Tekerés közben

2018\08\08

A kert augusztusban

Egy sorházban lakom, ami egyúttal azt is jelenti, hogy két kertem van, egy a ház előtt, egy pedig a ház mögött. Egészen mások a körülmények a két helyen, az előkert egy meleg, napos hely, míg a hátsókert nagy része árnyékos. Mivel a hátsókertről már többször is írtam, ideje, hogy az előkertről is szóljon egy bejegyzés.

Miután beköltöztünk, sokáig a ház felújításával voltunk elfoglalva, mert komoly szerkezeti problémák derültek ki, amiket sürgősen meg kellett oldani. Ennek folyományaként az első kert, ami a sorházunk előtt van, sokáig felvonulási területként funkcionált, tele sittel, téglarakásokkal, gazzal, meg ami ezzel jár.

kupi.jpg

Látható a kiégett fű, és a csenevész kis cseresznyefa csemete. Ez a kis fa eredetileg a hátsó kertben volt, de aztán helyet cserélt egy ide a ház elé ültetett szilvafával. Nem volt egy jó csere ez szegénynek, gyakorlatilag folyamatosan a kipusztulás szélén egyensúlyozott az átültetés után három évig. Ekkor aztán befejeződött az építkezés, és füvesítettem mind az előkertet, mind a járda melletti részt. Ez magával vonta a rendszeres locsolást is, amitől aztán a kis fa annyira erőre kapott, hogy  két év alatt megháromszorozta a méretét. Ha hosszabb ideig nem locsolom, akkor sajnos még mindig lekókadnak a levelei, ami azt jelenti, hogy a gyökerei még mindig nem érték el a talajvízszintet. Ami három és fél méteren van, tehát nem elérhetetlen mélység. Elvileg minél magasabb a fa, annál mélyebbre hatolnak a gyökerei, szóval a magam részéről bizakodó vagyok. Az átültetéskor sajnos több hibát is elkövettem. A talaj itt homokos, némi sittel keverve, a kapott esővizet nem tárolja, hanem egyenesen vezeti le a mélybe. Ezért a sekélyen gyökerező fák nem bírnak itt megmaradni. Namost, ha elég nagy ültetőgödröt ástam volna, és abba rendes virágföldet, tőzeget meg ilyesmit teszek, akkor azzal azért sokat segítettem volna a vízmegtartásban. Ezzel szemben csak akkorát ástam, hogy a gyökerei kényelmesen beleférjenek, és a gödör aljára az épp akkor letermett paradicsom zöld szárát vagdaltam bele, hogy abból majd úgyis komposzt lesz a föld alatt. Újabb hiba! A paradicsomszár zölden kifejezetten ártalmas, tele van olyan le nem bomlott vegyületekkel, amelyek pont hogy akadályozzák a növény fejlődését. A föld alatt tényleg lebomlik, de eközben egyrészt hőt termel, másrészt oxigén hiányában rohad, ami egy sereg mérgező vegyület keletkezéséhez vezet. Nem csoda, hogy a kis fa ezek után folyton meg akart halni, a gyökerei természetesen nem tudtak belenőni a rohadó paradicsomszárakba.

Hogy segítsek neki, ferdén lyukat fúrtam  a gyökerei alá, és egy pvc csövet fixen bevezettem oda, aminek segítségével közvetlenül a gyökereihez tudtam eljuttatni a vizet, ami sokkal hatékonyabb módszer, mintha felülről locsolnám. Ez volt az a mozzanat, ami aztán igazán segített a fán, mivel így tápoldatot is tudtam a gyökerekhez juttatni. Ettől a fa szinte megtáltosodott.

Egy baj van még vele, nagyon keveset terem. Ez elsősorban azért van, mert a közelben sehol sincs másik cseresznyefa, ami megporozná. Idén tavasszal sikerült ráoltanom egy másik fajtát az egyik ágára, de tartok tőle, ez a kis hajtás nem lesz elég az átporzáshoz. Ezért most augusztusban szemezni fogok még rá újabb fajtákat, ha valahol be tudok szerezni valami érdekeset.

20180802_191636.jpg

A gépkocsi beálló másik oldalán egy fügefa cseperedik. Tavalyi ültetés, és ahhoz képest, hogy mennyire kicsi hajtás volt, elképesztő ütemben nő, sőt, mint az látható, idén már teremni is fog.

figues.jpg

Ennek az ültetési helynek is megvan a maga története. Itt eredetileg egy akácfa állt, amely kiszáradt. Ezt kivágtam, de a tuskó alja a földben maradt, nem akartam vesződni a kiszedésével. Mivel igen alacsonyan vágtam el a törzsét, ezért a tuskó nem látszik ki a földből, még fű is nő a ráhordott vékony földrétegen. Semmi jele annak, hogy itt valaha egy fa volt. Miután kivágtam, ástam mellette egy kisebb gödröt, amibe tőzeggel kevert földet raktam, és ültettem bele egy neten rendelt gesztenyefát. Tőzeg ide, tőzeg oda, a talaj nem volt elég savanyú neki, egy év alatt kiszáradt. Rendeltem egy másik fajtát, a gödröt teljesen tőzeggel és komposzttal töltöttem meg, és ebbe ültettem. Ecetes vízzel, megmaradt kólával, Fantával locsoltam, hogy savanyú maradjon a talaj. Ez is kiszáradt. 20180802_191546.jpg

Na jó, akkor ezekszerint itt a gesztenye nem képes megélni. Akkor ültessünk fügét! Ekkoriban sokat jártam a Dagályba, ahol van egy fantasztikus fügefa. Vágtam róla egy ágat, és egy befőttes üvegnyi vízbe raktam, de előtte bemártottam gyökereztető hormonba. Szépen le is gyökeresedett, egy év múlva ősszel kiültettem a fentebbi helyre. Télen elfagyott. Na ezután rendeltem Babits fügét a Vateráról, ami elvileg a legtélállóbb fajta az országban, és évente háromszor terem. Ezúttal ravasz voltam,  tavasszal ültettem ki, és tényleg kibírta a rákövetkező telet. Ennél is levezettem egy PVC csövet a gyökerekhez, így közvetlenül tudok vizet juttatni a növényhez, de a füvet körülötte kétnaponta locsolom amúgy is. Az is igaz, hogy a füge jól bírja a szárazságot, de ezt nem szívesen tesztelném. A tápoldatozást láthatóan gyors növekedéssel hálálja meg.

Nézzünk akkor most be a kerítés mögé. Az első ami szembetűnik egy fácska a kert közepén.

20180802_191453.jpg

Fajtáját nézve vegyes. A törzse egy eldobott nektarinmagból nőtt ki, aminek az egyik ágára sárgabarackot, a másikra mandulát oltottam. Idén már termett is három barackot és tizenkét mandulát.

20180624_161228.jpg A mandularész sokkal erőteljesebb növekedésű, mint a sárgabarack, ezért ennek a tetejére visszaoltottam az eredeti nektarinból, de terveim szerint még szilva és egy másik fajta sárgabarack is kerül majd rá. Kerítés tövében egy jókora fehérribizlibokor van,  ami bőségesen ellát minket májusban a termésével. Mellette egy ramaty állapotú mézbogyó bokrocska található, ami csak pár szemet terem, ronda, semmi haszna sincs, de nincs szívem kidobni. Még fontolgatom, hogy mi legyen vele, nagy jövőt nem jósolok neki.A kerítés mellett végi szőlő van, két tőkén négy fajta. A Floranet.hu-ról rendeltem még 2012-ben Hamburgi muskotályt, Terézt, Palatinát, Nérót, Esztert. A Teréz kivételével egyik sem az lett, amit kértem, így tele lett a kertem ismeretlen szőlőfajtákkal, amelyek közül kettő ízlett, három pedig nem. A három rosszízűból kettő ráadásul elképesztően fogékony volt mindenféle szőlőbetegségre is, ezért hamarosan azon kezdtem gondolkodni, hogy átoltom őket olyan fajtákra, amik jóízűek, és ellenállóak a betegségekre.20180802_191525.jpg

Hamburgi muskotályt mindenképpen szerettem volna, vitán felül ez a legfinomabb csemegeszőlő. Ilyet sikerült vennem a New Garden-ben, ezért ezt nem oltottam, hanem ültettem.

20180802_191437.jpg

Egy internetes fórumról valaki küldött nekem Kosmonaut zöld vesszőt, ami egy kékszőlő, muskotályos ízzel. Hát ez sem az lett, aminek szánták. 2017 februárjában töben levágtam a Terézt, és a kisarjadt új hajtásokba oltottam zöldoltással júniusban a kapott oltóvesszőket. Elmondom hogy csinálom. A sarjhatást visszavágom az első levél felett 2 cm-el. A megmaradt részt behasítom a levélszár elágazásáig, ezt a részt hívjuk nódusnak. A levélszárat letöröm. A behasítás síkja merőleges a levélszárra, tehát nem a levélszár vonalában hasítok, hanem arra merőlegesen. Ha ez kész, a nemes zöld hajtásból levágok egy darabot a levélelágazás alatt5 centivel, és felette 2 centivel. Az alsó végét ékalakúra vágom, majd betolom az alany vágatába. Folpackcsíkkal kötözöm jó szorosra, és az egész darabott beborítom vele, csak ott hagyom szabadon, ahol majd a rügy fog kibújni. Ez majdnem mindig megered.20180619_093556.jpg

A Kosmonaut, mint írtam, nem az lett, amit ígértek, de nem bántam meg, mert egy rózsaszín, nagyszemű, eperízű szőlő lett belőle. Megtartom, bár az igazi fajtáját nem tudom. Ugyanennek a tőnek egy másik hajtásába Palatinát oltottam, ami a hátsókertben nőtt, de árnyékba került, és kezdte feladni, így az utolsó pillanatban átmentettem egy hajtását.

Idén pedig a másik tő egyik felébe Vénusz szőlő került, amiről nagyon jókat mondanak, ezért mindenképp ki szerettem volna próbálni.20180619_093604.jpg

A utcafronti kerítés mellett egy zöldséges sávot alakítottunk ki, ahol a feleségem paradicsomot növeszt. Mindig akkorára megnőnek, hogy ki kell kötözni őket, és erre a kerítés remekül megfelel. Nagyon finom paradicsomok teremnek, egy probléma van, a poloskák. Ezek kb. négy éve jelentek meg, azóta minden nyáron ellepik a kertet. A gyümölcsök levét szívogatják, és amelyik gyümölcsöt megszúrnak a szájszervükkel, az elkezd rohadni. Így jár a paradicsom, a mogyoró, a mandula - ez utóbbi kettőt még zöld korukban kezdik el szívogatni. A barack hála az égnek korábban érik, mintsem megjelennének, de idén rákaptak a szőlőre is. A fürtök szárát szívogatják, amitől az egész fürt elfonnyad. Amikor megjelennek, akkor permetezni már nem lehet. Jobb híján én lettem a csúcsragadozó, és mosószeres vízzel félig megtöltött befőttesüvegbe kotrom bele őket egy fogkefével, ha meglátom valahol. Sokat nem ér, mert a szomszédból folyton jön az utánpótlás.

Az oroszoknál a Kaukázusban a mogyoróültetvényeket tették tönkre ezek az undorító bogarak. Persze ők rögtön kitalálták, hogy az amerikaiak direkt fertőzték meg velük a vidéket. Hiába no, a régi komcsi reflexeken nehéz úrrá lenni. Na szóval ők nem szeroznak, be akarnak telepíteni a poloskák származási helyén elterjedt darázsfajtát, ami a poloskákba petézik, és így tartja féken a szaporodásukat. Mit mondjak, tudom, hogy ez veszélyes dolog, de annyira elegem van, hogy örülnék, ha ide is jutna belőlük.

Még egy különlegesség van a kertben, a sarokba ültetett articsóka. Pizzafeltétként találkozhat vele az átlagmagyar, esetleg konzervben. Pedig megterem a kertben is, igaz, a termesztése nem tűnik túl gazdaságosnak. Ez a növény a bogáncs rokona, amit Füles a Micimackóból annyira szeret. Kétnyári, a termését a második nyár elején hozza. Az első évben eléri a teljes méretét, nagyon fontos, hogy télire a tövét be kell földel burkolni, hogy ki ne fagyjon. A második nyár elején megjelennek buzogányalakú virágai, általában először csak egy, majd ha az leérett, akkor jön a többi is. Az első a legnagyobb. Simán meg kell főzni, és a virág közepét ki lehet kanalazni. Nagyon finom, de kiadósnak egyáltalán nem mondanám. Két év kínlódás két kanál ennivalóért nem hiszem hogy megéri, de az is hozzátartozik, hogy igen mutatós növény, a kert díszeként is funkcionál.20180802_191536.jpg

A kertnek van még egy virágokkal teli része is, ez jövőre helyet fog cserélni a veteményessel, mert látható, hogy ha egy növény sokáig ugyanazon a helyen van, akkor  egyre kevésbé lesz egészséges az évek során. Ez feltehetőleg talajúntság, és a növényre specifikus fonalférgek elszaporodása miatt van. Minden évben kap egy jó adag komposztot a föld, mégis tapasztalható a jelenség, szóval ideje a vetésforgó bevezetésének.

No ennyit mára, augusztusban lesz még egy poszt, pár téma mocorog a tudatom mélyén.

 

2018\03\25

A hármasikrek

 Napsütéses péntek reggel volt, úgy hét óra lehetett. Megszólalt a bejárati ajtócsengő, egy középtermetű szőke férfi lépett be a kávézóba. Körülnézett, majd a sarokban elhelyezkedő, kör alakú üres asztalhoz ült le, ahol három szék árválkodott.

A pincérnő - bár még mindig álmos volt a korai kelés miatt - rögtön odasietett.

- Mivel szolgálhatok? - kérdezte az ismeretlen férfit.

- Három croissant kérek, három vajas piritóst, és három lekvárt. Külön tányérra tegye őket kérem!

- Jönnek még Önhöz?

- Igen, még ketten! Úgyhogy kérnék még három teát is. 

- Lipton és Earl Grey teánk van, vagy gyümölcsteáink.

- Csakis Earl Grey kisasszony, csakis Earl Grey!

- Köszönöm, nemsokára hozom! - bólintott a pincérnő és elsietett hátra, leadni a rendelést.

Mire visszajött, már ketten ültek az asztalnál. Az újonnan érkezett férfi szakasztott olyan volt, mint az első, csak a haja volt zsírosabb, és a szeme alatt karikák sötétlettek.

- Biztos ikrek. - könyvelte el magában a pincérnő, miközben lehajolt, hogy felvegye a cigarettásdobozt, amit az előbb levert.

Mikor felegyenesedett, ismét csengett az ajtó fölé szerelt csengő, s belépett rajta a társaság harmadik tagja.

A pincérnő megrökönyödve nézte, hogy ez a férfi is mennyire hasonlít a másik kettőre. A különbség csak annyi volt, hogy míg az első két férfin elegáns ruha volt, ez a harmadik egy laza kötött pulcsit viselt és egy világos vászonnadrágot.

A másik kettőnek felragyogott a szeme, ahogy meglátta. Az odaült hozzájuk és rögtön bizalmas beszélgetésbe kezdtek. A két korábban érkező kérdezett, a későn jövő pedig csak válaszolt.

Ekkor érkezett meg Mario, a tulajdonos. Barátságos arcú, őszülő göndör hajú, alacsony ember volt. Nagyot köszönt a pincérnőnek, majd széles mosollyal a három korai vendég felé fordult.

- Jó reggelt uraim! Hogy van kedves Crastin! Milyen napunk lesz ma? - kérdezte kedélyesen a legutoljára érkezőt.

- Semmi különös, business as usual. - válaszolt az utolsónak érkezett férfi. 

- Hogy tetszik az új pincérnő? - kacsintott a másik kettő felé Mario. - Tegnap vettem fel.

- Nagyon dekoratív. - válaszolta a másodiknak érkezett férfi.

- Köszönöm Hodiern úr, tudja hogy nálam ez szempont.

- Mi baj volt Violettával? - kérdezte az elsőnek érkező férfi.

- Nem volt vele semmi baj Hesternus úr, csak hát a szerelem.

- Nocsak, hát végül csak összejött valaki?

- Ó, megvolt már az udvarlója régen, csak nem verte nagydobra. Aztán a fiú örökölt egy lakást Milánóban, és hát Violettának döntenie kellett.

- Ó, nagyon sajnálom. Violettát nagyon kedveltük. Fura, hogy egy szóval sem mondta, hogy elmegy.

- Ne aggódjanak, Lucia kedves lány nagyon. Hamar belejön, meglátják.

- Az a lényeg Mario úr, hogy a croisson ugyanolyan finom, mint eddig is - szólt közbe Hodiern.

- És az is marad - tette ki a pontot a társalgás végére Crastin.

Mario a pult mögé ment, ellenőrízte, hogy le lett-e minden törölve.

- Kérem Lucia figyeljen oda rá, hogy ez a cső a kávéfőzőnél tiszta maradjon. Ha beleszárad a kávé, és úgy hagyják, nagyon nehéz kipucolni.

- Rendben Főnök úr....

Lucia feszengett, Mario látta, hogy valamit mondani akar.

- Milyen volt a reggele Lucia? Csak a három úr volt eddig?

- Fél 7-re érkeztem, kinyitottam, kicsit törölgettem, ledaráltam a kávét, kiraktam a friss újságokat, megmelegítettem a süteményeket, volt itt a pékfiú meg a virágos gyerek, aztán meg a három úr...

- Don Matteo nem nézett be?

- Nem.

Mario hátrament a raktárba átöltözni. Szerette a fehér ruhát. Ugyan nem volt szakács, de a fehér ruha nála a tisztaságot jelentette, és Mario erre nagyon kényes volt. Mire kijött, a három férfi már távozott, megjött viszont Don Matteo, a kisváros papja. A kávéját kevergette, miközben elmélyülten olvasta az újságot.

- Jó reggelt Don Matteo! - köszöntötte Mario ragyogó arccal. Nagyon szerette az öreg egyházfit.

- Jó reggelt Mario! Hogy vagyunk, hogy vagyunk? - köszönt vissza kedélyesen a pap.

- Ah. Gyönyörű reggelünk van, nemde?

- Igen, igen, persze. Már ha a politikát nem tekintjük.

- Már megint a kínaiak Don Matteo?

- Meg az amerikaiak fiam. Ott van a teljes flottájuk Taivannál, és ma elkezdték lőni egymást.

- Őrület Don Matteo, én mondom, őrület.

- Az még hagyján Mario, de az oroszok beálltak a kínaiak mellé.

- Nem mondja Don Matteo...

- Itt van az újságban Mario, olvassa el!

- És mit mond az únió atyám?

- Nyugalomra intenek. Ugyanakkor a franciák készültségbe helyezték a hadsereget.

- Azt kellene nekünk is tenni Don Matteo. Ha az oroszok beszállnak, akkor azok nem keletnek fognak megindulni.

- Ettől félek én is Mario! Látom ma az esti misén?

- Ott leszek atyám.

- A békéért fogunk imádkozni fiam. - szólt a pap, és ismét az újságba mélyedt.

Mario rögtön tudta, hogy a beszélgetésnek vége. Volt ehhez tehetsége, pontosan tudta mikor kell abbahagyni egy társalgást. Mint kávézótulajdonosnak, ez egy fontos képesség volt. Mariot azért szerették a vendégei, mert mindenkivel tudott beszélgetni, de sosem tűnt tolakodónak, ugyanis ösztönösen érezte, hogy a vendégnek mikor mire van igénye. Mivel új vendég nem jött, Mario visszament a pult mögé, a láthatóan kissé zavart Luciához.

- Nagyon izgul Lucia? Nyugodjon meg, hamar beleszokik.

- Nem izgulok Don Mario, csak az a három férfi... Olyan fucsák voltak.

- A hármasikrekre gondol? Ártalmatlanok. Vagy történt valami?

- Nem, semmi. Csak én még ennyire hasonló ikreket sose láttam. Pláne hármasikreket.

- Hát nem is a szokásos felállás, az bizonyos.

- Mintha mindhárom ugyanaz az ember lett volna. A hangjuk, a kinézetük, a mimikájuk. De leginkább a hangjuk. Ha nem látom, nem tudom eldönteni, melyik beszél.

- Ne törődjön vele. Törzsvendégek, minden reggel itt vannak már tíz éve. Majd megszokja.

- De kik ezek Don Mario? Ez egy kis város, de sosem láttam őket.

- Pedig itt laknak, a folyón túl valahol. 

- És mit csinálnak vajon? Maga jóban van velük, biztos tudja.

- Én se tudok sokat róluk, valami pénzügyi dologgal foglalkoznak. És nagyon gazdagok. Ne foglalkozzon ezzel túl sokat, csak szolgálja ki őket, és közben mosolyogjon. Nyugodjon meg Lucia, jó emberek ezek.

Mario persze azért ennél többet is tudott. Mint korábban említettem, remek megfigyelő volt. Tulajdonképpen az volt a hobbija, hogy megfigyelte az embereket. Tíz év után - bármennyire is vigyázott a három iker - Marionak nagyon határozott és visszaigazolt elképzelése volt arról, hogy kik ők. Pontosan tudta, hogy miért ebben a sorrendben érkeznek. Azt is tudta, hogy miért olyan ideges a két korábban érkező addig, amíg a harmadik meg nem jön. És hogy miért eszik mindig ugyanazt. 

Kezdetben csak egy elmélete volt. Évekig fontolgatta magában, hogy rákérdezzen. Végül ennél kifinomultabb módszert alkalmazott. Az egyik reggel a szokásos "Jó reggelt uraim!" mellé odabiggyesztette a "Milyen napunk lesz ma Crastin?" kérdést is. Ahogy a három férfi hirtelen elnémult, és egymásra nézett, az több volt mint árulkodó. Aztán Crastin kinyögött valami semmitmondó választ, és Mario nem forszírozta tovább a dolgot. Neki elég volt az, hogy tudják, hogy tudja. Ennél tovább sosem ment. Nem akart ezzel a tudással visszaélni, de neki a bizalmas viszony a vendégeivel igenis számított.

Azért persze sokat gondolkodott azon, hogy merjen-e továbblépni. Egy ideig attól is félt, hogy a három nem fogja annyiban hagyni a dolgot. Még arra is számított, hogy megkeresik. De nem történt semmi. Amikor másnap megint megkérdezte Crastint, hogy milyen nap lesz aznap, az már teljes nyugalommal közölte, hogy semmi különleges. És ez így ment évekig. Mindössze egyetlen alkalom volt volt, amikor más választ kapott. Crastin akkor azt mondta, hogy amíg szilárd talaj van az ember lába alatt, addig semmi ok az aggodalomra. Mario aznap teljesen Violettára bízta a kiszolgálást, és egy óra gondolkodás után kötött egy nagyösszegű biztosítást az étteremre.

Szerencsére a földrengés nem okozott komoly károkat az épületben, Mario pedig sosem felejtette el, milyen szúrósan nézett a másik kettő Crastinra. De innét kezdve tudta, hogy azok bíznak benne. Mario nem volt egy nagyravágyó ember. Megelégedett azzal, amije volt, nem akart többet, hiszen boldog élete volt. Mindenesetre a földrengést követő reggel közölte a három férfivel, hogy aznap ingyen reggeliznek nála. Kicsit tiltakoztak ugyan a rend kedvéért, de hamar elfogadták. Mintha ez lenne a természetes. Földrengés után ingyen reggeli jár. Ennyi.

Ez Mariot megerősítette a hitében, hogy az elmélete helyes volt. De nem forszírozta tovább a dolgot. Úgy gondolta, hogy a hármasikrek majd lépnek ha akarnak, ha meg nem, akkor úgy is jó. Mindazonáltal innét kezdve ő is nagyon várta, hogy megérkezzen a harmadik iker. És amikor megjött, az valahogy adott neki egy különös biztonságérzetet.

 Este a misén sokan voltak, tömve volt a templom. Mario egészen meghatódott Don Matteo szentbeszédéről. A pap a béke fontosságáról prédikált, majd katolikus miséhez képest rendkívül meglepő módon a Jelenések könyvéből olvasott fel és híveit azzal bocsátotta el, hogy ezekben a nehéz időkben különösen nagy szükség van a szeretetre a hívek között, ezért forduljanak egymás felé, és kérdezzék meg, hogy miben segíthetnek.

Másnap Mario nyitotta a kávézót. Első vendége a kéményseprő volt. Mariot ez rendkívül mulattatta, valamiért nagyon viccesnek találta, hogy egy feketébe öltözött ember, aki még ráadásul néger is volt, feketekávéval indítja a napot. Vicceskedve magyarázta neki a kéményseprők és a gombok kapcsolatát, amikor megszólalt a csengő, és a kissé megviselt Hesternus úr lépett be. 

- Biztos dorbézolt az este - gondolta Mario, ahogy véginézett a csapzott hajú férfin, akinek a szemei alatt a kialvatlanság árkai sötétlettek.

- Mit hozhatok Hesternus úr?

- A szokásosat Mario. És elkérhetném a mai újságot?

- Mi sem természetesebb. Elnézését kérem, de még nem volt időm kirakni.

Ezzel odanyújtotta a pulton heverő újságot, és felrakta a teavizet. A kéményseprő eközben távozott, s kifelé mentében majdnem összeütközött a befelé igyekvő Hodiern-el, aki ezúttal egy laza kötött pulcsit viselt a világos vászonnadrágjához passzoló színárnyalatban..

Mario odabólintott a vendégnek, aki visszabiccentett neki, majd leült Hesternus mellé. Időközben megérkezett Lucia, akinek első pillantása az ikrek asztalára esett, s egy pillanatra meg is akadt rajtuk. Mario hangosan üdvözölte a pincérnőt.

- Jó reggelt Lucia! Öltözzön át gyorsan kérem, már szállingóznak a vendégek. 

Lucia hátraviharzott. A mélázó Hodiern követte a szemével, majd amikor eltűnt, Mariora nézett, és elmosolyodva rákacsintott. Mario elégedetten nyugtázta, hogy a vendége elégedett az új pincérnő megjelenésével, közben betette sülni a piritósokat. 

A bejárati ajtó felett elhelyezett kis csengő megcsendült, ahogy egy újabb vendég lépett be a kávézóba. Mario, - csakúgy mint a két iker - felkapta a fejét és reménykedve pillantott az ajtó felé. De nem az jött, akire vártak. Don Matteo volt az, és miközben levette a kalapját, leült a bejárat melletti asztalhoz. Odabiccentett  a két ikernek, közben Mario máris ott termett az asztalánál.

- Mivel szolgálhatok Tisztelendő Uram?

- Hozzon nekem két vajas kiflit és egy tejes kávét Mario. Elkérhetném az újságot? 

- Sajnos Hesternus úrnál van atyám, de amíg ő elolvassa tudok adni színes magazinokat.

- Azokat csak tartsa meg magának. Hányszor könyörögtem magának fiam, hogy járassa az Osservatore-t, de maga csak garasoskodik.

Mario nem vette fel a vén pap zsörtölődését, ugyanis ezt a beszélgetést már vagy százszor lefolytatták. Tulajdonképpen még mulattatta is.

- Hogy áll a háború fiam? - szólt át a tiszteletes Hesterniusnak.

Az fel sem nézett a lapból, úgy válaszolt.

- Sajnos semmi jóról nem tudok beszámolni Don Matteo. Úgy néz ki, az Egyesült Államok lehívja az opciót a NATO-ban.

- De hiszen nem támadták meg őket! Ők mentek oda háborúzni! - csattant fel a pap.

- Ne nekem mondja atyám! Ők nem így gondolják. Tény hogy az első lövést a kínaiak adták le.

- És mit mondanak az oroszok?

- Szerintük Amerika egy kínai belügybe avatkozik bele. Úgyhogy elkezdtek mozgósítani. És kiküldték a tengeralattjáróikat.

- Nem jó ez így sehogyse.- dörmögte don Matteo, és közben szemeit a rendelésével megérkező Luciára szegezte.

