Újra nyár van, és a járvány enyhülésének hála kinyitottak a termálfürdők. Ezúttal júniusban töltöttünk egy hetet Toponáron, így felváltva hol a Virágfürdőbe mentünk, hol pedig Igalra. De ez azért így kevés az én Szoboszlón szocializálódott lelkemnek, ezért minden évben kipipálunk egy új termálfürdőt is. A nagyok közül Harkányt tavaly próbáltuk ki (és hatalmasat csalódtunk), ezért idén úgy döntöttünk, hogy megcélozzuk a másik nagy és híres komplexumot, Zalakarost.

Kocsival az út Kaposvárról kb. másfél óra szép kényelmes tempóban. Jórészt a 61-es úton mentünk, mely elég jó minőségű, és a táj is gyönyörű, csak az a rengeteg kamion ne volna. Vésénél tértünk le róla Zalakomár felé, na innen kezdve az utak állapota rallypályára emlékeztetett. De azért csak elzötyögtünk rajtuk Zalakarosig.

Az első meglepetés akkor ért, amikor beértünk a városba. Forgalom semmi, az utcák kihaltak, válogathattunk a parkolóhelyek között. Június 23.-a volt, oké, értem, előszezon, de ez azért mégis túlzás. Szép kényelmesen elgyalogoltunk a bejárathoz, nem kellett sorba állni, úgyhogy megvettük a jegyet és az öltözőszekrényhez mentünk. Karkötős rendszer van, az nyitja a szekrényt. Az ilyet szeretjük. Mindenütt tisztaság, a padlón felfestett lábnyomok mutatják merre kell menni. Átöltöztünk, zuhanyoztunk, irány ki a strandra. Ott azért már voltak emberek, de tömegnek ezt se lehetett nevezni. Sebaj, nem vágtuk fel az ereinket, hogy nem kell küzdeni a helyért, úgyhogy gyorsan célba is vettük a melegvizes gyógymedencét, amiből egyből kettő is van egymás mellett, egy kellemesen langyos, és egy kifejezetten meleg. A medencék félig fedettek, ami egy fontos tényező, szóval ezért jár a pluszpont.

Mivel engem leginkább  a gyógyvíz érdekel, nézzük hát, mit kapunk a pénzünkért.

- a víz színe fehér. Olyan mint a tej. Ez nyilván az oldott gázok kiválásakor keletkező gázbuborékok miatt van. Nagyon jól néz ki.

- A szaga kénes. Ettől függetlenül a gyógyvíz nemcsak kénes, de jódos is. Sőt, kifejezetten magas a jód és brómtartalma, a szoboszlói vízhez mérhető. Itt elérhető a részletes táblázat. Ez a maga nemében egészen különleges, nincs máshol az országban, hogy a gyógyvíz egyszerre jódos-brómos és kénes is. Érdekesség, hogy itt jóval több ion-ra vizsgálták meg a vizet a szokásosnál, és bizony van egy két feltűnő adat. Elsősorban a kiemelkedően magas stroncium érték, amely ebben a gyógyvízben a leggyakoribb összetevő, magasan felülmúlja a nátrium és a kalcium arányát is. Szerencsére itt nem a maghasadáskor keletkező radioaktív stronciumról van szó, mert az komoly gond lenne. Viszont ez a természetes stroncium nagyon jó hatású a csontritkulás ellen. Emellett egy rakás nehézfém is szerepel a listán, cirkónium, yttrium, réz, króm, nikkel, kobalt. Ez annyira azért nem megnyugtató, mivel a nehézfémeket a szervezetünk csak mikromennyiségekben tolerálja. Kérdés, hogy ekkora higításban mennyire ártalmasak. Én speciel nem innám meg ezt a vizet, őszintén szólva másnak sem javaslom.

- A hatása fürdés után nagyon kellemes. Sok olyan gyógyvíz van, ami lefárasztja az embert, a Zalakarosi viszont sokkal inkább felüdíti. Szerintem az egyik legjobb az országban.

A víz kitárgyalása után térjünk rá a strandra. Aki élményfürdőzni akar, nem fog csalódni. Rengeteg csúszda van, hullámmedence, strandmedence, élménymedence, minden, ami szem-szájnak ingere. A gyerekek sem fognak unatkozni. Az úszómedencét külön kiemelném, nagyon hangulatos, és nagyon mély, a víz hőfoka pont optimális.

Ami a szolgáltatásokat illeti, elég sok az étterem, de ezek fele be volt zárva, gondolom a vendégek alacsony száma miatt. Szerencsére a lángosos nem. Igazi békelbeli óriás lángosokat árultak, bár az is igaz, hogy elég drágán, ezer forint feletti árakkal számoljunk. Ugyanott vettünk szintén békebeli hatalmas finom fánkokat is. Ez nekem különösen kellemes élmény volt, mert ma már mindenütt a minifánkot erőltetik, és a gyerekkorom rendes méretű, barackízes fánkjai a legtöbb helyen kikerültek a kínálatból, de itt a strand közepén levő retró lángososnál még ez is volt. Mind a lángos, mind a fánk nagyon népszerű volt a fürdőt nagy számban látogató cseh turistáknál is, a sor felét ők tették ki.

A strand előnyeként kell megemlítsem, hogy vannak ivócsapok. Sok helyen ezeket leszerelték, hogy az ember kénytelen legyen több italt venni. Ezt a hozzáállást tapasztalni pld. a Virágfürdőben is. Elég aljas húzás. Szerencsére itt nem élnek vele. (Szoboszlón és Harkányban sem)

A pozitívumok után jöjjenek a negatívumok. Ebből egy említésre méltó van, az viszont sajnos elég komoly. Igen, a böglyökről van szó. Én ennyi bögöllyel egész eddigi strandlátogató pályafutásom alatt nem találkoztam, mint itt. Kb. 15-20-at csaptam agyon, és rengeteget kergettem el. Köztük akkorákat, mint a kisujjam. Egynek sikerült megcsípni, egy másik pedig Ádám fiamat kóstolta meg. A feleségem megúszta, de csak éppenhogy. Lehet hogy csak az időzítés volt rossz, és nagyob tömegben jobban eloszlanak ezek az undorító rovarok, de én másra gyanakszom. Szerintem két dolog vezetett a bögölyinvázióhoz. Az egyik a csónakázótó. Ezen igazából nem is lehet csónakázni, és tele van tavirózsával, szóval jobb is hogy nincsenek csónakok. Mesterséges tóról beszélünk, amit az elhasznált fürdővízzel töltenek. Egyetlen embert sem láttam a partján, úgyhogy a népet különösebben nem érdekli. Viszont szerintem a böglyöknek ez lehet a költőhelye. Minden adott, hogy jól érezzék magukat benne.

A másik faktor, hogy láthatóan a böglyöknek bejön ez a kénes melegvíz. A gyógymedencék körül lényegesen több volt mint máshol. És sajnos teljesen tönkretették az ellazulás élményét, mert állandóan résen kellett lenni miattuk. Teljesen észrevétlenül tudnak rászállni az emberre, és ha valaki velünk levő személy nem látja, akkor észre sem vesszük őket mindaddig, amíg meg nem csípnek. Egy idő után az ember mindenhol fantomböglyöket érzékel magán, és kényszeresen csapkod, pedig sokszor nem is támadja semmi. 

Szó ami szó, ezzel a jelenséggel szerintem kezdeni kéne valamit, mert nagyon zavaró. Kisgyerekek esetében tuti sírás lesz a vége, ha megcsípi őket egy ilyen rusnya jószág.

Ezzel együtt a fürdő nagyon jó hely, mi is vissza fogunk még ide térni. Meglátogatását minden hozzám hasonló termálfürdő rajongónak erősen javaslom.

Az ellenzéki oldalon sokakat felháborított, hogy a Jobbik megszavazta a pedofil törvényt. Ez a mai blogbejegyzés ezeknek a felháborodott embereknek szól.

Előrebocsátom, nem vagyok Jobbik szavazó. Aki hajlandó visszaolvasni, az láthatja, hogy ha kellett, kritizáltam őket. Ezúttal azonban nem kritizálok, még úgy sem, hogy nagyon elítélem a pedofil törvény azon kiegészítését, amely az LMBT tárgyú médiatartalmak 18 éven aluliak elől történő elzárásáról szól. (és mindeközben nagyon remélem, hogy az az erő, ami Szájer Józsefet elkaszálta, Kocsis Mátét is utoléri mihamarabb.)

Félreértés ne essék, ez a törvény valójában nem a pedofil ügyek elszaporodása miatt született. A Fidesz - a katolikus egyház sokszoros érintettsége miatt - inkább akadályozta a törvény létrejöttét. Ennek ellenére a törvény már régóta csőben lehetett, de amiért előkerült, az egyértelműen a Fudan ügy.

Bár a blogbejegyzés nem erről szól, de azért pár szóban erre érdemes kitérni, ugyanis a Fudan ügy a Fidesz legsúlyosabb politikai baklövése volt 2010 óta. Egyrészt nehezen lehet vitatni, hogy a kínai érdekek magyar érdekek elé helyezése konkrétan hazaárulás, és ezt érti a fidesz szavazó is, de az különös pikantériát ad a dolognak, hogy meglépnek egy ilyet azok után, hogy az összes politikai elemzőjük folyamatosan küldi a vészjelzéseket az önkormányzati választások óta, hogy a Fidesz nem képes elérni a fiatalokat. Ezzel a lépéssel tovább nőtt a szakadék a Fidesz és fiatal korosztály között.

Szóval a Fidesznek elemi érdeke volt most bedobni valamit, amivel zavart kelthet az ellenzéki oldalon, és ennek eszközét a pedofil törvény kiegészítésben találta meg. Az egész a klasszikus módon volt felépítve, először csak azok a részek kerültek terítékre, amelyekben egyetértés volt várható, majd amikor már elég nagy lett a médiafigyelem, övön alulról betámadtak a módosító javaslattal. Ami egyébként jó eséllyel alkotmányellenes, de mivel minden valószínűséggel se a magyar Alkotmánybíróság, se a köztársasági elnökünk nem fogja feladatának érezni, hogy megvizsgálja az ügyet (számomra világos, hogy a lojalitást előrébbvalónak tartják a tisztességnél), ezért az Strassbourgban fog elvérezni pár év múlva.

Namost ezzel természetesen a Fidesz is tisztában van, ezt a törvényt nem is tervezte másnak, mint sima provokációnak, hogy tematizálja a közbeszédet. illetve megbontsa az ellenzéki egységet és hiteltelenítse a Jobbikot.

Látható tehát, hogy az ellenzéknek két rossz választása van. Vagy elutasítja a törvényjavaslatot, és onnan kezdve a Fidesz pedofilbarátnak fogja őket bélyegezni, illetve a Jobbik szavazói elbizonytalanodnak, vagy megszavazza, akkor viszont arculköpi a szavazóit.

Ezúttal azonban sikerült a kármentés. A Jobbik megszavazta a törvényt, így a Fidesz nem húzhatja rájuk a "pedofil simogató" jelzőt, és nem bizonytalanította el a szavazóit.

Az ellenzék többi része meg kivonult a szavazásról. Az ő szavazóik főleg nagyvárosi értelmiségiek, nemcsak hogy leperegnek róluk a Fidesz bárgyú, gyurcsányozáson túlmutatni nem tudó üzenetei, hanem azok kifejezetten kontraproduktívak. Ez az önkormányzati választáson is megmutatkozott, és szerencsére a Fidesz képtelen volt tanulni az esetből.

Azt kell észrevenni kedves olvasóim, hogy ma Magyarországon minden a választásról szól. Ezen a szemüvegen keresztül kell minden lépést nézni. Az, hogy a Jobbik megszavazta a törvényt, az minden valószínűség szerint az ellenzéki pártok egyetértésével történt. Nem is nagyon találunk nyilatkozatokat, amiben a Jobbikot támadják ezért ellenzéki oldalról. Fekete-Győr és Karácsony kijelentéseit pedig betudhatjuk a miniszterelnök jelöltségért való küzdelem lépéseként.

A vidéki kistelepülések a Jobbik nélkül nem hozhatóak, és természetes, hogy a Jobbik olyan politikát folytat, ami ezek megtartására irányul. Egyszerűen annyi történt tehát, hogy az ellenzék nem ült fel Orbán provokációjának, hanem kezelték a helyzetet, a lehető legkisebb kárt elszenvedve. 

Mindazonáltal azért van bőven van tér hova fejlődni az ellenzéki oldal kommunikációs csapatának. Nem tartozik szorosan az ügyhöz, de nem tudom megállni, hogy ne adjak hangot a felháborodásomnak egy ekkora kihagyott ziccer láttán.

A pápalátogatásról van szó. Megvannak az elméletek, hogy Rogánék csapata mért vette le a szájkosarat a habzó szájú Bayerről, meg a többi "jótollúnak" tartott megmondóemberről a pápalátogatás ügyében, de ellenzéki szemszögből ez tök mindegy. Amire tényleg le kellett volna csapni, az az, hogy miközben ezek a morális hullák oktatták ki a pápát a kereszténységről, addig Semjén elvtárs lapított, mint szar a fűben. Nem kellene elfeledkezni arról, hogy a KDNP azért egy szervezetileg elkülönült entitás a fideszben, és ennél jobb alkalmat sose kapott az ellenzék arra, hogy a katolikus, de nem feltétlen Orbánhívő fidesz szavazókat elbizonytalanítsa. Szerencsére még nem késő a pápalátogatás idejére beüzemelni a kommunikációs bombákat. Ez egy olyan ügy, ahol nehéztüzérséggel kell lőni, a muníciót szerencsére bőven biztosította az utóbbi időben egyre többet hibázó Rogán féle propagandagyár. És hadd jegyezzem meg, ez elsősorban a Jobbik feladata lenne, mint jobboldali pártnak, de érezhető a többi ellenzéki párt részéről is, hogy sok mindenben egyetértenek a pápával, így nekik is van arra politikai alapjuk, hogy fellépjenek a védelmében.

Az ellenzéki szövetség mára beláthatta, hogy egészpályás letámadással szemben csakis egészpályás letámadással lehet harcolni. Megtanulhatta mindenki, hogy a Fidesznek nincsenek morális skrupulusai, ezért az ellenzéknek létkérdéssé vált, hogy  minden alkalmat megragadjon, ahol a Fideszt hitelteleníteni tudja. A lehetőségeket megkapták, kérdés, hogy tudnak-e élni vele.

u.i. Nemcsak a Jobbiknak, hanem Gallának is igaza van.

Az Index ma kapott egy levelet a Kretén színház társulatától.

Hét éve, negyvenhárom évesen, írtam egy bejegyzést, hogy milyen érzés a negyvenes éveinket taposni. Mivel most léptem át az ötvenes éveimbe, először arra gondoltam, hogy írok erről is, de mivel még az elején tartok végül arra jutottam, hogy inkább arról írok, hogyan indultam neki.

Egy fogyókúrával kezdtem. Kezdetként azt akartam belőni, hogy mekkora kalóriamennyiségre van kb. szüksége a szervezetemnek ahhoz, hogy egyensúlyban legyen. Ahhoz én nem vagyok elég alapos, hogy táblázatot vezessek, ehelyett inkább az étkezések számát kezdtem redukálni. Első lépésem az volt, hogy minden reggel tök meztelenül lemértem magamat, szigorúan a fáradt olaj leengedése után. Ami meglepő, hogy mennyire nehéz erre rávennem magamat, amikor tudatában vagyok annak, hogy előző nap sokat ettem. Tényleg küzdeni kell, hogy ráálljak a mérlegre. De nincs mese, a visszacsatolásra szükség van, mert különben az ember illúziókba ringatja magát. És hát sajnos kiderült, hogy az a kalóriamennyiség, ami ennyi idősen a testsúlyom szinten tartásához elegendő, az sajnos borzasztóan kevés. Első körben a vacsorákat hagytam el, de ez a lépés nem bizonyult elégnek. Úgyhogy sajgó szívvel, de a reggelikről is lemondtam. Ez esetben viszont egy érdekes jelenség sietett a segítségemre. Rájöttem ugyanis, hogy az ember gyomra később ébred, mint a test többi része. Így éhség nélkül ki tudom húzni délelőtt tíz óráig. Ekkor eszek egy almát, aminek a kalóriamérlege kb. nulla, azaz az emésztéséhez nagyjából annyi kalória kell, mint amennyi benne van.  Szóval a kísérlet konklúziója az lett, hogy a kalóriaszükségletem gyakorlatilag egyetlen kiadósabb ebéddel fedezhető, e mellé maximum néhány gyümölcs fér be. Ez azért rettenetesen elkeserítő, mert a másik tapasztalat meg az, hogy minél idősebb az ember, az evés annál nagyobb örömöt okoz. Szóval ennyi a szinten tartáshoz elég. Fogyni meg úgy lehet, ha emellett a kevés kalóriabevitel mellett még mindennap mozgunk. A mérleg akkor jelez másnap súlycsökkenést, ha a mozgás (most a járvány idején én speciel kocogok) fél óránál tovább tart. Ha ennél kevesebb, akkor mintha meg sem történt volna.

Általános tanulságul mondom, és ezt tényleg szívlelje meg mindenki, aki még abban a fázisban van, hogy megteheti: nem elhízni sokkal könnyebb, mint lefogyni. Én rengeteget kísérleteztem mindenféle módszerrel, a végén viszont csak az jött ki, hogy a kalóriatáblázat nem hazudik. Fogyni tényleg csak úgy lehet, hogy kevesebb kalóriát viszel be, mint amennyit elhasználsz. Ez a része egy sikeres fogyásnak azonban csak 50%. A másik ötven százalékot pszihológiailag kell hozzátenni. Erre nem lehet általános receptet adni, de azt meg tudom osztani, hogy nálam mi működött.

Én imádok enni. Sokat és sokfélét, lehetőleg változatosan. És amit még jobban szeretek, az a szociális étkezés, amikor társaságban eszünk. Ez annyira kellemes élmény, hogy nem tudok róla lemondani. Így a logikus választásom az volt az evési alkalmak leredukálását illetően, hogy csak az ebédet tartom meg. Mivel a szociális étkezés jellemzően az ebédet jelenti, ez volt a legjobb döntés. Ha esetleg túlenném magamat - ami a jóllakáson messze túlmutató, valójában kellemetlen érzés, akkor meg este többet sportolok.

Ennyit a hájról, térjünk rá a hajra. Eredetileg nem akartam erről írni, de olyan eredményre jutottam, hogy úgy döntöttem, talán érdemes megosztani, mert valószínűleg sokan járnak hasonló cipőben.

Szóval a hajritkulásom most érkezett el abba a fázisba, amikor már kezd feltűnő lenni. Így én is elkezdtem foglalkozni vele, és sikerült is egy módszert kikísérleteznem, amitől gyakorlatilag teljesen megállt a folyamat. Az a kár, hogy ezt nem tíz évvel korábban kezdtem, mert visszafordítani már nem tudom, gondolom a már elhalt hajhagymák már nem élednek újra. De amennyi még van, az tulajdonképpen vállalható, és felemelő érzés, hogy fésülködés után nincs tele a fésű kihullott hajszálakkal. Remélhetőleg hosszabb távon is működik a dolog, egyenlőre öt hónapos tapasztalattal rendelkezem a módszert illetően.

A metódus a következő lépésekből áll:

1. Hajmosás hetente egyszer.

2. Samponokat felejtsük el. Hosszú ideig tartott, de rájöttem, hogy a minden samponban megtalálható nátrium-lauril-szulfát az nagyon nem tesz jót a hajamnak, és irritálja a fejbőrömet. Azóta erről a neten is olvastam, szóval valószínűleg sokan vannak így vele. Tehát samponok száműzve.

3. Samponok helyett használjunk hajmosó szappant. Tényleg működik, nincs benne az a bizonyos vegyület, és meglepően kevés kell belőle. Én öt hónapja használom, és még a fele megvan az elsőnek. Vannak hajhullás elleni típusok is. Válasszunk ilyet, ha találunk, de jó a sima hajmosószappan is.

