2019. október 28. 15:17 - Gazz

Ki kicsoda valójában a fantasy mitológiában?

Nemrég végeztem Andrzej Sapkowski Vaják sorozatával. Minden fantasy rajongónak csak ajánlani tudom, simán ott van a helye a polcon a Gyűrűk ura, és a Trónok harca között. Lebilincselő történetvezetés, nagyívű sztori, alaposan kidolgozott univerzum, egyszóval a könyv hibátlan. De ennek a bejegyzésnek most csak elindítójaként szerepel, nem témájaként.

Elindítója azért, mert ez is a klasszikus Tolkieni világból építkezik, vannak benne tündék, törpök, hobbitok, emberek, varázslók és varázslónők, még sárkányok is. Csak az orkok hiányoznak, amit kicsit sajnálok, mert az orkok viccesek.

Mivel ezek a mesebeli népek alapvető szereplők a mai modern fantasy-ban is, az ember óhatatlanul is analógiákat keres. Vajon mitől olyan népszerűek ezek a karakterek, hogy szinte kötelező elemnek számítanak? (Minusz Trónok harca persze, bár sárkányok, mágusok, és a tündék megfelelői, az Erdő Gyermekei azért ebben is vannak.)

A válasz megfejtéséhez a jellemző karakterjegyeket kell megvizsgálnunk. Az emberekét persze nem kell, ők nem afféle idealizált figurák, a többi nép esetében azonban az a felismerésem, hogy alapvető embertípusokat jelenítenek meg. Ezért ilyen ismerősek, és szerethetőek számunkra. Nézzük akkor végig, hogy melyik társaság  milyen emberi karaktereket szimbolizál!

Vegyük először sorra a törpöket. A tipikus törp alacsony, nagyon erős, a modora nyers, szinte minden mesterséghez remekül ért, szőrős, szakállas alak. Teherbíró képességük legendás, kitűnő harcosok. Nem a szavak emberei, viszont megbízhatóak. Törpenőket nem nagyon ismerünk, ami kevés említés esik róluk, azok szerint nagyon csúnyák. Ez alapján a leírás alapján a törpék a mesteremberek megfelelői. Azok, akik nem szépek, nem udvarolnak a nőknek, ellenben életben tartják a gazdaságot. A törpök a jó munkaerő, a családját eltartó, megbízható férfi archetípusai. Nem szépek, nem bálványai a nőknek, ellenben ők képezik a társadalom alappilléreit, és ha harcra kerül a sor, bizony odacsapnak, ugyanolyan alapossággal, ahogy a munkájukat is végzik. Ismerünk ilyeneket persze a saját életünkből is. Józsi, a vízvezeték szerelő, Tamás a kőműves, Laci a lakatos. És itt most nem a kóklerekre gondolok, hanem akik tényleg mesterei a szakmájuknak.

Ami a félszerzeteket illeti, őket többnyire a mezőgazdasághoz kötik a szerzők. A félszerzeteknek sok gyerekük van, mezítláb járnak, falun élnek, és nagyon családközpontúak. Manapság ez nem annyira egyértelmű, de Tolkien korában a paraszti réteg tipikusan így élte az életét. Nem tévedünk tehát, ha a félszerzeteket, mint egyfajta idealizált paraszti réteg mitikus megfelelőit azonosítjuk.

De mi a helyzet a tündékkel? A tündék legfőbb jellemzője, hogy szépek. Légiesek, karcsúak. Természetközeli életet élnek, visszafogottak. Ez sokáig fejtörést jelentett, de végül is beugrott, hogy a tündék tulajdonképpen egy nőideál lenyomatai. Igaz, hogy néha harcolnak, mint a férfiak, de hát ismerünk harcos nőket, ez nem gyengíti az elméletet. Megjelenésükben kifejezetten nőiesek. Láttunk már tündét szakállal? Biztosan nem. Hajuk hosszú, vonásaik finomak, arcuk sima. Hosszú, bő ruhákban járnak. Tolkien a nyelvük megalkotásakor a finn nyelvet vette alapul, amely egyike a legdallamosabbaknak. A tündék nem a családanyákat jelképezik, hanem azt a nőt, akibe a férfiak beleszeretnek, akiről álmodoznak, akire felnéznek, és mindenféle csodás jellemzőkkel ruháznak fel. De akit sosem vesznek feleségül, mert családalapításra alkalmatlanok. Nem véletlen, hogy a tündék, mint kihaló faj vannak mindenhol említve. Hogy aztán a regényben sokszor kiderül a tündékről, hogy ők is csak emberek? Nincs ebben semmi meglepő, a csalódott szerelmes szeméről is lehull a hályog, a kijózanodás elkerülhetetlen. Az elméletet erősíti, hogy tündék elsősorban olyan fantasy regényekben fordulnak elő, amelyeket férfiak írnak. Ursula K. Le Guin vagy Ursula Schwab könyveiben hiába keressük őket. Ott az erős nőalakokat nem a tündék helyettesítik, hanem azok saját emberi mivoltukban vannak jelen. Tündékre nincs szükség.

Egy csapat maradt még hátra, az orkok. Hogy kik ők? A megfejtésben nagyon könnyű dolgunk van. Mindannyian ismerünk orkokat. Sőt, megkockáztatom, a férfiak jelentős része volt már ork, ha csak átmeneti időre is. Elég ha arra gondolunk, amikor csapatban vagyunk, és olyanokat engedünk meg magunknak, amiket egyedül sosem tennénk. Az orkok azt a csőcseléket jelentik, akik fittyet hánynak a társadalmi normákra, és akiktől Tolkien meg a hozzá hasonló fantasy-t író úriemberek annyira írtóznak. Mivel azonban a kocsmatöltelékek  és egyéb dúvadak is a társadalom részét képezik, ezért nem lenne fair megfeledkezni róluk, ráadásul tökéletesen ellenpontozzák a tündék kifinomult eleganciáját. Fontos szempont az is, hogy magányos orkról nem nagyon születik történet, ezek - talán az egyetlen félork Skandar Graun kivételével - mindig csapatostul járnak, és keltenek félelmet, viszolygást a környezetükben, pont úgy, mint a focimeccsek után törő-zúzó tömeg.

Nincs új hát a nap alatt, valójában azon csodálkozom, hogy egy pszichológus még sosem gondolkozott el ezeken az analógiákon. Lehet, hogy a pszichológusok nem olvasnak fantasy-t?

2 komment
2019. július 15. 11:54 - Gazz

Milyen fura egybeesés!

Tegnapelőtt megnéztük a Yesterday című filmet. Mindenkinek nagyon ajánlom, különösen szerelmespároknak. Rendkívül aranyos mozi, tele zenével, romantikával, hús-vér karakterekkel, és Ed Sheeran-el. Bár az utóbbi nekem nem igazán pozitívum úgy általánosságban, de a filmben jó volt.

A történet röviden annyi, hogy a főhős Jack egy meglehetősen sikertelen utcazenész, akinek sehogy sem sikerül áttörést elérnie. A fellépések leszervezésében gyerekkori barátja, a bájos Ellie segíti, aki a menedzsere. Ellie titokban totál bele van zúgva Jackbe, aki viszont ezt nem képes észrevenni.

yesterday.jpg

Nos, egy nap, amint Jack éjszaka hazafelé bicajozik, az egész földön elmegy az áram öt percre valamilyen megmagyarázhatatlan okból kifolyólag. Jacket elüti egy jármű, kitörik két foga, oda a gitárja, kórházba kerül. A barátai meglátogatják, és amikor elmennek, Jack egy Beatles idézettel búcsúzik tőlük, de senki sem veszi a lapot. Később kap tőlük egy új gitárt, amin eljátsza a Yesterday-t. Mindenki gratulál, hogy milyen szép szám, és azt hiszik, hogy Jack írta. A sötétedés utáni világban senki sem tud a Beatles-ről, se a Coca Coláról, se a cigarettáról.

Tovább nem is írom le, nem akarom az egész sztorit elspoilerezni. Inkább tessék megnézni a filmet, nagyon jó.

De igazából nem a filmet akartam ismertetni, egészen más céllal írtam meg ezt a bejegyzést. Egy fura egybeesésre szeretném felhívni a figyelmet.

Idén márciusban írtam egy rövid novellát ide a blogba, ami arról szól dióhéjban, hogy időutazók ellopják a Queen  és a Beatles teljes életművét. Így John Lennonból és Freddie Mercury-ból sosem lesz befutott előadó, helyettük a jövőből jött tagokból álló Silver Four és Majesty ( Silver Four a Silver Beatlesből és a Fab Four-ból jön, a Majesty pedig a Királynő megszólításából - Her Majesty) zenekarok aratják le a sikereket azokkal a számokkal, amiket eredetileg a Beatles és a Queen szerzett. Lennon és Mercury ugyanabba a fülkébe ülnek be egy Liverpoolba tartó vonaton, és kölcsönösen rájönnek, hogy valami nagyon nem stimmel az életükkel. 

A Yesterday-ben az időutazás nincs benne explicit módon, viszont az, hogy világunk a sötétedés alatt átkerül egy alternatív univerzumba, az egyértelműen erre utal. Aki csak egy kicsit is képben van az időutazásos filmekkel kapcsolatban, az pontosan tudja, hogy ha a múltban valami megváltozik, az a jövő megváltozását vonja magával, és a hatás időben előre terjed. Ez volt az elsötétedés.

Ami a zenét illeti, ugyan rengeteg időutazós film van, de egyedül a "Vissza a jövőbe" első részében volt egy halvány utalás az ilyen számlopásra. Ott Marty McFly az ötvenes években eljátssza Chuck Berry unokatestvérének Chuck Berry szerzeményét, a Johnny B. Good-ot, aki ezt telefonon közvetíti magának Chuck Berry-nek, aki innen kap ihletet a szám megírására. De itt szó nem volt arról, hogy valaki elvette volna Chuck Berrytől a saját szerzeményeit.

back-to-the-future-michael-j-fox-johnny-b-goode.jpg

Hmmm... Akad a lemez a Mátrixban? Morpheus szerint a dezsavü annak a jele, hogy az ügynökök közelednek.

 

Szólj hozzá!
2019. július 09. 14:41 - Gazz

Ufót lát a Jeti

Pár éve volt egy blogbejegyzésem az ufóészlelésekről, és abban írtam, hogy egy alkalommal a Mexikói úti trolivégállomásnál a trolira várva unalmamban az eget bámultam, és nagy magasságban felfedeztem két egymással tökéletes szinkronban nagy sebességgel mozgó fénypontot. Nem igazán tudtam ezt akkor hova tenni, mert a pontok sokkal magasabban mozogtak, mint a repülőgépek, és sokkal gyorsabban is. Közben találtam egy cikket az interneten, amiben valaki hasonló jelenségről számolt be Norvégiában.

Nos, a szolgálati közlemény az, hogy a rejtélyre időközben fény derült, és persze semmi köze sincs az ufókhoz.

Nemrég történt, hogy Elon Musk űripari vállalkozása, a SpaceX felbocsátotta a tervezett globális internetlefedettséget nyújtó StarLink műholdhálózat első elemeit planétánk köré. Rengeteg amatőr és professzionális csillagász követte az eseményt. A saját készítésű - többször felhasználható - űrhajó miután elérte a megfelelő magasságot, egy látványos sorozatban engedte útjukra a szateliteket, amelyek a földről a kibocsátás után nem sokkal így néztek ki.

sml_gallery_246775_5234_510837.gif

Az animált képen jól láthatóan egymással tökéletes szinkronban, nagy magasságban, és nagy sebességgel mozognak az objektumok. Hmmm.... valahonnan ismerős ez a leírás!

Szóval ma már teljesen biztos vagyok benne, hogy amit pár éve egy téli estén láttam a trolimegállóból, az ugyanígy egy nem sokkal korábban kibocsátott műholdpár volt, és nem Pataky Attilához jöttek vendégségbe a képzelt barátai.

 

 

Szólj hozzá!
2019. március 20. 13:04 - Gazz

1978 május 7

- Bocsánat, szabad ez a hely?

Egy feltűnően nagyfogú fiatal férfi tette fel ezt a kérdést egy középkorú szemüveges illetőnek a London - Liverpool vonalon közlekedő vonat másodosztályú kocsiján, a 7-es fülkéje ajtajában állva 1978 május hetedikén, reggel nyolc óra 11 perckor.

 -Ne tőlem kérdezd paki - jött a nyegle válasz a szemüvegestől az üres székre mutatva. Nyilván arra számított, hogy a fiatalember tovább áll. De ezúttal nem volt ilyen szerencséje.

- Nem értem, miért ilyen stílusban beszél velem, és mellesleg nem vagyok paki. - nézett meredten a szemüvegesre a nagyfogú.

- Hát akkor honnan fújt ide a szél Sir Lancelot? - kérdezte a szemüveges pimasz mosollyal az ajkán.

- Egyenesen Guinevertől jövök Arthur király. - válaszolta a nagyfogú kacsintva, és leült a beszélgetésük tárgyát képező ülésre.

A szemüveges értékelte a parádés visszavágást, és egy meglepő mozdulattal a kezét nyújtotta a nagyfogú felé.

- John - mutatkozott be.

- Farroukh - mondta a másik, miközben megszorította a szemüveges kezét.

- Mondtam, hogy paki vagy! - vigyorgott rá a szemüveges.

- A pakik pakisztániak. És muszlimok. Rám egyik sem igaz.

- Bizonyára az előítéleteim rabja vagyok. - szólt a szemüveges - de mentségemre legyen mondva, hogy ahonnan én jövök, ott a pakik ugyanígy néznek ki, mint te.

- Ó drága csillagom, ahonnan én jövök, ott meg az ilyen általánosításokért jól orrba verik az okostojásokat.

- Valóban? Nem is vagy te olyan béna fickó, mint amilyennek kinézel.

Farroukh elmélyülten szemlélni kezdte Johnt majd szép lassan, a szavakat gondosan megformázva annyit mondott:

- Azon gondolkodom, vajon vannak-e barátaid? Ezzel a modorral ami neked van, nem lehet túl könnyű szert tenni akárcsak egyre is.

John erre elvigyorodott, de nem felelt. A fülke ajtaja újból kinyílt, s egy fekete öltönyös, napszemüveges férfi lépett be rajta. Biccentett a két másik utasnak, majd szó nélkül letelepedett az ablak mellé, és úgy bámult ki rajta, mintha a másik kettő ott se lenne.

Farroukh beletúrt az ölében tartott válltáskába, amire a John egyből felkapta a fejét.

- Jajj, ne már! Ugye most nem fogod előkapni a mamád gondosan becsomagolt szendvicsét, hogy itt az arcomba csámcsogj?

- Most bánom igazán, hogy nem hoztam magammal egyet. - válaszolta Farroukh, és egy összehajtott New Musical Express-t húzott elő a táskából. Ez láthatóan felkeltette John figyelmét.

- Á, szóval szereted a zenét! Kitalálom!

- Mit találsz ki?

- Azt, hogy mi a kedvenc zenei stílusod.

Farroukh a táskára tette az újságot, és hátradőlt.

- Rendben.

John elgondolkodva végignézett rajta.

- Nézzük csak... Rövid haj, bajusz, kigombolt tarka ing... szerintem te rendszeresen jársz diszkóba.

- Úgy is mondhatjuk.

- Oké, szerintem te ilyen Village People, Boney M, YMCA vonalon mozogsz zeneileg.

- Nem rossz, de... de igazából mindenevő vagyok.

- Oké, most te találd ki én mit szeretek.

- Hát bubukám, ezen nem kell sokat gondolkodni. Ez a drótkeretes sztk szemüveg, ez a hosszú haj, a katonai ing... te leragadtál a hippi korszakban, és azóta nem tudtál kivergődni belőle.

John hunyorítva Farroukhra nézett.

- Tényleg ennyire látszik?

- Tényleg. Szerintem te Silver Four-on szocializálódtál.

- Ami azt illeti, inkább Elvisen, de aztán tényleg Silveres lettem. Amikor a Love me do-t először meghallottam, egyből éreztem, hogy ez az én zeném. És a későbbiekben ez az érzés csak erősödött.

- Én is szerettem őket, nagyon jók voltak vokálban. Régebben nekem is volt zenekarom, de nem hiszem, hogy hallottál róla.

- Londonban élek, nincs olyan zenekar, amiről ne tudnék.

Farroukh nem válaszolt, úgyhogy John rákérdezett.

- Hogy hívták a zenekarod?

- Smile. Glam rockot játszottunk kis klubbokban.

- Valami rémlik. Olyasmi számaitok voltak, mint a Majesty-nek, nem?

- Igen, az a stílus. Mikor ők kijöttek a Night at the Opera lemezükkel, úgy is éreztem, mintha ezeket a dalokat nekünk kellett volna kitalálnunk.

- Érdekes, én a Silver Fourral voltam így. Suli után nekem is volt egy beatzenekarom, még Hamburgban is játszottunk a Reaper Bahnon. Beatles volt a neve. Nem hallottál rólunk?

- Nem rémlik. Volt valaha felvételetek?

- Persze, csináltunk pár dalt, de a kiadók visszadobták, hogy SilverFour utánérzés. Mondjuk tényleg nagy hatással voltak ránk, és valahogy önkéntelenül is pont olyan dalokat írtunk, mint ők.

Mind a ketten a gondolataikba merültek. John törte meg a csendet.

- Igazság szerint a Love me do dallamát én már Hamburgban kitaláltam. Képzelheted mekkorát néztem, amikor meghallottam a rádióban.

Farroukh idegesen nézett rá.

- Ez most valami provokáció? Kandi kamera?

- Mi bajod van?

- Most szívatni akarsz? Miért mondod nekem ezeket?

- Hogy hogy miért mondom? Azért mondom, mert szóba került. Inkább örülnél neki, hogy megtisztellek a bizalmammal.

- Ki kérte a bizalmadat ember?

- Nyugi van paki! Higgadj már le.

- Mégegyszer pakinak hívsz, bepancsolok egye a képedbe.

- Oké paki. Nem hívlak többé pakinak.

- Kapd be seggfej.

John nem forszírozta tovább a beszélgetést, érezte hogy valami nagyon felizgatta Farroukhot. Aztán egy hirtelen ötlettől vezérelve elővett egy doboz cigit.

- Dohányzol?

- Ez nem dohányzó kocsi.

- Akkor egy kis gin? - és elővarázsolt a mellényzsebéből egy laposüveget.

- Köszönöm nem.

- Engedelmeddel én viszont igen. - szólt, s belekortyolt az italba.

- Biztos nem?

- Biztos.

- A kedvemért sem?

- Azért pláne nem.

- Érdekelne, mivel sikerült megsértselek.

- Hehe, nem segítek.

- Na ilyen a zenész szolidaritás. Ez a Smile megvan még?

- Már nincs. - válaszolta Farroukh egy kicsit megenyhülve.

- Igyál egyet - mondta John, s a másik kezébe nyomta a flaskát. Az egy ideig nézte, aztán óvatosan meghúzta.

- Nem rossz.

- Sőt, elsőosztályú!

- Alapvetően nem iszom. De ez most jólesett.

- Akkor még egy kortyot?

- Nem bánom. - szólt Farroukh és ismét kortyolt egyet a palackból.

- Köszönöm. - nyújtotta vissza.

- Szóval mi van a Smile-al?

- Felnőttünk. A gitáros csillagász lett, a dobos kocsmát nyitott, a basszeros egy cégnél lett mérnök. Nem sikerült befutnunk, és mindenki elővette a B tervet.

- Csak te nem.

- Én még szeretném csinálni. Ez olyan mint a drog. Ha egyszer sikered volt a színpadon, akkor nehéz azt hátrahagyni.

- A Keep Yourself Alive-ot nem ti toltátok véletlenül?

- De bizony, azok mi voltunk.

- Az nagyon jól sikerült darab. Miért nem írtatok több ilyet?

- Hát pont ez az.

- Pont mi?

- Hogy írtunk. Aztán egyszercsak kijött a Majesty első lemeze, és valahogy olyan érzésem volt, hogy hiába kapálózunk, ezek sokkal jobban megcsinálják pont ugyanazt a zenét, amilyet igazából mi akartunk csinálni. Így aztán feloszlottunk. Most éppen egy meghallgatásra megyek egy Majesty számokat játszó zenekarhoz.  Már alig várom, hogy Johnny Platina bőrébe bújhassak a színpadon.

Most John volt a soros a zaklatott nézésben.

- Nem hiszed el, ugye? - nézett vissza rá Farroukh.

- De nagyon is. Csak kicsit nehéz elképzelni téged albinónak beöltözve.

- A hang a lényeg, és szerencsére ezen a téren nem szenvedek hiányt.

- Látom, van önbizalom rendesen. Helyes. Amúgy elég hasonlóan alakult a sorsunk

- Ja, csak te a Silver Fourra kattantál be, mi?

- Igen ... Van is egy Silver Four számokat játszó zenekarom. Most is azért megyek Liverpoolba, mert lesz egy fellépésünk a Cavern klubban. Ismered?

- Ki ne hallott volna a Cavern klubról?

- Szóval most lesz egy Silver Four fesztivál, csupa olyan zenekar, akik az ő számaikat játszák.

- Milyen néven futtok?

- Lonely Heart Club Band.

- Hehe, az egy jó lemez volt. Te ki vagy a zenekarból?

- John Stallin. Ha már egyszer a keresztnevünk ugyanaz...

Kis csönd ált be, de ez nem tetszett John-nak. John nem szerette a szüneteket.

- Tudod azért elég fura. Elvileg ők is liverpooliak, mint mi voltunk a Beatlessel, de fogalmunk sem volt, hogy léteznek. Nemcsak nekünk, senkinek sem. Aztán mégis hogy berobbantak, amíg mi Hamburgban voltunk.

- Azt olvastam, hogy az Államokból költöztek Liverpoolba.

- Elég almás ez a sztori. Nincs akcentusuk. És egyszercsak megjelent a városban négy srác, akiket senki sem ismert, hirtelen gondoltak egyet, és alapítottak egy zenekart és befutottak.

- Ennyit tesz egy jó menedzser. Epstein nélkül szerintem a Silver is szépen megmaradt volna tucat vidéki zenekarnak. De az a pali az kihozta belőlük a csodát.

- Lehet. de akkor is furcsa. Epsteint ismertem egyébként régebbről, a lemezboltból. Tök szürke figurának tűnt.

- A látszat csal. Ha nincs ez a szürke figura, a világ szegényebb lenne az egyik legjobb zenekarával. Mi lett a zenésztársaiddal?

- Stuart meghalt agyrákban szegény. Pete áruházi eladó lett, tökre abbahagyta a zenélést. Mondjuk nem is volt sok érzéke hozzá, szóval nem vesztett sokat a világ vele. George, a gitárosunk hangszerboltot nyitott, Paul meg befutott zenész lett, ő játszik a Wingsben.

- Nemár basszus, te együtt játszottál Paul McCartney-val?

- Bezony. Istenem, de sokat veszekedtünk. - mosolyodott el John, majd kisvártatva hozzátette - gyerekkori haverok voltunk.

- Szerintem ő nagyon jó. Nem az én zeném teljesen, amit csinálnak, de nagyon muzikális, az biztos.

Ismét egy kis csönd következett. John egyre szimpatikusabbnak találta a másikat, úgyhogy ismét megszólalt.

- Na és te megélsz majd ebből a Majestyt utánzó zenekarból?

- Kétlem. Inkább viszi a pénzt. A fellépőruhák, utazás, szállás... tudod hogy megy ez.

- Jaja. És miből élsz egyébként?

- A Heathrow-n vagyok, csomagokat pakolok. Teljesen tisztességes munka, mielőtt lefitymálnád.

- Nem állt szándékomban. Ugyanabban a cipőben járunk. Két színpadfüggő pojáca, aki mások levetett gönceiből akarja a maradék dicsfényt kifacsarni. Fogadok nem erről álmodtál, amikor elkezdtél zenélni.

- Mit tagadjam. Tisztában vagyok vele, hogy ez a Queen, ahova talán most bekerülök, egy zsákutca. A rock halott. Most mindenki punkot, vagy diszkót hallgat.

- Jaja. Ezt a punkot mondjuk nem értem. Úgyanazt csinálják mint mi a hatvanas években, csak hangosabban, bunkóbban, és szarabbul. Hogy lett ebből mégis siker?

- Fogalmam sincs.

Ekkor nyílt a fülke ajtaja, és belépett a kalauz.

- A jegyeket kérem.

John idegesen matatni kezdett a táskájában, míg Farroukh átnyújtotta a jegyét. A fekete öltönyös férfi előhúzta a tárcájából a sajátját, és odaadta a kalauznak kezelésre. Eközben nagy nehezen John is megtalálta az övét, és felmutatta.

- Adja oda kérem! - szólt a kalauz.

John vonakodva átadta a jegyet.

- Kérhetném a kedvezményes utazásra jogosító igazolványát uram? - nézett rá felvont szemöldökkel a kalauz.

- Sajnos otthon felejtettem.

- Akkor kénytelen leszek megbüntetni.

- De hát látja rajtam, hogy gyengénlátó vagyok.

- Millió embernek van szemüvege, mégsem kapnak kedvezményt a vonaton. Kérem adja oda az igazolványát.

- Panaszt fogok tenni a főnökénél.

- Ó én nagyon szívesen elkísérem a főnökömhöz. Akar velem jönni?

- Köszönöm, inkább egyedül intézném.

- Akkor az igazolványát, ha kérhetném.

- Sajnos azt is otthon felejtettem.

- Nézze miszter...

- Lennon. - segítette ki John.

- Mr. Lennon - nyugtázta a kalauz. - Pontosan tudja, hogy igazolás nélkül nem lehet kedvezményesen utazni. Maga mégis megpróbálta.

- Nem tudtam.

- Az nem mentesíti. Ki kell zárjam az utazásból.

- Nézze, nem lehetne ezt valahogy elintézni? Kifizetem a különbözetet.

- Pótjegyet vehet. Teljes árút.

- Ne már.

- De bizony.

- És akkor mi lesz a félárú jegyemmel?