- Na hogy tetszik az új munkahelye amice? - kérdezte barátságosan a lánytól.

- Köszönöm Tisztelendő Atyám, kezdem megszokni. Óhajt még valamit?

- Nem gyermekem, de nagyon kedves, hogy megkérdezte.

- Szívesen Tisztelendő Atyám. - mondta vidáman Lucia, és a visszament a pulthoz, a magazinokat böngészgető Mario mellé.

Eközben Hodiern egyre türelmetlenebbül nézte meg az óráját. 

- Már itt kellene lennie! 

Hesternus felnézett az újságból.

- Igen. Őszintén szólva kezdek egy kicsit aggódni.

- Lehet, hogy ez az a nap? - mélázott Hodiern.

- Vagy csak elutazott. - vetette fel Hesternus.-- Holnapra tudni fogod. - tette hozzá óvatosan, hogy megnyugtassa az egyre feszültebb Hodiern-t.

- Vagy nem - legyintett az lemondóan.

- De ha így van, akkor nem gondolod, hogy ehetnénk még egy croissont?

Hesternus intett Marionak, aki odasietett az asztalhoz.

- Mit óhajtanak az urak?

- Hozzon nekünk még egy croissont Mario. Vagy tudja mit? Hozzon hármat.

- Fejenként?

- Aham!

- Crastin úrnak is hozzak?

- Nem, úgy látszik, ő ma nem jön.

- Ez azt jelenti, amire gondolok Hesternus úr?

- Nem tudom mire gondol Mario, és nem is akarom tudni. - válaszolt Hesternus nyersen. Majd barátságosabb hangon hozzátette - De ha van egy kis rumja, akkor azt hiszem ezen a különleges napon mindannyian szívesen meginnánk egy kupicával.

- Máris hozom.

- Mario, töltsön magának is, én fizetem.

- Ugyan, erre semmi szükség Hesternus úr.

- Ne ellenkezzen Mario, ami jár, az jár - szólt Hesternus, majd a pap felé fordult. 

- Tisztelendő atyám, meghívhatom egy italra?

- Ilyen korán fiam? Ez nem valami bölcs dolog!

- Csak egy kupicával atyám. Serkenti az emésztést

- Nem bánom fiam, de tényleg csak egy kupicával. Nem akarok tolakodónak tűnni, de kérhetnék inkább grappát? Tudja a rumhoz már öreg vagyok.

- Amit csak óhajt atyám.

Megérkezett a rum, és Hesternus egy hajtásra kiitta.

- Kérek még egyet! - szólt Luciának, aki elsietett az újabb adagért.

Eközben Hodiern teljesen magába roskadva ült a széken, és csak bámult maga elé, a pohár rumra, és nem szólt egy szót se. Hesternus a vállára csapott, és közel hajolva hozzá azt mondta:

- Ne búsulj testvér, hosszú még a nap - mondta, majd egy mozdulattal lehajtotta a testvére előtt árválkodó italt,  de Hodiernt ez sem tudta kizökkenteni a mélabújából.

- Te könnyen beszélsz, de nekem ezt nem ilyen egyszerű elfogadni.

- Pedig nincs más választásod. Én azt mondom ne szúrd el nekem ezt a napot. Nézz ki az ablakon, a nap hogy ragyog. Érzed a levendula illatát a levegőben? És nézd Luciát, hát nem gyönyörű? Ilyen bájos arca még Violettának sem volt.

Hesternus nagyon elemében volt. Lucia megérkezett az újabb pohár rummal, amit Hesternus azonmód le is hajtott.

- Lucia bellissima, mondtam már önnek, hogy mennyire gyönyörű?

Hodiernt kezdte idegesíteni Hesternus váratlan harsánysága. 

- Gyere menjünk, rengeteg dolgunk van. - szólt nekik, és felállt.

- Dolgunk? Ugyan mi dolgunk lehet még. Ez a nap nem a munkáról kell szóljon.

- Mindegy, akkor is gyere.

- Miért nem jó itt?

- Mert én nem akarok itt maradni. Lejárt az idő. - mondta idegesen Hodiern, és felállt az asztaltól.

Erre a mondatra Mario felkapta a fejét.

- Tényleg lejárt az időnk Hodiern úr? 

Szándékosan mondta így, többes szám első személyben. És közben bele nézett Hodiern szemébe, aki rendkívül zavarba jött ettől.

- Igen... illetve nem tudom. A mienk biztosan, de hogy a magáé is, azt nem tudom. Lehet. A körülményeket tekintve...

- Lucia - üvöltötte Hesternus - én fizetek magának ötszáz eurót, ha ad egy csókot!

- Azt hiszem ideje mennünk. Le kell nyugodnod. - szólt rá Hodiern és elkezdte ráncigálni az ajtó felé.

- De hát a croissonok! - szólt utánuk Mario - itthagyták a croissonokat!

- Milyen igaz - mondta Hesternus, aki erre visszament az asztalhoz, és elkezdte a zsebébe gyűrögetni a péksüteményt. Hodiern utánament, és újra az ajtó felé terelte.

- Nem bírja az italt - nézett szégyenkező arcal a pap felé, miközben kiléptek az ajtón.

Ebben a pillanatban a nap mintha megszázszorodott volna. Az árnyékok hirtelen hihetetlenül élessé váltak. A Mario kezében levő rum egy pillanat alatt elpárolgott, mint ahogy a grappa is, amit Lucia egy tálcán hozott ki az öreg tiszteletesnek. A papból ekkorra már csak egy fekete füstfoszlány maradt, amely összekeveredett Lucia hamvaival, íly módon a pap a halálában mégis csak közel került egy női testhez.

Marionak először a fogában levő amalgámtömése vált gőzzé. A röntgen sugarak viszonylag jól elnyelődnek az ezüstben, és ezért az apró fémdarab valósággal felrobbant az óriási energialökettől. Mario utolsó gondolata az volt, hogy ez vajon álom-e, de mire teljesen tudatosult volna benne, addigra már csak egy árnyék volt a falon.

 

 

2018\01\28

Despatico, avagy már megint újraírták a Börtön ablakában-t.

A 2017-es év legnagyobb slágere volt a Despatico. Sokáig csak a nevével találkoztam, aztán ahogy nőtt körülötte a hisztéria, és már mindenhol hivatkozási alappá vált, vettem a fáradtságot, és meghallgattam a youtube-on. Ezek voltak az első gondolataim.

- Basszus, már megint.

- Ez most komoly?

- Oké, hogy újszülöttnek minden vicc új, de ennyi újszülött nem lehet.

Pedig valahol tényleg itt lehet a megfejtés, de erről egy kicsit később.

Szóval mi is váltotta ki belőlem ezeket a gondolatokat? Csak az, hogy ez a mindent letaroló sláger megint egy újabb strigula azon számok sorában, amelyek a legendás magic four akkordokra épül, és azon túl nem is terjeszkedik. Alapesetben ez a C dúr, A moll, G dúr, és F dúr akkordokról van szó, az már valóságos virtuozitásnak számít, ha valaki áttranszponálja egy másik fekvésbe. Becslésem szerint a popzene kb. 70%-a áll abból, hogy ezt a négy akkordot variálja, illetve őket egyben transzponálja a skálán.

Kevés zenekar tudott ellenállni a kísértésnek, hogy erre a négy akkordra számot írjon. Még a Beatles is beleesett a csapdájába a Let it be-vel, sőt, a poklot igazából ők szabadították el. A hatvanas évek beatjében három akkord volt domináns, amit az a bluesból örökölt, és ezek egy speciális sorrendjét éppen ezért hívják blues körnek. BB King például egész pályafutását erre a három akkordra alapozta, ezért olyan egysíkú a zenéje. Ez a három akkord az alaphangra, a szubdominánsra és a dominánsra épül. A Chuck Berry féle Johnny B. Good egy egészen eklatáns példa erre. Természetesen nem minden beat és blues szám áll ebből a három akkordból, de tény, hogy elég kevesen kalandoztak el messzebbre ezektől. Aztán a Beatles Let it be-jével az évtized végén egy új sztenderd alakult ki, és a három akkor kibővült négyre. Ez lett a magic four. Innét kezdve aztán nincs megállás, a négy akkord rendre visszaköszönt a zenei toplisták csúcsán, ahogy ezt az alábbi videoklip remekül szemlézi is.

 

Ugye ismerős? Szinte mindegyik olyan sláger volt ami rögtön beugrik, csak az nem, hogy mindegyiknek kvázi ugyanaz a kísérete. De így már világos, nemde? Ennek tudatában Desmond Child újrahasznosított Halszagú Magyarországja már nem is tűnik akkor swindlinek.

Szóval akkor most jön az a rész, hogy magyarázatot találjunk arra, hogy mitől van ekkora hatása ennek a négy akkordnak a popzenére.

- Először is le kell szögezni, a popzene sosem tartozott a nagy zenei megoldások terepének. Ugyan a szöveg, a dallam és a harmónia egysége jóval erősebb, mint más műfajokban, de ennek éppen a zenei oldala az, ami leegyszerűsödött. A popzene az átlegembereknek szóló termék, és a könnyű befogadhatóságra törekszik. A zenei komplikáció egyetlen elemben maradt fenn, a gitárszólókban. Az átlagember a szöveget könnyebben felfogja, mint a bonyolult zenei megoldásokat, az egyszerű ritmusok és harmóniák nem terhelik az agyat, így az ember tud mást csinálni, miközben zenét hallgat. Például autót vezetni, de akár dolgozni is. Közben meg szólhat a rádió. 

- A popzene mindig is vigyázott arra, hogy a zenei rész ne nyomja el a verbális részt, magyarán a szöveg érthető, hangsúlyos legyen. A szövegnek egyik korábbi műfajban sem volt ennyire kiemelt szerepe. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy az átlag popdal szövege mekkora művészi teljesítmény lenne, de azt nyugodt szívvel állíthatom, hogy az eddigi legjobb zenei szövegek azok bizony a popzenében születtek.  A zene így elsősorban a szöveget szolgálja ki, azt erősíti, a szöveg által keltett hatást fokozza. A popzene pont attól lett ilyen népszerű, hogy kiaknázta a szinergiát a zene és a mondanivaló között. Természetesen az arányok azért változtak. Példának okáért a Queen, vagy a Beatles ritkán ment el igénytelen irányba, és ennek az oka az volt, hogy ők nemcsak nagyon jó előadók és szerzők voltak, de rendkívül jó zenészek is, és a tudásukat egy négyakkordos számban nem tudták kellőképpen megmutatni, márpedig az exhibícionizmus nélkül a popzenész alkalmatlan a szakmájára.

- Nagyon fontos faktor, hogy az aktuális trendeket mindenekelőtt a tinédzser korosztálynak szánja a zeneipar. És hát egy újszülöttnek minden vicc új. Ez a korosztály gyorsan megújul, és ha egy kicsit átcsomagolják a régebbi megoldásokat, a frissen felnőtt közönségnek újra és újra el lehet adni. Így aztán eredetiség és kreativitás nélkül is lehet slágereket és sztárokat gyártani, márpedig a zeneiparnak pont erre van szüksége. És pont ez az, ami összeomlott a youtube megjelenésével, bár amint látjuk a Despatico példáján, az utórengések még tartanak. Persze nem ők az egyetlenek. Az amerikai zeneipar mai sztárjai, Rihanna, Katie Perry, Nicky Minaj, s persze Justin Bieber, a Despatico felfedezője - magyarán azok, akik a letöltési listákat döntögetik - szintén nem idegenkednek a magic four használatától, csak esetükben nagyon vigyáznak arra, hogy effektezéssel, a ritmus változtatásával, megtörésével elfedjék. Ettől persze az egész még mindig csak annyira marad igényes, mint egy McDonalds ételkínálata, de legalább nem ordít a képünkbe hogy mennyire hülyének néznek minket.

No ennyit a varázslatos magic four-ról, ide a végére pedig rittyentek egy kis saját amatőr demonstrációt, csak hogy értsük, miről van szó:

 

 

2017\12\30

Ez a vége, ha bölcsészek irányítják az oktatást.

A gyerekeim általános iskolások, mind a kettő felsős. Ádám ötödikes, Máté hatodikas. Nem nagyon vagyok elégedett a tanulmányi eredményeikkel, a feleségem és én is sokkal jobb tanulók voltunk, de mentségükre legyen mondva, hogy angol kéttannyelvű iskolába járnak, és bár mára elég jól beszélik a nyelvet, de azért az, hogy sok mindent idegen nyelven tanulnak, azért némileg hátráltatja őket.

Namost az egyik mumus tantárgy nekik a természettudomány. És akkor itt most el is érkeztünk a lényeghez.

Természettudomány....heti két óra. Gyakorlatilag környezetismeret. Nézem a tankönyvüket, van benne egy kis biológia és földrajz. Tulajdonképpen nem is rossz alapvetés, leszámítva, hogy természettudomány tanárokat nem képeznek. Képeznek földrajz, biológia, kémia, fizika szakos tanárt, de természettudomány tanárt nem. Környezetismeretet a tanítónők tanítanak alsóban és most ezt a természetismeretet is ők oktatják, dacára annak, hogy ez felső.

Namost amikor én gyerek voltam, akkor ötödikben heti két óra földrajzzal és heti két óra biológiával kezdtünk. Amihez hatodikban hozzájött még heti két óra fizika. Tehát ötödikben kétszer annyi idő jutott természettudományokra, hatodikban háromszor annyi. 

Namost szeretném arra kérni a tisztelt olvasókat, gondolkodjanak el egy pillanatra azon, ha két ember beszélgetni kezd, mi fog lényegesen nagyobb valószínűséggel szóba kerülni? Az hogy mondjuk mennyi az időeltérés Amerika keleti partja és Magyarország között, vagy Berzsenyi költészete? Melyik tudományág készít fel jobban az életre, az irodalom, vagy a földrajz? Egyáltalán, hányszor beszélgetett valaki magánjellegű beszélgetésben valaha költészetről, mármint arról a fajtáról, amit az irodalomoktatás belénk sulykol.

A földrajz, a biológia, a fizika és a kémia szinte nap mint nap előkerül még a bulvárhírekben is. Hol egy vulkánkitörés történik, hol felfedeznek egy új akkumulátort, vagy éppen fiatalító terápiákat fejlesztenek, ezermillió példát tudnék mondani. Ha akarjuk, sem tudjuk kikerülni ezeket a tudományágakat. A technológiai szingularitás korában ez nem is csoda, hisz magát a technológiai szingularitást is pont ezek a tudományok hozták el közénk. Az életünket formáló hatásuk óriási. Ehhez képest az irodalomból meg pont azt nem tanítják, ami a legnagyobb hatást gyakorolja a már ötven éve a tévé előtt ülő generációra. Igen, a filmekre gondolok. Ehelyett kapunk disztichont, görög drámákat, Tinódi Lantos Sebestyén valáit, és egy rakás olyan ismeretet, amit a mai fiatalok be se tudnak fogadni, mert semmiylen kapcsolódási pontjuk sincs hozzá. De ez kell, ez a fontos. És amikor arról van szó, hogy melyik tantárgy óraszámát kell csökkenteni a nemzeti alaptantervben, akkor az irodalom és nyelvtan aztán biztosan szóba se jöhet, meg minek is jönne szóba, amikor ott vannak a döntéshozók számára amúgy is felfoghatatlan természettudományok. Szereljük le a kémia labort, minek az!

Aztán csodálkozunk, ha az egymillió bölcsész a hajára kenheti a diplomáját, mert a tanításon, vagyis a maga újratermelésén kívül semmit se tud kezdeni vele. Csodálkozunk a PISA felmérések eredményein, csodálkozunk azon, hogy az ipar nem talál mérnököket, informatikusokat, biológusokat, vegyészeket. Amitől persze mindenkinek egy kicsit szarabb, de már ahhoz is kellene egy kis ész, hogy ezt felfogjuk.

Ez a folyamat a rendszerváltás idején vette kezdetét, de igazán komoly ugrást a sötétbe kétszer tett. A károkozás politikailag teljesen kiegyensúlyozott, kivette belőle részét a politikai paletta mindkét oldala.

Na szóval akkor nézzük a díszpintyeket, akik felelősek a közoktatás lezüllesztéséért.

Antall kormány:

Andrásfalvy Bertalan - néprajzkutató

Mádl Ferenc - jogász

Boros kormány:

Mádl Ferenc - jogász

Horn kormány :

Fodor Gábor - jogász (ez egy vicc)

Magyar Bálint - történelem és szociológia szakos tanár - Az új nemzeti alaptanterv kidolgozása az ő nevéhez fűződik, az oktáspolitika itt kapta az első nagy pofont, és a lassú süllyedés nála váltott át zuhanásba.

Első Orbán kormány:

Pokorni Zoltán - magyar - történelem szakos tanár

Pálinkás József - atomfizikus. Na ő a kivétel. Kevesebb mint egy évig töltötte be a hivatalát. És szégyellje magát, mert ő megállíthatta volna a természettudományok visszaszorítását! A helyzetfelismerő képesség teljes hiánya jellemzi.

Medgyessy kormány:

Magyar Bálint folytatta négy évvel korábban megkezdett romboló munkáját.

Első Gyurcsány kormány:

Magyar Bálint folytatta romboló munkáját.

Második Gyurcsány kormány:

Hiller István - latin és történelem szakos tanár.

Bajnai kormány:

Hiller István - latin és történelem szakos tanár.

Második Orbán kormány - jellemző, hogy náluk az oktatásügyi miniszter pozíció megszűnt, illetve beolvadt az Emberi Erőforrások Minisztériumba. Innét kezdve államtitkári pozícióban lett képviselve az oktatásügy.

Hoffman Róza - francia-orosz szakos tanár. A magyar oktatás politika második mélypontja Magyar Bálint után. Neki köszönhetjük a hit és erkölcstan és a mindennapos testnevelés megjelenését, mely változásoknak ismét csak a természettudományi tárgyak voltak a vesztesei. Az ő ténykedése a pedagógus szakma maradék értékeinek a felszámolása jegyében telt.

Harmadik Orbán kormány 

Palkovics László - gépészmérnök. Miután a felsőoktatásban sikerült lefaragnia a hallgatók létszámát, alkalmasnak találtatott arra, hogy Hoffman Róza káros örökségét ő vigye tovább.

Ezzel a felsorolás végére értünk. Válogatott társaság, ugye? Ezek az apparatcsikok voltak a magyar tudászszint fejlődésének felelősei. Ahogy nézem ezt az igen tarka listát, a nagyrészét adminisztratív dilettánsok alkotják, és ezek legalább hagyták a dolgokat csorogni a maguk medrében, sok vizet nem zavartak. Az igazán nagy baj azonban az, hogy volt köztük két elhivatott - itt Magyar Bálintra és Hoffman Rózára gondolok - akik a rombolás nagy részét elvégezték, mert meg volt hozzá az erejük, az idejük és a hatalmuk. Ők az élő bizonyítékai annak, hogy ha a hülyeség szorgalommal párosul, és ráadásként még a hatalom is hozzájön, akkor a károkozási potenciál végtelenné válik.

 

 

 

2017\11\25

Egy bosszantó közlekedési anomália a Belvárosban

Aki Budapesten lakik, bizonyára ismeri az Erzsébet térnek azt a részét, ahol az Andrássy és a Bajcsy-Zsilinszky út találkozik. Egy nagyon forgalmas csomópontról van szó, ahol az észak-dél irányú közlekedési tengely metszi a kelet-nyugatit.

Namost én speciel minden hétköznap kétszer járok erre biciklivel, munkába menet és jövet. Mind a két alkalom csúcsforgalmi időszakra esik, megfigyelésem szerint itt főleg este állandósult közlekedési káosz van. 

Ez konkrétan azt jelenti, hogy - vélhetőleg részben a rossz forgalomirányítás miatt - a kereszteződés teljesen beáll. Hogy megértsük, ez hogy történhet meg, ahhoz először is érdemes megnézni a helyszínt felülről.

bajcsy.jpg

 Mivel a képen a sávjelzések nem kivehetőek, ezért külön jelzem, hogy az Andrássyról és a József Attiláról lehet balra és jobbra is kanyarodni, a Bajcsyról viszont csak jobbra. 

Térjünk akkor rá az anomáliára. Ebben a látszólag szimmetrikusan működő kereszteződésben gyakorlatilag minden forgalmi körben egyszer bennragadnak az autók a kereszteződés közepén, méghozzá mindig azok, akik a Bajcsyn a Nyugati felől érkeznek (a képen fentről le). Ezzel aztán persze blokkolják az Andrássy és József Attila út forgalmát is, valamint sokszor megakadályozzák azt, hogy a kereszteződés déli részén levő zebrán és bicikliúton (a képen a Donkey Republic jelénél) a gyalogosok és a biciklizők átkeljenek, mert minél hamarabb szeretnének kikerülni a keresztezés közepéről, ezért annyira szorosan feltorlódnak, hogy nem lehet közöttük átférni.

Az ellenkező irányból, a  Deák tér felől északra tartókkal nincs ilyen probléma, a Nyugati felé a lámpák ugyanis úgy vannak beállítva, hogy a forgalom elég gyorsan továbbvezetődik. Az északról délre közlekedők viszont a Deák térnél olyan lámpabeállítással szembesülnek, amely pont akkor torlasztja el az utat a forgalom elől, amikor az északi irányból jövő, amúgy legerősebb forgalom szeretne tovább jutni.

A probléma nem csak nekem tűnt fel. A közlekedési lámpák ellenére elég gyakran rendőrök irányítják a forgalmat, de sokszor még ennek ellenére is maradnak autók a kereszteződés közepén.

Két megoldást látok a helyzet megoldására. Az egyik nem biztos, hogy lehetséges, ez a Deák téri lámpák átszabályozása lenne. Lehet, hogy ez csak annyit jelentene, hogy ezután egy másik irányból bejövő forgalom duzzadna fel. Éppen ezért kellene a Nyugati felől jövő forgalmat már a kereszteződés előtt szabályozni, összhangban a Deák lámpáival is. Még mindig jobb, ha a Bajcsyn várakoznak az autók, mint a kereszteződés közepén. Mint írtam, ez nem biztos, hogy megvalósítható, ellenben egy másik módszer biztos nagyon sokat segítene. Ez pedig a vidéki nagyvárosokban már igen elterjedt, és rendkívül jól bevált visszaszámlálós közlekedési lámpák bevezetése lenne, legalább ebben a kereszteződésben. Számomra mindig nagy releváció ezekkel szembesülni Debrecenben, vagy Kaposvár egyes részein. Ha az ember tudja, hogy meddig lesz még zöld a lámpa, akkor elég jól meg tudja ítélni, hogy még időben el tudja-e hagyni a kereszteződést, ha átmegy rajta, vagy sem. Pontosan ez hiányzik itt is. Én nem hiszem, hogy egy ilyen lámpa felszerelése olyan irdatlan összegbe kerül, abban viszont biztos vagyok, hogy olcsóbb egy ilyet üzemeltetni, mint minden második nap rendőröket kivezényelni. Hogy egy epés megjegyzést tegyek a poszt végére, az amúgy fokozottan autósbarát, de ugyanakkor a hetvenes évek technikai és gondolkodási szintjén megragadt, az utóbbi időben kifejezetten passzív aggresszív jellemvonásokat felvonultató Tarlós István városában nem vagyok meglepve, hogy egy ilyen, viszonylag modern megoldás alkalmazása eddig még egyik felelős döntéshozónak sem jutott eszébe. Tarlósy ugyanis Vitézy kirúgása után gondoskodott róla, hogy ezeket a pozíciókat hozzá hasonlóan begyöpösödött gonolkodású emberekkel töltse fel.

2017\11\14

Hipokrita vendéglátóipar

Kiürül az ország, nincs munkaerő! - jelenik meg az ( elsősorban ellenzéki) újságok címlapjain.

Elmennek a fiatalok, nincs ki dolgozzon! - harsog az iparkamara.

Nincs ki felszolgáljon, a személyzet lelépett nyugatra! - vinnyognak a vendéglátósok.

Ehhez az utolsó kijelentéshez lenne némi hozzáfűznivalóm. Először is az, hogy nem véletlenül használtam a vinnyogást a viselkedésük leírására. Magyaroroszágon a vinnyogás a DNS-be van beépülve, pont arra a helyre, ahol másoknak a méltósággal viselt felelősségvállalásért felelős gén található. Nálunk ehelyett megy a vinnyogás.

Nézzünk néhány tipikus példát azokra az esetekre, amikor ez a gén bekapcsol.

- Elveri a jég a termést. Biztosítást kötöttél jégkárra? Á dehogy, az drága. Állam bácsi, segíts!

- Szélvihar szakmányban dönti a fenyőket a nyaralókra Siófoknál. Tudod, hogy a fenyő nagyra nő, de sekélyen gyökerezik? Mi a francnak hagytad megnőni? Mert szép? Akkor legalább biztosításod van? Hogy az minek? Állam bácsi segíts!

- A pedagógusok éhbérért dolgoznak. Sztrájkoltatok valaha a rendszerváltás óta? Nem? Szakszervezeti vezetőnek miért mindig korrupt seggfejeket választatok meg? Akkor miért csodálkozol, ha nem vesznek komolyan?

- Gonosz multik megfojtották a magyar cukorgyárakat! A történet meg valójában arról szólt, hogy választhattunk, ha bezárjuk a gyárakat, a termelők kompenzációt kapnak érte, ha meg nem, akkor megy minden, mint eddig, max nehéz lesz eladni a cukrot, mert túltermelési válság van. A termelők az állammal legnagyobb egyetértésben úgy döntöttek, hogy akkor rendben, zárjuk be a gyárakat. Aztán eltelt pár év, és beindult a vinnyogás, hogy jajj, oda a magyar cukoripar. Igen, bakker, oda, mert így döntöttetek.

Nem is ragoznám tovább, most is ugyanez van. Ezúttal a vendéglátásban. Amelynek kizsákmányoló jellege sosem volt titok, közismert volt a borravalóból tartott, be nem jelentett pincérek esete, a rengeteg szabálytalanság, az átvert munkavállalók. Nem csoda, ha először ezek léptek le nyugatra. A tisztelt vendéglátós urak pedig nyígnak, hogy nem megy hozzájuk dolgozni.

Namost történetesen ez sem igaz. A Balatonon nyaraltunk a nyáron egy többlakásos üdülőben. Az egyik lakásban lakott Viktor, aki felmondott a pécsi munkahelyén, és elhatározta, hogy a nyáron a Balaton mellett dolgozik. Csak a tisztánlátás kedvéért, ez a mostani nyáron volt, amikor a vendéglátós rinyálás már három éve folyamatosan ment.

Megkérdeztem Viktort, hogy mik a tapasztalatai. Ez júliusban volt, addigra Viktor már a harmadik helyen volt. Az első helyen két nap után felmondott, mert a munkavállaló megengedhetetlen stílusban kommunikált. Ezután eljutott egy olyan helyre, ahol megkérdezték, hogy nem baj-e, ha majd csak szeptemberben fizetnek. Persze ezekhez be se lépett. A következő  helyen hetente ötször berendelték helyettesíteni, de a túlórát kifizetni annyira nem akaródzott. Így hónap végén váltott, és egy szállodánál kezdett dolgozni. Mondanom se kell, egyik helyen se volt bejelentve. A pénz mindenütt egy kicsivel volt a minimálbér felett. Szóval annyira nem kell csodálkozni, hogy ílyen feltételek mellett nem jön senki.

Az alattunk levő lakásban laktak Éváék, akiknek a gyereke Budapesten keresett konyhai melót. Ők azt mesélték, hogy a pesti módszer az, hogy csak egy-két napra veszik fel a jelentkezőket próbaidőre, aztán rögtön felmondanak, és különböző jogcímeken egy kanyi petákot se fizetnek a végén. Nem egy helyen futott ebbe bele srác, és nem kettőn. 