4. A következő titkos összetevő, ami úgy néz ki, hogy a game changer a folyamatban a tökmagolaj. Egy fecskendőbe hajmosás előtt felszívok egy kupaknyit, és bemasszírozom vele a fejbőrömet azokon a részeken, ahol ritkul a hajam. Kb. félórát hagyom rajta, majd ezután hajat mosok a fent említett hajmosó szappannal. Én hidegen sajtolt tökmagolajat használok, de feltehetőleg jó a másfajta is.

5. A hajam leöblítését én speciel a Dagály fürdőnél található Béke kútról hozott gyógyvízzel szoktam elvégezni, mert a kéntartalma jó a korpásodás ellen, de lehet sima vízzel is csinálni. Ami fontos, ne a kád vizében áztassuk a hajunkat, mert az már szappanos, hanem használjunk tiszta vizet.

Ennyi. A módszer működik, a hajritkulás teljesen megállt. A tudományos alap pedig annyi, hogy a férfias típusú kopaszodást a dihidro-tesztoszteron okozza, ami az életkor előrehaladtával egyre nagyobb mértékben van jelen a szervezetben, és a tesztoszteronból képződik. A tökmagolajban olyan hatóanyag van, ami ezt a molekulát blokkolja, így a hajhagymákat (és nem mellesleg a prosztatát is) védi. Emellett a tökmagolajnak magas a cink tartalma, ami elősegíti a szőrnövekedést.

A módszer egyszerű és hatásos. Legalábbis nálam. Ártani semmiképpen sem árt, úgy gondolom másnak is érdemes kipróbálni, ezért írtam le.

Ennyit a tudomány és a technika érdekességeiről mára.

Puskaporszag van a levegőben. Illetve, hogy Virág elvtárs örökérvényű bölcsességét idézzem, a nemzetközi helyzet fokozódik. Ami újdonság az eddigiekhez képest, hogy ezúttal két helyen is. Egyrészt Taiwan körül, másrészt az ukrán-orosz határon.

Úgy néz ki, hogy Oroszország és Kína taktikai együttműködésre lépett néhány régi problémájuk megoldása érdekében. Az együttműködés logikus célja a nyugati erők megosztása. Nagyon valószerűtlen, hogy akár a NATO, akár az Egyesült Államok felvállalna egy kétfrontos háborút, így az, hogy azonos időpontra időzítik Ukrajna és Taiwan megtámadását, az kész helyzet elé állítja az atlanti szövetségi rendszert. Nem biztos hogy ezzel összefüggésben, de az USA felismerve a helyzetet, Afganisztánban állomásozó csapatai kivonásáról döntött, ami jelentheti azt is, hogy nem akarja egy kevésbé fontos terepen lekötni az erőit.

A jelenlegi szituációban Oroszország és Kína stratégiai érdekei rövid távon egybeesnek, amennyiben a cél az Egyesült Államok hegemóniájának meggyengítése. Habár az USA a második világháború során már bizonyította, hogy sikeresen meg tud vívni egy kétfrontos háborút, ha ebben szövetségi rendszere is segíti, a mostani helyzetet nem hasonlítanám a világháborúhoz. Annak előzményei viszont némileg illenek a jelenlegi szituációra.

Kína és Oroszország célkitűzései sokkal kisebb volumenűek egyenlőre, mint annó a Harmadik Birodalomé. Putyin mindig is nosztalgiával emlegeti az egykori Szovjetuniót, és nem különösebben titkolt célja az egykori befolyási övezet visszaállítása. Ennek persze nem sok realitása van, és a közép-ázsiai térségben ráadásul érdekütközés van Kínával. Ukrajna viszont nem érdekli Kínát, úgyhogy semmi kifogása sincs az ellen, ha Oroszország elfoglalja azt, vagy annak egy tekintélyes részét. Úgy vélem, a Fekete tenger partvidéke, Mariopultól Odesszáig lehet a célpont, hogy biztosítsák az összeköttetést a Dnyeszter menti orosz bábállammal, illetve hogy a Krím vízellátását megoldják. De a hadjárat sikerétől függően akár jóval nagyobb területet is kihasíthatnak Ukrajnából.

Kína célja pedig Taiwan elfoglalása. A kínai néphadsereg mostanra elérte azt a szintet, amikor erre reálisan van esélye. De Taiwan csak úgy foglalható el, ha az USA le van foglalva máshol. Ezt pedig Oroszország fogja biztosítani Ukrajnában.

Az esélyek első közelítésben mindegyik esetben az agresszoroknak kedveznek. Tekintélyes hadászati fölénnyel rendelkeznek szinte minden téren, Nem kérdés, hogy egyik kiszemelt célpont sem tudna sokáig ellenállni egy támadásnak.

Van azonban néhány olyan tényező, amit nem árt figyelembe venni. Az egyik az, hogy egyik célország sincs egyedül. Taiwan esetében Japán egyértelműen jelezte, hogy beavatkozna a konfliktusba, és az Egyesült Államok is tett ilyen utalást.

Ha fogadnom kellene, hogy Amerika melyik frontot választja, akkor Taiwanra tennék. Ukrajna jelentősége sokkal kisebb az amerikai gazdaság szempontjából, mint Taiwané. A rendkívül fejlett taiwani félvezetőgyártás egyértelműen felértékeli a szigetország szerepét az USA szemében (nem mellesleg Kína szemében is), míg Ukrajna csak egy szegény kelet-európai ország, amely nem igazán van beágyazódva a globális árutermelésbe. Emellett Taiwan védelme sokkal egyszerűbb, ugyanis ott Kínának partra kell szállnia ahhoz, hogy elfoglalhassa. Arról nem is beszélve, hogy jelentős amerikai katonai erők állomásoznak a környéken, jelesül Okinawán, Dél-Koreában, és a Fülöp-szigeteken. Kína a hatalmi törekvései során a Dél-Kínai tenger körüli országok mindegyikének rálépett már a tyúkszemére, ezért nem tűnik lehetetlen feladatnak összekovácsolni egy szélesebb Kína ellenes koalíciót Vietnámmal, és a Fülöp szigetekkel. Amihez boldogan csatlakozna Japán és Ausztrália is. Ez már egy olyan haderő, ami ellen Kína csak veszíthet. A nukleáris opció nyilván nem játszik, mert egyrészt Kína nem rendelkezik túl sok robbanófejjel, az Egyesült Államok viszont igen. Hagyományos fegyverzetek terén az említett koalíció jóval felülmúlja a kínai hadsereget. Egy kérdés maradt csak. Vajon ezek az országok felismerték-e, hogy Taiwan után ők következnek? Ha igen, a koalíció kialakítása gyorsan megtörténhet.

Kanyarodjunk vissza most Ukrajnához.Itt a szituáció több szempontból is más. Az egyik lényegi különbség, hogy bár a támadó fél hadászati erőfölénye itt is óriási, (éppúgy mint a Kína-Taiwan viszonylatban) de az agresszor gazdasági háttere sokkal-sokkal gyengébb. Egy háború költséges dolog, még akkor is, ha az orosz csapatok kifosztják Ukrajnát. Ismerve a két ország történelmét, az oroszok könnyen kaphatnak egy újabb Afganisztánt a nyakukba. Az ukrán nacionalisták nem fogják könnyen feladni, és Oroszország nem fogja bírni gazdaságilag Ukrajna megszállását, hiszen már a mostani szakadár területek fenntartása is nehezére esik, dacára annak, hogy ezeken a területeken az életszínvonal drasztikusan visszaesett.

Egy ilyen háború esetén Oroszországnak további gazdasági szankciókkal kell számolnia, és van esély arra is, hogy az Északi Áramlat 2-be beleölt rengeteg pénz is veszendőbe megy. Az Európai Unió nem akar egy határaihoz közelebb kerülő Oroszországot, és ami azt illeti, mi magyarok még úgy sem (ezt kivételesen még Orbán Viktor is kinyilvánította egy beszédében). Úgyhogy háború esetén az Unió Lengyelország és Románia - no meg persze az USA követelésére komoly gazdasági és haditechnikai segítségben fogja részesíteni Ukrajnát. Az USA szintén. Azt erősen kétlem, hogy akár egyetlen NATO katona is részt venne ukrajnai hadműveletben, hacsak nem békefenntartásról van szó, de az több mint valószínű, hogy az orosz hadsereg egy ilyen konfliktus esetén fejlett nyugati fegyverekkel kerülhet szembe. Ez történt Afganisztánban is, ahol elég volt vállról indítható Stinger rakétákkal felszerelni a mudzsahedineket ahhoz, hogy a szovjet légierőt megbénítsák. Annó az afganisztáni kaland az egyik utolsó és egyben a legnagyobb szög volt a Szovjetunió koporsójába. Egy ukrajnai fiaskó minden bizonnyal a Putyin korszak végét jelentené, és óriási mértékben kihatna Oroszország stabilitására és nemzetközi súlyára. Putyin egy dörzsölt politikus, ezért valószínűnek tartom, hogy számol ezzel a lehetőséggel. De könnyen előfordulhat, hogy belső nyomás is éri, és itt nem Navalnijra gondolok. Oroszországban hirtelen szoktak kiemelkedni új vezetők, maga Putyin is szinte az ismeretlenségből került az ország élére. Lehet, hogy már kopogtat az új jelölt, csak mi nem tudunk róla. Tény, hogy az elnök népszerűsége kitartóan csökken, egyre inkább béna kacsaként viselkedik. Mao Ce Tung ebben a helyzetben indította el a kulturális forradalmat, hogy hatalmát meghosszabbíthassa. Putyin inkább külső ellenséget keres, és Ukrajna épp kapóra jön.

Jelenlegi állás szerint én háborúra tippelnék, de remélem nem lesz igazam.

Nyilván adná magát a dolog, hogy a Navalnij ügy kapcsán írjak arról, hogy Oroszország ismét válságba került. Mindazonáltal szerintem a Navalnij ügy csak egy tünet, és bár biztos vagyok benne, hogy lesznek következményei, ugyanakkor afelől sincsenek kétségeim, hogy az igazán fontos dolgok nem Navalnij körül történnek.

Oroszország válsága ugyanis már a szovjet korszakban elkezdődött, és bár azóta lezajlott egy rendszerváltás, újjáépült az államapparátus, a helyzet számukra inkább csak romlott, mint javult.

A világ kétségkívül jobb hely lett azzal, hogy a Szovjetunió felbomlott, de a megüresedett ökológiai cellát új ragadozók töltötték be. Ami Oroszország szempontjából kifejezetten sajnálatos körülmény, az az, hogy az egyikből aztán csúcsragadozó lett, és ez éppen a szomszédjában történt.

Innen, az EU-ból nézve hajlamosak vagyunk úgy látni, hogy Oroszország és Kína természetes szövetségesek a "szakadék felé tántorgó liberális Nyugat" elleni harcban. Ideológiai szempontból talán van ebben némi igazság, de hosszú távon az ideológia semmit sem jelent, a befolyásnövelés, és az erőforrások birtoklása annál inkább.

Az oroszoknál a hatalomtechnikának mindig is kiemelt szerepe volt, azonban a problémáik legfontosabb oka is ebben rejlik. Az orosz hatalomtechnika ugyanis csak otthon működik, a langymeleg orosz közéleti mocsárban. Az orosz külpolitika sokkal inkább kudarcok sorozata, és a mai Oroszország a nemzetközi színtéren sokkal inkább hasonlít egy sarokba visszaszorult magatartás zavaros agresszív óvodáshoz, akivel csak a hasonszőrűek barátkoznak, mint a világpolitika felelős szereplőjének.

Hosszú út vezetett idáig, és az is tény, hogy bukott szuperhatalomnak lenni nem könnyű dolog. Se lelkileg, se gazdaságilag, se demográfiailag. Viszont a helyzet most már odáig fajult, hogy érik a változás.

Hiba lenne ugyanis Oroszországot egy megmerevedett, változásra képtelen társadalomnak beállítani. A történelmük jellemzően nagyobb döccenőkkel haladt, és a sorvezető mindig is Európa volt. Amikor túl nagy lett a leszakadás Európa boldogabbik felétől, akkor rendre színre lépett valaki, és gyökeres változást hozott. Orosz jellegzetesség, hogy ezt többnyire tűzzel-vassal érte el, de elérte. A változás maga meg amolyan oroszos volt, mintha baltával akarnák kifaragni a Dávid szobrot. Sok forgács keletkezik, az eredmény meg csak nyomokban hasonlít a tervekre, de mégis előrelépés történik. Ez történt Rettegett Iván idején, Nagy Péter idején, az első világháború után, és legutóbb a Szovjetunió bukásakor.

Mindez egy működő modell volt mindaddig, amíg a történet leegyszerűsítve kétszereplős volt. Oroszország gazdasági és politikai súlypontja mindenképpen Európában van, és az elmúlt évszázadokban a világ gazdaságának is Európa volt a középpontja. Amikor ez áttevődött az Egyesült Államokba, a helyzet nem sokat változott, mivel az USA kultúrája nyugat-európai kultúra, és a gazdasági, katonai kötelékek a két kontinens között olyan erősek, hogy orosz szempontból ez egységes blokknak tekinthető. A Szovjetunió regnálásának második felében csatlósállammá lett Kelet-Európa pedig lényegesen nem módosította a viszonyokat, mert olyan kis mozgásterük és gazdasági súlyuk volt.

Szóval arra akarok kilyukadni, hogy Oroszország gyökerei európaiak, és Oroszország immunrendszere elsősorban Európán erősödött.

A helyzet mostanra viszont gyökeresen megváltozott. Oroszország olyan kihívást kapott, amit az eddigi módszerekkel nem fog tudni megoldani. A történelemben ugyan nem először fordult elő, hogy a birodalom keleti végeit is kóstolgatni kezdték, de ilyen erős szereplő még sosem került közvetlen szomszédságba az orosz medvével a mongol birodalom létrejötte óta.

Márpedig a medve nincs túl jó állapotban. Kívülről nézve Oroszország régen volt ilyen kicsi. A népességük folyamatosan csökken. A nemzeti össztermékük kb. Olaszországéval egyezik meg, dacára annak, hogy a világ legjelentősebb természeti erőforrásaival rendelkeznek. Ráadásul ennek nagyon jelentős részét a haderejükre kell költeniük, ami azért kerül olyan sokba, mert rengeteg olyan területet is védenie kell, amire az oroszoknak nincs is igazán szükségük. Technológiailag lemaradóban vannak szinte minden területen, ez alól talán a fegyvergyártás az egyedüli kivétel. Nem véletlenül nem vesz senki orosz autót, mosógépet, tévét, egyszóval bármilyen technikai cikket. Egyrészt mert eleve nem is nagyon gyártanak ilyeneket, másrészt meg amit igen, azt igen alacsony technikai színvonalon.

Ami a fegyveripart illeti, nagyon hangzatos bejelentések történtek új fegyverrendszerekről, és tényleg óriási hiba lenne leírni az orosz fegyveripart. Ugyanakkor a hadászat olyan irányba fejlődik, amiben az elektronika egyre nagyobb szerepet kap, és ebben az iparágban Oroszország hagyományosan alulfejlett.

Nem is igazán látszik, hogy ez változna. Hallott már valaki orosz fejlesztésű mikroprocesszorról?

Emellett Oroszország kénytelen kiárusítani a családi ezüstöt, ami alatt a fegyveripari technológiát értem. Teszi mindezt azért, mert rá van szorulva. Ugyanis a fegyverpiacon a tőkeerős vevők inkább a nyugati technikában bíznak, ami az eddigi háborús konfliktusok tapasztalatai alapján elég megalapozott döntésnek tűnik. Így Oroszország oda kénytelen exportálni, ahova tud, és nem oda, ahova akar. Így lett orosz fegyverexport piac Kína. Kínába ugyanis a nyugati államok nem adnak el fegyvereket és hadászati technológiát. (más kérdés, hogy azt Kína megszerzi kémkedéssel).

Oroszország viszont nem tud lemondani a kínai piacról, mert ők a legjobban fizető vevőik. (Őket pedig India követi.) Kínával viszont van egy kis probléma. Méghozzá az, hogy ami Kínába kerül, azt el kezdik másolni, majd egy idő múlva tovább tökéletesítve azt kiváltják saját termékkel. Így járt Oroszország a legutóbb a Szu 27-es és Szu-35-ös vadászrepülőivel. Kína pont annyit vásárolt tőlük, amennyire már nem tudtak nemet mondani, de mihelyst Kínába kerültek a gépek, rögtön elkezdték fejleszteni az ezeken alapuló saját változatokat. A legtovább a hajtómű visszafejtése tartott nekik, ezért a kínai klónok egy ideig orosz hajtóműveket kaptak, de mostanra ezt az akadályt is sikerrel vették a kínai mérnökök, és a legújabb generációs vadászgépeik - amelyek lopakodó technikával vannak felszerelve - már saját fejlesztésű hajtóműveket használnak.

A Kínai Néphadsereg továbbra is használ orosz vadászrepülőket - bolondok lennének kidobni ezeket az amúgy remek gépeket - de ezek már kínai elektronikával vannak felszerelve, ami sokkal fejlettebb, mint az eredeti orosz rendszer. Úgyhogy egy fegyveres konfliktus esetén ha egy orosz és egy kínai Flanker szembekerül, jó eséllyel az utóbbi jön ki győztesen az összecsapásból.

Oroszország ezzel együtt nem lebecsülendő ellenfél, és ezzel Kína is tisztában van. Ezért nyílt katonai konfliktus még egy ideig nem lesz a két ország között. Az óriási orosz atomarzenál jelenleg megkerülhetetlen, ezért Kínának először gazdaságilag kell teljesen kiszolgáltatottá tenni az oroszokat. Ez viszont nem egyszerű, mert mindezt úgy kell megtenni, hogy az orosz gazdaság lehetőleg ne erősödjön közben. Ezért is van, hogy Kína sokkal szívesebben vesz gázt a közép-ázsiai országoktól, mint Oroszországtól. Az csöppet sincs ellenére, hogy ezek az országok erősödjenek, mert minél erősebbek, annál kevésbe függenek Moszkvától, és minél fejlettebbek a gazdasági kapcsolataik Pekinggel, annál könnyebb lesz irányítani őket. Így Oroszországot déli irányból  lehet szép lassan elszigetelni, és a piacoktól, szövetségesektől, technológiától elzárt Oroszország amúgy is csak nagy erőfeszítések árán fenntartott és etnikailag egyre inkább kínaivá váló távolkeleti része úgy fog Kína ölébe hullani, mint az érett gyümölcs. Ha máshogy nem, akkor úgy, hogy a kínaiak fogják kinevezni az ország új diktátorát.

Ebből a folyamatból amit fentebb vázoltam, egy dolog következik. Oroszországnak - ha túl akarja élni egy nála népességben és gazdaságban összemérhetetlenül nagyobb szomszédos állam felemelkedését - ki kell egyeznie a nyugattal. És ezt ők is tudják. El lehet játszani, hogy ők még mindig nagy hatalom, de egy olyan világban, ahol lassan már az USA vezető szerepe is megkérdőjeleződik, ott egy ilyen wannabe hozzáállás nem sokáig tartható.

Szóval ki kell egyezniük, de ennek van egy objektív akadálya. Ezt az akadályt Vlagyimir Putyinnak hívják, aki mára egyértelműen a fejlődés gátjává vált Oroszországban. Putyin ahogy öregszik, úgy veszi fel egyre jobban a keleti despoták jellemző vonásait. Mindent trükközéssel próbál megoldani, és mára a hatalom megtartásán kívül nem sok víziója maradt. Gátlásai sosem voltak, vagy ha mégis, a KGB-s idők azt maradéktalanul kiölték belőle. A KGB-s évek alapvetően határozzák meg Putyin gondolkodását, és ezért van az, hogy mindig nyugatra figyel, hiszen a KGB is a keleti-nyugati szembenállásra van berendezkedve, az az a terep, amit ismer.

Közben meg nem árt megjegyezni, hogy a Szovjet/Orosz területet utoljára pont hogy nem nyugatról, hanem éppen Kína felől érte támadás. Akkoriban itt mifelénk szocializmus volt, ezért az újságok nem írtak róla, de 1969. március 15-én egy határincidens nyomán robbanásig feszült a Szovjetunió és Kína viszonya: Moszkva `megsemmisítő válaszcsapással` fenyegette meg az akkori kínai vezetést, ha megismétlődnek a fegyveres betörések az egyébként vitatott hovatartozású közös ázsiai határszakaszon. 