- Az nem érvényes.

- És ezt nem tudnánk megoldani egymás között?

- Rossz helyen próbálkozik Mr. Lennon. - válaszolt a kalauz, majd kisvártatva hozzátette. - Tizennégy font lesz.

A kalauz hajthatatlannak tűnt úgyhogy John elkezdte túrni a zsebeit, pénz után kutatva. Számolgatta az érméket, majd Farroukhoz fordult.

- Nem tudnál kisegíteni három font húsz pennyvel?

Farroukh elfintorodott, de aztán kotorászni kezdett a táskájában. Kisvártatva előhúzott egy ötfontost.

- Hogy fogod megadni?

- Este eljössz a koncertre, s kifizetlek a gázsiból. - szólt John, és odaadta a pénzt a kalauznak, aki cserébe átnyújtotta neki a pótjegyet, meg a visszajárót, majd távozott.

- Eléggé képben vagyok a tribute zenekrok gázsijait illetően.

- De komolyan. Gyere el, meglátod jó lesz. Én fizetem az italod.

- Meglátom. Nem ígérek semmit.

A kalauz a szeme sarkából látta, hogy a fekete öltönyös pasas kilép az iménti balhés utas fülkéjéből, majd a vécé felé megy. Nem is figyelt volna fel a dologra, ha nem történik az a különös villanás előtte ugyanabból az irányból. A biztonság kedvéért bepillantott a fülkébe, a pakisztánit és a szemüveges férfit is alvás közben találta. Megvonta a vállát. Még csak az elején tartott a kocsinak, van jobb dolga is, minthogy ezzel a két jómadárral foglalkozzon.

Kétszázhuszonhét évvel és tizenöt nappal később...

A kövér férfi hologramja teljesen váratlanul jelent meg a Londoni Smith Avenue 5 földszinti lakásának nappalijában, Lucy kishíján el is harapta a nyelvét reggeli közben.

- Bocsánat Lucy, hogy zavarom, de negyedóra múlva találkozom Mr. Fiji-vel egy bizonyos ügy miatt. Tudja milyen, biztos vagyok benne, hogy rá fog kérdezni a Tálentum II projektre is.

- Semmi baj Robert, csak éppen reggelizek, és kicsit meglepett.

- Mégegyszer ne haragudjon, de zanzásítva össze tudná foglalni, hogy hol tartanak most?

- Őőőőő...izé... Rendben. Nézzük csak.... szóval a Tálentum II nem igazolta vissza Tálentum I következtetéseit, miszerint a sikerhez a kiemelkedő tehetség is elegendő, mint azt Paul McCartney példája mutatja, aki a behelyettesítési eljárásunk ellenére sikeres zenésszé vált, noha a Beatles eredeti idővonalon elért sikereit nem sikerült elérnie. A Tálentum II projekt kapcsán Mercury nyomonkövetése során megállapítottuk, hogy behelyettesítés utáni életében semmilyen zenei sikerben nem volt része, noha a képességei messzemenőleg alkalmassá tették volna erre. Mindazonáltal a rendelkezésünkre álló adatok alapján nem nevezhetjük boldogtalannak az életét, és a siker hiányán túl a másik jelentős eltérés, hogy ezen az idővonalon gyermeke is született, aki viszont határozottan befutott zenész lett a kilencvenes évek britpop zenei irányzatában a Blur együttes énekeseként. Az, hogy elégedettek voltak az életükkel, a projektben vizsgált valamennyi megfigyelt zenészre igaz volt, kivéve ugye Lennont, aki 1980 decemberében öngyilkos lett.

Érdekes adalék az amit Smith ügynök említett meg a jelentésében, hogy Mercury zenésztársa, Brian May igen jelentős felfedezéseket tett a kozmológia területén, többek között a távoli égitestek távolságának meghatározását illetően. Ez valamilyen szinten rímel a Silver Four project során McCartney-vel kapcsolatos tapasztalatokra. Lehetségesnek tartom, hogy a Tálentum II projektben nem a megfelelő személyre fókuszáltunk.

Nagyon fontosnak tartom azt a részletet, amire Smith külön felhívta a figyelmemet, és ezt most az ön figyelmébe is szeretném ajánlani. Szóval Smith beszámolt róla, hogy Mercury követése során egy alkalommal tanúja volt Mercury és John Lennon találkozásának, aminek során szerinte kis híján dekonspirálódott az idővonal, de szerencsére időben közbelépett. Tény, hogy a jövőben a hasonló projekteknél nagyobb óvatossággal kell eljárnunk a helyettesítők előtörténetének kidolgozásában. Lennon határozottan ráérzett, és logikai úton is kikövetkeztette, hogy valami nem stimmel a Silver Four sztorival. Smith azt is megjegyzi, hogy Mercurynál is komoly érzelmi impulzusok jelentek meg, amikor Lennon arra utalt, hogy olyan érzése van, mintha ellopták volna a karrierjét. Egyenlőre ennyit tudok mondani, a részletes jelentés két hét múlva várható.

- Köszönöm, ennyi elég is lesz Lucy. Folytassa a reggelijét, és mégegyszer elnézést, hogy zavartam.

A szerző megjegyzése 2019.07.15.-én: Meglepő módon a fent leírt novella alapötlete visszaköszön a most június végén bemutatott Yesterday című filmben, amit Danny Boyle rendezett. Érdekes...

 

 

 

 

 

 

 

 

Szólj hozzá!
2019. február 19. 20:59 - Gazz

Mi történik a kiköpött rágóval?

Ennek a "Brit Tudósok Legnagyobb Felfedezései" díjra jogosult témának az az előzménye, hogy akartam egy novellát írni, amelyben egy kiköpött rágó egy egészen komoly eseménysorozat résztvevőjévé válik, s a sorsát végigkövetve végül egy politikai merényletig jutunk el. Az írók azonban sokszor végeznek előtanulmányokat egy-egy mű megírása előtt, hát én is úgy gondoltam, hogy nem árt tájékozódni az ügyben.

A kutatáshoz a kezdőlökést egy régi, hetvenes években készült hangfal adta. Nagynénémék 1979-es disszidálása után maradt ránk ez a Videoton márkájú zárt hangfalpár, melyben a hangszórók gumiperemei pár év alatt szétmállottak. Ezért aztán vettünk bele új hangszórókat. Ez valamikor a nyolcvanas évek elején történt, amikor Magyarországra is beköszöntött a hifitorony mánia. Namost akkor mindenki folyamatosan megfejtési lázban égett, hogy mitől szólhatnának jobban a hangfalai, s ebből természetesen mi sem maradtunk ki. Úgyhogy jól ki is lett tömve vattával a doboz, és a hangszórók körül meg tömítettünk ahogy a csövön kifért.

Namost a tömítést elvileg gyurmaragasztóval kellene elvégezni, de mi ehhez nem jutottunk hozzá azokban az ínséges időkben, ezért az akkoriban teljesen hétköznapi színes golyórágót használtuk erre a célra. Amikor rágás után a rágó elveszítette az ízét, mehetett a tömítésbe. Meg kell jegyezzem, ez a rágó kissé más anyagú volt, mint a maiak. Sokkal jobban ragadt mindenhez, és mint azt a hangfalak egy évvel ezelőtti átvizsgálása során megtapasztaltam, a rugalmasságát évtizedekig képes megőrízni. A tömítés ugyanis még mindig puha, és kenhető volt. Alig hittem a szememnek.

Ezután górcső alá vettem a mai rágókat is. Étkezés után rendszeresen rágózni szoktam, úgyhogy az elhasznált darabokat nem dobtam ki, hanem egybegyúrtam, s az így kapott golyóbisokat jól megjegyezhető helyen az úttestre raktam. Az egyiket éppen a kocsibeállónk elé, és többször is áthajtottam rajta.

Rögtön le is szűrtem az első szabályt. A kiköpött rágó nem ragad fel az autók gumijára. Ezt többszörösen is leellenőriztem, még arra is vettem a fáradtságot, hogy frissen rágott rágót kézileg próbáljam ráerőltetni az autóm gumijára. Nem tapad meg. Ha tiszta a gumi akkor sem. Ha meg nedves, vagy poros, akkor aztán pláne nem.

Ellenben érdekes módon, a cipőtalpakon előfordult, hogy megmaradt. Elsősorban a műanyagtalpú cipőket szereti, és a strandpapucsokat. Azokkal egészen tartós kapcsolatot tud létrehozni, de ehhez az is kell, hogy a rágó és a cipőtalp is viszonlyag tiszta legyen, az idő meg meleg. A hőségtől meglágyult rágó nagyon jól tapad, de az autógumira ezt se tudtam rábeszélni.

rago.jpg

 Éppen Bajcsy-Zsilinszky út -Toldy mozihoz közeli - egyik zebrája melletti kihelyezett rágóplecsnihez közeledtem felülvizsgálati céllal, amikor feltűnt, hogy a járdán milyen sok fehér folt van. Ez éppenséggel lehetett volna festék is, ami házfelújítások közben potyogott le a munkás ecsetjéről, de a fehér foltok a kukák környékén igencsak megsűrűsödtek. Ekkor hasított belém a forradalmi felismerés, hogy ezek a foltok bizony mind-mind réges-régen kiköpött rágók maradványai. A jelek szerint a magyar rágófogyasztó néprétegben van egyfajta megfelelési vágy azon tekintetben, hogy a rágókat a kukába landoltassa, de láthatóan a célzáson lenne még mit gyakorolni. Mindezek mellett a járda többi részén is jócskán voltak kis fehér foltok, relatíve egyenletes eloszlásban. Szemmel láthatóan ezek a pacák a bomlás különböző fázisaiban voltak. Némelyiknek még enyhe bőrősödés volt kivehető a felszínén, de a többség a színét leszámítva gyakorlatilag teljesen beleolvadt az aszfaltba. Az úttesteken is megfigyelhetőek voltak ilyen fehér foltok, de lényegesen kisebb számban. Ennek oka lehet az is, hogy a rágózók lusták letekerni az autók ablakait a rágó úttestre köpéséhez, de az is előfordulhat, hogy az utak sózása és forgókefékkel való takarítása, plusz az autók kerekeinek koptató hatása hamarabb elnyűvi a kilapult rágómaradványokat.

20190206_085354-1.jpg

Anyagát tekintve a rágó lehet természetes és mesterséges eredetű. Régebben az előbbi volt az elterjedtebb, ez dél-amerikai fafajták tejnedvéből sűrített latexből készült, de aztán a modern élelmiszeripar elkezdte a lényegesen olcsóbb poli-izobutilént használni, ami gyakorlatilag mesterségesen előállított, vulkanizálatlan gumi. Erős a gyanúm, hogy a szocializmusban még természetes eredetű anyagból készítették azt a bizonyos, máig rugalmas fajtát, és a maiak meg mesterséges eredetűek, és ezért keményednek meg.

A megrágott rágó tele van nyállal, és a száj baktériumaival, amelyek a rágóba ragadt ételmaradványokon még sokáig elélnek, de magával a rágó anyagával nem igazán boldogulnak. Ezért a rágó nagy túlélőnek számít a természetbe kikerülve. Valójában egy polimer műanyagról van szó, ami azonban nem térhálos, hanem csak hosszú szénláncok alkotják, ezért nem merev, hanem rugalmas, és ellenálló. Azt viszont kisérletileg megállapítottam, hogy fény és levegő hatására bebarnul, ami valószínűsíthetően a hosszú polimerláncok felbomlásának  következménye, eképpen az aszfalton kilapult rágók idővel azért elbomlanak, de a szeméttelepeken landoló - oxigéntől és fénytől elzárt rágók viszont kifejezetten hosszú ideig fennmaradhatnak. Ha nagyobb darabokban kerülnének ki a természetbe, ott évezredekig is ellennének megkövesedve, pont mint a borostyán, bár annak a kémiája azért bonyolultabb, mint a rágóé.

Rágózni mindazonáltal kifejezetten egészséges dolog. A mai rágókba cukor helyett xillitet tesznek, ami eredményesen csökkenti a száj baktériumainak számát. Kutyáknak viszont nem tesz jót. Helyreállítja a száj ph értékét evés után, ezért ilyenkor, vagy fogmosás előtt érdemes egy kicsit rágózni. No, és hát a fogínynek is jót tesz. Ezt már az amerikai őslakosok is észrevették, a maják kifejezetten nagy rágófogyasztónak számítottak. A legrégebbi rágómaradvány Finnországból került elő, többezer éves, és nyírfakéreg kátrányból készült. Ezt nem nevezném kifejezetten egészségesnek, de az akkori higiéniai szokásokat ismerve lehet hogy még így is pozitív hozadéka volt.

Ennyit mára a tudomány és technika érdekességeiről.

 

 .

5 komment
2019. január 23. 16:26 - Gazz

Hétköznapi kis hazugságok

Hideg van. A Bazilika előtti téren vágok át biciklivel. Nagy a hó, le kell szállnom. A fa alatt egy átlagosan öltözött, gondosan borotvált középkorú férfi áll, kezében egy rakás "Fedél nélkül". Előre köszön, jó hangosan. Nem ismerem. De tudom, hogy valójában nem nekem köszön, hanem a pénztárcámnak.

Valaki örököl az édesanyja után. A mamát a ugyan a testvérei gondozták, és ő csak három hetet vállalt összesen, de örököl. A nővére aki cseréli a mama pelenkáját mindennap az utolsó években, rendszeresen kap  üdvözlőlapokat a világ különböző helyeiről, ahol a húga eközben megfordul. Az utazó az örökség ráeső részéről nem mond le, mert szerinte jár neki. Ráhagyjuk. Jobb a békesség.

A kissé zakkant, ötven felé közelítő, de még mindig mamahotelben lakó volt évfolyamtárs tanácsot kér, hogy legyen becsületes a nőkkel, vagy használja-e ki őket? Maradjon becsületes. Közben persze tudjuk, hogy nem igazán van abban a helyzetben, hogy akár kihasználja őket, akár becsületesen viselkedjen velük szemben. Ehhez ugyanis előbb meg kellene ismerkednie legalább egy nővel.

Végtelenül magabiztos ismerősöm sokat sejtetően félrehív, hogy pénzt kérjen kölcsön a tuti bizniszhez. Arra hivatkozok, hogy új autót akarok venni nemsokára, mert a régi folyton rossz, és ezért nem tudok adni. Csalódottan rámhagyja a dolgot. Közben mindketten tudjuk, hogy eszem ágában sincs kölcsönadni neki, mert tudom, hogy csak futhatnék a pénzem után.

Az ifjú titán kolléga a világ legjobb programozójának képzeli magát. Hetente jönnek az újabb és újabb megváltó ötletek, hogy milyen új alapokra kellene teljesen átírni az adatbázis rendszerünket. Biztatom, hogy vágjon bele, mert tudom, hogy egy programot sem volt képes eddig normálisan megírni.  És hogy egy hét múlva már teljesen más programnyelv lesz a slágertéma.

Ugyanez a kolléga biciklit szeretne venni munkába járásra. Tanácsot kér a kerékpárversenyző munkatársunktól. Aki elmondja, hogy erre a célra egy olcsó és megbízható acélvázas bicikli a legjobb választás. Megkapja a kérdést, hogy milyen opciók vannak még? Alumíniumváz, titán váz, karbonváz. A kolléga rágja a témát magában, két hét múlva jön a megfejtéssel, hogy ő karbonvázas biciklivel akar kezdeni. Ráhagyjuk, majd azzal oldjuk a csalódásunkat, hogy nem hallgat a tanácsra, amit kért, hogy adjuk alá a lovat. Vegyen minél drágábbat, mert csak azzal lehet jól tekerni. Persze mindenki tudja, hogy nem fog semmilyen biciklit venni.

Egy kollégám felmond, egy másik céghez megy dolgozni. Elbúcsúzunk tőle, mondja, hogy a telefonszámok megvannak, majd úgyis keressük egymást. Bólogatunk. Közben mindenki tudja, hogy soha nem keressük egymást, egyáltalán nem voltunk akkora haverok, alapvetően egy szarkeverő volt.

Erdélyi kollégám már megint mondja, hogy neki milyen juttatások kellene, hogy alapból járjanak itt Magyarországon, mert ő mennyit szívott magyarként amikor még Székelyudvarhelyen élt. Nem vitatkozom vele. Közben tudom, hogy még egy projektjét sem sikerült befejeznie, de kifogásokat, magyarázatot, meg felelőst maga helyett mindig pillanatok alatt tudott találni. Azt is tudom hogy hogyan vélekedik rólunk magyarországi magyarokról a hátunk mögött. Tartok tőle, hogy vezetővé nevezik ki mert törtetni és a főnököknek nyalni azt nagyon tud. Ebben jó.

Kolléga odajön hozzám, hogy hallotta, hogy zenélek, és adjak tanácsot, hogyan csináljon otthon felvételeket. Megkérdezem, milyen zenéket szeretne felvenni. Innét kezdve hátradőlök, és hallgatom az előadást, hogy ő mekkora zenész, milyen szuper stúdiót csinált otthon a kisszobában. Nyilvánvaló, hogy a kolléga nem tanácsért jött, hanem elismerésért, hogy lám milyen profi ő. Amikor befejezzük a beszélgetést, realizálom is gyorsan, hogy tulajdonképpen egyetlen kérdést sem tett fel.

Volt tanítvány egyszercsak megereszt a semmiből egy emailt, hogy de régen látott, ebédeljünk együtt. A megbeszélt időpontban megjelenik a munkahelyem portáján, úgy ki van sminkelve, mintha operába mennénk, és mindene kilóg a ruhájából. (A portás később meg is jegyzi, hogy de csinos látogatóim vannak.) Kérdezem mi történt vele az elmúlt időszakban. Válófélben van, a gyerek a nagyszülőknél, albérletezik, és csak alkalmi munkái vannak. Visszakérdez, velem mi van. Mondom család, gyerek, ház. Az utolsónál valami megcsillan a szemében. Ezt látva előadom, mennyire imádom a feleségemet. Többet nem keres.

Általános iskolai osztálytalálkozó szerveződik a facebookon. Az osztály legrosszabb tanulója is ír, tele elképesztő helyesírási hibákkal, hogy ő sajnos nem tud jönni. Kérjük, hogy írjon magáról. Pestre költözött, férjhez ment, és főiskolát végzett. Nem kérdőjelezi meg senki, de mindenki ugyanarra gondol.

Rég nem látott ismerőssel találkozom. Látom, hogy le van törve. Megdícsérem, milyen jól néz ki. Persze nem néz ki jól, de hadd legyen már egy jó napja. Eleinte nem is érti. Tudja magáról, hogy nem néz ki jól. De mire végetér a beszélgetés, látom, hogy kicsit kihúzza magát, az állát is feljebb hordja. Jókedvűen válunk el.

 

 

 

 

 

2 komment
2018. december 20. 20:49 - Gazz

Önfenntartó módszer nyomtatott áramköri lap maratására

A blogon korábban is volt szó elektronikáról, nemrég pedig a fa tartósítása kapcsán a kémia is képbe került. A mai bejegyzés a két tudományterület egyfajta metszete lesz, jelesül a nyomtatott áramköri lap maratásnak egy olyan módját szeretném ismertetni, amihez nem kell vegyszerboltba menni.

Mielőtt belevágnánk, zongorázzunk végig egy rövid átekintést arról, hogy milyen eljárásokkal szokás amatőr körülmények között a nyákmaratás elvégezni.

1. Vas-klorid: Ez a legnépszerűbb módszer. Elektronikai alkatrészboltokban, illetve a József körúti Azúr vegyszerboltban lehet beszerezni a vaskloridot oldat illetve kristályos formában. Az utóbbi esetben sárgásbarna anyagról van szó, amely egészen elképesztő ragaszkodással fog össze mindent a környezetében. Ha valahol foltot hagy, akkor attól nem igazán fogunk tudni megszabadulni. Alapesetben a használata úgy történik, hogy 1 liter meleg vízbe addig adagolunk állandó kevergetés mellett apróra morzsolt vaskloridot, amíg az oldat telítetté nem válik, magyarán több anyag nem oldható fel benne. Ebbe az oldatba kell belehelyezni a nyáklemezt, majd időnként ellenőrízni, hogy hol tart a rézfólia oldódása. Melegített oldat esetén 20-30 perc elég a teljes lemaródáshoz. A módszernek két hátránya van. Az egyik az, hogy tényleg mindent összefog, a másik az, hogy lassan kimerül. Szerencsére ez utóbbi ellen tudunk tenni, de hogy mit, azt majd később ismertetem. A reakcióegyenlet a következő:

Fe++++Cu = Fe+++Cu+

illetve van egy második lépés, bár ez a maratás szempontjából nem lényeges:

Cu++Fe+++=Cu+++Fe++ 

2. Sósav+hidrogén-peroxid. Ez a leggyorsabb módszer. Közönséges háztartási sósavba (minden boltban kapható szinte) belemerítjük a nyáklapot, majd pár kupaknyi 12%-os hidrogén-peroxidot adunk hozzá. Rögtön heves pezsgés indul meg, és mérgező klórgáz szabadul fel, ezért ezt a maratást csak szabad ég alatt érdemes csinálni. Előnye, hogy nagyon gyorsan lemarja a rezet a nyákról, hátránya hogy büdös és mérgező gáz fejlődik, a hidrogén-peroxidért fodrászboltot kell keresnünk, a marató anyag egyszer használatos, a hidrogén-peroxid magától bomlik, ezért nem tartható el sokáig. A reakcióegyenlet:

H2O2+2HCl=2H2O+Cl2

Ez a felszabaduló nascens klór reagál a rézzel:

Cu+Cl2=CuCl2

3. Nátrium-perszulfát, vagy ammónium-perszulfát. Ezeket az anyagokat elektonikai alkatrészboltokban vagy netről szerezhetjük be. Meleg, tömény oldatuk kb. a vas-klorid sebességével dolgozik, gázképződés nincs, az oldat átlátszó, idővel világoskék árnyalatú lesz, ezért a maratás folyamata a nyáklap kivétele nélkül ellenőrízhető. Az oldat sajnos kimerül idővel. A reakcióegyenlet:

Na2S2O8+H2O=Na2SO4+H2SO4+O 

A felszabaduló nascens oxigén oxidálja a rezet, a keletkező rézoxid pedig oldódik a fenti egyenletben keletkező kénsavban. Az oldattal nagyon óvatosan kell bánni, mert fehér színű égési sérülést okoz a bőrön, a ruhaszövetet pedig szétroncsolja, ráadásul alattomosan, száradás után.

Én az első módszert használtam sokáig, és használnám ma is, ha nem lett volna több kellemetlen balesetem vele. Egy alkalommal rázógépre tettem a marató edényt hogy gyorsabban marjon, és kiborult a rossz beállítás miatt. A műhelyasztal fém részeit ahova odafolyt, ezután pillanatok alatt megette a rozsda. A kezemre ha ráfolyt, akkor napokig nem jött le, de nadrágom is bánta a cseppeket, amelyek a nyáklapról csepegtek le. A marási sebességgel sem voltam elégedett, ezért a módszert kénytelen voltam feljavítani. Ennek lényege az volt, hogy a vas-kloridot nem vízben, hanem tömény sósavban oldottam fel. Emellett elkezdtem levegőztetni az oldatot marás közben. Ennek vegyi funkciója és fizikai is volt, az utóbbi alatt azt értem, hogy keverte az oldatot, így jelentősen felgyorsította a maródást. A vegyi funkció még érdekesebb. A vas-kloridos maratáskor az történik, hogy a három vegyértékű vas ionok a réz felületén két vegyértékűvé redukálódnak, eközben az elemi réz pedig egy vegyértékű rézionná oxidálódik, majd ez további három vegyértékű vasionnal találkozva még tovább, két vegyértékű rézionná oxidálódik fel. Ez utóbbi lépés gyakran nem megy végbe teljesen. A levegőztetés során az oxigén visszaoxidálja a kétvegyértékű vasat három vegyértékűvé, és a maradék  egyvegyértékű rezet is továbboxidálja kétvegyértékűve.

O2+4Fe+++2H2O= 4Fe++++4OH-

Eközben azonban ahogy az egyenletben is látható, hidroxid ionok képződnek, amelyek a réz és vasionokkal oldhatatlan csapadékot képeznek. Itt jön be a képbe a sósav, amely közömbösíti a hidroxidionokat, ezzel a csapadékképződést megelőztük.

H3O++OH-=2H2O

(A H3O+ a HCL hidrogénjéből és egy H2O molekulából a sósav vizes oldatában automatikusan összeálló oxóniumion - ami a savas kémhatást okozza)

Innét kezdve amíg a levegőztetést biztosítani tudjuk, és a rendkívül könnyen hozzáférhető sósavat pótoljuk, a rendszer önfenntartó. Nincs szükség több vaskloridra, akármennyi réz is oldódik fel, a maratószerünk továbbra is működőképes marad.

Felmerül a kérdés, hogy a keletkezett rézionok vajon nem zavarják-e a vasklorid működését?

A válasz az, hogy nem, sőt, segítik. Ugyanis az elemi rezet nemcsak a háromvegyértékű vas ionok, de a kétvegyértékű rézionok is tudják oxidálni. Igen, réz a rezet. Miközben a kétvegyértékű rézionnak a töltése eggyel csökken, és egy vegyértékű rézion lesz belőle, a nulla vegyértékű elemi réznek eggyel nő a vegyértéke, és szintén egyvegyértékű rézion lesz belőle.

Cu+++Cu=2Cu+

Amit a levegőztetéssel feloxidálunk a kiinduláskori kétvegyértékű rézionná.

4Cu++O2+2H2O=4Cu+++4OH-

Láthatóan itt elektronátmenet történik, a folyamat végén az összes réz feloldódik. A keletkezett OH- ionokat a feleslegben levő sósav közömbösíti. A maratószerünk tehát egyre jobb lesz.

Innét már csak egy rövid lépést kell tennünk a vasklorid mentes maratószer irányába. Mivel az eddigiek alapján a rézionok is képesek az elemi rezet oxidálni, adja magát a felismerés, hogy a vas-kloridra igazából nincs is szükség, és a nyáklapról feloldódó réz önmaga teszi egyre erősebbé és hatékonyabbá a maratószerünket, mindössze a levegőztetést kell biztosítani.