Ez egyébként azt jelenti, hogy ha ezt meg lehet csinálni, akkor jelentkező van dögivel. Lehet hogy ezek mind alulképzettek, de ez nem is fog változni, amíg a munkaadó ingyen dolgoztatja őket. 

Az eset tipikus. A csendes oldal nincs sehol sem képviselve, viszont döntési helyzetbe került. Kínlódik tovább az átvágósokkal, vagy lép egyet vagy kettőt a nyugati irányba.

A másiknak eszébe se jut a hibát magában keresni, ellenben hangja az van, jó erős. Meg is hallották a Kamarákban, úgy gondolják, a gimnáziumokba való bejutás megnehezítésével majd többen orientálódnak a vendéglátás felé. 

Lehet hogy így lesz. De ők is nyugatra mennek, mert amíg a vendéglátó szakma megmarad ezen a morális szinten, addig épeszű ember nem dolgozik ezeknek.

 

2017\09\26

Két hét az USA-ban. Első rész.

Felütésként azzal kezdeném, hogy anyukámék négyen voltak testvérek. Kettő közülük aztán a hetvenes évekbenn Amerikában folytatta. Az egyik oda ment férjhez, a másik meg disszidált a családjával. Ez adta az apropóját a kiutazásunknak, s ezzel együtt a mai bejegyzésnek.

A népes rokonság amúgy elég gyakran látogat haza, Magyarországra. Jóval ritkábban én is tiszteletem teszem náluk, és most úgy jött ki a lépés, hogy családostul elrepültünk a North Caroline-ban élő velem nagyjából egyidős unokatestvéremhez. Az útról szerzett benyomásaimat taglalom az alábbiakban.

A repülőutat MyTrip.com-nál intéztem, idén februárban. Kb. 920-ezer forintba került  a retúrjegy négyünknek, két átszállással. Ez volt a legolcsóbb opció. Az út ötlete már ősszel felmerült, akkor még cirka hétszázezer forintból megúsztam volna, ennyit számított négy hónap késlekedés. Ami a MyTrip.com-ot illeti, igaz, hogy ez hozta ki a legkedvezőbb ajánlatot, de mégsem tudnám jó szívvel ajánlani senkinek sem. Nincs online ügyfélszolgálatuk, csakis telefonon lehet őket elérni, ami innen, Magyarországról Londonba finoman szólva nem a legolcsóbb. Sajnos igénybe is kellett vennem, mert az egyik járatot törölték, és vagy két hónapig teljes bizonytalanságban voltam, hogy akkor most mi lesz az úttal. Amikor felhívtam őket, iszonyat sokat várakoztattak, és mire sikerült bekerülni egy ügyintézőhöz, a telefonszámlám igencsak megnőtt. Finoman szólva ezt nem nevezném ügyfélbarát hozzáállásnak...

Miután a jegyeket lefoglaltam, még azon melegében elintéztem az ESTA engedélyeket is. Ezek a korábbi vízumot váltják ki, és szerencsére online intézhetőek. Nagyjából arra kell felkészülni, hogy meg kell adnunk az útlevélben szereplő adatainkat, az utazásunk célját, hogy van-e valakink az USA-ban, vagy van-e szálloda foglalásunk, majd ennek a kontakt infóit. Ezután ravasz körkérdésekre kell választ adnunk, hogy nem vagyunk-e terroristák. A végén pedig a kérvény elbírlásához fizetnünk kell kb. négyezer forintnyi összeget. NAGYON FONTOS! Rengeteg oldal van, amely azt ígéri, hogy leegyszerűsíti számunkra az ESTA ügyintézést. Ennek senki se dőljön be! Ugyanazok a kérdések szerepelnek náluk is, csak a négyezer forint többszörösét kérik el a végén. Mindig az amerikai nagykövetség oldaláról kell az ESTA ügyintézést indítani, ne dőljünk be a találatoknak, amiket a google dob fel.

Szóval a jegyek megvoltak, izgatottan készülődtünk az indulásra. Vettünk megfelelő méretű gurulós bőröndöket, elpakoltunk mindent, arra külön vigyázva, hogy semmi problémás dolog ne kerüljön a kézipoggyászba. Magyarán kisolló, zsebkés ment a bőröndbe, ahova viszont ruhán kívül szinte semmit se raktunk. Mindenki tudja, hogy mennyi szarka dolgozik a reptereken, a pénzt a legjobb, ha magunknál tartjuk.

3kismalac.JPG

Életkép Ferihegyen.

Odafelé a KLM-el repültünk. Bár online becsekkoltam egy nappal korábban, ezt Ferihegyen felülírták, és újrafoglalták az üléseket végig az útra. Ez ugye három repülőt jelentett. Az első egy tényleges KLM gép volt, ami Amsterdamig vitt bennünket. Onnét kezdve pedig igazából a Delta járatain repültünk, ami kooperál a KLM-el. A transzatlanti járaton egy Jumbo Jet teljesített szolgálatot, a két gyerekünknek nagyon tetszett, hogy a beépített képernyőkön ugyanazokat a kedvenc rajzfilmjeiket nézhették, amiket otthon is. Elképesztően sok kaját adtak. Volt egy főétkezés, de ezen kívül még háromszor végigszórták a népet szendvicsekkel, sütivel, ilyesmikkel. A filmkínálat is egész jó volt, de aludni sajnos nem nagyon lehetett. A mostani székeken nincs oldalsó fejtámasz, képtelen voltam bármilyen alvópozíciót felvenni.

Detroitban kellett másodszor átszállnunk, s mivel itt léptünk be az USA területére, ezért át kellett esnünk a beengedési procedúrán. Ami konkrétan azt jelentette, hogy lefényképeztek, ujjlenyomatot vettek, és kikérdeztek. A tiszt eléggé hadart szóval komoly gondjaink voltak a megértésével, de azért szerencsére zöld ágra tudtunk vergődni, és beléphettünk. 

Detroit nem éppen Amerika csúcsa, de ez akkor nekünk nem tűnt fel, mert nem volt összehasonlítási alapunk másik amerikai repülőtérrel. Elég sokat kellett várni a következő repülőre, ezért engedtünk a gyerekek unszolásának, és bementünk az egyik McDonaldsba... Nekem mondjuk lilult a fejem, hogy miért épp egy rohadt McDonaldsot próbálunk ki, ami otthon is van, de a gyerekek szemszögéből nézve ez volt a fontos, szóval oké, legyen McDonlads. Rögtön az első tapasztalat, hogy itt más a kiszolgálás rendje. Miután leadtuk a rendelést, az ételt egy másik helyen adták ki, ahol a megadott keresztnév alapján szólították az embert, amikor elkészült a csomag. Az ízekről nem tudok nyilatkozni, engem hidegen hagy a McDonalds, a gyerekek meg nem panaszkodtak. Ezután ahhoz a kapuhoz mentünk, ahonnét a gépünk indult, de még mindig rengeteg időnk volt. Elmentünk egy üzletbe, hogy beef jerky-t vegyünk. Ez szárított marhahús, és egy tipikus amerikai specialitás. Elképesztően laktató és tápláló, egyben finom is. Ott helyben ki is bontottuk, és meg is ettük, a gyerekek persze kapásból nemet mondtak rá. Ezután beültünk egy sörözőbe, ahol a mostánában USA-ban is népszerű kézműves sörökből rendeltünk kettőt. Meglepően finomak voltak, nyoma sem volt bennük az itthon oly gyakori kátrányos mellékíznek. 

 sorozes.jpg

Detroitban nagyon sok a néger, és ezzel a repülőtéren is szembesültünk. Engem igen érdekel az antropológia, szóval örülnék, ha senki sem magyarázna bele rasszizmust abba, amit itt leírok. Szóval ami az amerikai filmekből nem jön át, az pár percen belül nyilvánvalóvá vált, gyakorlatilag az összes néger nőnek nagy a feneke. Erre ellenpéldákat csak Washingtonban láttam később, ahol több a tehetősebb ember és ők jobban vigyáznak az alakjukra. Amit viszont nagyon vonzónak találtam a néger csajokon, az a vastag ajkuk. Ez bájossá teszi az arcukat, a dús hajuk pedig egy szép keretet ad az egésznek. Nekem bejönnek. 

Naszóval elütöttük az időt, amíg a harmadik gép indult. Wifi volt, úgyhogy még az unokatesómmal is fel tudtam venni a kapcsolatot. Beszálltunk, felszálltunk, leszálltunk. Ekkorra már teljesen elvesztette a varázsát a repülés, alig vártuk, hogy túllegyünk rajta. Charlotte-ban Viktor fogadott minket, aki kocsival értünk jött, mert Winston-Salem ahol laknak, legalább másfél óra távolságra van. Egy óriási tankszerű Dodge terepjárója van, akár hatan is el lehet benne férni kényelmesen. 

Első tapasztalat, rengeteg autópálya van, ezek minimum háromsávosak, és nagyon jó minőségűek. Ami a minőséget illeti, jelentős faktor, hogy North Carolinában nagyon enyhe a tél, inkább csak hűvös, mint meleg. Hó csak egészen ritkán esik. Ennek nem elhanyagolható szerepe van abban, hogy az autópályák burkolata milyen sokáig bírja. 

Elég fáradtak voltunk, szóval megérkezés után egyből aludni mentünk. Viktornak hatalmas háza van, kb. 5 fürdőszoba, 4 hálószoba, basement, dolgozószoba, garázs két autónak, két terasz, egy akkora nappali konyhával, mint az én házam alapterülete és egy saját tó. Ezt az életszínvonalat egy orvosi és egy chip designer fizetésből tartják fenn.

viktorhaz.jpg

 A tó ilyen:

viktorto.JPG

 A ház előtt álló négyszögletes dobozok a hőszivattyú kompresszorai. Télen ezzel fűtenek, nyáron meg hűtenek. A gáz nincs bevezetve, ezért van ott egy pb gázpalack is.  

A tóban ilyen szép naphalak laknak.

naphal.jpg

De van harcsa és kárász is benne. A naphalat gilisztával fogtuk. Ugyan a Wallmartban vettünk valami zselés és büdös csodacsalit, de a halak nem igazán kultiválták.

Van ugye a mondás, hogy "Ha Rómában vagy, élj úgy, ahogy a rómaiak!". Ezt a szabályt alkalmaztuk a helyzetre, úgyhogy igyekeztünk mindent úgy csinálni, ahogy a helyiek. Például elmentünk a Wallmartba. Ami egyébként élelmiszerben gyengébb mint az Auchan, ruházatban és egyéb cikkekben meg több. Ami az árakat illeti, drágább, az egyértelmű. Ilyeneket néztem, mint gyümölcsök, póló, kenyér, csipsz. Az volt a tervem, hogy milyen szuper pólókat fogok majd itt venni, mert amikor legutóbb az USA-ban voltam, úgy 2000 tájékán, akkor olyan pamut pólókat árultak, amelyek közül néhányat még ma is hordok, olyan jó minőségű. Sűrűbb szövésűek és erősebb pamutszálból csinálták őket. Na ebből mára semmi sincs. Ugyanazt a minőséget árulják, mint az Auchan, csak mondjuk két-háromszor drágábban. A farmerek kb. másfélszeres árban vannak. A kenyér kétszer annyi. A műszaki cikkek elég olcsók, de mindössze egy karórát vettünk, nem bevásárolni repültünk ide.

 Ami a környezetet illeti, ez amolyan hobbitfalva. Gyönyörű házak kies környezetben, kb. félórás autós távolságra a városközponttól autópályán. Mindenütt plüssszerű zöld pázsit, természetesen gondosan lenyírva. Virágok, aszfaltutak.hobbitfalva.jpgIgen, jól látja a kedves olvasó, járda az nincs. És forgalmasabb út mellett ez komoly probléma. Az autósok nincsenek hozzászokva se a gyalogosokhoz, se a biciklisekhez. Ezért ha látnak valakit, sokszor túlreagálják, óriási ívben kerülnek. És ami furcsa, integetnek. Ezt nem értettük, hogy miért integetnek vadidegenek, talán valami gond van az öltözékünkkel, de Viktor elmagyarázta, hogy itt ez a szokás. Hmmm... kedves emberek.

Valamin azóta is tűnődöm. Ha megnézünk egy magyar utcát, rögtön feltűnik, hogy a sok javítás, csatornázás, kábelfektetés miatt úgy néz ki, mint a koldus ruhája. Folt hátán folt. Na ez nincs az USA-ban. Fogalmam sincs, hogy hogyan csinálják, talán egy széles csőben vezetnek mindent, vagy nem az út alatt vezetik, de itt minden utca olyan, mintha tegnap aszfaltozták volna. Az autópályák szintén ilyenek, de azt láttam hogy javítják. Azt tippelem, hogy itt talán szabványos színű bitumen van, és valahogy összeolvasztják a régit, meg az újat, és ezért nem látszik a foltozás. Az autópályák mellett egyébként rengeteg gumidarab van a szétdurrant kerekekből, ezeket elítéltek szedegetik össze. Hobbitfalván hagyományos értelemben vett kertművelést nem folytatnak, van egy-két virágos bokor, meg ugye a gyep, aztán ennyi. Gyümölcsöt senki sem termeszt, inkább megveszik a boltban, amikor kedvük tartja. 

 Ez volt az utazásunk első szakasza. A következő részben az óceánparti élmények bemutatása következik.

 

 

 

 

2017\05\31

Amerikai nagyvárosok európai szemmel

Ez nem egy hőzöngőblog, és ez így aztán ez nem is egy hőzöngő bejegyzés arról, hogy hú, milyen helyeken jártam. Viszont a tapasztalataimat szívesen öntöm írásba, s amennyire tőlem telik, igyekszem ezt nem úgy tenni, hogy kioktassak, vagy dicsekedjek. Persze a hatásvadász eszközök azért tőlem sincsenek távol, ezt elismerem, hiszen ha az ember irománya kikerül párszor az index címlapra, azért az elég jó anyag endorfin junkie körökben.

Na szóval a mai bejegyzésben az Egyesült Államokban és Kanadában elkövetett utazásaim során begyűjtött tapasztalataimat osztom meg a becses nagyérdemű olvasóimmal. Rögtön az elején le kell szögeznem, hogy ezek a tapasztalatok a keleti part környékére korlátozódnak, de amennyire sikerült utánanéznem, alapjában véve az egész Észak-Amerikai kontinensre jellemzőek.

Naszóval, mint tudjuk, az Egyesült Államok döntő részben brit gyarmatosítók gyermeke, és ez az örökség nagyon jellegzetesen formálja az ország arculatát mindmáig. Ha a googlemaps-en felülről ránézünk egy amerikai városra, akkor jó eséllyel ugyanolyan négyzetrácsos utca elrendezést láthatunk, mint a jó öreg Londonban, azzal a bájos stichel megfejelve, hogy errefelé ez még a helyi földrajzi adottságokon is igyekszik úrrá lenni, már amennyire ez lehetséges. Ezzel konkrétan arra utalok, hogy egy amerikai városnak nem számít a domborzat, a vízrajz, ők bizony - ésszerű határok között persze - ragaszkodnak a négyzetrácsos városszerkezethez.

Ez éles ellentétben áll a kontinentális Európa hagyományos városszerkezetével, - és cseppet sem meglepő módon Kanada francia részein nem is jellemző. Quebec és Montreal egyáltalán nem sakktáblának néz ki felülről. Londonban egyébiránt az 1666-os nagy tűzvész után alakult ki, amikor is újrarajzolták az egész várost, mert az addigi gyakorlatilag élhetetlenül keszekusza volt.

A négyzetrácsos szerkezet meglehetősen praktikus egy olyan országban, ahol mindenki autóval jár. Ez biztosítja ugyanis azt, hogy az utak nem egy-egy csomópontba vezetik a közlekedést, amelyek melegágyai a dugóknak, hanem kellő mértékben szétosztják a forgalmi áradatot. Egy ilyen elrendezés esetén a legkönyebb alternatív útvonalakat találni dugó esetére, ha az ember A pontból a B pontba akar jutni. Persze ez nem jelenti azt, hogy az amerikai városokban nem lennének dugók, sőt, nagyon is vannak, de ez inkább a tömegközlekedés helyett az egyéni autózást preferáló életmód következménye. Hogy ez miért alakult így, az viszont szintén a városszerkezet következménye.

A tipikus amerikai nagyváros rendszerint egy szűk városmagból áll, ami néhány tucat felhőkarcolót jelent praktikusan, valamint néhány utcányi többemeletes, de nem felhőkarcoló méretű kormányzati épületet, és legalább egy stadiont meg plázát. Itt rögtön szeretném megjegyezni, hogy a mindenkinek rögtön eszébe jutó New York egyáltalán nem tipikus amerikai város, ahogy Chicago sem. Ellenben a népszerű sorozatból megismert Dallas, vagy a kanadai Toronto meg nagyon is.

Ami a szűk városközponton kívül van, az egy óriási falu, elsősorban földszintes épületekkel, bennük rengeteg üzlettel, valamint hatalmas területeket lefedő igen mutatós családi házas övezetekkel. Ez utóbbiak egyik jellegzetes kelléke a GYEP. Írhatnám kisbetűvel is, de ez nem fejezné ki eléggé, hogy náluk ennek mekkora jelentősége van. Na jó, legyen pázsit. Szóval az amerikai középosztály szabadidős tevékenységei között az egyik legfontosabb szerepet a ház előtt található pázsit gondozása jelenti, ez afféle társadalmi státuszszimbólum. Ha szép a gyeped, akkor a környéken tisztelni fognak. Ha kissé elhanyagolt, - ami magyar szemmel nézve még mindig simán gondozottnak számít - akkor bizony gyorsan levonják a következtetést, hogy nem vagy a környékre való. Elképesztő mennyiségű vizet és műtrágyát képesek a pázsit karbantartására költeni. De ez nem csak a lakosokra jellemző, hanem a városra magára is. Az utolsó útmelleti közterületen is gondosan locsolják és vágják a füvet, de nem ám csak úgy hébe hóba, hanem heti rendszerességgel. Ha a repülőtérről a városba megy az ember, akkor rögtön szembetűnik, hogy itt bizony nincs az a dzsumbuj, mint amit a Ferihegyre vezető út mellett lát az ember.

Térjünk át a gyepről a közlekedésre. Mint feljebb már említettem, az Egyesült Államokban és Kanadában kvázi mindenki autóval jár. Ez persze egy nagyon általánosító kijelentés, úgyhogy rögtön át is fogalmaznám, mindenki mindennap használ autót. Ennek ellenére a városi tömegközlekedés egyáltalán nem olyan alulfejlett, mint azt gondolnánk, inkább azt lehet mondani, hogy más a koncepció. Amerikában a városi népesség döntő része családi házakban lakik, ami viszont azzal a következménnyel jár, hogy a városok mérete sokszorosa az azonos népességű, de főleg társasházakból álló európai városokénak. Ez magával vonja azt is, hogy a tömegközlekedés fenntartása ilyen óriási területen egyáltalán nem gazdaságos. Mégis van tömegközlekedés, (a New Yorki, Washingtoni, Montreali metróhálózatra joggal lehetnek büszkék az ott lakók)  ez azonban elsősorban a sűrűn lakott központok, gócpontok összekötésére irányul. Az amerikai városokban az ilyen gócpontok kialakulása természetes következménye a szétterülő városszerkezetnek. Az alapellátás funkciói - beleértve a hivatalokat, egészségügyi intézményeket - túl messzire nem kerülhetnek a lakosságtól. Ezt a struktúrát ugyanúgy kell elképzelni, mint Budapestet a kerületeivel, csak itt a lefedett területek sokkal nagyobbak. A gócpontok tömegközlekedéssel való összekötése tehát elég jól megoldott, és ezen területeknél óriási, a pestiekkel szemben valóban létező P+R parkolók vannak, ahova a kertvárosokból érkező autósok le tudják tenni a kocsijaikat. A belvárosban parkolni ugyanakkor elképesztően drága dolog. Banki osztályvezető rokonom egyszer megemlítette, hogy ha Torontóban autóval járna be dolgozni a központban levő munkahelyére, akkor a fizetése harmada menne el parkolásra.

Ami egy budapesti embernek azonnal szembetűnik, az az, hogy nem látni kormot az épületek falán. Bár itt is vannak diezel hajtású járművek, de ezek száma elenyésző, kétütemű motorral pedig maximum a fűnyírókban találkozhatunk. A benzinnel hajtott négyütemű autók láthatóan nem kormolnak. Szmog mégis van, de ez főleg nitrogén oxid, ami aztán szélcsendes időben jól láthatóan össze is gyűlik a városok felett narancssárga felhők képében. Ez is nagyon káros, de másképp árt, mint a diezelmotorok koromkibocsátása.

A családi házak nagyon szépek, de az átlag városi egyszintes épületeik kifejezetten jellegtelenek. Érdekes, hogy a főleg szegényeb családok által lakott sorházak ugyanakkor kifejezetten dekoratívak. Torontóban mutattak nekem egy ilyen sorházas városrészt, ahova a migránsokat szándékoztak beköltöztetni és meg kellett állapítsam, hogy Pesten ez simán elit negyednek számítana.

Egy-két frekventált várost leszámítva turistákat nem találni az itteni településeken. New York persze tele van velük, de New York legalább olyan unikum Amerikában, mint Európában Velence. Alapjában véve nem sok ember van az utcákon, még a belvárosok is elég kihalt benyomást nyújtottak számomra. Mivel a nyári időszak szélsőségesen meleg még Kanada sűrün lakott déli részén is, a tél meg szélsőségesen hideg, ezért az utcán levésnek nincs olyan hagyománya, mint az európai nemzeteknél. Alapvetően egy amerikai a légkondícionált helyeken érzi jól magát, az utca meg mint tudjuk nem ilyen hely. Érdekes, hogy ugyanakkor a kontinens európai jellegű városaiban - Montreal, Washington - viszont tele van az utca emberekkel, mint ahogy Manhattanben is.

Térjünk egy kicsit ki külön Montrealra. Ez a város a legnagyobb lélekszámú francia település Európán kívül. Sokáig a legnépesebb és leggazdagabb városnak számított Kanadában, ami erősen fűtötte a francia szeparatizmust is arrafelé. Az utóbbi időben azonban Torontó megelőzte mindkét tekintetben. A Montreali franciák franciábbak akarnak lenni az anyaországiaknál is. Míg a stoptábla egy tényleg nemzetközi jelzés, ami Párizsban is ugyanúgy néz ki, mint Londonban, addig Montreálban természetesen ez is a francia "Arres" felirattal van ellátva a "STOP" helyett. Ebben a városban járva teljesen európában érezhetjük magunkat. Nincs betondzsungel, ehelyett a szokásos tömbházak uralják a városképet, lefogadom, még gang is van belül. A házak aljában kávéházak, éttermek, és nyüzsögnek az embereke az utcán. Emellett rendkívül fejlett metróhálózat, a szerelvények a zaj csökkentése érdekében gumikerekeken járnak. Mivel a tél hosszú és hideg (holott Montreal kb. Budapesttel fekszik egy szélességi körön), a város igen jelentős földalatti infrastruktúrát hozott létre. Bevásárlóközpontok, hivatalok, közüzemek költöztek a felszín alá, amelyeket utcák kötnek össze és metróvonalak.

Ami New Yorkot illeti, a városnak különös hangulata van. Míg Amerika többi részére szinte mindenütt a nagy nyílt terek a jellemzők, Manhattanben sétálni sokszor olyan, mintha egy kanyonban túráznánk egy folyó partján. A napot nem látni a magas házaktól, és rengeteget kell várni a lámpákra, hogy átkellhessünk az úttest túloldalára. A levegő iszonyat párás, s mivel amúgy is dögmeleg van, a kettő kombinációja kikészíti az embert. Érdekes módon Torontóban sokkal nagyobb kulturális kavalkáddal szembesültem, mint New Yorkban, ez betudható annak, hogy Kanadában sokkal liberálisabbak a bevándorlási szabályok, mint az USA-ban. Manhattanben a metró jelenti a tömegközlekedést. Nem tűnt fel, hogy lenne villamos, ellenben taxi az van dögivel mindenhol. Ez utóbbit nem mondanám se olcsónak, se gyorsnak, de néha rászorul az ember. Még pár szó erejéig visszatérve erre a kanyon érzésre, ahogy az utcán jártam, éreztem, hogy valami nincs rendben, valami hiányzik a képből, de ez csak amolyan tudatalatti érzés volt. És addig tartott, amíg ki nem értünk a Central Parkba. Ez a valami, ami hiányzott, ugyanis a nap volt. Délben bevilágít természetesen a toronyházak közé, de egyéb napszakokban nem. Ez nem jelenti azt, hogy sötét lenne, mert az üvegfelületek mindenhonnan visszaverik a fényt, de mégis nyomasztó érzés.

Elég csapongó típus vagyok, úgy hogy erről eszembe is jutott egy minapi élményem. A múlt héten szerdán este itt Budapesten a kertben tettem-vettem. A nap már lement, de az ég felhős volt felettünk. Ezt a kiterjedt felhőréteget aztán egyszercsak megvilágította a nap a horizonton túlról, ami olyan szürreális hatást eredményezett, amilyet még sosem éltem át. De valószínűleg más sem, mert sorra jöttek ki az emberek a házakból, megnézni, hogy mi történik odakint. A felhőréteg ugyanis visszaverte a lemenő nap  vöröses fényét, de az nem egy pontból jött, hanem egy kiterjedt felületről. Ezért aztán nem voltak árnyékok, és hogy egy fényképészetben használatos fogalmat használja, a mélységélesség is megváltozott. Minden kontrasztosabb lett, páran meg is jegyezték, hogy napfogyatkozáskor éltek át hasonló élményt. Én inkább ahhoz hasonlítanám, amit a tévékben a szappanoperákban lát az ember, ott használnak olyan technikát, hogy a közeli és távoli szereplők is egyaránt élesen látszanak. Mindez persze leöntve egy bronzos árnyalattal, tényleg nagyon fura volt.

No ennyit mára a csapongásból, júniusban ismét jelentkezem.

 

 

 

amerika new york usa kanada toronto tömegközlekedés washington montreal

2017\03\23

Egy elgondolkoztató kísérleti eredmény

Sok embert az vezet a blogok vezetésére, hogy a belső problémáit kiírja magából. Rám ez nem jellemző, de most kívételesen mégis ki akarok írni valamit, ami már 27 éve nem hagy nyugodni, és aminek sajnos azóta sem jártam utána.

Diákkoromban az egyetemen volt egy kedvenc kísérleti fizika tanárom Schuszter Ferenc. Aki az Óbudai Árpád Gimnáziumba járt a kilencvenes években, az ott is találkozhatott vele, tíz évig tanított az intézményben. Egy nagyon barátságos ember volt, kitűnő tanár, aki remekül értett a kísérletezéshez.

Ő mesélt nekem ez egyik meglehetősen meredek kísérleti tapasztalatáról, amelynek igencsak messzeható következményei lehetnek a fizikában, bár ez utóbbi megállapítás csak az én továbbgondolásom. Annó diákként rendkívül foglalkoztatott ez a dolog. Emlékszem, a szakmai angol nyelvvizsgán, ahol egy tudományos témát kellett előadni, ezt a témát választottam, és a szemben ülő bölcsész hölgynek is sikerült a kísérletet elmagyaráznom, bár azt is meg kell jegyezzem, hogy a végkövetkeztetést nem értette meg.

Amikor az egyetem végén hospitáltam a tanár úr osztályában az Árpádban, akkor ismét szóba hoztam a dolgot, és megerősítette, hogy minden pontosan úgy volt, ahogy először elmondta. Más fizika tanáraimat is kérdezgettem az egyetemen, G. L. például azt mondta, hogy a kísérlet nem adhatta azt az eredményt, úgyhogy rosszak voltak a műszerek. (aztán amikor megbuktatott, meg is kaptam tőle, hogy ilyen hülyeséggel próbálok villogni ahelyett hogy bejártam volna az előadásaira :-)) Más tanár meg egyszerűen bevallotta, hogy nem tudja megmagyarázni, hogy a kísérlet hogyan vezethetett erre az eredményre.