Az atomháború elkerülhetetlennek látszott, és tudják ki mentette meg ettől a világot? Maga Trükkös Dick, avagy Richard Nixon, aki akkortájt éppen a Fehér Házban lakott, és az oroszok óvatos tapogatózására, miszerint az USA semleges maradna-e egy Kínát célzó orosz atomtámadás esetén egy határozott nemmel válaszolt. Ez egy történelmi pillanat volt, ha akkor Nixon igennel felel, a világ gyökeresen másképp nézne ki ma.

Így vagy úgy, ez az incidens mély nyomokat hagyott mindkét félben. Az orosz rakéták egyharmada azóta Kínára van becélozva, a kínai rakéták pedig Oroszországra. A történet tanulsága pedig az, hogy nem kell bedőlni a propagandának, akkor is mindenki azt hitte, hogy a Szovjetunió és Kína természetes szövetségesek, aztán mégis egy pillanat alatt borult a papírforma. 

Időnként persze látványos barátkozási gesztusok történnek Moszkva és Peking között. Most is egy ilyen periódust élünk. Ennek hajtóereje a közös ellenfél elleni összefogás szükségszerűsége. De mindez ne tévesszen meg senkit. A hangzatos bejelentéseket a közös üzletekről nem szokták nagy volumenű tényleges intézkedések követni. A Krím annexiója utáni gazdasági szankciók hatására Oroszország beígérte a gázexport Kína irányába történő átcsatornázását, Ennek már hat éve, de az oda irányuló gázkivitel volumene még mindig csak kis töredéke az EU felé irányulónak. Kína ugyanis olcsón akar gázhoz jutni, és erre remek forrásai vannak Közép-Ázsiában. Mára nem sok minden maradt, amit az oroszok Kínának el tudnának adni. Technológiában versenyképtelenek, a kínai nukleáris ipar mára utolérte az orosz színvonalat, a hadiipar szintén, sőt meg is előzte. Nyersanyagok jöhetnek szóba, elsősorban vasérc, amiből Kínában sosincs elég, továbbá fa, és élelmiszer, utóbbi akkor, amikor éppen feleslege van belőle Moszkvának. Ami még fontossá teheti az oroszokat a kínaiak szemében, az a transz-szibériai vasútvonal a teherszállítás szempontjából, de nyilván cseppet sem véletlen, hogy Kína inkább alternatív útvonalat akar kiépíteni az Új Selyemút projekt kereteiben.

Az erőviszonyok alakulását jól szemlélteti, hogy a legutóbbi orosz-kínai csúcstalálkozón rendezték az ötven éve vitatott határszakaszok ügyét. Oroszország minden ponton engedett a kínai álláspontnak. Ez jelzi igazán, hogy Putyin tényleg a sarokba szorult, és most ott remél segítséget kapni, ahol hosszútávon a vesztére törnek.

Kína egyébiránt most már ott tart, hogy fel van háborodva, ha Habarovszkot az oroszok Habarovszként emlegetik, és nem a kínai nevén. Korábban ugyanis volt ott egy kisebb kínai település. A máskor oly büszke oroszok pedig csak hallgatnak. Tény, hogy a kínai birodalom egykor a Bajkálig ért. És persze aki tanult történelmet, az azt is tudja, hogy Kína úgy tekint magára, mint Középső Birodalomra az alvilág és a mennyek között. Ez viszont azt is jelenti egyben, hogy a birodalom határai az egész földre kiterjednek.

Ilyen a nyugati viszonylatban nincs. Se az USA-nak, se Európa boldogabbik felének nincsenek területi követelései Oroszországgal szemben. Az utódállamokban történő befolyás szerzés pedig az orosz gazdasági és társadalmi modell versenyképtelensége miatt kialakuló természetes folyamat. Akárki akármit mond, Fehéroroszországban nem jó élni, és az orosz modell hazai híveinek sincs eszük ágában valamelyik orosz utódállamban élni, de még Oroszországban sem. Az oligarchikus áldemokrácia egyértelműen egy hanyatló modell. Hatékonytalansága miatt fenntartani csakis egy erősen militáns államszervezettel lehet. Az pedig előbb-utóbb forradalomhoz vezet.

Az írásom végkövetkeztetése az, hogy Oroszországban hamarosan nagyon komoly átrendeződések várhatóak, és Putyin napjai meg vannak számlálva.

Jóval öregebb vagyok, mint a magyar kereskedelmi televíziózás, így a húszas éveimben ért el először az a jelenség, amiről a mai bejegyzés szól.

A kétezres évek elejét írtuk akkoriban, és életem azon korszaka volt, amikor még néztem tévét. Minden reggel az Alkotás úton utaztam végig Őrmezőről a Déli pályaudvarig, ahonnét elmetróztam a Batthyány térig (ezen a néven mindig szörnyülködök egy sort, hogy mennyire nem alkalmazkodik a magyar nyelvhez és helyesíráshoz). Hazafelé ugyanez az út visszafelé. Nyár volt, nem siettem sehová. Mindenütt rengeteg plakát. Ez akkoriban nem zavart, de mire hazaértem, mégis volt valami fura érzésem, amit eleinte nem tudtam hova tenni. Pár napig eltartott, mire eljutott a tudatomig, hogy mi zavar.

Konkrétan Jakupcsek Gabrielláról van szó, akit akkoriban iszonyatos elánnal tolt a TV2.  Először fogalmam se volt róla, hogy ki ő, de adtam egy esélyt neki, megnéztem egy műsorát. Illetve csak kb. tíz percet, mert annyi idő alatt is lejött, hogy egy jellegtelen, modoros unalmas médiaszereplő, akiből pont tizenkettő egy tucat. Tipikus Cosmopolitan fej, szemüveg, okoskodás. Nem vált ki semmit belőlem, olyan mint a plázakonform zenék. Így aztán kapcsolatunknak vége is lett volna, a Csigatévé ugyanis akkor járt a Dáridós évei kellős közepén, és ez pont elég volt ahhoz, hogy csak elvétve kapcsoljak oda. Ekkoriban még új volt az, hogy a tévék a saját műsoraikat reklámozák,  és gyorsan levettem, hogy nincs olyan reklámblokk, amiben Jakupcsek feje ne tűnne volna fel. Számomra ebben az volt irritáló, hogy úgy adták elő, mintha valami nonplusultra részese lennék, és minimum hasra kéne esnem az áhitattól, hogy egy ilyen okos és intelligens nő műsorát láthatom. Közben meg... De - mint említettem - csak ritkán néztem a TV2-őt, úgyhogy ez nem zavart különösebben.

De térjünk vissza a reggeli munkába menéshez. Szóval azon a nyáron szép lassan eljutott a tudatomig, hogy Jakupcsekről mégsem olyan könnyű elkapcsolni. A TV2 ugyanis teleplakátolta a várost az arcával, ő nézett rám a szemüvegén keresztül a busz oldaláról, a tűzfalakról, az autópálya mellől, a házak tetejéről, a buszmegállókról, a reklámoszlopokról, a metró mozgólépcsője mellől, a toronyház oldaláról, az építkezések takaróhálójáról...stb.

Ez így már tényleg hatott. Sikerült áttörniük a falat. Innét kezdve Jakupcsek látványa spontán utálkozási ösztönt váltott ki belőlem, ahányszor csak megpillantottam, márpedig állandóan megpillantottam. Persze erről nem csak ő tehetett, hanem a marketingesek is, de ezt nekem nem kell figyelembe vennem. A hatás maradandó, azóta is ökölbe szorul a kezem, ahányszor csak meglátom, pedig nem is ismerem. A marketing egyébiránt nem érte el a célját, mivel a neve számomra egy antihívószó lett. Semmit sem akarok látni, amihez köze van.

Arra már nem emlékszem pontosan, hogy a következő csapás a Stohl volt-e, vagy a Liptai Klaudia . De kétségkívül az volt az ember érzése, hogy ezek basszus mindenhez értenek. Nem volt olyan műsor, amiben ne bukkantak volna fel, ha nem műsorvezetőként, akkor zsűritagként, vagy szereplőként. És hát igen. Most is hasra kellett volna esni, hogy ezek mekkora sztárok, csak közben a hozzáadott különleges értéket nem bírtam felfedezni sehogy sem. És természetesen nemcsak a tévében tolták őket, hanem minden fronton agyvérzésig, ahogy a csövön kifért. Plakátok, internet, újsághirdetések. Ez az egész végül odavezetett, hogy teljesen leszoktam a tévézésről. Így lett egy kis előnyöm, ugyanis amíg nem tudtam az éppen felkapott üdvöskékről, hogy kicsodák, addig sokkal kevésbé fogta be őket a radarom. Persze előbb-utóbb így is elérték az ingerküszöbömet, de a kényszerű allergiaszezon azért ezzel a módszerrel jelentősen lerövidült.

Zárszónak összeírnék egy listát azokról a médiaszereplőkről, akik nem okvetlenül irritálók - de annyira túltolták őket, vagy ők magukat, hogy a látványuk allergiás reakciót vált ki belőlem. És ezzel szerintem nem vagyok egyedül. A listát ki-ki tetszés szerint kiegészítheti a kommentszekcióban.

Jakupcsek Gabriella

Szulák Andrea

Ábel Anita

Ördög Nóra

Marsi Anikó

Stohl András

Pa dö dő tagjai

Lakatos Márk

Mára annyira elszigeteltem magam ezektől, hogy kb. tíz éve nem csömörlöttem meg senkitől, de aki néz tévét, az biztosan tudná folytatni a listát.

Az alábbi idézet Greg cimborámtól származik, aki amúgy a hazai gitáros körökben méltán népszerű Gregorius erősítőket csinálta annó. Olyan jól összefoglalta, hogy nincs mit hozzátenni.

Én soha nem tudom, hogy a jó oldalon állok-e.
Azt sem, hogy a nézeteim helyesek-e, vagy csak az egóm helyesli.
Emiatt állandóan kételkedek. Ez a normális hozzáállás a világ dolgaihoz.
Néhány navigációs berendezés azért van persze, amire bízhatod életed hajóját a sors fodros fostengerén. Az egyik ilyen a humor.
A humor olyan mint egy állat a vadonban. Ösztönösen tudja merre kell mennie.
A rossz oldalhoz soha nem csapódik a humor. A rossz oldal persze erőszakkal levadászhatja de eleve birtokolni nem tudja.
Az a cinizmus meg arrogáns kioktató nagyképűség. amivel találkozol naponta, az nem más, mint a legyilkolt majd megnyúzott humor kifordított, szegre akasztott rothadó bundája.

Ha jól sejtem, a FIDESZ-ben most nagyon komoly brainstorming folyik, hogy kerüljenek ki abból a slamasztikából, amibe Orbán Viktor belekormányozta a pártot.

Biztosra veszem ugyanis, hogy ami Szájer Józseffel a napokban történt, az nem a véletlen műve. Azt, hogy Szájer melegbárokba jár, már régóta rebesgetik. A bilit ráadásul pont a Fidesz borította ki, amikor Vona Gábort akarta besározni. Orbán sosem sajnált feláldozni senkit a céljai elérése érdekében, és amikor 2014-ben pár ócska buzizós poén érdekében előrángatták Terry Blacket, akkor bizony nemcsak Vona Gábor nevét említette meg amikor arról kérdezték, hogy mely politikusokkal találkozott a hazai meleg világban, hanem - bár ezt a fideszes sajtó igyekezett agyonhallgatni - Semjén Zsolt, és Szájer József neve is felmerült.

Ez a bejegyzés viszont nem arról szól, hogy Szájer József meleg-e vajon. Ez a kérdés csakis egyetlen aspektusban érdekes. Melegként a FIDESZ-ben asszisztálni a melegek jogait csorbító törvényjavaslatokhoz, és aztán lebukni egy homoszexuális orgián - nos mondhatjuk, hogy Isten nem ver bottal.

De lépjünk is ezen túl, mivel Szájer csak egy mellékszereplő ebben az egész ügyben. Ami a lényeges momentum, az az időzítés. Ami nem lehet véletlen. Úgy gondolom, hogy Szájer valószínűleg nem először vesz részt ilyen orgiákon. A táskájába sem először "csempészhettek" be extasy tablettát. Rendezvényszervezési tilalom is már régóta érvényben van Belgiumban. Ami viszont nem régóta van, az az a szituáció, hogy Orbán vétóval fenyeget egy nála nagyságrendekkel erősebb szervezetet, és az a sokat emlegetett pohár most úgy néz ki, hogy betelt.

Biztosra veszem, hogy ez egy üzenet volt Brüsszel részéről. Amit valószínűleg megértettek. Ez alapján az a feltételezésem, hogy Orbán el fog állni a vétótól. Mert ha nem teszi, akkor első körben felkészül Deutsch Tamás és Semjén Zsolt,  aztán sorra dőlni fog a többi bástya is ( ajánlom a titkosszolgálatok figyelmébe Kövér Lászlót - egész hetyke pornóbajusza van), egészen addig, amíg el nem jutnak hozzá, és az annyira féltett családjához. Addigra pedig FIDESZ sem marad, az életmű összeomlik. Ne legyenek illúzióink, rengeteg ügy van, ami ha napvilágra kerül, akkor Orbánék örülhetnek, ha időben eljutnak a szerb határig. Másfelé nem nagyon mehetnek.

Nézzük az előzményeket. Még a 2010-es FIDESZ győzelem előtt Orbán részt vett egy konferencián Szentpéterváron, ahol nem mellékesen Putyin is találkozott vele. Akkor Orbán még nem volt miniszterelnök, csak lehetett tudni róla, hogy az lesz. Putyinnak ez speciel nem jelentett problémát. Aztán az történt, hogy arról a találkozóról egy gyökeresen más Orbán Viktor jött ki. Az addig harcosan oroszellenes pártelnök onnét kezdve egyértelműen Putyin érdekkörébe került. Fura lehetett neki ugyan, amikor az utcán ellene tüntetők a "Ruszkik haza" rigmust skandálták, de meglepő semmi esetre sem. Ennek a rövid kitérőnek a lényege az, hogy a körülmények azt sejtetik, Orbán Viktor zsarolható, és Putyin kijátszotta ezt a kártyát. A beszervezés ott, és akkor történhetett Szentpéterváron.

Szóval Orbán zsarolható, és balszerencséjére ezt tudják Brüsszelben, tudják a nyugati országokban is. Márpedig ezeknek az országoknak titkosszolgálata is van, ami esetünkben konkrétan azt jelenti, hogy lényegesen nagyobb erőforrásokkal rendelkeznek az Orbán köreihez kapcsolódó piszkos ügyek felderítésére, mint a hazai ellenzék.

Most csak egy jelentéktelen figurát lepleztek le, de azt a FIDESZ-ben is pontosan tudják, ahonnan ez a pofon jött, ott komolyabb fegyverek is vannak a tarsolyban. A FIDESZ elkötelezett hívei viszont egy komoly gyomrosként élhetik meg ezt a jelzésértékű maflást, és ez azért van, mert Brüsszel pontosan tudta, hogy hova kell ütni. Orbánék saját maguk fújták hatalmasra a keresztény erkölcs védelmezéseként eladott LMBT jogok elleni lufit, így tálcán kínálták célpontnak a szerencsétlen Szájert.

Orbán Viktor csak itthon világhírű. Lassan legendás lesz, mennyire rosszul méri fel a külpolitikai viszonyokat, elég itt a Gripen beszerzésekre, az angolai pofáraesésre, az EU választásokra, a néppárti csetlés-botlásokra, a rendesen elszúrt atlanti politikára gondolni, vagy a közismert Orbán átokra, aminek Donald Trump volt a legutóbbi áldozata.

Nyilvánvaló, hogy az EU költségvetési politikáját nem fogja egy olyan állam meghatározni, amelyiknek a nemzeti jövedelme kerekítési különbözetnek számít az egész EU GDP-jéhez viszonyítva. Orbán ezúttal is rosszul mérte fel az erőviszonyokat, és újból rossz lóra tett. Úgy gondolom, a legnagyobb hibát azonban azzal követte el, hogy a németeket is kritizálni kezdte. Az a bizonyos fal - ameddig szeret elmenni - az most szembejött.

Ha van esze, bedobja a törölközőt. Ez azt jelenti, hogy nem fog vétózni. Én erre fogadnék. És így ez az elméletem helyességének fokmérője is lesz. Ha Orbán kitart a vétó mellett, akkor nagyon vicces időknek nézünk elébe. Borkain annó elment az önkormányzati választás. Ez egy remek indikátora volt annak, hogy a magyar nép receptorai nagyon is fogékonyak a szexbotrányokra. És ez Orbán gyenge pontja. Hogy miért? Emlékszünk Wittinghoff Tamás szexbotrányára? Hát nem nagyon, pedig a Rogán média nagyon próbálta felfújni. Ellenben Borkai Zsolt nevének hallatán még évek múlva is röhög mindenki. A FIDESZ látványosan nem értette, hogy miért nem működött Wittinghoffnál az, ami Borkainál az egész ország érdeklődését kiváltotta. Nem értik, hogy nem lehet úgy folyamatosan keresztény erkölcsről meg családmodellről papolni, hogy közben sorra buknak le az ezekre nagy ívben szaró párttársak. Senkit sem érdekelt, hogy annó az SZDSZ-ben Ungár Klára coming outolt. A fideszes Szájer kényszerű coming outján viszont az egész ország pörög (és röhög).

Szóval én Orbán helyében elgondolkodnék ezen, és abbahagynám ezt a teljesen felesleges álkeresztény illiberális hadjáratot, mert már elérte azt a méretet, amire az EU legnagyobb és legerősebb játékosainak is reagálni kell. Ha nem teszi, könnyen a saját családját is tönkre teheti.

Ezt meg azért érdemes megfontolni. 

u.i. Úgy látom sokan mások is hasonló következtetésre jutottak, mint én.

u.u.i. Figyeljük meg, milyen szépen adagolja Brüsszel a híreket. Ma már azt is tudhatjuk, hogy kilenc másik Fidesz képviselő ( magyar és EU parlamentiek egyaránt) látogatták a szervező orgiáit. Illetve lengyel PIS politikusok. Minő véletlen... A cél az, hogy Orbánékat bizonytalanságban tartsák, mert úgy könnyen hibáznak.

Három dologban vagyok biztos:

1. Biztos hogy vannak videófelvételek a résztvevőkről.

2. Orbánnál és a lengyel miniszterelnöknél egymásnak adják a kilincset az érintettek, és könyörögnek, hogy felejtsék el a vétót.

3. Orbán nem fog vétózni.

u.u.u.i csütörtök este van. A lengyelek már megtörtek. 

u.u.u.u.i. 2009.12.09 este. Úgy történt, ahogy megjósoltam. Orbán nem vétóz. Semmilyen változás nem történt a korábbi - lengyelek által már egy hete elfogadott - verzióhoz képest. Lesz majd egy függelék, hogy mi a jogállamiság.

Szokásom időnként becsléseket tenni a blogon a jövővel kapcsolatban. Nem mintha nagyon bejönnének, de jó játék. Így tettem Trump megválasztásakor, s mivel az amerikai elnökválasztás mostanra gyakorlatilag lefutottnak tekinthető, így teszek most is.

Induljunk ki abból, hogy Trump vesztett.

És ez tényleg a jó megfogalmazás, mert szinte biztos vagyok benne, ha a jelenlegi republikánus elnök nem Donald Trump lenne, hanem nagyjából akárki más, kézenfekvően pld. Mike Pence jelenlegi alelnök, akkor nem így történt volna.

Amit el kell ismerni, Trump nagyon sikeresen adta el magát 2016-ban. Az akkori helyzetben a karót nyert Hillary Clinton ellenében a laza showman szerep ideális választásnak bizonyult. Jól mérte fel a szituációt, és legfőbb fegyverének, az internetes trollkodásnak sem volt akkor olyan negatív megítélése, mint most. (megjegyzem, ez jórészt pont neki köszönhető)

Elnöknek viszont rendkívül rossz választás volt. Kezdve azzal, hogy nagyon komoly személyiségzavara van, és ezt már akkor is tudni lehetett róla. Trump kórosan nárcisztikus. Ami dicséretet a környezete nem ad meg neki  - azt saját maga adja meg magának. Folyamatosan. Ez végtelenül szánalmas emberi tulajdonság. Természetesen az embernek kell legyen önbecsülése, de amikor valaki folyamatosan magát dicséri, arról ordít, hogy kompenzál. Márpedig az nagyon nem jó jel.

Emellett Trump semmilyen szabályt nem tart tiszteletben. Egyáltalán nem lehet adni a szavára, és ordító a különbség a viselkedése, meg az elvileg általa képviselt eszmék között. Kicsinyes és bosszúálló. Személyeskedő. Ez hosszútávon ahhoz vezetett, hogy aktivizálta azokat maga ellen, akik addig közömbösen figyelték a ténykedését. Ennek az eredményét látjuk most. A konzervatívoknak azt kellene végre megérteniük, hogy ha magukat a normalitás talaján állóknak képzelik ellenfeleikhez képest, akkor nem képviselheti őket egy láthatóan nem normális ember.

Ennek a viselkedésnek a legsúlyosabb következménye, hogy Trump teljesen lejáratta az elnöki intézményt. Oké, hogy  nincs tekintélye, de az elnöki pozíciónak eddig volt. Trumpot a háta mögött mindenki egy futóbolondnak tartja, aki valaha is kapcsolatba került vele (családját beleértve), de regnálása vége felé már a szemébe is mondták a Twitteren, úgy, hogy ezt mindenki láthatta. Pld. Sacha Baron Cohen. A mestertrollt visszatrollkodták.

 Trump hatalmának két forrása van. Egyrészt mindenki tudja, hogy teljesen gátlástalan, és semmitől sem riad vissza. Ezért kapitulált a republikánus pártban az összes ellenfele, egyszerűen a prosztóságnak arra a szintjére nem akartak lemenni, ahogy Trump harcolt. Másrészt az is nyilvánvaló, hogy nagyszerű showman, márpedig a republikánus pártnak nem sok karizmatikus embere van, aki magával tudná ragadni a tömegeket. Persze ez is Trump gátlástalanságából fakad, mert ő egy percig sem gondolkodik azon, hogy lehetetlen dolgokat ígérjen bárkinek is. A Mexikóval kifizettetni kívánt határkerítés egy eklatáns példa erre. Az az igazság, hogy szerintem nagyon hülyének kellett lenni ahhoz, hogy valaki megegye azt a hazugságot, miszerint Mexikó majd fizetni fog valami olyanért, amit az Egyesült Államok épít ellene, de mivel az emberiség legalább 70%-a vágyvezérelt gondolkodású, ezért fel sem tűnt nekik, hogy mekkora baromság, amivel etetik őket. És azt se tagadjuk, hogy szavazói jelentős részének nagyon bejött az, hogy Trump egy tahó.

Ezzel együtt Trump a folyamatos trollkodásával ugyan teljesen ellehetetlenítette ellenfeleit minden érdemi vita nélkül, de ezzel egy időben magát is teljesen lejáratta. A hívei ezt nem vették észre, ők annyira fanatizálódtak, hogy az elnök gyakorlatilag bármilyen nyilvánvaló hülyeségét (pld. fertőtlenítőszer ivás a COVID ellen) hajlandóak voltak elnézni (megfogadni azért persze nem), és nem értették, hogy másoknak mi ezzel a baja.  A trollkodás, mint eszköz rövid távon kétségkívül működött, azonban teljesen biztos vagyok benne, hogy nagyon hosszú árnyékot vet majd a republikánus pártra, és a jobboldalra úgy általában.

És itt értem el a mai bejegyzés mondanivalójához. Amiben száz százalékig biztosak lehetünk a jövőt illetően, az az, hogy most - mint minden hasonló esetben - be fog indulni a bűnbakkeresés a republikánus párton belül. Ne felejtsük el, a szintén republikánus idősebb George Bush után minden megválasztott elnök képes volt újraválasztatni magát, ezt a trendet viszont Trump most megtörte. És azt is látni kell, hogy Trump ideális bűnbak. 

Az egy dolog, hogy Trump várhatóan nagyon komoly bírósági perekkel néz szembe azért, mert visszaélt hivatali hatalmával, és befolyásolni próbálta az ellene zajló nyomozást, továbbá mert többször hazudott elnökként - ami azt illeti, ez az ember folyamatosan hazudik, és nem, kedves jobboldali olvasók, ez nem afféle bohó csacskaság, amire csak legyinteni kell, mert ez az ember egy ország elnöke. Szóval ez egy dolog, és bizonyára sok pénze rá fog menni Trumpnak a perekre. De ami a lényeg, teljesen biztos, hogy Trumpnak azok a republikánus ellenfelei, akiket a trollkodásával korábban ellehetetlenített, most elő fognak lépni, és revansot vesznek a sérelmeikért. Aminek egy elhúzódó belháború lesz a végeredménye. Az egyik oldalon az a tény áll, hogy Trump tud hozni 70 millió szavazatot. A másikon meg az, hogy ugyanakkor meg mozgósít 74 milliót maga ellen. A matek nem téved. Trumppal nem lehet nyerni.

Ugyanakkor azt sem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy ez a 70 millió szavazó Trumpot akarja, és nem valaki mást a republikánusok közül. Idővel ez talán változik, de jelen pillanatban a republikánus párt a 2016-os döntésükkel oda jutott, hogy se Trumppal nem tudnak nyerni, se nélküle. Ezt a patthelyzetet pedig nem lesz könnyű feloldaniuk. Ha tippelnem kell, négy év erre nem lesz elég.

Nemrég estünk át az óraátállításon, és ilyenkor menetrendszerűen előkerül a kérdés, hogy ha eltörlik, melyik sávban maradjunk. Az ország nagy része a nyári időszámítást szeretné, a nagyokosok meg a télit erőltetik. Mindegyik mellett vannak érvek, és ellenérvek szép számmal, ráadásul a környező országok döntését is figyelembe kell venni. EU-s népszavazás is volt erről, elképesztően alacsony részvétellel, de a végeredmény az volt, hogy az óraátállítást el kell törölni.

Ebben a kérdésben én belga vagyok. Ugyanis azokhoz tartozom, akik nem hallatták ugyan a hangjukat, de igazából azt szeretnék, ha minden maradna a régiben. Az egész probléma iszonyatosan fel van fújva, és sikerült odáig eljutni, hogy pár napnyi kényelmetlenség miatt fél évig tartó előnyöket adunk fel.

Nekem sosem jelentett problémát az átállás, és a környezetemben sem tapasztaltam semmi ilyesmit. Egész addig arról sem tudtam, hogy probléma, amíg valamelyik bulvárlap fel nem kapta a témát.

Eredetileg a téli időszámítás illeszkedik jobban a nap járásához, és emlékszem arra, hogy gyerekkoromban volt egy időszak, amikor csak téli időszámítás volt egész évben. Ekkor nyáron már hajnali ötkor fenn kukorékoltunk a bátyámmal, mert a nagy világos miatt nem tudtunk aludni. Képzelem anyukámék mennyire örültek ennek, hiszen kisgyerekek voltunk, nem maradtunk csöndben. :-)

A téli időszámításban az a jó, hogy télen nem kell lámpafény mellett felkelni. Rám ez nagyon nyomasztólag hat, kifejezetten lehangolónak találom, hogy ugyanolyan körülmények között ébredünk, mint amilyenben elaludtunk. Sötétben elindulni a munkahelyre meg még rosszabb érzés, mintha valami nukleáris tél túlélői lennénk a metróban. A téli időszámítás esetén azonban én, aki hétkor kelek, ebből nem sokat tapasztalok. Télen szeretem a téli időszámítást, a nyári időszámítástól megbolondulnék decemberben és januárban.

Nézzük akkor a nyarat. Rövidek az éjszakák, ezért pont jó, hogy egy órával korábban kelünk. Így ugyanis korábban ér véget a munka, és világosban kint tölthetünk egy csomó időt a szabadban. Este nyolckor jut eszembe futni menni a patakpartra? Semmi gond, még kilenckor is világos van. Most komolyan, ki az aki kilenckor már lefekszik? Nálunk a gyerekek még akkor sem feküdtek le 10-kor, amikor kicsik voltak. Illetve nekünk, szülőknek voltak ilyen terveink, aztán ebből lettek a maratoni, másfél órás altatások, aminek a végére úgy néztünk ki a 12. mese után, mint a mosott sz.r. Nem, tíz órakor teljesen jó elaludni, az embernek ugyanis este van ideje a családra és magára, ne töltsük ezt alvással. Arra ott van az éjszaka, amikor sötét van. Ha nyáron téli időszámítás lenne, úgy érezném, mint akinek elloptak egy órát a szabadidejéből.

Szóval én azt mondom, maradjon minden úgy ahogy van. Hogy az öregek nehezen állnak át? Bocs, de a nyugdíjas akkor alszik, amikor akar. nyugodtan igazíthatja úgy a napját, mintha csak egyféle időszámítás lenne. Nekünk, akik dolgozunk, viszont igenis a mostani rendszer az előnyös, szinte minden szempontból.

Egyszer már megtörtént, hogy egy átmeneti eltörlés után visszaálltunk az óraátállításra. Remélem most is ez fog történni.

A szinesztézia érdekes jelenség, nem könnyű dolog elmagyarázni olyannak, aki nem rendelkezik ezzel a tulajdonsággal. De azért megpróbálom.

Nekem ugyanis van, no nem mintha ez valami büszkélkedésre okot adó dolog lenne. Pláne hogy az enyém nem is túl fejlett, túlnyomórészt pasztell színeket látok. De legalább van benne rendszer. Másnak sokkal élénkebb színélménye van, a költők között kifejezetten sok a szinesztéziás.

Alapvetően nem arról van szó, hogy az adott hang kimondásakor valamilyen színt kezdünk látni. Inkább egy példával szeretném érzékeltetni. Itt van pld. a ló. Amikor kimondjuk, hogy ló, nem okvetlenül idéződik fel a képe, de teljesen tisztában vagyunk a ló fogalmával, hogy milyen az alakja, hány lába van, satöbbi. A színesztézia is ilyen, amikor egy adott hangot kimondunk, akkor  nemcsak azt tudjuk, hogy ahhoz milyen betű társul, hanem azt is, hogy annak a betűnek milyen a színe. De a szinesztézia nem áll itt meg. A betűk a színüket továbbörökítik a belőlük képzett szavakra, és adnak egy benyomást. Pld. okáért egy ilyen benyomás az, hogy az Imrék, Irének azok szőkék, kék szeműek. A Barbarák, Katalinok barnák, az Ottók feketék.

Nézzük akkor, hogy nálam ez hogy működik.

Csak a magánhangzóknál érzékelek színeket. A cseheknél az r hang magánhangzónak számít, nos nálam nem. Az r-nek nincs színe. Van neki más, ami egy hasonló dolog, mint a szinesztézia, de erről később. Térjünk vissza a magánhangzókhoz.

Magas hangrendű magánhangzóknak világosabb színei vannak, a mély hangrendűeknek sötétebb.

Bár elég sok magánhangzó van a magyar ABC-ben, de az én szinesztéziámban viszonylag kevés szín van lefedve. Elég nyomasztónak találom például kedvenc színem, a piros teljes hiányát. Ennek még csak árnyalatai sincsenek meg. Se rózsaszín, se vörös, se bordó...

Hosszú vagy rövid magánhangzó - ez nem számít. Ugyanaz a szín.

Nézzük akkor sorban, betűk szerint.

A - barna.

Á - egészen világos barna, mint a kávé, nagyon sok tejjel

E - zöld. Különbözik a zárt E és a nyílt E. A nyílt E-nek van egy kis sárgás beütése, és világosabb zöld. A zárt E-nek kicsit sötétebb az árnyalata, és egy nagyon pici kék is van benne. De ez is világos színárnyalat. Mint egy falevél fonákja, olyan homályos zöld.

É - ez sárga.

I - fehér. Nincs árnyalat, teljesen fehér.

O - Na ez a másik véglet, ezt teljesen fekete, mint a korom.

Ö - kék. Golyóstoll színéhez hasonló.

U - sötétlila, mint a véraláfutás.

Ü - Ciánkék, türkiz.

Amint említettem, a mássalhangzóknak nálam nincs színe, de van valami más. Tapintásérzet kapcsolódik hozzájuk. Ilyet mástól nem hallottam még, mindenesetre nekem ezt dobta a gép.

B - rugalmas

C - pici szőr, vagy tüske. Megszúr, és beletörik. Alig lehet kivakarni. (pld. málna szára ilyen)

D - vékony, horpadó fémlemez

F - száraz levél, nedvszívó hatás

G - tüskés

Gy - nedves, puha

H - légies

J -égető

K - szúrós erős tüske

L - folyós

LY - olajosan folyós

M - szövetszerű

N - finom szövet

NY - sáros

P - felfújt lufi érzet

DZS - vasreszelék

R - fogaskerék tapintású

S - homok

SZ - Finom por

T - Sima fémfelület

TY - jég. Kemény, de csúszós

V - egy fémlemez derékszögű pereme, de szaghatása is van. Köszörüléskor az égett fémszag az V.

Z - E6-os gitárhúr (recés, de finoman)

ZS - ikrás méz

Amikor ezek szavakban kombinálódnak, a magánhangzók dominálják az érzetet, a mássalhangzók többnyire csak kicsit módosítanak az összhatáson, de a zöngések erősebben jelen vannak. Egy szótagú szóban a szó színét a magánhangzó adja. Több szótag esetén a hangsúlyos szótag (ez magyarban ugyebár többnyire az első) kicsit dominánsabb a szó színében, de a többi szótag is hozzájárul, amolyan zászlókat lát az ember. A "Zoli" szó pld. alapvetően egy olyan zászló, amiben a fekete csík vastagabb.

Ennyi az én részem a szinesztézia történetéből, végezetül pedig jöjjön egy vers a leghíresebb magyar szinesztéziástól, Kosztolányi Dezsőtől:

Nyaranta mindig eltöltünk egy hetet édesanyámnál, és ilyenkor meglehetősen passzív családomat úgy mozgatom meg, hogy autóval a környéket járjuk, ahogy az évek telnek, egyre messzebb és messzebb kalandozva.

Két fix programpont mindig van. Felderítünk egy új termálfürdőt, és ha lehet, megnézünk egy várat, ha nincs, akkor valami szép kisvárost. Egyet a testnek, egyet a léleknek. Idén ebből Harkány és Siklós lett.

Harkány mindig is ott volt a bakancslistámon. Gyerekkoromban mi Hajdúszoboszlóra jártunk az anyai nagymamához, de ugyanakkor az apai nagymamám meg mindig Harkányról áradozott, ha a gyógyfürdők kerültek szóba. Szó se róla, van hasonlóság a két hely között. Mindkettő kisváros, aminek a fürdő a központja, és mindkét fürdő egy hatalmas parkban terül el, sok medencével. A bátyámat egyszer elvitte Katica mama Harkányba, de ő elég szűkszavúan nyilatkozott.

Aztán a Tenkes kapitányában is volt egy rész, ahol a parasztok egy melegvizű kis pocsolyában áztatják magukat. Ez nagy valószínűséggel Harkány lehetett akkori állapotában, mivel hogy ott található a Siklósi vártól kb. félóra gyaloglásnyira.

A lényeg a lényeg, egyértelművé vált számomra, hogy ide személyes tapasztalat kell, úgyhogy az idei célpont várból Siklós lett, termálfürdőből Harkány.

A 66-os úton indultunk Pécsnek, keresztül a Mecseken. Erről az útról már írtam korábban egy bejegyzést, úgyhogy most tovább is ugrunk oda, hogy Pécs után felülbírálva a GPS-t, nem az M6-oson közelítettük meg Siklóst, hanem átvágtunk keresztbe a Villányi hegységen, és annak túloldalán napsütötte szőlőlankák között megérkeztünk Siklósra, ahol is megnéztük a várat. Ami egyébiránt remek állapotban van, és a tömlöcrészleg különösen érdekes, meg úgy egyáltalán - az egész egy nagyon festői épület - de mivel ez a bejegyzés nem Siklósról szól, hát ennél több szót most erre nem is vesztegetnék.

Várnézés után a Tenkes csárdába mentünk, ahol derekasan megebédeltünk. Ez egy útmeni csárda Siklós közelében, és amellett, hogy remekül főznek, kifejezetten hangulatos hely. A kinti részen kacsák sertepertéltek az asztalok között, miközben a tányéromon egy elegáns kacsacomb nézett velem szembe. Lehet hogy egy nappal korábban, még ez a comb is egy sertepertélő kacsához tartozott...

Ebéd után aztán nem haboztunk, egyenesen Harkánynak vettük az irányt. Útközben Julcsi a jegyárakat nézegette, és meg kell mondjam, kicsit szívtam a fogam. Harkány baromira drága, Hajdúszoboszlóhoz képest meg még inkább, pedig hát az az ország legnagyobb fürdője. No mindegy, mivel ekkor már délutáni jegyet is tudtunk venni, hát megúsztuk annyiból, amennyiért Szoboszlón egész nap strandolhattunk volna.

Nagy nehezen találtunk parkolóhelyet, persze fizetős mindenhol. A bejáraton átjutva egy nagy parkba érünk, és fák szegélyezte út vezet a medencékhez. Amiből nem sok van. Annó a szocialista időkben a fürdő még egy nagy komplexum volt, de valami eszement úgy döntött, hogy kettévágja, és így lett egy gyógyfürdő, meg egy strandfürdő. Sajnos a gyógyfürdő részbe mi nem mehettünk be, mert a kisebbik gyerekem még nem múlt el 14 éves, és így orvosi beutaló kellett volna neki, hogy beengedjék. Ez mekkora baromság...

A strandfürdő rész meg amilyen drága, olyan szegényes. Összesen két medence működött, egy óriási kettéosztott nagynak a fele, meg egy úszómedence. A csúszdás medence be volt zárva. A medencékben sima csapvíz volt, ami a nagymedencében kb 30 fokos lehetett. Árnyék sehol, a medencében csak a szélén lehetett leülni. Élményelemek nincsenek. Baromira kiábrándító volt, mi nem ehhez voltunk szokva. Nemsokára eleredt az eső, úgyhogy bemenekültünk az öltöző épületbe, ahol zuhanyozáskor végre kapcsolatba kerültem a gyógyvízzel. Ami kénes típusú, és nagyon kellemes benyomást keltett ezen rövid idő alatt, de hát én ezzel inkább a medencékben szerettem volna találkozni.

Gyorsan fel is öltöztünk, és rohantunk az autóhoz, ahol realizáltam, hogy elfelejtettem parkolójegyet venni, de mivel az eső miatt nem cirkáltak az ellenőrök sem, ezért megúsztam.

Nézzük akkor, milyen bizonyítványt állítottam ki Harkánynak.

Ár/érték arány: elégtelen

Szolgáltatások: elégséges

Környezet: jeles

Gyógyvíz minősége: jó

Összegezve annyit állapítanék meg, hogy ennél kevesebb pénzért klasszisokkal jobb termálfürdő élményt kap az ember a kaposvári Virágfürdőben, vagy a Dombóvári Gunarasban. Hajdúszoboszlóval, vagy Gyulával pedig nem is lehet egy lapon említeni.

Direkt nem írtam eddig az Index ügyről, ki akartam várni, hogy a háttérben zajló folyamatok is megmutassák magukat. Mostanra nagyjából tudni lehet, mi volt a mesterterv, és lassan az is körvonalazódik, hogy a fidesz mekkora csapdába manőverezte magát. Számomra külön öröm, hogy Schmitt Mária is ott ugrabugrált a háttérben, mert az ő pofáraesései mindig megerősíti az ember hitét abban, hogy a sors - kinek rövid, másnak hosszútávon - azért oda-odafricskáz, amikor valakivel túlságosan elszalad a ló.

Úgy sejtem, hogy többféle forgatókönyvet is felvázolhattak a NER médiamanipulátorai, az időpontról viszont biztosan Orbán döntött. Az EU csúcson kialkudta a pénzt, ami számára az egyedül számít, és hogy így bebiztosítva érezte magát, úgy gondolta, hogy most már nyugodtan elindíthatja az Index beszántását.

Éppen az időzítés árulkodik róla, hogy a szükséges fegyverek már régen élesítve voltak. Simicska lelépése óta egyértelmű, hogy az Indexre rá fog kerülni a szájkosár, de azt Orbán is felismerte, hogy nem mindegy, hogy ez hogyan történik. A feladat ugyanis komplikált. A cél az, hogy az olvasóközönség megmaradjon, de jóval kevesebb információhoz férjen hozzá, mert a NER kontrollt akar a szerkesztőség felett. Azzal Orbán is tisztában van (ne legyenek illúzióink, maga  Simicska nyilatkozta, hogy az Index bedöntése elsősorban Orbán szívügye már régóta), hogy ha a szokásos lakájmédiává alakítja az újságot, akkor úgy jár majd, mint az origó, senki sem fogja olvasni.

Bodolai minden fogadkozása ellenére az ő személye nem volt komoly akadály. Eleve voltak kapcsolódási pontjai a NER-hez, Deutsch-ot is ő védte a bíróságon, amikor drogozási váddal illették. Erről mindenki azt gondol amit akar, én útmutatóul magát Bodolait idézném, aki az egyik mosakodásakor megemlítette, hogy  az anyagi jóléte függ az indextől. Számomra ez afféle Freudi elszólásnak tűnik,konkrétan arra gondolok, hogy szerintem nem megzsarolták, hanem megvették.

Kétségtelen tény, hogy az index körüli tulajdonosi szerkezetbe kódolva volt az, hogy előbb utóbb bedől. Most, hogy megtörtént, nézzük meg, hogy miért esett Orbán mégis a saját maga által ásott gödörbe.

1. Az időzítés csak látszólag jó. Orbán Brüsszelben bebiztosította ugyan a szajrét, de a választás 2022-ben lesz. Addig elég idő van ahhoz, hogy az Index felmondott szerkesztősége egy új lapot indítson. Ehhez persze pénz kell, de lehet, hogy ez most nem itthonról, könnyen zsarolható hazai üzletemberektől jöhet, hanem nyugatról. Ha Trump veszít (adja Isten), akkor például az Egyesült Államokból. Annak ugyanis vannak olyan alapítványai, amelyek pont az ilyen helyzetekre szakosodtak. Ugyanakkor feltehetőleg beindul az előfizetési rendszer is, mivel az ország jelentős ellenzéki szavazótáborral rendelkezik, ezek között pedig potenciálisan elég sok ember van - magamat is beleértve -, aki hajlandó lehet előfizetni egy új indexre.

2. Vélhetőleg tanultak az esetből, és az új lap körül nem alakul ki olyan katasztrofális cégháló, mint az Index körül. Így a lap tényleg független lehet, és feltehetőleg égni fog bennük a bosszúvágy, akár bevallják, akár nem. Az új lap tehát még keményebb lesz a kormánnyal szemben. Ami a tartalmat illeti, ez egy jó csapat, nem véletlenül olvassa rengeteg kormánypárti szavazó is. Nos, Velvet rovat talán nem lesz - fogalmazzunk úgy, hogy ezért nem fogok könnyeket hullatni. A Totalcar-ért viszont kár.

3. Már most látszik, hogy nagyon nem megy az új index szerkesztőség összeverbuválása. Ha a jobboldalról hoznak a lakájmédiában szocializálódott újságírókat, a  színvonal gyorsan a béka segge alá kerül, és a lapot elhagyják az olvasói. Független újságírókat meg nem könnyű úgy megnyerni, hogy nyilvánvalóvá vált, a NER kontrollálni akarja, hogy mit írhatnak. Ha tippelni kéne, azt mondanám, hogy eleinte ömleni fog a pénz az újságba, hogy nagyon sok pénzért meg tudjanak venni pár független arcot, de hamar le fog az egész járatódni, mert hogy

4. innen kezdve verseny van. Az olvasók árgus szemmel figyelik majd a régi és az új indexet, és ha a Bodolai féle csapat nem írja meg azt, amit a Dull féle csapat, akkor az újság villámgyorsan a lakájmédia kategóriába lesz sorolva, még ha nem is nyalja annyira a fideszes seggeket.

5. Tudom, hogy a NER korlátlan állami pénz felett diszponál, de mindez akkor is egy rakás pénzbe kerülhetett, és a valószínű végkifejlet pedig az lesz, hogy ezen a rengeteg pénzen csak egy lyukas cipőt vettek. A NER média működtetése már így is óriási anyagi forrásokat igényel, és ebből a rengeteg pénzből kb. olyan színvonalat sikerült csak létrehozni, mint amilyen a Bagi-Nacsa duó a humorban.

Szóval egyenlőre úgy néz ki, Orbánék a saját csapdájukba estek, persze nem érdemes lebecsülni őket. Egyrészt nem hülyék, másrészt az eszközeik kvázi korlátlanok, gátlásaik, erkölcsi megfontolásaik meg már 2002 óta nincsenek.

Számomra sportszempontból vitathatatlanul az év legfontosabb napja a Balaton átúszás. Először 1996-ban úsztam, azóta már 15 alkalommal teljesítettem a távot.

Voltak jó évek és kevésbé jók. Volt hogy hideg volt a víz, volt hogy hullámzott. Volt hogy bénázott a leolvasó srác, és nem lett rögzített eredményem, volt hogy kvázi önhipnózisba estem ( a sport közbeni hipnotikus állapotról dr. Bányi Éva sokat tudna mesélni), és azt vettem észre, hogy visszafelé úszok Révfülöpre. Szóval mindig voltak érdekes mozzanatok.

Egy dolog viszont mindig fix volt. Az elképesztő méretű sorok a Révfülöpi rajtnál. Évről évre rekordot dönt a résztvevők száma, s az utóbbi tíz évben rendszeresen hallok külföldi szavakat is, tehát nemzetközileg is jegyzett tömegsport rendezvénnyé vált az átúszás. Idén tízezer embernél húzták meg a határt a járvány miatt. Ebből 1200-an neveztek be a féltávra, és 8800-an a teljes hosszra.

Én mindig Boglárnál teszem le az autót, és onnan átvisznek bennünket komppal Révfülöpre. Így történt ez most is. A hangosbemondókból egyfolytában szólt az intelem, hogy tartsunk másfél méter távolságot, és viseljünk maszkot.

Aztán megérkeztünk Révfülöpre, ahol kilenc beléptető kapu fogadott egy fél focipályányi elkerített területen. A mai bejegyzés apropóját a rendezők sajátságos logikája adta. Úgy gondolták, hogy remek ötlet a beléptetőkapuk számát úgy megosztani, hogy a több ezer regisztrálónak fenntartanak 6 kaput, míg a pár száz csókosnak hármat.

Elképesztően dühítő volt látni, hogy a VIP bejáratoknál néha egykét ember lézeng, míg mi százméteres tömött sorokban araszolgatva várunk a bejutásra. Én nyolckor szálltam ki a hajóból Révfülöpön, és fél tízkor jutottam el a vízig. Hogy tovább bosszantsanak, valami kretén barom a csókosok egyik beléptetőkapuja fölé kiírta, hogy VIP/ELIT. Most komolyan ez mi? Ki az elit? Aki szponzorpénzt hoz, akkor az elit? A legjobbak közé tartozik, mert pénzt ad?

Elismerem a szervezők jogát arra, hogy speciális kategóriát állapítson meg a résztvevők között. Ha a kilencből egy kaput fenntartanak ezek számára, oké, nem háborgok. De az nagyon nem kasa, hogy miközben folyton arról megy a vinnyogás a hangszórókban, hogy a járvány miatt tartsunk távolságot, akkor a népet bezsúfolják egy szűk helyre, miközben pár elitnek kikiáltott félkegyelmű unatkozva lézeng a túlméretezett VIP beléptető szektorban.

Az első kényelmetlen élményem a Nóci volt. Adott egy fiatal, harsánysága miatt nem különösebben szimpatikus fiatal műsorvezetőnő, aki egyszer csak feltűnt az ismeretlenség ködéből valamelyik kereskedelmi tévénél, és megtudtuk, hogy ő Nóci. Így egyszerűen, Nóci. Szóval ő volt az érzékenyítő ágens, aki az allergiát kiváltotta, s azóta kifejezetten agresszíven reagálok a hasonló próbálkozásokra.

Amiből persze nincs hiány. A valóságshow-k ontották az ilyen becenév celebeket, mint ahogy a könnyűzene is. Előbbiről mondjuk köztudott, hogy válogatott hülyéket mutogatnak benne, a zeneipar meg.... na ezt most inkább hagyjuk. De egy tévénél elvileg PR és Marketing szakemberek dolgoznak. Ezek pedig tanulnak pszichológiát.

Joggal kérdezheti a kedves Olvasó, hogy mi a bajom ezekkel a nevekkel? A válasz az, hogy ugyanaz, ami neki, csak ő valószínűleg kevésbé érzékeny erre.

Amikor egy vadidegen belenyomja az arcunkba, hogy ő Nóci, Dorci, Bogi, Tilla, Gomez, Majka vagy Lara, pláne ha még azt is akarja, hogy a figyelmemből áldozzak az ő számomra teljesen jelentéktelen életére, akkor ne így kezdje. Ne így kezdje, mert erőszakkal behatol az intim szférámba. Rám akar erőltetni egy olyan relációt, ami a barátoknak, illetve a közeli ismerősöknek van fenntartva. Közben meg nem vagyunk sem barátok, sem közeli ismerősök.

Ha egy új munkahelyre kerülünk, ott sem azzal kezdjük, hogy mindenkit egyből a becenevén szólítsunk. Az ugyanis feltételez valamiféle bizalmas viszonyt, aminek kialakulásához kell egy kis idő. Ez szükséges ahhoz, hogy megismerjük egymást, ráadásul az egész kölcsönös. Ha én a beceneveden szólítalak, akkor te is szólíthatsz az enyémen. Ez pedig bizalmi kérdés.

Na most milyen bizalmi viszonyban vagyok én pld. a képernyőn látható Nócival? Semmilyenben, még az igazi nevét sem tudom. És pont ez a bajom ezzel az egésszel. Azok a hírességek, akiket egy egész ország szólít a becenevükön, azok egy folyamat eredményeként lettek azok akik, nem pedig azért, mert valaki kitalálta, hogy ő most mindenkinek a barátja lesz.

Bár kifejezetten nem szimpatizálok a kártékonyságig túltolt cinizmus hazai nagykövetével, Bocskor Gáborral, de ő egy jó példa arra, hogy hogyan válik el az ocsú a búzától. Bocskor Gábor Bocskor Gáborként kezdte a pályáját, és úgy vált belőle Bocsi, hogy a barátai a rádióműsorokban sokszor így szólították. Ami egy természetes szituáció, könnyen befogadható, hiszen természetes, hogy a barátaival, műsorvezető társával ilyen nexusban van. Közben meg a nézők/hallgatók felé ő maradt a Bocskor Gábor, mindaddig, amíg a betelefonálós műsorokban az emberek el nem kezdték szintén Bocsiként megszólítani. Tehát végig ott volt a választás lehetősége, hogy Bocskor Gáborhoz hogyan viszonyuljunk. Maradhattunk a távolságtartó Bocskornál, vagy a bizalmaskodó Bocsinál. Bocskor persze a saját jól felfogott érdekében hagyta, hogy vadidegenek is lebocsizzák, de ez meg az ő döntése volt. És pont ez a lényeg, hogy mindenki eldönthette, hogy hogyan viszonyul a másikhoz.

Nócival ez nem ment. Ő kapásból Nóci lett - ami egyébként valószínűleg nem az ő döntése lehetett, hanem valami pszichopata marketingesé - de mivel ő adta az arcát ehhez a baromsághoz, ezért ezt a terhet neki kell viselnie. Ez a Nócizás azért természetellenes, mert a nézőnek nem ad időt arra, hogy a karaktert megszeresse (már ha egyáltalán szerethető), és egy érzelmi viszonyulást kialakítson az irányába. Itt a terméket készen kapjuk. Itt van Nóci, aki a barátod, tessék szeretni, mert milyen kis cuki hogy ennyire megbízik benned, hogy egyből megengedi azt, hogy a becenevén szólítsd.

Közben én meg ezt nem akarom. Köszi, barátom pont van annyi, amennyi nekem kell, és én akarok dönteni arról, hogy kit szólítok a becenevén.

Nem ragozom tovább. Szerintem érthető, hogy mire gondolok.

Ha van valami hozzáfűznivalód, oszd meg velünk (kulturált formai követelményeknek megfelelően) a kommentszekcióban.

Kevesebb mint egy hónapja írtam egy bejegyzést (kattints ide). Egy allegória szerepelt benne. Ennek visszafejtését az olvasókra bíztam, de nem váltott ki nagy érdeklődést. (Egyvalaki mégis kíváncsi volt a megfejtésre - megvallom, ez jólesett.)

A bejegyzés végén feltettem pár kérdést, s mivel nem érkeztek megfejtések, ezekre a konkrét válasz ennek a posztnak a végén fog szerepelni.

Kezdjük akkor az elején.

Az intelligenciának sok definíciója van, abban viszont nagy az egyetértés, hogy az intelligencia egyik alapvető jellemzője a reagálás. Persze ez messze nem elégséges feltétel, mivel számos olyan rendszer van, ami nem intelligens, de reagál, elég csak a Lenz törvényre gondolni, vagy a földhöz vágott gumilabda visszapattanására.

Az evolúció kicsit más elbírálás alá esik. Ez is mindig reagál a környezeti változásokra, azonban legfőbb ismérve az, hogy nem mindig ugyanúgy, és nem kiszámíthatóan. Ha végigtekintünk a földi evolúción, és absztrakt szinten vizsgáljuk az akció-reakció párokat, elég könnyen beleeshetünk abba a meggyőződésbe, hogy itt tényleg az egyszerű fizikai törvényeken túlmutató - kvázi intelligens folyamat zajlik. Az evolúció működése alapvetően a "trial and error" metóduson alapszik, magyarán a földi bioszféra rengeteg módosítást elkövet, és ezek közül a megváltozott körülmények kiválasztják azt, amelyik a túlélést a legjobban elősegíti. Nem kell ezt a módszert lenézni, az emberiség is pontosan ugyanezzel a módszerrel szedte össze a tudása döntő hányadát. A különbség csak annyi, hogy mi talán kevesebb vakvágányt termelünk, mert van némi rálátásunk arra, hogy mely irányok lehetnek sikeresek, és nem csak vakon dobálunk sokat a dobókockával.

Szóval ha a földi bioszférát tekintjük, az állításom az, hogy működésében határozottan egyfajta nem tudatos intelligencia figyelhető meg. Itt érdemes megemlíteni, hogy  ezt az emberiség ösztönösen felismerte, és így született meg a mitológia. Akárhogy is, azt mindenképpen le kell szögeznünk, hogy az evolúciós "intelligenciának" beláthatóan jóval nagyobb a válaszideje, és az akciórádiusza is az emberi léptéknél, de ettől még felismerhető.

A jelenlegi kutatások szerint az élet a földön kicsivel több mint 3 és fél milliárd évvel ezelőtt jelent meg. Ez az időszak a bombázások kora volt, rengeteg üstökös és aszteroida becsapódással. Ez az evolúciót arra sarkallta, hogy a bioszféra minél ellenállóbb legyen. Amire akkoriban a legjobb megoldás az egyszerű felépítés, a gyors szaporodási képesség, és a föld alá húzódás volt. Így is történt, a földben több kilométer mélyre lejutottak primitív életformák, elsősorban cianobaktériumok. Ezek máig fennmaradtak, a Dél-Afrikai aranybányák négy kilométer mélyről felszínre kerülő meddője tele van ilyen egysejtű élőlényekkel.

Ez aztán több milliárd évig így is maradt, majd amikor a körülmények megváltoztak, jelesül az az utolsó évmilliárdban nem kellett száz évente kihalástól rettegni, az élőlények evolúciója hirtelen drámai mértékben felgyorsult és új irányt vett. A mintegy 600 millió évvel ezelőtti, teljes földre kiterjedő eljegesedési periódus után megjelentek a többsejtű élőlények, és a bioszféra szintet lépett. A korábbiakhoz képest óriási léptékű fejlődés egészen a Perm végi kihalásig tartott, amikor is a szibériai bazaltár kitörések az élővilág 90%-át hazavágták. A felszabaduló gázok beindították az óceánok elsavasodását, és a globális felmelegedést, amihez ilyen rövid idő alatt az élőlények nem bírtak alkalmazkodni, s a tápláléklánc összeomlása megpecsételte a sorsukat.

Bazaltláva ár, globális felmelegedés.... meg van az allegóriának ez a része?

Folytatom.

A kataklizmára válaszul az evolúció új képességekkel ruházta fel a túlélőket. Megjelentek a melegvérű emlősök, dinoszauruszok, madarak. A növények körében kialakultak a zárvatermők, és a virágok. A fák vázát lignin szilárdította meg, amire a gombák és baktériumok százmillió éven keresztül keresték a választ, hogy hogyan is lehet lebontani. Ekkor keletkezett a kőszéntelepek jelentős része. A fajgazdagság lassan visszaállt a kataklizma előtti szintre.

Aztán 65 millió évvel ezelőtt becsapódott egy üstökös a Yucatán félsziget csücskén, és egy újabb óriási - bár a korábbihoz nem mérhető - kihalás vette kezdetét.

Becsapódás... megvan az újabb igazodási pont az allegóriához?

Folytatom.

Az evolúcióban ekkorra már elég kvázi tapasztalat halmozódhatott fel arra nézve, hogy milyen sérülékenyek a többsejtű életformák. A rövid ismertetőmben csak a két legfontosabbra koncentráltam, de nem csak ezek a tömeges kihalások történtek az elmúlt ötszáz-millió évben. Volt példa eljegesedésre, szupernóva robbanásra, és a perm végin kívül más bazaltár kitörések is többször lerombolták az elért eredményeket. Az evolúció így elérkezett ahhoz a ponthoz, ahol a korábbi módszerek már nem hozhattak előrelépést, mert ugyanaz a történet ismétlődött újra és újra. Valami alapvetően más irányba kellett próbálkozni.

Így jelent meg az első intelligens élőlény a földön, az ember.

Az ma már egyértelműen belátható, hogy az evolúció ezzel óriási kockázatot is vállalt. Ez az intelligens élőlény ugyanis pár évmillió alatt eljutott odáig, hogy maga is kihalási tényezővé vált. Nagyon úgy tűnik, hogy az evolúció rossz lóra tett, és önnön terve áldozata lesz. Az ember rekord gyorsasággal gyéríti, pusztítja magát a teremtőjét, a bioszférát.

Namost az én kis allegóriámnak azért nem lett ilyen szomorú vége. Hogy jön ez össze a föld sorsával?

Az emberiség kétségkívül a legnagyobb veszélyt jelenti ma a bioszférára, de emellett az óriási kockázat mellett mást is magában hordoz. Ez pedig a megoldás az ismétlődő kihalási eseményekre. Továbbmegyek. Tagadjuk, vagy sem, de a földi bioszférát csakis az emberiség tudja megmenteni.Igen, közben a maga képére formálja, de nincs nyereség áldozatok nélkül. Ezt a bioszféra kváziintelligenciája is felismerte, a hosszú távú túlélésre ugyanis egyetlen módja van.

El kell hagynia a bolygót. El kell terjednie a világűrben. Ebben pedig egyedül az emberek képesek segíteni, világosan fogalmazva ez űrhajók nélkül nem fog menni.

A Földnek már kevesebb ideje van hátra életre alkalmas közegként, mint amennyi ideje élet van rajta. A Nap lassan, de folyamatosan egyre melegebb lesz, és legkésőbb egymilliárd év múlva rendes fősorozatbeli csillagként annyira forró lesz, hogy a földi tengerek elpárolognak. Ha bejön az evolúció terve, akkor ezt már messziről fogja végignézni.

Az emberiség meg - ahogy az allegóriában az anyjával kegyetlenül bánó fiú - remélhetőleg túllép a bölcsője összepiszkításán, felnő a feladathoz, és tényleg elindul a csillagok felé. Márpedig ha elindul, akkor viszi magával a bioszféra maradékát, mivel nem különleges csápos életformák között érzi magát otthon, hanem tehenek, kutyák, termeszek, pálmafák, halak, rovarok, madarak, füvek és bokrok között. És akkor az összes rettenetes bűn, amit a szülőbolygója ellen elkövetett, megbocsáttatik.

u.i. a válaszok:

1, a kislány, aki felnő, a bioszféra.

