Felütésként azzal kezdeném, hogy anyukámék négyen voltak testvérek. Kettő közülük aztán a hetvenes években Amerikában folytatta. Az egyik oda ment férjhez, a másik meg disszidált a családjával. Ez adta az apropóját a kiutazásunknak, s ezzel együtt a mai bejegyzésnek.

A népes rokonság elég gyakran látogat haza, Magyarországra. Jóval ritkábban én is tiszteletem teszem náluk, és most úgy jött ki a lépés, hogy családostul elrepültünk a North Caroline-ban élő velem nagyjából egyidős unokatestvéremhez. Az útról szerzett benyomásaimat taglalom az alábbiakban.

A repülőutat a MyTrip.com-nál intéztem, idén februárban. Kb. 920-ezer forintba került  a retúrjegy négyünknek, két átszállással. Ez volt a legolcsóbb opció. Az út ötlete már ősszel felmerült, akkor még cirka hétszázezer forintból megúsztam volna, ennyit számított négy hónap késlekedés. Ami a MyTrip.com-ot illeti, igaz, hogy ez hozta ki a legkedvezőbb ajánlatot, de mégsem tudnám jó szívvel ajánlani senkinek sem. Nincs online ügyfélszolgálatuk, csakis telefonon lehet őket elérni, ami innen, Magyarországról Londonba finoman szólva nem a legolcsóbb. Sajnos igénybe is kellett vennem, mert az egyik járatot törölték, és vagy két hónapig teljes bizonytalanságban voltam, hogy akkor most mi lesz az úttal. Amikor felhívtam őket, iszonyat sokat várakoztattak, és mire sikerült bekerülni egy ügyintézőhöz, a telefonszámlám igencsak megnőtt. Finoman szólva ezt nem nevezném ügyfélbarát hozzáállásnak...

Miután a jegyeket lefoglaltam, még azon melegében elintéztem az ESTA engedélyeket is. Ezek a korábbi USA vízumot váltják ki, és szerencsére online intézhetőek. Nagyjából arra kell felkészülni, hogy meg kell adnunk az útlevélben szereplő adatainkat, az utazásunk célját, hogy van-e valakink az USA-ban, vagy van-e szálloda foglalásunk, majd ennek a kontakt infóit. Ezután ravasz körkérdésekre kell választ adnunk, hogy nem vagyunk-e terroristák. A végén pedig a kérvény elbírlásához fizetnünk kell kb. négyezer forintnyi összeget. NAGYON FONTOS! Rengeteg oldal van, amely azt ígéri, hogy leegyszerűsíti számunkra az ESTA ügyintézést. Ennek senki se dőljön be! Ugyanazok a kérdések szerepelnek náluk is, csak a négyezer forint többszörösét kérik el a végén. Mindig az amerikai nagykövetség oldaláról kell az ESTA ügyintézést indítani, ne dőljünk be a találatoknak, amiket a google dob fel.

Szóval a jegyek megvoltak, izgatottan készülődtünk az indulásra. Vettünk megfelelő méretű gurulós bőröndöket, elpakoltunk mindent, arra külön vigyázva, hogy semmi problémás dolog ne kerüljön a kézipoggyászba. Magyarán kisolló, zsebkés ment a bőröndbe, ahova viszont ruhán kívül szinte semmit se raktunk. Mindenki tudja, hogy mennyi szarka dolgozik a reptereken, a pénzt a legjobb, ha magunknál tartjuk.

Életkép Ferihegyen.

Odafelé a KLM-el repültünk. Bár online becsekkoltam egy nappal korábban, ezt Ferihegyen felülírták, és újrafoglalták az üléseket végig az útra. Ez ugye három repülőt jelentett. Az első egy tényleges KLM gép volt, ami Amsterdamig vitt bennünket. Onnét kezdve pedig igazából a Delta járatain repültünk, ami kooperál a KLM-el. A transzatlanti járaton egy Jumbo Jet teljesített szolgálatot, a két gyerekünknek nagyon tetszett, hogy a beépített képernyőkön ugyanazokat a kedvenc rajzfilmjeiket nézhették, amiket otthon is. Elképesztően sok kaját adtak. Volt egy főétkezés, de ezen kívül még háromszor végigszórták a népet szendvicsekkel, sütivel, ilyesmikkel. A filmkínálat is egész jó volt, de aludni sajnos nem nagyon lehetett. A mostani székeken nincs oldalsó fejtámasz, képtelen voltam bármilyen alvópozíciót felvenni.