Ebben az esetben a folyamat elindítása az, ami némi gondot okozhat. Ugyanis ahhoz, hogy a nyáklapról a réz bekerüljön az oldatba, eleve szükséges valamennyi rézion. Ennek biztosításra három módszer áll rendelkezésünkre.

1. valamilyen rézvegyületet kell sósavban feloldanunk. A legkézenfekvőbb választás a réz-gálic, amit gazdaboltokban tudunk beszerezni, ebból készül a szőlő permetezésére szolgáló bordói por. De rézoxikloridot is oldhatunk sósavban, ez is egy gyakori és könnyen beszerezhető permetszer.

2. Elemi rézből csinálunk rézvegyületet. Ezt a következőképpen tudjuk megtenni. Rézdrótot kell szereznünk, lehetőleg vékonyat és több méternyit. Ezt gázlángon felhevítve a felülete megfeketedik, ami réz-oxid keletkezése miatt van.

2Cu +O2= 2CuO

Szerencsére a réz oxid remekül oldódik sósavban, ezért a megfeketedett drótot sósavba mártva a réz felülete letisztul, a sósav viszont megzöldül réz-klorid keletkezése miatt.

CuO+2HCl = CuCl2 + H2O

Az eljárást kellő számban megismételve össze tud jönni annyi kétvegyértékű réz ion amivel a buborékoltatós maratást már meg tudjuk kezdeni. Innét kezdve az oldatunk a nyákról beoldódó rézzel folyamatosan egyre jobb és jobb lesz. Célszerű az első maratások során a marató oldatot 40-50 fokra felmelegíteni, hogy a reakció sebességét megnöveljük.

3. A fentebb említett hidrogén-peroxidos módszerrel történő maratás utáni löttyöt is használhatjuk kiindulási anyagként. Itt is érvényes, hogy a buborékoltatás mellett melegíteni is kell az oldatot eleinte, mindaddig, amíg a nyáklemezekből elégséges mennyiségű rezünk be nem oldódott a maratószerbe.

Természetesen maradhatunk a vaskloriddal kevert verzió mellett továbbra is, ha nem zavarnak a foltok. Az egésznek az a lényege, hogy csak a legkönnyebben beszerezhető összetevőt, a sósavat kell pótolnunk, a maratószerünk nem fog kimerülni, és nem kell a környezetet szennyeznünk a kimerült oldat kidobásával.

 

Szólj hozzá!
2018. november 28. 13:46 - Gazz

Gyuri bácsi fája

Idén nyáron sajnos ismét bővült az égi tanári kar. Meghalt szeretett általános iskolai történelem tanárom, Gombás Gyuri bácsi. Aki azt hiszem a legjobb tanár volt az életemben, neki köszönhető, hogy ELTE TTK-s végzettségem ellenére a történelem az érdeklődési köreimben kiemelt helyet foglal el. Mivel annak idején - meglehetősen rövid ideig - jómagam is dolgoztam pedagógusként, az örökségéből magam is profitáltam, de erről majd később.

Most hogy írom ezt a blogbejegyzést, gyorsan végigfutom diákkorom tanárait. Meg kell állapítanom, elég sok jó tanárral hozott össze a sors. Sok rosszal is, néhány botrányosan gyengével, de volt három, amelyik külön kategóriát alkotott. Akiktől kaptunk valami minőségileg is mást, mint a többiektől. És ezek érdekes módon mind férfi tanárok voltak. Volt szerencsém néhány rendkívül jó tanárnőhöz, az egyiknek egy sikeres egyetemi felvételit is köszönhetek, mégis, amikor a diákéveimet felidézem, nem ők azok, akik először eszembe jutnak, hanem az a bizonyos három ember, akiket az előbb említettem.

Ennek a minőségi plusznak az esszenciája, amit ők hozzátettek a tanításhoz, az röviden és közérthetően kifejezve annyi, hogy ez a három tanár a tanítást standup comedynek fogta fel. Az ő óráikat végigülni élményszámba ment, és annak ellenére, hogy mindegyik szigorúan követelt, mi több, az egyik még nem is kedvelt igazán, nagyon élveztem hallgatni őket. Valahol szerintem mindegyik elvetélt színész lehetett, tény, hogy imádtak előadni, és piszok jól csinálták. Az óráik interaktívak voltak, de még a közönség - vagyis a diákok - bevonását is úgy intézték, hogy abból egy kerek showműsor állt össze a végére. Ami a legjellemzőbb ezekre a tanárokra -  és ami szerintem minden szerencsésebb olvasóm számára érthetővé teszi hogy miről beszélek - hogy rengeteg idézhető sztori, vicces történet marad fenn utánuk, amiken az osztálytalálkozókon mindig jókat lehet nosztalgiázni.

Gombás Gyuri bácsi az első ilyen tanárom volt. Történelmet és földrajzot tanított, és veszett híre volt a diákok között. Gyuri bácsitól ugyanis nem állt távol a testi fenyítés alkalmazása, és egészen kifinomult módszerei voltak. Figyelemfelkeltésként kulccsomót szokott a sutyorgó diákok közé vágni. Ha ez nem használt, akkor jött a koki, vagy a pajesztépés. Az egészen vérnősző barmoknak pedig sosem habozott egy vérbő makarenkói pofont lekeverni.

És sosem lett ebből semmi baja. Ami egyrészt a korszellemnek is köszönhető, a nyolcvanas évek elején, egy kvázi falusi iskolában senki sem csinált ügyet abból, ha egy magával nem bíró gyereket pofonnal térítettek jobb belátásra. Soha egyetlen szülő sem jött be panaszt tenni, és ennek az egyik legfőbb oka az volt, hogy - ismétlem, falusi iskoláról van szó - Gyuri bácsi már magukat a szülőket is tanította, így azok pontosan tudták, hogy a Tanár úr pofonjai csakis olyankor csattantak el, amikor azokat kiérdemelték. Ezt egyébként mi gyerekek is elfogadtuk, sosem sértődtünk meg a nyaklevesek miatt. Persze én könnyen beszélek, mert sosem kaptam.

A Tanár úr valóban igazságos volt, és kifejezetten jóindulatú. Kevesek tudják ezt szigorral párosítani, de neki valahogy sikerült. A szóbeli felelést nagyon fontosnak tartotta, és ha meglátta a diákban a tudás aprócska szikráját, akkor segített. De ha azzal szembesült, hogy valaki semmi erőfeszítést nem hajlandó tenni, azt bizony gyakran megszégyenítette. Buktatni nem buktatott, de az intők azok repültek, ha kellett.

Az óráin viszont nagyon könnyű volt tanulni, mert annyira plasztikusan tudta előadni az anyagot, hogy önkéntelenül is figyeltünk. Én sosem tanultam külön törit, se földrajzot, mert az órán mindent megjegyeztem a legkisebb erőfeszítés nélkül. Az összefüggéseket mindig külön hangsúlyozta, s kellő mértékben színezte az előadást érdekességekkel... és rengeteg viccel. Azt hiszem, ez volt Gyuri bácsi módszerének kulcsa. Nagyon kevés tanár mutat humorérzéket az óráin, de most ahogy visszagondolok, pont azok voltak a legjobbak, akik éltek ezzel az eszközzel. Azért nehéz ügy ez, mert a poénokat bele kell szőni az előadásba, amihez kell egy kis standup véna. Na ez Gyuri bácsinak megvolt, remek humorú ember volt, a kollégái is imádták. Én meg máig úgy kiáltok fel, mint Ő, ha valamit elrontok: Ó én egysejtű!

Idén nyáron halt meg, a temetésen sajnos nem tudtam jelen lenni. De a facebookon megbeszéltük, hogy ültetünk egy fát az emlékére az iskolában, és szerencsére az iskola vezetése teljes mértékben támogatta az ötletet.

gyuribacsi3.jpg

Az ültetés most volt november 17.-én. A csemetét aznap ástam ki a Toponár melletti kiserdőből. Tölgyet akartunk, mert a tölgy dekoratív fa, szívós, és sokáig él, pont mint Gyuri bácsi, aki kilencvenkét évesen halt meg. Amit nem tudtam, az az, hogy az erdőben fejlődő tölgycsemeték karógyökeret növesztenek, ami praktikusan azt jelenti, hogy egész kis csemetének is nagyon mélyre megy a gyökere. Emellett már három hónapja nem esett eső, a talaj olyan kemény volt, mint a  tégla. Nagyon megkínlódtam vele, de végül sikerült kiásni. Ezután elugrottam a Praktikerbe és vettem egy zacskó marhatrágyát is az ültetéshez.

Délután két órakor találkoztunk az iskolában a többiekkel. Ott volt Márti néni, (aki éneket tanított, s aki a Tanár úr felesége volt), az iskolaigazgató, az osztályfőnököm és a magyar tanárom. Kiástuk a gödröt, a fát és az emlékoszlopot végleges helyükre tettük, vízzel alaposan belocsoltuk, majd a trágyával elkevert földet visszalapátoltuk a helyére.

gyuribacsi1.jpg

Az ültetés után beültünk az egykori osztálytermünkbe, és felidéztük a legjobb sztorikat amiket együtt megéltünk Gyuri bácsival. Zárszónak beírom ide a (szerintem) legjobbat.

Gombás tanár úr osztályfőnök is volt, és ilyen minőségében remek osztálykirándulásokat szervezett. Az egyik alkalommal Egerbe vezetett az útjuk, és ebédre az osztály beült egy ottani vendéglőbe. A vendéglő kifejezetten a tömegétkeztetésre hajtott, egy nagy teremben a falak mellett három hosszú asztal volt felállítva, oda ült le az osztály U alakban. A középső asztalnál foglalt helyet Gombás tanár úr és a másik osztályfőnök (A és B osztály együtt ment), meg a kísérő szülők. Igazi szocialista étterem lévén fenn a falon körben ételek képei lógtak, alattuk gondosan kiírva, hogy mi micsoda.

Végeztek a levessel, a másodikra vártak, ami csak nem akart megérkezni. A gyereksereg unta magát, ám egyszercsak az egyik asztal végénél nagy súgás-búgás kezdődött, ami szépen átterjedt a többi gyerekre is. Mindenki Gyuri bácsi felé pislogott, és láthatóan alig tudták visszatartani a röhögést. Ez Gyuri bácsinak is feltűnt, és nem tudta mire vélni a dolgot. A másik tanártól kérdezgette, hogy netán leette magát, vagy a bajuszán van ételmaradék, de semmi ilyesmi nem történt. Na végül nagy mérgesen az asztalra csapott, és odahívta az egyik diákot.

- Maguk miért röhögnek rajtam? - kérdezte vészjóslóan.

- Tanár bácsi, tessék hátranézni kérem! - válaszolta a diák megszeppenve, és a felmutatott a falra.

Gyuri bácsi hátrafordult, és akkorát nevetett, hogy beleremegett a terem. Ahol ült, a feje felett is lógott egy étel képe a falon, és ott volt a képaláírás: Gombás Vaddisznó

 8-cms-page.jpg

 

Szólj hozzá!
2018. október 23. 19:09 - Gazz

Fa tartósítása otthon

Ezen a blogon volt már fizika, biológia, társadalomtudomány stb., de vegyészkedni még nem vegyészkedtünk. Most ennek is eljött az ideje.

A történet ott kezdődik, hogy a barkácsboltban vett műanyag komposztálószekrényem a téli hidegektől és az UV sugárzástól annyira meggyengült, hogy megrepedt az eleje, a záróajtót nem lehetett visszarakni rá. Ezért elhatároztam, hogy építek helyette egy másik komposztálót, méghozzá úgy, hogy acélvázra akác kerítésléceket csavarozok fel. Az acélvázat összehegesztettem - a műanyag komposztáló méreteit követve - és lefestettem három rétegben. Az akác kerítésléceket is beszereztem. Meg kell mondjam, nem volt olcsó mulatság, ha mindent összeadok, két és félszer került többe, mint az eredeti műanyag darab.

Kezdettől fogva azon aggódtam, hogy a rothadó komposzt milyen hatással lesz az akáclécekre. Eleve az akácot azért választottam, mert ez a legellenállóbb fa, amihez csak hozzá lehet itthon jutni. A faanyaga át van itatva robinidinnel, ami meglehetősen mérgező a gombák és a rovarok számára, és nem bomlik le egyhamar. Éppen ezért, az akácot nem kell megégetni földbeásás előtt, mert a robinidin magas hőmérsékleten elbomlik.

Namost én azért úgy gondoltam, hogy a rothadásos környezet miatt nem árt még egy kis plusz védelem is, és erre a legkézenfekvőbb megoldásnak a réz mutatkozott. Valahogy meg kellett oldanom, hogy a réz bejusson az akác faanyagba. Méghozzá úgy, hogy aztán ki meg ne nagyon jusson. Ez magyarra lefordítva azt jelenti, hogy a vízoldtható rézvegyülettel történő beáztatást el kell felejtsem, mert az eső, meg a komposzt nedvessége ellenem dolgozna. Nekem olajban oldható rézvegyület kell, - kémiai nyelven kifejezve apoláris oldószerben oldódó - az meg nem nagyon van a gazdaboltban.

Egy kicsit nézzük meg jobban, mi is ez az apoláris - poláris dolog. A kémiában az atomokhoz elektronvonzó képesség társul, ami különböző elemeknél különböző mértékű. Éppen ezért ha különböző elemek vegyületet alkotnak, akkor az elektront jobban vonzó elem atomja elhúzza az elektronokat a kisebb vonzású elemtől, amiígy elektronhiányos lesz, ezért az atommag pozitív töltése kevésbé lesz leárnyékolva, ergó pozitív pólus alakul ki körülötte. Nyilvánvaló, hogy az a rész, ahova meg az elektronok át lettek húzva, az negatív többlettöltésű. Ez azt eredményezi, hogy a molekula dipólusossá válik, másnéven poláris szerkezetűvé, mert pólusok alakulnak ki rajta.

Az ilyen molekulák nagyon szívesen keverednek más hasonszőrű molekulákkal, mert a különböző molekulák negatív és pozitív pólusai vonzzák egymást. Jó példa erre az alkohol és a víz. 

Aztán vannak olyan molekulák, amelyeken nincsenek ilyen pólusok. Ilyenek a szénhidrogének például. Ezeket úgy kell elképzelni, mint a szőlőt. A közepükön végighúzódó összekapcsolódott szénatomok adják a szőlő szárát,csutkáját, körülötte pedig a szénatomokhoz kapcsolódó hidrogénatomok a szőlőszemek. Kívülről ugyebár csak a szőlőszemek láthatóak, eltakarják a csutkát, hasonlóképp a molekulát bármerről is nézzük, csak hidrogént látunk, nincs pólus. Ezek az anyagok is a hasonlókkal szeretnek vegyülni, például a zsír a gázolajjal.

Na ilyenné szeretném a rezemet alakítani. Ennek legegyszerűbb módja, ha a rézhez egy hosszú szénhidrogénszerű láncot kapcsol valahogy az ember, ami aztán majd be tud illeszkedni az oldószer molekulái közé, amelyek így az apoláros részhez való dörgölőzés kedvéért befogadják a hozzákapcsolt rézatomot is.

Van egy hétköznapi anyag, ami ezen az elven működik, ez a szappan. Ebben egy nátrium atomhoz kapcsolódik a hosszú szénlánc. Ha ezt le tudnám cserélni rézre, nyert ügyem van.

Szerencsére ez egyáltalán nem bonyolult. Először is szükség van hozzá vízben oldódó rézvegyületre. Ezt egy gazdaboltban vettem a nyugatinál, 2400 Ft-ért, a neve réz-szulfát, régies nevén rézgálic.

rezgalic0.jpg

Ebből három púpos evőkanálnyit feloldottam fél liter vízben. Kicsit melegítettem, hogy gyorsabban oldódjon. A karbonát tartalmú csapvíz miatt homályos lett az oldat, ami rézkarbonát csapadék kiválásra utal, ezen egy kupaknyi háztartási sósav hozzáadásával segítettem.

rezgalic1.jpg

Ezután előbányásztam a padlásról egy nagyanyám örökségéből való, réges-régi, csonttá száradt levendulaszappant, és egy liter forrásban levő vízben feloldottam.

szappanoldat2.jpg

Mikor a szappan feloldódott, szépen kis adagokban hozzáöntöttem a réz-szulfát oldathoz, amiből azonnal levált a világoskék színű réz-szappan csapadék, némi réz-hidroxid társaságában.

csapadek1.jpg

A szappanban eredetileg levő nátrium pedig az oldatban maradt a szulfátion társaságában. A réz-szappan csapadékot leszűrtem, az elválasztott ártalmatlan folyadékot a vécébe öntöttem.

szures1.jpg

A leszűrt anyagot beleraktam egy nagy mosószeres üvegbe, és vízzel felöntöttem, összeráztam, majd újra leszűrtem ezúttal egy ruhaszöveten keresztül, hogy a szennyeződésektől megszabadítsam.

dekant.jpg

 

szures2.jpg

Az így összegyűlt bizarr színű trutyit pedig újságpapírra öntve kiraktam száradni.

szarit1.jpg

Két nap alatt meg is száradt, következhetett a teszt, hogy ez az anyag vajon oldódik-e lenolajkencében.

szarit2.jpg

Egy fazékba beleöntöttem kétharmad liter lenolajkencét, és elkezdtem melegíteni.

lenolaj.jpg Amikor már jó forró volt, belekevertem három kanál réz-szappan port. A lenolaj zöldesbarna színűvé vált, ettől eltekintve homogén maradt, szilárd anyagdarabkák nem úszkáltak benne.

kence1.jpg

A kísérlet sikerült, létrehoztam egy rezes, apoláris impregnálószert.

Azon melegében le is kentem vele a komposztálót, amit beállítottam a régi helyére. Nehéz mint a dög, mert van benne anyag bőven, de úgy van megépítve, mint egy tank. Ez már kiszolgál engem.

komposztalo2.jpg

A boltokban kapható fa impregnáló szerek vízbázisúak. Rövid távon ezek is megfelelnek, de aki dolgozott már az ilyenekkel lekezelt bolti ágyásszegélyekkel, az tudja, hogy hosszú távon nem jelentenek megoldást, mert az impregnálószer szép lassan kioldódik a fából. Ezért szeretném megosztani a nagyérdeművel a réz-szappanos módszert, ami egyébiránt nem saját találmány, az Index "Kémia, Vegyészet" fórumán olvastam a receptet. Úgyhogy moonshadow úrnak mehet a lájk. :-)

10 komment
2018. október 05. 13:36 - Gazz

Rakéták helyett

Az a helyzet, hogy nem szeretem a hosszú lére eresztett bevezetőket, de amiről most írni fogok, azt mégis valahogy kontextusba kell helyeznem. Mindenesetre igyekszem rövidre fogni.

Ciolkovszkij óta tudható, hogy igen sok energiába kerül az, hogy az ember el tudja hagyni ezt a sártekét. Az meg még sokkal többe, hogy akár a Marsra, de még akár csak a Holdra is eljussunk. Mindez a rakétameghajtás elvéből következik, melynél jobbat egyenlőre nem tudunk a vákumban való mozgásra. Illetve, izé...de erről majd később. A tintahal is rakétahajtással közlekedik, de ehhez megvan az az előnye, hogy maga a hajtóanyag, a reaktív tömeg ott van körülötte, víz formájában. Ilyet a világűr vákumában hiába keresünk, így hát egy lehetőségünk marad, magunkkal kell vinni. Ez viszont azt is jelenteni, hogy miközben a rakétánkat gyorsítjuk, magát a maradék üzemanyagot is gyorsítanunk kell, és ha egy kicsit utána számolunk, kiderül, hogy az üzemanyag nagy része arra megy el, hogy magát az üzemanyag még nem felhasznált részét gyorsítsa. Ezért van az, hogy olyan kicsi a hasznos rész a rakéták csúcsán, és olyan nagy a rakéta.

Adódik a kérdés, hogy nem lehetne esetleg valami más módszert találni az űrhajó gyorsítására? Energiát nukleáris reaktorokkal viszonylag könnyen elő tudunk állítani óriási mértékben is, úgy, hogy ez egyúttal igen kompakt méretekben megoldható. Már csak az kellene, hogy ezt az energiát valahogy az űrhajó mozgási energiájává konvertáljuk anélkül, hogy valamiféle hajtóanyagot lövellnénk belőle hátrafelé. Ez azonban sajnos ellent mondana Newton I. törvényének.

A kétezres évek elején Robert J. Shawyer előállt az EMDrive-al, illetve Guido Fetta a Cannae Drive-al, amelyek olyan speciálisan kialakított üregrezonátorok, amelyek nettó erőhatást mutattak a betáplált elektromos energia ellenében. Magyarán valamilyen úton, módon sikerült megsérteniük Newton első törvényét, s anélkül értek el gyorsulást, hogy bármi érzékelhető kiáramlott volna belőlük. Ezekkel egy korábbi bejegyzésemben én is foglalkoztam.

 Ezen eszközök működésének elméleti háttere még tisztázásra vár, sőt működésükkel kapcsolatban egyre több a kétely. Erős a gyanú, hogy a kimutatott erőhatás valójában a föld mágneses terével történő kölcsönhatás terméke. Így, vagy úgy, ezen eszközök működőképessége a sikeres reprodukciók ellenére még nem bizonyított.

Szerencsére több vasat is tart a tűzben a tudomány, ha a rakétatechnika meghaladásáról van szó. Egy ilyen új technológia ismertetése a mai bejegyzés célja. Ennek fizikai háttere sokkal egyszerűbb, mint az EMDrive-é, és működőképes példány is létezik belőle, egyenlőre sajnos igen kicsi teljesítménnyel.

macheffect-min-730x430.png

Az elméletet, ami alapján az eszköz működik, James F. Woodward dolgozta ki 1990-ben. Az eszköz neve Mach Effect Thruster, és a hosszas elméleti fejtegetés helyett inkább csak annyit mondanék, hogy a működése azon alapul, hogy az elektromos illetve a mágneses térnek energiája van, ami viszont magával vonja azt, hogy tömege is. Ez a híres E=mc2 képlet alapján számolható, és a képletből sejthető, hogy igen kis értékekről beszélünk. A Paksi atomerőmű teljes kapacitással is mindössze 25 gramm tömeget tudna produkálni, ha a teljesítményét kondenzátorok töltésére fordítanánk. Ez azonban senkit se bizonytalanítson el, gyorsításkor nem a tömegen van a hangsúly, hanem az impulzuson, pontosabban annak változásán, márpedig annak része a sebesség is.

A hajtómű működése szerencsére laikusok számára is könnyen érthető. Alapvetően arról van szó, hogy egy előre-hátra rezgő platformon megfelelő időzítéssel elektromos teret alakítunk ki a platformra szerelt kondenzátor lemezei között (lehetne mágneses is, csak azt bonyolultabb a nehéz elektromágnesek miatt rezgetni), és ebbe a megfelelő pillanatban megjelenő tömegbe mintegy belekapaszkodva jut előre az egész szerkezet. Mint említettem, a platform előre-hátra rezeg, és most jön a lényeg, a kondenzátorban csak akkor alakítunk ki elektromos teret, amikor a rezgés éppen hátrafelé tartó fázisban van. Ilyenkor tehát a kondenzátorok tömege megnő az elektromos tér tömegével, a rezgést biztosító rugó ilyenkor nagyobb tömeget húzna vissza, és a hatás- ellenhatás törvénye értelmében ez a nagyobb tömeg viszont húzza előre a rugót, és vele az egész szerkezetet.

Amikor a rugó előre tartó fázisban van, az elektromos teret kikapcsoljuk, a kondenzátor tömege lecsökken, nincs extra húzóerő, tehát hátrafelé nem tolja extra erőhatás a szerkezetet. A két fázis eltérő erőviszonyainak átlaga egy pozitív előre mutató erőhatást eredményez, ami az egész szerkezetet folyamatosan gyorsítja. Ez a gyorsító erő két dologtól függ, a keltett elektromos tér tömegétől (ami nagyon kicsi), illetve a rezgés sebességétől. Értelemszerűen ez utóbbit igyekeznek minél nagyobbra venni, hogy kompenzálják az elektromos tér kicsi tömegét. Ehhez piezoelektromos rezgetést alkalmaznak, aminek persze megvannak a maga korlátai, de a szóba jöhető megoldások közül ez biztosítja a legnagyobb sebességet. Namost a nagyobb sebességnek még egy fontos következménye van. Ha a sebességgel sikerül olyan tartományba felmenni, ahol a speciális relativitás elméletből levezethető tömegnövekedés már érezhető hatású, ott az elektromos tér tömege megnő, és ez rásegít az eredő gyorsító erőre. Woodward erre a hatásra alapozta az elméletét.

Mivel abban a szerencsés helyzetben volt, hogy egyetemi kutatóként kapott pénzt a kutatásaira, meg is építette a szerkezetét. A választott rezgető frekvencia 40kHz-es volt, a kondenzátor pedig maga a piezo kristály, ami a rezgetést végezte. Aki már szedett szét kvarcórát, az találhatott benne egy aranyszínű korongot. Ezt hívják piezo zümmernek, ami nem más, mint egy piezoelektromos kristály, aminek a két oldalára vékony fémlemezt ragasztottak. Ha a fémlemezek között potenciálkülönbség lép fel, a kristály összehúzódik, vagy kitágul az előjeltől függően. Ha váltakozófeszültséget adunk rá, a kristály rezegni kezd. Ugyanakkor ez e felépítés egyben megegyezik a klasszikus kondenzátorokéval is, miszerint két fémlemez között szigetelőanyag, jellemzően dielektrikum van.

Woodwardék ezért két legyet ütöttek egy csapásra, a kondenzátorokat és a rezgetést is ugyanazzal az alkatrésszel biztosították. A kondenzátorok megfelelő fázisú és frekvenvciájú töltéséről félvezetős elektronika gondoskodott. 40kHz-es frekvencián üzemeltetve a készüléket milliNewton nagyságrendű tolóerőt tapasztaltak 1 kWatt teljesítmény melett.

