A 2017-es év legnagyobb slágere volt a Despatico. Sokáig csak a nevével találkoztam, aztán ahogy nőtt körülötte a hisztéria, és már mindenhol hivatkozási alappá vált, vettem a fáradtságot, és meghallgattam a youtube-on. Ezek voltak az első gondolataim.

- Basszus, már megint.

- Ez most komoly?

- Oké, hogy újszülöttnek minden vicc új, de ennyi újszülött nem lehet.

Pedig valahol tényleg itt lehet a megfejtés, de erről egy kicsit később.

Szóval mi is váltotta ki belőlem ezeket a gondolatokat? Csak az, hogy ez a mindent letaroló sláger megint egy újabb strigula azon számok sorában, amelyek a legendás magic four akkordokra épül, és azon túl nem is terjeszkedik. Alapesetben ez a C dúr, A moll, G dúr, és F dúr akkordokról van szó, az már valóságos virtuozitásnak számít, ha valaki áttranszponálja egy másik fekvésbe. Becslésem szerint a popzene kb. 70%-a áll abból, hogy ezt a négy akkordot variálja, illetve őket egyben transzponálja a skálán.

Kevés zenekar tudott ellenállni a kísértésnek, hogy erre a négy akkordra számot írjon. Még a Beatles is beleesett a csapdájába a Let it be-vel, sőt, a poklot igazából ők szabadították el. A hatvanas évek beatjében három akkord volt domináns, amit az a bluesból örökölt, és ezek egy speciális sorrendjét éppen ezért hívják blues körnek. BB King például egész pályafutását erre a három akkordra alapozta, ezért olyan egysíkú a zenéje. Ez a három akkord az alaphangra, a szubdominánsra és a dominánsra épül. A Chuck Berry féle Johnny B. Good egy egészen eklatáns példa erre. Természetesen nem minden beat és blues szám áll ebből a három akkordból, de tény, hogy elég kevesen kalandoztak el messzebbre ezektől. Aztán a Beatles Let it be-jével az évtized végén egy új sztenderd alakult ki, és a három akkor kibővült négyre. Ez lett a magic four. Innét kezdve aztán nincs megállás, a négy akkord rendre visszaköszönt a zenei toplisták csúcsán, ahogy ezt az alábbi videoklip remekül szemlézi is.

Ugye ismerős? Szinte mindegyik olyan sláger volt ami rögtön beugrik, csak az nem, hogy mindegyiknek kvázi ugyanaz a kísérete. De így már világos, nemde? Ennek tudatában Desmond Child újrahasznosított Halszagú Magyarországja már nem is tűnik akkor swindlinek.

Szóval akkor most jön az a rész, hogy magyarázatot találjunk arra, hogy mitől van ekkora hatása ennek a négy akkordnak a popzenére.

- Először is le kell szögezni, a popzene sosem tartozott a nagy zenei megoldások terepének. Ugyan a szöveg, a dallam és a harmónia egysége jóval erősebb, mint más műfajokban, de ennek éppen a zenei oldala az, ami leegyszerűsödött. A popzene az átlegembereknek szóló termék, és a könnyű befogadhatóságra törekszik. A zenei komplikáció egyetlen elemben maradt fenn, a gitárszólókban. Az átlagember a szöveget könnyebben felfogja, mint a bonyolult zenei megoldásokat, az egyszerű ritmusok és harmóniák nem terhelik az agyat, így az ember tud mást csinálni, miközben zenét hallgat. Például autót vezetni, de akár dolgozni is. Közben meg szólhat a rádió. 

- A popzene mindig is vigyázott arra, hogy a zenei rész ne nyomja el a verbális részt, magyarán a szöveg érthető, hangsúlyos legyen. A szövegnek egyik korábbi műfajban sem volt ennyire kiemelt szerepe. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy az átlag popdal szövege mekkora művészi teljesítmény lenne, de azt nyugodt szívvel állíthatom, hogy az eddigi legjobb zenei szövegek azok bizony a popzenében születtek.  A zene így elsősorban a szöveget szolgálja ki, azt erősíti, a szöveg által keltett hatást fokozza. A popzene pont attól lett ilyen népszerű, hogy kiaknázta a szinergiát a zene és a mondanivaló között. Természetesen az arányok azért változtak. Példának okáért a Queen, vagy a Beatles ritkán ment el igénytelen irányba, és ennek az oka az volt, hogy ők nemcsak nagyon jó előadók és szerzők voltak, de rendkívül jó zenészek is, és a tudásukat egy négyakkordos számban nem tudták kellőképpen megmutatni, márpedig az exhibícionizmus nélkül a popzenész alkalmatlan a szakmájára.

- Nagyon fontos faktor, hogy az aktuális trendeket mindenekelőtt a tinédzser korosztálynak szánja a zeneipar. És hát egy újszülöttnek minden vicc új. Ez a korosztály gyorsan megújul, és ha egy kicsit átcsomagolják a régebbi megoldásokat, a frissen felnőtt közönségnek újra és újra el lehet adni. Így aztán eredetiség és kreativitás nélkül is lehet slágereket és sztárokat gyártani, márpedig a zeneiparnak pont erre van szüksége. És pont ez az, ami összeomlott a youtube megjelenésével, bár amint látjuk a Despatico példáján, az utórengések még tartanak. Persze nem ők az egyetlenek. Az amerikai zeneipar mai sztárjai, Rihanna, Katie Perry, Nicky Minaj, s persze Justin Bieber, a Despatico felfedezője - magyarán azok, akik a letöltési listákat döntögetik - szintén nem idegenkednek a magic four használatától, csak esetükben nagyon vigyáznak arra, hogy effektezéssel, a ritmus változtatásával, megtörésével elfedjék. Ettől persze az egész még mindig csak annyira marad igényes, mint egy McDonalds ételkínálata, de legalább nem ordít a képünkbe hogy mennyire hülyének néznek minket.

No ennyit a varázslatos magic four-ról, ide a végére pedig rittyentek egy kis saját amatőr demonstrációt, csak hogy értsük, miről van szó: