2019. február 19. 20:59 - Gazz

Mi történik a kiköpött rágóval?

Ennek a "Brit Tudósok Legnagyobb Felfedezései" díjra jogosult témának az az előzménye, hogy akartam egy novellát írni, amelyben egy kiköpött rágó egy egészen komoly eseménysorozat résztvevőjévé válik, s a sorsát végigkövetve végül egy politikai merényletig jutunk el. Az írók azonban sokszor végeznek előtanulmányokat egy-egy mű megírása előtt, hát én is úgy gondoltam, hogy nem árt tájékozódni az ügyben.

A kutatáshoz a kezdőlökést egy régi, hetvenes években készült hangfal adta. Nagynénémék 1979-es disszidálása után maradt ránk ez a Videoton márkájú zárt hangfalpár, melyben a hangszórók gumiperemei pár év alatt szétmállottak. Ezért aztán vettünk bele új hangszórókat. Ez valamikor a nyolcvanas évek elején történt, amikor Magyarországra is beköszöntött a hifitorony mánia. Namost akkor mindenki folyamatosan megfejtési lázban égett, hogy mitől szólhatnának jobban a hangfalai, s ebből természetesen mi sem maradtunk ki. Úgyhogy jól ki is lett tömve vattával a doboz, és a hangszórók körül meg tömítettünk ahogy a csövön kifért.

Namost a tömítést elvileg gyurmaragasztóval kellene elvégezni, de mi ehhez nem jutottunk hozzá azokban az ínséges időkben, ezért az akkoriban teljesen hétköznapi színes golyórágót használtuk erre a célra. Amikor rágás után a rágó elveszítette az ízét, mehetett a tömítésbe. Meg kell jegyezzem, ez a rágó kissé más anyagú volt, mint a maiak. Sokkal jobban ragadt mindenhez, és mint azt a hangfalak egy évvel ezelőtti átvizsgálása során megtapasztaltam, a rugalmasságát évtizedekig képes megőrízni. A tömítés ugyanis még mindig puha, és kenhető volt. Alig hittem a szememnek.

Ezután górcső alá vettem a mai rágókat is. Étkezés után rendszeresen rágózni szoktam, úgyhogy az elhasznált darabokat nem dobtam ki, hanem egybegyúrtam, s az így kapott golyóbisokat jól megjegyezhető helyen az úttestre raktam. Az egyiket éppen a kocsibeállónk elé, és többször is áthajtottam rajta.

Rögtön le is szűrtem az első szabályt. A kiköpött rágó nem ragad fel az autók gumijára. Ezt többszörösen is leellenőriztem, még arra is vettem a fáradtságot, hogy frissen rágott rágót kézileg próbáljam ráerőltetni az autóm gumijára. Nem tapad meg. Ha tiszta a gumi akkor sem. Ha meg nedves, vagy poros, akkor aztán pláne nem.

Ellenben érdekes módon, a cipőtalpakon előfordult, hogy megmaradt. Elsősorban a műanyagtalpú cipőket szereti, és a strandpapucsokat. Azokkal egészen tartós kapcsolatot tud létrehozni, de ehhez az is kell, hogy a rágó és a cipőtalp is viszonlyag tiszta legyen, az idő meg meleg. A hőségtől meglágyult rágó nagyon jól tapad, de az autógumira ezt se tudtam rábeszélni.

rago.jpg

 Éppen Bajcsy-Zsilinszky út -Toldy mozihoz közeli - egyik zebrája melletti kihelyezett rágóplecsnihez közeledtem felülvizsgálati céllal, amikor feltűnt, hogy a járdán milyen sok fehér folt van. Ez éppenséggel lehetett volna festék is, ami házfelújítások közben potyogott le a munkás ecsetjéről, de a fehér foltok a kukák környékén igencsak megsűrűsödtek. Ekkor hasított belém a forradalmi felismerés, hogy ezek a foltok bizony mind-mind réges-régen kiköpött rágók maradványai. A jelek szerint a magyar rágófogyasztó néprétegben van egyfajta megfelelési vágy azon tekintetben, hogy a rágókat a kukába landoltassa, de láthatóan a célzáson lenne még mit gyakorolni. Mindezek mellett a járda többi részén is jócskán voltak kis fehér foltok, relatíve egyenletes eloszlásban. Szemmel láthatóan ezek a pacák a bomlás különböző fázisaiban voltak. Némelyiknek még enyhe bőrősödés volt kivehető a felszínén, de a többség a színét leszámítva gyakorlatilag teljesen beleolvadt az aszfaltba. Az úttesteken is megfigyelhetőek voltak ilyen fehér foltok, de lényegesen kisebb számban. Ennek oka lehet az is, hogy a rágózók lusták letekerni az autók ablakait a rágó úttestre köpéséhez, de az is előfordulhat, hogy az utak sózása és forgókefékkel való takarítása, plusz az autók kerekeinek koptató hatása hamarabb elnyűvi a kilapult rágómaradványokat.

20190206_085354-1.jpg

Anyagát tekintve a rágó lehet természetes és mesterséges eredetű. Régebben az előbbi volt az elterjedtebb, ez dél-amerikai fafajták tejnedvéből sűrített latexből készült, de aztán a modern élelmiszeripar elkezdte a lényegesen olcsóbb poli-izobutilént használni, ami gyakorlatilag mesterségesen előállított, vulkanizálatlan gumi. Erős a gyanúm, hogy a szocializmusban még természetes eredetű anyagból készítették azt a bizonyos, máig rugalmas fajtát, és a maiak meg mesterséges eredetűek, és ezért keményednek meg.

A megrágott rágó tele van nyállal, és a száj baktériumaival, amelyek a rágóba ragadt ételmaradványokon még sokáig elélnek, de magával a rágó anyagával nem igazán boldogulnak. Ezért a rágó nagy túlélőnek számít a természetbe kikerülve. Valójában egy polimer műanyagról van szó, ami azonban nem térhálos, hanem csak hosszú szénláncok alkotják, ezért nem merev, hanem rugalmas, és ellenálló. Azt viszont kisérletileg megállapítottam, hogy fény és levegő hatására bebarnul, ami valószínűsíthetően a hosszú polimerláncok felbomlásának  következménye, eképpen az aszfalton kilapult rágók idővel azért elbomlanak, de a szeméttelepeken landoló - oxigéntől és fénytől elzárt rágók viszont kifejezetten hosszú ideig fennmaradhatnak. Ha nagyobb darabokban kerülnének ki a természetbe, ott évezredekig is ellennének megkövesedve, pont mint a borostyán, bár annak a kémiája azért bonyolultabb, mint a rágóé.

Rágózni mindazonáltal kifejezetten egészséges dolog. A mai rágókba cukor helyett xillitet tesznek, ami eredményesen csökkenti a száj baktériumainak számát. Kutyáknak viszont nem tesz jót. Helyreállítja a száj ph értékét evés után, ezért ilyenkor, vagy fogmosás előtt érdemes egy kicsit rágózni. No, és hát a fogínynek is jót tesz. Ezt már az amerikai őslakosok is észrevették, a maják kifejezetten nagy rágófogyasztónak számítottak. A legrégebbi rágómaradvány Finnországból került elő, többezer éves, és nyírfakéreg kátrányból készült. Ezt nem nevezném kifejezetten egészségesnek, de az akkori higiéniai szokásokat ismerve lehet hogy még így is pozitív hozadéka volt.

Ennyit mára a tudomány és technika érdekességeiről.

 

 .

5 komment
2019. január 23. 16:26 - Gazz

Hétköznapi kis hazugságok

Hideg van. A Bazilika előtti téren vágok át biciklivel. Nagy a hó, le kell szállnom. A fa alatt egy átlagosan öltözött, gondosan borotvált középkorú férfi áll, kezében egy rakás "Fedél nélkül". Előre köszön, jó hangosan. Nem ismerem. De tudom, hogy valójában nem nekem köszön, hanem a pénztárcámnak.

Valaki örököl az édesanyja után. A mamát a ugyan a testvérei gondozták, és ő csak három hetet vállalt összesen, de örököl. A nővére aki cseréli a mama pelenkáját mindennap az utolsó években, rendszeresen kap  üdvözlőlapokat a világ különböző helyeiről, ahol a húga eközben megfordul. Az utazó az örökség ráeső részéről nem mond le, mert szerinte jár neki. Ráhagyjuk. Jobb a békesség.

A kissé zakkant, ötven felé közelítő, de még mindig mamahotelben lakó volt évfolyamtárs tanácsot kér, hogy legyen becsületes a nőkkel, vagy használja-e ki őket? Maradjon becsületes. Közben persze tudjuk, hogy nem igazán van abban a helyzetben, hogy akár kihasználja őket, akár becsületesen viselkedjen velük szemben. Ehhez ugyanis előbb meg kellene ismerkednie legalább egy nővel.

Végtelenül magabiztos ismerősöm sokat sejtetően félrehív, hogy pénzt kérjen kölcsön a tuti bizniszhez. Arra hivatkozok, hogy új autót akarok venni nemsokára, mert a régi folyton rossz, és ezért nem tudok adni. Csalódottan rámhagyja a dolgot. Közben mindketten tudjuk, hogy eszem ágában sincs kölcsönadni neki, mert tudom, hogy csak futhatnék a pénzem után.

Az ifjú titán kolléga a világ legjobb programozójának képzeli magát. Hetente jönnek az újabb és újabb megváltó ötletek, hogy milyen új alapokra kellene teljesen átírni az adatbázis rendszerünket. Biztatom, hogy vágjon bele, mert tudom, hogy egy programot sem volt képes eddig normálisan megírni.  És hogy egy hét múlva már teljesen más programnyelv lesz a slágertéma.

Ugyanez a kolléga biciklit szeretne venni munkába járásra. Tanácsot kér a kerékpárversenyző munkatársunktól. Aki elmondja, hogy erre a célra egy olcsó és megbízható acélvázas bicikli a legjobb választás. Megkapja a kérdést, hogy milyen opciók vannak még? Alumíniumváz, titán váz, karbonváz. A kolléga rágja a témát magában, két hét múlva jön a megfejtéssel, hogy ő karbonvázas biciklivel akar kezdeni. Ráhagyjuk, majd azzal oldjuk a csalódásunkat, hogy nem hallgat a tanácsra, amit kért, hogy adjuk alá a lovat. Vegyen minél drágábbat, mert csak azzal lehet jól tekerni. Persze mindenki tudja, hogy nem fog semmilyen biciklit venni.

Egy kollégám felmond, egy másik céghez megy dolgozni. Elbúcsúzunk tőle, mondja, hogy a telefonszámok megvannak, majd úgyis keressük egymást. Bólogatunk. Közben mindenki tudja, hogy soha nem keressük egymást, egyáltalán nem voltunk akkora haverok, alapvetően egy szarkeverő volt.

