Idén nyáron sajnos ismét bővült az égi tanári kar. Meghalt szeretett általános iskolai történelem tanárom, Gombás Gyuri bácsi. Aki azt hiszem a legjobb tanár volt az életemben, neki köszönhető, hogy ELTE TTK-s végzettségem ellenére a történelem az érdeklődési köreimben kiemelt helyet foglal el. Mivel annak idején - meglehetősen rövid ideig - jómagam is dolgoztam pedagógusként, az örökségéből magam is profitáltam, de erről majd később.

Most hogy írom ezt a blogbejegyzést, gyorsan végigfutom diákkorom tanárait. Meg kell állapítanom, elég sok jó tanárral hozott össze a sors. Sok rosszal is, néhány botrányosan gyengével, de volt három, amelyik külön kategóriát alkotott. Akiktől kaptunk valami minőségileg is mást, mint a többiektől. És ezek érdekes módon mind férfi tanárok voltak. Volt szerencsém néhány rendkívül jó tanárnőhöz, az egyiknek egy sikeres egyetemi felvételit is köszönhetek, mégis, amikor a diákéveimet felidézem, nem ők azok, akik először eszembe jutnak, hanem az a bizonyos három ember, akiket az előbb említettem.

Ennek a minőségi plusznak az esszenciája, amit ők hozzátettek a tanításhoz, az röviden és közérthetően kifejezve annyi, hogy ez a három tanár a tanítást standup comedynek fogta fel. Az ő óráikat végigülni élményszámba ment, és annak ellenére, hogy mindegyik szigorúan követelt, mi több, az egyik még nem is kedvelt igazán, nagyon élveztem hallgatni őket. Valahol szerintem mindegyik elvetélt színész lehetett, tény, hogy imádtak előadni, és piszok jól csinálták. Az óráik interaktívak voltak, de még a közönség - vagyis a diákok - bevonását is úgy intézték, hogy abból egy kerek showműsor állt össze a végére. Ami a legjellemzőbb ezekre a tanárokra -  és ami szerintem minden szerencsésebb olvasóm számára érthetővé teszi hogy miről beszélek - hogy rengeteg idézhető sztori, vicces történet marad fenn utánuk, amiken az osztálytalálkozókon mindig jókat lehet nosztalgiázni.

Gombás Gyuri bácsi az első ilyen tanárom volt. Történelmet és földrajzot tanított, és veszett híre volt a diákok között. Gyuri bácsitól ugyanis nem állt távol a testi fenyítés alkalmazása, és egészen kifinomult módszerei voltak. Figyelemfelkeltésként kulccsomót szokott a sutyorgó diákok közé vágni. Ha ez nem használt, akkor jött a koki, vagy a pajesztépés. Az egészen vérnősző barmoknak pedig sosem habozott egy vérbő makarenkói pofont lekeverni.

És sosem lett ebből semmi baja. Ami egyrészt a korszellemnek is köszönhető, a nyolcvanas évek elején, egy kvázi falusi iskolában senki sem csinált ügyet abból, ha egy magával nem bíró gyereket pofonnal térítettek jobb belátásra. Soha egyetlen szülő sem jött be panaszt tenni, és ennek az egyik legfőbb oka az volt, hogy - ismétlem, falusi iskoláról van szó - Gyuri bácsi már magukat a szülőket is tanította, így azok pontosan tudták, hogy a Tanár úr pofonjai csakis olyankor csattantak el, amikor azokat kiérdemelték. Ezt egyébként mi gyerekek is elfogadtuk, sosem sértődtünk meg a nyaklevesek miatt. Persze én könnyen beszélek, mert sosem kaptam.

A Tanár úr valóban igazságos volt, és kifejezetten jóindulatú. Kevesek tudják ezt szigorral párosítani, de neki valahogy sikerült. A szóbeli felelést nagyon fontosnak tartotta, és ha meglátta a diákban a tudás aprócska szikráját, akkor segített. De ha azzal szembesült, hogy valaki semmi erőfeszítést nem hajlandó tenni, azt bizony gyakran megszégyenítette. Buktatni nem buktatott, de az intők azok repültek, ha kellett.

