is megfigyelhetőek voltak ilyen fehér foltok, de lényegesen kisebb számban. Ennek oka lehet az is, hogy a rágózók lusták letekerni az autók ablakait a rágó úttestre köpéséhez, de az is előfordulhat, hogy az utak sózása és forgókefékkel való takarítása, plusz az autók kerekeinek koptató hatása hamarabb elnyűvi a kilapult rágómaradványokat.

Anyagát tekintve a rágó lehet természetes és mesterséges eredetű. Régebben az előbbi volt az elterjedtebb, ez dél-amerikai fafajták tejnedvéből sűrített latexből készült, de aztán a modern élelmiszeripar elkezdte a lényegesen olcsóbb poli-izobutilént használni, ami gyakorlatilag mesterségesen előállított, vulkanizálatlan gumi. Erős a gyanúm, hogy a szocializmusban még természetes eredetű anyagból készítették azt a bizonyos, máig rugalmas fajtát, és a maiak meg mesterséges eredetűek, és ezért keményednek meg.

A megrágott rágó tele van nyállal, és a száj baktériumaival, amelyek a rágóba ragadt ételmaradványokon még sokáig elélnek, de magával a rágó anyagával nem igazán boldogulnak. Ezért a rágó nagy túlélőnek számít a természetbe kikerülve. Valójában egy polimer műanyagról van szó, ami azonban nem térhálos, hanem csak hosszú szénláncok alkotják, ezért nem merev, hanem rugalmas, és ellenálló. Azt viszont kisérletileg megállapítottam, hogy fény és levegő hatására bebarnul, ami valószínűsíthetően a hosszú polimerláncok felbomlásának  következménye, eképpen az aszfalton kilapult rágók idővel azért elbomlanak, de a szeméttelepeken landoló - oxigéntől és fénytől elzárt rágók viszont kifejezetten hosszú ideig fennmaradhatnak. Ha nagyobb darabokban kerülnének ki a természetbe, ott évezredekig is ellennének megkövesedve, pont mint a borostyán, bár annak a kémiája azért bonyolultabb, mint a rágóé.

Rágózni mindazonáltal kifejezetten egészséges dolog. A mai rágókba cukor helyett xillitet tesznek, ami eredményesen csökkenti a száj baktériumainak számát. Kutyáknak viszont nem tesz jót. Helyreállítja a száj ph értékét evés után, ezért ilyenkor, vagy fogmosás előtt érdemes egy kicsit rágózni. No, és hát a fogínynek is jót tesz. Ezt már az amerikai őslakosok is észrevették, a maják kifejezetten nagy rágófogyasztónak számítottak. A legrégebbi rágómaradvány Finnországból került elő, többezer éves, és nyírfakéreg kátrányból készült. Ezt nem nevezném kifejezetten egészségesnek, de az akkori higiéniai szokásokat ismerve lehet hogy még így is pozitív hozadéka volt.

Ennyit mára a tudomány és technika érdekességeiről.

 .