Erdélyi kollégám már megint mondja, hogy neki milyen juttatások kellene, hogy alapból járjanak itt Magyarországon, mert ő mennyit szívott magyarként amikor még Székelyudvarhelyen élt. Nem vitatkozom vele. Közben tudom, hogy még egy projektjét sem sikerült befejeznie, de kifogásokat, magyarázatot, meg felelőst maga helyett mindig pillanatok alatt tudott találni. Azt is tudom hogy hogyan vélekedik rólunk magyarországi magyarokról a hátunk mögött. Tartok tőle, hogy vezetővé nevezik ki mert törtetni és a főnököknek nyalni azt nagyon tud. Ebben jó.

Kolléga odajön hozzám, hogy hallotta, hogy zenélek, és adjak tanácsot, hogyan csináljon otthon felvételeket. Megkérdezem, milyen zenéket szeretne felvenni. Innét kezdve hátradőlök, és hallgatom az előadást, hogy ő mekkora zenész, milyen szuper stúdiót csinált otthon a kisszobában. Nyilvánvaló, hogy a kolléga nem tanácsért jött, hanem elismerésért, hogy lám milyen profi ő. Amikor befejezzük a beszélgetést, realizálom is gyorsan, hogy tulajdonképpen egyetlen kérdést sem tett fel.

Volt tanítvány egyszercsak megereszt a semmiből egy emailt, hogy de régen látott, ebédeljünk együtt. A megbeszélt időpontban megjelenik a munkahelyem portáján, úgy ki van sminkelve, mintha operába mennénk, és mindene kilóg a ruhájából. (A portás később meg is jegyzi, hogy de csinos látogatóim vannak.) Kérdezem mi történt vele az elmúlt időszakban. Válófélben van, a gyerek a nagyszülőknél, albérletezik, és csak alkalmi munkái vannak. Visszakérdez, velem mi van. Mondom család, gyerek, ház. Az utolsónál valami megcsillan a szemében. Ezt látva előadom, mennyire imádom a feleségemet. Többet nem keres.

Általános iskolai osztálytalálkozó szerveződik a facebookon. Az osztály legrosszabb tanulója is ír, tele elképesztő helyesírási hibákkal, hogy ő sajnos nem tud jönni. Kérjük, hogy írjon magáról. Pestre költözött, férjhez ment, és főiskolát végzett. Nem kérdőjelezi meg senki, de mindenki ugyanarra gondol.

Rég nem látott ismerőssel találkozom. Látom, hogy le van törve. Megdícsérem, milyen jól néz ki. Persze nem néz ki jól, de hadd legyen már egy jó napja. Eleinte nem is érti. Tudja magáról, hogy nem néz ki jól. De mire végetér a beszélgetés, látom, hogy kicsit kihúzza magát, az állát is feljebb hordja. Jókedvűen válunk el.

 

 

 

 

 

1 komment
2018. október 23. 19:09 - Gazz

Fa tartósítása otthon

Ezen a blogon volt már fizika, biológia, társadalomtudomány stb., de vegyészkedni még nem vegyészkedtünk. Most ennek is eljött az ideje.

A történet ott kezdődik, hogy a barkácsboltban vett műanyag komposztálószekrényem a téli hidegektől és az UV sugárzástól annyira meggyengült, hogy megrepedt az eleje, a záróajtót nem lehetett visszarakni rá. Ezért elhatároztam, hogy építek helyette egy másik komposztálót, méghozzá úgy, hogy acélvázra akác kerítésléceket csavarozok fel. Az acélvázat összehegesztettem - a műanyag komposztáló méreteit követve - és lefestettem három rétegben. Az akác kerítésléceket is beszereztem. Meg kell mondjam, nem volt olcsó mulatság, ha mindent összeadok, két és félszer került többe, mint az eredeti műanyag darab.

Kezdettől fogva azon aggódtam, hogy a rothadó komposzt milyen hatással lesz az akáclécekre. Eleve az akácot azért választottam, mert ez a legellenállóbb fa, amihez csak hozzá lehet itthon jutni. A faanyaga át van itatva robinidinnel, ami meglehetősen mérgező a gombák és a rovarok számára, és nem bomlik le egyhamar. Éppen ezért, az akácot nem kell megégetni földbeásás előtt, mert a robinidin magas hőmérsékleten elbomlik.

Namost én azért úgy gondoltam, hogy a rothadásos környezet miatt nem árt még egy kis plusz védelem is, és erre a legkézenfekvőbb megoldásnak a réz mutatkozott. Valahogy meg kellett oldanom, hogy a réz bejusson az akác faanyagba. Méghozzá úgy, hogy aztán ki meg ne nagyon jusson. Ez magyarra lefordítva azt jelenti, hogy a vízoldtható rézvegyülettel történő beáztatást el kell felejtsem, mert az eső, meg a komposzt nedvessége ellenem dolgozna. Nekem olajban oldható rézvegyület kell, - kémiai nyelven kifejezve apoláris oldószerben oldódó - az meg nem nagyon van a gazdaboltban.

Egy kicsit nézzük meg jobban, mi is ez az apoláris - poláris dolog. A kémiában az atomokhoz elektronvonzó képesség társul, ami különböző elemeknél különböző mértékű. Éppen ezért ha különböző elemek vegyületet alkotnak, akkor az elektront jobban vonzó elem atomja elhúzza az elektronokat a kisebb vonzású elemtől, amiígy elektronhiányos lesz, ezért az atommag pozitív töltése kevésbé lesz leárnyékolva, ergó pozitív pólus alakul ki körülötte. Nyilvánvaló, hogy az a rész, ahova meg az elektronok át lettek húzva, az negatív többlettöltésű. Ez azt eredményezi, hogy a molekula dipólusossá válik, másnéven poláris szerkezetűvé, mert pólusok alakulnak ki rajta.

Az ilyen molekulák nagyon szívesen keverednek más hasonszőrű molekulákkal, mert a különböző molekulák negatív és pozitív pólusai vonzzák egymást. Jó példa erre az alkohol és a víz. 

Aztán vannak olyan molekulák, amelyeken nincsenek ilyen pólusok. Ilyenek a szénhidrogének például. Ezeket úgy kell elképzelni, mint a szőlőt. A közepükön végighúzódó összekapcsolódott szénatomok adják a szőlő szárát,csutkáját, körülötte pedig a szénatomokhoz kapcsolódó hidrogénatomok a szőlőszemek. Kívülről ugyebár csak a szőlőszemek láthatóak, eltakarják a csutkát, hasonlóképp a molekulát bármerről is nézzük, csak hidrogént látunk, nincs pólus. Ezek az anyagok is a hasonlókkal szeretnek vegyülni, például a zsír a gázolajjal.

Na ilyenné szeretném a rezemet alakítani. Ennek legegyszerűbb módja, ha a rézhez egy hosszú szénhidrogénszerű láncot kapcsol valahogy az ember, ami aztán majd be tud illeszkedni az oldószer molekulái közé, amelyek így az apoláros részhez való dörgölőzés kedvéért befogadják a hozzákapcsolt rézatomot is.

Van egy hétköznapi anyag, ami ezen az elven működik, ez a szappan. Ebben egy nátrium atomhoz kapcsolódik a hosszú szénlánc. Ha ezt le tudnám cserélni rézre, nyert ügyem van.

Szerencsére ez egyáltalán nem bonyolult. Először is szükség van hozzá vízben oldódó rézvegyületre. Ezt egy gazdaboltban vettem a nyugatinál, 2400 Ft-ért, a neve réz-szulfát, régies nevén rézgálic.

rezgalic0.jpg

Ebből három púpos evőkanálnyit feloldottam fél liter vízben. Kicsit melegítettem, hogy gyorsabban oldódjon. A karbonát tartalmú csapvíz miatt homályos lett az oldat, ami rézkarbonát csapadék kiválásra utal, ezen egy kupaknyi háztartási sósav hozzáadásával segítettem.

rezgalic1.jpg

Ezután előbányásztam a padlásról egy nagyanyám örökségéből való, réges-régi, csonttá száradt levendulaszappant, és egy liter forrásban levő vízben feloldottam.

szappanoldat2.jpg

Mikor a szappan feloldódott, szépen kis adagokban hozzáöntöttem a réz-szulfát oldathoz, amiből azonnal levált a világoskék színű réz-szappan csapadék, némi réz-hidroxid társaságában.

csapadek1.jpg

A szappanban eredetileg levő nátrium pedig az oldatban maradt a szulfátion társaságában. A réz-szappan csapadékot leszűrtem, az elválasztott ártalmatlan folyadékot a vécébe öntöttem.

szures1.jpg

A leszűrt anyagot beleraktam egy nagy mosószeres üvegbe, és vízzel felöntöttem, összeráztam, majd újra leszűrtem ezúttal egy ruhaszöveten keresztül, hogy a szennyeződésektől megszabadítsam.

dekant.jpg

 

szures2.jpg

Az így összegyűlt bizarr színű trutyit pedig újságpapírra öntve kiraktam száradni.

szarit1.jpg

Két nap alatt meg is száradt, következhetett a teszt, hogy ez az anyag vajon oldódik-e lenolajkencében.

szarit2.jpg

Egy fazékba beleöntöttem kétharmad liter lenolajkencét, és elkezdtem melegíteni.

lenolaj.jpg Amikor már jó forró volt, belekevertem három kanál réz-szappan port. A lenolaj zöldesbarna színűvé vált, ettől eltekintve homogén maradt, szilárd anyagdarabkák nem úszkáltak benne.

kence1.jpg

A kísérlet sikerült, létrehoztam egy rezes, apoláris impregnálószert.

Azon melegében le is kentem vele a komposztálót, amit beállítottam a régi helyére. Nehéz mint a dög, mert van benne anyag bőven, de úgy van megépítve, mint egy tank. Ez már kiszolgál engem.

komposztalo2.jpg

A boltokban kapható fa impregnáló szerek vízbázisúak. Rövid távon ezek is megfelelnek, de aki dolgozott már az ilyenekkel lekezelt bolti ágyásszegélyekkel, az tudja, hogy hosszú távon nem jelentenek megoldást, mert az impregnálószer szép lassan kioldódik a fából. Ezért szeretném megosztani a nagyérdeművel a réz-szappanos módszert, ami egyébiránt nem saját találmány, az Index "Kémia, Vegyészet" fórumán olvastam a receptet. Úgyhogy moonshadow úrnak mehet a lájk. :-)

10 komment
2018. október 05. 13:36 - Gazz

Rakéták helyett

Az a helyzet, hogy nem szeretem a hosszú lére eresztett bevezetőket, de amiről most írni fogok, azt mégis valahogy kontextusba kell helyeznem. Mindenesetre igyekszem rövidre fogni.