2. Az agyhártyagyulladás a perm végi bazaltár kitörés.

3. A szobájára dőlő fa a 65 millió évvel ezelőtti üstökösbecsapódás.

4. A meghalt barátnő a kihalt fajok szimbóluma

5. Az egyedül megöregedő barátnő a bioszféra sorsát jelképezi, ha az nem kockáztatja meg az intelligens élőlény projektet.

6. A felnőtt nő gyereke maga az emberiség.

7. Az allegória végén két fontos nyomot hagytam. Az ablak előtt sodródó nejlonzacskó az emberiség természetkárosító mivoltára utalt. Elon Musk rakétája pedig az irányt mutatta meg, hogy merre kell tovább  lépnünk.

Kínai science fiction...Ízlelgessük ezt egy kicsit. Első blikkre ínyencfalatnak tűnik, mivel még sohasem olvastam ilyet.

Aki annyira szereti a sci-fit, mint én, az tisztában van vele, hogy a műfaj igen erős nemzeti sajátságokat mutat. Jól érzékelhetőek a különbségek úgy stílusban, mint témaválasztásban, vagy akárcsak hangulatban az amerikai, az angol, az orosz, a lengyel, a francia vagy éppen a magyar sci-fi regények között. A szereplők interakciói, a főhős szerepre kiválasztott karakter jellemvonásai és gondolkodása mind mind nemzeti jellegzetességeket hordoznak. A legtöbb humor az angoloknál fedezhető fel, az oroszok nagyon koncentrálnak a belső folyamatokra és a főhőseik többnyire intellektuálisak, míg a lengyeleket a különleges nézőpontjuk különbözteti meg a többiektől. Az amerikaiak nagyon technológia központúak, a főszereplőik - még a nők is, kifejezetten alfa karakterek. A magyar sci-fi egyik fő jellegzetessége pedig ezzel ellentétben éppen az esendő főhős.

Szóval, mint feljebb írtam, kínai sci-fit még nem olvastam. Pedig a Három test trilógia szerzője nem akárki. Cixin Liu a trilógia első kötetével Hugó díjat nyert. Ezért aztán nagy várakozással, ugyanakkor némi fenntartással fogtam neki a könyvnek. Ahogy az ajánlóban is szerepel, nagyon keveset fogok elárulni a történetről, de természetesen valamennyi spoilerre mindenképp szükség van, mint hivatkozási pontra.

Szóval a történet túlnyomó része Kínában játszódik, és a kulturális forradalom idején kezdődik. Ami egy európai számára kezdettől fogva nagy falat, az a kínai nevek megjegyzése. Nekem ezek gyorsan összefolytak, egyszerűen nem állt rá az agyam. Sokszor vissza kellett lapoznom, hogy az éppen felbukkanó szereplőről el tudjam dönteni, korábban is volt róla szó, vagy új karakter.

A történetvezetés több szálú, de kifejezetten eltér a nyugati mintáktól. Bár a sci-fi műfajra mindig is jellemző volt a formabontás, de ahhoz azért eddig hozzá voltunk szokva, hogy van legalább egy, de adott esetben több szereplő, akik személye végigkíséri az egész történetet. Itt nem találunk ilyet, az egyetlen karakter, aki valamennyire megfelel a nyugati mintájú főhős szerepnek, csak a második kötetben bukkan fel. A történet sokkal inkább önmagáról szól, a szereplők feladata annyi, hogy segítenek kibontani azt.

Liu figuráit ezzel együtt nem könnyű szeretni. Ahogy haladunk előre a történetben, fontos karakterekről derül ki, hogy igazából csak mellékszereplők, pozitívnak gondolt emberekről, hogy gyarlók, esetleg kifejezetten ellenségesek. Szándékosan nem írtam gonoszokat, még ha sok szereplőnek maga az emberiség kipusztítása is a célja. Ők ugyanis ezt meggyőződésből, és nem kegyetlenségből tervezik, és hisznek abban, hogy magasabb erkölcsiség mentén cselekednek. Természetesen ez nem ment fel senkit, az emberi faj elárulásánál nem létezik nagyobb bűn, de a könyv tárgyilagos hangvétele is jelzi, hogy a szerző nem foglal állást a kérdésben. 

Ami a könyv legnagyobb erénye - s egyben a jó könyvek egyik alapvető ismérve, hogy nagyon erős az emocionális töltete. Az író mesterien játszik az érzelmeinkkel, néha már szinte a végletekig feszíti a húrt. Készüljünk fel rá, hogy ahogy haladunk előre a történetben, egyre inkább felkerülünk egy hullámvasútra, és ezen a hangulatvonaton nincs fék. Olvasás közben néha úgy éreztem, még soha nem gyűlöltem ennyire egy regényhőst. Néha magát az írót gyűlöltem, amiért ilyen történetet írt. Máskor szinte ugrálni volt kedvem az örömtől, ha egy végletekig elvitt negatív szituáció megoldást nyert. A trilógia az idegen környezet, és a szokatlan szerkezet miatt nehezen indul, de aztán akkora tétekkel kezd játszani, hogy könyörtelenül behúz, nem enged, és letehetetlenné válik.

De térjünk vissza a szereplőkhöz. A történet negatívumai között tudom említeni, hogy egy-két kivételtől eltekintve Liu karakterei meglehetősen statikusak. Nem fejlődnek. Van azért két ellenpélda is, de ők a második kötet végére lényegében ki is futnak. Emellett vannak olyan szereplők, akikről menet közben meglepő dolgok derülnek ki, viszont ez meg nem változás. Na és igen... a harmadik könyv. Ennek a résznek van főszereplője, de bár inkább ne lenne. Lehet hogy lesznek olyanok, akiknek megfelel, de én nem tudtam rájönni, hogy mit keres ez a figura a történetben. Voltak olyan érzéseim vele kapcsolatban, mintha a szerző átélt volna egy óriási szerelmi csalódást egy hasonló jellegű nővel, és ezt írta ki magából azzal, hogy főszereplőnek választott egy ilyen, hibát hibára halmozó, következményeket nem igazán vállaló, de a körülmények szerencsés összjátékának, no meg persze a szépségének köszönhetően mindig talpra eső lányt. Egy idealizált személyként ismerjük meg, de ahogy haladunk előre, egyre inkább kiderül róla, mennyire gyenge, esendő, és valljuk be, buta karakter. Még antihősnek sem jó. Egyáltalán nem tudtam megszeretni, sőt kifejezetten bosszantott. Azonosulni meg aztán végképp nem tudtam vele egy pillanatra sem, és ez szerintem nagy hibája a regénynek. Pedig egy alapvetően jó szándékú személyről van szó, aki azonban valahogy mindig az értelmi szintjét messze meghaladó események középpontjába kerül, méghozzá döntéshelyzetbe. És ő mindig rosszul dönt. Érzelmi alapon, különösebb megfontolások nélkül. Az első döntése kis híján az emberiség legsötétebb korszakának beköszöntét okozza, ahol 4 milliárd embernek egymást kellene felfalnia. A jól megérdemelt öngyilkosság helyett a nő simán megússza, és magában is egész hamar lerendezi az esetet, nem gyötri lelkiismeret furdalás az alkalmatlansága miatt.De még a társadalom is simán megbocsátja neki, hogy kis híján a vesztét okozta. Később mutatja némi jelét annak, hogy valamit felfogott a saját korlátaiból, amikor a vállalatbirodalma irányítását átadja egy távlatokban gondolkodó és stratégiával rendelkező vetélytársának, de amikor fordulóponthoz ér a történet, a nő ismét a két bal kezébe veszi az irányítást, és a második rossz döntésének már visszavonhatatlan következményei lesznek. Ezúttal nincs váratlan faktor, a szerző világos képet rajzol elénk arról, hogy mi történik, ha középszerű emberek kerülnek döntési pozícióba. Liu nagyon kíméletlen velünk. Ezzel az idegesítő karakterrel kell végig együtt lennünk a történetben, és közben végig olyan érzésünk van, mint középiskolában, ahol az osztály legszebb lányáról sosem derül ki, hogy mennyire ostoba teremtés, mert mindenki mindig mindent megbocsát neki, hogy a kedvében járjon, mert olyan szép és kedves, és aki ettől egy idő után elhiszi magáról, hogy van esze. A való életben aztán felnövünk, és a munka teljesítményorientált világában az ilyen burokban élő királykisasszonyok hamar a helyükre kerülnek. Liunál sajnos nem így történik. Nincs visszacsatolás, a butuska lányt a környezete dúsgazdag és befolyásos ám továbbra is butuska vállalatvezetővé teszi anélkül, hogy mindezért akár egy szalmaszálat is keresztbe kellene tennie. Szóval ezt a karaktert nem tudom hova tenni, végül is úgy döntöttem, hogy betudom a szerepeltetését a frissen megismert kínai sci-fi egyik nemzeti sajátságosságának. Így vagy úgy, az én európai gondolkodásomtól rendkívül idegen az ilyen típusú regényhős.

Visszatérve a történetre, nagy előnye a könyvnek az, ami mostanában egyre inkább jellemző magára a műfajra is. Konkrétan arra gondolok, hogy manapság egyre több a sci a fi mellett. Ebben a műben is nagyon korrekt fizika jelenik meg, és ez igencsak jót tesz a hitelességének. Mint egykori tanár, különösen fontosnak tartom az ismeretterjesztés ilyen formáját, és ezért be is írok a szerzőnek egy csillagos ötöst.

Ejtsünk pár szót a további negatívumokról is. A harmadik könyv főszereplőjéről már írtam, de ezzel a könyvel más bajom is van. Ez pedig a sztori kifutása. A könyv nagyjából háromnegyedénél érezhetően kifogyott a szufla a történetből. Itt érkezünk el a regény érzelmi és cselekménybeli beteljesedéséhez. Ami ezután történik, az egyrészt nem illeszkedik a történet ívébe, megtöri azt, másrészt kifejezetten unalmas, és az addigi szilárd alapok is szétesnek. Gyakorlatilag egy lapos mesébe megy át a sztori. A szereplők már nem tartanak sehová, a történet erőltetett, van egy olyan érzése az embernek olvasás közben, hogy az írónak sincs igazán jó ötlete, hogy hogyan zárja le a regényt. Még csak azt sem jelenthetjük ki, hogy tisztességesen elvarrja a szálakat. Erre most hozok egy példát is. Vigyázat, spoiler veszély!

A cselekmény során előkerül egy fekete lyuk, ami a végkifejlet szempontjából rendkívül nagy szerepet tölthetett volna be, pont azokon a fizikai alapokon, amiket a szerző gondosan adagolt számunkra. Rá is állít bennünket, alaposan megágyaz neki, még egy külön szereplőt is behoz miatta. Látszik, hogy valamit nagyon akart ezzel kezdeni. De a szál elhal. Ahogy elhal egy nagyon izgalmas allegória megfejtése is, aminek érezhetően sorsfordító szerep volt eredetileg szánva, de aztán egy mondattal elbúcsúzunk ettől leágazástól is.

Ehelyett kapunk egy erőltetett, "itt a vége fuss el véle" szerű befejezést. A szép de butácska lány megkapja az erkölcsi feloldozást. Sajnos mi azonban nem. Csak egy apró kis jutalomfalatka jut nekünk, hogy ne háborogjon annyira a lelkünk, de a dolgok nem kerülnek a helyükre. Olyan érzésünk van, mint annó a Lost sorozatnál - nem ezt érdemeltük, át lettünk verve. A könyv végére érve azon morfondíroztam, talán a kiadó sürgethette a szerzőt, hogy fejezze már be a művet, és azért lett ilyen hanyag módon lezárva.

Röviden összefoglalva a trilógia nagyon jó, megéri elolvasni. Nem fogod azt érezni, mint egy szokásos regénynél. Liu kifejezetten bosszantani fog, de ezt olyan jól csinálja, hogy függővé válsz. Természettudományos vénával megáldottaknak igazi csemege, de a bölcsészek is megtalálják a maguk mézesmadzagjait. Még az is lehet, hogy te is úgy jársz mint én. Nekem annyira beindította az agyamat, hogy az egyik hajnalban felébredtem, és nem bírtam visszaaludni, mert folyamatosan a cselekményen járt az eszem. Lett is belőle egy bejegyzés itt a blogon. Egyszóval kitűnő olvasmányélmény. Ha elolvastad, legalább egy hétig dolgozik még benned.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy petesejt. Ez a petesejt aztán megérett, és egy anyaméhben találkozott egy ondósejttel, aminek az eredménye egy gyönyörű kislány lett. 

Egy alkalommal, amikor a kislány három éves volt, a szülei vásárolni vitték, és beültették a bevásárló kocsi gyerekülésébe. A kislány unatkozott, és nekidugta az arcocskáját a kocsi fogantyújának. Kellemes puha műanyagszerű tapintása volt, mint a játékainak, ezért rá is harapott. Az anyukája, amikor meglátta, nagyon megharagudott, és rákiabált. De ekkor már késő volt. A kocsit előtte egy olyan ember tolta, aki meningitisben szenvedett.

A kislány testét egy nap múlva kiütések lepték el, és magas láza lett. Rettenetes nagy bajba került, szerencsére időben bevitték a kórházba. Ott három hétig küzdöttek az életéért, és végül a szervezete sikeresen legyőzte a kórokozókat.

Amikor a kislány tizennégy éves lett, újabb tragédia érte. Egy nagy vihar során a balatoni nyaralójukra rádőlt egy fenyőfa, ami épp a kislány szobáját zúzta porrá. Az őrangyala szerencsére vigyázott rá, és csak a keze tört el, de mindössze pár centin múlt az élete.

Amikor a kislány nagylány lett, felvették egy egyetemre. Míg oda járt, a lány nagymamája hozzájuk költözött, mert már nem tudta ellátni magát. A lány is sokat segített az ápolásban, aztán a nagymama a diplomaosztó előtt két héttel meghalt. A lány beszélt vele utoljára. A nagymama nem félt a haláltól, azt mondta, boldogan hal meg, mert érzi, hogy a családja biztonságban van.

A lány lediplomázott, és dolgozni kezdett. A barátnőivel gyakran eljárt szórakozni, mígnem az egyik megbetegedett. Méhnyakrák. Még egy évig élt. A lány sokat látogatta a kórházban, végignézte, ahogy felemészti a halálos kór. Ő volt az utolsó, aki beszélt vele. A barátnője szomorúan, és kétségbeesetten halt meg.

A temetésén a lánynak a nagymamája jutott eszébe, aki boldogan kelt át a másvilágra. Egy különös érzés kerítette hatalmába. Ettől kezdve ha meglátott egy kisbabát, mindig a nagymama szavai idéződtek fel az emlékezetében. Rövidesen összeismerkedett egy fiúval, akivel össze is házasodott, és házasságuk második évében örömmel vette észre, hogy terhes.

A terhesség rendkívül megviselte. Több foga is tönkrement, cukorbeteg lett, és a felborult hormonrendszere miatt nagyon elhízott. A szülés után aztán ketten maradtak a kisfiával, mert a férje elhagyta őket. Az apa nélkül felnőtt gyerek nehezen kezelhető volt, rengeteg fájdalmat, bánatot okozott az édesanyjának.

Ám amikor a fiú értelme kivirágzott, és megértette mi történt velük, nyomasztani kezdte, hogy az anyja mennyi mindent feláldozott azért, hogy ő felnőhessen. Amikor tizennyolc évesen leérettségizett, - bár tudta hogy hülyén fog hangzani - megkérdezte az anyját, hogy megérte-e ez a sok áldozat, a betegségek, a rossz fogak azért, hogy ő felnőhessen. Az anyjának erre a nagymama jutott az eszébe, és azt mondta, hogy igen.

Azt kérdezheted - és joggal - hogy miért fontos ez a teljesen sablonos történet? A válasz erre a címben rejlik, a sztori érdekességét az adja, hogy egy allegória.

Február elseje van, és 15 fokot mutat a hőmérő. Odakinn egy műanyag zacskót kerget a szél, Elon Musk  rakétája pedig nemrég esett át egy sikeres teszten.

Miért írom ezt most? A történetben kit vagy mit jelképez a lány? És a fiú? Mit jelentett a betegség, mit a nyaralóra zuhant fenyőfa? A barátnő halála mit jelképezett? Ha megfejted, tudni fogod miről is szól igazából ez a bejegyzés.

Szóval ha lesz egy komment, ami rákérdez, akkor leírom a történetet újra, de már az igazi szereplőkkel, és kifejtem rendesen. Természetesen az is ki fog derülni, hogy miért van ennek most mindennél fontosabb aktualitása.

u.i. A félművelt fitneszedző szerencsétlen nyilatkozatához semmi köze.

u.u.i.A szinglikhez sincs köze.

u.u.u.i A megfejtéshez kattints ide!

A decemberi novella után most technikai poszt következik, vegyészkedni fogunk.

Írtam korábban egy posztot arról, hogy hogyan maratok NYÁK-ot. Most ismét a nyomtatott áramköri lap készítése lesz soron, ám ezúttal a maratási maszk elkészítésének egy egyszerű módszerét fogom megosztani a nagyérdemű olvasótáborral. A módszer túlmutat a nyákkészítésen, feliratozásra, ábrák fémfelületre vitelére, művészi kompozíciók fémbe maratására, és akár pecsétkészítésre is lehet használni.

Anyagszükséglete nem nagy, és nem drága. Szükségünk lesz egy számítógépre, egy lézernyomtatóra, műnyomó vagy fotópapírra, injekciós fecskendőre vagy mérőedényre, kis méretű üvegpalackra (kb. körömlakklemosó méret), ecsetre, konyhai papírtörlőre, és egy nehéz könyvre. És ami a legfontosabb, szükségünk lesz acetonra, és alkoholra. Ezeket én az Azúr vegyszerboltban vettem a József körúton, de aki nem pesti, annak azt tanácsolom, hogy vegyen akármelyik barkácsboltban denaturált szeszt, és akármelyik fodrászkellék boltban vagy ezzel foglalkozó webáruházban acetont. Hardcore otthoni kémikusok úgy is csinálhatnak acetont, hogy jégecetben feloldanak krétát, a keletkező oldatot bepárolják (kiszárítják), és a kivált szilárd kalcium-acetátot hevítve a keletkező acetongőzt lecsapják egy hideg csőbe vezetve.

Rossmann-ban, DM-ben vagy hipermarketben vehetünk acetonos körömlakklemosót . Én azért döntöttem az Azúr márkabolt mellett, mert tiszta vegyszereket akartam, de  az acetonos körömlakklemosóval is működik a dolog, csak akkor az itt megadott keverési arány nem lesz jó, mert azt eleve keverik alkohollal, és sajnos még mást is tesznek bele. Olyat nem fogunk találni, amiben körömápoló olaj ne lenne. Sokszor raknak bele még etil-acetátot,  is, ami a munkánk szempontjából az alkoholhoz hasonlóan működik, amennyiben nem oldja a nyomtatófestéket. Ez minket annyiban zavar, hogy elrontja a keverési arányokat, hiszen mi is alkohollal akarjuk keverni az acetont, és így nem fogjuk pontosan tudni, hogy mennyi acetonhoz mennyi denaturált szeszt töltsünk. Ezért tehát körömlakklemosó használata esetén mindenkinek magának kell kikísérleteznie a megfelelő keverési arányt. Bocs.

A teendőnk a következő.

Készítsük el a nyáktervet valamely erre alkalmas szoftverrel. Nyomtassuk ki a tükörképét a műnyomó papírra (műnyomó papírt fénymásoló üzletekben, papír-írószer boltokban vehetünk). Vágjuk körbe, tegyük félre.

Most jön a nyáklap előkészítése. Először is vágjuk ki a kívánt méretű nyáklapot, praktikusan egy lemezvágó olló segítségével. Régebben fűrészeltem, de egyrészt száll a por, másrészt sokáig tart. A lemezvágó ollóval egyszerűbb dolgozni. Ha a nyáklap nagyon régi, akkor törölgessük át egy sósavba mártott vattadarabbal, ami leoldja a barna oxidréteget, majd öblítsük le szappanos vagy mosószeres vízzel.. Ha a felület nem volt megbarnulva, akkor ezek a lépések kihagyhatóak. Ezután 100-as dörzspapírral alaposan csiszoljuk meg a nyáklapunkat. Ennek kettős célja van. Egyrészt eltávolítjuk vele a maradék felületi oxidréteget, másrészt a felület érdességét növeljük, amihez így jobban fog tapadni a toner festék. A csiszolást követően denaturált szeszes vattával még egyszer alaposan töröljük át a lapot, hogy a dörzsöléskor keletkezett réz és réz-oxid port eltávolítsuk. Innét kezdve csak gumikesztyűvel, esetleg nejlonzacskóba bújtatott kézzel fogjuk meg a nyákunkat. 

Ezzel eljutottunk a lényegi részhez, a kinyomtatott ábra átviteléhez a nyáklapra. Ehhez régebben a vasalós módszert használtam, de nagyon nem voltam elégedett az eljárással, mert túl sok faktor volt, amit figyelembe kellett venni. Ezek a vasaló hőfoka, a vasalás időtartama, hogy mennyire kell rányomni a vasalót a papírra, milyen vastag a műnyomópapír... ez így már olyan sok tényező, hogy a végeredményhez legalább annyi szerencse kellett, mint tudás. Ezért döntöttem úgy, hogy vasalás helyett valami mással próbálkozom.

Az aceton remekül oldja a toner festéket, tessék nyugodtan kipróbálni. A baj vele az, hogy túlságosan is jól oldja, ezért ha tiszta acetont használnánk a nyákrajz átviteléhez, akkor a rajz körvonalai elmosódnának, a finom részletek összeolvadnának. Ezért kell az acetont alkohollal keverni. Az alkohol (és a fent említett etil-acetát) egyáltalán nem oldja a toner anyagát, ezért remek anyag arra, hogy az aceton oldékonyságát tompítsuk vele. A youtube-on találunk videókat erről a technikáról, ott 3:8 aceton/alkohol arányt javasolnak. Ezt én is kipróbáltam, teljesen működésképtelen. Egy csomó acetont és alkoholt elpazaroltam vele.  Nekem 2:1 aceton/alkohol arány működött, azonban ha valakinél ez nem válik be, akkor javaslom a 3:2 arányt. Ellentétben a youtube-os videókkal, az acetonból kell több!

Ha megvan a bevált keverékünk, tároljuk üvegben. Enni nem kér, elvan mint a befőtt. Az aceton azonban megtámad sokféle műanyagot, ezért érdemes tényleg valódi üvegben tárolni. Egyszerre csak kevés kell belőle, szóval ha egy adagot bekeverünk, évekig elleszünk vele.

Akkor most következzék a festékátvitel leírása.

Helyezzük a kivágott műnyomópapíros nyáktervünket festékes oldallal lefelé a nyáklapunk megtisztított felületére. Ígazítsuk be a szélekhez. Ezután egy ecsettel kezdjük el a felfelé néző oldalát bekenni az aceton - alkohol keverékkel. Tocsognia kell, az a cél, hogy a papír átázzon. Amikor átázik, akkor a nyákrajz áttetszik a papíron. Ekkor kezdjük el az ujjbegyünkkel óvatosan nyomogatni. Fontos, hogy csak merőlegesen nyomogassuk, oldalirányban ne, mert ezzel elkenődhet a festék. Ha jól csináljuk, a papír odaragad a nyákhoz. Ekkor még egy kicsit kenjük át a papírt a keverékkel, hogy mindenhol egyenletesen áttetszővé váljon, majd az egészet nyomjuk le egy könyvel. Kb. egy percig tartsuk rajta, majd hagyjuk, hogy megszáradjon a papír a nyákon. Mivel a keverék igen illékony, ez hamar megtörténik.

A megszáradt papír oda van ragadva a nyákhoz. Töltsünk a mosogatóba, vagy egy edénybe langyos vizet, és dobjuk bele a nyákot. Hagyjuk benn három-négy percig. Ennyi idő alatt a papír teljesen átázik. Ekkor gyengéd kézmozdulatokkal a papírt le tudjuk dörzsölni a nyákról, de a festék ott marad. Ha jól dolgoztunk, akkor a festék mindenütt egyformán letapadt, a kontúrjai élesek, és hűen követik a nyomtatott rajzot. A nyák készen áll a maratófürdőre.

Mint azt a bevezetőben említettem, a módszer alkalmas egyéb ábrák, pecsétek készítésére is. Ez utóbbi esetben a pecsét inverzét kell kinyomtatnunk, és átvinnünk a fenti módszerrel egy vastagabb alumínium vagy réz lemezre, majd ezt kell kimaratnunk. Ilyenkor nem jó a réz-klorid fürdős maratás, eleve maratófürdőt sem használhatunk. Réz esetében vas-klorid meleg sósavas oldata, vagy hidrogén-peroxid és sósav keveréke lesz a jó maratóanyag, de ami a lényeg, hogy a maratandó felületre rá kell csepegtetni, hogy lokálisan marjon. Elég macerás, mert sokszor ellenőrizni kell, hogy hol tart a folyamat, elég mély-e a vájat, de az eredmény kárpótol a fáradtságért. Ha kész vagyunk, a savat le kell mosni, és a maradványokat közömbösíteni kell szappanos, vagy szódabikarbónás vagy trisós vízzel, majd egy használt fogkefe és némi fogkrém segítségével polírozzuk fel.

Ezután a kimaratott felületre kaucsukot vagy akrilt kell önteni, megvárni, míg megszárad, s a pecsét készen áll a használatra. Adná magát, de szilikon sajnos nem jó erre a célra, mert nem tapad hozzá a festék eléggé.

Én életem első pecsétjénél salétromsavat használtam maratószernek, rézhez. Ez sajnos ma már nem hozzáférhető (bár lehet otthon készíteni, ha valakinek van hozzá megfelelő felszerelése), így maradnak a korábban említett alternatívák. Illetve vannak továbbiak, csak senkit sem szeretnék arra biztatni, hogy akkumulátor savval dolgozzon. A maratóanyagot pipettával kell a maratandó felületre csepegtetni, időnként letörölni. A hidrogén-peroxid + sósav módszer lényegesen gyorsabb.

Ennyit mára a tudomány és a technika érdekességeiről.

M. úr világéletében arról álmodozott, hogy egyszer híres lesz. Ezt tette azon a hideg téli estén is a Rezeda borozó pultja mögött este kilenc körül, a negyedik hosszúlépését kortyolgatva. Nála ez volt a szalonspicc határa, az amúgy meglehetősen zárkózott M. úr ilyenkor kezdett kedves lenni az emberekhez. A Rezedában tudták ezt jól, úgyhogy a kocsmáros nem is pazarolta rá az idejét addig, amíg a negyedik pohárral nem végzett. Onnan kezdve M. úr viszont kifejezetten szórakoztatóvá vált. A hatodik pohárig mindig az új terveiről beszélt, amelyek egytől egyig a világhírnév biztos receptjei voltak természetesen. A hetedik pohárnál köszöntött be az alternatív történelem, tele olyan történetekkel, amelyeknek M. úr volt a főhőse, és a világra gyakorolt óriási hatásuk híre csakis azért nem jutott el a Rezeda borozó törzsközönségéig, mert ő ezekben mint fedett ügynök szerepelt, aki mindig is kényesen vigyáz az inkognitójára. Azokon a ritka napokon pedig, amikor M. úr eljutott a kilencedik pohárig, a figyelmes hallgatóság megismerhette annak a titkos tervnek a részleteit, amelyet M. úr, és titkos körei dolgoztak ki a Trianoni döntés megváltoztatása érdekében.

M. úr a tizenegyedik pohárnál kezdte elveszíteni szórakoztató vénáját, rendszerint a beszédkészségével együtt. Ami azért felettébb kellemetlen, mert ha nem így lett volna, akkor M. úr énekelni kezdett volna, s ezt értékelte volna a környezete is, mivel igen szép, képzett, telt hangja volt, amit egykor a kántortanító képzőben csiszoltak tökéletessé. 

Szóval M. úr a körülmények ilyen szerencsétlen egybeesése okán mégsem énekelt, csak azt ismételgette, hogy "Majd én megmutatom nektek!", majd amikor konstatálta, hogy ez senkit sem érdekel, szép lassan kitámolygott az ajtón.

Ez az este 1930 december 31.-én, Budapest Csikágónak nevezett rossz hírű részén, egy tizenkét poharas alkalom volt.

M. úr hazafelé erősen koncentrált arra, hogy el ne essen. "Csak még három sarok a Rottenbiller!" - motyogta magában. Minden alkalommal, amikor sikeresen átkelt egy útkereszteződésen, megállt egy kicsit pihenni. A hideg levegő némileg magához térítette, így aztán észrevette, hogy nincs egyedül.

- Nincs nálam pénz! -lihegte.

Az idegen kicsit közelebb hajolt hozzá. Keménykalapot viselt, és elegáns felöltőt. Fekete bakkecske szakálla volt, ami egy rettentő sápadt archoz tartozott. Egyenesen metszett szája alig mozgott, miközben beszélt.

- Engem nem a pénze érdekel.

Az idegennek határozottan Széchenyi fürdő illata - vagy inkább szaga volt. M. úr nem tudta eldönteni, hogy a testéből árad ez a szag, vagy a szájából, mindenesetre úgy határozott, hogy nem törődik vele, bár az orrának erről határozottan más elképzelései voltak.

- Akkor meg mit akar? - nyögte ki végül. A férfi közelsége rettenetesen nyomasztotta. Úgy érezte, ha az még közelebb jön, akkor az összes levegő gyógyfürdőpárává változik körülötte, és ő megfullad.

A férfi egy ideig szúrósan nézte M. urat, mint aki azon gondolkodik, hogy mit is mondjon, majd egyszer csak vérlázító egyszerűséggel rögtön a tárgyra térve kijelentette:

- Nekünk pont ilyen emberekre van szükségünk, mint maga!

- Mint én? Mi olyan különleges bennem? - M. úr szeme egy kicsit kitágult, ahogy ezt kérdezte.

- Az ambíció. Maga tele van vele.

- Én csak próbálok talpon maradni. Ez nem ambíció!

- Pedig én látom magában. Amit a kocsmában előadott...

- Az mind hülyeség! - vágott a szavába M. úr. Az idegen közelsége és szaga valahogy kijózanítólag hatott rá, és valljuk be, egy kicsit félt is, hogy valami bajba került.

- És mit szólna hozzá, ha hozzásegíteném, hogy ne legyen az?

- Nem értem mire gondol.

- Beszélt bizonyos körökről. Titkosszolgálatról...

M. úr szeme összeszűkült.

- Álljon meg a menet! Ez most az, aminek gondolom?

- Az attól függ, hogy mire gondol.

- Maga a titkosszolgálatnak dolgozik?

- Úgy is lehet mondani.

- És maga itt most be akar engem szervezni?

- Nem hülye ember maga.

- És mit kellene csinálnom?

- Az attól függ...

- Mitől?

- Hogy mire találjuk alkalmasnak.

- Hmmm... Én harcoltam a háborúban, tudja?

- Igen, tudom. Volt az orosz fronton, meg Erdélyben.

- Honnan tudja?

- Ott figyeltünk fel magára.

Ezután hosszú csend következett. Az idegen elővett egy doboz cigarettát.

- Rágyújt?

- Igen, köszönöm. Kérek. - M. úr kihúzott egy szálat a dobozból.

- Tüzet?- Az idegen csettintett egyet, és a hüvelykujja lángra kapott.

M. úr szeme elkerekedett.

- Ezt meg hogy csinálta?

- Ez is egy olyan trükk, ami a mi köreinkben alapvető. - válaszolta a férfi, és most először mosolyra húzódott a szája.

Kegyetlen vigyora van, gondolta M. úr. És ez a gyógyfürdő szag... egyre erősebb. - Külföldi lehet, - gondolta, - aki valamelyik gyógyszállóban szállt meg.

- Szóval érdekelné a dolog? Tagja lenne a köreinknek? - szakította meg gondolatait az idegen.

- Mennyi időm van eldönteni?

- Mondjuk, amíg elszívja a cigarettáját.

M. úr gondolkodóba esett.

 - Érdekelne, hogy anyagilag ez mennyire érné meg nekem?

- Megérné. Higgyen nekem.

- De mégis mennyire?

- Tudunk a bajairól. Tudjuk, hogy beteg a felesége. Hogy az üzleti ügyei nem egészen úgy alakulnak, ahogy tervezte.

- Honnan tudják?

- Már mondtam, hogy régóta figyeljük magát.

- Vannak gondjaim, az igaz... de a kérdés továbbra is az, hogy mit kapok cserébe az együttműködésemért?

- Tudunk segíteni.

- Hogyan?

- Addig semmit sem mondhatok, amíg nem szerződtünk.

Ismét csend ereszkedett közéjük. M. úr a cigarettája végére ért.

- Lassan végez a cigarettával. Hogy döntött?

M. úr tartott egy kis hatásszünetet, amíg eltaposta a csikket, majd annyit mondott.

- Benne vagyok! De embert nem ölök!

- Tudja jól, hogy ebben a szakmában bármi előfordulhat. Egyébként is, a háborúban már ölt embert.

- Ez igaz.- ismerte el M. úr.

- Szóval vállalja?

M. úr ismét átgondolta, és döntött.

- Vállalom.

- Rendben. Akkor már csak a formaság van hátra.

- Kíváncsian várom!

- Tudja a mi köreinkben az aláírás semmit sem jelent. Azt úgy hamisítjuk, mint a kofák a pirospaprikát. Az ujjlenyomat az egyetlen, amit elfogadunk.

- Maga le akarja venni az ujjlenyomatomat?

- Így is mondhatjuk, de valójában arról van szó, hogy azzal írja alá a belépési nyilatkozatot.

- Rendben.

Az idegen egy papírt húzott elő a kabátja belsejéből, majd el kezdett kutakodni a zsebeiben.

- Hova is tettem...itt sincs. Itt sincs.... a fenébe! Sajnos van egy kis probléma.

- Mire gondol.

- Nincs nálam a tintapárnám.

- Értem. Akkor találkozzunk később.

- Sajnos ez nem így megy. Nekem az a feladatom, hogy ma beszervezzem magát. Holnap már más feladataim lesznek.

- Akkor most mit csináljunk?

- Nincs magánál egy tű véletlenül?

- Egy tű??? - ámult el M. úr.

- Persze, egy tű. Megbökjük az ujját, odanyomja a papírra, aztán a vére is teljesen megfelel tinta helyett.

- Nem, nem hordok magamnál tűt.

- Akkor itt van a nyakkendőtűm. Használja ezt.

- Tiszta ez?

- Biztos lehet benne.A hüvelykujját legyen szíves.

M. úr szinte megigézve nézte végig, ahogy az idegen a kezébe vette a nyakkendőtűt, kinyitotta, és a hegyes végét óvatosan belenyomta a M. úr hüvelykujjának a párnájába.

A férfi várakozóan tartotta az orra elé a papírt.

- Ide legyen szíves.

M. úr keze megremegett, ahogy a papírhoz közeledett, mintha az utolsó pillanatban vissza akarna táncolni ebből a bizarr színjátékból. Végül mégis erőt vett magán, és odanyomta a hüvelykjét.

Az idegen láthatóan megkönnyebbült.

- Ezzel meg is volnánk. Rövidesen jelentkezni fogunk! - mondta, majd megfordult, és mielőtt elsietett volna, még odavetette.

- Magából híres ember lesz Matuska úr, efelől semmi kétsége se legyen!

Ezután elviharzott, erős gyógyfürdőszag csíkot húzva maga után.

A puskaporhoz is kicsit hasonlít ez a szag - gondolta M. úr, miközben gyengén vérző hüvelykujját szopogatta - biztosan a kén miatt...

Az csak ezután villant az eszébe, hogy el se olvasta a szerződést, amire odanyomta a véres ujját.

Ha tetszett a novella, olvasd el ide kattintva a Bunkóskatedrálist is. :-D

Fúj a szél, hideg van. A műszálas piros nyakkendő azért valamennyire védi a nyakamat, de az úttörő ing és nadrág elég vékonyka viselet ezen a szeles novemberi napon. 1984-et írunk, november 8.-a van. A tegnapi nap iskolai szünnap volt, de ma megünnepeljük a szovjet forradalmat.

Én vagyok a kürtös. Illetve hát ketten vagyunk, Zsolti itt mellettem szintén rezes. Mi nyitjuk a bulit a "Sorakozó" dallamával. Nagy levegő, balkéz csípőre, kürt felemel, fej felszeg, illeszt, hasprés, fúj. Úgy hangzik, mint egy cifrázott és felerősített fing, de a közönség már annyira hozzászokott, hogy fel se tűnik neki.

Végzünk, jön az énekkar. Halkan és vontatottan kezdik, kifejezetten álmosító.

...lokolyan...

A gondolataim elkalandoznak. Újra átélem, ahogy Mátyusné, az amúgy meglehetősen rosszindulatú csapat úttörő titkár, és egyben fizikatanár az énektanárnővel karöltve, fél évvel korábban bazsalyogva magához invitál, és sejtelmesen közli, hogy szeretné, ha én lennék az iskolai kürtös. Zsolti haverommal együtt. Nagyon nem fűlik a fogam ehhez a megtiszteltetéshez, ezért azt válaszolom, hogy erről meg kell kérdeznem az anyukámat, aki történetesen az iskola orvosa, és éppen rendel.

...runótaszót...

Előreszaladok, míg a két tanerő szépen utánam sétál. A rendelőbe berontva csak annyit mondok lihegve, hogy "anyukám, bármit kérnek is most tőled, mondj nemet!". Naná, hogy anyukám igent mond, úgyhogy egy hét múlva szerda délután az iskola erősen leamortizált kürtjével a kezemben ballagok a Tanítóképző kürtös tanfolyamára. Kb. 10 alkalom múltával már el tudom fújni a "sorakozó" jelet, ami négy hangból áll, meg a "zászlónak tisztelegj" dallamot, ami huszonháromból.

...siheder nyikorogna...

Az ünnepség előtt az iskola egyik főtahója, a Somogyi Jóska elkérte a kürtöt, hogy kipróbálja. Teleköpte nyállal a gyökér, és már nem volt időm kimosni. Próbáltam kirázni, meg egy zsebkendővel letörölgettem a fúvókát. Most abban reménykedem, hogy a felemelt kürtből nem fog visszafolyni a nyál, ami a büdös szájából jött ki. Közben egyre többen csatlakoznak az énekkarhoz. A gyerekek össze vannak préselődve, mert szűk a hely, de mivel fúj a szél, van elég levegő. Úgyhogy Neuhoffer Hajnalka sem fog most valószínűleg elájulni, pedig eddig elég jó átlagot hozott az ünnepségek tekintetében.

A dal eközben elérkezik ahhoz a részhez, amit már a fiúk is ismernek. Múmia, az énektanárnő lelkesen integet, hogy tessék csatlakozni mindenkinek. Azzal nem számol, hogy a fiúk sosem fordítottak különösebb figyelmet arra, hogy a szöveget akár minimális mértékben elsajátítsák. Éneklik, ami megragadt a fülükben, úgyhogy elemi erővel zendül fel a refrén...

... Sejj te bunkóskatedrális! ...

A tanári kar humorérzékkel megáldott része összenéz, és kajánul vigyorog. Az énektanárnő megsemmisülten visszafordul a kórus felé, és megszállottan vezényel tovább, remélve, hogy az igazgatónő semmit sem vett észre.

...kroledal...

Reményeiben azonban csalatkoznia kell. A diri - aki egy helyi kommunista potentát felesége - először is tekintetével ostorszerűen végigvág a mosolygó tanári karon, akiknek ajkairól rögvest lefagy a vigyor, majd olyan szúrósan mered az énektanár hátára, hogy attól félünk, átfúrja, mint Darth Vader fénykardja.

...hátramarad...

Ami azt illeti, én is mindig bunóskatedrálisnak értettem. De mi a fene lehet ez a bunkóskatedrális? Azt tudtam, hogy a komcsik nem csípték az egyházat. Lehet, hogy úgy akarták kigúnyolni, hogy bunkókból építettek egy katedrálist? Vagy arra céloznak, hogy a fából épült hagymakupolás Vaszilij Blázsennovszkij székesegyház tulajdonképpen bunkókból lett kifaragva?