Mivel Schuszter tanár úr tavaly meghalt, ennek kapcsán megint eszembe jutott a dolog, és úgy gondoltam, tartozom neki annyival, hogy megemlékezem erről a felfedezéséről. Jöjjön először a kísérlet leírása, utána pedig azt fejtem ki, hogy ez az  eredmény hogyan vezet el ahhoz, hogy a fénynél gyorsabban információt juttassunk el egyik helyről a másikra.

Szóval Schuster tanár úr a gömbfotonokkal kísérletezett. A gömbfoton elég különös állatfaj, terjedésének nincs határozott iránya, mint pld. egy zseblámpából, gyertyalángból, vagy lézerdiódából kiszabaduló fotonnak. Ezt inkább úgy kell elképzelni, mint egy fénysebességgel felfúvódó lufi, amely aztán valahol egyszer csak elcsattan, és összehúzódik egyetlen pontba a felületén. Gömbfotont antennával lehet kelteni, az antenna végéről kiinduló rádióhullámok tulajdonképpen gömbfotonok.

Namost Schuster tanár úr kísérleti berendezése annyiból volt különleges, hogy képes volt az antenna végéről egyszerre csak egyetlen egy gömbfotont útjára indítani.

Abból a célból, hogy ezt ellenőrízze, épített egy detektort, ami jelzett, amikor a foton becsapódott. Ez a detektor úgy volt beállítva, hogy csak olyan frekvenciájú fotonnál jelzett, amilyet az antenna kibocsátott..

Ez első különleges tapasztalat az volt, hogy a kibocsátott egyedi fotonok mindig a detektorba csapódtak be, függetlenül a detektor elhelyezésétől, holott a gömbfotonnak nincs irányppreferenciája. A már említett tanár, G.L. erre mondta azt, hogy a gömbfoton csak egy adott valószínűséggel csapódhat bele a detektorba, ezért biztosan hibás a kísérlet.

A helyzet még cifrább eredményeket mutatott, amkor Schuszter tanár úr két detektort alkalmazott. Ez esetben azt tapasztalta, hogy a gömbfotonok mindig abba a detektorba csapódnak be, amelyik közelebb van az antennához. Az teljesen mindegy, hogy a másik detektor hol helyezkedett el a szobában. Amikor azt vitte közelebb, akkor oda csapódtak be a gömbfotonok. Ez azt jelenti, hogy a detektor nem lehetett hibás,  mert mindegy volt, hogy melyiket rakta közelebb, mindig ugyanerre az eredményre jutott.

Laikusok a kísérletet úgy képzelhetik el, hogy az üres térben ül egy törpe, aki lufit fúj maga köré.

A törpétől nem messze ott van két rosszgyerek, tűvel a kezében. A lufi értelemszerűen addig fog csak tágulni, amíg eléri a közelebbi rosszgyereket, aki rögtön kidurrantja a lufit a tűvel, így a távolabbi gyerek hiába vár a lufira, az nem dagad odáig, hogy őt is elérje.

Pont ugyanez történt Schuszter tanár úr gömbfotonjaival. A közelebbi detektor volt az a rosszgyerek, aki mindig kiszúrta a tűvel a lufit. Tökmindegy, hogy melyik gyerek ment közelebb a törpéhez, az nyert aki kisebb távolságra volt. Ezzel analóg az, hogy a Tanár úr  bármelyik detektort rakta közelebb az antennához, az mindig nyert.

Első látásra ez csak egy egyszerű kísérlet, de most bemutatom, hogy hogyan lehet így információt fénynél gyorsabban eljuttatni egyik helyről a másikra.

Képzeljük el az alábbi kísérleti elrendezést. Van egy Schuszter féle berendezésünk, amely minden másodpercben kibocsát egy gömbfotont. Egy tetszőleges irányba ettől a berendezéstől vigyünk el egy detektort egy fényévnyi távolságba, ugyanakkor ezzel pontosan ellenkező irányba pedig vigyünk el egy másikat, de ezt egy fényév plusz egy méter távolságba tegyük.

Az első detektort nevezzük el A-nak, a másodikat, ami egy kicsit távolabb van, nevezzük el B-nek. A kettő között két fényév plusz egy méter a távolság ugyebár.

Mivel B detektor távolabb van egy kicsit a gömbfoton forrástól, ezért nem fog jelezni semmit. Az A detektor pedig vígan számlálja a fotonbecsapódásokat.

Most jön a lényeg. Fogom a B detektort, és közelebb viszem az antennához két méterrel. Máris ő van közelebb, és hoppá, a fotonok kezdenek hozzá becsapódni. Ezt azonban az A detektornál egy másodpercen belül észreveszik. Hirtelen elmarad a központból rendszeresen érkező fotonok áradata, tehát tudják, hogy B pontban, ami tőlük KÉT FÉNYÉVRE VAN (!!!) az ottani detektort közelebb tolták.

Ez egy digitális információ. Nem száz százalékig megbízható, mert a fotonok azért is elmaradhattak, mert tönkrement az antenna, vagy maga az A detektor romlott el, de ezt könnyű ellenőrízni. Ha előre meg van beszélve, hogy B pontban a detektort úgy mozgatják, hogy a másodpercenként érkező fotonokból minden másodikat kapja csak el, akkor A pontban két másodpercen belül kiderül, hogy nincs semmi hiba, hanem a két fényévre levő B detektort tényleg elkezdték mozgatni.

Ezt pedig egyészen pontosan úgy hívják, hogy információ fénynél gyorsabb átvitele.

A kísérletet nem próbáltam ki, mert nincsenek meg hozzá a berendezéseim. De remélem, adtam egy ötletet pár embernek.

 

 

 

2017\01\13

MOSFET Poweramp circuit

As I mentioned earlier I designed some power amplifier for supporting my guitarist activity. What lead me to this hobby originated in the eighties. I was teenager then and had no money so I started to built simple guitar effects. Later as my knowledge developed, I begun making my own design what usually sounded better than the factory made circuits. Soon my interest turned to power amplifiers. I used a very poor sounding Regent 50G what was available then for the little money I had. Furthermore my father asked me to repair an old radio what used germanium power transistors which died. So I had two goals.

1. building a better guitar amplifier

2. repairing my father's old radio.

First I tried traditional schematics what helped me in the case of the old radio but didn't improved my guitar sound. As I examined deeply the problem I found that the traditional designs almost always use the power transistors as emitter followers, see below.

 simple-100-w-power-amp.jpg

This is one of the most basic design of this area of electronics. In this configuration the power transistors amplify only current instead of voltage and current. Even it's true if complementer darlingtons are used instead of simple power transistors.This quite differs from the analogue case of tube amplifiers where the power tubes are allways used in grounded cathode configuration what results both voltage and current amplification.

Another problem with emitter follower configuration is that the power transistors need higher voltage drive than their emitters potential. It means that we cannot drive this kind of amplifiers's output to the whole range of power supply voltage without tricks. Necessarily its output must be less than supply voltage. If we applicate bootstrap then one power transistor's emitter ( T4) can be driven over the power supply voltage due to the fact that the bootstrap increase the driver voltage of this transistor over the positive supply voltage. But bootstrapping results some problem about the phase transmission and I hear it as a strange squelch in the sound.

Nowadays everybody uses power mosfet transistors instead of bipolars. The widespread configuration of their using is quite similar to what we see above with some minor modification. They are more reliable than bipolar power transistors and sound better. In the other hand power mosfets need way higher drive voltage between their source and gate pole than bipolar transistors between their emitter and base. So the headrom is less if we use them in the traditional configuration.

In my case I wanted to upgrade an old, transistor powered Marshall amplifier. It had symmetrical power supply voltage +20V and -20V. Well it is quite low so I need all volts for my poweramp's output to produce as much power as it can be possible. I decided to use power mosfet transistors instead of bipolars due to their characteristic is similar to vacuum tubes. So I had to find a special configuration where I can drive my amp's output from negative supply voltage to positive supply voltage, so in the whole range.

It was obvious for me from the beginning that the traditional configuration did not provide this. After analyzing the circuit I realized that the way of using the power transistors must be changed. I need configure them in grounded source mode instead of source follower. In this case these transistors would amplify voltage too and so they need way less drive voltage for getting the headroom reaches the whole range between negative and positive supply voltage. This drive voltage can be provided easily. Another point that they must be stabilized thermally. The typical IRF type power mosfet's drain current is increasing by the temperature if the gate voltage remains the same. Studying the graphs I found that I must decrease the gate voltage by 5,5 mV per Celsius if I want the drain current being the same. Silicone transistors base-emitter opening voltage changes by -2mV so I have two ways. I can use three of them before every power mosfet or I can use one for only the one of the mosfets and I set the DC voltage circuit gain to six times. The negative feedback then arranges to share this compensation between the two mosfets. Of course I need more AC gain in the circuit but it can be arranged easily by condensators in a proper positions.

Another point was that I needed the default output level to 0V what is exactly the center between the positive and negative supply voltage. For this the most reliable solution is a differential amplifier (actually a long-tailed pair) at the front of the circuit. There are another options but none of them is stable enough. There is a debate about using long-tailed pairs in poweramps as it can be the source of annoying transient intermodulation distortion called TIM. In the other hand in the case of guitar amplifier which has a way narrower frequency range than a HiFi circuit this point is not relevant.

Though my design starts with long-tailed pair just like the traditional one the similarity ends right here. I use totally different thermal  stabilization and bias than the classical. Also I drive the mosfets different way which are in grounded source configuration contrary to the classical solution. This arrangement provides full power headroom, high thermal stability with simple construction.

Let's see the schematic then.

powermosdiff.gif

 As the Figure 1 can be seen as the basic schematic of bipolar amps I think this Figure 2 has the right to be the basic schematic of mosfet poweramp technology due to its simplicity and because it uses all of the advantages of mosfet power transistors.

Let's see how it works. Practiced eye instantly recognises the usual long tailed couple (T1-T2) at the front of the schematic which works here as phase splitter. We use a current generator as emitter feeder for two goals. One point is it increases the amplifier's stability and symmetrical working. Second point that - instead of the practice of common bipolar amp circuits - we use it for biasing the output stage. My theory is that poweramp's DC gain shouldn't be enormous because we don't use it for amplifying DC but AC. Even more important principle that the power mosfets must be those parts where the biggest voltage (and current) amplifying should happen. For this goal I kept the DC gain of earlier stages as low as about 12 times. The long tailed pair amplifies only twofold and the second stage (T4,T8) do only less than sevenfold. Actually this is very good for thermal compensation. T10 is a transistor what must be applicated onto the heatsink the power mosfets are bolt on. So it is connected them thermally. Every celsius grade increasing decreases the voltage on this part by 2 milliVolt. To stabilize a power mosfet thermally it needs 6 millivolt decrease on its gate by every celsius grade what means we have to amplify the decreasing of T10 voltage threefold. In the other hand it is enough only for the one of the two power mosfets (T5) so actually we need sixfold DC amplifying after T10 then the negative feedback from the output takes care to share this compensation between the two.

As we see we drive the power mosfets by emitter followers (T6,T11). These provide low impedance which is good for fast charging and decharging the input capacitance of power mosfets (about 1-5 nF). In the other hand we use these capacitances to set the upper limit of frequency range this amplifier is working with. The human ear does not hear frequencies higher than 20kHz. It does not make sense to let this amplifier work with frequencies we even don't hear. Furthemore amps tend to produce unwanted feedback on higher frequencies what cases bad and unpredictable behaving of the circuit. So it is strongly suggested to limit the circuit to work only with that frequency range we hear. Or at least not so much wider range... That is why we drive the mosfets through R9 and R6 which consist low pass filters with the gate capacitances of the mosfets.

We have not discussed only one interesting part of this circuit yet. This is a special arrangement of T8 and T9 transistors. It is quite rare to find this in circuits though it is not particularly complicated. 

T8 seems to work in emitter follower mode. Actually it is wrong. It works in a grounded emitter mode but in this special case the ground is a floating one. The matter is that T1's collector sees T9's emitter as ground and the voltage what is a result of T1's current flows through R2 is relative to T9's emitter what is driven by that voltage what T8's current makes on R8 what depends on how much voltage of R2 drives T8 relatively to the voltage of R8.

Actually it is a kind of bootstrap but it uses transistor (T9) instead of capacitor. It results that T8 amplifies the voltage of R9 on R8 but contrary to the classical grounded emitter configuration it does it in same phase. The DC gain is the ratio of R8 and R1, the AC gain due to the C3 capacitor is close to 500, depends on the beta of the transistor.

We use this solution because we wanted simmetry between the two driver branch what lead to the two power mosfet. T4's role is unavoidable in this construction so I had to find a similar construction but with same phase amplifying in the other branch. That is why I used this special bootsrap solution.

The circuit is stable and relatively simple. Its sound differs to usual mosfet poweramps but is quite close to the famous VF2 circuit though that is not so detailed.

Let me know if anybody has questions. And sorry about my bad english.

 

 

 

 

 

2016\12\22

Mátrix - az át nem jött sztori

Ha most visszagondolunk a kétezres évek első évtizedének filmtermésére, nyugodtan leszögezhetjük, hogy ez az évtized volt az, amikor igazán kialakult a többrészes filmeposzok műfaja. Az alapokat ugyan az előző században lefektette a Csillagok háborúja, de ott a történet alakulása elég esetleges volt, és a napvilágra került sztorik a forgatásról egyáltalán nem erősítik meg azt az állítását Lucasnak, hogy már az egész - mindhárom részt magába foglaló - történet benn volt a fejében, amikor nekiállt az első filmnek.

23 évvel később az előzmény trilógiánál már több látszata van annak, hogy előre megtervezte, hogy hogyan alakul a történet, az egyes karakterek hogyan és hova futnak ki, de ekkor meg sajnos az is kiderült, hogy Lucas nem olyan jó rendező, mint azt gondoltuk.

Ugyanígy, egy nagyívű történet több részre bontásával született meg a Gyűrűk ura trilógia is. A Harry Potter történeten is végig vonul a fősztori, miszerint Harrynak és Voldemortnak meg kell küzdeni egymással, gyakorlatilag ez a szál van elképesztő részletességgel kibontva a végkifejletig elvezető 7 részben.

És igen, így van ez a Mátrixban is, ahol valójában két sztori van. Egy, amit látunk, meg egy, ami az egészet mozgatja, és amiről a film valójában szól.

A probléma az, hogy ez viszont a legtöbb embernek nem jön le a filmből.

Pedig az igazi sztori egészen zseniális. Ugyanakkor a látványorgia, a körítés annyira lehengerlő, hogy teljesen átveszi a főszerepet a filmben, és pont a fősztori szorul háttérbe annyira, hogy azt a legtöbb ember fel sem fogja.

Ezért van az, hogy a szinte mindenkinek az első rész tetszik a legjobban, és az emberek leragadnak annál, hogy akkor most a piros vagy a kék tablettát kell-e bevenni.

A Mátrix fő sztorijában ez azonban egy teljesen mellékes szál. Igazából csak egy felvezetés, de annyira jól meg lett csinálva, hogy teljesen rákattan mindenki, így aztán amikor az igazi történet kezd kifejlődni, az emberek egyszerűen nem tudnak átváltani rá. Ezért van az, hogy a film nézőinek a többsége szerint a film főszereplője Neo, holott igazából ő épphogy csak felfér a dobogóra. Mindenki azért szurkol, hogy az emberek győzzenek a gépek felett, ezért aztán csalódnak, amikor a végén a film más módon oldja fel az alapvető érdekellentéteket. És ettől a hiányérzettől aztán nem is képesek felismerni a film értékeit.

Tisztázzuk, ez a blogbejegyzés egyáltalán nem akar önfényezés lenni, nekem is csak harmadjára esett le az hogy miről szól igazából a film. Igaz, ami igaz, programozóként valószínűleg fogékonyabb vagyok a technikai részletekre, mindenesetre nekem a második rész az etalon, szignifikánsan jobbnak tartom az elsőnél. Az elejét ugyan untam, de a Merovingi felbukkanásától kezdve rögtön magával ragadott, ugyanis olyan alapvető információkat tudtunk meg a Mátrixról, ami gyökeresen más megvilágításba helyezte a dolgokat.

Fentebb már említettem, hogy nem Neo az igazi főszereplője a történetnek. Ahogy az Orákulum mondja, ő csak teszi a dolgát, amire teremtetett. (Ezt később másvalakivel kapcsolatban is kijelenti). Nézzük meg részletesebben, hogy miért nem ő van a dobogó csúcsán.

 Már a Merovingit illetően is kapunk néhány utalást arra, hogy nem ez a Mátrix volt az első, de az Architekt bontja ki igazán ennek a részleteit. Neo nem akkora nagy unikum, ugyanis volt már öt hasonló előtte. Neo a rendszer terméke, ami felold egy olyan hibát, ami apró ugyan de összeadódó tulajdonsággal rendelkezik, így idővel olyan hatalmasra nő ami már a Mátrix működését veszélyezteti. Neo a szelep, amely ezt a problémát lecsapolja, és a ciklus újraindul. Az Architekt azt is elárulja nekünk, hogy a Neók megjelenése az Orákulum ötlete volt, így kiderül, hogy az Orákulum valójában együtt dolgozik az Architektel, aki nem tűnik éppenséggel az emberiség nagy barátjának.

Felmerül a kérdés, hogy miben más ez a mostani Neo mint a korábbiak.Jobb? Dehogy! Pont fordítva. Ez a Neo rosszabb mint a korábbiak, mert a kritikus helyzetben Trinity megmentése mellett dönt ahelyett, hogy Zion túlélését biztosítaná. 

Ez a lépése a látszat ellenére nem kulcsa a végső megoldásnak, vagyis a gépek és az emberek kiegyezésének. Neonak egyetlen olyan mozdulata van, ami ebbe az irányba vezet, az pedig már az első részben megtörténik, de hogy annak a bizonyos jelenetnek mi volt a valódi jelentősége, az akkor még nem látszott. 

Ugye emlékszünk az első rész végéről Smith és Neo harcára? Amikor Neo belülről szétrobbantja az ügynököt. Mindenki átélte a katarzist, hogy a gonosz legyőzettetett, és a jó győzedelmeskedett. A lényeg azonban nem ez volt. Ehhez a jelenethez ugyanis szorosan hozzátartozik a második rész kulcsjelenete, amikor is Neo megkapja egy borítékban Smith ügynöki füldugóját, egy köszönő üzenet mellékleteként. Ez a látszólag mellékes momentum az egész történetet tekintve talán a legfontosabb. Sajnos az utána jövő elnyújtott akciójelenet megint kicsit megvezet bennünket, pedig ha végiggondoljuk, ez is szoros összefüggést mutat a levéllel.

Hogy miért kulcsjelenet ez? Smith miatt. Hajlamosak vagyunk Smith ügynököt végig a rendszer részének tekinteni, pedig az ő szerepe sokkal fontosabb, mint Neoé. Vegyük észre, hogy Smith az új tényező az egyenletben. A korábbi Mátrixokban is bizonyára voltak ügynökök, talán még Smith is létezett. Egy dolog azonban bizonyosan nem volt, elszabadult Smith. A Smith vírus teljesen új faktor, és jóval több mint egy egyszerű anti Neo. Neó az emberek gépi függésből eredő frusztráltságának kivetülése, és Smith is valami hasonlót képvisel a gépek oldaláról, emlékezzünk csak arra, hogyan vélekedik az emberekről.

Lényegi különbség azonban kettőjük között, hogy Neo csak a gépekre veszélyes, Smith azonban mindenkire. Amit remekül demonstrál a második rész elején, amikor újból összecsap Neoval, és sorban alakít át mindenkit a Mátrixban a saját képére. Annak a jelenetnek az volt a célja, hogy megmutassa Smith vírusjellegét, de - mint annyi más alkalommal - az akcióorgia elfedte az igazi jelentést, de azért látható, hogy Smith magára a Mátrixra nézve is halálos, és pontosan ez a tulajdonsága determinálja a dobogó második fokára, Neo fölé.

Azonban Smith-el kapcsolatban is elhangzik, hogy ő is csak teszi azt, amit tennie kell. Ki áll akkor a dobogó legfelső fokán? Ki a valódi főszereplő a történetben?

Azt hiszem ezek után már sokak számára egyértelmű, hogy az Orákulumról van szó. Ő az igazi Mastermind a sztoriban, és az igazi sztori arról szól, hogy az Orákulum hogyan oldja meg azt a problémát, miszerint a Mátrix működése ciklikussá vált. Ebben a küldetésben az Architekt egyáltalán nem szövetségese, habár ellenségnek sem mondanám. Az Architekt elfogadja az Orákulum létezését, nem harcol ellene, mivel ez is csak egy faktor neki a rendszer egyenletében. Nem kell hanyattesnünk persze az Architektől. Bár valóban ő a leghatalmasabb szereplője a Mátrixnak, azonban pontosan olyan, ahogy azt az Orákulum jellemezte Neonak. Rendkívül korlátolt, és szűklátókörű. Működése hiába alapul a precíz hideg logikán, a nála sokkal okosabb Orákulum mégis megtalálja a módját, hogy manipulálja, és ahogy azt már feltehetően a kedves olvasó is kitalálta, ennek eszköze Smith. Neo lehetőségei sokkal korlátoltabbak ezen a téren, mint Smith-é, aki az egész rendszert romba tudja dönteni. Erre Neo nem képes. Ne feledjük el azonban, hogy Neo-t az Orákulum találta ki, és Smith-t Neo változtatta vírussá, noha ezt akaratán kívül tette, de teljesen az Orákulum terveinek megfelelően. Ez pedig azt jelzi, hogy Smith átalakulása is az Orákulum ötlete volt.

Mellékszál, de most van az ideje, hogy beszéljünk róla,  az Orákulum terve igen nagy kockázatot hordozott magában. Alapvetően jól eltervezte az egészet, azonban  az nem volt benne volt a pakliban, hogy Smith túllép a korlátain. Csak nagyon kicsin múlott, hogy nem bukott el az egész terv. Az Orákulum nem számolt ugyanis azzal, hogy Smith embereket is képes megfertőzni, és ezen alakjában egészen kis híja volt csak, hogy nem ölte meg Neót. Ha nincs Trinity, akkor Neo halálával nemcsak az emberiség, de a gépek is elbuknak, mert Smith megállítására senki más  nem  képes. Még az Orákulum és az Architekt sem.

Szerencsére Neo életben maradt, és így eljuthatott a két fél ( az Architekt és az emberek) addig a pontig, hogy alkura kényszerüljenek egymással. Az Architekt kezében volt Zion sorsa, az igazi aduász azonban Neonál. Ugyanis - ahogy azt korábban említettem - azzal, hogy az Orákulum Neoval változtatta Smith-t vírussá, egyben hatalmat is adott Neonak felette. Neo volt az egyetlen, aki le tudta győzni Smith-t, aki viszont arra volt képes, hogy az Architektet győzze le, így a nyerő lap ezzel Neo kezébe került. Ő pedig ezúttal jó döntést hozott, és sikerült egy olyan új rendszert kialakítani, ami megtöri a Mátrix ciklikusságát, egyben visszaadja a szabad akaratot az embereknek, pontosabban a választás lehetőségét. Nem véletlenül a két dolog maximálisan összefügg.

Ez alapvetően rengeteg további lehetőséget felvillant a jövőre nézve. Vegyük észre, hogy a gépi világ stagnál, körbejár, nem fejlődik. Az emberek újbóli felemelése megadja a lehetőséget arra, hogy tovább fejlődjön az ember-gép viszony, és ezáltal új távlatok nyílnak meg úgy a gépek, mint az emberek, de akár a bolygó jövöjében is.

Szóval a Mátrix abszolút folytatható. A Wachowsky tesókban ( most már nővérek) megvan erre a potenciál, a kérdés az, hogy társul-e ehhez akarat is.

A magam részéről erősen remélem, hogy igen.

2016\12\12

Mégsem záródik be a Földközi tenger?

A Földközi tenger bezáródásáról szóló cikkek a bulvárba is áttörtek, több ilyen témájú írás jelenik meg rendszeresen a vezető hírportálokon, többnyire valamelyik nagyobb török, görög, vagy olasz földrengés után. Hangzatos címek alatt tűnnek fel borús jóslatok a térség jövőjéről.

A Mediterránum kétségkívül az egyik legaktívabb tektonikai térség a bolygón, ráadásul jelen korszakban nincs is példa máshol két kontinentális lemez ütközésére a Földön. Az a kijelentés viszont, hogy a Földközi tenger be fog záródni - Gyurcsány Ferenc szavajárását megidézve - nem bontja ki az igazság minden részletét.

Hogy mi is zajlik valójában a Földközi tenger alatt, ahhoz tekintsük meg először is az alábbi ábrát, ami a legfrissebb kutatási eredményeket tartalmazza.

woudloper_2009_alpide_belt_mediterranean.jpg

 Négy olyan részlet van az ábrán, amiről nem nagyon szoktak beszámolni a Földközi-tenger bezáródását hirdetők. Ezek azonosítása egyszerű, az "Oceanic spreading ridge" jeleket kell megfigyelnünk. Ezek táguló tengerfenéki hasadékvölgyet jelölnek, és amint látjuk, elég sok van belőlük a Földközi-tenger nyugati medencéjében, szám szerint három. Ezek közül a legfontosabb a Baleár szigetektől délre húzódó. Ez az a hátság, ami a Gibraltári szorost kinyitotta 5,3 millió évvel ezelőtt. Ez pedig egy olyan momentum, ami nem igazán fér bele a szűkülő Mediterránum elméletébe. Nem árt tudni, hogy az Atlanti óceánba vezető szoros korábban nem a mai helyén húzódott, hanem attól északra, a Pireneusi félsziget déli részén. Amikor 6 millió évvel ezelőtt ennek a régi szorosnak az alja felemelkedett, megszűnt az összeköttetés a Földközi tenger és az Atlanti óceán között, és bekövetkezett az úgynevezett Messinai sókrízis, ami a Mediterráneum kiszáradásának eufemisztikus neve... Namost azt tudnunk kell, hogy az egymás alá csúszó közetlemezek esetében a víz egy kifejezetten fontos tényező, ugyanis jelentősen megkönnyíti ezt a csúszást, mintegy "megolajozza" a folyamatot. Egy kiszáradt Földközi tenger esetén az egykori tenger fenekén levő széttöredezett lemezdarabkák egymás alá csúszása (lásd a fentebbi ábrát, a fogazott vonalaknál a fogak - kis háromszögek - jelzik az alábukás irányát) a víz hiánya miatt nyilván valamennyire lefékeződött. A táguló tengerfenéki hasadékvölgyek (hátságok) tekintetében viszont nincs szerepe a víznek, és ezek gond nélkül tovább működtek, ami végül ahhoz vezetett, hogy a korábbi helyétől délre - ezúttal Gibraltárnál - ismét felhasadt a föld, és kinyílt a Gibraltári szoros, ami eltávolította az afrikai és az eurázsiai lemezt egymástól azon a ponton.

Egyáltalán nem véletlen, hogy olyan sok lemezre töredezett a tengerfenék ezen a részen, hiszen kétféle erő is hat rá. Egyrészt a táguló hasadékvölgy a tenger alatt, másrészt az északra nyomuló Afrikai lemez. Szeretném tisztázni, én egyáltalán nem vitatom, hogy az Afrikai lemez észak felé mozog. Az állításom az, hogy ez nem fogja eredményezni a Földközi tenger bezáródását, mert ez a mozgás hamarabb le fog állni, sőt, visszafordul.