Ciolkovszkij óta tudható, hogy igen sok energiába kerül az, hogy az ember el tudja hagyni ezt a sártekét. Az meg még sokkal többe, hogy akár a Marsra, de még akár csak a Holdra is eljussunk. Mindez a rakétameghajtás elvéből következik, melynél jobbat egyenlőre nem tudunk a vákumban való mozgásra. Illetve, izé...de erről majd később. A tintahal is rakétahajtással közlekedik, de ehhez megvan az az előnye, hogy maga a hajtóanyag, a reaktív tömeg ott van körülötte, víz formájában. Ilyet a világűr vákumában hiába keresünk, így hát egy lehetőségünk marad, magunkkal kell vinni. Ez viszont azt is jelenteni, hogy miközben a rakétánkat gyorsítjuk, magát a maradék üzemanyagot is gyorsítanunk kell, és ha egy kicsit utána számolunk, kiderül, hogy az üzemanyag nagy része arra megy el, hogy magát az üzemanyag még nem felhasznált részét gyorsítsa. Ezért van az, hogy olyan kicsi a hasznos rész a rakéták csúcsán, és olyan nagy a rakéta.

Adódik a kérdés, hogy nem lehetne esetleg valami más módszert találni az űrhajó gyorsítására? Energiát nukleáris reaktorokkal viszonylag könnyen elő tudunk állítani óriási mértékben is, úgy, hogy ez egyúttal igen kompakt méretekben megoldható. Már csak az kellene, hogy ezt az energiát valahogy az űrhajó mozgási energiájává konvertáljuk anélkül, hogy valamiféle hajtóanyagot lövellnénk belőle hátrafelé. Ez azonban sajnos ellent mondana Newton I. törvényének.

A kétezres évek elején Robert J. Shawyer előállt az EMDrive-al, illetve Guido Fetta a Cannae Drive-al, amelyek olyan speciálisan kialakított üregrezonátorok, amelyek nettó erőhatást mutattak a betáplált elektromos energia ellenében. Magyarán valamilyen úton, módon sikerült megsérteniük Newton első törvényét, s anélkül értek el gyorsulást, hogy bármi érzékelhető kiáramlott volna belőlük. Ezekkel egy korábbi bejegyzésemben én is foglalkoztam.

 Ezen eszközök működésének elméleti háttere még tisztázásra vár, sőt működésükkel kapcsolatban egyre több a kétely. Erős a gyanú, hogy a kimutatott erőhatás valójában a föld mágneses terével történő kölcsönhatás terméke. Így, vagy úgy, ezen eszközök működőképessége a sikeres reprodukciók ellenére még nem bizonyított.

Szerencsére több vasat is tart a tűzben a tudomány, ha a rakétatechnika meghaladásáról van szó. Egy ilyen új technológia ismertetése a mai bejegyzés célja. Ennek fizikai háttere sokkal egyszerűbb, mint az EMDrive-é, és működőképes példány is létezik belőle, egyenlőre sajnos igen kicsi teljesítménnyel.

macheffect-min-730x430.png

Az elméletet, ami alapján az eszköz működik, James F. Woodward dolgozta ki 1990-ben. Az eszköz neve Mach Effect Thruster, és a hosszas elméleti fejtegetés helyett inkább csak annyit mondanék, hogy a működése azon alapul, hogy az elektromos illetve a mágneses térnek energiája van, ami viszont magával vonja azt, hogy tömege is. Ez a híres E=mc2 képlet alapján számolható, és a képletből sejthető, hogy igen kis értékekről beszélünk. A Paksi atomerőmű teljes kapacitással is mindössze 25 gramm tömeget tudna produkálni, ha a teljesítményét kondenzátorok töltésére fordítanánk. Ez azonban senkit se bizonytalanítson el, gyorsításkor nem a tömegen van a hangsúly, hanem az impulzuson, pontosabban annak változásán, márpedig annak része a sebesség is.

A hajtómű működése szerencsére laikusok számára is könnyen érthető. Alapvetően arról van szó, hogy egy előre-hátra rezgő platformon megfelelő időzítéssel elektromos teret alakítunk ki a platformra szerelt kondenzátor lemezei között (lehetne mágneses is, csak azt bonyolultabb a nehéz elektromágnesek miatt rezgetni), és ebbe a megfelelő pillanatban megjelenő tömegbe mintegy belekapaszkodva jut előre az egész szerkezet. Mint említettem, a platform előre-hátra rezeg, és most jön a lényeg, a kondenzátorban csak akkor alakítunk ki elektromos teret, amikor a rezgés éppen hátrafelé tartó fázisban van. Ilyenkor tehát a kondenzátorok tömege megnő az elektromos tér tömegével, a rezgést biztosító rugó ilyenkor nagyobb tömeget húzna vissza, és a hatás- ellenhatás törvénye értelmében ez a nagyobb tömeg viszont húzza előre a rugót, és vele az egész szerkezetet.

Amikor a rugó előre tartó fázisban van, az elektromos teret kikapcsoljuk, a kondenzátor tömege lecsökken, nincs extra húzóerő, tehát hátrafelé nem tolja extra erőhatás a szerkezetet. A két fázis eltérő erőviszonyainak átlaga egy pozitív előre mutató erőhatást eredményez, ami az egész szerkezetet folyamatosan gyorsítja. Ez a gyorsító erő két dologtól függ, a keltett elektromos tér tömegétől (ami nagyon kicsi), illetve a rezgés sebességétől. Értelemszerűen ez utóbbit igyekeznek minél nagyobbra venni, hogy kompenzálják az elektromos tér kicsi tömegét. Ehhez piezoelektromos rezgetést alkalmaznak, aminek persze megvanak a maga korlátai, de a szóba jöhető megoldások közül ez biztosítja a legnagyobb sebességet. Namost a nagyobb sebességnek még egy fontos következménye van. Ha a sebességgel sikerül olyan tartományba felmenni, ahol a speciális relativitás elméletből levezethető tömegnövekedés már érezhető hatású, ott az elektromos tér tömege megnő, és ez rásegít az eredő gyorsító erőre. Woodward erre a hatásra alapozta az elméletét.

Mivel abban a szerencsés helyzetben volt, hogy egyetemi kutatóként kapott pénzt a kutatásaira, meg is építette a szerkezetét. A választott rezgető frekvencia 40kHz-es volt, a kondenzátor pedig maga a piezo kristály, ami a rezgetést végezte. Aki már szedett szét kvarcórát, az találhatott benne egy aranyszínű korongot. Ezt hívják piezo zümmernek, ami nem más, mint egy piezoelektromos kristály, aminek a két oldalára vékony fémlemezt ragasztottak. Ha a fémlemezek között potenciálkülönbség lép fel, a kristály összehúzódik, vagy kitágul az előjeltől függően. Ha váltakozófeszültséget adunk rá, a kristály rezegni kezd. Ugyanakkor ez e felépítés egyben megegyezik a klasszikus kondenzátorokéval is, miszerint két fémlemez között szigetelőanyag, jellemzően dielektrikum van.

Woodwardék ezért két legyet ütöttek egy csapásra, a kondenzátorokat és a rezgetést is ugyanazzal az alkatrésszel biztosították. A kondenzátorok megfelelő fázisú és frekvenvciájú töltéséről félvezetős elektronika gondoskodott. 40kHz-es frekvencián üzemeltetve a készüléket milliNewton nagyságrendű tolóerőt tapasztaltak 1 kWatt teljesítmény melett.

Ezután a kísérlet reprodukálására vállalkozó Drezdai kutatólaborba küldték a készüléket, ahol megismételték a kísérletet, és nem találtak kimutatható mértékű effektust. Woodward vitatta az eredményeket, és módszertani hiányosságokkal vádolta a kísérletet végző Drezdai labort. Mint kiderült, teljesen igaza volt, a kutatók nemcsak hogy az előírásokat nem tartották be, de még magát a készüléket is tönkretették.

Jelenleg ott tart az ügy, hogy Woodward egy új készüléket és egy részletes leírást küld Drezdába egy munkatárs kíséretében, aki segít a kísérlet lebonyolításában. Ha megerősítik, hogy az effekt létezik, az igen komoly távlatokat nyit meg a rakétahajtás leváltása tekintetében.

Mindazonáltal még igen komoly akadályok vannak az eszköz továbbfejlesztése előtt. A hatékonyság és a hajtóerő növelése az elsődleges cél, és sajnos úgy néz ki, hogy a jelenleg alkalmazott piezoelektromos technológia jelenti ennek a legkomolyabb korlátját. Anyagszerkezeti okok miatt egy bizonyos frekvencia fölé ezekkel nem lehet menni, márpedig pont a működési frekvencia az, amely a tolóerő növekedését lehetővé teszi. Ne feledjük, minél nagyobb a sebesség a rezgés során, annál nagyobb a relativisztikus tömegnövekedés, így a tolóerő is.

 Ezért Woodwardék kidolgoztak egy másik módszert, amely tisztán elektromágneses módon operál, sajnos ennél viszont nem tapasztaltak mérhető hatást. Mindazonáltal lehetséges, hogy ennek a továbbfejlesztése elvezet az EMDrive-hoz. Ami elég megnyugató fejlemény lenne, mivel az EMDrive elméleti alapjai egyenlőre nem tisztázottak, de az eszköz továbbfejlesztése csak pénzkérdés, míg a Woodward féle Mach Effect Thruster elméleti alapjai szilárdak, azonban a továbbfejlesztésnek technológiai korlátjai vannak.

Könnyen előfordulhat, hogy úgy a Woodward féle szerkezet, mint az EMDrive csak egy vakvágány, mégis igen jó érzés figyelni azt a pezsgést, ami ebben az évezredben a tudományos életben beindult a világűrt meghódítani képes eszközök kifejlesztése terén. A világon tucatnyi cég foglakozik többnyire teljesen különböző alapokon a fúziós energiatermelés megvalósításán, és ezek a kutatások a következő évtizedben látszódnak beérni. Energiaforrásunk tehát valószínűleg lesz az űrutazáshoz, és ha valamelyik nem hagyományos meghajtási mód végül is sikeres lesz, akkor tényleg ott vagyunk a Star Trek korában.