Ezután a kísérlet reprodukálására vállalkozó Drezdai kutatólaborba küldték a készüléket, ahol megismételték a kísérletet, és nem találtak kimutatható mértékű effektust. Woodward vitatta az eredményeket, és módszertani hiányosságokkal vádolta a kísérletet végző Drezdai labort. Mint kiderült, teljesen igaza volt, a kutatók nemcsak hogy az előírásokat nem tartották be, de még magát a készüléket is tönkretették.

Jelenleg ott tart az ügy, hogy Woodward egy új készüléket és egy részletes leírást küld Drezdába egy munkatárs kíséretében, aki segít a kísérlet lebonyolításában. Ha megerősítik, hogy az effekt létezik, az igen komoly távlatokat nyit meg a rakétahajtás leváltása tekintetében.

Mindazonáltal még igen komoly akadályok vannak az eszköz továbbfejlesztése előtt. A hatékonyság és a hajtóerő növelése az elsődleges cél, és sajnos úgy néz ki, hogy a jelenleg alkalmazott piezoelektromos technológia jelenti ennek a legkomolyabb korlátját. Anyagszerkezeti okok miatt egy bizonyos frekvencia fölé ezekkel nem lehet menni, márpedig pont a működési frekvencia az, amely a tolóerő növekedését lehetővé teszi. Ne feledjük, minél nagyobb a sebesség a rezgés során, annál nagyobb a relativisztikus tömegnövekedés, így a tolóerő is.

 Ezért Woodwardék kidolgoztak egy másik módszert, amely tisztán elektromágneses módon operál, sajnos ennél viszont nem tapasztaltak mérhető hatást. Mindazonáltal lehetséges, hogy ennek a továbbfejlesztése elvezet az EMDrive-hoz. Ami elég megnyugató fejlemény lenne, mivel az EMDrive elméleti alapjai egyenlőre nem tisztázottak, de az eszköz továbbfejlesztése csak pénzkérdés, míg a Woodward féle Mach Effect Thruster elméleti alapjai szilárdak, azonban a továbbfejlesztésnek technológiai korlátjai vannak.

Könnyen előfordulhat, hogy úgy a Woodward féle szerkezet, mint az EMDrive csak egy vakvágány, mégis igen jó érzés figyelni azt a pezsgést, ami ebben az évezredben a tudományos életben beindult a világűrt meghódítani képes eszközök kifejlesztése terén. A világon tucatnyi cég foglakozik többnyire teljesen különböző alapokon a fúziós energiatermelés megvalósításán, és ezek a kutatások a következő évtizedben látszódnak beérni. Energiaforrásunk tehát valószínűleg lesz az űrutazáshoz, és ha valamelyik nem hagyományos meghajtási mód végül is sikeres lesz, akkor tényleg ott vagyunk a Star Trek korában.

Lesz nem sokára egy posztom, ami az Alcubierre drive-ról fog szólni, és jól tippel az, aki szerint ez a meghajtási mód sem a rakétaelven működik. :-)

 zzdeh.jpg

 

7 komment
2018. szeptember 14. 12:56 - Gazz

Oroszország már megint elvesztette a hadászati versenyt

A most szeptemberi orosz giga hadgyakorlat előtt három olyan hír látott napvilágot, amely helyreteszi a dolgokat Oroszország haderejével kapcsolatban. Ezek annak bizonyítékai, hogy az állandó központosítási lázban élő, mindent felügyelni kívánó ország ezúttal sem tudta átlépni a saját árnyékát, és szép csendben elvesztette a hadászati versenyt. Propagandában persze továbbra is rendkívül erősek, de régóta köztudott tény, hogy  kettővel kell osztani azt, amit ők mondanak.

A hangulat nemcsak a nyolcvanas évek végéhez hasonlít, amikor a Szovjetúnió konkrétan belerokkant a hadászati versengésbe, de megidézi a németek második világháború vége felé eluralkodott csodavárását is. Erről maga Putyin gondoskodott, aki lenyűgöző új fegyverek kifejlesztéséről számolt be, és ez a nyugati közvéleményt is alaposan felbolygatta. Ma már elég egyértelműnek tűnik, hogy a bejelentések - orosz szokás szerint -alaposan eltúlozták a valóságot. Mivel Putyin választások előtt volt, érthető a időzítés, és a füllentések úgyszintén, de a mai ismereteink alapján már az is valószínűsíthető, hogy volt itt némi szándék a megsavanyodott bor felcukrozására is.

Az hogy a propaganda és a valóság mennyire elválik, már abból is kiderült, hogy a 2015-os dísszemlén felvonuló, akkor éppen a minden tankok legjobbikaként bejelentett Armata páncélosok azóta sem lettek rendszeresítve műszaki okok miatt. Nyugati körökben somolyogva nyugtázták, hogy a papírforma ezúttal is bejött. A legújabb hírek szerint az orosz páncélozott erők megújítása a következő évtizedre csúszik át.

Hasonló, de gyászosabb véget ért az új orosz ötödik generációs harci repülőgép program. A PAK FA fedőnéven futó gép fejlesztése az ezredforduló után kezdődött, jórészt a Szerbiában lelőtt lopakodó maradványainak elemzésével ( a kínaiak vitték el a roncsokat egyébként,, de az oroszok is kaptak belőle), láthatóan erősen építve a Szu-27 konstrukciós megoldásaira. 2009-re három tesztpéldány készült el, és hát fel is pörgött a propaganda, hogy a Mig-29 és a Szu-27 leváltására készült repülő megeszi reggelire az amerikai vetélytársait. A gép aerodinamikai tulajdonságai kétségkívül impozánsak voltak, de ez igaz volt az elődjeire is. Ebben az orosz gépek vitán felül a legjobbak, ezt nem nagyon vitatják sehol sem. A probléma a lopakodással van. Az orosz gépnek meglehetősen nagy a radarkeresztmetszete, igazából vitatható, hogy lopakodónak lehet-e egyáltalán tekinteni. Ami a kínaiaknak sikerült, az oroszoknak nem. Nem tudták reprodukálni az amerikai technológiát azonos minőségben. Ez aztán oda vezetett, hogy egy hónapja be is jelentették, hogy a program törölve lett.

A lopakodó repülőgépek kifejlesztése nem filléres mulatság. Még az amerikai költségvetés is megérezte az 5. generációs vadászgép programot, most ez alapján képzeljük el, hogy a nagyjából az olasz GDP szintjén álló Oroszországnak mennyi esélye volt finanszírozni egy hasonló erőfeszítést. A papírforma bejött, választhattak, hogy vagy nyugdíjakat fizetnek, vagy lopakodót fejlesztenek, még akár újabb tíz éven keresztül. Szép csendben az első mellett döntöttek.

Ha van még iparág, amiben az oroszok vitán felül vezető pozícióban vannak, az az űripar. A kezdeti tragédiák után az oroszok csinálták meg az első igazán biztonságos rakéta típust. A rakétamotorok tekintetében még az amerikai cégek is sokszor orosz termékeket használtak/használnak, nyilvánvalóan közben azért jól át is vizsgálták ezeket, a technológiát lenyúlták, hozzárakták a sajátjukhoz. A nem igazán sikeres, és rettenetes biztonsági statisztikát felmutatni tudó amerikai űrrepülőgép program után mindmáig az orosz Proton rakéták jelentik az egyetlen megbízható módszert az űrállomás legénységének cseréjére.

Az iparág kommercializálása - vagyis magáncégek beengedése, mi több, pénzügyi és technológiai támogatása azonban alapjaiban forgatta fel a piacot. Magától értetődően ezek a cégek, miután eljutottak odáig, hogy elsajátították a technológia alapjait és elérték a világűrt, elindultak a költséghatékonyság útján, ami a korábbi, NASA és katonai misszióknál nem volt igazán szempont. Így merült fel a többször újrahasználható rakétafokozatok ötlete, amit Elon Musk cégének, a SpaceX-nek sikerült elsőként megvalósítania. Ez olyan mértékben csökkenti a fellövések költségeit, hogy a piacon game changernek számít. Azóta mindenki őket utánozza, még a kínai állami rakétagyár is. Ez utóbbiak szintén értek el sikereket ezen a téren. Egyvalaki viszont nem. Nyilván az olvasók is kitalálják, hogy kikre gondolok, igen, az oroszok. Most nyáron jelezték, hogy kiszállnak a kereskedelmi célú űrhajózásból, mert nem bírják az árversenyt a kínaiakkal és az amerikai magáncégekkel, így a Proton M rakéták fejlesztését befejezik.

Készül náluk egy új rakétatípus, az Angara, ami kétlépcsős lesz, és a fejlesztés iránya a környezetbarát hajtóanyagok használatára összpontosul, de ez sem újrafelhasználható lesz. Lehetne azt mondani, hogy rendben, de ennek mi köze a hadászati versenyhez, hiszen kereskedelmi célú űrhajózás feladásáról van szó. Annyi köze van, hogy az oroszoknál a kereskedelmi űrprogram bevételei a hadi program finanszírozását is segítették, tehát annak leállítása kihat a másikra, másrészt az újrafelhasználható rakéták egyértelműen egy sokkal fejlettebb technológiát képviselnek, amelynek a stratégiai előnyei a hadászatban is gyorsan meg fognak mutatkozni. Nagyon nem mindegy, hogy adott idő alatt a hadseregnek csak fel kel töltenie üzemanyaggal egy rakétát, vagy építenie kell egyet. Ráadásul azzal, hogy kiszállnak a versengésből, egy igen jövedelmező üzlettől esnek el, ami nyilván a fejlesztésekre is rányomja a bélyegét. A kör ezzel bezárul, és ismét csak a pénz miatt. Ezúttal is kiderült, hogy fábol nem lehet vaskarikát csinálni, egy olasz GDP-vel rendelkező ország nem tud egyszerre minden területen technológiai éllovas lenni. Hiába a nosztalgia, a birodalmi idők elmúltak, nincs ingyenes rabszolga munkaerő a gulágokon, nincsenek ellopott tudósok a legyőzött államokból, az orosz egyetemek nem vonzóak a kutatók számára. Oroszország hajlamos a vállát vonogatni erre, mondván, hogy saját kiváló tudósaikkal majd megoldják. A helyzet azonban az, hogy a saját kiváló tudósaik is döntő részben az USA-ban dolgoznak.

Lehet fanyalogni, a kommentszekcióban az orosz hírekre szakosodott pétervári trollok nyilván meg is teszik majd, de a jelek egyértelműek. Putyin megpróbálta, de az a válasz, amit ő a régi reflexek alapján adott a gazdaság problémájára, nem hozott tartós sikert.

Mindezt úgy, hogy az olajkorszak még mindig tart. Ha egyszer végetér, az a jelenlegi trendek alapján bedönti Oroszországot.

 

Szólj hozzá!
2018. augusztus 08. 10:54 - Gazz

A kert augusztusban

Egy sorházban lakom, ami egyúttal azt is jelenti, hogy két kertem van, egy a ház előtt, egy pedig a ház mögött. Egészen mások a körülmények a két helyen, az előkert egy meleg, napos hely, míg a hátsókert nagy része árnyékos. Mivel a hátsókertről már többször is írtam, ideje, hogy az előkertről is szóljon egy bejegyzés.

Miután beköltöztünk, sokáig a ház felújításával voltunk elfoglalva, mert komoly szerkezeti problémák derültek ki, amiket sürgősen meg kellett oldani. Ennek folyományaként az első kert, ami értelemszerűen a házunk előtt van, sokáig felvonulási területként funkcionált, tele sittel, téglarakásokkal, gazzal, meg ami ezzel jár.

kupi.jpg

Látható a kiégett fű, és a csenevész kis cseresznyefa csemete. Ez a kis fa eredetileg a hátsó kertben volt, de aztán helyet cserélt egy ide a ház elé ültetett szilvafával. Nem volt egy jó csere ez szegénynek, gyakorlatilag folyamatosan a kipusztulás szélén egyensúlyozott az átültetés után három évig. Ekkor aztán befejeződött az építkezés, és füvesítettem mind az előkertet, mind a járda melletti részt. Ez magával vonta a rendszeres locsolást is, amitől aztán a kis fa annyira erőre kapott, hogy  két év alatt megháromszorozta a méretét. Ha hosszabb ideig nem locsolom, akkor sajnos még mindig lekókadnak a levelei, ami azt jelenti, hogy a gyökerei még mindig nem érték el a talajvízszintet. Ami három és fél méteren van, tehát nem elérhetetlen mélység. Elvileg minél magasabb a fa, annál mélyebbre hatolnak a gyökerei, szóval a magam részéről bizakodó vagyok. Az átültetéskor sajnos több hibát is elkövettem. A talaj itt homokos, némi sittel keverve, a kapott esővizet nem tárolja, hanem egyenesen vezeti le a mélybe. Ezért a sekélyen gyökerező fák nem bírnak itt megmaradni. Namost, ha elég nagy ültetőgödröt ástam volna, és abba rendes virágföldet, tőzeget meg ilyesmit teszek, akkor azzal azért sokat segítettem volna a vízmegtartásban. Ezzel szemben csak akkorát ástam, hogy a gyökerei kényelmesen beleférjenek, és a gödör aljára az épp akkor letermett paradicsom zöld szárát vagdaltam bele, hogy abból majd úgyis komposzt lesz a föld alatt. Újabb hiba! A paradicsomszár zölden kifejezetten ártalmas, tele van olyan le nem bomlott vegyületekkel, amelyek pont hogy akadályozzák a növény fejlődését. A föld alatt tényleg lebomlik, de eközben egyrészt hőt termel, másrészt oxigén hiányában rohad, ami egy sereg mérgező vegyület keletkezéséhez vezet. Nem csoda, hogy a kis fa ezek után folyton meg akart halni, a gyökerei természetesen nem tudtak belenőni a rohadó paradicsomszárakba.

Hogy segítsek neki, ferdén lyukat fúrtam  a gyökerei alá, és egy pvc csövet fixen bevezettem oda, aminek segítségével közvetlenül a gyökereit locsoltam, ami sokkal hatékonyabb módszer, mintha felülről szivárogna le a víz. Ez volt az a mozzanat, ami aztán igazán segített a fán, mivel így tápoldatot is tudtam a gyökerekhez juttatni. Ettől a fa szinte megtáltosodott.

Egy baj van még vele, nagyon keveset terem. Ez elsősorban azért van, mert a közelben sehol sincs másik cseresznyefa, ami megporozná. Idén tavasszal sikerült ráoltanom egy eltérő fajtát az egyik ágára, de tartok tőle, ez a kis hajtás nem lesz elég az átporzáshoz. Ezért most augusztusban szemezni fogok még rá újabb fajtákat, ha valahol be tudok szerezni valami érdekeset.

20180802_191636.jpg

A gépkocsibeálló másik oldalán egy fügefa cseperedik. Tavalyi ültetés, és ahhoz képest, hogy mennyire kicsi hajtás volt, elképesztő ütemben nő, sőt, mint az látható, idén már teremni is fog.

figues.jpg

Ennek az ültetési helynek is megvan a maga története. Itt eredetileg egy akácfa állt, amely kiszáradt. Ezt kivágtam, de a tuskó alja a földben maradt, mert nem akartam vesződni a kiszedésével. Mivel igen alacsonyan vágtam el a törzsét, ezért nem látszik ki a földből, sőt még fű is nő a ráhordott vékony földrétegen. Semmi jele annak, hogy itt valaha egy fa volt. Miután kivágtam, ástam mellette egy kisebb gödröt, amibe tőzeggel kevert földet raktam, és ültettem bele egy neten rendelt gesztenyefát. Tőzeg ide, tőzeg oda, a talaj nem volt elég savanyú neki, egy év alatt kiszáradt. Rendeltem egy másik fajtát, a gödröt teljesen tőzeggel és komposzttal töltöttem meg, és ebbe ültettem. Ecetes vízzel, megmaradt kólával, Fantával locsoltam, hogy savanyú maradjon a talaj. Ez is kiszáradt. 20180802_191546.jpg

Na jó, akkor ezekszerint itt a gesztenye nem képes megélni. Akkor ültessünk fügét! Ekkoriban sokat jártam a Dagályba, ahol van egy fantasztikus fügefa. Vágtam róla egy ágat, és egy befőttes üvegnyi vízbe raktam, de előtte bemártottam gyökereztető hormonba. Szépen le is gyökeresedett, egy év múlva ősszel kiültettem a fentebbi helyre. Télen elfagyott. Na ezután rendeltem Babits fügét a Vateráról, ami elvileg a legtélállóbb fajta az országban, és évente háromszor terem. Ezúttal ravasz voltam,  tavasszal ültettem ki, és tényleg kibírta a rákövetkező telet. Ennél is levezettem egy PVC csövet a gyökerekhez, így közvetlenül tudok vizet juttatni a növényhez, de a füvet körülötte kétnaponta locsolom amúgy is. Az is igaz, hogy a füge jól bírja a szárazságot, de ezt nem szívesen tesztelném. A tápoldatozást láthatóan gyors növekedéssel hálálja meg.

Nézzünk akkor most be a kerítés mögé. Az első ami szembetűnik egy fácska a kert közepén.

20180802_191453.jpg

Fajtáját nézve vegyes. A törzse egy eldobott nektarinmagból nőtt ki, és az egyik ágára sárgabarackot, a másikra mandulát oltottam. Idén már termett is három barackot és tizenkét mandulát.

20180624_161228.jpg A mandularész sokkal erőteljesebb növekedésű, mint a sárgabarack, ezért ennek a tetejére visszaoltottam az eredeti nektarinból, de terveim szerint még szilva és egy másik fajta sárgabarack is kerül majd rá. Kerítés tövében egy jókora fehérribizlibokor van,  ami bőségesen ellát minket májusban a termésével. Mellette egy ramaty állapotú mézbogyó bokrocska található, ami csak pár szemet terem, ronda, semmi haszna sincs, de nincs szívem kidobni. Még fontolgatom, hogy mi legyen vele, nagy jövőt nem jósolok neki.A kerítés mellett végig szőlő van, két tőkén négy fajta. A Floranet.hu-ról rendeltem még 2012-ben Hamburgi muskotályt, Terézt, Palatinát, Nérót, Esztert. A Teréz kivételével egyik sem az lett, amit kértem, így tele lett a kertem ismeretlen szőlőfajtákkal, amelyek közül kettő ízlett, három pedig nem. A három rosszízűból kettő ráadásul elképesztően fogékony volt mindenféle szőlőbetegségre is, ezért hamarosan azon kezdtem gondolkodni, hogy átoltom őket olyan fajtákra, amik jóízűek, és ellenállóak a betegségekre.20180802_191525.jpg

Hamburgi muskotályt mindenképpen szerettem volna, vitán felül ez a legfinomabb csemegeszőlő. Ilyet sikerült vennem a New Garden-ben, ezért ezt nem oltottam, hanem ültettem.

20180802_191437.jpg

Egy internetes fórumról valaki küldött nekem Kosmonaut zöld vesszőt, ami egy kékszőlő, muskotályos ízzel. Hát ez sem az lett, aminek szánták. 2017 februárjában töben levágtam a Terézt, és a kisarjadt új hajtásokba oltottam zöldoltással júniusban a kapott oltóvesszőket. Elmondom hogy csinálom. A sarjhatást visszavágom az első levél felett 2 cm-el. A megmaradt részt behasítom a levélszár elágazásáig, ezt a részt hívjuk nódusnak. A levélszárat letöröm. A behasítás síkja merőleges a levélszárra, tehát nem a levélszár vonalában hasítok, hanem arra merőlegesen. Ha ez kész, a nemes zöld hajtásból levágok egy darabot a levélelágazás alatt5 centivel, és felette 2 centivel. Az alsó végét ékalakúra vágom, majd betolom az alany vágatába. Folpackcsíkkal kötözöm jó szorosra, és az egész darabot beborítom vele, csak ott hagyom szabadon, ahol majd a rügy fog kibújni. Ez majdnem mindig megered.20180619_093556.jpg

A Kosmonaut, mint írtam, nem az lett, amit ígértek, de nem bántam meg, mert egy rózsaszín, nagyszemű, eperízű szőlő lett belőle. Megtartom, bár az igazi fajtáját nem tudom. Ugyanennek a tőnek egy másik hajtásába Palatinát oltottam, ami a hátsókertben nőtt, de árnyékba került, és kezdte feladni, így az utolsó pillanatban átmentettem egy hajtását.

Idén pedig a másik tő egyik felébe Vénusz szőlő került, amiről nagyon jókat mondanak, ezért mindenképp ki szerettem volna próbálni.20180619_093604.jpg

A utcafronti kerítés mellett egy zöldséges sávot alakítottunk ki, ahol a feleségem paradicsomot növeszt. Mindig akkorára megnőnek, hogy ki kell kötözni őket, és erre a kerítés remekül megfelel. Nagyon finom paradicsomok teremnek, egy probléma van, a poloskák. Ezek kb. négy éve jelentek meg, azóta minden nyáron ellepik a kertet. A gyümölcsök levét szívogatják, és amelyiket megszúrják a szájszervükkel, az elkezd rohadni. Így járt a paradicsom, a mogyoró, a mandula - ez utóbbi kettőt még zöld korukban kezdik el szívogatni. A barack hála az égnek korábban érik, mintsem megjelennének, de idén rákaptak a szőlőre is. A fürtök szárát szívogatják, amitől az egész fürt elfonnyad. Amikor megjelennek, akkor permetezni már nem lehet. Jobb híján én lettem a csúcsragadozó, és mosószeres vízzel félig megtöltött befőttesüvegbe kotrom bele őket egy fogkefével, ha meglátom valahol. Sokat nem ér, mert a szomszédból folyton jön az utánpótlás.

Az oroszoknál a Kaukázusban a mogyoróültetvényeket tették tönkre ezek az undorító bogarak. Persze ők rögtön kitalálták, hogy az amerikaiak direkt fertőzték meg velük a vidéket. Hiába no, a régi komcsi reflexeken nehéz úrrá lenni. Na szóval ők nem szaroznak, be akarnak telepíteni egy a poloskák származási helyén elterjedt darázsfajtát, ami a poloskákba petézik, és így tartja féken a szaporodásukat. Mit mondjak, tudom, hogy ez veszélyes dolog, de annyira elegem van, hogy örülnék, ha ide is jutna belőle.

Még egy különlegesség van a kertben, a sarokba ültetett articsóka. Pizzafeltétként találkozhat vele az átlagmagyar, esetleg konzervben. Pedig megterem a kertben is, igaz, a termesztése nem tűnik túl gazdaságosnak. Ez a növény a bogáncs rokona, amit Füles a Micimackóból annyira szeret. Kétnyári, a termését a második nyár elején hozza. Az első évben eléri a teljes méretét. Nagyon fontos, hogy ezután télre a tövét be kell földel burkolni, hogy ki ne fagyjon. A második nyár elején megjelennek buzogányalakú virágai, általában először csak egy, majd ha az leérett, akkor jön a többi is. Az első a legnagyobb. Simán meg kell főzni, és a virág közepét ki lehet kanalazni. Nagyon finom, de kiadósnak egyáltalán nem mondanám. Két év kínlódás két kanál ennivalóért nem hiszem hogy megéri, de az is hozzátartozik, hogy igen mutatós növény, a kert díszeként is funkcionál.20180802_191536.jpg

A kertnek van még egy virágokkal teli része is, ez jövőre helyet fog cserélni a veteményessel, mert látható, hogy ha egy növény sokáig ugyanazon a helyen van, akkor  egyre kevésbé lesz egészséges az évek során. Ez feltehetőleg talajúntság, és a növényre specifikus fonalférgek elszaporodása miatt van. Minden évben kap egy jó adag komposztot a föld, mégis tapasztalható a jelenség, szóval ideje a vetésforgó bevezetésének.

No ennyit mára, augusztusban lesz még egy poszt, pár téma mocorog a tudatom mélyén.

 

4 komment
2018. június 11. 00:00 - Gazz

Ítélet helyett

...egy szubjektív beszámolót osztok meg az olvasóimmal a tegnapi 35 éves jubileumi Pokolgép koncertről.

Először is le szeretném szögezni, hogy ez az írás minden valószínűség szerint jópár embert sérteni fog. Nem kívánok finomkodni, ami jó, és ami rossz, azt megírom őszintén. A személyes hangvétel meg ennek a blognak a sajátja, szóval ahogy a szoftverfejlesztők szokták mondani, ez nem hiba, hanem fícsör. :-)

A kapcsolatom a Pokolgéppel a gimnáziumi éveimre nyúlik vissza. Kaposváron, a nyolcvanas években hallottam először róluk. Bár rockernek tartottam magam, és az újhullám miatt azok az évek elég szűkösek voltak számunkra zeneileg, nem voltam Pokolgép rajongó. Én akkoriban Lordos voltam, a Pokolgépet túl keménynek tartottam. Aztán ahogy idősödtem, és változott a zenei ízlésem, a Lordot kezdtem cikinek érezni a szövegeik miatt, a Pokolgépet meg egyre jobban megszerettem. A haveri köröm tele volt műbőrdzsekis, bulik előtt Hubertussal alapozó, szakközepes és szakmunkásképzős srácokkal. Nálunk akkor Kaposváron az volt a felállás, hogy az ipari sulikba járó fiatalság metálos volt, a gimis meg főleg popper. Namost én gimibe jártam de a popperségből nagyon kilógtam, a metálosok közé meg nem tartoztam. (A gimik előnyére kell mondjam, hogy oda legalább jártak lányok.) Ami a metálosokat illeti, tök egyértelmű volt, hogy ők a csövesek utódai. Sokuknak volt zűrös családi háttere, és semmi meglepő nincs abban, hogy Pokolgép rajongók lettek, hiszen a Pokolgép két olyan dalt is letett az asztalra, amelyik ennek a nemzedéknek a himnuszává vált. Ez a két dal a "Mindhalálig Rock'n'Roll", és a bejegyzésem címében hivatkozott "Ítélet helyett". Pontosabb képet egy szociológus sem tudott volna festeni erről a generációról, mint ezek a számok. Mindkettő szövegével nagyon könnyű volt akkoriban azonosulni. Az együttes ezzel be is írta magát a rocktörténelembe, és ugyanolyan remekül megtalálta a maga közönségét, mint pár évvel korábban a Piramis, vagy a Beatrice.

