Kilenc éve volt egy olyan kapcsolatom, ahol vezettem egyfajta titkos kis naplót az akkori érzéseimről. Nemrég rábukkantam, és igen érdekes tanulságokat szűrtem le belőle. A múlt héten aztán szemtanúja voltam annak, hogy ezek a dolgok bizony ugyanúgy működnek másoknál is, s ez arra sarkalt, hogy egy rövid bejegyzést tegyek a témában.

Tehát akkor nézzük kicsiny naplómat. Olvasása során a legfontosabb megállapítás az, hogy kétféle szerelem létezik. Ezek egymásba is alakulhatnak, de sejtésem szerint az agyban más területek felelősek az egyikért illetve a másikért.

Bármelyikkel kezdhetném, de inkább abban a sorrendben haladok, ahogy annó én is megéltem. Ez a szerelem nem volt különösebben hosszú, de nagyon intenzív. És rövidsége folytán remek alanya egy kis elemzésnek.

Lássuk hát a történetet.

Éppen munkahelyet váltottam, és az új helyen megismertem egy lányt, aki első látásra elbűvölt. A szemei, az alakja, a hangja, a frizurája, ahogy húzta a szavakat... egyszóval azonnal levett a lábamról. Nem volt kérdés, hogy elkezdjek-e neki udvarolni.

Terveimet keresztülhúzta azonban, hogy elnyert egy kéthónapos ösztöndíjat Moszkvába, ezért a projektet fel kellett függesztenem, amíg vissza nem jött, de ez az időszak csak mégjobban felfűtötte az érzelmeimet.

Mire visszajött, kitavaszodott, így a hormonok is alaposan rásegítettek a hadműveletre. (Megfigyeltem, hogy életem során többnyire tavasszal sikerült becsajoznom, és ezek a kapcsolatok elég rövidek lettek. Ezenkívül az ősz volt még relatíve sikeres nőzés szempontjából, a nyári meg a téli időszakban nekem sosem sikerült semmit összehoznom.Az őszi termés javára írandó viszont, hogy sokkal tartósabbnak bizonyultak ezek a kapcsolatok, mint a tavasziak.)

Visszatérve naplómhoz, mikor az illető hölgy visszatért az orosz medve öleléséből, szerencsémre egy projektre kerültünk, és ez igencsak megkönnyítette a dolgomat. Körülbelül egy hónap kitartó udvarlás meghozta a gyümölcsét, és elkezdtünk járni. Még soha életemben nem voltam ilyen szerelmes, szabályosan zombi lettem, ha nem volt a közelemben, viszont a fellegekben jártam, ha mellettem volt.

Nagyon büszke voltam arra, hogy ez egy teljesen tiszta becsületes szerelem a részemről. Nem vettem el senkitől, senki szívét nem törtem össze, körüldongtam, küzdöttem, és erőfeszítéseimet végül siker koronázta. Nagyon szépen udvaroltam neki, bedobtam ami tőlem tellett és úgy éreztem, hogy ez a kapcsolat a legjobbakat hozza ki belőlem. Olyan dolgokat megtettem, amiktől régebben cinikusan elfordultam volna. Olyan helyzeteket kibekkeltem mellette, amiktől normális állapotban öt perc után leléceltem volna. Előhozta a romantikus énemet, amit addig én sem ismertem, s az igazat megvallva eléggé meglepett, hogy létezik.

Mivel Budapest két ellentétes végén laktunk, ezért felváltva egyszer én utaztam hozzá, aztán meg ő jött hozzám. Ez a kétlaki életforma nagyon felőrölt, rettentően belefáradtam három hónap után. Ez úgy csapódott le, hogy úgy éreztem, telítődtem vele. Kerestem azokat a pillanatokat, amikor végre egy kicsit egyedül lehetek, és a saját dolgaimmal tudok törődni. Ez nem azt jelentette, hogy nem szerettem, hanem azt, hogy szerettem, csak már természetessé vált ez az állapot.

Ekkor beütött a krach. Elnyert egy újabb ösztöndíjat, ezúttal egy négyhónaposat Norvégiába. Ezt akkor még nem éreztem olyan tragikusnak éppen a telítettség érzése miatt, de aztán egy két hét múlva, ahogy a távolság miatt épült le a kapcsolatunk, szörnyen elkezdett hiányozni, és újra rettentően szerelmesnek éreztem magamat. Ingerült lettem, elkezdtem szédületes sebességgel fogyni, a munkámban nem tudtam koncentrálni. Ez azután fokozódott, amikor kiderült, hogy megcsalt odakint. Tényleg nagyon szerelmes lehettem, mert még ezt is megbocsátottam neki. De nyilvánvaló volt, hogy ez a szerelem más mint amit az elején éreztem. Ez a legrosszabbakat hozta ki belőlem, befelé forduló lettem, mogorva. Csüngtem a telefonjain, amik nem szóltak semmiről, csak sejtetni engedték, amit már valahol én is éreztem, hogy ennek bizony vége. Sajnos ez a szakasz is legalább olyan intenzív volt, mint a felfelé ívelő rész, de sokkal tovább tartott.

Nem akarom ragozni tovább a sztorit, ugyanis ennyi bőven elég ahhoz, hogy a konklúziókat levonjuk.

1. Maga a szerelem nem egy állapot, hanem a kapcsolat változásának irányát érezzük szerelemként. Magyarán szerelem akkor van, amikor a kapcsolatban változás van. A stabil kialakult szakaszban nincs szerelemérzés.

2. A kapcsolat minőségi változásának iránya határozza meg, hogy éppen melyikfajta szerelmet érezzük. A fejlődés jelenti a jó szerelmet, ami az emberi agy boldogságközpontjából ered. A rossz szerelem a kapcsolat leépülésekor jelenik meg, ez igazából a birtoklásvágy egyfajta kivetülése, s mint ilyen az agy mélyebb rétegeiből, talán a hüllőagyból ered. A kettő nem keverendő, de simán el tudom képzelni, hogy átválthat egyik a másikba, ahogy ez sokaknál meg is történik.

Ezek a konklúziók alátámasztják azt a népszerű közhelyet, hogy nem a cél a fontos, hanem a hozzá elvezető út. Érdemes elgondolkodni azon, hogy mi a boldogság, mi a boldog élet. Mint a fenti példa mutatja, a boldogság csak a kapcsolat első szakaszában volt. Már amennyiben a boldogság egyenlő a szerelemmel. Én boldogságként éltem meg, az biztos. A telítési fázist már nem nevezném boldognak, de boldogtalannak sem. Az viszont remekül látszik, hogy egy életen át tartó boldogság nincs. A boldogság meghatározó érzelem, és az ilyeneket mindig a változások hozzák elő belőlünk. Ha most ezeket a tanulságokat kivetítjük egy házasságra, akkor azt kell  mondanom, egy házasság nem attól boldogtalan, hogy elmúlt a szerelem, hiszen az csak egy jele annak, hogy fejlődik a kapcsolat. A boldogtalanság oka az, hogy a kapcsolat leépül. És ha teszünk ez ellen, akkor jó esély van arra, hogy a szerelem is újra megjelenik.