Lesz nem sokára egy posztom, ami az Alcubierre drive-ról fog szólni, és jól tippel az, aki szerint ez a meghajtási mód sem a rakétaelven működik. :-)

 zzdeh.jpg

 

7 komment
2018. szeptember 14. 12:56 - Gazz

Oroszország már megint elvesztette a hadászati versenyt

A most szeptemberi orosz giga hadgyakorlat előtt három olyan hír látott napvilágot, amely helyreteszi a dolgokat Oroszország haderejével kapcsolatban. Ezek annak bizonyítékai, hogy az állandó központosítási lázban élő, mindent felügyelni kívánó ország ezúttal sem tudta átlépni a saját árnyékát, és szép csendben elvesztette a hadászati versenyt. Propagandában persze továbbra is rendkívül erősek, de régóta köztudott tény, hogy  kettővel kell osztani azt, amit ők mondanak.

A hangulat nemcsak a nyolcvanas évek végéhez hasonlít, amikor a Szovjetúnió konkrétan belerokkant a hadászati versengésbe, de megidézi a németek második világháború vége felé eluralkodott csodavárását is. Erről maga Putyin gondoskodott, aki lenyűgöző új fegyverek kifejlesztéséről számolt be, és ez a nyugati közvéleményt is alaposan felbolygatta. Ma már elég egyértelműnek tűnik, hogy a bejelentések - orosz szokás szerint -alaposan eltúlozták a valóságot. Mivel Putyin választások előtt volt, érthető a időzítés, és a füllentések úgyszintén, de a mai ismereteink alapján már az is valószínűsíthető, hogy volt itt némi szándék a megsavanyodott bor felcukrozására is.

Az hogy a propaganda és a valóság mennyire elválik, már abból is kiderült, hogy a 2015-os dísszemlén felvonuló, akkor éppen a minden tankok legjobbikaként bejelentett Armata páncélosok azóta sem lettek rendszeresítve műszaki okok miatt. Nyugati körökben somolyogva nyugtázták, hogy a papírforma ezúttal is bejött. A legújabb hírek szerint az orosz páncélozott erők megújítása a következő évtizedre csúszik át.

Hasonló, de gyászosabb véget ért az új orosz ötödik generációs harci repülőgép program. A PAK FA fedőnéven futó gép fejlesztése az ezredforduló után kezdődött, jórészt a Szerbiában lelőtt lopakodó maradványainak elemzésével ( a kínaiak vitték el a roncsokat egyébként,, de az oroszok is kaptak belőle), láthatóan erősen építve a Szu-27 konstrukciós megoldásaira. 2009-re három tesztpéldány készült el, és hát fel is pörgött a propaganda, hogy a Mig-29 és a Szu-27 leváltására készült repülő megeszi reggelire az amerikai vetélytársait. A gép aerodinamikai tulajdonságai kétségkívül impozánsak voltak, de ez igaz volt az elődjeire is. Ebben az orosz gépek vitán felül a legjobbak, ezt nem nagyon vitatják sehol sem. A probléma a lopakodással van. Az orosz gépnek meglehetősen nagy a radarkeresztmetszete, igazából vitatható, hogy lopakodónak lehet-e egyáltalán tekinteni. Ami a kínaiaknak sikerült, az oroszoknak nem. Nem tudták reprodukálni az amerikai technológiát azonos minőségben. Ez aztán oda vezetett, hogy egy hónapja be is jelentették, hogy a program törölve lett.

A lopakodó repülőgépek kifejlesztése nem filléres mulatság. Még az amerikai költségvetés is megérezte az 5. generációs vadászgép programot, most ez alapján képzeljük el, hogy a nagyjából az olasz GDP szintjén álló Oroszországnak mennyi esélye volt finanszírozni egy hasonló erőfeszítést. A papírforma bejött, választhattak, hogy vagy nyugdíjakat fizetnek, vagy lopakodót fejlesztenek, még akár újabb tíz éven keresztül. Szép csendben az első mellett döntöttek.

Ha van még iparág, amiben az oroszok vitán felül vezető pozícióban vannak, az az űripar. A kezdeti tragédiák után az oroszok csinálták meg az első igazán biztonságos rakéta típust. A rakétamotorok tekintetében még az amerikai cégek is sokszor orosz termékeket használtak/használnak, nyilvánvalóan közben azért jól át is vizsgálták ezeket, a technológiát lenyúlták, hozzárakták a sajátjukhoz. A nem igazán sikeres, és rettenetes biztonsági statisztikát felmutatni tudó amerikai űrrepülőgép program után mindmáig az orosz Proton rakéták jelentik az egyetlen megbízható módszert az űrállomás legénységének cseréjére.

Az iparág kommercializálása - vagyis magáncégek beengedése, mi több, pénzügyi és technológiai támogatása azonban alapjaiban forgatta fel a piacot. Magától értetődően ezek a cégek, miután eljutottak odáig, hogy elsajátították a technológia alapjait és elérték a világűrt, elindultak a költséghatékonyság útján, ami a korábbi, NASA és katonai misszióknál nem volt igazán szempont. Így merült fel a többször újrahasználható rakétafokozatok ötlete, amit Elon Musk cégének, a SpaceX-nek sikerült elsőként megvalósítania. Ez olyan mértékben csökkenti a fellövések költségeit, hogy a piacon game changernek számít. Azóta mindenki őket utánozza, még a kínai állami rakétagyár is. Ez utóbbiak szintén értek el sikereket ezen a téren. Egyvalaki viszont nem. Nyilván az olvasók is kitalálják, hogy kikre gondolok, igen, az oroszok. Most nyáron jelezték, hogy kiszállnak a kereskedelmi célú űrhajózásból, mert nem bírják az árversenyt a kínaiakkal és az amerikai magáncégekkel, így a Proton M rakéták fejlesztését befejezik.

Készül náluk egy új rakétatípus, az Angara, ami kétlépcsős lesz, és a fejlesztés iránya a környezetbarát hajtóanyagok használatára összpontosul, de ez sem újrafelhasználható lesz. Lehetne azt mondani, hogy rendben, de ennek mi köze a hadászati versenyhez, hiszen kereskedelmi célú űrhajózás feladásáról van szó. Annyi köze van, hogy az oroszoknál a kereskedelmi űrprogram bevételei a hadi program finanszírozását is segítették, tehát annak leállítása kihat a másikra, másrészt az újrafelhasználható rakéták egyértelműen egy sokkal fejlettebb technológiát képviselnek, amelynek a stratégiai előnyei a hadászatban is gyorsan meg fognak mutatkozni. Nagyon nem mindegy, hogy adott idő alatt a hadseregnek csak fel kel töltenie üzemanyaggal egy rakétát, vagy építenie kell egyet. Ráadásul azzal, hogy kiszállnak a versengésből, egy igen jövedelmező üzlettől esnek el, ami nyilván a fejlesztésekre is rányomja a bélyegét. A kör ezzel bezárul, és ismét csak a pénz miatt. Ezúttal is kiderült, hogy fábol nem lehet vaskarikát csinálni, egy olasz GDP-vel rendelkező ország nem tud egyszerre minden területen technológiai éllovas lenni. Hiába a nosztalgia, a birodalmi idők elmúltak, nincs ingyenes rabszolga munkaerő a gulágokon, nincsenek ellopott tudósok a legyőzött államokból, az orosz egyetemek nem vonzóak a kutatók számára. Oroszország hajlamos a vállát vonogatni erre, mondván, hogy saját kiváló tudósaikkal majd megoldják. A helyzet azonban az, hogy a saját kiváló tudósaik is döntő részben az USA-ban dolgoznak.

Lehet fanyalogni, a kommentszekcióban az orosz hírekre szakosodott pétervári trollok nyilván meg is teszik majd, de a jelek egyértelműek. Putyin megpróbálta, de az a válasz, amit ő a régi reflexek alapján adott a gazdaság problémájára, nem hozott tartós sikert.

Mindezt úgy, hogy az olajkorszak még mindig tart. Ha egyszer végetér, az a jelenlegi trendek alapján bedönti Oroszországot.

 

Szólj hozzá!
2018. augusztus 08. 10:54 - Gazz

A kert augusztusban

Egy sorházban lakom, ami egyúttal azt is jelenti, hogy két kertem van, egy a ház előtt, egy pedig a ház mögött. Egészen mások a körülmények a két helyen, az előkert egy meleg, napos hely, míg a hátsókert nagy része árnyékos. Mivel a hátsókertről már többször is írtam, ideje, hogy az előkertről is szóljon egy bejegyzés.

Miután beköltöztünk, sokáig a ház felújításával voltunk elfoglalva, mert komoly szerkezeti problémák derültek ki, amiket sürgősen meg kellett oldani. Ennek folyományaként az első kert, ami értelemszerűen a házunk előtt van, sokáig felvonulási területként funkcionált, tele sittel, téglarakásokkal, gazzal, meg ami ezzel jár.

kupi.jpg

Látható a kiégett fű, és a csenevész kis cseresznyefa csemete. Ez a kis fa eredetileg a hátsó kertben volt, de aztán helyet cserélt egy ide a ház elé ültetett szilvafával. Nem volt egy jó csere ez szegénynek, gyakorlatilag folyamatosan a kipusztulás szélén egyensúlyozott az átültetés után három évig. Ekkor aztán befejeződött az építkezés, és füvesítettem mind az előkertet, mind a járda melletti részt. Ez magával vonta a rendszeres locsolást is, amitől aztán a kis fa annyira erőre kapott, hogy  két év alatt megháromszorozta a méretét. Ha hosszabb ideig nem locsolom, akkor sajnos még mindig lekókadnak a levelei, ami azt jelenti, hogy a gyökerei még mindig nem érték el a talajvízszintet. Ami három és fél méteren van, tehát nem elérhetetlen mélység. Elvileg minél magasabb a fa, annál mélyebbre hatolnak a gyökerei, szóval a magam részéről bizakodó vagyok. Az átültetéskor sajnos több hibát is elkövettem. A talaj itt homokos, némi sittel keverve, a kapott esővizet nem tárolja, hanem egyenesen vezeti le a mélybe. Ezért a sekélyen gyökerező fák nem bírnak itt megmaradni. Namost, ha elég nagy ültetőgödröt ástam volna, és abba rendes virágföldet, tőzeget meg ilyesmit teszek, akkor azzal azért sokat segítettem volna a vízmegtartásban. Ezzel szemben csak akkorát ástam, hogy a gyökerei kényelmesen beleférjenek, és a gödör aljára az épp akkor letermett paradicsom zöld szárát vagdaltam bele, hogy abból majd úgyis komposzt lesz a föld alatt. Újabb hiba! A paradicsomszár zölden kifejezetten ártalmas, tele van olyan le nem bomlott vegyületekkel, amelyek pont hogy akadályozzák a növény fejlődését. A föld alatt tényleg lebomlik, de eközben egyrészt hőt termel, másrészt oxigén hiányában rohad, ami egy sereg mérgező vegyület keletkezéséhez vezet. Nem csoda, hogy a kis fa ezek után folyton meg akart halni, a gyökerei természetesen nem tudtak belenőni a rohadó paradicsomszárakba.