Bár nem voltam nagy koncertre járó akkoriban, de 90-ben mégis eljutottam egy bulijukra a Pecsába. Örök emlék marad, remek formában voltak akkor, és hihetetlen hangulatot csináltak. Számomra a Pokolgép egyik titka az volt, hogy az egész ténykedésüket átszőtte valamiféle fekete humor, Mivel sosem vették magukat száz százalékig komolyan, ezért gond nélkül toltak olyan blőd marhaságokat, mint az  "Az a szép, az a szép, akinek a Pokolgép" vagy az "Éjféli harang", amit minden magára valamit adó rocker kívülről tud, és amin összekacsintva röhögünk egymás között, különösen annál a rendkívül plasztikus sornál, hogy a "sánta kántor menekült". 

Nem csoda hát, hogy felfokozott várakozással tekintettem erre a pénteki koncertre.

Egy kisebb malőr miatt az Ómenről lemaradtunk. Mindössze két nótát sikerült elcsípni, és azok rendben voltak, de így róluk nem sokat írhatok.

20180608_193640.jpg

Az Aréna küzdőtere jó kétharmadáig megtelt, az ülőhelyeken elég kevesen voltak. Hiába no, a metálosok nem ücsörgős emberek. Utoljára egy éve, Tankcsapdán voltam itt, akkor a színpadot középre tették, most viszont a terem egyik végében helyezkedett el. Ami már az Ómennél is elsőre lejött, sokkal jobb volt a hangminőség, mint a Tankcsapdán, mindent tökéletesen lehetett hallani, iszonyat jól szóltak a gitárok, a dob, az ének, a basszus. Ez bizony nemzetközi minőség volt, egy nagy pirospontot kéretik beírni a hangosításra.

Az együttes jelenlegi felállása kezdett, a koncert első felében ők játszottak. Mivel az utolsó koncertélményem a Géppel még a régi legénységgel volt, ezért arra számítottam, hogy ez most valami lightos verzió lesz, hiszen egyedül Kukovecz Gábor maradt meg a régiek közül, és ő akkoriban ritmusgitáros volt inkább.  Namost ehhez képest rögtön az első számnál tudtam, hogy nem lesz hiányérzetem. Egy ereje teljében levő, láthatóan nagy örömmel zenélő, professzionális színvonalon játszó klasszikus metálegyüttest láttam. Kukovecz összerakta a műfaj legjobb hazai zenekarát. Minden klappolt. Három dolgot emelnék ki.

- Tóth Attila énekes a lehető legklasszabb dolog, ami a Pokolgéppel történhetett. Leesett az állam, hogy milyen könnyedén, minden erőlködés nélkül hozta az összes stíluselemet. Ezen a Rob Halford féle vonalon szerintem messze kiemelkedik a magyar, de akár az európai mezőnyből is, mindent tud, amit itt tudni kell. A magas cé úgy hasogat ahogy kell, a sikítások, az oktávváltások, kijött minden, ahogy az annak a rendje. És közben mint frontember is elsőrangú, folyamatos mozgásban volt, remek interakcióban a közönséggel. Mindenkinek ajánlom, menjen el megnézni őt élőben, érdemes. Pedig nem egy fiatalemberről beszélünk, bár harmincasnak néz ki, de igazából negyvenhét éves, tehát korombeli.

- Kukovecznek a kisujjában van minden, amit a metálgitározásról tudni kell. A tapping, az arpeggiók, a triolák, üveghangok, a reszelés, minden. Amit Nagyfi Laci tudott annak idején, azt Kukovecz mind megtanulta. Már nem a fekete Flying V-n játszik, hanem egy Floyd Rose-os Les Paulon. Nehéz lehet, mint az állat, meg is görnyed alatta, de eszetlen jól megszólal. Azért le a kalappal Gabi előtt, három órán keresztül tolta a világ egyik legnehezebb gitárjával 59 évesen... és közben hibátlanul játszott.

- Nagyon jó a másik gitáros srác Z. Kiss Zalán, de ami a még fontosabb, elképesztő feszes összhangban van Kukoveczel. A Judas Priest híres gitárpárosa, KK Downing és Glenn Tipton voltak ennyire egy hullámhosszon, mint ők. Látható élvezettel egészítették ki egymás játékát.

Ami gyenge pont volt, az az, hogy az új számok sajnos nem érik el a klasszikus nóták színvonalát, Se szövegben, se dallamszerkezetben nincs meg az az ív és az a mojó, ami a régebbi dalokat annyira kiemelte a mezőnyből. Szóval a kreativitás - ahogy a régóta létező zenekaroknál törvényszerű - náluk is visszaesett. Játszottak jópár régi dalt is, és ott mutatkozott meg igazán, hogy mennyire jó csapat ez.

Eljött a félidő, és egy szám erejéig Rudán Joe váltotta Tóth Attilát. Megvallom őszintén, nekem a Rudános korszak nem igazán a szívem csücske. Kalapács hangját nagyon szerettem, és ehhez képest Rudáné számomra visszalépés volt. Tóth Attiláéhoz képest is visszalépés, de önmagához képest meg fejlődés. Rudán ezúttal remek formában volt, sokkal meggyőzőbb, mint lemezen, vagy youtube-os koncertfelvételeken. És bizony most simán tudta azokat a sikításokat, amiket korábban csak kierőlködött, és amelyek a Pokolgép esetében kötelező elemek.

Ami viszont nagyon fura volt, Kukovecz a felkonferálása közben megjegyezte, hogy bizony már nem barátok. Ezt ott akkor nem is nagyon tudtam hova tenni, de a későbbiek fényében már tényleg nem volt meglepő. Gabi nem volt jó hangulatban, és ennek megvolt az oka. A magam részéről nem örültem ennek a megjegyzésnek, elvégre ünnepelni jöttünk.

Rudán után jött egy kis átszerelés, aztán  Kukovecz, mint afféle ceremóniamester, bejelentette a következő szakaszt, a régi tagok szereplésével. Ehhez annyit tennék hozzá, hogy igen, tudjuk, ő a zenekarvezető, ő tartja kézben a szálakat, de ez a konferálás a koncert első felében Attilának jobban állt volna, elvégre ő a frontember. És tudná is csinálni, amikor néha ő konferált, azt tök jól nyomta. Annó a régi időkben sem Gabi, hanem Kalapács konferált, és ez adta is magát, így volt jó.

Szóval jött Kukovecz, és szép sorban bemutatta az egyenként feljövő tagokat, először Tarca Lacit, majd Pazdera Gyurit, aztán Nagyfi Lacit, és végül Kalapácsot.

Ez okozta az első döbbenetet. Józsi brutálisan meghízott, a Kalács becenév tökéletes összhangba került az arcával. És egyből demonstrálta is, hogy mi ennek az oka. Egy söröskrigli volt a kezében.

Én nem vagyok sznob, egy söröskorsó az énekes kezében simán belefér egy klubban, ahol családias a hangulat. Az Arénában, többezer ember előtt, egy jubileumi koncerten viszont nem. Ez nem egy hakni az Iszapszentkukaci falunapon, hanem egy stadionkoncert. Profik nem csinálnak ilyet. Sajnos ez a gondolat még többször felmerült bennem a hátralevő másfél óra közben. És azt gyanítom, Kukovecz is azért volt ilyen kötekedő, mert míg ő beletett apait-anyait, és feltehetőleg a szervezés is az ő vállán nyugodott, addig a többiek beleszartak. Tudom milyen érzés ez, amikor még zenéltem, én is átéltem párszor.

Szóval belekezdtek. Ha nem a mai Pokolgép játszik először, hanem csak az emlékeimre hagyatkozom, sajnos akkor is egyből észreveszem, hogy Kalács hangja nyugdíjba ment. Nagyon szomorú ezt leírni, mert ha a koncert előtt kérdezel, akkor azt mondom, hogy az egyik, de lehet hogy a legjobb férfiénekes az országban. Ez a kijelentés sajnos mára a múlté. A magasakat a legtöbbször ki se énekelte, inkább lement egy oktávval, vagy legalább egy terccel. A másodiknak elhangzó "Újra megszületnék" refrénjére ezért aztán szinte rá se ismertem, mert egyszerűen nem úgy énekelte, ahogy az eredetileg szólt, hanem megúszósan, letekerve. És ami még rosszabb, a szóló után rosszul lépett be. Össze is néztünk a haverral, nem részeg véletlenül egy kicsit az énekes? Ez aztán Kukovecznél is kivágta a biztosítékot, és egy elég kemény beszólást engedett meg Kalapács irányába. Felizzott a levegő a színpadon, szó szót követett, de végül realizálták, hogy ennyi ember előtt nem szabad veszekedni, és valahogy kijöttek a szituációból. Eközben a többiek némán álltak. Ami sajnos az egész koncertre jellemző volt. Nem láttam azt a lelkesedést, ami az első legénységből áradt, Nagyfi teljesen elszigetelve álldogált a baloldalon, Pazdera középen Kalapáccsal, jobboldalon meg Kukovecz. Egy összenézés nem volt, egy egymásra mosolygás sem, valahogy az jött le a színpadról, hogy azon izgul mindegyik, hogy valahogy megússzák botrány nélkül ezt az egészet. Semmi öröm sem volt a játékukban. Nagyfi annak idején sokat szólózott, most csak tologatta a kvinteket magába mélyedve, és néha sajnos még azokat se találta el. Ugyanaz az Explorer volt a kezében, mint régen, és kivarratta a karjait is, de nagyon nem nézett ki jól, nem volt formában. Láthatóan nem élvezte az egészet.  Kész szerencse, hogy Kukovecz tudott minden szólót, tartok tőle, ez most Nagyfinak nem jött volna össze. Szerintem a kevesebb sértettség, és több közös próba segített volna. Elvégre ezek az ő számai is.

A ritmusszekció szerencsére jól teljesített, Pazdera nagyon megöregedett, és meg is kopaszodott, de ugyanazzal a precizitással játszott, mint régen, a játékán nem fogott az idő. Tarca Laci előtt meg megemelem a kalapomat. Hibátlan dobolást produkált úgy, hogy nem zenél már hosszú évek óta. A bulit ők ketten és Kukovecz tartották életben, miközben Nagyfi alibizett, Kalapács pedig küzdött a hangokkal, mint disznó a jégen, és sajnos folyamatosan vesztésre állt. A sikolyokból rikácsolás lett, a magasak nem mentek, néha csak motyogott valamit, alig mozgott, ezen az estén ő nyújtotta a leggyengébb énekesi teljesítményt. Teljesen a megúszásra játszott, folyamatosan a közönséget énekeltette, illetve Rudánt konkrétan meg is kérte, hogy egy számmal többre maradjon, ahol aztán Joe ki is segítette rendesen, mert neki szerencsére nagyon rendben volt a hangja. Sok volt a szövegelés is, és ez elég dühítő volt annak fényében, hogy 11 előtt be kellett fejezniük. Ezt Kukovecz többször is elmondta, mivel az Aréna bérleti díja időtúllépés esetén horribilis percdíjakat jelent.

A mélypontot mégsem az egymást látványosan utáló régi tagok szereplése jelentette. Ez akkor jött el, amikor Nagy Feró jelent meg a színpadon.

Értem én, hogy ő az ügyeletes jófej már lassan negyven éve, és hogy sokat segített a Gépnek. De amikor nekiállt nosztalgiázni hosszú perceken keresztül, azzal rendesen kiakasztott. Teljesen olyan volt, mint amikor a nagyapó mesél az unokáinak. Egy újságcikkben szívesen elolvasom a sztorikat, de ide most zenét hallgatni jöttünk, nem esti mesét. Bár igazság szerint még mindig jobb volt amikor sztorizgatott, mint amikor énekelt. Basszus, komolyan mondom, mintha Uhrin Benedeket hallgattuk volna. Ferónak már totál semmi hangja sincs, illetve valami vénemberes nyekergés jön csak ki belőle, és az is hamis, mint az állat. Iszonyat kínos volt hallgatni, ráadásul pont az egyik kedvenc számomat, a bejegyzésem címadóját, az Ítélet helyett-et tette tönkre ezzel a brekegéssel. Alig vártam, hogy végre elhúzzon, szerencsére sietett Erdélybe, úgyhogy nem sokáig borzolta az idegeimet. Nem öröm ezt kimondani, de megteszem. A király meztelen, Ferót, mint énekest, mostmár nagyon el kéne felejteni. 

Vendégként Paksi Endre is részt vett a koncerten. Endrét könnyű szeretni, csak nem szabad komolyan venni, pont elég, hogy ő mennyire komolyan veszi magát.. Énekesként szerencsére ismeri a korlátait. Van neki egy saját stílusa, ami persze messze nem támaszt akkora követelményeket, mint az énekesi poszt a Pokolgépben, viszont ezen belül magabiztosan mozog. Becsülettel elénekelt két nótát, és bár finoman szólva nem pörögte túl a dolgot, de ezzel a testsúllyal ez érthető. Nem mai gyerek már ő sem. Én meg örülök, hogy ilyen jóban van a zenekarral. Annak idején az Ossián és a Pokolgép vetélytársak voltak, ment az üzengetés meg minden, de jó látni, hogy ez a két zenekar, amely megalapozta a magyar heavy metált, mára ilyen jó viszonyba került egymással.

A koncertet természetesen a Mindhalálig Rock'n'roll-al zárták. Előtte Kukovecz bemutatott mindenkit, sajnos elég kínos volt, hogy az egyik zenésztársának nem jutott eszébe a neve. És Tóth Attilát ki is hagyta, pedig ha valaki, akkor pont Attila volt az, aki nagyon rászolgált a megbecsülésre a teljesítménye alapján.

A régi tagok nyilatkozata alapján ez volt az utolsó alkalom, hogy együtt lépnek a színpadra. Látva a feszültséget ami közöttük van, ezen nincs mit csodálkozni. Ez a produkció olyan volt, mint a keserű méz, számos felemelő pillanatot élhettünk át, de látni Kalapács és Nagyfi leépülését, és azt, hogy a régi tagok mennyire látványosan utálják egymást, egyértelművé teszi, ez a jó döntés. Kétségbeesni nem kell, az új felállás nagyon jó, szóval aki szeretné a dalokat klassz minőségben élőben meghallgatni, az decemberben a Barba Negrában megteheti. Valószínűleg jobb hangulatban fog koncert után hazamenni, mint én most.

13 komment
2018. május 29. 15:48 - Gazz

Jó lesz így Főnök?

Az Arany János utcában dolgozom Budapesten. Van itt egy saroktelek, amin régebben egy klasszicista típusú ház állt, de aztán valakinek az útjában volt, vagy hát inkább kellett a pénz, úgyhogy lebontották. A helyén most egy parkoló üzemel szokás szerint.

20180522_131354_1.jpg

Ez ugye a Belváros, szóval nagy gondot fordítottak a járdák és utcák többszöri feltúrására, mióta itt dolgozom, 12 év alatt háromszor estek neki totálban a burkolatnak.

Namost viszont az üres telket keleti oldalról határoló Sas utcában a járda díszburkolatot kapott a felújítások végén, és ennek örülünk.

Két hónapja történt, hogy a telekre valamilyen közművet kellett bevezetni a Sas utca felől. Minő szerencse, a járda burkolata felszedhető lapokból áll. Fel is szedték két csíkban, az árkot kiásták, a kábelt vagy mit lefektették, a gödröket visszatemették. Már csak a díszburkolatot kellett volna visszarakni.

Ami azonban már nem volt meg. A nagytudású kivitelezőnek eszébe se jutott, hogy azt talán félre kéne rakni, és megőrízni.

Úgyhogy nagytudásúék kitaláltak egy alternatív megoldást. Kiöntötték az egészet betonnal.

20180518_123429_1.jpg

Igényes nem?

És még azt is sikerült biztosítani, hogy ha netán az önkormányzat tudná pótolni a járólapokat, akkor se lehessen őket betenni a helyükre, mert ugye a betont szintbe hozták a többi lappal.

Bravó!

Képzelem a munkájával elégedett munkást, ahogy a főnökének mutogatta, milyen szépen elsimogatta a betont.

 

1 komment
2018. május 08. 20:03 - Gazz

A Vörös Ferenc emlékfutam

Mivel édesanyám Kaposváron él, viszonylag gyakran utazom le Budapestről autóval hozzá. Erre a legpraktikusabb útvonal ugyebár az, hogy az M7-es autópályán lemegyünk a Balatonig, onnan pedig veszünk egy balost Kaposvár felé. Ezt több helyen is meg lehet tenni, a választás pedig az útminőség iránti elvárások és az utazási idő kompromisszuma. Én speciel Kőröshegynél kanyarodok le, és egy nagyon szép, kisforgalmú, ugyanakkor módfelett kanyargós és emelkedőkkel teli úton megyek, Igalon keresztül. 

Az utóbbi városka - nemrég emelték városi rangra ezt a párezres lélekszámú települést - elsősorban a termálfürdőjéről híres, ami egy völgyben lapul, és az egyik személyes kedvencem a melegvízű fürdők népes mezőnyében. 

Namost, ahogy az ember a Balaton felől közeledik Igal felé, Bonnyapusztánál elér a Koppány völgyébe. Ez az a patak, amiről Törökkoppány a nevét kapta, a Fekete István rajongóknak pedig most rögtön beugrik a Koppányi Aga testamentuma című regény. Ahogy átkelünk a patak felett, egy nagyon komoly emelkedő áll előttünk, a szintemelkedés a kétszáz métert kóstolgatja, kb. két kilométer hosszan, s egy domb oldalában vezet az út egyenesen az Igali tetőig. Egyetemista koromban egyszer kipipáltam biciklivel,  de úgy megreccsentem tőle, hogy Igalban meg kellett állnom pihenni. Balra a völgy túloldalán egy hosszan elnyúló dombhátat látni, ami két helyen meg van törve, láthatóan emberi beavatkozás vágta át a nyerget ezeken a helyeken. Ez felkeltette az érdeklődésemet úgy jó tizenöt éve, és egy alkalommal bejártam a dombot, de csak annyit állapítottam meg, hogy az átvágások tényleg emberi munka eredményei. Később aztán olvastam róla, hogy egy kora középkori, valószínűleg az avarok idejéből való földvár tetején barangoltam. amit a környékbeliek Pogányvárnak hívnak. Nekem ebből annyi  jött le, hogy a dombtető oldalai elég meredekre vannak lefaragva, bár ez a növényzet miatt nehezen érzékelhető. Emlékszem, a bejárás közben egy vaddisznó csordába is beleütköztem, szerencsére nem voltak támadó kedvükben,

De nagyon elkalandoztam, térjünk vissza az útra. Szóval édesapám mutatta meg annó a trükköt. Ha az ember jól játszik a sebességgel, akkor az emelkedő után, az Igali tetőtől kezdve mintegy 8 kilométer hosszan az Igal másik végén található település végét jelző tábláig el lehet gurulni a kocsival üresben, és a motort akár le is lehet állítani. Ez azért nem olyan könnyű, mint az első olvasásra látszik, ugyanis az út elején egy hosszú egyenes lejtőn az autó igen felgyorsul, de aztán Igalt elérve le kell lassítani, mert ugye településen haladunk keresztül. A városka közepén viszont van egy kisebb emelkedő, amit lendületből  csak akkor lehet venni üresben, ha ötvennél egy kicsit többel megyünk, de azért trafipax határon belül. Az is kell hozzá, hogy ne menjen előttünk egy lassabb jármű, amit ki kell kerülni, mert egyrészt ezzel vesztünk a sebességből, másrészt üresjáratban előzni azért nem egy különösebben bölcs ötlet, ha nem látható be az előttünk levő útszakasz. Márpedig az út a településen belül kanyarodik.

A kis emelkedő tetején sokszor annyira lelassul az autó, hogy a mögöttünk jövők utolérnek, és idegesek lesznek, hogy miért tötymörgünk. Innen kezdve megint lejtőn vagyunk, de ez olyan enyhe, hogy az autó az ötven kilométer órát is alig képes elérni a főutca végén levő kanyarig. Oda viszont ez az ötven kilométer is sok, mert kicsi a fordulás íve.  Itt nyugodtan lassíthatunk, mert innen kezdve a lejtő meredekké válik, és egy völgyet átszelve gyorsan elérjük a mezőgazdasági állomás bejáratát, ahol a város végét jelző tábla van. Mivel a tábla után egy meredek emelkedő van, itt már egyből sebességbe kell rakni az autót, és lehet tépni tovább Ráksi irányába.

Miután édesapám meghalt, ennek az útszakasznak a tőle tanult teljesítését az emléke előtt tisztelegve elneveztem Vörös Ferenc emlékfutamnak, úgyhogy kedves Vándor, ha erre jársz, jusson eszedbe, az emelkedő után az autód tedd üresbe. :-)

Jó utat kívánok!

 

 

 

Szólj hozzá!
2018. március 25. 23:20 - Gazz

A hármasikrek

 Napsütéses péntek reggel volt, úgy hét óra lehetett. Megszólalt a bejárati ajtócsengő, egy középtermetű szőke férfi lépett be a kávézóba. Körülnézett, majd a sarokban elhelyezkedő, kör alakú üres asztalhoz ült le, ahol három szék árválkodott.

A pincérnő - bár még mindig álmos volt a korai kelés miatt - rögtön odasietett.

- Mivel szolgálhatok? - kérdezte az ismeretlen férfit.

- Három croissant kérek, három vajas piritóst, és három lekvárt. Külön tányérra tegye őket kérem!

- Jönnek még Önhöz?

- Igen, még ketten! Úgyhogy kérnék még három teát is. 

- Lipton és Earl Grey teánk van, vagy gyümölcsteáink.

- Csakis Earl Grey kisasszony, csakis Earl Grey!

- Köszönöm, nemsokára hozom! - bólintott a pincérnő és elsietett hátra, leadni a rendelést.

Mire visszajött, már ketten ültek az asztalnál. Az újonnan érkezett férfi szakasztott olyan volt, mint az első, csak a haja volt zsírosabb, és a szeme alatt karikák sötétlettek.

- Biztos ikrek. - könyvelte el magában a pincérnő, miközben lehajolt, hogy felvegye a cigarettásdobozt, amit az előbb levert.

Mikor felegyenesedett, ismét csengett az ajtó fölé szerelt csengő, s belépett rajta a társaság harmadik tagja.

A pincérnő megrökönyödve nézte, hogy ez a férfi is mennyire hasonlít a másik kettőre. A különbség csak annyi volt, hogy míg az első két férfin elegáns ruha volt, ez a harmadik egy laza kötött pulcsit viselt és egy világos vászonnadrágot.

A másik kettőnek felragyogott a szeme, ahogy meglátta. Az odaült hozzájuk és rögtön bizalmas beszélgetésbe kezdtek. A két korábban érkező kérdezett, a későn jövő pedig csak válaszolt.

Ekkor érkezett meg Mario, a tulajdonos. Barátságos arcú, őszülő göndör hajú, alacsony ember volt. Nagyot köszönt a pincérnőnek, majd széles mosollyal a három korai vendég felé fordult.

- Jó reggelt uraim! Hogy van kedves Crastin! Milyen napunk lesz ma? - kérdezte kedélyesen a legutoljára érkezőt.

- Semmi különös, business as usual. - válaszolt az utolsónak érkezett férfi. 

- Hogy tetszik az új pincérnő? - kacsintott a másik kettő felé Mario. - Tegnap vettem fel.

- Nagyon dekoratív. - válaszolta a másodiknak érkezett férfi.

- Köszönöm Hodiern úr, tudja hogy nálam ez szempont.

- Mi baj volt Violettával? - kérdezte az elsőnek érkező férfi.

- Nem volt vele semmi baj Hesternus úr, csak hát a szerelem.

- Nocsak, hát végül csak összejött valaki?

- Ó, megvolt már az udvarlója régen, csak nem verte nagydobra. Aztán a fiú örökölt egy lakást Milánóban, és hát Violettának döntenie kellett.

- Ó, nagyon sajnálom. Violettát nagyon kedveltük. Fura, hogy egy szóval sem mondta, hogy elmegy.

- Ne aggódjanak, Lucia kedves lány nagyon. Hamar belejön, meglátják.

- Az a lényeg Mario úr, hogy a croisson ugyanolyan finom, mint eddig is - szólt közbe Hodiern.

- És az is marad - tette ki a pontot a társalgás végére Crastin.

Mario a pult mögé ment, ellenőrízte, hogy le lett-e minden törölve.

- Kérem Lucia figyeljen oda rá, hogy ez a cső a kávéfőzőnél tiszta maradjon. Ha beleszárad a kávé, és úgy hagyják, nagyon nehéz kipucolni.

- Rendben Főnök úr....

Lucia feszengett, Mario látta, hogy valamit mondani akar.

- Milyen volt a reggele Lucia? Csak a három úr volt eddig?

- Fél 7-re érkeztem, kinyitottam, kicsit törölgettem, ledaráltam a kávét, kiraktam a friss újságokat, megmelegítettem a süteményeket, volt itt a pékfiú meg a virágos gyerek, aztán meg a három úr...

- Don Matteo nem nézett be?

- Nem.

Mario hátrament a raktárba átöltözni. Szerette a fehér ruhát. Ugyan nem volt szakács, de a fehér ruha nála a tisztaságot jelentette, és Mario erre nagyon kényes volt. Mire kijött, a három férfi már távozott, megjött viszont Don Matteo, a kisváros papja. A kávéját kevergette, miközben elmélyülten olvasta az újságot.

- Jó reggelt Don Matteo! - köszöntötte Mario ragyogó arccal. Nagyon szerette az öreg egyházfit.

- Jó reggelt Mario! Hogy vagyunk, hogy vagyunk? - köszönt vissza kedélyesen a pap.