Az óráin viszont nagyon könnyű volt tanulni, mert annyira plasztikusan tudta előadni az anyagot, hogy önkéntelenül is figyeltünk. Én sosem tanultam külön törit, se földrajzot, mert az órán mindent megjegyeztem a legkisebb erőfeszítés nélkül. Az összefüggéseket mindig külön hangsúlyozta, s kellő mértékben színezte az előadást érdekességekkel... és rengeteg viccel. Azt hiszem, ez volt Gyuri bácsi módszerének kulcsa. Nagyon kevés tanár mutat humorérzéket az óráin, de most ahogy visszagondolok, pont azok voltak a legjobbak, akik éltek ezzel az eszközzel. Azért nehéz ügy ez, mert a poénokat bele kell szőni az előadásba, amihez kell egy kis standup véna. Na ez Gyuri bácsinak megvolt, remek humorú ember volt, a kollégái is imádták. Én meg máig úgy kiáltok fel, mint Ő, ha valamit elrontok: Ó én egysejtű!

Idén nyáron halt meg, a temetésen sajnos nem tudtam jelen lenni. De a facebookon megbeszéltük, hogy ültetünk egy fát az emlékére az iskolában, és szerencsére az iskola vezetése teljes mértékben támogatta az ötletet.

Az ültetés most volt november 17.-én. A csemetét aznap ástam ki a Toponár melletti kiserdőből. Tölgyet akartunk, mert a tölgy dekoratív fa, szívós, és sokáig él, pont mint Gyuri bácsi, aki kilencvenkét évesen halt meg. Amit nem tudtam, az az, hogy az erdőben fejlődő tölgycsemeték karógyökeret növesztenek, ami praktikusan azt jelenti, hogy egész kis csemetének is nagyon mélyre megy a gyökere. Emellett már három hónapja nem esett eső, a talaj olyan kemény volt, mint a  tégla. Nagyon megkínlódtam vele, de végül sikerült kiásni. Ezután elugrottam a Praktikerbe és vettem egy zacskó marhatrágyát is az ültetéshez.

Délután két órakor találkoztunk az iskolában a többiekkel. Ott volt Márti néni, (aki éneket tanított, s aki a Tanár úr felesége volt), az iskolaigazgató, az osztályfőnököm és a magyar tanárom. Kiástuk a gödröt, a fát és az emlékoszlopot végleges helyükre tettük, vízzel alaposan belocsoltuk, majd a trágyával elkevert földet visszalapátoltuk a helyére.

Az ültetés után beültünk az egykori osztálytermünkbe, és felidéztük a legjobb sztorikat amiket együtt megéltünk Gyuri bácsival. Zárszónak beírom ide a (szerintem) legjobbat.

Gombás tanár úr osztályfőnök is volt, és ilyen minőségében remek osztálykirándulásokat szervezett. Az egyik alkalommal Egerbe vezetett az útjuk, és ebédre az osztály beült egy ottani vendéglőbe. A vendéglő kifejezetten a tömegétkeztetésre hajtott, egy nagy teremben a falak mellett három hosszú asztal volt felállítva, oda ült le az osztály U alakban. A középső asztalnál foglalt helyet Gombás tanár úr és a másik osztályfőnök (A és B osztály együtt ment), meg a kísérő szülők. Igazi szocialista étterem lévén fenn a falon körben ételek képei lógtak, alattuk gondosan kiírva, hogy mi micsoda.

Végeztek a levessel, a másodikra vártak, ami csak nem akart megérkezni. A gyereksereg unta magát, ám egyszercsak az egyik asztal végénél nagy súgás-búgás kezdődött, ami szépen átterjedt a többi gyerekre is. Mindenki Gyuri bácsi felé pislogott, és láthatóan alig tudták visszatartani a röhögést. Ez Gyuri bácsinak is feltűnt, és nem tudta mire vélni a dolgot. A másik tanártól kérdezgette, hogy netán leette magát, vagy a bajuszán van ételmaradék, de semmi ilyesmi nem történt. Na végül nagy mérgesen az asztalra csapott, és odahívta az egyik diákot.

- Maguk miért röhögnek rajtam? - kérdezte vészjóslóan.

- Tanár bácsi, tessék hátranézni kérem! - válaszolta a diák megszeppenve, és a felmutatott a falra.

Gyuri bácsi hátrafordult, és akkorát nevetett, hogy beleremegett a terem. Ahol ült, a feje felett is lógott egy étel képe a falon, és ott volt a képaláírás: Gombás Vaddisznó