Hogy segítsek neki, ferdén lyukat fúrtam  a gyökerei alá, és egy pvc csövet fixen bevezettem oda, aminek segítségével közvetlenül a gyökereit locsoltam, ami sokkal hatékonyabb módszer, mintha felülről szivárogna le a víz. Ez volt az a mozzanat, ami aztán igazán segített a fán, mivel így tápoldatot is tudtam a gyökerekhez juttatni. Ettől a fa szinte megtáltosodott.

Egy baj van még vele, nagyon keveset terem. Ez elsősorban azért van, mert a közelben sehol sincs másik cseresznyefa, ami megporozná. Idén tavasszal sikerült ráoltanom egy eltérő fajtát az egyik ágára, de tartok tőle, ez a kis hajtás nem lesz elég az átporzáshoz. Ezért most augusztusban szemezni fogok még rá újabb fajtákat, ha valahol be tudok szerezni valami érdekeset.

20180802_191636.jpg

A gépkocsibeálló másik oldalán egy fügefa cseperedik. Tavalyi ültetés, és ahhoz képest, hogy mennyire kicsi hajtás volt, elképesztő ütemben nő, sőt, mint az látható, idén már teremni is fog.

figues.jpg

Ennek az ültetési helynek is megvan a maga története. Itt eredetileg egy akácfa állt, amely kiszáradt. Ezt kivágtam, de a tuskó alja a földben maradt, mert nem akartam vesződni a kiszedésével. Mivel igen alacsonyan vágtam el a törzsét, ezért nem látszik ki a földből, sőt még fű is nő a ráhordott vékony földrétegen. Semmi jele annak, hogy itt valaha egy fa volt. Miután kivágtam, ástam mellette egy kisebb gödröt, amibe tőzeggel kevert földet raktam, és ültettem bele egy neten rendelt gesztenyefát. Tőzeg ide, tőzeg oda, a talaj nem volt elég savanyú neki, egy év alatt kiszáradt. Rendeltem egy másik fajtát, a gödröt teljesen tőzeggel és komposzttal töltöttem meg, és ebbe ültettem. Ecetes vízzel, megmaradt kólával, Fantával locsoltam, hogy savanyú maradjon a talaj. Ez is kiszáradt. 20180802_191546.jpg

Na jó, akkor ezekszerint itt a gesztenye nem képes megélni. Akkor ültessünk fügét! Ekkoriban sokat jártam a Dagályba, ahol van egy fantasztikus fügefa. Vágtam róla egy ágat, és egy befőttes üvegnyi vízbe raktam, de előtte bemártottam gyökereztető hormonba. Szépen le is gyökeresedett, egy év múlva ősszel kiültettem a fentebbi helyre. Télen elfagyott. Na ezután rendeltem Babits fügét a Vateráról, ami elvileg a legtélállóbb fajta az országban, és évente háromszor terem. Ezúttal ravasz voltam,  tavasszal ültettem ki, és tényleg kibírta a rákövetkező telet. Ennél is levezettem egy PVC csövet a gyökerekhez, így közvetlenül tudok vizet juttatni a növényhez, de a füvet körülötte kétnaponta locsolom amúgy is. Az is igaz, hogy a füge jól bírja a szárazságot, de ezt nem szívesen tesztelném. A tápoldatozást láthatóan gyors növekedéssel hálálja meg.

Nézzünk akkor most be a kerítés mögé. Az első ami szembetűnik egy fácska a kert közepén.

20180802_191453.jpg

Fajtáját nézve vegyes. A törzse egy eldobott nektarinmagból nőtt ki, és az egyik ágára sárgabarackot, a másikra mandulát oltottam. Idén már termett is három barackot és tizenkét mandulát.

20180624_161228.jpg A mandularész sokkal erőteljesebb növekedésű, mint a sárgabarack, ezért ennek a tetejére visszaoltottam az eredeti nektarinból, de terveim szerint még szilva és egy másik fajta sárgabarack is kerül majd rá. Kerítés tövében egy jókora fehérribizlibokor van,  ami bőségesen ellát minket májusban a termésével. Mellette egy ramaty állapotú mézbogyó bokrocska található, ami csak pár szemet terem, ronda, semmi haszna sincs, de nincs szívem kidobni. Még fontolgatom, hogy mi legyen vele, nagy jövőt nem jósolok neki.A kerítés mellett végig szőlő van, két tőkén négy fajta. A Floranet.hu-ról rendeltem még 2012-ben Hamburgi muskotályt, Terézt, Palatinát, Nérót, Esztert. A Teréz kivételével egyik sem az lett, amit kértem, így tele lett a kertem ismeretlen szőlőfajtákkal, amelyek közül kettő ízlett, három pedig nem. A három rosszízűból kettő ráadásul elképesztően fogékony volt mindenféle szőlőbetegségre is, ezért hamarosan azon kezdtem gondolkodni, hogy átoltom őket olyan fajtákra, amik jóízűek, és ellenállóak a betegségekre.20180802_191525.jpg

Hamburgi muskotályt mindenképpen szerettem volna, vitán felül ez a legfinomabb csemegeszőlő. Ilyet sikerült vennem a New Garden-ben, ezért ezt nem oltottam, hanem ültettem.

20180802_191437.jpg

Egy internetes fórumról valaki küldött nekem Kosmonaut zöld vesszőt, ami egy kékszőlő, muskotályos ízzel. Hát ez sem az lett, aminek szánták. 2017 februárjában töben levágtam a Terézt, és a kisarjadt új hajtásokba oltottam zöldoltással júniusban a kapott oltóvesszőket. Elmondom hogy csinálom. A sarjhatást visszavágom az első levél felett 2 cm-el. A megmaradt részt behasítom a levélszár elágazásáig, ezt a részt hívjuk nódusnak. A levélszárat letöröm. A behasítás síkja merőleges a levélszárra, tehát nem a levélszár vonalában hasítok, hanem arra merőlegesen. Ha ez kész, a nemes zöld hajtásból levágok egy darabot a levélelágazás alatt5 centivel, és felette 2 centivel. Az alsó végét ékalakúra vágom, majd betolom az alany vágatába. Folpackcsíkkal kötözöm jó szorosra, és az egész darabot beborítom vele, csak ott hagyom szabadon, ahol majd a rügy fog kibújni. Ez majdnem mindig megered.20180619_093556.jpg

A Kosmonaut, mint írtam, nem az lett, amit ígértek, de nem bántam meg, mert egy rózsaszín, nagyszemű, eperízű szőlő lett belőle. Megtartom, bár az igazi fajtáját nem tudom. Ugyanennek a tőnek egy másik hajtásába Palatinát oltottam, ami a hátsókertben nőtt, de árnyékba került, és kezdte feladni, így az utolsó pillanatban átmentettem egy hajtását.

Idén pedig a másik tő egyik felébe Vénusz szőlő került, amiről nagyon jókat mondanak, ezért mindenképp ki szerettem volna próbálni.20180619_093604.jpg

A utcafronti kerítés mellett egy zöldséges sávot alakítottunk ki, ahol a feleségem paradicsomot növeszt. Mindig akkorára megnőnek, hogy ki kell kötözni őket, és erre a kerítés remekül megfelel. Nagyon finom paradicsomok teremnek, egy probléma van, a poloskák. Ezek kb. négy éve jelentek meg, azóta minden nyáron ellepik a kertet. A gyümölcsök levét szívogatják, és amelyiket megszúrják a szájszervükkel, az elkezd rohadni. Így járt a paradicsom, a mogyoró, a mandula - ez utóbbi kettőt még zöld korukban kezdik el szívogatni. A barack hála az égnek korábban érik, mintsem megjelennének, de idén rákaptak a szőlőre is. A fürtök szárát szívogatják, amitől az egész fürt elfonnyad. Amikor megjelennek, akkor permetezni már nem lehet. Jobb híján én lettem a csúcsragadozó, és mosószeres vízzel félig megtöltött befőttesüvegbe kotrom bele őket egy fogkefével, ha meglátom valahol. Sokat nem ér, mert a szomszédból folyton jön az utánpótlás.

Az oroszoknál a Kaukázusban a mogyoróültetvényeket tették tönkre ezek az undorító bogarak. Persze ők rögtön kitalálták, hogy az amerikaiak direkt fertőzték meg velük a vidéket. Hiába no, a régi komcsi reflexeken nehéz úrrá lenni. Na szóval ők nem szaroznak, be akarnak telepíteni egy a poloskák származási helyén elterjedt darázsfajtát, ami a poloskákba petézik, és így tartja féken a szaporodásukat. Mit mondjak, tudom, hogy ez veszélyes dolog, de annyira elegem van, hogy örülnék, ha ide is jutna belőle.

Még egy különlegesség van a kertben, a sarokba ültetett articsóka. Pizzafeltétként találkozhat vele az átlagmagyar, esetleg konzervben. Pedig megterem a kertben is, igaz, a termesztése nem tűnik túl gazdaságosnak. Ez a növény a bogáncs rokona, amit Füles a Micimackóból annyira szeret. Kétnyári, a termését a második nyár elején hozza. Az első évben eléri a teljes méretét. Nagyon fontos, hogy ezután télre a tövét be kell földel burkolni, hogy ki ne fagyjon. A második nyár elején megjelennek buzogányalakú virágai, általában először csak egy, majd ha az leérett, akkor jön a többi is. Az első a legnagyobb. Simán meg kell főzni, és a virág közepét ki lehet kanalazni. Nagyon finom, de kiadósnak egyáltalán nem mondanám. Két év kínlódás két kanál ennivalóért nem hiszem hogy megéri, de az is hozzátartozik, hogy igen mutatós növény, a kert díszeként is funkcionál.20180802_191536.jpg

A kertnek van még egy virágokkal teli része is, ez jövőre helyet fog cserélni a veteményessel, mert látható, hogy ha egy növény sokáig ugyanazon a helyen van, akkor  egyre kevésbé lesz egészséges az évek során. Ez feltehetőleg talajúntság, és a növényre specifikus fonalférgek elszaporodása miatt van. Minden évben kap egy jó adag komposztot a föld, mégis tapasztalható a jelenség, szóval ideje a vetésforgó bevezetésének.

No ennyit mára, augusztusban lesz még egy poszt, pár téma mocorog a tudatom mélyén.

 

2 komment
2018. június 11. 00:00 - Gazz

Ítélet helyett

...egy szubjektív beszámolót osztok meg az olvasóimmal a tegnapi 35 éves jubileumi Pokolgép koncertről.