- Ah. Gyönyörű reggelünk van, nemde?

- Igen, igen, persze. Már ha a politikát nem tekintjük.

- Már megint a kínaiak Don Matteo?

- Meg az amerikaiak fiam. Ott van a teljes flottájuk Taivannál, és ma elkezdték lőni egymást.

- Őrület Don Matteo, én mondom, őrület.

- Az még hagyján Mario, de az oroszok beálltak a kínaiak mellé.

- Nem mondja Don Matteo...

- Itt van az újságban Mario, olvassa el!

- És mit mond az únió atyám?

- Nyugalomra intenek. Ugyanakkor a franciák készültségbe helyezték a hadsereget.

- Azt kellene nekünk is tenni Don Matteo. Ha az oroszok beszállnak, akkor azok nem keletnek fognak megindulni.

- Ettől félek én is Mario! Látom ma az esti misén?

- Ott leszek atyám.

- A békéért fogunk imádkozni fiam. - szólt a pap, és ismét az újságba mélyedt.

Mario rögtön tudta, hogy a beszélgetésnek vége. Volt ehhez tehetsége, pontosan tudta mikor kell abbahagyni egy társalgást. Mint kávézótulajdonosnak, ez egy fontos képesség volt. Mariot azért szerették a vendégei, mert mindenkivel tudott beszélgetni, de sosem tűnt tolakodónak, ugyanis ösztönösen érezte, hogy a vendégnek mikor mire van igénye. Mivel új vendég nem jött, Mario visszament a pult mögé, a láthatóan kissé zavart Luciához.

- Nagyon izgul Lucia? Nyugodjon meg, hamar beleszokik.

- Nem izgulok Don Mario, csak az a három férfi... Olyan fucsák voltak.

- A hármasikrekre gondol? Ártalmatlanok. Vagy történt valami?

- Nem, semmi. Csak én még ennyire hasonló ikreket sose láttam. Pláne hármasikreket.

- Hát nem is a szokásos felállás, az bizonyos.

- Mintha mindhárom ugyanaz az ember lett volna. A hangjuk, a kinézetük, a mimikájuk. De leginkább a hangjuk. Ha nem látom, nem tudom eldönteni, melyik beszél.

- Ne törődjön vele. Törzsvendégek, minden reggel itt vannak már tíz éve. Majd megszokja.

- De kik ezek Don Mario? Ez egy kis város, de sosem láttam őket.

- Pedig itt laknak, a folyón túl valahol. 

- És mit csinálnak vajon? Maga jóban van velük, biztos tudja.

- Én se tudok sokat róluk, valami pénzügyi dologgal foglalkoznak. És nagyon gazdagok. Ne foglalkozzon ezzel túl sokat, csak szolgálja ki őket, és közben mosolyogjon. Nyugodjon meg Lucia, jó emberek ezek.

Mario persze azért ennél többet is tudott. Mint korábban említettem, remek megfigyelő volt. Tulajdonképpen az volt a hobbija, hogy megfigyelte az embereket. Tíz év után - bármennyire is vigyázott a három iker - Marionak nagyon határozott és visszaigazolt elképzelése volt arról, hogy kik ők. Pontosan tudta, hogy miért ebben a sorrendben érkeznek. Azt is tudta, hogy miért olyan ideges a két korábban érkező addig, amíg a harmadik meg nem jön. És hogy miért eszik mindig ugyanazt. 

Kezdetben csak egy elmélete volt. Évekig fontolgatta magában, hogy rákérdezzen. Végül ennél kifinomultabb módszert alkalmazott. Az egyik reggel a szokásos "Jó reggelt uraim!" mellé odabiggyesztette a "Milyen napunk lesz ma Crastin?" kérdést is. Ahogy a három férfi hirtelen elnémult, és egymásra nézett, az több volt mint árulkodó. Aztán Crastin kinyögött valami semmitmondó választ, és Mario nem forszírozta tovább a dolgot. Neki elég volt az, hogy tudják, hogy tudja. Ennél tovább sosem ment. Nem akart ezzel a tudással visszaélni, de neki a bizalmas viszony a vendégeivel igenis számított.

Azért persze sokat gondolkodott azon, hogy merjen-e továbblépni. Egy ideig attól is félt, hogy a három nem fogja annyiban hagyni a dolgot. Még arra is számított, hogy megkeresik. De nem történt semmi. Amikor másnap megint megkérdezte Crastint, hogy milyen nap lesz aznap, az már teljes nyugalommal közölte, hogy semmi különleges. És ez így ment évekig. Mindössze egyetlen alkalom volt volt, amikor más választ kapott. Crastin akkor azt mondta, hogy amíg szilárd talaj van az ember lába alatt, addig semmi ok az aggodalomra. Mario aznap teljesen Violettára bízta a kiszolgálást, és egy óra gondolkodás után kötött egy nagyösszegű biztosítást az étteremre.

Szerencsére a földrengés nem okozott komoly károkat az épületben, Mario pedig sosem felejtette el, milyen szúrósan nézett a másik kettő Crastinra. De innét kezdve tudta, hogy azok bíznak benne. Mario nem volt egy nagyravágyó ember. Megelégedett azzal, amije volt, nem akart többet, hiszen boldog élete volt. Mindenesetre a földrengést követő reggel közölte a három férfivel, hogy aznap ingyen reggeliznek nála. Kicsit tiltakoztak ugyan a rend kedvéért, de hamar elfogadták. Mintha ez lenne a természetes. Földrengés után ingyen reggeli jár. Ennyi.

Ez Mariot megerősítette a hitében, hogy az elmélete helyes volt. De nem forszírozta tovább a dolgot. Úgy gondolta, hogy a hármasikrek majd lépnek ha akarnak, ha meg nem, akkor úgy is jó. Mindazonáltal innét kezdve ő is nagyon várta, hogy megérkezzen a harmadik iker. És amikor megjött, az valahogy adott neki egy különös biztonságérzetet.

 Este a misén sokan voltak, tömve volt a templom. Mario egészen meghatódott Don Matteo szentbeszédéről. A pap a béke fontosságáról prédikált, majd katolikus miséhez képest rendkívül meglepő módon a Jelenések könyvéből olvasott fel és híveit azzal bocsátotta el, hogy ezekben a nehéz időkben különösen nagy szükség van a szeretetre a hívek között, ezért forduljanak egymás felé, és kérdezzék meg, hogy miben segíthetnek.

Másnap Mario nyitotta a kávézót. Első vendége a kéményseprő volt. Mariot ez rendkívül mulattatta, valamiért nagyon viccesnek találta, hogy egy feketébe öltözött ember, aki még ráadásul néger is volt, feketekávéval indítja a napot. Vicceskedve magyarázta neki a kéményseprők és a gombok kapcsolatát, amikor megszólalt a csengő, és a kissé megviselt Hesternus úr lépett be. 

- Biztos dorbézolt az este - gondolta Mario, ahogy véginézett a csapzott hajú férfin, akinek a szemei alatt a kialvatlanság árkai sötétlettek.

- Mit hozhatok Hesternus úr?

- A szokásosat Mario. És elkérhetném a mai újságot?

- Mi sem természetesebb. Elnézését kérem, de még nem volt időm kirakni.

Ezzel odanyújtotta a pulton heverő újságot, és felrakta a teavizet. A kéményseprő eközben távozott, s kifelé mentében majdnem összeütközött a befelé igyekvő Hodiern-el, aki ezúttal egy laza kötött pulcsit viselt a világos vászonnadrágjához passzoló színárnyalatban..

Mario odabólintott a vendégnek, aki visszabiccentett neki, majd leült Hesternus mellé. Időközben megérkezett Lucia, akinek első pillantása az ikrek asztalára esett, s egy pillanatra meg is akadt rajtuk. Mario hangosan üdvözölte a pincérnőt.

- Jó reggelt Lucia! Öltözzön át gyorsan kérem, már szállingóznak a vendégek. 

Lucia hátraviharzott. A mélázó Hodiern követte a szemével, majd amikor eltűnt, Mariora nézett, és elmosolyodva rákacsintott. Mario elégedetten nyugtázta, hogy a vendége elégedett az új pincérnő megjelenésével, közben betette sülni a piritósokat. 

A bejárati ajtó felett elhelyezett kis csengő megcsendült, ahogy egy újabb vendég lépett be a kávézóba. Mario, - csakúgy mint a két iker - felkapta a fejét és reménykedve pillantott az ajtó felé. De nem az jött, akire vártak. Don Matteo volt az, és miközben levette a kalapját, leült a bejárat melletti asztalhoz. Odabiccentett  a két ikernek, közben Mario máris ott termett az asztalánál.

- Mivel szolgálhatok Tisztelendő Uram?

- Hozzon nekem két vajas kiflit és egy tejes kávét Mario. Elkérhetném az újságot? 

- Sajnos Hesternus úrnál van atyám, de amíg ő elolvassa tudok adni színes magazinokat.

- Azokat csak tartsa meg magának. Hányszor könyörögtem magának fiam, hogy járassa az Osservatore-t, de maga csak garasoskodik.

Mario nem vette fel a vén pap zsörtölődését, ugyanis ezt a beszélgetést már vagy százszor lefolytatták. Tulajdonképpen még mulattatta is.

- Hogy áll a háború fiam? - szólt át a tiszteletes Hesterniusnak.

Az fel sem nézett a lapból, úgy válaszolt.

- Sajnos semmi jóról nem tudok beszámolni Don Matteo. Úgy néz ki, az Egyesült Államok lehívja az opciót a NATO-ban.

- De hiszen nem támadták meg őket! Ők mentek oda háborúzni! - csattant fel a pap.

- Ne nekem mondja atyám! Ők nem így gondolják. Tény hogy az első lövést a kínaiak adták le.

- És mit mondanak az oroszok?

- Szerintük Amerika egy kínai belügybe avatkozik bele. Úgyhogy elkezdtek mozgósítani. És kiküldték a tengeralattjáróikat.

- Nem jó ez így sehogyse.- dörmögte don Matteo, és közben szemeit a rendelésével megérkező Luciára szegezte.

- Na hogy tetszik az új munkahelye amice? - kérdezte barátságosan a lánytól.

- Köszönöm Tisztelendő Atyám, kezdem megszokni. Óhajt még valamit?

- Nem gyermekem, de nagyon kedves, hogy megkérdezte.

- Szívesen Tisztelendő Atyám. - mondta vidáman Lucia, és a visszament a pulthoz, a magazinokat böngészgető Mario mellé.

Eközben Hodiern egyre türelmetlenebbül nézte meg az óráját. 

- Már itt kellene lennie! 

Hesternus felnézett az újságból.

- Igen. Őszintén szólva kezdek egy kicsit aggódni.

- Lehet, hogy ez az a nap? - mélázott Hodiern.

- Vagy csak elutazott. - vetette fel Hesternus.-- Holnapra tudni fogod. - tette hozzá óvatosan, hogy megnyugtassa az egyre feszültebb Hodiern-t.

- Vagy nem - legyintett az lemondóan.

- De ha így van, akkor nem gondolod, hogy ehetnénk még egy croissont?

Hesternus intett Marionak, aki odasietett az asztalhoz.

- Mit óhajtanak az urak?

- Hozzon nekünk még egy croissont Mario. Vagy tudja mit? Hozzon hármat.

- Fejenként?

- Aham!

- Crastin úrnak is hozzak?

- Nem, úgy látszik, ő ma nem jön.

- Ez azt jelenti, amire gondolok Hesternus úr?

- Nem tudom mire gondol Mario, és nem is akarom tudni. - válaszolt Hesternus nyersen. Majd barátságosabb hangon hozzátette - De ha van egy kis rumja, akkor azt hiszem ezen a különleges napon mindannyian szívesen meginnánk egy kupicával.

- Máris hozom.

- Mario, töltsön magának is, én fizetem.

- Ugyan, erre semmi szükség Hesternus úr.

- Ne ellenkezzen Mario, ami jár, az jár - szólt Hesternus, majd a pap felé fordult. 

- Tisztelendő atyám, meghívhatom egy italra?

- Ilyen korán fiam? Ez nem valami bölcs dolog!

- Csak egy kupicával atyám. Serkenti az emésztést

- Nem bánom fiam, de tényleg csak egy kupicával. Nem akarok tolakodónak tűnni, de kérhetnék inkább grappát? Tudja a rumhoz már öreg vagyok.

- Amit csak óhajt atyám.

Megérkezett a rum, és Hesternus egy hajtásra kiitta.

- Kérek még egyet! - szólt Luciának, aki elsietett az újabb adagért.

Eközben Hodiern teljesen magába roskadva ült a széken, és csak bámult maga elé, a pohár rumra, és nem szólt egy szót se. Hesternus a vállára csapott, és közel hajolva hozzá azt mondta:

- Ne búsulj testvér, hosszú még a nap - mondta, majd egy mozdulattal lehajtotta a testvére előtt árválkodó italt,  de Hodiernt ez sem tudta kizökkenteni a mélabújából.

- Te könnyen beszélsz, de nekem ezt nem ilyen egyszerű elfogadni.

- Pedig nincs más választásod. Én azt mondom ne szúrd el nekem ezt a napot. Nézz ki az ablakon, a nap hogy ragyog. Érzed a levendula illatát a levegőben? És nézd Luciát, hát nem gyönyörű? Ilyen bájos arca még Violettának sem volt.

Hesternus nagyon elemében volt. Lucia megérkezett az újabb pohár rummal, amit Hesternus azonmód le is hajtott.

- Lucia bellissima, mondtam már önnek, hogy mennyire gyönyörű?

Hodiernt kezdte idegesíteni Hesternus váratlan harsánysága. 

- Gyere menjünk, rengeteg dolgunk van. - szólt nekik, és felállt.

- Dolgunk? Ugyan mi dolgunk lehet még. Ez a nap nem a munkáról kell szóljon.

- Mindegy, akkor is gyere.

- Miért nem jó itt?

- Mert én nem akarok itt maradni. Lejárt az idő. - mondta idegesen Hodiern, és felállt az asztaltól.

Erre a mondatra Mario felkapta a fejét.

- Tényleg lejárt az időnk Hodiern úr? 

Szándékosan mondta így, többes szám első személyben. És közben bele nézett Hodiern szemébe, aki rendkívül zavarba jött ettől.

- Igen... illetve nem tudom. A mienk biztosan, de hogy a magáé is, azt nem tudom. Lehet. A körülményeket tekintve...

- Lucia - üvöltötte Hesternus - én fizetek magának ötszáz eurót, ha ad egy csókot!

- Azt hiszem ideje mennünk. Le kell nyugodnod. - szólt rá Hodiern és elkezdte ráncigálni az ajtó felé.

- De hát a croissonok! - szólt utánuk Mario - itthagyták a croissonokat!

- Milyen igaz - mondta Hesternus, aki erre visszament az asztalhoz, és elkezdte a zsebébe gyűrögetni a péksüteményt. Hodiern utánament, és újra az ajtó felé terelte.

- Nem bírja az italt - nézett szégyenkező arcal a pap felé, miközben kiléptek az ajtón.

Ebben a pillanatban a nap mintha megszázszorodott volna. Az árnyékok hirtelen hihetetlenül élessé váltak. A Mario kezében levő rum egy pillanat alatt elpárolgott, mint ahogy a grappa is, amit Lucia egy tálcán hozott ki az öreg tiszteletesnek. A papból ekkorra már csak egy fekete füstfoszlány maradt, amely összekeveredett Lucia hamvaival, íly módon a pap a halálában mégis csak közel került egy női testhez.

Marionak először a fogában levő amalgámtömése vált gőzzé. A röntgen sugarak viszonylag jól elnyelődnek az ezüstben, és ezért az apró fémdarab valósággal felrobbant az óriási energialökettől. Mario utolsó gondolata az volt, hogy ez vajon álom-e, de mire teljesen tudatosult volna benne, addigra már csak egy árnyék volt a falon.

 

 

Szólj hozzá!
2018. február 28. 22:06 - Gazz

Ikertornyok

Azon morfondírozok, vajon véletlen-e hogy Lázár Jánosra ennyire rájár a rúd. Mióta bejelentette, hogy a következő ciklusban nem vállal tisztséget, úgy kapja be a pofonokat, mint éhes gyerek a gombócot.

Itt van például ez a Helios ügy. Oké, nyilván ebben Tiborcz a főszereplő, de ahhoz, hogy ennyit lopjon, ahhoz a Lázárok is kellettek. És Lázár még be is vallja. S mivel ő az egyetlen, aki felvállalja, magára is vonja a figyelmet. Nem igazán okos döntés az önkormányzati választások előtt. Nagyon látszik, hogy Lázár kommunikációja eltér a fősodortól. Nem veszi át azokat a kommunikációs paneleket, amiket a Rogán-Habony tandem szállít a pártnak. Ennél ő lényegesen fontosabbnak érzi magát.

Nem titok, hogy Orbán sokáig versenyeztette Rogán Antalt, és Lázár Jánost, hogy ki lesz az utána következő erős ember a pártban. Rogán aztán a helikopterezés után kénytelen volt a háttérbe vonulni. Bizonyos birodalmi pletykák arra utalgattak, hogy a helikopterezésre Lázár hívta fel közvetve az ellenzéki sajtó figyelmét. Ez valóban zseniális húzásnak bizonyult. Rogán ezt soha nem fogja lemosni magáról. A 2010-es győzelem után Rogánnak nagyon megjött a hangja, aztán amikor Lázárt kiemelte Orbán, és ezzel versenyhelyzetet hozott létre, akkor indult be igazán a pörgés. Emlékezzünk arra, hogy mennyi bulvárcikk jelent meg ekkoriban Rogánról, illetve a feleségéről. És arra is emlékezzünk, hogy Lázár eközben mennyit csetlett, botlott. Lézerblokkolók, "Mindenki annyit ér, amennyije van" szöveg... hibát hibára halmozott. És mégis, Orbán bizalma töretlen maradt iránta, ami Rogánt a III. Richárdról elhíresült tettre sarkallta, magyarán úgy döntött, hogy gazember lesz. Ekkor találta ki a MET féle gázbehozatalt, és a letelepedési kötvényt is, ami szinte korlátlan anyagi forrásokhoz juttatta a fideszt, de magát Rogánt is, aki így függetlenedni tudott Simicskától is. Rogán nem volt mindig ilyen. a 2002-es vereség után sokáig a fidesz józan hangjának szerepében tetszelgett, de ez aztán elmúlt. Nagyjából akkor, amikor közelebbi kapcsolatba került Habony Árpáddal, aki aztán a Mefisztójává vált.

No persze Lázárt sem kellett félteni. A trafiktörvény kitalálásával - Rogánnál sokkal kevésbé kifinomultabban - ő is megkeverte a kártyákat. De sokat dolgozott, állta a sarat, az újságírói kérdéseket, és ez imponált Orbánnak. Lázár csillaga tovább emelkedett, de Rogán pályája is felfelé ívelt. Jöttek a választások, és Lázár alá betoltak egy szuperminisztériumot. Közben hogy-hogy nem, valaki kiszivárogtatta Lázár luxusszállodás állami utazását, és jó eséllyel fogadhatunk arra, hogy egy bizonyos fideszes fő funkcionárius igencsak elégedetten dörzsölgette eközben a kezét. Lázár mélyutést kapott. A reváns azonban nem sokáig váratott magára. Tóni csak egy jó napot szeretett volna szerezni a családnak, azonban éber szemek követték, s mire kialudta magát, az újságírok már ott kopogtattak az ajtaján, hogy hogy is volt ez a helikopterezés? Rogán politikai ütemérzéke kihagyott, és reflexből belehazudott a kamerába. Na ez most nem jött be. Fényképes bizonyítékok voltak az esetről, és Rogán innét kezdve kiszállt az "Orbán jövőbeli utódja" versenyből.

Lázár így versenytárs nélkül maradt, és hamar megtalálta a saját hangját. Elkezdett önálló sajtótájékoztatókat adni, ahol aztán sokszor önálló véleményt fogalmazott meg. Orbánnak ez a kezdetektől fogva nem tetszett, és meglepő módon újból előhúzta a Rogán kártyát. A levitézlett pártfunkciónáriust egy Lázár feletti pozícióra szerette volna kinevezni, hogy szárnyát szegje a függetlenedési törekvéseinek. Ekkor Lázár 19-re lapot húzott, és borította a bilit. Lenyilatkozta, hogy ha ez megtörténik, akkor ő inkább lemond. Valójában ekkor vált igazán nyílttá a közte és Rogán közti konfliktus. Orbán meghátrált. Ugyan megingott a bizalma Lázárban, azonban a vezetési módszereinek köszönhető kontraszelekció következtében Orbánnak nagyon kevés olyan embere van, aki képes egy minisztériumot elvezetni. Lázár ebben nagyon jól teljesít, így Orbán, bármilyen alattomos természetű is, nem tehette meg, hogy hagyja elmenni. Az incidens mindenesetre mély sebeket hagyott mindkettőjükben. 

Hogy kettejük között harc zajlik, az abból is kiderült, hogy 2017 tavaszán Lázár bejelentette, nem vállal miniszteri posztot az új ciklusban. Orbán ezt tudomásul vette, és ahogy az a hozzá hasonló paranoid vezetőknél szokás, egy kis figyelmeztető lámpa rögtön villogni kezdett az agyában, hogy Lázár bizonyára azért vonul vissza, hogy háttérországot építsen ki magának. Ezért Lázár döntését elfogadta, egyben el kezdte keresni az utódját, akit - ha hihetünk a pletykáknak - Szijjártóban vélt megtalálni. Szijjártó intellektuális és vezetői képességekben nagyon le van maradva Lázártól, de a lojalitása megkérdőjelezhetetlen, márpedig Orbánnál ez az első.

Most Hódmezővásárhely után Lázár rádöbbent arra, hogy túl messzire merészkedett Orbánnal szemben, és megpróbálja menteni a menthetőt. De olyan suta szerencsétlen módon teszi - lásd a bécsi videó - hogy a maradék hitelességét is teljesen feláldozza ennek az oltárán.

Én innét azt üzenném Lázárnak, hogy szedje össze a maradék eszét. Az utolsó pillanatban van ahhoz, hogy ne egy újabb Kósa Lajost - magyarán a nemzet hülyéjét - csináljon belőle a főnöke. 

Szólj hozzá!
2018. január 28. 14:58 - Gazz

Despatico, avagy már megint újraírták a Börtön ablakában-t.

A 2017-es év legnagyobb slágere volt a Despatico. Sokáig csak a nevével találkoztam, aztán ahogy nőtt körülötte a hisztéria, és már mindenhol hivatkozási alappá vált, vettem a fáradtságot, és meghallgattam a youtube-on. Ezek voltak az első gondolataim.

- Basszus, már megint.

- Ez most komoly?

- Oké, hogy újszülöttnek minden vicc új, de ennyi újszülött nem lehet.

Pedig valahol tényleg itt lehet a megfejtés, de erről egy kicsit később.

Szóval mi is váltotta ki belőlem ezeket a gondolatokat? Csak az, hogy ez a mindent letaroló sláger megint egy újabb strigula azon számok sorában, amelyek a legendás magic four akkordokra épül, és azon túl nem is terjeszkedik. Alapesetben ez a C dúr, A moll, G dúr, és F dúr akkordokról van szó, az már valóságos virtuozitásnak számít, ha valaki áttranszponálja egy másik fekvésbe. Becslésem szerint a popzene kb. 70%-a áll abból, hogy ezt a négy akkordot variálja, illetve őket egyben transzponálja a skálán.

Kevés zenekar tudott ellenállni a kísértésnek, hogy erre a négy akkordra számot írjon. Még a Beatles is beleesett a csapdájába a Let it be-vel, sőt, a poklot igazából ők szabadították el. A hatvanas évek beatjében három akkord volt domináns, amit az a bluesból örökölt, és ezek egy speciális sorrendjét éppen ezért hívják blues körnek. BB King például egész pályafutását erre a három akkordra alapozta, ezért olyan egysíkú a zenéje. Ez a három akkord az alaphangra, a szubdominánsra és a dominánsra épül. A Chuck Berry féle Johnny B. Good egy egészen eklatáns példa erre. Természetesen nem minden beat és blues szám áll ebből a három akkordból, de tény, hogy elég kevesen kalandoztak el messzebbre ezektől. Aztán a Beatles Let it be-jével az évtized végén egy új sztenderd alakult ki, és a három akkor kibővült négyre. Ez lett a magic four. Innét kezdve aztán nincs megállás, a négy akkord rendre visszaköszönt a zenei toplisták csúcsán, ahogy ezt az alábbi videoklip remekül szemlézi is.

 

Ugye ismerős? Szinte mindegyik olyan sláger volt ami rögtön beugrik, csak az nem, hogy mindegyiknek kvázi ugyanaz a kísérete. De így már világos, nemde? Ennek tudatában Desmond Child újrahasznosított Halszagú Magyarországja már nem is tűnik akkor swindlinek.

Szóval akkor most jön az a rész, hogy magyarázatot találjunk arra, hogy mitől van ekkora hatása ennek a négy akkordnak a popzenére.

- Először is le kell szögezni, a popzene sosem tartozott a nagy zenei megoldások terepének. Ugyan a szöveg, a dallam és a harmónia egysége jóval erősebb, mint más műfajokban, de ennek éppen a zenei oldala az, ami leegyszerűsödött. A popzene az átlegembereknek szóló termék, és a könnyű befogadhatóságra törekszik. A zenei komplikáció egyetlen elemben maradt fenn, a gitárszólókban. Az átlagember a szöveget könnyebben felfogja, mint a bonyolult zenei megoldásokat, az egyszerű ritmusok és harmóniák nem terhelik az agyat, így az ember tud mást csinálni, miközben zenét hallgat. Például autót vezetni, de akár dolgozni is. Közben meg szólhat a rádió. 

