Ennek a bejegyzésnek a témája már évek óta motoszkál bennem, de mivel nem egy nagyívű történet, hanem csak egy megfigyelés, eddig nem írtam belőle posztot. A bloghoz való kapcsolata teljesen egyértelmű, majd minden reggel eszembe jut biciklizés közben szembesülve a témával.

Ez a blog a verebekről szól, és az apropója az, hogy egyre többet találkozom velük Budapesten - főleg reggel, amint épp munkába tekerek.

Vidéken nőttem fel, ráadásul falun, így aztán a verebek állandó részét képezték az életteremnek. A tyúkudvaron mindig találtak maguknak csipegetnivalót, hatalmas rajokban csiviteltek a környező bodzabokrok ágain. Csúzliztuk őket, nem nagy sikerrel. Összesen egy verebet sikerült vitán felül lelőnöm csúzlival, az áldozatot aztán a sündisznóm falta fel nagy boldogan. A légpuska már sokkal hatékonyabb volt ellenük, de aztán - csakúgy, mint a csúzlinál - hamar megismerték a puska sziluettjét, s már ha csak nyikordult a műhely ajtaja, ahol a légpuskát tároltuk, a verébfalka hatalmas surranással továbbállt egy pillanat alatt.

Bár vadásztam rájuk, de szeretem a verebeket. Nem különösebben díszes madár, de igazi közösségi lény. Ritkán jár egymagában, inkább csapatostúl közlekednek, s közben be nem áll a szájuk. Elképesztő csivitelést képesek véghezvinni.

Mindenütt megtalálhatóak, ahogy a mondás tartja " Amíg lószar van, addig veréb is van ". A verebek ugyanis szeretik a lószart. Kicsipegetik belőle a féligemésztett zabszemeket. Ezzzel együtt a fő táplálékot számukra a mezőgazdasági művelés során termelt gabona jelenti, ami egyértelmű összefüggést feltételez a mezőgazdaság állapota és a verébpopuláció nagysága között.

Ha ez így van, akkor a kilencvenes években a mezőgazdaság hatalmas gödörbe kerülhetett. Amikor nyolcvankilencben felkerültem Pestre, meglepődve tapasztaltam, hogy Pesten nincsenek verebek. Ellenben itt láttam életemben először feketerigót, s amatőr természetbúvárként rögtön levontam a következtetést, hogy a fővárosban a feketerigó kiszorította a verebeket, mert feltehetőleg táplálékkonkurrensek. Mindemellett a kiszóródott takarmány és a búzamezők sem jellemzik kifejezetten Budapestet, ergó egy verébnek itt nincs keresnivalója. Ezen okfejtésemnek ugyan tökéletesen ellentmond a "Vili a veréb" című rajzfilm, ami egy pesti verébcsapatról szól, de a kivétel ugye azért van, hogy a szabályt erősítse.

Namost elméletem akkor kezdett igazán megdőlni, amikor szembesültem a ténnyel, délibábos szülőföldemen is egyre kevesebb veréb van. Valami történt a háttérben, amiről nem tudtam, hogy micsoda.

Nemrég olvastam egy tanulmányt, miszerint Angliában kimutatták, az ólommentes benzin adalékanyaga erősen kihat bizonyos madarak szaporodási rátájára. Ma úgy gondolom, hogy ez történhetett a hazai verebekkel is, merthogy a mezőgazdaság ugyan valóban visszaesett a kilencvenes években, de még így is bőséges táplálékot tudott volna nyújtani akár tízszeres verébpopulációnak is.

Viszont az ólommentes üzemanyaggal közlekedő járművek éppen a rendszerváltás után terjedtek el az országban, s ez időben egybeesik a verebek látványos megfogyatkozásával.

Hozzávetőleg tíz éve biciklivel járok a munkahelyemre, s eközben bőven van időm bámészkodni, így jól meg tudtam figyelni a pesti madárfauna változásait. A megfigyeléseim eredményei a következők:

• A feketerigók száma megcsappant az utóbbi időben.
• Egyre több verebet látni. The veréb is back!
• Elképesztően megsokasodott a szarkák száma
• Egy éve láttam egy vörösvércsét.
• Sajnos a galambok száma nem csökkent.
• Szüleimnél vidéken is újra sok a veréb.

Mindezek alapján leszűrhető pár következtetés.

1. A verebek természetes kiválasztódáson mentek keresztül. A mai példányokat feltehetőleg már nem zavarja az ólommentes üzemanyag adaléka.
2. A veréb és a feketerigó úgy néz ki, tényleg egymás konkurrensei. Jelenleg a veréb tűnik esélyesebbnek a városi élettér elfoglalására.
3. A verebek elegendő táplálékot találnak a városokban, így nem függenek a mezőgazdaságtól. Ezzel együtt a vidéki verebek együtt gyarapodnak az agráriummal.

Ennyit a tudomány és a technika érdekességeiből, meg a verebekről. Tudom, ez nem egy szokásos bejegyzés, de azért ilyen is kell néha.