Detroitban kellett másodszor átszállnunk, s mivel itt léptünk be az USA területére, ezért át kellett esnünk a beengedési procedúrán. Ami konkrétan azt jelentette, hogy lefényképeztek, ujjlenyomatot vettek, és kikérdeztek. A tiszt eléggé hadart szóval komoly gondjaink voltak a megértésével, de azért szerencsére zöld ágra tudtunk vergődni, és beléphettünk. 

Detroit nem éppen Amerika csúcsa, de ez akkor nekünk nem tűnt fel, mert nem volt összehasonlítási alapunk másik amerikai repülőtérrel. Elég sokat kellett várni a következő repülőre, ezért engedtünk a gyerekek unszolásának, és bementünk az egyik McDonaldsba... Nekem mondjuk lilult a fejem, hogy miért épp egy rohadt McDonaldsot próbálunk ki, ami otthon is van, de a gyerekek szemszögéből nézve ez volt a fontos, szóval oké, legyen McDonlads. Rögtön az első tapasztalat, hogy itt más a kiszolgálás rendje. Miután leadtuk a rendelést, az ételt egy másik helyen adták ki, ahol a megadott keresztnév alapján szólították az embert, amikor elkészült a csomag. Az ízekről nem tudok nyilatkozni, engem hidegen hagy a McDonalds, a gyerekek meg nem panaszkodtak. Ezután ahhoz a kapuhoz mentünk, ahonnét a gépünk indult, de még mindig rengeteg időnk volt. Elmentünk egy üzletbe, hogy beef jerky-t vegyünk. Ez szárított marhahús, és egy tipikus amerikai specialitás. Elképesztően laktató és tápláló, egyben finom is. Ott helyben ki is bontottuk, és meg is ettük, a gyerekek persze kapásból nemet mondtak rá. Ezután beültünk egy sörözőbe, ahol a mostánában USA-ban is népszerű kézműves sörökből rendeltünk kettőt. Meglepően finomak voltak, nyoma sem volt bennük az itthon oly gyakori kátrányos mellékíznek. 

Detroitban nagyon sok a néger, és ezzel a repülőtéren is szembesültünk. Engem igen érdekel az antropológia, úgyhogy örülnék, ha senki sem magyarázna bele rasszizmust abba, amit itt leírok. Szóval ami az amerikai filmekből nem jön át, az pár percen belül nyilvánvalóvá vált, gyakorlatilag az összes néger nőnek nagy a feneke. Erre ellenpéldákat csak Washingtonban láttam később, ahol több a tehetősebb ember és ők jobban vigyáznak az alakjukra. Amit viszont nagyon vonzónak találtam a néger csajokon, az a vastag ajkuk. Ez bájossá teszi az arcukat, a dús hajuk pedig egy szép keretet ad az egésznek. Nekem bejönnek. 

Naszóval elütöttük az időt, amíg a harmadik gép indult. Wifi volt, úgyhogy még az unokatesómmal is fel tudtam venni a kapcsolatot. Beszálltunk, felszálltunk, leszálltunk. Ekkorra már teljesen elvesztette a varázsát a repülés, alig vártuk, hogy túllegyünk rajta. Charlotte-ban Viktor fogadott minket, aki kocsival értünk jött, mert Winston-Salem ahol laknak, legalább másfél óra távolságra van. Egy óriási tankszerű Dodge terepjárója van, akár hatan is el lehet benne férni kényelmesen. 

Első tapasztalat, rengeteg autópálya van, ezek minimum háromsávosak, és nagyon jó minőségűek. Ami a minőséget illeti, jelentős faktor, hogy North Carolinában nagyon enyhe a tél, inkább csak hűvös, mint meleg. Hó csak egészen ritkán esik. Ennek nem elhanyagolható szerepe van abban, hogy az autópályák burkolata milyen sokáig bírja. 

Elég fáradtak voltunk, szóval megérkezés után egyből aludni mentünk. Viktornak hatalmas háza van, kb. 5 fürdőszoba, 4 hálószoba, basement, dolgozószoba, garázs két autónak, két terasz, egy akkora nappali konyhával, mint az én házam alapterülete és egy saját tó. Ezt az életszínvonalat egy orvosi és egy chip designer fizetésből tartják fenn.

 A tó ilyen:

 A ház előtt álló négyszögletes dobozok a hőszivattyú kompresszorai. Télen ezzel fűtenek, nyáron meg hűtenek. A gáz nincs bevezetve, ezért van ott egy pb gázpalack is.  

A tóban ilyen szép naphalak laknak.

De van harcsa és kárász is benne. A naphalat gilisztával fogtuk. Ugyan a Wallmartban vettünk valami zselés és büdös csodacsalit, de a halak nem igazán kultiválták.

Van ugye a mondás, hogy "Ha Rómában vagy, élj úgy, ahogy a rómaiak!". Ezt a szabályt alkalmaztuk a helyzetre, úgyhogy igyekeztünk mindent úgy csinálni, ahogy a helyiek. Például elmentünk a Wallmartba. Ami egyébként élelmiszerben gyengébb mint az Auchan, ruházatban és egyéb cikkekben meg több. Ami az árakat illeti, drágább, az egyértelmű. Ilyeneket néztem, mint gyümölcsök, póló, kenyér, csipsz. Az volt a tervem, hogy milyen szuper pólókat fogok majd itt venni, mert amikor legutóbb az USA-ban voltam, úgy 2000 tájékán, akkor olyan pamut pólókat árultak, amelyek közül néhányat még ma is hordok, olyan jó minőségű. Sűrűbb szövésűek és erősebb pamutszálból csinálták őket. Na ebből mára semmi sincs. Ugyanazt a minőséget árulják, mint az Auchan, csak mondjuk két-háromszor drágábban. A farmerek kb. másfélszeres árban vannak. A kenyér kétszer annyi. A műszaki cikkek elég olcsók, de mindössze egy karórát vettünk, nem bevásárolni repültünk ide.

 Ami a környezetet illeti, ez amolyan hobbitfalva. Gyönyörű házak kies környezetben, kb. félórás autós távolságra a városközponttól autópályán. Mindenütt plüssszerű zöld pázsit, természetesen gondosan lenyírva. Virágok, aszfaltutak.Igen, jól látja a kedves olvasó, járda az nincs. És forgalmasabb út mellett ez komoly probléma. Az autósok nincsenek hozzászokva se a gyalogosokhoz, se a biciklisekhez. Ezért ha látnak valakit, sokszor túlreagálják, óriási ívben kerülnek. És ami furcsa, integetnek. Ezt nem értettük, hogy miért integetnek vadidegenek, talán valami gond van az öltözékünkkel, de Viktor elmagyarázta, hogy itt ez a szokás. Hmmm... kedves emberek.

Valamin azóta is tűnődöm. Ha megnézünk egy magyar utcát, rögtön feltűnik, hogy a sok javítás, csatornázás, kábelfektetés miatt úgy néz ki, mint a koldus ruhája. Folt hátán folt. Na ez nincs az USA-ban. Fogalmam sincs, hogy hogyan csinálják, talán egy széles csőben vezetnek mindent, vagy nem az út alatt vezetik, de itt minden utca olyan, mintha tegnap aszfaltozták volna. Az autópályák szintén ilyenek, de azt láttam hogy javítják. Azt tippelem, hogy itt talán szabványos színű bitumen van, és valahogy összeolvasztják a régit, meg az újat, és ezért nem látszik a foltozás. Az autópályák mellett egyébként rengeteg gumidarab van a szétdurrant kerekekből, ezeket elítéltek szedegetik össze. Hobbitfalván hagyományos értelemben vett kertművelést nem folytatnak, van egy-két virágos bokor, meg ugye a gyep, aztán ennyi. Gyümölcsöt senki sem termeszt, inkább megveszik a boltban, amikor kedvük tartja. 

 Ez volt az utazásunk első szakasza. A következő részben az óceánparti élmények bemutatása következik.