Ezt pedig arra alapozom, hogy a táguló hasadékvölgyek első közelítésben fiatalabbak, mint az a folyamat, amely az Afrikai lemezt Európának sodorja. Új szereplő jelent meg a színtéren, és ez bizony boríthatja a papírformát. Miért írtam, hogy első közelítésben? Azért, mert tengerfenéki hátságok (hasadékvölgyek) valójában már korábban is voltak ezen a területen, de működésük leállt. Az egész 175 millió éve kezdődött, az eddigi utolsó szuperkontinens, a Pangea utolsó óráiban. Ott, ahol most a Földközi-tenger hullámzik, akkoriban egy hegyláncokkal keresztül-kasul szabdalt sivatag volt. Ekkor azonban váratlan dolog történt. Hogy ezt kifejtsem, pár mondatban meg kell ismertetnem a kedves olvasót egy  jelenséggel, az úgynevezett Wilson ciklussal. A Wilson ciklus egy geológiai folyamatot ír le, aminek a lényege, hogy a kontinensek az időben periodikusan összeállnak egy szuperkontinensé, majd ez a szuperkontines szétdarabolódik, és a darabok addig sodródnak, amíg ismét össze nem találkoznak (lévén a föld felszíne zárt), amikor is egy újabb szuperkontinens alakul ki. Ezeknek a mozgásoknak két hajtóereje van. Az első az, hogy a vastag kontinentális lemezekből összeálló szuperkontinensek alatt a föld hője felgyűlik, és ez előbb-utóbb vulkanikus és tektonikus folyamatokat indít be, amelyek elkezdik a szuperkontinens szétdarabolását. A másik folyamat pedig az óceáni kéreggel kapcsolatos. Az óceán alatt található kéreg vékony, és ha túl nagy kiterjedésű, akkor előbb utóbb "elszakad", és a szakadás mentén az óceán felőli rész alábukik. Ez húzóerőt fejt ki, ami a kéreg túlvégén található szárazföldi lemezt elindítja visszafelé. Ez zajlik most a Csendes óceánon, ahol is a Pacifikus lemez már minden oldalán "elszakadt", és megkezdte az alábukást, kialakítva ezzel a vulkánokról és földrengésekről elhíresült Tűzgyűrűt. Az alábukó pacifikus lemez magára húzza a körülötte levő kontinenseket, és ezért a Csendes-óceán be fog zárulni, az Atlanti óceán fogja átvenni a szerepét.

A Földközi tenger nyugati medencéjében zajló tágulási folyamatot feltehetőleg a rengeteg alásüllyedt lemeztöredék megolvadása által keltett feláramlás működteti, de most nézzünk kicsit körül a keleti medencében is. A fenti ábrán itt csupa alábukó lemezt látunk, és úgy néz ki, semmi sem fogja megakadályozni, hogy Afrika és Európa összeforrjon.

A helyzet mégsem ennyire egyszerű. Nem szabad ugyanis elfeledkeznünk a szomszédos Vörös tengerben zajló óceáni árok kinyílásáról. Ez manapság az egyik legaktívabb óceáni hátság a bolygónkon, és az erőteljes tágulás ereje előbb utóbb óceánná tágítja a Vörös-tengert. Arról persze mindenki tapintatosan hallgat, hogy ez a tágulás csak úgy tud végbemenni, ha Afrika északi irányú mozgása leáll, legalábbis a keleti oldalon. Igen ám, de nyugaton uganez a helyzet, mint azt fentebb tárgyaltuk. Ebből pedig az következik, hogy a Földközi tenger nem fog bezárulni, mert már beindultak azok a mechanizmusok, amik ezt a folyamatot megfordítják. Természetesen senki se számítson arra, hogy ez már holnap bekövetkezik. A tektonikai folyamatoknak óriási tehetetlenségük van, de nagy összegben fogadni mernék arra, hogy egy-két millió év múlva a Földközi tenger szélesebb lesz, mint most.

Még egy kicsit térjünk vissza a Vörös-tengerre. Ennek a tágulása szoros összefüggésben van a Holt-tenger keletkezésével, amely teljesen analóg a Kelet-Afrikai árokrendszer kialakulásával. A Holt-tenger kialakulása a legbiztosabb jele annak, hogy a Vörös-tenger tágulása nem áll meg az Ádeni-öbölnél, és csak idő kérdése, hogy mikor ér el a hasadékvölgy a Földközi-tenger keleti medencéjéig. Onnét kezdve pedig biztosra lehet venni, hogy a Földközi tenger ismét része lesz az újra kialakuló Thétisz óceánnak, tehát nemhogy bezáródik, hanem éppen ellenkezőleg, óceánná tágul.

Ezt a kis szösszenetet azon eredményekből vezettem le, amit a modern geológia a térségben feltárt. Mások más következtetésekre jutottak, én ezeket viszont nem látom megalapozottnak. Ha bárki bármilyen olyan dologról tud, ami cáfolja a fent említetteket, az ne habozzon megosztani a blog látogatóival. Nem fogom kicenzúrázni. A cikk megírásának mozgatórugója az volt, hogy a Földközi-tenger összezárulásáról szóló cikkek egészen bulváros színvonalon rémisztgetnek ezzel az opcióval, s közben nem hajlandóak tudomást venni ennek ellentmondó érvekről. Ezért fordítottam egyet a felálláson, hogy nyilvánvaló legyen, nem csak egyféle forgatókönyv létezik. 

 

 

 

 

lemeztektonika tektonika Európa Gibraltár Földközi-tenger Vörös-tenger Mediterráneum Rift Holt-tenger szubdukció Afrikai-lemez Tengerfenéki hátság Óceáni hátság Hasadékvölgy vulkanizmos

2016\11\30

Jóslással próbálkozom

Lezajlott az év legnagyobb horderejű eseménye, az amerikai elnökválasztás. Nyert ugyebár Trump, és nem akarok tizenötezredik lenni a sorban, aki ennek az okait elemzi, ellenben megpróbálkoznék néhány jóslattal az elnöki ciklusával kapcsolatban, amit majd igen szórakoztató lesz visszaolvasnom négy év múlva. Ha tévedtem, akkor azért, hogy mennyire rosszul mértem fel a dolgokat, ha meg bejön valami, akkor veregethetem a vállam.

1. Oroszország.

Nem lehet elmenni szó nélkül amellett, hogy mennyire örültek Oroszországban Trump megválasztásának. Szó ami szó, az oroszokon nem is múlott a dolog, ők a maguk részéről mindent megtettek az ügy érdekében. És Trump győzelme után nem sokkal be is jelentették, hogy a kampány alatt végig kapcsolatban voltak Trump stábjával.

Ez a bejelentés valamiért nem kapott akkora figyelmet, mint amekkorát érdemelt volna. Maga az állítás nem erős, a kapcsolat minősége nem lett kibontva. Mindenki arra gondol amire akar. Az igazi kérdés az, hogy kinek szólt ez az üzenet. Miért kellett ezt bejelenteni? Célszerű azt megvizsgálni, hogy ki nyerhetett ezzel? Putyin mindenképp, honfitársai, az oroszok ugyanis nyugodtan belesejthetik ebbe az nyilatkozatba azt, ami az állandó önfényezési reflexüket kielégíti. Nevezetesen, hogy annyira ügyes titkosszolgálatuk van, hogy még az amerikai választásokat is befolyásolni tudják. Viszont a republikánus amerikai választóknak ez nem pozitív üzenet. A republikánus szavazók nem kedvelik az oroszokat. Náluk jobban csak muszlimokat és a demokratákat utálják, mindazonáltal kellemetlen volna beismerniük, hogy őket is megvezették az oroszok. Éppen ezért volt a nyilatkozat általános jellegű, hogy ne kelljen ezzel szembesülniük. Nem is ők voltak az igazi célpont, hanem Trump. Akinek Putyinék így finoman jelezték, hogy a zsebükben van, és nem haboznak fellebbenteni a fátlyat együttműködésük részleteiről, ha nem úgy ugrál, ahogy ők akarják. 

Ha igaz a teóriám, akkor annak lesz pár nyilvánvaló következménye. Az első, és legfontosabb: Ukrajna. Az oroszok nem fogják kihagyni a kínálkozó lehetőséget, és Trump elnöksége alatt pontot fognak tenni az ügy végére. Az eredmény látványos lesz, de a körítés el fogja fedni. Saját jól felfogott érdekükben hagyni fogják Trumpnak, hogy ne veszítse el az arcát. 

Az orosz csapatok el fogják foglalni Mariupolt, hogy meglegyen a szárazföldi összeköttetés a Krímmel. Ez nekik létfontosságú. Donbasz ki fog válni Ukrajnából, és csatlakozik Oroszországhoz, ugyanúgy, ahogy az a Krímmel is történt. Az USA tessék-lássék tiltakozni fog, lesz egy csomó konferencia, amin végül megzsarolják Ukrajnát, hogy fogadja el a helyzetet. Mivel az ország de facto csődben lesz addigra, ezt kénytelen-kelletlen el fogja fogadni.

2. EU.

Az Oroszországot sújtó szankciókat az USA fogja megszüntetni először, ami után az EU is hasonlóan cselekedik saját jól felfogott kereskedelmi érdekeiből kifolyólag. Cserébe Ukrajna valószínűleg különleges státuszt kap az eu-ban, ez lesz az ára a területekről történő lemondásnak.

Az EU és az USA viszonya mindazonáltal határozottan romlani fog. Trump patriotizmusa fájni fog az EU-nak, főleg a németeknek. Ja és persze a briteknek is, bár ők ugye hamarosan lelécelnek az EU-ból. Ha végigviszik a brexitet, két szék között fognak a földre esni, mert Trump amerikája egészen biztosan nem fog nekik különleges partneri kedvezményeket adni a kereskedelemhez. Bár a britek mindig is szeretik hangsúlyozni a különleges viszonyukat az USA-val, a valóság az, hogy az USA a II. Világháborúban is csak azon az áron segített nekik, hogy Nagy Britanniának le kellett mondania a gyarmatairól. Pénz beszél, kutya ugat. Nincs különleges kapcsolat, az elefán nem dübörög együtt az egérrel, csak ha az érdekei úgy kívánják.

Ez az amerikai patriotizmus német érdekeket is sért, ezért az EU barátságtalan lépésként fogja Trump intézkedéseit értelmezni, és hasonlókkal válaszol. Az új francia elnök valószínűleg felismeri, hogy itt a történelmi pillanat, és a közös EU hadsereg alapköveit le fogják tenni Trump regnálása alatt. Merkel nehezen fogja ehhez beadni a derekát, de amikor az EU szétesésével fogják megfenyegetni, engedni fog.

3. Kína

Trump izolacionizmusa azonban nem csak Európában fogja éreztetni a hatását. Kínát ugyan rosszul fogják érinteni az USA piacvédő intézkedései, azonban a kínaiak az egyik legpragmatikusabb nemzet a világon, ergó nagyon hamar rá fognak jönni arra, hogy hogyan kovácsoljanak ebből előnyt. Valójában Kína az egyetlen szereplő a porondon, aki be tudja tölteni az USA visszahúzódásával keletkezett űrt, és valószínűleg létre fog jönni az első, Kína által összegrundolt kereskedelmi szövetség Kelet-Ázsiában. Az első résztvevők a Fülöp szigetek, és Indonézia lesznek, majd Indokína következik, beleértve a legutoljára kénytelen-kelletlen csatlakozó - szövetségesek nélkül maradt Vietnámot is. Őket fogják követni az USA-ban csalódott többi térségbeli államok, Japán és Ausztrália is.

Az oroszok részvétele is biztosra vehető, azonban ők kettős játékot fognak játszani. Nem lehet nem észrevenni, hogy Kína lassan a nyakukra hág. Nem annyira közismert tény, de az orosz atomrakéták legalább harmada kínai célpontokra vannak irányozva, ami annak fényében nem is meglepő, hogy a kínai nukleáris csapásmérő fegyverek döntő mértékben viszont nem az USA-ra, hanem Oroszországra irányulnak. A két ország között már történt pár fegyveres összecsapás, míg az USA-nak eddig nem volt közvetlen katonai konfliktusa az oroszokkal. 

Azt sem érdemes elfelejteni, hogy az oroszok sosem tudtak igazán jó üzleteket kötni a kínaiakkal, akik nagyon vigyáznak arra, hogy Oroszország ne az ő pénzükön hízlalja a hadseregét.

Namost ami katonai vonatkozását illeti a dolognak, Kína szerintem behúzza Tajvant. Erre most történelmi lehetőség kívánkozik, és a kínaiak ezzel tisztában vannak. Még azt is el tudom képzelni, hogy az egészet leboltolják Trumppal, mert Trump hosszú ideje az első elnök, akivel ilyen ügyeket le lehet boltolni. Márpedig boltolni a kínaiak nagyon tudnak. 

4. Közel-kelet

Ami a közel-keletet illeti, Szíriában Asszad győzni fog, Trump átengedi az oroszoknak Szíriát. Az oroszok ezt nagy politikai sikerként könyvelhetik majd el. Ami viszont nem jelenti azt, hogy akár Szíria, akár Oroszország problémái meg fognak oldódni. Oroszországnak elég sok pénzbe kerül a szíriai akció, és az ukrán háború még többe lesz. Eközben pedig az olajár nem fog emelkedni hosszútávon lényegesen, erre akár fogadni is hajlandó vagyok, mivel az alacsony olajárak oka az OPEC-en és aOroszországon kívül keresendő. Egyrész az olajtermelő államok nem rendelkeznek azzal a politikai kultúrával, ami lehetővé tenné, hogy tartósan megegyezzenek. Irán nem fogja sokáig visszafogni a termelését, miután visszatérhetett a világpiacra. Oroszország elképesztő módon növelte a kitermelést, hogy szinten tartsa a bevételeit. Ennek maximum a befagyasztására hajlandó, csökkentésre nem. Szaúd-Arábia története során először hitelfelvételre szorult, nem foghatják vissza a termelésüket, ahogy a de facto államcsődbe jutott Venezuela sem. Átmeneti emelkedés az árakban lehet, de ez a társaság képtelen hosszútávon összetartani, suttyomban valaki közülük növeli az eladásait a többiek rovására, mert szükségük van a pénzre.

5. USA

Az USA határain belül is új idők köszöntenek be. Ezt a békát a demokraták nem fogják lenyelni, ebben biztos vagyok. A kultúrharc kiéleződésére számítok, szerintem a fő törésvonalak pont most szilárdultak meg a városok és a vidéki lakosság között. Hosszú távon a társadalmi mozgások miatt a demokratáknak áll a zászló, de a republikánusok rendkívül jók abban, hogy ráleljenek a piaci résekre. Bushnak annó Finkelstein találta meg a vallásosokat, Trump pedig kitűnően érzett rá a vidéki kékgalléros fehérek igényeire. Tényleg kíváncsi vagyok, hány nyuszi van még a kalapban náluk, mert mind a két előbb említett réteg erősen fogyóban van, míg a demokraták szavazóbázisát adó rétegek létszáma nő. 

Erősen kérdéses, hogy Trumpnak sikerül-e visszavinni az összeszerelő ipart az Egyesült Államokba. Illetve pontosítanék. Ez rövid távon természetesen megvalósítható, azonban mihelyst összejön, egy meglehetősen gyorsan ketyegő óra elkezdi a visszaszámlálást, s méri az időt, hogy mikor áll bele a földbe az egész, úgy ahogy van.

Ugyanis az ipar hazaköltöztetése nem jelentené azt, hogy Kínában a leszerelt gépsorok helyére nem kerülnének újabbak. Rengeteg tőkeerős kínai, de akár EU-s, japán, koreai hightech vállalat van, akik azonnal rámozdulhatnak a felszabaduló kapacitásokra. És van egy alapigazság, amit Trump akkor sem tud átírni, ha az életét teszi fel rá.   Kínában olcsó gyártatni, az USA-ban meg drága. Ezért ha rákényszeríti az amerikai vállalatokat, hogy otthon gyártsanak Kína helyett, ezzel annyira megemeli a termékek árát, hogy azok a világpiacon teljesen versenyképtelenekké válnak, és Kína boldogan benyomul a helyükre. Gondoljunk csak arra, hogy a személyautózás szülőhazája ugyan az USA, de az autómárkáik a Ford kivételével mégsem rúgnak labdába a határaikon kívül. Arról nem is beszélve, hogy Kína természetesen azonnal gazdasági ellenintézkedésekkel fog válaszolni. Ezért a cégek igyekezni fognak automatizálni, annak meg az lesz az eredménye, hogy a munkában reménykedő Trump szavazók megintcsak hoppon maradnak.

Ennyit a jóslatokból, most pedig elteszem a varázsgömböt, és élesítem a bejegyzést.

 

 

 

 

putyin patriotizmus USA Kína Trump

2016\10\17

Mi hajtja meg a jövő autóit?

A technológiai szingularitás korát érjük, és ennek egyik leglátványosabb jele, hogy az emberiség elkezdte az olajkorszak lezárását. A megújuló energiaforrások kiaknázása nemcsak hogy szintet lépett, de egyre emelkedő trendet mutat. S ami a legszebb az egészben, hogy a technológia már otthon is elérhető.

Abszolút kiszámítható volt, hogy ez a jelenség az élet más területeire is hatást gyakorol, a mai posztban a személyautókkal kapcsolatos opciókat nézzük át.

A személyszállítás mindig is közvetlenül kötődött az emberiség által használt fő energiafajtához. Amikor a szárazföldön az élőerő volt a meghatározó, az emberek lovon, kocsin, szekéren közlekedtek. A szénkorszak hozta a vasút felvirágzását, a szénnel fűtött gőzgépek nyújtotta teljesítmény extrém módon kitágította a közlekedés lehetőségeit.

Az olajkorszak beköszöntével a belsőégésű motorok végre elérhetővé tették a repülést, és ezzel egy időben az autózás elterjedését. Immár a hézköznapi emberek számára is megfizethetővé vált a személyre szabott mobilitás, és ez hihetetlen következményekel járt a társadalmi folyamatokra nézve. Az amerikai középoszály kialakulásának ez ugyanúgy alappillére, mint a munkaadó/munkavállaló viszony átalakulása.

Ez a lendület először  a 70-es években, az olajválság idején tört meg, amikor is az olajtermelő országok az OPEC-be tömörülve gyakorlatilag ultimátumot intéztek a fejlett világnak. Amire az fura módon nem egy háborúval válaszolt, hiszen nem egyetlen országról volt szó, hanem alkalmazkodott. Drasztikusan csökkentették a járművek fogyasztását, és ez a tendencia egészen mostanáig kitartott.

Most viszont úgy néz ki, hogy elérkeztünk a lehetőségek határaihoz. Ez alatt azt kell érteni, hogy most már nem lehet a belsőégésű motorok fogyasztását úgy tovább csökkenteni, hogy annak érdekében ne kelljen feláldozni valami olyat, aminek az ára eltünteti a fogyasztáscsökkenés előnyeit. Legkézenfekvőbb példa erre a megbízhatóság. A mostani motorok már annyival bonyolultabbak az eredeti négyüteműekhez képest, hogy bizonyos hibák bekövetkezése automatikusan kódolva van a működésükbe. Ilyen a közvetlen befecskendezésű motorok kokszosodása, ilyen a turbós motorok rövid élettartama. Hol vannak már a 40 évig üzemelő dízelmotorok? A maiak jó ha 15 évig bírják, és akkor még a turbó csapágyairól nem is tettem említést.

Technológiaváltás kell, és a hibridek megjelenésével ez a folyamat a kétezres évek elején meg is indult. Egy dolog teljesen biztos, a jövő autóit villanymotor fogja hajtani. Ami még nem világos, hogy ezt a villanymotort hogyan fogjuk ellátni a működéséhez szükséges árammal. Ennek a lehetőségeit boncolgatja ez a cikk.

Ami a legkézenfekvőbb megoldásnak tűnik, az egyben a legkorábbi is, ez az akkumulátor. Nem annyira köztudott, de akkumulátoros autók már a múlt század elején is futottak az utakon, a technológia egy rövid ideig versenyben volt a belsőégésű motorokkal. Akkoriban a legnagyobb kapacitást ólomakkumulátorokkal tudták elérni, s ezek technológiája nem sokat változott azóta sem. Az ólomakkumulátorokkal már akkor is ugyanaz volt a baj, mint ma: nehezek. Az egységnyi súlyra vetített töltéstároló képességük nagyon kicsi. Térfogatra vetítve egyáltalán nem rossz, tehát ha nem mozgatjuk őket, akkor egész jó megoldás, de autó esetén ez ugye fel sem merül. Az akkumulátorok fejlesztését a belsőégésű motorok elterjedése visszavetette, igazából az elektronikai ipar megerősödése lehelt új életet a kutatásokba, amelyek gyorsan eredmény is hoztak. Az első olyan változat, ami felmerült az ólomakkumulátorok kiváltására  nikkel és kadmium elektródákat alkalmazott (NiCd). Ez a technológia a nyolcvanas években terjedt el. Hátránya, hogy az extrém módon mérgező és rákkeltő kadmiumot nem igazán tanácsos az emberek közé vinni, ezért autókban nem is terjedtek az ilyen akksik. Ceruzaelemek formájában nagyon népszerűek voltak, de szerencsére mára kikoptak. Azért nagyon nem jó belegondolni, hogy mennyi végezte ezek közül kukában, hogy aztán a talajt mérgezze.

A következő jelölt a nikkel/nikkel hidrid, rövidítve NiMH akku volt, amelyeket elsősorban a Toyota Prius tulajdonosok ismerhetnek, amely hibridben ilyenek biztosítják az áram tárolását. Rendkívül megbízható, és a töltéssűrűsége is háromszor nagyobb, mint a NiCd változaté. Nincs benne veszélyes anyag. Hibája, hogy a mélykisülést nem viseli el, és a töltése is bonyolultabb, de ezeket a problémákat megfelelő elektronikával a Toyota megoldotta.

A további fejlesztési irány egyértelműen a töltéssűrűség növelése irányába mutatott, így jött képbe a lítium, ami egy nagyon könnyű fém, az atomsúlya mindössze 7. Így aztán a hidrogént leszámítva ez az a kémiai elem, ami egységnyi tömegre nézve a legtöbb töltést tudja tárolni. ( Ez nem teljesen igaz, a kadmiumhoz hasonlóan mérgező berillium másfélszer, a bór háromszor annyi töltést tudna tárolni egységnyi tömegre vetítve, de ezeknek az alkalmazásához még nagyon komoly akadályokat kellene leküzdeni. Mindazonáltal a bór hosszútávon még lehet befutó, ahogy az alumínium és a magnézium is.)

A lítium nem különösebben ritka elem, több van belőle a földkéregben, mint akár az ólomból, nikkelből, kadmiumból. A probléma az, hogy ez a viszonylag nagy mennyiség viszont nagyjából egyenletesen van eloszolva, így nagyon kevés olyan hely van a földön, ahol bányászásra érdemes mértékben dúsult fel. Jelenleg az egyetlen lítium bánya egy kiszáradt bolíviai sóstó medrében van, őszintén szólva kissé aggasztó a jövőre nézve az, hogy egy országnak monopóliuma van ezen a területen.

Ami a lítium akkumulátorban való felhasználását illeti, a legcélszerűbb az volna, ha az oxidációs folyamat levegővel történne, amit eleve nem kell a járműnek magával vinnie, másrészt a kinyerhető energia is így a legnagyobb. Erre nézve vannak ígéretes kutatási eredmények, de arra ne számítsunk, hogy a közeljövőben ilyen akkumulátorokkal működő autót kaphatunk.

Nézzük akkor az akkumulátoros autók használatát pro és kontra.

pro:

- egyszerű felépítés és működés.

- otthon is tölthető

- kitűnő gyorsulás

- halk működés

- az akkumulátor újrafelhasználható

- jó hatásfok

- bár a lítium éppenséggel okozhat kellemetlen meglepetéseket égés terén, az egész rendszer jóval kevésbé tűzveszélyes, mint a benzin használata.

kontra:

- drága

- nehéz

- alacsony hatótávot biztosít

- Életveszélyes lehet, ha nagyobb víz éri

- lassú tölthetőség (a gyorstöltés is rettentő lassú a megszokott tankoláshoz mérve)

- az akkumulátorok kapacitása az idő előrehaladtával romlik

- a töltőhálózat kiépítéséhez drasztikusan meg kell nővelni a villamoshálózat szállítási kapacitását.

A kontra érvekkel kapcsolatban a technológia fejlődésével több területen is javulás prognosztizálható.

Nézzük akkor a fő riválist, a Toyota féle hidrogénhajtást.

 Szándékosan nem írtam üzemanyagcellát, mivel a harmadik versenyző is azzal működik, de a táplálás módja más. A hidrogénnel, mint üzemanyaggal már a belsőégésű motoroknál is kísérleteztek, azonban ott a mai üzemanyagcellás változat problémái fokozottabban jelentkeztek, hamar belátható volt, hogy belsőégésű motorokban a hidrogénnek semmi keresnivalója.

Az, hogy a hidrogént üzemanyagcellában elégetve áramot termeljenek, egyáltalán nem új ötlet. Az Apollo misszió űrhajóiban is így termeltek energiát. Az elhíresült Apolló tizenhárom balesetét épp egy hidrogénrobbanás okozta. Az üzemanyagcellák kifejlesztése az ötvenes évekre esik, alapvetően kétfajta cella létezik.

1. magas hőmérsékletű üzemanyagcella. Itt jellemzően 800 celsius fok vagy annál magasabb hőmérsékleten megy végbe az üzemanyag és az oxidálószer reakciója. A típus előnye, hogy nem igényel különleges katalizátort, a magas hőmérsékleten gyakorlatilag plazmareakció történik, így kötések felbontására nincs szükség. A másik nagyon fontos tulajdonsága ennek a cellának, hogy nemcsak hidrogénnel, de rengeteg más éghető gázzal is működtethető. A hatásfoka sajnos nem a legjobb, sok energia fordítódik arra, hogy az üzemanyag, és az oxidálóanyag felmelegedjen a reakcióhőmérsékletre.

2. alacsony hőmérsékletű üzemanyagcella. Itt a reakció akár szobahőmérsékleten is végbemehet, ehhez azonban speciális katalizátorokra van szükség. Ha hidrogén - vagy hidrogéntartalmú anyaggal tápláljuk, akkor ez a katalizátor a platina, ami nagyon drága. Sajnos különböző szennyeződések (pld kén vegyületek) képesek tönkretenni a katalizátort, ezért ez a fajta eszköz különösen érzékeny az üzemanyag tisztaságára.

A Toyota a hidrogént választotta üzemanyagnak és alacsony hőmérsékletű cellában reagáltatja levegővel. Ezen feltételek mellett a cella felépítése meglehetősen egyszerű. A probléma az, hogy ami előnyként jelentkezik a cellát illetően, az nagyon komoly problémákat vet fel a rendszer másik végén. Itt egészen konkrétan a hidrogénnel van baj. Nézzük ezt meg hát részletesebben.

A hidrogén az egyik legnagyobb energiatartalmú gáz, az égéshője az egyik legmagasabb az összes anyag közül. Ugyanakkor szobahőmérsékleten gáz halmazállapotú, és csak rendkívül alacsony hőmérsékleten cseppfolyósodik. Ez viszont elég nagy problémát jelent, mert így csak nagynyomású gázként tudjuk magunkkal vinni, ami az alacsony sűrűsége miatt nagy helyet foglal. A Toyota üzemanyagcellás modeljei sok év fejlesztés után is csak pár kilogramm hidrogént tudnak eltárolni a nagynyomású tartályaikban, és így a hatótáv ezeknél az autóknál nem nagyobb, mint az akkumulátorosoknál, ugyanakkor a nagy helyigény csak az utas és rakodótér rovására volt biztosítható. 