Először is le szeretném szögezni, hogy ez az írás minden valószínűség szerint jópár embert fog sérteni. Nem kívánok finomkodni, ami jó, és ami rossz, azt megírom őszintén. A személyes hangvétel meg ennek a blognak a sajátja, szóval ahogy a szoftverfejlesztők szokták mondani, ez nem hiba, hanem fícsör. :-)

A kapcsolatom a Pokolgéppel a gimnáziumi éveimre nyúlik vissza. Kaposváron, a nyolcvanas években hallottam először róluk. Bár rockernek tartottam magam, és az újhullám miatt azok az évek elég szűkösek voltak számunkra zeneileg, nem voltam Pokolgép rajongó. Én akkoriban Lordos voltam, a Pokolgépet túl keménynek tartottam. Aztán ahogy idősödtem, és változott a zenei ízlésem, a Lordot kezdtem cikinek érezni a szövegeik miatt, a Pokolgépet meg egyre jobban megszerettem. A haveri köröm tele volt műbőrdzsekis, bulik előtt Hubertussal alapozó, szakközepes és szakmunkásképzős srácokkal. Nálunk akkor Kaposváron az volt a felállás, hogy az ipari sulikba járó fiatalság metálos volt, a gimis meg főleg popper. Namost én gimibe jártam de a popperségből nagyon kilógtam, a metálosok közé meg nem tartoztam. (A gimik előnyére kell mondjam, hogy oda legalább jártak lányok.) Ami a metálosokat illeti, tök egyértelmű volt, hogy ők a csövesek utódai. Sokuknak volt zűrös családi háttere, és semmi meglepő nincs abban, hogy Pokolgép rajongók lettek, hiszen a Pokolgép két olyan dalt is letett az asztalra, amelyik ennek a nemzedéknek a himnuszává vált. Ez a két dal a "Mindhalálig Rock'n'Roll", és a bejegyzésem címében hivatkozott "Ítélet helyett". Pontosabb képet egy szociológus sem tudott volna festeni erről a generációról, mint ezek a számok, mindkettő szövegével nagyon könnyű volt akkoriban azonosulni. Az együttes ezzel be is írta magát a rocktörténelembe, és ugyanolyan remekül megtalálta a maga közönségét, mint pár évvel korábban a Piramis, vagy a Beatrice.

Bár nem voltam nagy koncertre járó akkoriban, de 90-ben mégis eljutottam egy bulijukra a Pecsába. Örök emlék marad, remek formában voltak akkor, és hihetetlen hangulatot csináltak. Számomra a Pokolgép egyik titka az volt, hogy az egész ténykedésüket átszőtte valamiféle fekete humor, Mivel sosem vették magukat száz százalékig komolyan, ezért gond nélkül toltak olyan blőd marhaságokat, mint az  "Az a szép, az a szép, akinek a Pokolgép" vagy az "Éjféli harang", amit minden magára valamit adó rocker kívülről tud, és amin összekacsintva röhögünk egymás között, különösen annál a rendkívül plasztikus sornál, hogy a "sánta kántor menekült". 

Nem csoda hát, hogy felfokozott várakozással tekintettem erre a pénteki koncertre.

Egy kisebb malőr miatt az Ómenről lemaradtunk. Mindössze két nótát sikerült elcsípni, és azok rendben voltak, de így róluk nem sokat írhatok.

20180608_193640.jpg

Az Aréna küzdőtere jó kétharmadáig megtelt, az ülőhelyeken elég kevesen voltak. Hiába no, a metálosok nem ücsörgős emberek. Utoljára egy éve, Tankcsapdán voltam itt, akkor a színpadot középre tették, most viszont a terem egyik végében helyezkedett el. Ami már az Ómennél is elsőre lejött, sokkal jobb volt a hangminőség, mint a Tankcsapdán, mindent tökéletesen lehetett hallani, iszonyat jól szóltak a gitárok, a dob, az ének, a basszus. Ez bizony nemzetközi minőség volt, egy nagy pirospontot kéretik beírni a hangosításra.

Az együttes jelenlegi felállása kezdett, a koncert első felében ők játszottak. Mivel az utolsó koncertélményem a Géppel még a régi legénységgel volt, ezért arra számítottam, hogy ez most valami lightos verzió lesz, hiszen egyedül Kukovecz Gábor maradt meg a régiek közül, és ő akkoriban ritmusgitáros volt inkább.  Namost ehhez képest rögtön az első számnál tudtam, hogy nem lesz hiányérzetem. Egy ereje teljében levő, láthatóan nagy örömmel zenélő, professzionális színvonalon játszó klasszikus metálegyüttest láttam. Kukovecz összerakta a műfaj legjobb hazai zenekarát. Minden klappolt. Három dolgot emelnék ki.

- Tóth Attila énekes a lehető legklasszabb dolog, ami a Pokolgéppel történhetett. Leesett az állam, hogy milyen könnyedén, minden erőlködés nélkül hozta az összes stíluselemet. Ezen a Rob Halford féle vonalon szerintem messze kiemelkedik a magyar, de akár az európai mezőnyből is, mindent tud, amit itt tudni kell. A magas cé úgy hasogat ahogy kell, a sikítások, az oktávváltások, kijött minden, ahogy az annak a rendje. És közben mint frontember is elsőrangú, folyamatos mozgásban volt, remek interakcióban a közönséggel. Mindenkinek ajánlom, menjen el megnézni őt élőben, érdemes. Pedig nem egy fiatalemberről beszélünk, bár harmincasnak néz ki, de igazából negyvenhét éves, tehát korombeli.

- Kukovecznek a kisujjában van minden, amit a metálgitározásról tudni kell. A tapping, az arpeggiók, a triolák, üveghangok, a reszelés, minden. Amit Nagyfi Laci tudott annak idején, azt Kukovecz mind megtanulta. Már nem a fekete Flying V-n játszik, hanem egy Floyd Rose-os Les Paulon. Nehéz lehet, mint az állat, meg is görnyed alatta, de eszetlen jól megszólal. Azért le a kalappal Gabi előtt, három órán keresztül tolta a világ egyik legnehezebb gitárjával 59 évesen... és közben hibátlanul játszott.

- Nagyon jó a másik gitáros srác Z. Kiss Zalán, de ami a még fontosabb, elképesztő feszes összhangban van Kukoveczel. A Judas Priest híres gitárpárosa, KK Downing és Glenn Tipton voltak ennyire egy hullámhosszon, mint ők. Látható élvezettel egészítették ki egymás játékát.

Ami gyenge pont volt, az az, hogy az új számok sajnos nem érik el a klasszikus nóták színvonalát, Se szövegben, se dallamszerkezetben nincs meg az az ív és az a mojó, ami a régebbi dalokat annyira kiemelte a mezőnyből. Szóval a kreativitás - ahogy a régóta létező zenekaroknál törvényszerű - náluk is visszaesett. Játszottak jópár régi dalt is, és ott mutatkozott meg igazán, hogy mennyire jó csapat ez.

Eljött a félidő, és egy szám erejéig Rudán Joe váltotta Tóth Attilát. Megvallom őszintén, nekem a Rudános korszak nem igazán a szívem csücske. Kalapács hangját nagyon szerettem, és ehhez képest Rudáné számomra visszalépés volt. Tóth Attiláéhoz képest is visszalépés, de önmagához képest meg fejlődés. Rudán ezúttal remek formában volt, sokkal meggyőzőbb, mint lemezen, vagy youtube-os koncertfelvételeken. És bizony most simán tudta azokat a sikításokat, amiket korábban csak kierőlködött, és amelyek a Pokolgép esetében kötelező elemek.

Ami viszont nagyon fura volt, Kukovecz a felkonferálása közben megjegyezte, hogy bizony már nem barátok. Ezt ott akkor nem is nagyon tudtam hova tenni, de a későbbiek fényében már tényleg nem volt meglepő. Gabi nem volt jó hangulatban, és ennek megvolt az oka. A magam részéről nem örültem ennek a megjegyzésnek, elvégre ünnepelni jöttünk.

Rudán után jött egy kis átszerelés, aztán  Kukovecz, mint afféle ceremóniamester, bejelentette a következő szakaszt, a régi tagok szereplésével. Ezzel kapcsolatban annyit tennék hozzá, hogy igen, tudjuk, ő a zenekarvezető, ő tartja kézben a szálakat, de ez a konferálás a koncert első felében Attilának jobban állt volna, elvégre ő a frontember. És tudná is csinálni, amikor néha ő konferált, azt tök jól nyomta. Annó a régi időkben sem Gabi, hanem Kalapács konferált, és ez adta is magát, így volt jó.

Szóval jött Kukovecz, és szép sorban bemutatta az egyenként feljövő tagokat, először Tarca Lacit, majd Pazdera Gyurit, aztán Nagyfi Lacit, és végül Kalapácsot.

Ez okozta az első döbbenetet. Józsi brutálisan meghízott, a Kalács becenév tökéletes összhangba került az arcával. És egyből demonstrálta is, hogy mi ennek az oka. Egy söröskrigli volt a kezében.

Én nem vagyok sznob, egy söröskorsó az énekes kezében simán belefér egy klubban, ahol családias a hangulat. Az Arénában, többezer ember előtt, egy jubileumi koncerten viszont nem. Ez nem egy hakni az Iszapszentkukaci falunapon, hanem egy stadionkoncert. Profik nem csinálnak ilyet. Sajnos ez a gondolat még többször felmerült bennem a hátralevő másfél óra közben. És azt gyanítom, Kukovecz is azért volt ilyen kötekedő, mert míg ő beletett apait-anyait, és feltehetőleg a szervezés is az ő vállán nyugodott, addig a többiek beleszartak. Tudom milyen érzés ez, amikor még zenéltem, én is átéltem párszor.