- A popzene mindig is vigyázott arra, hogy a zenei rész ne nyomja el a verbális részt, magyarán a szöveg érthető, hangsúlyos legyen. A szövegnek egyik korábbi műfajban sem volt ennyire kiemelt szerepe. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy az átlag popdal szövege mekkora művészi teljesítmény lenne, de azt nyugodt szívvel állíthatom, hogy az eddigi legjobb zenei szövegek azok bizony a popzenében születtek.  A zene így elsősorban a szöveget szolgálja ki, azt erősíti, a szöveg által keltett hatást fokozza. A popzene pont attól lett ilyen népszerű, hogy kiaknázta a szinergiát a zene és a mondanivaló között. Természetesen az arányok azért változtak. Példának okáért a Queen, vagy a Beatles ritkán ment el igénytelen irányba, és ennek az oka az volt, hogy ők nemcsak nagyon jó előadók és szerzők voltak, de rendkívül jó zenészek is, és a tudásukat egy négyakkordos számban nem tudták kellőképpen megmutatni, márpedig az exhibícionizmus nélkül a popzenész alkalmatlan a szakmájára.

- Nagyon fontos faktor, hogy az aktuális trendeket mindenekelőtt a tinédzser korosztálynak szánja a zeneipar. És hát egy újszülöttnek minden vicc új. Ez a korosztály gyorsan megújul, és ha egy kicsit átcsomagolják a régebbi megoldásokat, a frissen felnőtt közönségnek újra és újra el lehet adni. Így aztán eredetiség és kreativitás nélkül is lehet slágereket és sztárokat gyártani, márpedig a zeneiparnak pont erre van szüksége. És pont ez az, ami összeomlott a youtube megjelenésével, bár amint látjuk a Despatico példáján, az utórengések még tartanak. Persze nem ők az egyetlenek. Az amerikai zeneipar mai sztárjai, Rihanna, Katie Perry, Nicky Minaj, s persze Justin Bieber, a Despatico felfedezője - magyarán azok, akik a letöltési listákat döntögetik - szintén nem idegenkednek a magic four használatától, csak esetükben nagyon vigyáznak arra, hogy effektezéssel, a ritmus változtatásával, megtörésével elfedjék. Ettől persze az egész még mindig csak annyira marad igényes, mint egy McDonalds ételkínálata, de legalább nem ordít a képünkbe hogy mennyire hülyének néznek minket.

No ennyit a varázslatos magic four-ról, ide a végére pedig rittyentek egy kis saját amatőr demonstrációt, csak hogy értsük, miről van szó:

 

 

Szólj hozzá!
2017. december 30. 22:40 - Gazz

Ez a vége, ha bölcsészek irányítják az oktatást.

A gyerekeim általános iskolások, mind a kettő felsős. Ádám ötödikes, Máté hatodikas. Nem nagyon vagyok elégedett a tanulmányi eredményeikkel, a feleségem és én is sokkal jobb tanulók voltunk, de mentségükre legyen mondva, hogy angol kéttannyelvű iskolába járnak, és bár mára elég jól beszélik a nyelvet, de azért az, hogy sok mindent idegen nyelven tanulnak, azért némileg hátráltatja őket.

Namost az egyik mumus tantárgy nekik a természettudomány. És akkor itt most el is érkeztünk a lényeghez.

Természettudomány....heti két óra. Gyakorlatilag környezetismeret. Nézem a tankönyvüket, van benne egy kis biológia és földrajz. Tulajdonképpen nem is rossz alapvetés, leszámítva, hogy természettudomány tanárokat nem képeznek. Képeznek földrajz, biológia, kémia, fizika szakos tanárt, de természettudomány tanárt nem. Környezetismeretet a tanítónők tanítanak alsóban és most ezt a természetismeretet is ők oktatják, dacára annak, hogy ez felső.

Namost amikor én gyerek voltam, akkor ötödikben heti két óra földrajzzal és heti két óra biológiával kezdtünk. Amihez hatodikban hozzájött még heti két óra fizika. Tehát ötödikben kétszer annyi idő jutott természettudományokra, hatodikban háromszor annyi. 

Namost szeretném arra kérni a tisztelt olvasókat, gondolkodjanak el egy pillanatra azon, ha két ember beszélgetni kezd, mi fog lényegesen nagyobb valószínűséggel szóba kerülni? Az hogy mondjuk mennyi az időeltérés Amerika keleti partja és Magyarország között, vagy Berzsenyi költészete? Melyik tudományág készít fel jobban az életre, az irodalom, vagy a földrajz? Egyáltalán, hányszor beszélgetett valaki magánjellegű beszélgetésben valaha költészetről, mármint arról a fajtáról, amit az irodalomoktatás belénk sulykol.

A földrajz, a biológia, a fizika és a kémia szinte nap mint nap előkerül még a bulvárhírekben is. Hol egy vulkánkitörés történik, hol felfedeznek egy új akkumulátort, vagy éppen fiatalító terápiákat fejlesztenek, ezermillió példát tudnék mondani. Ha akarjuk, sem tudjuk kikerülni ezeket a tudományágakat. A technológiai szingularitás korában ez nem is csoda, hisz magát a technológiai szingularitást is pont ezek a tudományok hozták el közénk. Az életünket formáló hatásuk óriási. Ehhez képest az irodalomból meg pont azt nem tanítják, ami a legnagyobb hatást gyakorolja a már ötven éve a tévé előtt ülő generációra. Igen, a filmekre gondolok. Ehelyett kapunk disztichont, görög drámákat, Tinódi Lantos Sebestyén valáit, és egy rakás olyan ismeretet, amit a mai fiatalok be se tudnak fogadni, mert semmiylen kapcsolódási pontjuk sincs hozzá. De ez kell, ez a fontos. És amikor arról van szó, hogy melyik tantárgy óraszámát kell csökkenteni a nemzeti alaptantervben, akkor az irodalom és nyelvtan aztán biztosan szóba se jöhet, meg minek is jönne szóba, amikor ott vannak a döntéshozók számára amúgy is felfoghatatlan természettudományok. Szereljük le a kémia labort, minek az!

Aztán csodálkozunk, ha az egymillió bölcsész a hajára kenheti a diplomáját, mert a tanításon, vagyis a maga újratermelésén kívül semmit se tud kezdeni vele. Csodálkozunk a PISA felmérések eredményein, csodálkozunk azon, hogy az ipar nem talál mérnököket, informatikusokat, biológusokat, vegyészeket. Amitől persze mindenkinek egy kicsit szarabb, de már ahhoz is kellene egy kis ész, hogy ezt felfogjuk.

Ez a folyamat a rendszerváltás idején vette kezdetét, de igazán komoly ugrást a sötétbe kétszer tett. A károkozás politikailag teljesen kiegyensúlyozott, kivette belőle részét a politikai paletta mindkét oldala.

Na szóval akkor nézzük a díszpintyeket, akik felelősek a közoktatás lezüllesztéséért.

Antall kormány:

Andrásfalvy Bertalan - néprajzkutató

Mádl Ferenc - jogász

Boros kormány:

Mádl Ferenc - jogász

Horn kormány :

Fodor Gábor - jogász (ez egy vicc)

Magyar Bálint - történelem és szociológia szakos tanár - Az új nemzeti alaptanterv kidolgozása az ő nevéhez fűződik, az oktáspolitika itt kapta az első nagy pofont, és a lassú süllyedés nála váltott át zuhanásba.

Első Orbán kormány:

Pokorni Zoltán - magyar - történelem szakos tanár

Pálinkás József - atomfizikus. Na ő a kivétel. Kevesebb mint egy évig töltötte be a hivatalát. És szégyellje magát, mert ő megállíthatta volna a természettudományok visszaszorítását! A helyzetfelismerő képesség teljes hiánya jellemzi.

Medgyessy kormány:

Magyar Bálint folytatta négy évvel korábban megkezdett romboló munkáját.

Első Gyurcsány kormány:

Magyar Bálint folytatta romboló munkáját.

Második Gyurcsány kormány:

Hiller István - latin és történelem szakos tanár.

Bajnai kormány:

Hiller István - latin és történelem szakos tanár.

Második Orbán kormány - jellemző, hogy náluk az oktatásügyi miniszter pozíció megszűnt, illetve beolvadt az Emberi Erőforrások Minisztériumba. Innét kezdve államtitkári pozícióban lett képviselve az oktatásügy.

Hoffman Róza - francia-orosz szakos tanár. A magyar oktatás politika második mélypontja Magyar Bálint után. Neki köszönhetjük a hit és erkölcstan és a mindennapos testnevelés megjelenését, mely változásoknak ismét csak a természettudományi tárgyak voltak a vesztesei. Az ő ténykedése a pedagógus szakma maradék értékeinek a felszámolása jegyében telt.

Harmadik Orbán kormány 

Palkovics László - gépészmérnök. Miután a felsőoktatásban sikerült lefaragnia a hallgatók létszámát, alkalmasnak találtatott arra, hogy Hoffman Róza káros örökségét ő vigye tovább.

Ezzel a felsorolás végére értünk. Válogatott társaság, ugye? Ezek az apparatcsikok voltak a magyar tudászszint fejlődésének felelősei. Ahogy nézem ezt az igen tarka listát, a nagyrészét adminisztratív dilettánsok alkotják, és ezek legalább hagyták a dolgokat csorogni a maguk medrében, sok vizet nem zavartak. Az igazán nagy baj azonban az, hogy volt köztük két elhivatott - itt Magyar Bálintra és Hoffman Rózára gondolok - akik a rombolás nagy részét elvégezték, mert meg volt hozzá az erejük, az idejük és a hatalmuk. Ők az élő bizonyítékai annak, hogy ha a hülyeség szorgalommal párosul, és ráadásként még a hatalom is hozzájön, akkor a károkozási potenciál végtelenné válik.

 

 

 

1 komment
2017. november 25. 20:34 - Gazz

Egy bosszantó közlekedési anomália a Belvárosban

Aki Budapesten lakik, bizonyára ismeri az Erzsébet térnek azt a részét, ahol az Andrássy és a Bajcsy-Zsilinszky út találkozik. Egy nagyon forgalmas csomópontról van szó, ahol az észak-dél irányú közlekedési tengely metszi a kelet-nyugatit.

Namost én speciel minden hétköznap kétszer járok erre biciklivel, munkába menet és jövet. Mind a két alkalom csúcsforgalmi időszakra esik, megfigyelésem szerint itt főleg este állandósult közlekedési káosz van. 

Ez konkrétan azt jelenti, hogy - vélhetőleg részben a rossz forgalomirányítás miatt - a kereszteződés teljesen beáll. Hogy megértsük, ez hogy történhet meg, ahhoz először is érdemes megnézni a helyszínt felülről.

bajcsy.jpg

 Mivel a képen a sávjelzések nem kivehetőek, ezért külön jelzem, hogy az Andrássyról és a József Attiláról lehet balra és jobbra is kanyarodni, a Bajcsyról viszont csak jobbra. 

Térjünk akkor rá az anomáliára. Ebben a látszólag szimmetrikusan működő kereszteződésben gyakorlatilag minden forgalmi körben egyszer bennragadnak az autók a kereszteződés közepén, méghozzá mindig azok, akik a Bajcsyn a Nyugati felől érkeznek (a képen fentről le). Ezzel aztán persze blokkolják az Andrássy és József Attila út forgalmát is, valamint sokszor megakadályozzák azt, hogy a kereszteződés déli részén levő zebrán és bicikliúton (a képen a Donkey Republic jelénél) a gyalogosok és a biciklizők átkeljenek, mert minél hamarabb szeretnének kikerülni a keresztezés közepéről, ezért annyira szorosan feltorlódnak, hogy nem lehet közöttük átférni.

Az ellenkező irányból, a  Deák tér felől északra tartókkal nincs ilyen probléma, a Nyugati felé a lámpák ugyanis úgy vannak beállítva, hogy a forgalom elég gyorsan továbbvezetődik. Az északról délre közlekedők viszont a Deák térnél olyan lámpabeállítással szembesülnek, amely pont akkor torlasztja el az utat a forgalom elől, amikor az északi irányból jövő, amúgy legerősebb forgalom szeretne tovább jutni.

A probléma nem csak nekem tűnt fel. A közlekedési lámpák ellenére elég gyakran rendőrök irányítják a forgalmat, de sokszor még ennek ellenére is maradnak autók a kereszteződés közepén.

Két megoldást látok a helyzet megoldására. Az egyik nem biztos, hogy lehetséges, ez a Deák téri lámpák átszabályozása lenne. Lehet, hogy ez csak annyit jelentene, hogy ezután egy másik irányból bejövő forgalom duzzadna fel. Éppen ezért kellene a Nyugati felől jövő forgalmat már a kereszteződés előtt szabályozni, összhangban a Deák lámpáival is. Még mindig jobb, ha a Bajcsyn várakoznak az autók, mint a kereszteződés közepén. Mint írtam, ez nem biztos, hogy megvalósítható, ellenben egy másik módszer biztos nagyon sokat segítene. Ez pedig a vidéki nagyvárosokban már igen elterjedt, és rendkívül jól bevált visszaszámlálós közlekedési lámpák bevezetése lenne, legalább ebben a kereszteződésben. Számomra mindig nagy releváció ezekkel szembesülni Debrecenben, vagy Kaposvár egyes részein. Ha az ember tudja, hogy meddig lesz még zöld a lámpa, akkor elég jól meg tudja ítélni, hogy még időben el tudja-e hagyni a kereszteződést, ha átmegy rajta, vagy sem. Pontosan ez hiányzik itt is. Én nem hiszem, hogy egy ilyen lámpa felszerelése olyan irdatlan összegbe kerül, abban viszont biztos vagyok, hogy olcsóbb egy ilyet üzemeltetni, mint minden második nap rendőröket kivezényelni. Hogy egy epés megjegyzést tegyek a poszt végére, az amúgy fokozottan autósbarát, de ugyanakkor a hetvenes évek technikai és gondolkodási szintjén megragadt, az utóbbi időben kifejezetten passzív aggresszív jellemvonásokat felvonultató Tarlós István városában nem vagyok meglepve, hogy egy ilyen, viszonylag modern megoldás alkalmazása eddig még egyik felelős döntéshozónak sem jutott eszébe. Tarlósy ugyanis Vitézy kirúgása után gondoskodott róla, hogy ezeket a pozíciókat hozzá hasonlóan begyöpösödött gonolkodású emberekkel töltse fel.

26 komment
2017. november 14. 15:40 - Gazz

Hipokrita vendéglátóipar

Kiürül az ország, nincs munkaerő! - jelenik meg az ( elsősorban ellenzéki) újságok címlapjain.

Elmennek a fiatalok, nincs ki dolgozzon! - harsog az iparkamara.

Nincs ki felszolgáljon, a személyzet lelépett nyugatra! - vinnyognak a vendéglátósok.

Ehhez az utolsó kijelentéshez lenne némi hozzáfűznivalóm. Először is az, hogy nem véletlenül használtam a vinnyogást a viselkedésük leírására. Magyaroroszágon a vinnyogás a DNS-be van beépülve, pont arra a helyre, ahol másoknak a méltósággal viselt felelősségvállalásért felelős gén található. Nálunk ehelyett megy a vinnyogás.

Nézzünk néhány tipikus példát azokra az esetekre, amikor ez a gén bekapcsol.

- Elveri a jég a termést. Biztosítást kötöttél jégkárra? Á dehogy, az drága. Állam bácsi, segíts!

- Szélvihar szakmányban dönti a fenyőket a nyaralókra Siófoknál. Tudod, hogy a fenyő nagyra nő, de sekélyen gyökerezik? Mi a francnak hagytad megnőni? Mert szép? Akkor legalább biztosításod van? Hogy az minek? Állam bácsi segíts!

- A pedagógusok éhbérért dolgoznak. Sztrájkoltatok valaha a rendszerváltás óta? Nem? Szakszervezeti vezetőnek miért mindig korrupt seggfejeket választatok meg? Akkor miért csodálkozol, ha nem vesznek komolyan?

- Gonosz multik megfojtották a magyar cukorgyárakat! A történet meg valójában arról szólt, hogy választhattunk, ha bezárjuk a gyárakat, a termelők kompenzációt kapnak érte, ha meg nem, akkor megy minden, mint eddig, max nehéz lesz eladni a cukrot, mert túltermelési válság van. A termelők az állammal legnagyobb egyetértésben úgy döntöttek, hogy akkor rendben, zárjuk be a gyárakat. Aztán eltelt pár év, és beindult a vinnyogás, hogy jajj, oda a magyar cukoripar. Igen, bakker, oda, mert így döntöttetek.

Nem is ragoznám tovább, most is ugyanez van. Ezúttal a vendéglátásban. Amelynek kizsákmányoló jellege sosem volt titok, közismert volt a borravalóból tartott, be nem jelentett pincérek esete, a rengeteg szabálytalanság, az átvert munkavállalók. Nem csoda, ha először ezek léptek le nyugatra. A tisztelt vendéglátós urak pedig nyígnak, hogy nem megy hozzájuk dolgozni.

Namost történetesen ez sem igaz. A Balatonon nyaraltunk a nyáron egy többlakásos üdülőben. Az egyik lakásban lakott Viktor, aki felmondott a pécsi munkahelyén, és elhatározta, hogy a nyáron a Balaton mellett dolgozik. Csak a tisztánlátás kedvéért, ez a mostani nyáron volt, amikor a vendéglátós rinyálás már három éve folyamatosan ment.

Megkérdeztem Viktort, hogy mik a tapasztalatai. Ez júliusban volt, addigra Viktor már a harmadik helyen volt. Az első helyen két nap után felmondott, mert a munkavállaló megengedhetetlen stílusban kommunikált. Ezután eljutott egy olyan helyre, ahol megkérdezték, hogy nem baj-e, ha majd csak szeptemberben fizetnek. Persze ezekhez be se lépett. A következő  helyen hetente ötször berendelték helyettesíteni, de a túlórát kifizetni annyira nem akaródzott. Így hónap végén váltott, és egy szállodánál kezdett dolgozni. Mondanom se kell, egyik helyen se volt bejelentve. A pénz mindenütt egy kicsivel volt a minimálbér felett. Szóval annyira nem kell csodálkozni, hogy ílyen feltételek mellett nem jön senki.

Az alattunk levő lakásban laktak Éváék, akiknek a gyereke Budapesten keresett konyhai melót. Ők azt mesélték, hogy a pesti módszer az, hogy csak egy-két napra veszik fel a jelentkezőket próbaidőre, aztán rögtön felmondanak, és különböző jogcímeken egy kanyi petákot se fizetnek a végén. Nem egy helyen futott ebbe bele srác, és nem kettőn. 

Ez egyébként azt jelenti, hogy ha ezt meg lehet csinálni, akkor jelentkező van dögivel. Lehet hogy ezek mind alulképzettek, de ez nem is fog változni, amíg a munkaadó ingyen dolgoztatja őket. 

Az eset tipikus. A csendes oldal nincs sehol sem képviselve, viszont döntési helyzetbe került. Kínlódik tovább az átvágósokkal, vagy lép egyet vagy kettőt a nyugati irányba.

A másiknak eszébe se jut a hibát magában keresni, ellenben hangja az van, jó erős. Meg is hallották a Kamarákban, úgy gondolják, a gimnáziumokba való bejutás megnehezítésével majd többen orientálódnak a vendéglátás felé. 

Lehet hogy így lesz. De ők is nyugatra mennek, mert amíg a vendéglátó szakma megmarad ezen a morális szinten, addig épeszű ember nem dolgozik ezeknek.

 

1 komment
2017. szeptember 26. 16:56 - Gazz

Két hét az USA-ban. Első rész.

Felütésként azzal kezdeném, hogy anyukámék négyen voltak testvérek. Kettő közülük aztán a hetvenes években Amerikában folytatta. Az egyik oda ment férjhez, a másik meg disszidált a családjával. Ez adta az apropóját a kiutazásunknak, s ezzel együtt a mai bejegyzésnek.

A népes rokonság elég gyakran látogat haza, Magyarországra. Jóval ritkábban én is tiszteletem teszem náluk, és most úgy jött ki a lépés, hogy családostul elrepültünk a North Caroline-ban élő velem nagyjából egyidős unokatestvéremhez. Az útról szerzett benyomásaimat taglalom az alábbiakban.

A repülőutat a MyTrip.com-nál intéztem, idén februárban. Kb. 920-ezer forintba került  a retúrjegy négyünknek, két átszállással. Ez volt a legolcsóbb opció. Az út ötlete már ősszel felmerült, akkor még cirka hétszázezer forintból megúsztam volna, ennyit számított négy hónap késlekedés. Ami a MyTrip.com-ot illeti, igaz, hogy ez hozta ki a legkedvezőbb ajánlatot, de mégsem tudnám jó szívvel ajánlani senkinek sem. Nincs online ügyfélszolgálatuk, csakis telefonon lehet őket elérni, ami innen, Magyarországról Londonba finoman szólva nem a legolcsóbb. Sajnos igénybe is kellett vennem, mert az egyik járatot törölték, és vagy két hónapig teljes bizonytalanságban voltam, hogy akkor most mi lesz az úttal. Amikor felhívtam őket, iszonyat sokat várakoztattak, és mire sikerült bekerülni egy ügyintézőhöz, a telefonszámlám igencsak megnőtt. Finoman szólva ezt nem nevezném ügyfélbarát hozzáállásnak...

Miután a jegyeket lefoglaltam, még azon melegében elintéztem az ESTA engedélyeket is. Ezek a korábbi USA vízumot váltják ki, és szerencsére online intézhetőek. Nagyjából arra kell felkészülni, hogy meg kell adnunk az útlevélben szereplő adatainkat, az utazásunk célját, hogy van-e valakink az USA-ban, vagy van-e szálloda foglalásunk, majd ennek a kontakt infóit. Ezután ravasz körkérdésekre kell választ adnunk, hogy nem vagyunk-e terroristák. A végén pedig a kérvény elbírlásához fizetnünk kell kb. négyezer forintnyi összeget. NAGYON FONTOS! Rengeteg oldal van, amely azt ígéri, hogy leegyszerűsíti számunkra az ESTA ügyintézést. Ennek senki se dőljön be! Ugyanazok a kérdések szerepelnek náluk is, csak a négyezer forint többszörösét kérik el a végén. Mindig az amerikai nagykövetség oldaláról kell az ESTA ügyintézést indítani, ne dőljünk be a találatoknak, amiket a google dob fel.

Szóval a jegyek megvoltak, izgatottan készülődtünk az indulásra. Vettünk megfelelő méretű gurulós bőröndöket, elpakoltunk mindent, arra külön vigyázva, hogy semmi problémás dolog ne kerüljön a kézipoggyászba. Magyarán kisolló, zsebkés ment a bőröndbe, ahova viszont ruhán kívül szinte semmit se raktunk. Mindenki tudja, hogy mennyi szarka dolgozik a reptereken, a pénzt a legjobb, ha magunknál tartjuk.

3kismalac.JPG

Életkép Ferihegyen.

Odafelé a KLM-el repültünk. Bár online becsekkoltam egy nappal korábban, ezt Ferihegyen felülírták, és újrafoglalták az üléseket végig az útra. Ez ugye három repülőt jelentett. Az első egy tényleges KLM gép volt, ami Amsterdamig vitt bennünket. Onnét kezdve pedig igazából a Delta járatain repültünk, ami kooperál a KLM-el. A transzatlanti járaton egy Jumbo Jet teljesített szolgálatot, a két gyerekünknek nagyon tetszett, hogy a beépített képernyőkön ugyanazokat a kedvenc rajzfilmjeiket nézhették, amiket otthon is. Elképesztően sok kaját adtak. Volt egy főétkezés, de ezen kívül még háromszor végigszórták a népet szendvicsekkel, sütivel, ilyesmikkel. A filmkínálat is egész jó volt, de aludni sajnos nem nagyon lehetett. A mostani székeken nincs oldalsó fejtámasz, képtelen voltam bármilyen alvópozíciót felvenni.

Detroitban kellett másodszor átszállnunk, s mivel itt léptünk be az USA területére, ezért át kellett esnünk a beengedési procedúrán. Ami konkrétan azt jelentette, hogy lefényképeztek, ujjlenyomatot vettek, és kikérdeztek. A tiszt eléggé hadart szóval komoly gondjaink voltak a megértésével, de azért szerencsére zöld ágra tudtunk vergődni, és beléphettünk. 

Detroit nem éppen Amerika csúcsa, de ez akkor nekünk nem tűnt fel, mert nem volt összehasonlítási alapunk másik amerikai repülőtérrel. Elég sokat kellett várni a következő repülőre, ezért engedtünk a gyerekek unszolásának, és bementünk az egyik McDonaldsba... Nekem mondjuk lilult a fejem, hogy miért épp egy rohadt McDonaldsot próbálunk ki, ami otthon is van, de a gyerekek szemszögéből nézve ez volt a fontos, szóval oké, legyen McDonlads. Rögtön az első tapasztalat, hogy itt más a kiszolgálás rendje. Miután leadtuk a rendelést, az ételt egy másik helyen adták ki, ahol a megadott keresztnév alapján szólították az embert, amikor elkészült a csomag. Az ízekről nem tudok nyilatkozni, engem hidegen hagy a McDonalds, a gyerekek meg nem panaszkodtak. Ezután ahhoz a kapuhoz mentünk, ahonnét a gépünk indult, de még mindig rengeteg időnk volt. Elmentünk egy üzletbe, hogy beef jerky-t vegyünk. Ez szárított marhahús, és egy tipikus amerikai specialitás. Elképesztően laktató és tápláló, egyben finom is. Ott helyben ki is bontottuk, és meg is ettük, a gyerekek persze kapásból nemet mondtak rá. Ezután beültünk egy sörözőbe, ahol a mostánában USA-ban is népszerű kézműves sörökből rendeltünk kettőt. Meglepően finomak voltak, nyoma sem volt bennük az itthon oly gyakori kátrányos mellékíznek. 

 sorozes.jpg

Detroitban nagyon sok a néger, és ezzel a repülőtéren is szembesültünk. Engem igen érdekel az antropológia, úgyhogy örülnék, ha senki sem magyarázna bele rasszizmust abba, amit itt leírok. Szóval ami az amerikai filmekből nem jön át, az pár percen belül nyilvánvalóvá vált, gyakorlatilag az összes néger nőnek nagy a feneke. Erre ellenpéldákat csak Washingtonban láttam később, ahol több a tehetősebb ember és ők jobban vigyáznak az alakjukra. Amit viszont nagyon vonzónak találtam a néger csajokon, az a vastag ajkuk. Ez bájossá teszi az arcukat, a dús hajuk pedig egy szép keretet ad az egésznek. Nekem bejönnek. 