...ezaszer szám...

Meg azt sem értem, hogy miért akar egy siheder nyikorogni. A sihederek azok olyan jampec elemek, és lehet a komcsik elkapják ezeket, és úgy megkínozzák, hogy nyikorogni kezdenek?

Mi fiúk cikinek éreztük az éneket mindig, úgyhogy az énekkart, meg az éneklést en bloc úgy kerültük, mint ördög a szenteltvizet. Ezért aztán nem voltunk beavatva a szöveg rejtelmeibe. A dal minden november hetedikei ünnepségen elhangzott, és mivel a kórus összemosódottan énekelte, a sorvégeket elharapva, ezért csak néhány szót lehetett elkapni, amit aztán a magunk módján megpróbáltunk értelmezni.

...ellenfeled...

Elég reakciós egy dal ez, állapítom meg. Leninék nem szaroztak. Ugyan egy kicsit hülyén hangsúlyozzák a sorvégeket, meg elég értelmetlenül vannak összedobálva a szavak, de látom magam előtt a dühös proletárt a plakátról ismert kigyúrt testével, meg hatalmas kalapácsával, ahogy bemegy a bunkókból épült templomba, ahol egy rémült siheder nyikorog a félelemtől. Biztos valami burzsuj gyereke lehet, aki korábban ezerszer elkente a proletár száját, és most ő az ellenfél. A munkás ököl meg vasököl, odasújt, ahova köll!

Az énektanárnő a szája szélét rágja, megint jön a refrén. Most nem fordul el az énekkartól, nem biztat senkit, reménykedik, hátha megússza. De nem, a gyerekek tudják a dolgukat, elemi erővel csendül fel a refrén ismét.

...Sejj, te bunkóskatedrális!...

...Sejj, te elevenfa gircses görcsös áága, de dráága

... Segíts! Most!

A "Most!" úgy hangzik, mintha egy egész vaddisznófalka egyszerre kapott volna szívinfarktust. Mindenki érzi, hogy ez a dal drámai csúcspontja, úgyhogy a gyerekek heavy metál énekeseket megszégyenítő átéléssel hörgik ki magukból, pontot téve ezzel a dal végére is, ugyanis az énektanár leinti a kórust, jelezve, hogy itt most akkor vége a produkciónak, majd jelentőségteljes tekintettel felénk fordul, hogy akkor elkürtöljük szerény repertoárunk második, s egyben utolsó opuszát is. Sajnos én egy kicsit elbambulok, mert a refrén sorait felfogva arra a következtetésre jutok, hogy ez a bunkóskatedrális minden bizonnyal egy hatalmas nyírfa a távoli és zord tajgáról, aminek gircses-görcsös ágai valószínűleg Oroszország anyácska egyszerű népét jelképezik, s akikre a forradalomnak nagy szüksége van. Mégpedig most, azonnal.

Zsolti szerencsére veszi az adást, s belekezd a műbe, ami felriaszt csendes mélázásomból. Igyekszem felvenni a fonalat. Nem mondom, hogy tökéletes uniszónóban játszunk, kissé inkább Brian May hangduplázós gitárjátékát idézi a performansz, de mivel mindketten olyan hamisak vagyunk, mint a nagyharang, ilyen előzmények után végül is fel lehet fogni egy kortárs darabnak az előadásunkat.

Ezt követően az ünnepi műsorban versek és beszédek következnek, de ezek részleteivel nem untatnám kedves olvasóimat, hiszen a bejegyzés címe nem erről szól.

Nemrég végeztem Andrzej Sapkowski Vaják sorozatával. Minden fantasy rajongónak csak ajánlani tudom, simán ott van a helye a polcon a Gyűrűk ura, és a Trónok harca között. Lebilincselő történetvezetés, nagyívű sztori, alaposan kidolgozott univerzum, egyszóval a könyv hibátlan. De ennek a bejegyzésnek most csak elindítójaként szerepel, nem témájaként.

Elindítója azért, mert ez is a klasszikus Tolkieni világból építkezik, vannak benne tündék, törpök, hobbitok, emberek, varázslók és varázslónők, még sárkányok is. Csak az orkok hiányoznak, amit kicsit sajnálok, mert az orkok viccesek.

Mivel ezek a mesebeli népek alapvető szereplők a mai modern fantasy-ban is, az ember óhatatlanul is analógiákat keres. Vajon mitől olyan népszerűek ezek a karakterek, hogy szinte kötelező elemnek számítanak? (Minusz Trónok harca persze, bár sárkányok, mágusok, és a tündék megfelelői, az Erdő Gyermekei azért ebben is vannak.)

A válasz megfejtéséhez a jellemző karakterjegyeket kell megvizsgálnunk. Az emberekét persze nem kell, ők nem afféle idealizált figurák, a többi nép esetében azonban az a felismerésem, hogy alapvető embertípusokat jelenítenek meg. Ezért ilyen ismerősek, és szerethetőek számunkra. Nézzük akkor végig, hogy melyik társaság  milyen emberi karaktereket szimbolizál!

Vegyük először sorra a törpöket. A tipikus törp alacsony, nagyon erős, a modora nyers, szinte minden mesterséghez remekül ért, szőrős, szakállas alak. Teherbíró képességük legendás, kitűnő harcosok. Nem a szavak emberei, viszont megbízhatóak. Törpenőket nem nagyon ismerünk, ami kevés említés esik róluk, azok szerint nagyon csúnyák. Ez alapján a leírás alapján a törpék a mesteremberek megfelelői. Azok, akik nem szépek, nem udvarolnak a nőknek, ellenben életben tartják a gazdaságot. A törpök a jó munkaerő, a családját eltartó, megbízható férfi archetípusai. Nem szépek, nem bálványai a nőknek, ellenben ők képezik a társadalom alappilléreit, és ha harcra kerül a sor, bizony odacsapnak, ugyanolyan alapossággal, ahogy a munkájukat is végzik. Ismerünk ilyeneket persze a saját életünkből is. Józsi, a vízvezeték szerelő, Tamás a kőműves, Laci a lakatos. És itt most nem a kóklerekre gondolok, hanem akik tényleg mesterei a szakmájuknak.

Ami a félszerzeteket illeti, őket többnyire a mezőgazdasághoz kötik a szerzők. A félszerzeteknek sok gyerekük van, mezítláb járnak, falun élnek, és nagyon családközpontúak. Manapság ez nem annyira egyértelmű, de Tolkien korában a paraszti réteg tipikusan így élte az életét. Nem tévedünk tehát, ha a félszerzeteket, mint egyfajta idealizált paraszti réteg mitikus megfelelőit azonosítjuk.

De mi a helyzet a tündékkel? A tündék legfőbb jellemzője, hogy szépek. Légiesek, karcsúak. Természetközeli életet élnek, visszafogottak. Ez sokáig fejtörést jelentett, de végül is beugrott, hogy a tündék tulajdonképpen egy nőideál lenyomatai. Igaz, hogy néha harcolnak, mint a férfiak, de hát ismerünk harcos nőket, ez nem gyengíti az elméletet. Megjelenésükben kifejezetten nőiesek. Láttunk már tündét szakállal? Biztosan nem. Hajuk hosszú, vonásaik finomak, arcuk sima. Hosszú, bő ruhákban járnak. Tolkien a nyelvük megalkotásakor a finn nyelvet vette alapul, amely egyike a legdallamosabbaknak. A tündék nem a családanyákat jelképezik, hanem azt a nőt, akibe a férfiak beleszeretnek, akiről álmodoznak, akire felnéznek, és mindenféle csodás jellemzőkkel ruháznak fel. De akit sosem vesznek feleségül, mert családalapításra alkalmatlanok. Nem véletlen, hogy a tündék, mint kihaló faj vannak mindenhol említve. Hogy aztán a regényben sokszor kiderül a tündékről, hogy ők is csak emberek? Nincs ebben semmi meglepő, a csalódott szerelmes szeméről is lehull a hályog, a kijózanodás elkerülhetetlen. Az elméletet erősíti, hogy tündék elsősorban olyan fantasy regényekben fordulnak elő, amelyeket férfiak írnak. Ursula K. Le Guin vagy Ursula Schwab könyveiben hiába keressük őket. Ott az erős nőalakokat nem a tündék helyettesítik, hanem azok saját emberi mivoltukban vannak jelen. Tündékre nincs szükség.

Egy csapat maradt még hátra, az orkok. Hogy kik ők? A megfejtésben nagyon könnyű dolgunk van. Mindannyian ismerünk orkokat. Sőt, megkockáztatom, a férfiak jelentős része volt már ork, ha csak átmeneti időre is. Elég ha arra gondolunk, amikor csapatban vagyunk, és olyanokat engedünk meg magunknak, amiket egyedül sosem tennénk. Az orkok azt a csőcseléket jelentik, akik fittyet hánynak a társadalmi normákra, és akiktől Tolkien meg a hozzá hasonló fantasy-t író úriemberek annyira írtóznak. Mivel azonban a kocsmatöltelékek  és egyéb dúvadak is a társadalom részét képezik, ezért nem lenne fair megfeledkezni róluk, ráadásul tökéletesen ellenpontozzák a tündék kifinomult eleganciáját. Fontos szempont az is, hogy magányos orkról nem nagyon születik történet, ezek - talán az egyetlen félork Skandar Graun kivételével - mindig csapatostul járnak, és keltenek félelmet, viszolygást a környezetükben, pont úgy, mint a focimeccsek után törő-zúzó tömeg.

Nincs új hát a nap alatt, valójában azon csodálkozom, hogy egy pszichológus még sosem gondolkozott el ezeken az analógiákon. Lehet, hogy a pszichológusok nem olvasnak fantasy-t?

Két kollégám is lakáscsere előtt áll. Megszülettek a gyerekek, és nagyobb lakás kell. Már egy éve keregélnek, de egyre reménytelenebb a helyzetük. Az ingatlanárak emelkedése eljutott odáig, hogy ma két jó fizetésből sem temelhető ki az az összeg, ami egy másfélszobás lakásból egy háromszobás, jobb minőségű lakásba költözéshez kell. Végignéztem a folyamatot, ahogy egyre lejjebb adták az igényeiket, de a helyzet annyira reménytelen lett közben, hogy most már csak egy válságban bízhatnak, amely kipukkasztja ezt az őrült ingatlan lufit.

Mindeközben azért persze érdekes tapasztalataik is akadtak szép számmal. Ezek közül a mai bejegyzés arra a jelenségre fókuszál, hogy az utóbbi években kamugyanús hirdetések önttötték el az ingatlanpiaci hirdetőfelületeket. Ezek  közös sémája, hogy amikor a telefonszámot felhívjuk, akkor gyakorlatilag minden esetben ingatlanközvetítő jelentkezik be, és közli, hogy a hirdetés már nem aktuális, az ingatlan régen elkelt. Érdekes módon a hirdetés ennek ellenére hetekig kinn marad. Aztán az is gyakori eset, hogy ugyanazok a képek később egy teljesen más ingatlannál tűntek fel, és érdeklődésre ott is azt mondják, hogy az ingatlant már értékesítették. Mondanom sem kell, ez a hirdetés is mindezek ellenére még sokáig látható.

Még egy közös jellemzője ezeknek a hirdetéseknek, hogy ingatlan négyzetméterének ára jellemzően magasabb a környéken megszokottnál.

Hogy mi lehet ennek a célja? Nagyon egyszerű. Tegyük fel, hogy Szabó úrnak eladó a lakása. Szabó úr azt csinálja, amit mindenki tenne a helyében, vagyis felmegy a legnépszerűbb ingatlan adásvételi portálok valamelyikére, és megnézi, hogy mennyiért mennek el a környéken a lakások. Ezután egyfajta átlagárat képez a fejében, s a saját lakását ezen az átlagáron kezdi el hirdetni. Ez eddig tiszta pszichológia, mi is így tennénk a helyében. Igen ám, de az így kalkulált átlagárat ezek a kamuhirdetések jelentősen felhúzzák, s mivel minden hirdető hasonlóképpen jár el, így a valódi ingatlanok árai is növekedésnek indulnak. Ami persze nagyon jól jön az ingatlanközvetítőknek, mert ugyebár százalékos jutalékért dolgoznak, s egyáltalán nem mindegy, hogy harminc, vagy hatvan millió forint után jár az a bizonyos százalék. Nyilván nem egyszerre történik a folyamat, és egyszerre csak kicsivel magasabb ár szabad, hogy szerepeljen az álhirdetésben, hogy ne lógjon ki a lóláb. Azonban évek munkájával, mint azt ma látjuk, a 150-200%-os emelkedés is elérhető.

A kamuhirdetéseknek utánajárni az egyszerű vásárlói oldalról teljesen reménytelen. Abban sem vagyok biztos, hogy a jelenlegi szabályozás alapján jogilag kikényszeríthető-e, hogy ilyen eszközökkel ne lehessen a piacot manipulálni. Persze létezik olyan, hogy piaci felügyelet, de biztos vagyok benne, hogy az ingatlanpiac kívül esik az érdeklődési körükön.

Pedig nem ártana az asztalra csapni. A CSOK-nak és az alacsony kamatozású hiteleknek köszönhetően a keresleti oldal megerősödött. Viszont az összes ilyen átveréses üzletnek ugyanaz a vége. Lufi fúvódik, ami egy idő után kipukkan, s egy csomó átvert - anyagilag megrokkant - ember marad utána.

Vannak jelek arra nézve, hogy az árak már elérték a maximumot, és lassan elkezd visszapattanni a piac. Ez ugyan nem a lufi kipukkanása még, hanem a szuper állampapír lett az új favorit az ingatlan helyett. De ez nem fog sokat segíteni azokon, akik írtózatos költségekbe verték magukat, és a gatyáig eladósodtak azért, hogy legyen hol felnevelni a gyerekeiket. A "hol" kérdést talán sikerült megoldaniuk, de közben a "miből" kérdésre elvesztették a válaszokat.

Nemrég, az Örökélet, ingyensör blogbejegyzésem végén röviden utaltam arra, hogy ha az átlagéletkor száz évre, vagy ez fölé emelkedne, az alapjaiban rengetné meg a jelenlegi társadalmi rendszerünket. Teszek most egy kísérletet, hogy a várható hatásokat pontokba foglalva végigvegyem.

1.Kezdjük a rossz hírrel, jóval tovább kell dolgozni. Teljesen nyilvánvaló, hogy ha az átlagéletkor száz év, akkor az emberek nem 65 évesen mennek nyugdíjba, hanem minimum kilencven körül. Ne feledjük, az átlagéletkor 100 év, nem a maximálisan várható élettartam.

2. A fiatal fogyasztóréteg igényei helyett az idősek igényei kerülnének előtérbe. Igaz, hogy a fiataloknak minden szart el lehet adni, de az idősebb korosztály annyival népesebb lesz, hogy az igényeit már nem lehet figyelmen kívül hagyni. Ez jó hír azoknak, akik a jobb minőségű tartós dolgokra buknak. Az idősebb korosztályt kifejezetten taszítja a marketing jelenlegi formája. Ők nem vesznek Nike pólót, divattelefont, és izomautókat. Ehelyett a megbízható működés és az ár/érték arány a mérvadó számukra.

3. Az öregek gazdagabbak lesznek. Ennek praktikus oka van. Hosszabb a karrieridő, és az előrelépések száma ennek következtében megnő. A megtakarítások is hosszabb ideig gyűlnek, tovább kamatoznak. Mindezek  magasabb átlagos életszínvonalat eredményeznek. Mivel az alapvető egzisztenciát az emberek már az első ötven évükben megteremtik, a második ötven évben többet fognak magukra költeni. Többet utaznak, és többet fogyasztanak. Ennek következtében az öregkor egy irigyelt állapot lehet annak ellenére is, hogy dolgozni kell.

4. Magasabb lesz a nyugdíj. Mivel jóval hosszabb ideig fizetnek be az emberek a nyugdíjpénztárakba, és a meghosszabbodott karrier miatt magasabb összegeket is, ezért nyugdíjbavonulásukkor a mai szintnél jóval nagyobb elkölthető összeg fog a rendelkezésükre állni.

5. Ami a gyerekvállalást illeti két egymásnak ellentmondó forgatókönyvnek is van létjogosultsága.

• Tovább csökken a születések száma. Mivel az emberek életének az a része lesz a domináns, amikor gyerekek nélkül él, ez tovább fogja erodálni a gyerekvállalási kedvet. A magasabb életkor nagyobb önmegvalósítási lehetőséget jelent, és ez az individualizmust erősíti.
• A gyerekvállalás időpontja kitolódik a negyvenes évekre. Addigra ugyanis már nagy eséllyel eljut egy pár arra az egzisztenciális szintre, hogy a gyerekvállalás ne okozzon komolyabb anyagi megterhelést.

A két forgatókönyv közül az elsőt látom valószínűbbnek.

6. Az emberek többször házasodnának. Az lesz a szlogen, hogy ha száz évig élsz, és elsőre nem sikerül igazán jól, még bőven van időd váltani. Mindez azt eredményezi, hogy automatikusan mindenki magasabbra teszi a mércét, és a tökéletest fogja keresni, amit nem talál meg persze, de ennek eredményeképpen többször is elválik.

7. Mivel arányaiban sokkal kevesebb fiatal lenne a társadalomban, a szórakozóhelyek kínálata átstruktúrálódna. A retró - ezalatt az adott időben retrónak számító dolgokat értem - szórakozóhelyek pozíciója erősödne a fiatalok igényeit kiszolgálók rovására. Ami az élet többi aspektusait illeti, nézzünk néhány példát, hogy mi az amit a középkorúak nem csinálnak, a fiatalok meg igen. Pld. a középkorúak jóval kevesebbet járnak moziba. Fiatalokból nem lesz annyi, hogy a mozihálózatokat eltartsák, ezért az a tippem, hogy a mozi mint műfaj el fog tűnni. Hasonló sors vár a plázákra. Ha ma elmegyünk egybe, láthatjuk hogy az üzletek a fiatalokra vannak kihegyezve, és a közönség döntő része is fiatal. Ha lecsökken a fiatalok aránya a társadalomban, és a vásárlóerő döntően a közép és időskorúak irányába tolódik el, a plázák végét jelenti.

8. A turizmusban is jelentős átalakulás várható. Az idősebb generáció meg fogja tudni fizetni és igényli is a magasabb minőségű utazásokat, és igen jelentős keresletet generál ebben az irányban. Ez a színvonal javulását fogja eredményezni úgy szálláshelyek, mint utazás terén, és hacsak az olcsóbb utak iránti keresletet nem mentik meg a fejlődő országokban a piacra újként belépő turisták, akkor a piacnak ez az alacsony hozzáadott értékű szegmense ki fog halni.

9. Valószínű, hogy az emberek egészségtudatosabbak lesznek, mert mégis, milyen már az, hogy ugyan simán elélhetnének száz évig, de hatvanévesen belehalnak a dohányzás okozta tüdőrákba! A hatvanévesen elhunytakat fiatalon meghaltnak fogja a közvélekedés tartani, és senki sem akar fiatalon meghalni!

10. A technológiai fejlődés visszaesik. Általános tapasztalat, hogy minél idősebb valaki, annál kevésbé nyitott a technikai újdonságok irányában. Az idősek hajlamosak a régi bevált sémákat részesíteni előnyben, az új dolgokban nem bíznak, illetve nehezen veszik rá magukat, hogy a korábban megtanult módszerek helyett újakat sajátítsanak el. Mivel a száz éves átlagéletkor a fentiekkorábban tárgyalt pontokban ismertetett következményeknek megfelelően a karrierekre is kihat, ez azt eredményezi, hogy a döntési pozíciókat jórészt idősek foglalják el, akik bizalmatlanok a fejlesztésekkel kapcsolatban, és várhatóan fékezni fogják a fejlődést, hogy a már megszokott és kiismert környezetük lehetőleg minél kevésbé változzon.

Ez tíz pont, gondolatébresztőnek pont elég. És különben sem olvassátok el azokat a blogbejegyzéseket, amelyek hosszabbak egy oldalnál. :-) A kommentszekcióban lehet tovább boncolgatni a témát.