Most olvastam az erről szóló hírt az Indexen, és rögtön éreztem, hogy mindent félredobva ezt nekem kommentálni kell. Aki nem olvasta volna, a hír arról szól, hogy egy 12 és egy 13 éves gyerek köveket, benzineskannát, és egy alkalommal betontömböt rakott a sínekre Komáromnál. A hétvégén lekapcsolták őket, és mivel a büntethetőségi korhatár alatt voltak, ezért a rendőrség mindössze tájékoztatta a gyerekek szüleit.

Nos kéremszépen, utazzunk egy kicsit vissza az időben. Második osztályos vagyok a szülőfalum általános iskolájában. Ezidőtájt lett országos cimborám Cimmi, aki a vasút mellett lakott az anyukájával, az állomás közelében. Nos, Cimmivel, bátyámmal, valamint három másik barátunkkal azt tesztelgettük, hogy azokat a jó kis csúzlibavaló bazaltköveket, amelyek a sínek mellett voltak, vajon mennyire töri össze a vonat. Cimmi emellett fakultatív feladatként a váltóba is belehelyezett néhány kavicsot. Ekkor még nem figyeltünk fel a közelben lődörgő pályakarbantartó Boros Pityu-ra, aki amolyan semmiresevaló pária volt a faluban, jellemző, hogy később önkéntes rendőr lett belőle. A III/III-nak azért nem kellett valószínűleg, mert az emberek nagy része szóba se állt vele, így nem sok hasznát vehették a sunyiságának. Namost Pityunk - aki ekkortájt húszas éveit taposta - a közelünkben sunnyogott, de nem szólt egy szót sem, hogy ne tegyük a köveket a sínekre, hanem szépen beballagott az állomásra, és felnyomott minket az állomásfőnöknél. Aki szépen felült az éppen befutó vonatra, és miután az áthajtott a kavicsainkon, leszállt róla, és jól elzavart minket a büdös fenébe. Mi persze rettenetesen megijedtünk, és lélekszakadva menekültünk, de azt még megfigyeltem, hogy a kavicsokat nagyon szépen porrá zúzta a vonat.

Namost tessék megfigyelni a didaktikát. Először is a pályakarbantartó nem szól nekünk, nyilván megijedt egy csapat nyolcéves gyerek jelentette fenyegetéstől. Az állomásfőnök pedig áthajtatja a vonatot a kavicsokon, demonstrálva azt, hogy a vonatnak ettől nem lesz baja, majd elkerget minket, hogy kisiklatjuk a vonatot.... Vonjuk le nyugodtan a következtetést, már a szocializmusban is igen szép díszpéldányok dolgoztak MÁV-nál...

A történet itt nem ér azonban véget. Másnap reggel ugyanis óráról behívattak engem és a bátyámat az iskolaigazgatóhoz. Illusztris társaság fogadott. Ott volt az osztályfőnököm, az igazgató, a helyi nevelőintézet igazgatója (aki egyszer szórakozásból az út melletti árokba kényszerített a falu közepén a kocsijával, amikor átkeltem az úttesten). Különösen ez utóbbitól ijedtem meg.

Azzal fogadtak, hogy a miért akartuk a bátyámmal kisiklatni a vonatot. Én elkezdtem bőgni, és elmondtam, hogy a Cimmi ötlete volt a kvicszúzás, és egyáltalán nem akartuk kisiklatni a vonatot. Milyen Cimmi, kérdik ők? Hát az osztálytársam, de ott volt még három másik falubeli gyerek. Ekkor egy kicsit elkezdett feszengeni az iskolaigazgató, de végül csak behívatta a többieket is. Kiderült, hogy a kedves állomásfőnök felhívta, és bepanaszolt engem, meg a bátyámat, mármint a doktornő gyerekeit, hogy ki akartuk siklatni a vonatot. Csak úgy, a proletárdiktatúra szellemében, ami alatt azt értem, hogy a munkás paraszt szülők gyerekeit meg sem említette, csak a gyanús értelmiségi gyerekeit.

Igazgatónőnk Balassa Tiborné, (akinek a férje amúgy a megyei pártbizottságon nagykutya volt, ezért igazgatónőnk ugye abszolút az érdemei miatt került kinevezésre...), pedig úgy gondolta, hogy ezért a tettért esetleg nevelőintézetbe kellene minket csukni. Ezért tanácskozott Orbán Istvánnal a gyiviigazgatóval, aki egy minden hájjal megkent jogász is volt amúgy, s akivel egyébiránt pártvonalon igen jóban volt.

Viszont így, hogy munkás-paraszt gyerekek is érintve voltak, s miután kiderült, hogy a váltóba Cimmi rakta a kavicsot, így már nem volt annyira fontos ez az egész nevelőintézetesdi, így megúsztuk az ügyet egy igazgatói intővel.

Emékszem, aznap délután nem mertem hazamenni, félve hogy nagyon kikapok, de anyám elég rezignáltan fogadott, pontosan tudta, hogy mire ment ki a játék. S tudom, hogy ezt az esetet sohasem bocsátotta meg az igazgatónőnek, hiszen a gyerekeit akarta elvenni tőle.

Az igazgató később a matektanárom lett. Nem volt rossz matektanár amúgy, de a korlátoltsága elég gyakran kiütközött.

Volt egy másik erős húzása is a későbbiek során, de az már nem direkt ellenem irányult, hanem maga az iskola, és a gyerekek ellen, a szocializmus nevében.

Mint említettem, Balassáné igen jóban volt a nevelőotthon igazgatójával, aki ügyesen manipulálta őt. Ezek ketten, de leginkább dr. Orbán, kitalálta, hogy végrehajtanak egy szocialista kísérletet, minek során a nevelőotthon többnyire bűnöző gyerekeit bevegyítik közénk az iskolába, hogy a közzösség nevelő ereje majd jó útra térítse őket. Ez persze dr. Orbánnak jött jól, akinek így nem kellett külön tanerőt biztosítani az istápoltjai részére, de ezt az igazgatónönk nem látta át. Ezért aztán egyszer csak azon kaptuk magunkat, hogy a hátsó padsort ellépi néhány nálunk jóval idősebb nagyszájú gyerek, akik a szünetekben elvették a zsebpénzünket, ha meg nagyon ugráltunk, akkor elővették a borotvapengét, és azzal fenyegettek meg. Vagy csak simán megvertek...

A nagy szocialista kísérlet amúgy néhány esetben sikerrel járt, és tényleg volt közöttük néhány, aki eljutott a szakmunkásképzőig közülük, de ez kb. tíz közül egyre volt igaz.

A Nagy Szocialista Kísérletnek aztán a tanári kar lázadása vetett véget négy év szenvedés után, mikor is két intézetis gyerek megfenyegetett több tanárnőt. Amíg csak a gyerekek panaszkodtak, s esetenként a szülők is, arra fittyet hányt az igazgatónő, de a tanárok lázadását már nem tudta eltussolni, és mire nyolcadikas lettem, a nagy kísérlet végetért...

 Hát ennyi jutott eszembe a sínrongáló gyerekekről...