Szóval belekezdtek. Ha nem a mai Pokolgép játszik először, hanem csak az emlékeimre hagyatkozom, sajnos akkor is egyből észreveszem, hogy Kalács hangja nyugdíjba ment. Nagyon szomorú ezt leírni, mert ha a koncert előtt kérdezel, akkor azt mondom, hogy az egyik, de lehet hogy a legjobb férfiénekes az országban. Ez a kijelentés sajnos mára a múlté. A magasakat a legtöbbször ki se énekelte, inkább lement egy oktávval, vagy legalább egy terccel. A másodiknak elhangzó "Újra megszületnék" refrénjére ezért aztán szinte rá se ismertem, mert egyszerűen nem úgy énekelte, ahogy az eredetileg szólt, hanem megúszósan, letekerve. És ami még rosszabb, a szóló után rosszul lépett be. Össze is néztünk a haverral, nem részeg véletlenül egy kicsit az énekes? Ez aztán Kukovecznél is kivágta a biztosítékot, és egy elég kemény beszólást engedett meg Kalapács irányába. Felizzott a levegő a színpadon, szó szót követett, de végül realizálták, hogy ennyi ember előtt nem szabad veszekedni, és valahogy kijöttek a szituációból. Eközben a többiek némán álltak. Ami sajnos az egész koncertre jellemző volt. Nem láttam azt a lelkesedést, ami az első legénységből áradt, Nagyfi teljesen elszigetelve álldogált a baloldalon, Pazdera középen Kalapáccsal, jobboldalon meg Kukovecz. Egy összenézés nem volt, egy egymásra mosolygás sem, valahogy az jött le a színpadról, hogy azon izgul mindegyik, hogy valahogy megússzák botrány nélkül ezt az egészet. Semmi öröm sem volt a játékukban. Nagyfi annak idején sokat szólózott, most csak tologatta a kvinteket magába mélyedve, és néha sajnos még azokat se találta el. Ugyanaz az Explorer volt a kezében, mint régen, és kivarratta a karjait is, de nagyon nem nézett ki jól, nem volt formában. Láthatóan nem élvezte az egészet.  Kész szerencse, hogy Kukovecz tudott minden szólót, tartok tőle, ez most Nagyfinak nem jött volna össze. Szerintem a kevesebb sértettség, és több közös próba segített volna. Elvégre ezek az ő számai is.

A ritmusszekció szerencsére jól teljesített, Pazdera nagyon megöregedett, és meg is kopaszodott, de ugyanazzal a precizitással játszott, mint régen, a játékán nem fogott az idő. Tarca Laci előtt meg megemelem a kalapomat. Hibátlan dobolást produkált úgy, hogy nem zenél már hosszú évek óta. A bulit ők ketten és Kukovecz tartották életben, miközben Nagyfi alibizett, Kalapács pedig küzdött a hangokkal, mint disznó a jégen, és sajnos folyamatosan vesztésre állt. A sikolyokból rikácsolás lett, a magasak nem mentek, néha csak motyogott valamit, alig mozgott, ezen az estén ő nyújtotta a leggyengébb énekesi teljesítményt. Teljesen a megúszásra játszott, folyamatosan a közönséget énekeltette, illetve Rudánt konkrétan meg is kérte, hogy egy számmal többre maradjon, ahol aztán Joe ki is segítette rendesen, mert neki szerencsére nagyon rendben volt a hangja. Sok volt a szövegelés is, és ez elég dühítő volt annak fényében, hogy 11 előtt be kellett fejezniük. Ezt Kukovecz többször is elmondta, mivel az Aréna bérleti díja időtúllépés esetén horribilis percdíjakat jelent.

A mélypontot mégsem az egymást látványosan utáló régi tagok szereplése jelentette. Ez akkor jött el, amikor Nagy Feró jelent meg a színpadon.

Értem én, hogy ő az ügyeletes jófej már lassan negyven éve, és hogy sokat segített a Gépnek. De amikor nekiállt nosztalgiázni hosszú perceken keresztül, azzal rendesen kiakasztott. Teljesen olyan volt, mint amikor a nagyapó mesél az unokáinak. Egy újságcikkben szívesen elolvasom a sztorikat, de ide most zenét hallgatni jöttünk, nem esti mesét. Bár igazság szerint még mindig jobb volt amikor sztorizgatott, mint amikor énekelt. Basszus, komolyan mondom, mintha Uhrin Benedeket hallgattuk volna. Ferónak már totál semmi hangja sincs, illetve valami vénemberes nyekergés jön csak ki belőle, és az is hamis, mint az állat. Iszonyat kínos volt hallgatni, ráadásul pont az egyik kedvenc számomat, a bejegyzésem címadóját, az Ítélet helyett-et tette tönkre ezzel a brekegéssel. Alig vártam, hogy végre elhúzzon, szerencsére sietett Erdélybe, úgyhogy nem sokáig borzolta az idegeimet. Nem öröm ezt kimondani, de megteszem. A király meztelen, Ferót, mint énekest, mostmár nagyon el kéne felejteni. 

Vendégként Paksi Endre is részt vett a koncerten. Endrét könnyű szeretni, csak nem szabad komolyan venni, pont elég, hogy ő mennyire komolyan veszi magát.. Énekesként szerencsére ismeri a korlátait. Van neki egy saját stílusa, ami persze messze nem támaszt akkora követelményeket, mint az énekesi poszt a Pokolgépben, viszont ezen belül magabiztosan mozog. Becsülettel elénekelt két nótát, és bár finoman szólva nem pörögte túl a dolgot, de ezzel a testsúllyal ez érthető. Nem mai gyerek már ő sem. Én meg örülök, hogy ilyen jóban van a zenekarral. Annak idején az Ossián és a Pokolgép vetélytársak voltak, ment az üzengetés meg minden, de jó látni, hogy ez a két zenekar, amely megalapozta a magyar heavy metált, mára ilyen jó viszonyba került egymással.

A koncertet természetesen a Mindhalálig Rock'n'roll-al zárták. Előtte Kukovecz bemutatott mindenkit, sajnos elég kínos volt, hogy az egyik zenésztársának nem jutott eszébe a neve. És Tóth Attilát ki is hagyta, pedig ha valaki, akkor pont Attila volt az, aki nagyon rászolgált a megbecsülésre a teljesítménye alapján.

A régi tagok nyilatkozata alapján ez volt az utolsó alkalom, hogy együtt lépnek a színpadra. Látva a feszültséget ami közöttük van, ezen nincs mit csodálkozni. Ez a produkció olyan volt, mint a keserű méz, számos felemelő pillanatot élhettünk át, de látni Kalapács és Nagyfi leépülését, és azt, hogy a régi tagok mennyire látványosan utálják egymást, egyértelművé teszi, ez a jó döntés. Kétségbeesni nem kell, az új felállás nagyon jó, szóval aki szeretné a dalokat klassz minőségben élőben meghallgatni, az decemberben a Barba Negrában megteheti. Valószínűleg jobb hangulatban fog koncert után hazamenni, mint én most.

13 komment
2018. május 29. 15:48 - Gazz

Jó lesz így Főnök?

Az Arany János utcában dolgozom Budapesten. Van itt egy saroktelek, amin régebben egy klasszicista típusú ház állt, de aztán valakinek az útjában volt, vagy hát inkább kellett a pénz, úgyhogy lebontották. A helyén most egy parkoló üzemel szokás szerint.

20180522_131354_1.jpg

Ez ugye a Belváros, szóval nagy gondot fordítottak a járdák és utcák többszöri feltúrására, mióta itt dolgozom, 12 év alatt háromszor estek neki totálban a burkolatnak.

Namost viszont az üres telket keleti oldalról határoló Sas utcában a járda díszburkolatot kapott a felújítások végén, és ennek örülünk.

Két hónapja történt, hogy a telekre valamilyen közművet kellett bevezetni a Sas utca felől. Minő szerencse, a járda burkolata felszedhető lapokból áll. Fel is szedték két csíkban, az árkot kiásták, a kábelt vagy mit lefektették, a gödröket visszatemették. Már csak a díszburkolatot kellett volna visszarakni.

Ami azonban már nem volt meg. A nagytudású kivitelezőnek eszébe se jutott, hogy azt talán félre kéne rakni, és megőrízni.

Úgyhogy nagytudásúék kitaláltak egy alternatív megoldást. Kiöntötték az egészet betonnal.

20180518_123429_1.jpg

Igényes nem?

És még azt is sikerült biztosítani, hogy ha netán az önkormányzat tudná pótolni a járólapokat, akkor se lehessen őket betenni a helyükre, mert ugye a betont szintbe hozták a többi lappal.

Bravó!

Képzelem a munkájával elégedett munkást, ahogy a főnökének mutogatta, milyen szépen elsimogatta a betont.

 

1 komment
2018. május 08. 20:03 - Gazz

A Vörös Ferenc emlékfutam

Mivel édesanyám Kaposváron él, viszonylag gyakran utazom le Budapestről autóval hozzá. Erre a legpraktikusabb útvonal ugyebár az, hogy az M7-es autópályán lemegyünk a Balatonig, onnan pedig veszünk egy balost Kaposvár felé. Ezt több helyen is meg lehet tenni, a választás pedig az útminőség iránti elvárások és az utazási idő kompromisszuma. Én speciel Kőröshegynél kanyarodok le, és egy nagyon szép, kisforgalmú, ugyanakkor módfelett kanyargós és emelkedőkkel teli úton megyek, Igalon keresztül. 

Az utóbbi városka - nemrég emelték városi rangra ezt a párezres lélekszámú települést - elsősorban a termálfürdőjéről híres, ami egy völgyben lapul, és az egyik személyes kedvencem a melegvízű fürdők népes mezőnyében. 

Namost, ahogy az ember a Balaton felől közeledik Igal felé, Bonnyapusztánál elér a Koppány völgyébe. Ez az a patak, amiről Törökkoppány a nevét kapta, a Fekete István rajongóknak pedig most rögtön beugrik a Koppányi Aga testamentuma című regény. Ahogy átkelünk a patak felett, egy nagyon komoly emelkedő áll előttünk, a szintemelkedés a kétszáz métert kóstolgatja, kb. két kilométer hosszan, s egy domb oldalában vezet az út egyenesen az Igali tetőig. Egyetemista koromban egyszer kipipáltam biciklivel,  de úgy megreccsentem tőle, hogy Igalban meg kellett állnom pihenni. Balra a völgy túloldalán egy hosszan elnyúló dombhátat látni, ami két helyen meg van törve, láthatóan emberi beavatkozás vágta át a nyerget ezeken a helyeken. Ez felkeltette az érdeklődésemet úgy jó tizenöt éve, és egy alkalommal bejártam a dombot, de csak annyit állapítottam meg, hogy az átvágások tényleg emberi munka eredményei. Később aztán olvastam róla, hogy egy kora középkori, valószínűleg az avarok idejéből való földvár tetején barangoltam. amit a környékbeliek Pogányvárnak hívnak. Nekem ebből annyi  jött le, hogy a dombtető oldalai elég meredekre vannak lefaragva, bár ez a növényzet miatt nehezen érzékelhető. Emlékszem, a bejárás közben egy vaddisznó csordába is beleütköztem, szerencsére nem voltak támadó kedvükben,

De nagyon elkalandoztam, térjünk vissza az útra. Szóval édesapám mutatta meg annó a trükköt. Ha az ember jól játszik a sebességgel, akkor az emelkedő után, az Igali tetőtől kezdve mintegy 8 kilométer hosszan az Igal másik végén található település végét jelző tábláig el lehet gurulni a kocsival üresben, és a motort akár le is lehet állítani. Ez azért nem olyan könnyű, mint az első olvasásra látszik, ugyanis az út elején egy hosszú egyenes lejtőn az autó igen felgyorsul, de aztán Igalt elérve le kell lassítani, mert ugye településen haladunk keresztül. A városka közepén viszont van egy kisebb emelkedő, amit lendületből  csak akkor lehet venni üresben, ha ötvennél egy kicsit többel megyünk, de azért trafipax határon belül. Az is kell hozzá, hogy ne menjen előttünk egy lassabb jármű, amit ki kell kerülni, mert egyrészt ezzel vesztünk a sebességből, másrészt üresjáratban előzni azért nem egy különösebben bölcs ötlet, ha nem látható be az előttünk levő útszakasz. Márpedig az út a településen belül kanyarodik.