A hidrogén másik problematikus tulajdonsága szintén kapcsolódik gáz mivoltához. Ebben a halmazállapotában is különleges, ugyanis a legkisebb molekulatömegű anyagról van szó. De nem csak a molekulatömege különleges, hanem a molekulamérete, és a fémekhez való viszonya. A hidrogén ugyanis igen hajlamos fémes kötést létesíteni az egyetlen elektronját beadva a közösbe. Ennek az a következménye, hogy a hidrogén beleoldódik a fémekbe, ahol a rendkívül kisméretű atommagja a jóval nagyobb fématommagok között olyan, mint mák és billiárdgolyók összekeverve. Ennek az a következménye, hogy a hidrogén átdiffundál a fémeken, tehát fémtartályokban nem tárolható. De nemcsak átdiffundál, a fémbe beleoldódva rideggé is teszi azt, ami nem jön jól egy autóban, ahol az állandó rázkódás illetve az esetleges ütközések során egy ilyen - szinte az üveg törékenységű- tartály könnyen felrobbanhat.

A Toyota komoly haladást ért el ezen a téren. Az ő tartályaik fém és üvegszálakkal megerősített többrétegű szerves gyantából készülnek, és ez az anyag remekül ellenáll a szivárgásnak éppúgy, mint a mechanikai behatásoknak. Így sikerült annyi hidogént begyömöszölni a tartályba, ami elég akkora hatótávhoz, amire a konkurens lítiumakkumulátoros autók képesek. 

Maga az üzemanyag azonban még csak az egyik része a rendszernek, az autó lelke az üzemanyagcella, ami a levegő oxigénjét úgy egyesíti a hidrogénnel, hogy közben az oxigén és hidrogénelektróda között áram folyik. Ahhoz hogy ez alacsony hőmérsékleten megtörténhessen platina katalizátorra van szükség, ami rögtön két problémát is felvet. Egyrészt a platina iszonyú drága, másrészt a katalizátor hajlamos "megmérgeződni". Ha a cellába vezetett hidrogén kénszennyezést tartalmaz, az olyan reakcióba lép a katalizátorral, hogy az már nem képes betölteni a továbbiakban a feladatát, és a méregdrága üzemanyagcellát dobhatjuk is ki. 

Az üzemanyagcella úgy égeti el a hidrogént, hogy közvetlenül elektromos energiát állít elő belőle, ezért hatásfokát nem korlátozza a belsőégésű motoroknál megismert Carnot ciklus. A hatásfokra így 65% körüli érték adódik. Ez majd kétszerese a modern benzinmotorokénak, azonban a fentebb tárgyalt tárolási nehézségek miatt az autó mégsem tud elfogadható méretben magával vinni annyi hidrogént, hogy megközelítse vele a benzines autók  hatótávolságát.

Nézzük akkor itt is a pro és kontra érveket.

pro:

- abszolút környezetkímélő

- gyakorlatilag a mai benzines autókkal megegyező idejű tankolhatóság

- a hidrogén olcsón előállítható, ha az erőművek által megtermelt, de az ipar és a lakosság által fel nem vett árammal vizet elektrolizálunk. 

- tömegre vetítve lényegesen könnyebb, mint az akkumulátorok.

kontra:

- Nagy mennyiséget a tárolási nehézségek miatt az autó elfogadható térfogatban nem tud magával vinni - > nem megoldás a rövid hatótávra

- Eggyel bonyolultabb rendszer, mint az akkumulátoros autók, ebbe kell egy üzemanyagcella is, bár ez nem foglal sok helyet.

- A szükséges üzemanyagcella platinát igényel, ami drága, és nem is okvetlenül tartós.

- Ha a technológia akár csak egyetlen részen is meghibásodik, súlyos robbanás következhet be.

- A hidrogénszivárgásnak semmilyen látható jele sincs, színtelen és szagtalan.

Néhány pontot nehéz volt besorolni. A hidrogéncellás autóknak nincs szükségük a korlátozottan elérhető lítiumra, ellenben platina kell az üzemanyagcella működéséhez. Ebből ugyan a legújabb fejlesztéseknek köszönhetően nem kell sok, de még így sem lenne elegendő a Föld teljes platinakészlete, ha az összes jelenlegi autóját kiváltanánk üzemanyagcellás járművel.

Most pedig következzen egy nemrégiben felmerült alternatíva, a Nissan alkoholos üzemanyagcellája. 

Ahogy az az alcímből látszik, az üzemanyag itt alkohol, úgyhogy azt rögtön sejthetjük, hogy tankolási és hatótáv gondok itt nem lesznek. De mivel a címben az üzemanyagcella szó is szerepel, egy kicsit azért mégis összevonhatjuk a szemöldökünket.

Szerencsére a szemöldökráncolásnak ezúttal nincs alapja. A Nissan üzemanyagcellája egy új típus, a katalizátor benne olcsó fémoxid a drága platina helyett. (SOFC). Ezzel a rendszer legkritikusabb részének a problémáját meg is oldották.

Ami aggály merülhet még fel, az az, hogy az alkoholt sokan nem tartják karbonsemlegesnek. Ami azt jelenti, hogy a használata széndioxidot szabadít fel. Minden olvasómnak azt tanácsolom, hogy az ilyen jellegű megállapításokat igen erős kritikával fogadja.

Ezek a tanulmányok ugyanis úgy készülnek, hogy megvizsgálják az alkohol előállításához szükséges energiát, ami tartalmazza a mezőgazdasági gépek üzemanyagfogyasztását, a növényeknek szükséges műtrágya előállításához szükséges energiát, a feldolgozás energiaigényét, és kéjes kárörömmel jelentik ki, hogy az alkohol széndioxidmérlege rosszabb, mint a benziné.

Közben persze számos faktort szándékosan figyelmen kívül hagynak, csak hogy megrendelőik elvárásainak megfelelhessenek. Erre egy példa, hogy a mezőgazdasági gépek üzemanyagigényét automatikusan benzinben számolják el, mikor az maga az alkohol is lehetne. A farmerek könnyedén megtermelhetnék a saját üzemanyagukat, amit a haszonnövények a levegőből kivont széndioxid átalakításával  állítanak elő, és így máris egy elég komoly részt kihúzhatunk az egyenletből. Nyugodtan ki merem jelenteni, hogy ha a világ átáll az alkohol alapú közlekedésre, ez az üzemanyag széndioxidsemleges alternatívát fog tudni nyújtani.

Másik gyakran hangoztatott érv az alkohol ellen, hogy nincs elég termőföld, hogy a világ közlekedésének számított alkoholigényét kielégítse. Ez sem igaz ebben a formában, egyrészt fejlett eljárások vannak már a haszonnövények nem használt részeinek alkohollá átalakításában, másrészt ma már elektromos áram segítségével közvetlenül széndioxidból is előállítható etanol. Áramot pedig a szél és naperőművek is elő tudnak állítani.

Az alkohol energiasűrűsége ugyan alacsonyabb, mint a benziné, ezt viszont ellensúlyozza az, hogy az üzemanyagcellák hatásfoka nagyobb, mint a belsőégésű motoroké. Így az alkoholos üzemanyagcella segítségével egy nagyon egyszerű felépítésű, üzemanyagtakarékos, nagy hatótávú, olcsó meghajtást tudunk az autóknak biztosítani, amihez nem kell átalakítani a mai meglevő benzinkúthálózatot sem.

Ezúttal a pro és kontra felsorolást ki is hagyom, mert nem igazán tudok felhozni érveket az alkohollal szemben.

Én egyértelműen emellé a technológia mellé tenném le a garast, kérdés, hogy a Nissan meg tudja-e győzni arról a világot, hogy ez a jövő útja.

 

 

akkumulátor Nissan Toyota Tesla Lítium ethanol fuel cell SOFC

2016\09\06

Egy kép többet mond ezer szónál

06081_obama-putin_reu.jpg

Bátran kijelenthetem, hogy az év legjobb politikai témájú képét láthatjuk. A Hangcsouban tartott G20 találkozón készült, és biztos vagyok benne, hogy ikonikussá válik ahogy telik az idő, mert a 2010-es éveket ez a kép jellemzi a legtökéletesebben. Nézzük hát meg részletesebben.

Obama sosem kedvelte igazán Putyint. Találkozásaik olyan ritkák voltak, mint Grönlandon a pálmafa. Putyin ugyan propaganda célokból eleinte próbált haverkodni, de hamar levette, hogy Obama csak egy trükkös exkomcsi diktátort lát benne, nem többet. Valljuk be, van ennek alapja bőven. (kíváncsi vagyok, hogy az orosz trollgyár ikonikus alakjai - pld birca - milyen gyorsan találnak rá erre a posztra. A rendszer bizonyára hamar jelzi nekik, hogy munka van.)

Rátérve a képre, Obamát ritkán látjuk ennyire rosszkedvűnek. Arról az emberről beszélünk, aki még Orbán Viktor társaságában is bevillant egy mikiegér mosolyt, ha fényképezik. Ösztöne van rá, hogy így viselkedjen. Itt viszont erről szó sincs, és joggal élünk a gyanúperrel, hogy Obama nem is akart vidámnak látszani, ehelyett inkább egy szigorú, számonkérő arcot mutat, de egyúttal azt is érzékelteti, hogy nem szívesen van Putyin társaságában. Testét ugyanúgy megdönti, mint annó az Orbánnal közös képen, föléhajol Putyinnak, dominálja, érzékelteti, hogy ki a magasabb, ki az erősebb. Az összeszorított szem egyfajta távolságot fejez ki, mintha sokkal magasabbról nézne le Putyinra, mint a valóságban. Ugyanakkor látványos, hogy nem lép be Putyin intimszférájába, pedig ezt más politikusokkal - többek között Orbánnal - rendszeresen eljátsza, ha fényképezik.

Putyin arckifejezése sem kevésbé beszédes. Testmagasságából kifolyóan felfelé néz Obamára, de teljesen nyíltan, állja annak tekintetét, ezzel jelzi, hogy nincs félnivalója. Arckifejezése neki sem barátságos, inkább dacos, és éberen figyeli Obamát, mintha fennállna az összecsapás lehetősége.

Láthatóan ez a két ember nagyon utálja egymást. Putyin jobban ad a protokollra, Obama kezdeményezőbb a rosszindulat kifejezésében. A légkör egészen fagyos. Egy dolog árulja el, hogy Putyin idegesebb kettőjük közül, a keze, pontosabban a kéztartása. Védekezően helyezi maga elé, egyben kapaszkodik is a kifogástalan öltönyébe. Ez egyértelműen jelzi, hogy tart Obamától, vagy legalábbis attól a szituációtól, amit Obama teremt. Jelen esetben Obama választott fegyvert, és Putyin ehhez igazodik.

Ez viszont nem a legjobb taktika. Putyin akkor tudta volna tökéletesen semlegesíteni Obama pozícióját, ha maga is választ egy fegyvert. Ha mosolyogva, lazán, kissé lekezelően lép fel Obama mellett, akkor ő lenne a kép győztese. Nem Obamára kellene néznie, hanem a kamerába, ezzel Obamát mintegy kizárva a képből, akinek így az arckifejezése inkább a durcáskodást üzenné.

Így viszont csak két kakast látunk a szemétdombon. 

u.i. A kép dinamikájában fontos szerepe van az elnökök mellett álló embereknek. A Putyin mellett álló hölgy érzékelvén a szituációt lehajtja a fejét, nem akar benne szerepelni. Amit mutat, azzal kifejezetten hangúlyozza, hogy ő csak mellékszereplő. Ezzel szemben az Obama mellett álló férfi osztja főnöke véleményét Putyinról. Arckifejezésében a szájtartása hangsúlyos. Távolságtartó hűvös lenézéssel szemléli Putyint, tökéletesen felidézi a szűkkörű megbeszélések hangulatát, amelyeken Putyin kerül szóba. 

Ne felejtsük el, hogy a Hillary féle kampánystáb és az NSA szerverének feltörésével kapcsolatos szálak Oroszországba vezettek. Obamának bőven van oka mérgesnek lenni.

2016\08\29

Kutat fúrtam

Fúrtam egy kutat egy pesti ismerősömnél, ennek a tanulságait osztanám meg a mostani blogbejegyzésben.

Az ismerősöm már idős ember, úgyhogy nem vállalta be, hogy ő maga megcsinálja a kutat, az engedélyezést viszont már ő intézi majd, ami ott ahol ő lakik, elvileg csak egy egyszerű bejelentés az önkormányzatnál. Akárhogy is, ez már az ő dolga, engem a technikai megvalósítás érdekelt csak.

A cél a locsolóvíz biztosítása volt, erre pedig a talajvíz tökéletesen megfelel, így nem kellett nagy mélységű kútban gondolkodnunk. Valószínűleg nem is vállaltam volna, ha nyolc-kilenc méternél mélyebbre kell fúrni, amatőr eszközökkel kb. ez az elérhető mélység.

Az ismerősnek van egy kis műhelye, ott készítettük el a fúráshoz használt szerszámokat. Nem kell itt semmi bonyolultra gondolni, közönséges talajfúróból indultunk ki.

talajfuro.jpg

Amint az a képen is látszik, ennél a fúrófej és a tekerő rész különválasztható, és ez nagyon fontos szempont volt a vételekor. Amúgy nem egy drága holmi, 4500 Ft-ba került.

Namost a szár az egy félcollos vascső, amire kívül menet van vágva mindkét elemnél. A tekerő keresztvashoz menő részen egy félcollos BB-s hollandi a rátekerés után még rá is lett hegesztve a csőre gyárilag, ennek a szabadon maradt felébe kell belecsavarni a fúrófej részt. (A szakzsargont nem vágóknak írom, hogy a hollandi az egy összekötőcsavar. A BB azt jelenti, hogy a fél coll a hollandi belső átmérőjére vonatkozik - belső/belső a hollandi mindkét oldalán -, míg a csőnél ez a külső átmérő, tehát a hollandit rá lehet csavarni a csőre, miután a csőre kívül menetet vágtunk. A szabadon maradt másik felébe meg be lehet csavarni egy másik rudat. )

Annyi dolgunk van tehát, hogy toldásokat készítünk, amiket be lehet illeszteni a tekerő rész és a fúrófej közé.

A víz és gázszerelési technikában használnak coll-t mértékegységnek, és vaskereskedésekben lehet beszerezni a félcollos vascsöveket. 6m-es a kiszerelésük, én egy csövet vettem, amit négy darab másfél méteres részre vágattam el. A cső kiválasztásánál az egyik eladó felhívta a figyelmemet, hogy érdemes lenne a vastagabb falú csövet vennem, ha menetet akarok rá vágni. Így is tettem. Kb. 2500 Ft volt, nem egy komoly tétel. Úgy gondoltam, hogy a fúró eleve 1.2 m volt, ehhez jön ugye a hat méter toldás. Gondoltam, ha 7.2 méter nem lesz elég, akkor majd még beruházok egy új csőre, de szerencsére erre nem volt szükség. Ezt a félcollos acélcsövet egyébként "fekete csőnek" hívják a szakzsargonban.

Ezt követően egy gázszerelő boltban megvettem a négy darab BB-s félcollos hollandit. Na ez már húzósabb volt, több mint ötezer forintba került, bevallom, olcsóbbra számítottam.

Most jött a dolog nehezebb része, menetet kellett vágni a négy csődarab mindkét végére. Menetvágónk ugye nincs, de az ismerősnek volt legalább csőkulcsa. Szerencsére a bátyám kölcsönadta a menetvágó készletét, így megoldódott a probléma. Megjegyzem, állati nehéz volt a menetvágás, rendesen megkínlódtam vele mire rájöttem a mikéntjére. A kulcs a bőséges olajozás, és a csőfogó helyes használata. Emellett két ember sokkal könnyebben boldogul vele, mint egy.

Ez a kútfúró eszköz készítés a beszerzésekkel együtt kb. két hetet vett igénybe, de végre hozzáfoghattunk a fúrásnak. Először is magát az alap fúrót csavaroztam össze, majd nekiálltam a fúrásnak. Volt egy függőónunk, ezzel szándékoztuk a függőlegességet biztosítani, de az első métereknél erre még nem volt igazán szükség. Én fúrtam, és húztam ki a földet, az ismerős meg lapátolta és gereblyézte szét a kertben. A fúróhoz két fúrófejet adtak, egy 200 mm-est és egy 150-est. A százötvenest használtam. Egyszerre max tíz centimétert fúrtam, mert az egészben a kiemelés a legnehezebb, és nem szerettem volna feleslegesen erőlködni. Sokkal nehezebb egy 20 centis réteget kihúzni, mint két tízcentiset.

Amikor elértük az egy métert, be kellett csavarni az első toldást. A fúrót tehát szétszedtem, és az egyik hollandit rácsavartam a fúrófej szárára félig. A hollandi szabad végébe belecsavartam a toldást. Ezután a toldás másik menetes végét meg belecsavartam a keresztvasas rész szárára gyárilag ráhegesztett hollandiba, s máris két méter hetven centis lett a fúróm, úgyhogy folytathattam a fúrást.

Az első két méter igazi fekete kerti föld volt, ezután azonban hirtelen átváltott a talaj abba a klasszikus sárga homokba, ami a játszótereken van a homokozókban. Ahogy haladtunk egyre mélyebbre, a homok egyre nedvesebb lett. Nagyon könnyű volt benne haladni, úgyhogy a fúrás után másfél órával, 3,5 méter mélyen örömmel konstatáltam, hogy víz csillog a lyuk alján.

Na itt kezdődtek a problémák. Méghozzá egészen komolyak.

Az addigi könnyű haladás egyből rémálommá változott. A szokásos 10 cm-es betekerés után szinte alig tudtam kihúzni a fúrót, és amikor sikerült, abban sem volt sok köszönet. Mire felhúztam a lyuk szájáig, a híg homokzagy nagyrésze visszafolyt a lyukba. Egy délutánt végigkínlódtunk, de tíz centimétert sem sikerült haladni, úgyhogy fel is adtam. Ki is jelentettem , hogy sajnos ebből nem lesz kút.

Persze azért nem tudtam ilyen könnyen elengedni a dolgot. Egy hét múlva felhívott az ismerős, hogy akkor most betemesse-e a lyukat, de mondtam neki, hogy ne, mert ki fogok valamit találni.

Azon morfondíroztam, hogy mi lenne, ha egy csövet raknék a lyukba, és azon belül folytatnám a fúrást. Így amikor húzom ki a fúrófejet, oldalról nem tud befolyni az iszap a kihúzott helyére. Mindemellett a kihúzás közben a csövet lefelé nyomom, ami így a fúró által meglazított rétegbe könnyen bele tud hatolni.

Először is kellett egy kisebb átmérőjű fúrófejet csinálni, ami belefér a védőcsőbe. Ezt végül is a 200mm-esből faragtam ki flex-el, mert azt nem szándékoztam a jövőben sem használni. Eredetileg 150mm-es átmérőjű szennyvízcsővel szándékoztam dolgozni, azonban szembesültem azzal, hogy ez sokkal drágább, mint az általában használt 110mm-es, úgyhogy végül ez utóbbinál maradtam. Az ismerős nem egy krőzus.

Szóval vettem egy háromméteres KG csövet, és még három egy méteres darabot, gondoltam ennyi elég kell hogy legyen. A háromméteres cső alsó 1 méterén dremel kéziszerszámmal bevágásokat készítettem. Ezek a bevágások nagyon vékonyak lettek. Itt az volt a cél, hogy a homok ne jöjjön be a csőbe oldalról, viszont a víz be tudjon folyni. A cső természetesen alulról nyitott volt, hogy lehessen benne fúrni.

A védőcső darabjait nem ragasztottam össze, csak összeillesztettem, mivel ez úgyis csak lefelé mozog majd a terveim szerint, és így is nagyon összeszorult.

El is kezdtük a munkát. Kihúzni a fúrót továbbra is nagyon macerás volt amíg a vizes rész alatt volt a fej, ám amikor "kicuppant", akkor a védőcsőt jól le lehetett tolni. 3.5 méterről ezzel a módszerrel lejutottunk kb. 4.2 méterig, itt azonban már nem ment tovább. Ennek oka pedig az volt, hogy amíg a 0.7 méteres vízoszlopon áthúztam a kibányászott iszapot, addig az szépen leoldódott a tárcsáról.

Világossá lett számomra, hogy itt az eddigi technológiával nem fogok tudni tovább haladni. Szóltam az ismerősnek, hogy pihentessük egy kicsit a projektet, mert ki kell találnom a hogyan továbbot.

Idevágó internetes fórumokon azt a tanácsot kaptam, hogy készítsek egy úgynevezett iszapolót, és azzal fúrjak tovább a védőcsövön belül. Ez az iszapoló tulajdonképpen egy cső, aminek az egyik végén szelep van, és így tudja az iszapot csapdába ejteni. Általában vascsőből szokták csinálni, és a saját súlya az, ami előrehajtja az iszapban. Én nem akartam erre sokat költeni, úgyhogy némi megfontolás után egy 80 mm-es pvc csövet használtam aminek az egyik végét 45 fokban levágtam, hogy olyan legyen, mint egy injekciós tű.

iszapolo1.jpg

Erre a végére szereltemm egy gumi lábtörlőből kivágott visszacsapó szelepet. Ez befelé beengedi a zagyot, iszapot, de visszafelé nem. Így ha ezt bemártom a védőcsőbe alul, akkor a benne levő iszapot csapdába ejtem, és kiemelhetem a kútból.

iszapolo2.jpg

Persze nem olyan egyszerű ezt a csövet lejuttatni az iszapig. Az én koncepcióm az volt, hogy a kút kettős csövezésű lesz. Kívül marad a 110mm-es védőcső, ami alul nyitott. és az oldalán kissé réselt. Ez az alul nyitottság kicsit zavaró, ezért úgy gondoltam, hogy a tulajdonképpeni kút az ezen belül egy második, nyolcvan mm-es cső lesz. Ez is meg lesz réselve, hogy kiszűrje a homokot, de ez alul már zárt lesz, ezért sokkal jobban szűri a vizet. Idővel valószínűleg a külső és a belső cső közötti rész majd feltöltődik homokkal, de a belső csőbe már nem jut be. A koncepció egyben lehetőséget ad arra is, hogy ha már annyi homok bejutna a külső és a belső cső közé, hogy az gátolja a víz áramlását, akkor egyszerűen kiiszapolom ugyanúgy, mint a fúráskor.

Mivel amúgy is kell nyolcvanas csőből ugyanannyi, mint a külső védőcsőből, ezért úgy döntöttem, hogy az iszapoló csövet a későbbi véglegesnek szánt belső cső végére illesztem ideiglenesen, és azzal fogom befelé nyomni az iszapba, ha már a saját súlya túl kevés ehhez. Így is cselekedtem, és meg kell valljam, az elgondolás remekül működött. Néhány húzás után a külső védőcső újra el kezdett süllyedni, és így eljutottunk kb. öt méterig. Ennél a mélységnél aztán nem jött fel több iszap, csak egy kevés kavics. Látható volt, hogy egy kavicságyhoz értünk, amiben akár szilva méretű kövek is előfordultak. Világos volt, hogy ebbe a rétegbe már nem tudok tovább fúrni. Azért megpróbáltam a korábbi fúróval, de ténlyeg nem tudtam a kavicsokat annyira kimozdítani a védőcső alól, hogy az tovább tudjon süllyedni. Ezen tanakodtunk egy keveset az ismerőssel, végül úgy döntöttünk, hogy az a másfél méter vízmélység valószínűleg elég lesz, hacsak nem jön valami brutális kánikula. Ha meg igen, és kiszárad a kút, majd akkor kitaláljuk, hogy hogyan fúrjunk tovább.

Ebben maradtunk, és ezzel magát a fúrást gyakorlatilag be is fejeztük. A külső védőcső ugyan alul nyitott volt, de ez a vége egy kavicságyba volt kissé besüllyesztve, szóval onnan nem sok iszap fog jönni. Hátravolt még a belső cső elkészítése.

Leszereltem az iszapolófejet a 80mm-es cső végéről, és megtoldottam még egy kétméteres darabbal. Így kb. hat méter hosszú lett. ebből levágtam 70 centit, az alsó végét bedugaszoltam a hozzá illeszkedő pvc dugasszal, majd az utolsó másfél méterét elkezdtem bevagdalni Dremel kézifúróra felszerelt vékony tárcsával, éppen úgy, mint a külső védőcsőnél. Ilyen lett.

kutbele.jpg

 Mivel nagyon sok rés van, ezért a víz könnyen bele tud folyni a belső csőbe, így a szűrő nem korlátozza érdemben a vízhozamot.

Ezt a csövet beleengedtük a védőcsőbe ütközésig, és felül központosítottuk egy megfelelően kivágott dugóval, így ilyen lett a kút.

kut.jpg

Ehhez már csak szivattyút kellett venni, slagot, és szívócsövet lábszeleppel. Az utóbbi kb. 9000 Ft, a szivattyút 13000 Ft-ért vettem, de azóta a Praktikerben is láttam 11-ért. Bronzlapátos, szóval tartósnak ígérkezik.

szivattyu.jpg

A kút július elejétől üzemel nagyjából naponta, egy-egy alkalommal kb. 45 percet megy. A vízhozamot illetően sosem adott panaszra okot, sőt, egyre jobb lett. Ezen nem is csodálkozunk, a kavicságy a pesti oldalon több mint valószínű, hogy közvetlen összeköttetésben van a Dunával. Persze ehhez az is hozzátartozik, hogy az idei igencsak csapadékos nyáron rengeteg víz került a talajba, és a Duna vízszintje is magas volt. A kút igazi tesztje majd egy aszályos nyáron lesz majd, de addig is az ismerős rengeteg pénzt megspórol azzal, hogy nem csapvízzel kell locsolni.

 

talajvíz kútfúrás kútfúrás házilag iszapoló cső iszapoló

2016\07\19

Információ visszafelé áramlása az időben II. rész

Egy hónap sajnos kiesett az előző posztom után, ahol is beígértem azt a kísérletet, ahol látványosan megmutatkozik, hogy valami nem kóser az ok-okozat törvénnyel.

Ez az úgynevezett "Késleltetett kvantum választás" kísérlet, angolul Delayed Choice Quantum Eraser Experiment. Ez a kísérlet a korábbi részben általam ismertetett kétrés kísérlet továbbfejlesztett változata. A módosítás lényege, hogy itt fényt (fotonokat) használunk elektronok helyett, méghozzá azért, mert a fotonokat egy úgynevezett "nemlineáris" kristály segítségével ketté lehet hasítani két kvantumosan összefonódott fotonná.

Most elég rendesen megbombáztam a kedves olvasót technológiai kifejezésekkel, úgyhogy el is kezdem tisztázni, miről is van itt szó. Ami a nemlineáris kristályt illeti, kiindulásképpen képzeljünk magunk elé egy teljesen normális átlagos kristályt. Ezekről tudjuk, hogy megtörik a fényt, magyarán ha egy fénysugár ferdén rájuk esik, akkor irányt vált ott, ahol belép a kristályba, és ott is, ahol kilép belőle.

Namost egy nemlineáris kristály abban különbözik a normál kristálytól, hogy az irányváltás szöge függ a fény intenzitásától. Ez merőben szokatlan viselkedés egy kristálytól, de ami még fontosabb, ezeknél a kristályoknál az is előfordul, hogy egy-egy foton néha kettéhasad. Ami konkrétan azt jelenti, hogy egy foton helyett egyszercsak kettő lesz, amelyek széttartanak.  Mindkettőnek fele annyi energiája lesz, mint az eredetinek, és ha minden időpillanatban összekötjük őket, akkor a köztük húzott egyenesek felezőpontjai pont azt a pályát írják le, amelyen az eredeti foton haladt volna, ha nem hasad szét a kristályban. Emellett a két foton polarizációja is osztozik az eredetin, ami például azt jelent, hogy ha az eredeti foton nem volt polarizált, akkor a két utódja ellentétesen lesz polarizálva, s a kettőt összeadva kijön az eredeti nempolrizált állapot. Azt láthatjuk tehát, hogy itt mindenféle megmaradási elvek működnek, a keletkezett két foton pedig mintegy tükörképe egymásnak.