Naszóval elütöttük az időt, amíg a harmadik gép indult. Wifi volt, úgyhogy még az unokatesómmal is fel tudtam venni a kapcsolatot. Beszálltunk, felszálltunk, leszálltunk. Ekkorra már teljesen elvesztette a varázsát a repülés, alig vártuk, hogy túllegyünk rajta. Charlotte-ban Viktor fogadott minket, aki kocsival értünk jött, mert Winston-Salem ahol laknak, legalább másfél óra távolságra van. Egy óriási tankszerű Dodge terepjárója van, akár hatan is el lehet benne férni kényelmesen. 

Első tapasztalat, rengeteg autópálya van, ezek minimum háromsávosak, és nagyon jó minőségűek. Ami a minőséget illeti, jelentős faktor, hogy North Carolinában nagyon enyhe a tél, inkább csak hűvös, mint meleg. Hó csak egészen ritkán esik. Ennek nem elhanyagolható szerepe van abban, hogy az autópályák burkolata milyen sokáig bírja. 

Elég fáradtak voltunk, szóval megérkezés után egyből aludni mentünk. Viktornak hatalmas háza van, kb. 5 fürdőszoba, 4 hálószoba, basement, dolgozószoba, garázs két autónak, két terasz, egy akkora nappali konyhával, mint az én házam alapterülete és egy saját tó. Ezt az életszínvonalat egy orvosi és egy chip designer fizetésből tartják fenn.

viktorhaz.jpg

 A tó ilyen:

viktorto.JPG

 A ház előtt álló négyszögletes dobozok a hőszivattyú kompresszorai. Télen ezzel fűtenek, nyáron meg hűtenek. A gáz nincs bevezetve, ezért van ott egy pb gázpalack is.  

A tóban ilyen szép naphalak laknak.

naphal.jpg

De van harcsa és kárász is benne. A naphalat gilisztával fogtuk. Ugyan a Wallmartban vettünk valami zselés és büdös csodacsalit, de a halak nem igazán kultiválták.

Van ugye a mondás, hogy "Ha Rómában vagy, élj úgy, ahogy a rómaiak!". Ezt a szabályt alkalmaztuk a helyzetre, úgyhogy igyekeztünk mindent úgy csinálni, ahogy a helyiek. Például elmentünk a Wallmartba. Ami egyébként élelmiszerben gyengébb mint az Auchan, ruházatban és egyéb cikkekben meg több. Ami az árakat illeti, drágább, az egyértelmű. Ilyeneket néztem, mint gyümölcsök, póló, kenyér, csipsz. Az volt a tervem, hogy milyen szuper pólókat fogok majd itt venni, mert amikor legutóbb az USA-ban voltam, úgy 2000 tájékán, akkor olyan pamut pólókat árultak, amelyek közül néhányat még ma is hordok, olyan jó minőségű. Sűrűbb szövésűek és erősebb pamutszálból csinálták őket. Na ebből mára semmi sincs. Ugyanazt a minőséget árulják, mint az Auchan, csak mondjuk két-háromszor drágábban. A farmerek kb. másfélszeres árban vannak. A kenyér kétszer annyi. A műszaki cikkek elég olcsók, de mindössze egy karórát vettünk, nem bevásárolni repültünk ide.

 Ami a környezetet illeti, ez amolyan hobbitfalva. Gyönyörű házak kies környezetben, kb. félórás autós távolságra a városközponttól autópályán. Mindenütt plüssszerű zöld pázsit, természetesen gondosan lenyírva. Virágok, aszfaltutak.hobbitfalva.jpgIgen, jól látja a kedves olvasó, járda az nincs. És forgalmasabb út mellett ez komoly probléma. Az autósok nincsenek hozzászokva se a gyalogosokhoz, se a biciklisekhez. Ezért ha látnak valakit, sokszor túlreagálják, óriási ívben kerülnek. És ami furcsa, integetnek. Ezt nem értettük, hogy miért integetnek vadidegenek, talán valami gond van az öltözékünkkel, de Viktor elmagyarázta, hogy itt ez a szokás. Hmmm... kedves emberek.

Valamin azóta is tűnődöm. Ha megnézünk egy magyar utcát, rögtön feltűnik, hogy a sok javítás, csatornázás, kábelfektetés miatt úgy néz ki, mint a koldus ruhája. Folt hátán folt. Na ez nincs az USA-ban. Fogalmam sincs, hogy hogyan csinálják, talán egy széles csőben vezetnek mindent, vagy nem az út alatt vezetik, de itt minden utca olyan, mintha tegnap aszfaltozták volna. Az autópályák szintén ilyenek, de azt láttam hogy javítják. Azt tippelem, hogy itt talán szabványos színű bitumen van, és valahogy összeolvasztják a régit, meg az újat, és ezért nem látszik a foltozás. Az autópályák mellett egyébként rengeteg gumidarab van a szétdurrant kerekekből, ezeket elítéltek szedegetik össze. Hobbitfalván hagyományos értelemben vett kertművelést nem folytatnak, van egy-két virágos bokor, meg ugye a gyep, aztán ennyi. Gyümölcsöt senki sem termeszt, inkább megveszik a boltban, amikor kedvük tartja. 

 Ez volt az utazásunk első szakasza. A következő részben az óceánparti élmények bemutatása következik.

 

 

 

 

Szólj hozzá!
2017. május 31. 12:22 - Gazz

Amerikai nagyvárosok európai szemmel

Ez nem egy hőzöngőblog, és ez így aztán ez nem is egy hőzöngő bejegyzés arról, hogy hú, milyen helyeken jártam. Viszont a tapasztalataimat szívesen öntöm írásba, s amennyire tőlem telik, igyekszem ezt nem úgy tenni, hogy kioktassak, vagy dicsekedjek. Persze a hatásvadász eszközök azért tőlem sincsenek távol, ezt elismerem, hiszen ha az ember irománya kikerül párszor az index címlapra, azért az elég jó anyag endorfin junkie körökben.

Na szóval a mai bejegyzésben az Egyesült Államokban és Kanadában elkövetett utazásaim során begyűjtött tapasztalataimat osztom meg a becses nagyérdemű olvasóimmal. Rögtön az elején le kell szögeznem, hogy ezek a tapasztalatok a keleti part környékére korlátozódnak, de amennyire sikerült utánanéznem, alapjában véve az egész Észak-Amerikai kontinensre jellemzőek.

Naszóval, mint tudjuk, az Egyesült Államok döntő részben brit gyarmatosítók gyermeke, és ez az örökség nagyon jellegzetesen formálja az ország arculatát mindmáig. Ha a googlemaps-en felülről ránézünk egy amerikai városra, akkor jó eséllyel ugyanolyan négyzetrácsos utca elrendezést láthatunk, mint a jó öreg Londonban, azzal a bájos stichel megfejelve, hogy errefelé ez még a helyi földrajzi adottságokon is igyekszik úrrá lenni, már amennyire ez lehetséges. Ezzel konkrétan arra utalok, hogy egy amerikai városnak nem számít a domborzat, a vízrajz, ők bizony - ésszerű határok között persze - ragaszkodnak a négyzetrácsos városszerkezethez.

Ez éles ellentétben áll a kontinentális Európa hagyományos városszerkezetével, - és cseppet sem meglepő módon Kanada francia részein nem is jellemző. Quebec és Montreal egyáltalán nem sakktáblának néz ki felülről. Londonban egyébiránt az 1666-os nagy tűzvész után alakult ki, amikor is újrarajzolták az egész várost, mert az addigi gyakorlatilag élhetetlenül keszekusza volt.

A négyzetrácsos szerkezet meglehetősen praktikus egy olyan országban, ahol mindenki autóval jár. Ez biztosítja ugyanis azt, hogy az utak nem egy-egy csomópontba vezetik a közlekedést, amelyek melegágyai a dugóknak, hanem kellő mértékben szétosztják a forgalmi áradatot. Egy ilyen elrendezés esetén a legkönyebb alternatív útvonalakat találni dugó esetére, ha az ember A pontból a B pontba akar jutni. Persze ez nem jelenti azt, hogy az amerikai városokban nem lennének dugók, sőt, nagyon is vannak, de ez inkább a tömegközlekedés helyett az egyéni autózást preferáló életmód következménye. Hogy ez miért alakult így, az viszont szintén a városszerkezet következménye.

A tipikus amerikai nagyváros rendszerint egy szűk városmagból áll, ami néhány tucat felhőkarcolót jelent praktikusan, valamint néhány utcányi többemeletes, de nem felhőkarcoló méretű kormányzati épületet, és legalább egy stadiont meg plázát. Itt rögtön szeretném megjegyezni, hogy a mindenkinek rögtön eszébe jutó New York egyáltalán nem tipikus amerikai város, ahogy Chicago sem. Ellenben a népszerű sorozatból megismert Dallas, vagy a kanadai Toronto meg nagyon is.

Ami a szűk városközponton kívül van, az egy óriási falu, elsősorban földszintes épületekkel, bennük rengeteg üzlettel, valamint hatalmas területeket lefedő igen mutatós családi házas övezetekkel. Ez utóbbiak egyik jellegzetes kelléke a GYEP. Írhatnám kisbetűvel is, de ez nem fejezné ki eléggé, hogy náluk ennek mekkora jelentősége van. Na jó, legyen pázsit. Szóval az amerikai középosztály szabadidős tevékenységei között az egyik legfontosabb szerepet a ház előtt található pázsit gondozása jelenti, ez afféle társadalmi státuszszimbólum. Ha szép a gyeped, akkor a környéken tisztelni fognak. Ha kissé elhanyagolt, - ami magyar szemmel nézve még mindig simán gondozottnak számít - akkor bizony gyorsan levonják a következtetést, hogy nem vagy a környékre való. Elképesztő mennyiségű vizet és műtrágyát képesek a pázsit karbantartására költeni. De ez nem csak a lakosokra jellemző, hanem a városra magára is. Az utolsó útmelleti közterületen is gondosan locsolják és vágják a füvet, de nem ám csak úgy hébe hóba, hanem heti rendszerességgel. Ha a repülőtérről a városba megy az ember, akkor rögtön szembetűnik, hogy itt bizony nincs az a dzsumbuj, mint amit a Ferihegyre vezető út mellett lát az ember.

Térjünk át a gyepről a közlekedésre. Mint feljebb már említettem, az Egyesült Államokban és Kanadában kvázi mindenki autóval jár. Ez persze egy nagyon általánosító kijelentés, úgyhogy rögtön át is fogalmaznám, mindenki mindennap használ autót. Ennek ellenére a városi tömegközlekedés egyáltalán nem olyan alulfejlett, mint azt gondolnánk, inkább azt lehet mondani, hogy más a koncepció. Amerikában a városi népesség döntő része családi házakban lakik, ami viszont azzal a következménnyel jár, hogy a városok mérete sokszorosa az azonos népességű, de főleg társasházakból álló európai városokénak. Ez magával vonja azt is, hogy a tömegközlekedés fenntartása ilyen óriási területen egyáltalán nem gazdaságos. Mégis van tömegközlekedés, (a New Yorki, Washingtoni, Montreali metróhálózatra joggal lehetnek büszkék az ott lakók)  ez azonban elsősorban a sűrűn lakott központok, gócpontok összekötésére irányul. Az amerikai városokban az ilyen gócpontok kialakulása természetes következménye a szétterülő városszerkezetnek. Az alapellátás funkciói - beleértve a hivatalokat, egészségügyi intézményeket - túl messzire nem kerülhetnek a lakosságtól. Ezt a struktúrát ugyanúgy kell elképzelni, mint Budapestet a kerületeivel, csak itt a lefedett területek sokkal nagyobbak. A gócpontok tömegközlekedéssel való összekötése tehát elég jól megoldott, és ezen területeknél óriási, a pestiekkel szemben valóban létező P+R parkolók vannak, ahova a kertvárosokból érkező autósok le tudják tenni a kocsijaikat. A belvárosban parkolni ugyanakkor elképesztően drága dolog. Banki osztályvezető rokonom egyszer megemlítette, hogy ha Torontóban autóval járna be dolgozni a központban levő munkahelyére, akkor a fizetése harmada menne el parkolásra.

Ami egy budapesti embernek azonnal szembetűnik, az az, hogy nem látni kormot az épületek falán. Bár itt is vannak diezel hajtású járművek, de ezek száma elenyésző, kétütemű motorral pedig maximum a fűnyírókban találkozhatunk. A benzinnel hajtott négyütemű autók láthatóan nem kormolnak. Szmog mégis van, de ez főleg nitrogén oxid, ami aztán szélcsendes időben jól láthatóan össze is gyűlik a városok felett narancssárga felhők képében. Ez is nagyon káros, de másképp árt, mint a diezelmotorok koromkibocsátása.

A családi házak nagyon szépek, de az átlag városi egyszintes épületeik kifejezetten jellegtelenek. Érdekes, hogy a főleg szegényeb családok által lakott sorházak ugyanakkor kifejezetten dekoratívak. Torontóban mutattak nekem egy ilyen sorházas városrészt, ahova a migránsokat szándékoztak beköltöztetni és meg kellett állapítsam, hogy Pesten ez simán elit negyednek számítana.

Egy-két frekventált várost leszámítva turistákat nem találni az itteni településeken. New York persze tele van velük, de New York legalább olyan unikum Amerikában, mint Európában Velence. Alapjában véve nem sok ember van az utcákon, még a belvárosok is elég kihalt benyomást nyújtottak számomra. Mivel a nyári időszak szélsőségesen meleg még Kanada sűrün lakott déli részén is, a tél meg szélsőségesen hideg, ezért az utcán levésnek nincs olyan hagyománya, mint az európai nemzeteknél. Alapvetően egy amerikai a légkondícionált helyeken érzi jól magát, az utca meg mint tudjuk nem ilyen hely. Érdekes, hogy ugyanakkor a kontinens európai jellegű városaiban - Montreal, Washington - viszont tele van az utca emberekkel, mint ahogy Manhattanben is.

Térjünk egy kicsit ki külön Montrealra. Ez a város a legnagyobb lélekszámú francia település Európán kívül. Sokáig a legnépesebb és leggazdagabb városnak számított Kanadában, ami erősen fűtötte a francia szeparatizmust is arrafelé. Az utóbbi időben azonban Torontó megelőzte mindkét tekintetben. A Montreali franciák franciábbak akarnak lenni az anyaországiaknál is. Míg a stoptábla egy tényleg nemzetközi jelzés, ami Párizsban is ugyanúgy néz ki, mint Londonban, addig Montreálban természetesen ez is a francia "Arres" felirattal van ellátva a "STOP" helyett. Ebben a városban járva teljesen európában érezhetjük magunkat. Nincs betondzsungel, ehelyett a szokásos tömbházak uralják a városképet, lefogadom, még gang is van belül. A házak aljában kávéházak, éttermek, és nyüzsögnek az embereke az utcán. Emellett rendkívül fejlett metróhálózat, a szerelvények a zaj csökkentése érdekében gumikerekeken járnak. Mivel a tél hosszú és hideg (holott Montreal kb. Budapesttel fekszik egy szélességi körön), a város igen jelentős földalatti infrastruktúrát hozott létre. Bevásárlóközpontok, hivatalok, közüzemek költöztek a felszín alá, amelyeket utcák kötnek össze és metróvonalak.

Ami New Yorkot illeti, a városnak különös hangulata van. Míg Amerika többi részére szinte mindenütt a nagy nyílt terek a jellemzők, Manhattanben sétálni sokszor olyan, mintha egy kanyonban túráznánk egy folyó partján. A napot nem látni a magas házaktól, és rengeteget kell várni a lámpákra, hogy átkellhessünk az úttest túloldalára. A levegő iszonyat párás, s mivel amúgy is dögmeleg van, a kettő kombinációja kikészíti az embert. Érdekes módon Torontóban sokkal nagyobb kulturális kavalkáddal szembesültem, mint New Yorkban, ez betudható annak, hogy Kanadában sokkal liberálisabbak a bevándorlási szabályok, mint az USA-ban. Manhattanben a metró jelenti a tömegközlekedést. Nem tűnt fel, hogy lenne villamos, ellenben taxi az van dögivel mindenhol. Ez utóbbit nem mondanám se olcsónak, se gyorsnak, de néha rászorul az ember. Még pár szó erejéig visszatérve erre a kanyon érzésre, ahogy az utcán jártam, éreztem, hogy valami nincs rendben, valami hiányzik a képből, de ez csak amolyan tudatalatti érzés volt. És addig tartott, amíg ki nem értünk a Central Parkba. Ez a valami, ami hiányzott, ugyanis a nap volt. Délben bevilágít természetesen a toronyházak közé, de egyéb napszakokban nem. Ez nem jelenti azt, hogy sötét lenne, mert az üvegfelületek mindenhonnan visszaverik a fényt, de mégis nyomasztó érzés.

Elég csapongó típus vagyok, úgy hogy erről eszembe is jutott egy minapi élményem. A múlt héten szerdán este itt Budapesten a kertben tettem-vettem. A nap már lement, de az ég felhős volt felettünk. Ezt a kiterjedt felhőréteget aztán egyszercsak megvilágította a nap a horizonton túlról, ami olyan szürreális hatást eredményezett, amilyet még sosem éltem át. De valószínűleg más sem, mert sorra jöttek ki az emberek a házakból, megnézni, hogy mi történik odakint. A felhőréteg ugyanis visszaverte a lemenő nap  vöröses fényét, de az nem egy pontból jött, hanem egy kiterjedt felületről. Ezért aztán nem voltak árnyékok, és hogy egy fényképészetben használatos fogalmat használja, a mélységélesség is megváltozott. Minden kontrasztosabb lett, páran meg is jegyezték, hogy napfogyatkozáskor éltek át hasonló élményt. Én inkább ahhoz hasonlítanám, amit a tévékben a szappanoperákban lát az ember, ott használnak olyan technikát, hogy a közeli és távoli szereplők is egyaránt élesen látszanak. Mindez persze leöntve egy bronzos árnyalattal, tényleg nagyon fura volt.

No ennyit mára a csapongásból, júniusban ismét jelentkezem.

 

 

 

Szólj hozzá!
2017. március 23. 13:28 - Gazz

Egy elgondolkoztató kísérleti eredmény

Sok embert az vezet a blogok vezetésére, hogy a belső problémáit kiírja magából. Rám ez nem jellemző, de most kívételesen mégis ki akarok írni valamit, ami már 27 éve nem hagy nyugodni, és aminek sajnos azóta sem jártam utána.

Diákkoromban az egyetemen volt egy kedvenc kísérleti fizika tanárom Schuszter Ferenc. Aki az Óbudai Árpád Gimnáziumba járt a kilencvenes években, az ott is találkozhatott vele, tíz évig tanított az intézményben. Egy nagyon barátságos ember volt, kitűnő tanár, aki remekül értett a kísérletezéshez.

Ő mesélt nekem ez egyik meglehetősen meredek kísérleti tapasztalatáról, amelynek igencsak messzeható következményei lehetnek a fizikában, bár ez utóbbi megállapítás csak az én továbbgondolásom. Annó diákként rendkívül foglalkoztatott ez a dolog. Emlékszem, a szakmai angol nyelvvizsgán, ahol egy tudományos témát kellett előadni, ezt a témát választottam, és a szemben ülő bölcsész hölgynek is sikerült a kísérletet elmagyaráznom, bár azt is meg kell jegyezzem, hogy a végkövetkeztetést nem értette meg.

Amikor az egyetem végén hospitáltam a tanár úr osztályában az Árpádban, akkor ismét szóba hoztam a dolgot, és megerősítette, hogy minden pontosan úgy volt, ahogy először elmondta. Más fizika tanáraimat is kérdezgettem az egyetemen, G. L. például azt mondta, hogy a kísérlet nem adhatta azt az eredményt, úgyhogy rosszak voltak a műszerek. (aztán amikor megbuktatott, meg is kaptam tőle, hogy ilyen hülyeséggel próbálok villogni ahelyett hogy bejártam volna az előadásaira :-)) Más tanár meg egyszerűen bevallotta, hogy nem tudja megmagyarázni, hogy a kísérlet hogyan vezethetett erre az eredményre.

Mivel Schuszter tanár úr tavaly meghalt, ennek kapcsán megint eszembe jutott a dolog, és úgy gondoltam, tartozom neki annyival, hogy megemlékezem erről a felfedezéséről. Jöjjön először a kísérlet leírása, utána pedig azt fejtem ki, hogy ez az  eredmény hogyan vezet el ahhoz, hogy a fénynél gyorsabban információt juttassunk el egyik helyről a másikra.

Szóval Schuster tanár úr a gömbfotonokkal kísérletezett. A gömbfoton elég különös állatfaj, terjedésének nincs határozott iránya, mint pld. egy zseblámpából, gyertyalángból, vagy lézerdiódából kiszabaduló fotonnak. Ezt inkább úgy kell elképzelni, mint egy fénysebességgel felfúvódó lufi, amely aztán valahol egyszer csak elcsattan, és összehúzódik egyetlen pontba a felületén. Gömbfotont antennával lehet kelteni, az antenna végéről kiinduló rádióhullámok tulajdonképpen gömbfotonok.

Namost Schuster tanár úr kísérleti berendezése annyiból volt különleges, hogy képes volt az antenna végéről egyszerre csak egyetlen egy gömbfotont útjára indítani.

Abból a célból, hogy ezt ellenőrízze, épített egy detektort, ami jelzett, amikor a foton becsapódott. Ez a detektor úgy volt beállítva, hogy csak olyan frekvenciájú fotonnál jelzett, amilyet az antenna kibocsátott..

Ez első különleges tapasztalat az volt, hogy a kibocsátott egyedi fotonok mindig a detektorba csapódtak be, függetlenül a detektor elhelyezésétől, holott a gömbfotonnak nincs irányppreferenciája. A már említett tanár, G.L. erre mondta azt, hogy a gömbfoton csak egy adott valószínűséggel csapódhat bele a detektorba, ezért biztosan hibás a kísérlet.

A helyzet még cifrább eredményeket mutatott, amkor Schuszter tanár úr két detektort alkalmazott. Ez esetben azt tapasztalta, hogy a gömbfotonok mindig abba a detektorba csapódnak be, amelyik közelebb van az antennához. Az teljesen mindegy, hogy a másik detektor hol helyezkedett el a szobában. Amikor azt vitte közelebb, akkor oda csapódtak be a gömbfotonok. Ez azt jelenti, hogy a detektor nem lehetett hibás,  mert mindegy volt, hogy melyiket rakta közelebb, mindig ugyanerre az eredményre jutott.

Laikusok a kísérletet úgy képzelhetik el, hogy az üres térben ül egy törpe, aki lufit fúj maga köré.

A törpétől nem messze ott van két rosszgyerek, tűvel a kezében. A lufi értelemszerűen addig fog csak tágulni, amíg eléri a közelebbi rosszgyereket, aki rögtön kidurrantja a lufit a tűvel, így a távolabbi gyerek hiába vár a lufira, az nem dagad odáig, hogy őt is elérje.

Pont ugyanez történt Schuszter tanár úr gömbfotonjaival. A közelebbi detektor volt az a rosszgyerek, aki mindig kiszúrta a tűvel a lufit. Tökmindegy, hogy melyik gyerek ment közelebb a törpéhez, az nyert aki kisebb távolságra volt. Ezzel analóg az, hogy a Tanár úr  bármelyik detektort rakta közelebb az antennához, az mindig nyert.

Első látásra ez csak egy egyszerű kísérlet, de most bemutatom, hogy hogyan lehet így információt fénynél gyorsabban eljuttatni egyik helyről a másikra.

Képzeljük el az alábbi kísérleti elrendezést. Van egy Schuszter féle berendezésünk, amely minden másodpercben kibocsát egy gömbfotont. Egy tetszőleges irányba ettől a berendezéstől vigyünk el egy detektort egy fényévnyi távolságba, ugyanakkor ezzel pontosan ellenkező irányba pedig vigyünk el egy másikat, de ezt egy fényév plusz egy méter távolságba tegyük.

Az első detektort nevezzük el A-nak, a másodikat, ami egy kicsit távolabb van, nevezzük el B-nek. A kettő között két fényév plusz egy méter a távolság ugyebár.

Mivel B detektor távolabb van egy kicsit a gömbfoton forrástól, ezért nem fog jelezni semmit. Az A detektor pedig vígan számlálja a fotonbecsapódásokat.

Most jön a lényeg. Fogom a B detektort, és közelebb viszem az antennához két méterrel. Máris ő van közelebb, és hoppá, a fotonok kezdenek hozzá becsapódni. Ezt azonban az A detektornál egy másodpercen belül észreveszik. Hirtelen elmarad a központból rendszeresen érkező fotonok áradata, tehát tudják, hogy B pontban, ami tőlük KÉT FÉNYÉVRE VAN (!!!) az ottani detektort közelebb tolták.

Ez egy digitális információ. Nem száz százalékig megbízható, mert a fotonok azért is elmaradhattak, mert tönkrement az antenna, vagy maga az A detektor romlott el, de ezt könnyű ellenőrízni. Ha előre meg van beszélve, hogy B pontban a detektort úgy mozgatják, hogy a másodpercenként érkező fotonokból minden másodikat kapja csak el, akkor A pontban két másodpercen belül kiderül, hogy nincs semmi hiba, hanem a két fényévre levő B detektort tényleg elkezdték mozgatni.

Ezt pedig egyészen pontosan úgy hívják, hogy információ fénynél gyorsabb átvitele.

A kísérletet nem próbáltam ki, mert nincsenek meg hozzá a berendezéseim. De remélem, adtam egy ötletet pár embernek.

 

 

 

Szólj hozzá!