Megint Pont FM, megint KeljfelJancsi, megint Fiala. Utóbbinak szerintem súlyos leki problémái vannak, de küldetéstudata is. Amit leszarok, a műsora ezektől függetlenül jó, csak néha úgy érzem magam, mint egy orvosi viziten, ahol éppen egy pszihopatát tanulmányozunk. Mondjuk ez meg érdekes. Annó jártam egy fél évet médiasuliba, és a Fiala is előadott ott, meg kell valljam, ő volt a legérdekesebb. A műsorával egy bajom van, egyszerűen nem lehet bekapcsolódni menetközben, mert félóra alatt sem derül ki, hogy miről van szó. A Fiala folyamatosan önmegvalósit, ami rendben is van, mert az ő műsora, de azért néha mondjuk közölhatné, hogy miről is van szó. Meg mondjuk a telefonszámot is benyöghetné néha, mert van olyan, hogy szívesen betelefonálnék.

Végre lehet normális dinyét kapni, aminek nem tök íze van. Nagyon büszke vagyok a hároméves kisfiamra, aki nem érett dinnyét uborkadinnyének nevezi. Ami szerintem nagyon jó asszociációs készségre utal.

Két gyerkőcünk van, a 3 éves Máté, és a másféléves Mogyoró. Aki Ádám, de olyan kis picike, hogy Mogyoró lett a beceneve. Totál különböző jellemek, Máté sérülékenyebb, érzékeny és akaratos kisfiú, Mogyoró meg egy talpraesett kis emberke, aki ügyesen alakítja a környezetét a saját céljainak megfelelően. Mellesleg egy igazi sármőr, a nők teljesen odavannak érte.

Tegnap belebotlottam a Castra együttes egy számába.

Castra: Picsahimnusz

Először azt hittem, hogy egy fiatal férfi énekel, mondjuk a szöveg gyanús volt, amikor a pasijáról beszél, dehát manapság az emó a menő, szóval elkönyveltem, hogy egy jóhangú emós gyerek énekel. Viszont a szám egyáltalán nem emó, hanem jó kis direkt rockzene. Egyszerű mint a százasszög, és éppen ettől jó. Átjön, ahogy a Pély Barna mondaná. Aztán megnéztem a honlapjukat, és kiderült, hogy szó sincs fiatal emósgyerekről, ez egy csajzenekar. A honlapjukon olvasható bemutatkozások alapján nemcsak a zene egyszerű, hanem ők is, de ez sem baj, ők is "átjönnek".

Ha már szóba kerültek az emók, akkor egy kicsit csócsálom ezt a dolgot. Szóval az a helyzet, hogy mivel gitározom egy együttesben elég sokat látogatok egy hangszeres fórumot. Megdöbbenve tapasztalom, hogy mennyire ki tudnak kelni magukból az emó ellen, még azok is, akik zenével foglalkoznak.  Azok, akik valószínűleg borzongással nézik végig a korabeli híradókat, amelyek a szüleinket mutatják, akiknek levágják a haját az Ifipark bejáratánál, hogy bemehessenek a koncertre.

Az emó jelenleg ugyanebben a helyzetben van, csak több mögötte az üzlet. Dehát a világ már csak ilyen, speciel én a nyolcvanas években, amikor tinédzser voltam, a tupírozott hajaktól hánytam, de eszembe nem jutott volna a betiltásukat követelni. Az emóval kapcsolatban gyakran említik, hogy nemi identitásukban még bizonytalan fiatalokat a homoszexualitás felé terel.... Érdekes, a nyolcvanas években a kisminkelt, cicanadrágos, festetthajú, ékszerekkel telepakolt férfinadrágos előadók sem módosították az akkori fiatalok nemi irányultságát. Nem állítom, hogy szimpatizálok az emóval, mert nagyon nem, de hát ez bőven az élni és élni hagyni kategória. A mai emósoknak kétségkívül kényelmetlen lesz majd húsz év múlva megnézni az érettségi tablójukat, de hát ez legyen az ő bajuk.