Ennél azonban többről is szó van, és pont ez az, ami minket érdekel. Ez pedig a kvantumösszefonódás. Ami azt jelenti, hogy a fotonok legyenek akár tetszőleges távolságra egymástól, ha az egyikkel történik valami, az kihat a másikra. Ami különlegessé teszi ezt a kapcsolatot az az, hogy ez a hatás azonnali, nem korlátozza a térbeli távolság leküzdéséhez szükséges idő. Na Einstein itt vonja fel a szemöldökét, és néz morcosan.

Ez valóban így is történt, annó Einsteinnek sem igazán fért bele ez a fejébe, ezért a különös effektust spooky action-nek nevezte el, hiszen teljesen ellentmondott az általa kifejlesztett relativitás elméletnek...

Namost a mi kísérletünk fő eleme az éppen azon alapszik, hogy a réseken átjutott fényt átbocsátjuk egy ilyen nemlineáris kristályon és így egy fotonból két kvantumosan összefonódott fényrészecskét keltünk.

A kísérlet sematikus ábrája így néz ki:

maxresdefault.jpg

 Nézzük a fény útját balról jobbra. Először is a foton átmegy ugyebár a réseken (vagy valamelyik résen, egyenlőre nem tudjuk eldönteni), majd a közvetlenül a rések mögé helyezett nemlineáris kristályban felbomlik két kisebb energiájú fotonná. Ebből az egyik - a felfelé haladó - gyorsan a D0 vetítő ernyőre kerül, a lefelé haladó foton pedig - egy prizmára, aminek az a feladata hogy a két egymáshoz túl közel levő - a különböző résekből induló - lehetséges útvonalakat eltávolítja egymástól. A foton ezután akármelyik útvonalon is halad, egy-egy féligáteresztő tükörbe ütközik, amely ötven százalékos valószínűséggel visszaveri D4 illetve D3 detektorok irányába, vagy átengedi. A D3 és D4 detektorok tehát olyanok, hogy ezekbe csak akkor juthat be a foton, ha konkrétan az egyik, vagy a másik pályán jön, míg a D2 és D1 detektorokba bármelyik pályáról be tud jutni a további két teljes és egy féligáteresztő tükörnek köszönhetően. A középen D1 és D2 között elhelyezkedő féligáteresztő tükör a kulcs, ez mindkét irányból vagy visszaver, vagy átenged, így biztosítja, hogy bármelyik úton is jött a foton, az eljuthat D1-be vagy D2-be.

Ami a lényeg, az az, hogy ha a foton D3 vagy D4 detektorba jut, akkor kipréselődik belőle az az információ, hogy melyik úton jött, (vagyis hogy melyik résen haladt át) mivel az egyikbe csak az egyik úton juthat el, a másikba pedig csak a másikon. Ugyanez az információ D1 és D2 detektorba érkezéskor elveszik, mivel ezekbe bármelyik úton megérkezhet. Ez pedig azt jelenti, hogy két állapot van, vagy detektáljuk azt, hogy a foton melyik résen jött át, vagy nem. Ennek pedig -ahogy azt az első részben láttuk - messzemenő következménye van a foton viselkedésére nézve. És ami legalább ennyire fontos, hogy nemcsak erre a fotonéra, hanem a vele kvantumosan összefonódott párjáéra is.

Most pedig vissza kell utalnunk az első részben tárgyalt kísérletre. Igenis fontos az, hogy tudjuk-e azt, hogy melyik pályán jutott el a foton valamelyik detektorba. A pálya ugyanis visszavezet valamelyik réshez. Márpedig - ahogy azt annó a kétrés kísérletnél levezettük - amennyiben tudhatjuk az információt, hogy a foton melyik résen jött át, akkor a kivetítőernyőn két csíkot látunk, amyennyiben nem tudhatjuk, akkor meg sokcsíkos interferenciát.

Igen ám - kérdezhetné az egyszeri Antal Imre Sas tanárúrtól a Mindenki Iskolájában - de hol van itt kivetítőernyő? Csak detektorok vannak, nem ernyő.

- Ugyan már kedves Imre - válaszolná korholóan Sas tanárúr. - Maga szerint D0 az micsoda? Tudja az a valami, amibe a tükrökkel terelt fotonok párjai érkeznek meg, közvetlenül azután, miután kiléptek a nemlineáris kristályból, és búcsút mondtak a tükrök irányába távozó testvéreiknek.

- Ó én egysejtű! - kapna a fejéhez a meglepett Imre - Hát erről egészen megfeledkeztem!

Pedig a lényeg itt van. D0 detektor lehetne akár egy vetítőernyő is, ez a detektor ugyanis nincs tükrökkel körülvéve, magyarán nem kényszeríti ki a fotonból azt az infót, hogy most melyik résen is haladt át eredetileg, tehát ez a detektor mindkét állapotot meg tudja mutatni. Az inteferenciás és a két vonalas képet is. ( A valóságban ez egyébként egy síkja mentén mozgatott detektor, ami becsapódási valószínűségi alapon mutatja ki mind a kétvonalas, mind az interferenciaképet - de ez most a példánk szempontjából nem lényeges, tekintsük csak egy sima vetítőernyőnek).

A bennünk lakozó Antal Imre tovább hümmög.

- No de hol van itt az információ áramlása visszafele az időben?

- Jó kérdés! - mosolyog Sas tanárúr elismerően mindenki Imruskájára, és magyarázni kezd.

- Tudja Imre, ha alaposan megnézi a képet, maga is láthatja, hogy a D0 vetítőernyőhöz egészen hamar odaérnek a fotonok. Mikor ezek a képernyőn kirajzolnak valamit, akkor ezek párjai még javában utaznak a féligáteresztő tükrök felé. Sőt tudja mit Imre? Nyugodtan megtehetnénk azt is, hogy ezeket a tükröket elvisszük a Jupiterhez. Oda órákon keresztül utazik a fény. A kutya pedig itt van elásva. A közeli képernyőn annak függvényében látunk interferenciaképet, vagy csíkot, hogy a tükrök felé küldött kvantumosan összekapcsolt fotontesók melyik detektorba csapódnak be majd, amikor odaérnek. Ha D1-be vagy D2-be, akkor ki lesz kényszerítve a fotonból, hogy melyik résen jött át, ennek megfelelően a vetítőernyőn órákkal korábban meg kell jelennie egy csíknak, mert az összekapcsolódás miatt a fotontestvérek is így viselkednek. Ha a messze küldött foton D3-ba vagy D4-be csapódik be, akkor nem derül fény arra, hogy melyik résen jött át, ergó az ernyőn órákkal korábban egy interferencia jellegű sokcsíkos kép jelenik meg.

- Dehát ez lehetetlen! - kiált fel Antal Imre elképedve.

- Igen, annak tűnik. - válaszolja Sas tanárúr. - De mégsem az. Nyilván nem tudjuk elvinni a tükröket a Jupiterre, de a működési elv igazolására már az is elég, ha a tükrös része a berendezésnek jóval messzebb van, mint a D0 detektor. Márpedig ezt kipróbálták, és pontosan úgy működött, ahogy azt az előbb elmagyaráztam.

- Hihetetlen - álmálkodik Antal Imre leesett állal - de hogy lehetne ebből hasznot húzni?

Vegyük most vissza a szót Sas tanárúrtól, és próbáljunk felelni Antal Imre kérdésére. A fent vázolt kísérlettel az a baj, hogy valószínűségi alapon működik, azaz a mi döntésünknek nincs benne szerepe, valójában a féligáteresztő tükröknél dől el, hogy melyik detektorba jut az adott fotonpár arrafelé menő tagja attól függően, hogy a tükör visszaveri, vagy átengedi.

Azonban ezt a részt kiválthatjuk igazi rendes tükörrel. Ha a tükröt odatesszük, akkor visszaveri a fotont, ha elvesszük az útból, akkor átengedi. Ha az összes féligáteresztő tükröt kicseréljük rendes tükörre, amelyeket egyszerre kivehetünk vagy betehetünk a fotonok útjába, akkor mi tudjuk eldönteni, hogy kisajtoljuk-e a rendszerből azt az információt, hogy melyik résen jött át a foton, vagy nem. És ennek megfelelően ha a tükrös rendszerünk kellően távol van ahhoz, hogy a fotonok sokáig utazzanak, mire elérnek odáig (pld. a fotonokat elküldjük a marsig, majd onnan visszaverjük a föld felé, ahol már várja őket a tükrös berendezésünk) akkor bizony jóval előbb fogjuk meglátni a D0 képernyőn (csíkot látunk, vagy interferenciát), hogy majd órákkal később melyik detektorba tereljük a fotonokat.

Tudom, hogy most mindenki mire gondol, úgyhogy gyorsan ki is jelentem:

NEM, NEM TUDOM HOGY MI VAN AKKOR, HA SZÁNDÉKOSAN AZ ELLENKEZŐJÉT CSINÁLOM MAJD ANNAK, MINT AMIT A KÉPERNYŐN LÁTOK!

Mindenesetre ha ez a kísérlet egyszer lezajlik, ki fog derülni, hogy vajon egy determinisztikus világban élünk-e, vagy sem... Hogy van-e szabad akarat...

Hát ennyit mára a tudomány és a technika érdekességeiből.

u.i. Most jöttem rá, hogy nem válaszoltam meg Imre kérdését. Nos, hasznot húzni ebből úgy lehet kedves Imre, hogy először is lottóhúzás előtt veszek egy szelvényt. Aztán útjára indítok a berendezésünkben egymás után mondjuk öt másodpercenként kellő számú fotont, és figyelem a D0 képernyőt. A képernyő öt másodpercenként megmutatja, hogy a jövőben ( a lottó számhúzás után) a fotonok odaérkezésekor hogyan fogom beállítgani a tükröket. Nyilván pontosan tudnom kell majd, hogy mikor érkeznek a fotonok, de ez kiszámolható. A jövőben, a sorsolás után a tükröket morze kódoknak megfelelően fogom berakni vagy kivenni, és ez megjelenik a múltban a D0 képernyőt. Így a nyertes lottószámokat megüzenhetem visszafelé az időben! De mielőtt belelkesedne Imre, közölnöm kell, hogy nem tudunk tükröt tenni a Marsra, és a berendezésünket hajszálpontosan arrafelé irányítani. Ez a valóságban nem megy. Inkább le kellene lassítani valahogy a fotonokat, és erre vannak is már módszerek, mi több, még le is lehet állítani őket. De ehhez olyan berendezések kellenek, amik egyrészt nagyon drágák és különlegesek, másrészt nem biztos, hogy össze lehet hangolni a működésüket a mi készülékünkkel.

Persze azért ha egy kutatólaborban dolgoznék, én biztosan megpróbálnám.

u.i.i. Elég sokan olvassák ezt a bejegyzést, de nem bírok rájönni, hogy hova került fel a linkje. Indexen, Index2-ön nincs fenn. Megírná valaki kommentben, hogy hogy jutott el ide? 

 

 

kísérlet ok két foton részecske kvantum rés összefonódás interferencia okozat ok-okozat törvény kétrés két rés

2016\04\19

Tüskevár, és egy különös rejtély

Sosem csináltam titkot belőle, hogy imádom a várakat. Mi somogy megyeiek nem igazán vagyunk elkényeztetve ezen a téren, pedig ez az a megye, ahol a legtöbb várhely van az országban. Kevés kivételével az itteni várak  azonban földből készültek, így mára alig maradt valami belőlük.

Mindenesetre azért nyitott szemmel járok a megyében, s ha valamilyen várra utaló jelet veszek észre, annak utánajárok. Ilyen jel lehet például egy átvágott dombhát, mint amilyet a Bonnyapusztai szerpentinről lehet látni a szomszédos Pogány dombon. Elkezdtem nyomozni az ügyben, és be is igazolódott, hogy a dombtetőn egy Árpád-kori földvár maradványai vannak. Amit be is jártam, de sajnos nem sok mindent tudtam kivenni a gaztól, viszont legalább felriasztottam egy vaddisznócsordát.

Várhelyeket azonban a legkényelmesebb a googlemaps-on keresni. Erre utaló jel lehet pld. egy szántóföldön található elszíneződés is, mint azt a Naki vár vagy Iovia példáján láthattuk a blogom korábbi bejegyzéseiben.

Legutóbb éppen Fekete István Tüskevára ihletett meg, mivel nemrég újraolvastam a könyvet, így elhatároztam, hogy megtalálom a vár helyét. Fekete Istvánról tudni kell, hogy alapos helyismeret birtokában látott neki a regényei megírásának. A "Koppányi aga testamentuma" című műben a várak (Fonyód, Bézsény, Bolondvár, Koppány) valóban létező erődítmények voltak, és létezett egy ugyanolyan nevű koppányi aga is, mint a könyvben. A Tüskevárral azonban már nehezebb a dolgunk, ilyen néven nem ismert egyetlen várhely sem a Kis-Balaton környékén, a legközelebbi Tüskevár Segesden található, ahol valóban volt régebben egy vár, amiből ma már csak egy elhanyagolt bozótos látszik néhány szétszórt tégladarabbal.

Van egy Tüskevár nevű hely Kaposváron is, a Kapos árterében található mocsárban, de hogy itt tényleg lett volna vár, arra semmilyen adat nem utal. Magán Kaposváron persze volt vár, épp nemrég zúzta szét egy munkagép a maradékát a Nostra terményraktár bontásakor. Felelős természetesen nincs, pedig nekem volna ötletem.

De térjünk vissza a Kis-Balaton vidékéhez, ahol a regény játszódik. Mint említettem, Tüskevár nevű hely itt nincs, viszont egy olyan vármaradvány, amilyenről Fekete István írt, szerencsére van. Méghozzá Főnyed mellett, mélyen bent a mocsárban, egy kis szigeten. Ezt a szigetet Vári dombnak hívják a környékbeliek, és felmérte Nováki Dezső régész is. A Lux házaspár somogyi várakkal foglalkozó oldalán található róla több fénykép is, egyet én is beillesztek ide.

fonyed.jpg

Az ásatások során egy falmaradványt is találtak a helyszínen tehát volt itt a sáncokon kívül épület is, aminek akár pincéje is lehetett. Például olyan, mint amilyenbe Bütyök belezuhant.

A várhely megközelítése igencsak körülményes a mocsár miatt, a Lux házaspárnak is csak úszva sikerült.

fonyed2.jpgA regényben fákat is említenek a szigeten, ma azonban a romokat csak fű borítja.

A várról egyébként nem sok információt találni. A mocsárban több sziget is található, amelyek közül a várral szomszádos Pogány szigeten egy település romjait találták meg. Az ingovány miatt ezek a szigetek tökéletes menekülőhelyet nyújtottak a környékbeli népnek a portyázó csapatok elől, és az állattartásra is tökéletesen megfeleltek.

Most pedig elérkezett a pillanat, hogy megtekintsük a szigetet felülről:

fonyed3.jpg

Nézzük meg alaposan, mi az, ami szokatlan a képen? Elismerem, kell némi gyakorlat hozzá, hogy felfedezzük az árulkodó jeleket. Nem is feszíteném tovább a húrt, elárulom, a kép közepén az a négyzet alakú bokros rész a vár helye, és éppen ez a szabályos négyzet alak az, ami elárulja nekünk, hogy mesterséges képződményről van szó. A négyzet oldalai ugyanis a várárkokat jelölik, ezek maradványaiban nedvesebb a talaj, ezért a növényzet dúsabb. Egy teljesen szabványos törökkori erődítmény körvonalait láthatjuk, az ilyet hívták akkoriban sáncnak, vagy palánknak. Ezt a sáncot, vagy palánkot többnyire egy épület köré húzták fel, és úgy készült, hogy a várárkokból kitermelt földet két sor - tölgyfaoszlopok köré font - vesszőfonat közé bedöngölték. Nem kell lesajnálni a technikát, Szigetváron is ilyen falak tartóztatták fel a törököket másfél hónapig. Ez a fajta fal az ágyúgolyóknak jobban ellenáll, mint a kőfalak, mert elnyeli azt. A négyzet sarkain - a kor szokása szerint - bástyákat építettek, hogy a falakat támadó ellent oldalazó tűzzel tudják ritkítani. Somogyban rengeteg ilyen vár épült, Kaposvár is ilyen volt például, ami nem is csoda, hiszen a frontvonal 150 évig a megyén keresztül húzódott, és itt nem volt kő, ellenben fa és agyag bőven, magától értetődő volt tehát a sáncok építése. Ennyit hát a Tüskevárról.

Az igazság az, hogy ez a bejegyzés nem született volna meg, ha nem bukkanok rá a keresés közben valami nagyon érdekesre. Ahogy a vár után böngésztem a googlemaps-et, a vármaradványtól északra, de még mindig a Kis-Balaton mocsarában, találtam két kis szigetet, nagyjából Vörs déli részének magasságában. A nagyobbik szigeten valami szokatlanra figyeltem fel. Ezúttal azonban nem vármaradvány volt, amit találtam, hanem valami egészen más.

Itt lehet megtekinteni a GoogleMaps-on. Mivel a képek időről időre frissülnek, ezért készítettem egy mentést is róla.

evszam.jpg

A szigeten egyértelműen egy évszám látszik. Ez nem googlemaps vízjel, ezt a növényzet rajzolja ki, ami a bolygatott föld felett másképp néz ki. Az 1366-os évet kizárnám, így marad az 1866 vagy az 1966. Inkább az utóbbira tippelnék, de akkor is adódik a kérdés, kinek volt annyi energiája, hogy egy ilyen évszámot itt beleásson a földbe ilyen méretekben, és miért tette? Esetleg a műholdak számára volt ez igazodási pont? Nem tudom. Mindenesetre mintha egy írás is lenne az évszám felett, de az már teljesen kivehetetlen. Mindazonáltal elképzelhető, hogy infravörösben, vagy ultraibolyában határozottabb képet kapnánk. Az írás teljesen párhuzamos az évszámmal, ez is azt erősíti, hogy mesterséges képződményről van szó, amit valakik mérnöki precizitással alakítottak ki.

Érdekes, nemde?

Utánanéztem a III. Katonai felmérés 1860-as években készült térképén a helyszínnek. Megtaláltam a "Tüskevárt" is, meg a különös évszámot rejtő szigetet. Előbbit a térkép is jelöli, utóbbit az akkor még létező Kis-Balaton partján találjuk meg a vártól északra, ott ahol a térkép a parton két kis dombot jelöl. Ezen két domb közül a nyugatabbi a kérdéses sziget.

fonyed4.jpg

Rejtély

2016\03\21

Amszterdam építészete

Már öt éve nem utaztunk kettesben a feleségemmel sehova, és mivel most a március 15.-ei ünnepnek köszönhetően négynapos hétvégének örülhettünk, (amibe még a születésnapom is beleesett), eldöntöttük, hogy ellátogatunk Amszterdamba.

A repülőjáratokat böngészve rá kellett jöjjek, hogy a KLM-nek nincs igazi fapados alternatívája. A WizzAir ugyan repül Hollandiába, de nem a Schipolra, így viszont az utazás Amszterdamba egyrész komplikáltabb lett volna velük a buszozás miatt, másrészt árban sem lett volna lényegesen olcsóbb. Szombat este érkeztünk meg a városba, s szerda délelőtt jöttünk vissza, így a repülőjegy fejenként harminchatezer forint volt. Szerintem nem vészes.

Schipol óriási reptér, öt terminállal, és közvetlen vasúti csatlakozással Amszterdamba. A vonatok kb. negyedóránként jönnek, az út pedig húsz percig tart hozzávetőleg. A vasútállomás és a reptér egybe van épülve, egy mozgólépcsőn kell lemenni a peronokra. A jegyvétel automatákból történik, ahol van egy olyan opció is, hogy "I want to go to Amsterdam". Mindig minden ki van írva angolul is, és mindenki beszél is angolul. Mivel a magyaron kívül ez az egyetlen nyelv, amit beszélek, ez számomra fontos szempont. A holland nyelvről pedig annyit szeretnék megjegyezni, hogy a leírt szavakat többnyire kiejteni is alig bírom, és amikor egy holland kioktat, hogy miért lépsz le a bicikliútra, az teljességgel úgy hangzik, mint amikor a Balatonon a mérges hattyúk az embereket próbálják elriasztani. A feleségem megjegyezte, hogy a hollandok nem véletlenül kerülik az éneklést az anyanyelvükön.

A szállásunk nem a belvárosban, de attól nem messze volt a Sarpathi Park mellett a Hotel Aalborgban. Magyarországon valószínűleg kiverném a balhét egy ilyen hoteltől, de itt Amszterdamban keresleti piac van, szóval szódával elment.

Nem a szállásról, és nem az utazásról akarok azonban írni, hanem a városról. Ami még mindig elbűvöl, pedig már harmadszor vagyok itt.

Amszterdamot leginkább egy mézeskalács városhoz tudnám hasonlítani. Ennek egészen konkrét alapja az, hogy a város elképesztően kontrasztos. A házak mind valamilyen sötét tónusú - többnyire vörös vagy fekete - dísztéglával vannak borítva, az összes ajtó, ablak, tetőszegély viszont fehér, és ezek remekül kiemelik a házak az utcák szerkezetét, szinte vezetik a szemet. A város egyébiránt egészen egységes építészeti elvek szerint épült. A házak össze vannak építve, és szinte kivétel nélkül négyszintesek, úgymint földszint, két emelet, és tetőtér. Sok helyen van szuterén is, amire majd később visszatérek. Az alapterület kifejezetten kicsi, egy szinten egy szoba és egy kis helyiség fér csak el, plusz a lépcső, tehát a lakások - emelet ide vagy oda - elég szűkösek. A lépcsők egészen elképesztően szűkek és meredekek, el nem tudom képzelni, hogy idős emberek és kisgyerekek, noch dazu ittas emberek hogyan tudnak ezen közlekedni? A házak bejárata is meglehetősen rendhagyó. Képzeljük el egy normál magyar családi ház bejárati ajtaját, osszuk kétfelé, külön ajtóval, ahol is az egyik mögött egy - korábban már említett - extrém szűk és meredek lépcső visz fel a fenti lakásba, a másik pedig a földszinti lakásba nyílik. Namost ilyen méretek mellett teljességgel lehetetlen bármilyen bútor bevitele a házba, azonban a furfangos hollandoknak erre is van egy sajátos megoldásuk. A megoldás három elemből tevődik össze.

  • Minden ház homlokzatán, a tető alatt van egy kiugró csigaszerkezet. Ezen alapból ugyan nincs kötél, de nyilván valami egyszerű megoldással pikkpakk átvezetnek rajta egyet, és hoppá, máris lehet emelni a bútort.
  • Erre a kiugró csigára sok háznál rásegítenek azzal, hogy az épület utca felőli oldala kifelé dől. Ez teljesen komoly, a fal ferde. Statikailag nem kis kihívás ilyen falat építeni, de a jelek szerint ezt a kérdést a hollandusok már jó háromszáz éve megoldották.
  • Mindezek persze nem érnének sokat, ha a házak ablakai nem lennének extrém nagyok. Valójában egyáltalán nem az az oka a nagy ablakoknak, hogy a hollandok szeretik mutogatni, mekkora rend van a lakásaikban, hanem hogy ez az egyedüli lehetőség arra, hogy a bútorokat és építőelemeket bejuttassák az épületbe. Az ablakaik jellemzően nagyobbak, mint az ajtóik.

amst0.jpg

Hollandia nem éppen a trópusi éghajlatáról híres, valójában az év igen nagy hányadában fűteni kell. Ezt ugyan nem viszik túlzásba ezek a hideghez egyébként egészen jól alkalmazkodott népek, de ezzel együtt a hatalmas ablakfelületek fűtés szempontjából rendkívül gazdaságtalanok itt északon. Amennyire meg tudtam ítélni, a szigetelt többrétegű ablakok egyáltalán nem jellemzőek Amszterdamra, szóval csinos kis gázszámlák jöhetnek ki náluk hóvégén.

A nagy ablakok persze segítenek napfényessé varázsolni a lakást, viszont napfényből errefelé nem igazán van túlkínálat - és akkor elég finoman fogalmaztam. Jellemző, hogy ha kisüt a nap, mindenki rögtön az utcákra tódul, és az emberek vidáman napfürdőznek az utcán a fény irányába fordított székeken a pubok előtt.

Egyébként hihetetlen, hogy a hollandok mennyire nem foglakoznak a zord időjárással. Én még a napsütésben is majd megfagytam a három réteg ruha alatt - főleg az erős szél miatt - ezek meg egy szál ingben sétáltak az utcán nagy boldogan. A bicikliket télen-nyáron kint tárolják a szabadban - kerítéshez kikötve. A közeli tenger sós párája gondolom nem igazán járul hozzá a tartósságukhoz, ahogy a rengeteg eső sem. Persze nyilvánvaló, hogy a szűk ajtókon keresztül a lakásokba se nagyon lehetne bevinni őket, ahol meg aztán nem is lenne hely számukra.

Amint azt fentebb írtam, a kocsmák télen nyáron fenntartanak teraszt az utcán , és ezek tele is vannak mindig, még ha az eső esik, akkor is. Az elvárásaimhoz képest egyébiránt pozitívan csalódtam a holland időjárásban. Igaz hogy hűvös van, igaz, hogy sokszor esik az eső, de mindez nagyon gyakran változik. Egy nap akár ötször is beborulhat, ami után a felhők felszakadoznak, és kisüt a nap, ami mindig felderíti az embert. Itt az év háromnegyed részében tavasz van, néha egy kis ősszel felváltva, a maradék részben pedig tél.

Visszatérve az építészetre, van még pár dolog, amin nem tudtam túllépni. Említettem már korábban, hogy nagyon sok ház utca felőli oldala kifelé dől az ablakokon keresztüli pakolás megkönnyítése érdekében. Namost a helyzet az, hogy sok épület viszont nem csak így ferde. Nézzük meg az alábbi képet!amst1.jpg

Figyeljük meg azokat az elcseszett rombusz alakú ablakokat a sarokházon. Nem lehetett könnyű dolga az üvegesnek. Namost a népszerű magyarázat, amivel a hülye külföldieket etetik, hogy mivel a város mocsaras talajra épült, gyakran megsüllyed az alapozás. A valóság ezzel szemben az, hogy a hollandoknál az ilyen ferde élhetetlen épületek kialakítása szimplán művészeti koncepció. Az épületek ugyanis össze vannak építve, az egyik ráfekszik a másikra, olyan nincs, hogy az egyiknek megsüllyed az oldala, a mellette lévő meg vígan áll tovább. Ráadásul a falakon egyáltalán nem található repedés, ami pedig egy ilyen süllyedésnél teljesen magától értetődően megjelenik. És mielőtt valaki nekem ugrana, hogy azt malterral el lehet fedni, fel kell világosítsam, hogy nem, Amszterdamban nincs vakolat, itt burkolati téglák vannak, amelyeknek a vonala továbbra is egyenletes marad, nincs bennük törés, repedés. Ráadásul az a nép, amely szilárd és kiegyensúlyozott utca felé dőlő falakat tud építeni, az nyilván igencsak érti az alapozás csínját-bínját, szóval teljesen valószínűtlen, hogy ilyen hibákat követtek volna el.

A másik dolog, ami feltűnt, a díszburkolat. Nézzük meg ezt is közelebbről.

amst2.jpg

 Ami engem zavar, az a fugázás. Nagyon nem úgy néz ki, mint amikor téglákat raknak egymásra, közöttük malterrel, aztán a kilógó anyagot elsimítják. Én nem tudom, ezt hogy csinálják, de hogy ezeket a téglákat nem a szokványos módon falazták fel, az holtbiztos. Ne felejtsük el, hogy itt száz-kétszáz éves házakról van szó, és a ma kapható feragasztható dísztéglapaneleknek még híre-hamva sem volt akkor, amikor ezek épültek.

A harmadik dolog ami megragadta a figyelmemet az a hihetetlenül hatékony vízszigetelés, amit egészen öreg házaknál is láttam. Amszterdam ugyebár olyan mint Velence, csak nem olyan giccses. Tele van csatornákkal. Namost a csatornákban a vízszint egészen magas, ami azt jelenti, hogy a talajvíz szintje is egészen magas. Ehhez képest a városban rendkívül elterjedtek a szuterének, amelyeknek az alja olykor egészen jól láthatóan a csatornák vízszintje alatt van. A falak ugye téglából vannak, és el nem tudom képzelni, hogy hogy a fenébe tudják ezeket a régi falakat olyan jól leszigetelni, hogy a talajvíz nem szivárog be. Márpedig valahogy megoldják, sőt megoldották többszáz évvel ezelőtt is, mert különben meg sem épültek volna a szuterén szintek. Ehhez képest Budapesten a pinceklubok mindegyike dohos, pedig hát hol vannak ők a talajvízszinttől kérem...

Ennyit akkor mára a holland építészeti tudomány és technika érdekességeiből. A szolgáltatások taglalását szándékosan kerültem a bejegyzésben, zárásul pedig annyit mondanék, hogy ide egyszer mindenkinek el kellene jutnia.

2016\02\23

Sturm Abteilung

Orbán szintet lépett. Cinizmusban is, tisztességtelenségben is, antidemokratizmusban is. Az ami ma a Választási Irodánál történt, az már túl van a demokrácián, és túl van a társadalmilag tolerálható szinten.

Ehhez a társadalom söpredékét használta fel. Nyilván kézenfekvő lenne a választási irodában megjelent kopaszokra ráhúzni a Fradi B-közép jelzőt, de ez egyúttal annak a ténynek a negligálása is lenne, hogy a B-közép jobban utálja Kubatovot, mint az Újpestet, s elég nehezen elképzelhető, hogy Kubatov hívó szavára mennének "rendet tenni". Szóval ez a rohamcsapat maximum renegát, megvehető egykoriB-közép tagokból szerveződött, nyilván jó pénzért teszik, amit tesznek.

Merthogy ha kell, akkor bizony teszik amit kell, ők bármilyen helyzetben bevethetők. Ott vannak, amikor oktatási kérdésekben kell véleményt nyilvánítani, ott vannak a Fidesz székház "ostromakor", ott vannak a Kocsis Máté elleni tüntetéskor, megjegyzem, elég vicces látni, ahogy ők a tesztoszterontól duzzadó macsók állnak ki a meglehetősen feminin polgármester mellett.

És most ott vannak a Választási Irodánál. Ami azért jelent új szintet, mert a Választási Iroda közintézmény. Nem kopaszokra van bízva az, hogy eldöntsék, oda ki mehet be, és ki nem. A rendőrségnek az első hívásra oda kellett volna mennie biztosítani a helyszínt, és intézkedni, ha bármilyen jogsértést tapasztal.

Sajnos úgy néz ki, Orbánék kezdenek rákapni a kis szabadcsapatuk használatának ízére. Németországban pontosan így kezdődtek a dolgok 85 évvel ezelőtt. Az SA, Röhm vezetésével rendkívül sikeresen hackelte a demokráciát, nagyon ügyesen félemlítette meg az ellenzéket, és nem igazán volt megfogható a jogrend szerint, viszont politikailag mindenki teljesen tisztában volt vele, hogy kikhez köthető. Hitler egyik legnagyobb húzása volt ez a szervezet, majd pedig az SA-ból személyi ellentétek miatt kinőtt SS. 

Amikor a csőcselék hatalmat kap, abból sosem sül ki semmi jó a nép számára. Nem jött be nálunk 1919-ben, sem 1945-ben. Nem jött be Kambodzsában, nem jött be az oroszoknál 1917-ben. Milliók haltak meg azért, mert néhány pszichopata a csőcselék hátán akart a hatalomba kerülni. Mert a csőcselék mögött mindig is volt egy mastermind, egy irányító akarat, ezért nem lehet a csőcselék tombolását igazi forradalomnak nevezni. Mintahogy súlyos hiba a csőcseléket a néppel azonosítani.

Nálunk Kun, Szálasi, máshol Pol Pot, Lenin, Mao, nem megfeledkezve természetesen a legadekvátabb német példáról, Hitlerről sem.... egyik sem demokratikusan került a hatalomba, mindegyiknek rengeteg vér tapadt a kezéhez, mindegyik diktátorrá vált. És mindegyik azzal kezdte a karrierjét, hogy fegyvert adott a társadalom legsötétebb elemeinek kezébe.

A FIDESZ a mai napon végleg kidobott két betűt a nevéből, Orbánék átlépték a Rubicont. 

Jobbikosoknak mondom, lassan észre lehet venni, hogy miközben Orbán elintézte a Gárdátokat, fű alatt megcsinálta a sajátját.

2016\01\13

Mérgelődések úszás közben

A téli tespedés közepette decemberben el kezdtem úszni, hogy kicsit átmozgassam a tagjaimat. Nem kell valami komolyra gondolni, heti egyszer úszok két kilométert. Ez egy bemelegítő és levezető szaunával együtt kb. két órát vesz igénybe, amire pont van egy úgynevezett úszójegy a Dagályban. Ez 1200 Ft. plusz ezer forint letét. Ennél olcsóbban ma Budapesten nem sok más helyre lehet menni, oda is csak bérlettel, amit egyben kell megvenni.

A Dagály azért is jó választás, mert van ötvenméteres medence, amit ráadásul gyógyvízzel töltenek. A víz hőmérséklete 26 fok, ami elsőre talán soknak tűnhet, de ha figyelembe vesszük, hogy a medence szabadtéri, ez így télen kifejezetten kellemes.

Épp a medence kinti elhelyezkedésének köszönhető, hogy viszonylag kevesen látogatják, ezért nem vagyunk sokan  a sávokban. Azt gondolná az ember, hogy a medencéhez való kijutás a hidegben megkövetel némi elszántságot, és ez megszűri valamennyire az úszóközönséget, de sajnos ez a feltételezés nem igaz. 

Van ugyebár egy kijelölt gyorssáv, ami mint a neve is mutatja, gyorsúszóknak van fenntartva. Én is ezt használtam eleinte, és általában két három másik úszóval osztoztunk a sávon. Ezzel együtt a szokásos két kilométeremet eddig még egyszer sem sikerült úgy leúsznom, hogy néhány kényelmes mellúszó be ne csatlakozzon közénk.

Az úszás, különösen annak a gyorsúszás változata, számomra egyfajta hipnotikus élmény. Az első kör után a mozgás automatikussá válik, és az ember gondolatai mindenfelé elkalandoznak, ha agykontrolos lennék, akkor mondhatnám, hogy lemegyek alfába.

Egy ilyen transz közben elég meglepetésként tudja érni az embert, ha hirtelen egy lebegő mellúszót talál maga előtt. A kerüléshez be kell gyorsítani, kiesik az ember a légzésritmusból, meg úgy egyáltalán minden ritmusból, szóval megtöri rendesen az élményt. Nem írnám mindezt itt le, ha nem egy olyan sávban történne, amire ki van írva, hogy GYORSÚSZÓKNAK.

Úgyhogy mostanában már nem is erőlködöm, megyek abba a sávba, amiben a legkevesebben vannak, aztán ha megszaporodik a lebegők száma, akkor sávot váltok.

A másik dolog, ami zavarni szokott, szintén a mellúszókkal kapcsolatos. A mellúszók ugyebár per definíció szélesen úsznak, mert a karok ilyen mozgást végeznek. Nagyban megkönnyíti az őket megelőzők dolgát, ha mindezt nem a pálya közepén csinálják, hanem annak a jobbkéz szabálynak megfelelő szélén úsznak, ahogy azt általában szokás. Ez rendszerint így történik, de mindig van pár renitens, aki akkor sem veszi észre magát, ha már tizedszer karmolta le a kapáival az őt megkerülők oldalát. Természetesen nincs arról szó, hogy itt most kiemelem a mellúszókat, mint valami megbélyegzett társadalmi csoportot, ne értse félre senki. Annyi a történet, hogy amikor az ember mellúszást végez, több teret foglal, ezért jobban oda kell figyelnie, hogy a többieket ne tartsa fel, ne karmolja össze. Véletlenül átnyúlva a sávkijelölő alatt pláne nem, mert arra még kevésbé számít a szomszédos sávban szembejövő.

Néha nyáron is voltam kinn a strandon, akkor egy felettébb bosszantó jelenséget tapasztaltam, amiről azóta egy kollégám is beszámolt, igaz, ő nem a Dagályban, hanem a gödi strandon találkozott a jelenséggel. Az ötvenméteres medence nem egyenletesen mély, mi több, az egyik vége kifejezetten sekély. Valami különös oknál fogva jópár strandlátogató ezt úgy értelmezi, hogy ez a rész már nem tartozik az úszómedencéhez, és ott ők nyugodtan brüggölhetnek. Állnak vagy gyalogolgatnak a sekély vízben, sokszor meg a sávkijelölőbe kapaszkodva áztatják magukat csendesen lebegve, kedélyes kvaterkázás közepette. Aki meg úszni akar, az kerülgetheti őket folyamatosan. Egyszer elszakadt a cérna, és megkérdeztem az egyik nyanyát, hogy ugyanmár, miért kell ezt itt csinálni, amikor ott az élménymedence, meg a termálmedence? A válasz az volt, hogy a termál túl meleg ebben a tikkasztó hőségben, az élménymedencében meg túl sok a gyerek, s ez zavarja őket. Mondtam neki, hogy itt meg az úszokat zavarják, amire az volt a szöveg, hogy ő kifizette a jegyet, neki joga van a medencében tartózkodni. 

Nekem meg jogom volt mindig alaposan lefröcsölni, ahányszor elúsztam mellette, úgyhogy egy idő múlva arrébb ment, de sajnos rövidesen feltűnt helyette egy másik barom.

Ugyanezen a nyáron voltam a Tamási fürdőben, ott a medence végig mély, s nyoma sem volt ezeknek az idegesítő embereknek. Ha tényleg az a terv, hogy az egész Dagályt újraépítik, üdvös lenne, ha végig mély medencét csinálnának a mostani ötvenes helyére.

Mondjuk ezzel az egész Dagály projekttel komoly fenntartásaim vannak. Igazából nincs is olyan sok hely Budapesten, ahol normálisan lehet úszni és megfizethető is. Jómagam a középosztályhoz sorolom magamat, de meg kell mondjam, a Széchenyi, Gellért, Rudas fürdők árait egyáltalán nem az én pénztárcámhoz szabták. Mint Zuglóinak, ott volna nekem még a BVSC is persze, amely Papcsák Ferenc botrányokkal tarkított főpolgármestersége idején átkerült a kerület gondozásába. Csakhogy ez az uszoda a versenysportnak lett dedikálva, a polgárok - akik a cehhet fizetik - csak a kismedencébe juthatnak be három közül, a többiben sportolók edzenek szinte éjjel nappal. Ezért járok inkább a Dagályba. Namost, erős sejtésem van, hogy az átépítés után a Dagályban egyrészt drasztikusan fel fognak menni az árak, hogy el tudják tartani a versenysportolókat, másrészt az egyszerű polgárok itt is a partvonalra szorulnak. Ne legyen így persze, de példa az ugye van rá.

2011-ben a nagy dunai árvízkor ott hordtam a homokzsákokat a töltésen. Akkor Tarlós még azt nyilatkozta, hogy a Dagály leírható veszteség. Nem így lett, megmentettük, hogy legyen egy jó strand észak-pesten, ahol mindenki megtalálja a számítását. Most majd kiderül, hogy nem-e feleslegesen güriztünk...

 

2015\11\10

Osztálytalálkozó

Szombaton osztálytalálkozón voltam. Méghozzá általános iskolain, amiből az elmúlt harminc év alatt egy sem volt. 

Volt ugyan egy próbálkozás a tizedik évfordulón, de az kellő érdeklődés hiányában végül elmaradt.

Szilárd meggyőződésem, hogy most sem jött volna össze, ha nincs a facebook. Úgyhogy külön köszönet Zuckerbergnek érte, bár az is igaz, hogy ha facebook nem lenne, akkor lenne iwiw, és akkor azon hoztuk volna össze. A lényeg az, hogy egyrészt nagyon könnyű volt az embereket felkutatni, mert aki nincs fenn a facebookon, az is elérhető volt olyasvalakin keresztül, aki fenn van, másrészt előre mindent meg tudtunk beszélni, megszavaztuk, hogy hol legyen, milyen kaja legyen, és előre elintéztük a pénzbeszedést is. Le lett szervezve a tanárok meghívása, és valahogy egyre lelkesebb lett mindenki. Akik nem jöttek el, azokról is szó esett, mármint hogy kiről mit lehet tudni.

Én úgy emlékszem vissza, nyolcadik végén már meglehetősen elegünk volt egymásból. Természetesen voltak barátságok, amik továbbra is fennmaradtak, de mint közösség, már nem nagyon működtünk. A kialakult szerepek által definiált skatulyák addigra már túl szűknek bizonyultak, és mindenki inkább előre tekintett, az addigi életét szerette volna lezárni. A tízéves évfordulón pedig már mindenki gyökeresen más élethelyzetben volt, emellett ennyi idő nem volt elég, hogy a régi emlékeket megszépítse. Így történhetett az, hogy alig páran jeleztek vissza az akkori szervezőnek, így a találkozó nem jött össze.

Itt kell megjegyezzem, hogy ez mostani találkozó viszont egy összevont buli volt, magyarán az A és a B osztály együtt ünnepelt. Az összesen 43 főből 28 jött el, ami elég jó arány.

Sokatmondó, hogy kik nem jöttek, és miért. Két osztálytárs ült börtönben és egy áll jelenleg büntetőeljárás alatt. Közülük egy tette tiszteletét a találkozón. A másik kettő valószínűleg inkább nem szeretett volna kínos kérdéseket kapni. Aki eljött, annak mindig is vastag bőr volt az arcán. Természetesen amikor az elmúlt harminc évéről beszámolt, a vidám börtönéveket és a bebörtönzésének igencsak kínos okát kifelejtette a sztoriból.

Van két halottunk is, az egyik - egy fiú - öngyilkos lett. Nagyon sajnáltam, jó barátok voltunk valamikor. A másik egy lány, ő rákban halt meg, két kisgyerek maradt utána.

A mi iskolánk körzetes iskola volt, és a szomszéd falvakból is jártak be gyerekek. Nem mindenki integrálódott igazán jól az új közösségbe közülük. Őket ez az emlék valószínűleg máig kíséri, mert nem jöttek el, és páran közülük kifejezetten az egykori integráció hiányára hivatkoztak, mint okra. Érdekes fintora a sorsnak, hogy gimiben meg mi, a Toponári városrészből jöttek számítottunk "vidékinek", s kellett vagy két év, mire a belvárosiak lekezelő hozzáállása megváltozott irányunkban.

Belépve a suliba az első pillantásra lejött az összképből, hogy a lányok - néhány teljesen vállalhatatlanul szétdohányzott fej ellenére - álalában véve jobban tartják magukat a fiúknál. Ez utóbbiak közül többeket  nagyon megtörtnek láttam, és - bár ez nyilvánvalóan elég szentimentálisan hangzik, de tökéletesen leírja a helyzetet - valahogy eltűnt a szemükből a fény. Kiderült, hogy nagyon sok elvált van, és az előző mondatra visszautalva ezt a lányok szemmel láthatólag jobban viselik. Szinte mindegyik képes volt új erőre kapni, míg a férfiak közül jópár teljesen perspektívátlanul kallódik mindmáig.

A válások persze nagy szerepet játszottak abban is, hogy milyen sokan élnek egyedül. Mindkét nemből. Sokszor tizenöt vagy akár húsz év házasság után váltak el, s a keserűség a legtöbbnek ott a tekintetében. A legkevésbé azokéban, akik a munkájukban ki tudtak teljesedni. Ezek - szinte kivétel nélkül lányokról van szó - valósággal ragyogni kezdtek, amint a munkájukról beszéltek. Láthatóan nagyon büszkék voltak a teljesítményükre, hogy milyen jól megállnak a lábukon egyedül is.

Azért azt örömmel állapítottam meg, hogy aki értelmes volt, az az is maradt. Az egykori barátokkal remekül megértettem magam most is, s érezhetően hasonlóképpen gondolkozunk a legtöbb dologról. Az igazán kellemes meglepetés viszont az volt, hogy azok, akik annak idején nem igazán szaggatták az istrángot, azok is többnyire felszedtek magukra egyfajta bölcsességet, s ennek következtében jól megállják a helyüket az életben. Ez is elsősorban a lányokra jellemző, de fiúk között is többnél megfigyeltem.

Végiglátogattuk az iskolát. Az egykori hatalmas iskolapark egyharmadát elkerítette a helyi focicsapatot gründoló vállalkozó. Láthatóan semmire sem használja, ott gazosodik az egész. Annó ott tartottuk az örsi gyűléseket, s a füves pályára kijártunk focizni tornaórákon. A kastélypark azért még így is óriási, ennek az iskolának ez a titkos aduásza. Alig vártuk a szüneteket, mindenki az udvarokon tobzódott, ahol remekül lehetett fogócskázni, kergetőzni, pingpongozni, de focizni és kosárlabdázni is. Remélem nem szűkítik tovább, a telek kétségkívül nagyon értékes.

Maga az épület egy kb. háromszáz éves kastély. Sajnos a  déli oldala eléggé leromlott állapotban van, sok helyen pereg ki a malter a téglák közül, a pinceablakok ki vannak törve. Az építése idején még nem szigetelték az épületeket, s ez pár helyen igencsak meglátszik az iskolán is. Belülről nagyon szép minden, a tantermek világosak, szellősek. Már nem cserépkályhával fűtenek, mint az én időmben, de a nyílászárók ugyanazok a rosszul záródó fakeretes egyrétegű ablakok.

Nagy megdöbbenésemre a kémiaszertárt és a fizikatermet megszüntették. Nem értem, hogy képzelik ezt. Ezeket a tantárgyakat nem lehet szemléltetés nélkül tanítani. Az én véleményem, hogy a magyar közoktatás a rendszerváltás után rendkívüli mértékben eltolódott a bölcsészeti tárgyak irányába - köszönhetően a bölcsész végzettségű művelődési minisztereknek -, így aztán nem kell azon csodálkozni, hogy mára lasszóval fogják a jelentkezőket a természettudományos és mérnöki karokra. A problémát ugyan felismerte a kormány, de a megoldásnak még csak a körvonala sem látszik. Első lépésként pedig célszerű volna legalább a szertárakat újraépíteni, hogy a tanárnak legalább minimális esélye legyen, hogy ezeket a gyakorlati jellegű tantárgyakat ne csak száraz elméletként tanítsák. Elég volt a bölcsész szemléletből, pláne ne bölcsészek döntsenek a természettudományos oktatás jövőjéről. Suszter maradjon a kaptafánál.

Visszatérve az osztálytársakra, annó négyen mentünk gimnáziumba, a többiek inkább szakmát akartak tanulni, s szakközépiskolákban vagy szakmunkásképzőkben tanultak tovább. Ehhez képest mára már az ő gyerekeik is nagyrészt gimnazisták. És erre a szülők érezhetően nagyon büszkék.

Fura, de az egykori rivalizálások közül pár még mindig él. Van aki nem létező végzettséget hazudik magának, hogy különbnek tűnjön a többieknél (az osztály legrosszabb tanulója volt - most állítólag gyógytornász diplomával rendelkezik). Van aki még mindig teljes szívéből utálja azt, akivel még az oviban rosszban volt, s akivel már harminc éve nem találkozott.

A legszórakoztatóbb azonban az volt, amikor valaki előadta a történetét, de azt már ismertük más nézőpontokból is a facebookon keresztül, s igen vicces volt figyelni, hogy az illető mit ferdít, mit hallgat el, mit tüntet fel komolynak, és mit súlytalannak. 

Azok az egykori megkövesedett szerepek, amikről régebben írtam, még mindig felismerhetőek. A B osztály szép csaja, - meghízva és rettenetesen kiélt fejjel - még mindig maga köré tudta vonni az egykori udvartartását, hasonlóan az osztály egykori menő srácához. Ez a kettő látványosan egymásra talált egyébként, és azok, akik már általánosban is szatellit pályát futottak be, most is keringeni kezdtek körülöttük. Azok a csajok, akik még mindig jól néznek ki, látványosan elkülönültek ettől a társaságtól, amit nem bántam, mert így zavartalanul el lehetett velük beszélgetni. 

Ezek a beszélgetések sokszor kanyarodtak vissza a régi dolgok irányába, és néha egyébként határozottan úgy éreztem, mintha valami alternatív univerzumban nőttem volna fel, annyira másképp látták beszélgetőpartnereim a velünk történteket. Én pld. azt hittem, hogy az elsős osztályfőnökünk a legaranyosabb néni volt a világon, erre kiderült, hogy a lányok mennyire utálták.

Köszönhetően annak, hogy egyikünk most is a suliban dolgozik, meg tudtuk nézni az egykori úttörő csapatnaplókat, osztálynaplókat. Alaposan meglepődtem, hogy milyen jól dokumentálták az életünket. A csapatnaplók tele voltak fényképekkel, az összes verseny fel volt jegyezve a helyezettekkel. A ballagási fényképek is megvoltak, és most eljött az ideje, hogy visszautaljak az előző posztomra. Felfedeztem ugyanis az egyik ballagási képen egy ismerős arcot. Szita Bence gyilkosa bizony tényleg az iskolánkba járt, csak nem az, amelyikre én gondoltam, hanem a másik. Kertész Józsefről van szó, aki iskolába járásunk idején még Kalányos József névre hallgatott. Sokat bukott, egy évig a mi évfolyamunkat is "boldogította", de végül az utánunk jövőkkel jutott el a nyolcadik osztályig. Nem sokat változott az arca egyébként.

Izgalmas volt ezeket a naplókat forgatni, pár képen egykori magamat is megtaláltam, de a legizgalmasabb a képeken levő arcok összehasonlítgatása volt a körülöttem levőkkel. 

Öregszünk na.

 11261235_1701405333426112_1510474788_o.jpg

Csíkos pólóban első sor.

 

12179994_784298458382818_1092281809_n.jpg

 Fekve.

 

 

 

2015\10\01

A Nagy Szocialista Pedagógiai Kísérlet

Őszintén meg vagyok döbbenve. Úgy néz ki ugyanis, hogy Szita Bence gyilkosa, Bogdán József az osztálytársam volt egy évig. Két megjegyzés kívánkozik ide.

Egy kommentben felhívták a figyelmemet arra, hogy az életkor alapján a gyilkos Bogdán nem lehetett mégsem az osztálytársam, mert 53 éves, az osztálytársam max 49 lehet. Ezt alaposan benéztem, elnézést az ellenőrízetlen tényközlésért. A név stimmelt, a hely is, és az anyajegy a szeme alatt, ezért hittem azt, hogy ugyanarról a személyről van szó.

- A novemberben tartott általános iskolás osztálytalálkozón aztán kiderült, hogy a másik gyilkos volt osztálytársunk egy rövid ideig. Ő nem nevelőintézetis volt, hanem Orciban lakott a családjával. Akkor még Kalányos Józsefnek hívták. Sokat bukott, végül az utánunk jövő évfolyammal jutott el a nyolcadikig. 1986-ban. A ballagási képe is benne van a az iskola naplójában.

 A lenti történet viszont továbbra is áll.

Most lesz a harmincadik évfordulója az általános iskolai ballagásnak, és ennek kapcsán lesz egy osztálytalálkozó. El is kezdték páran szervezni a facebookon, és beraktak régi képeket. Szóba került, hogy ki az aki eljön, ki az aki nem, és hogy kivel mi történt. Így került szóba egyik átmeneti utitársunk Bogdán József is.

Bogdán akkor került az iskolába, amikor hatodikosok voltunk. Egyik reggel meglepve vettük észre, hogy a hátsó padokban néhány új gyerek ül, mindegyik jóval idősebb nálunk. Egy fiú, a többi lány. Amikor bejött a tanár, elmondta, hogy ezek a diákok a javító intézetből jöttek, mert az ottani igazgató, O. István, megállapodott az iskolaigazgatóval, B. Tibornéval, hogy kísérleti jelleggel ezek a gyerekek ide fognak járni ezután.

Az órai szünetben aztán kiderült, hogy a B-be még több intézetis gyerek került, és a felettünk levő osztályokat is rendesen megszórták velük. Mivel hozzánk főleg lányok kerültek, mi még egész szerencsésen megúsztuk a többiekhez képest.

Mi tizenegy évesek voltunk, az intézetis gyerekek 14-16 évesek. Sokkal magasabbak, erősebbek voltak. És rendkívül szemtelenek a tanárokkal. Az első héten még meghúzták magukat, de ezalatt az idő alatt kitapasztalták, melyik tanár kemény, melyik puha, és ez utóbbiakra rászálltak rendesen. Az igazgatónő ezt az egészet úgy fogta fel, mint egy Nagy Szocialista Kísérlet, aminek célja, hogy a jól működő osztályközösségek majd integrálják az intézetis gyerekeket, és azok is jólnevelt gyerekekké válnak ettől.

A fiút, aki hozzánk került, Kopasznak hívták az intézetis társai. Betöréses rablásért került intézetbe. Nem vegyült velünk szinte semennyire sem, mihelyst kicsengettek, egyből ment a cimboráihoz az udvarra, meg a vécébe cigizni. Ő volt Bogdán József. Hogy ugyanaz a személy, aki a gyilkosságot elkövette, abban teljesen bizonyos vagyok, jól emlékszem a két anyajegyre a jobb szeme alatt. És a frizurája se sokat változott a fényképek alapján.

Egy idő után hozzászoktunk az intézetis gyerekek jelenlétéhez. A tanárok igyekeztek nem foglalkozni velük, és mi is így voltunk ezzel. A szemükben mi kis pisisek voltunk, nem érdekeltük őket. Mi meg kerültük a konfliktust, úgyhogy inkább elszigetelődtünk tőlük.

Ez nem mindig sikerült. A tornaórák közösek voltak a B osztályosokkal, külön a fiúk, külön a lányok. Az öltözőben aztán Kopasz összekerült a haverjaival, és ettől egyből magabiztos lett. Volt közöttük egy hangadó gyerek, a legkisebb. Csonka Jánosnak hívták. Ez valamiért nagyon utált minket, és kedvenc szórakozása a mi alázásunk volt, talán hogy felvágjon a haverjai előtt. Úgyhogy tesióra után rendszerint elővett egy zsilettpengét, hogy akkor ő most szépen gyűjtést szervez az intézetis fiúk megsegítésére, és leszünk szívesek a zsebpénzünket átadni. Szépen körbejártak, átkutatták a zsebeinket, és elvették a pénzünket.

Persze kiszivárgott a dolog, de az igazgatónő úgy csinált, mintha mi sem történt volna. A folyamatos szülői panaszokra aztán azért a háttérben történhetett valami, mert a markecolások megritkultak, és a főkolompos a következő tanévben már nem jött az iskolába. 

A sport egyébként kihozta belőlük az állatot, állati agresszívek voltak a fociban, a hógolyózásban. Kopasz ebben nem emelkedett ki közülük, olyan volt, mint a többi, nem mertünk a közelébe menni.

Aztán két év után a tanári kar lázadása miatt végetért a nagy kísérlet. Az egyik tanárt megfenyegették, és ha minden igaz, a zsilettpenge ott is előkerült, úgyhogy a tanárok a hírek szerint szépen ultimátumot intéztek az igazgatónőhöz. Aki amúgy egy helyi mszmp fejes felesége volt, és ezért igen befolyásosnak számított, - de ezúttal meghátrált.

A szelídebb intézetisek - főleg lányok - maradhattak nyolcadikig, a többinek menni kellett. Így ért véget a Nagy Szocialista Pedagógiai Kísérlet az iskolában.

A fejekben azért máig ható nyomokat hagyott.

A történet tanulságos lehet azoknak, akik azt gondolják, hogy a szocializmusban annó mekkora nagy rend volt.