A kis emelkedő tetején sokszor annyira lelassul az autó, hogy a mögöttünk jövők utolérnek, és idegesek lesznek, hogy miért tötymörgünk. Innen kezdve megint lejtőn vagyunk, de ez olyan enyhe, hogy az autó az ötven kilométer órát is alig képes elérni a főutca végén levő kanyarig. Oda viszont ez az ötven kilométer is sok, mert kicsi a fordulás íve.  Itt nyugodtan lassíthatunk, mert innen kezdve a lejtő meredekké válik, és egy völgyet átszelve gyorsan elérjük a mezőgazdasági állomás bejáratát, ahol a város végét jelző tábla van. Mivel a tábla után egy meredek emelkedő van, itt már egyből sebességbe kell rakni az autót, és lehet tépni tovább Ráksi irányába.

Miután édesapám meghalt, ennek az útszakasznak a tőle tanult teljesítését az emléke előtt tisztelegve elneveztem Vörös Ferenc emlékfutamnak, úgyhogy kedves Vándor, ha erre jársz, jusson eszedbe, az emelkedő után az autód tedd üresbe. :-)

Jó utat kívánok!

 

 

 

Szólj hozzá!
2018. február 28. 22:06 - Gazz

Ikertornyok

Azon morfondírozok, vajon véletlen-e hogy Lázár Jánosra ennyire rájár a rúd. Mióta bejelentette, hogy a következő ciklusban nem vállal tisztséget, úgy kapja be a pofonokat, mint éhes gyerek a gombócot.

Itt van például ez a Helios ügy. Oké, nyilván ebben Tiborcz a főszereplő, de ahhoz, hogy ennyit lopjon, ahhoz a Lázárok is kellettek. És Lázár még be is vallja. S mivel ő az egyetlen, aki felvállalja, magára is vonja a figyelmet. Nem igazán okos döntés az önkormányzati választások előtt. Nagyon látszik, hogy Lázár kommunikációja eltér a fősodortól. Nem veszi át azokat a kommunikációs paneleket, amiket a Rogán-Habony tandem szállít a pártnak. Ennél ő lényegesen fontosabbnak érzi magát.

Nem titok, hogy Orbán sokáig versenyeztette Rogán Antalt, és Lázár Jánost, hogy ki lesz az utána következő erős ember a pártban. Rogán aztán a helikopterezés után kénytelen volt a háttérbe vonulni. Bizonyos birodalmi pletykák arra utalgattak, hogy a helikopterezésre Lázár hívta fel közvetve az ellenzéki sajtó figyelmét. Ez valóban zseniális húzásnak bizonyult. Rogán ezt soha nem fogja lemosni magáról. A 2010-es győzelem után Rogánnak nagyon megjött a hangja, aztán amikor Lázárt kiemelte Orbán, és ezzel versenyhelyzetet hozott létre, akkor indult be igazán a pörgés. Emlékezzünk arra, hogy mennyi bulvárcikk jelent meg ekkoriban Rogánról, illetve a feleségéről. És arra is emlékezzünk, hogy Lázár eközben mennyit csetlett, botlott. Lézerblokkolók, "Mindenki annyit ér, amennyije van" szöveg... hibát hibára halmozott. És mégis, Orbán bizalma töretlen maradt iránta, ami Rogánt a III. Richárdról elhíresült tettre sarkallta, magyarán úgy döntött, hogy gazember lesz. Ekkor találta ki a MET féle gázbehozatalt, és a letelepedési kötvényt is, ami szinte korlátlan anyagi forrásokhoz juttatta a fideszt, de magát Rogánt is, aki így függetlenedni tudott Simicskától is. Rogán nem volt mindig ilyen. a 2002-es vereség után sokáig a fidesz józan hangjának szerepében tetszelgett, de ez aztán elmúlt. Nagyjából akkor, amikor közelebbi kapcsolatba került Habony Árpáddal, aki aztán a Mefisztójává vált.

No persze Lázárt sem kellett félteni. A trafiktörvény kitalálásával - Rogánnál sokkal kevésbé kifinomultabban - ő is megkeverte a kártyákat. De sokat dolgozott, állta a sarat, az újságírói kérdéseket, és ez imponált Orbánnak. Lázár csillaga tovább emelkedett, de Rogán pályája is felfelé ívelt. Jöttek a választások, és Lázár alá betoltak egy szuperminisztériumot. Közben hogy-hogy nem, valaki kiszivárogtatta Lázár luxusszállodás állami utazását, és jó eséllyel fogadhatunk arra, hogy egy bizonyos fideszes fő funkcionárius igencsak elégedetten dörzsölgette eközben a kezét. Lázár mélyutést kapott. A reváns azonban nem sokáig váratott magára. Tóni csak egy jó napot szeretett volna szerezni a családnak, azonban éber szemek követték, s mire kialudta magát, az újságírok már ott kopogtattak az ajtaján, hogy hogy is volt ez a helikopterezés? Rogán politikai ütemérzéke kihagyott, és reflexből belehazudott a kamerába. Na ez most nem jött be. Fényképes bizonyítékok voltak az esetről, és Rogán innét kezdve kiszállt az "Orbán jövőbeli utódja" versenyből.

Lázár így versenytárs nélkül maradt, és hamar megtalálta a saját hangját. Elkezdett önálló sajtótájékoztatókat adni, ahol aztán sokszor önálló véleményt fogalmazott meg. Orbánnak ez a kezdetektől fogva nem tetszett, és meglepő módon újból előhúzta a Rogán kártyát. A levitézlett pártfunkciónáriust egy Lázár feletti pozícióra szerette volna kinevezni, hogy szárnyát szegje a függetlenedési törekvéseinek. Ekkor Lázár 19-re lapot húzott, és borította a bilit. Lenyilatkozta, hogy ha ez megtörténik, akkor ő inkább lemond. Valójában ekkor vált igazán nyílttá a közte és Rogán közti konfliktus. Orbán meghátrált. Ugyan megingott a bizalma Lázárban, azonban a vezetési módszereinek köszönhető kontraszelekció következtében Orbánnak nagyon kevés olyan embere van, aki képes egy minisztériumot elvezetni. Lázár ebben nagyon jól teljesít, így Orbán, bármilyen alattomos természetű is, nem tehette meg, hogy hagyja elmenni. Az incidens mindenesetre mély sebeket hagyott mindkettőjükben. 

Hogy kettejük között harc zajlik, az abból is kiderült, hogy 2017 tavaszán Lázár bejelentette, nem vállal miniszteri posztot az új ciklusban. Orbán ezt tudomásul vette, és ahogy az a hozzá hasonló paranoid vezetőknél szokás, egy kis figyelmeztető lámpa rögtön villogni kezdett az agyában, hogy Lázár bizonyára azért vonul vissza, hogy háttérországot építsen ki magának. Ezért Lázár döntését elfogadta, egyben el kezdte keresni az utódját, akit - ha hihetünk a pletykáknak - Szijjártóban vélt megtalálni. Szijjártó intellektuális és vezetői képességekben nagyon le van maradva Lázártól, de a lojalitása megkérdőjelezhetetlen, márpedig Orbánnál ez az első.

Most Hódmezővásárhely után Lázár rádöbbent arra, hogy túl messzire merészkedett Orbánnal szemben, és megpróbálja menteni a menthetőt. De olyan suta szerencsétlen módon teszi - lásd a bécsi videó - hogy a maradék hitelességét is teljesen feláldozza ennek az oltárán.

Én innét azt üzenném Lázárnak, hogy szedje össze a maradék eszét. Az utolsó pillanatban van ahhoz, hogy ne egy újabb Kósa Lajost - magyarán a nemzet hülyéjét - csináljon belőle a főnöke. 

Szólj hozzá!
2018. január 28. 14:58 - Gazz

Despatico, avagy már megint újraírták a Börtön ablakában-t.

A 2017-es év legnagyobb slágere volt a Despatico. Sokáig csak a nevével találkoztam, aztán ahogy nőtt körülötte a hisztéria, és már mindenhol hivatkozási alappá vált, vettem a fáradtságot, és meghallgattam a youtube-on. Ezek voltak az első gondolataim.

- Basszus, már megint.

- Ez most komoly?

- Oké, hogy újszülöttnek minden vicc új, de ennyi újszülött nem lehet.

Pedig valahol tényleg itt lehet a megfejtés, de erről egy kicsit később.

Szóval mi is váltotta ki belőlem ezeket a gondolatokat? Csak az, hogy ez a mindent letaroló sláger megint egy újabb strigula azon számok sorában, amelyek a legendás magic four akkordokra épül, és azon túl nem is terjeszkedik. Alapesetben ez a C dúr, A moll, G dúr, és F dúr akkordokról van szó, az már valóságos virtuozitásnak számít, ha valaki áttranszponálja egy másik fekvésbe. Becslésem szerint a popzene kb. 70%-a áll abból, hogy ezt a négy akkordot variálja, illetve őket egyben transzponálja a skálán.

Kevés zenekar tudott ellenállni a kísértésnek, hogy erre a négy akkordra számot írjon. Még a Beatles is beleesett a csapdájába a Let it be-vel, sőt, a poklot igazából ők szabadították el. A hatvanas évek beatjében három akkord volt domináns, amit az a bluesból örökölt, és ezek egy speciális sorrendjét éppen ezért hívják blues körnek. BB King például egész pályafutását erre a három akkordra alapozta, ezért olyan egysíkú a zenéje. Ez a három akkord az alaphangra, a szubdominánsra és a dominánsra épül. A Chuck Berry féle Johnny B. Good egy egészen eklatáns példa erre. Természetesen nem minden beat és blues szám áll ebből a három akkordból, de tény, hogy elég kevesen kalandoztak el messzebbre ezektől. Aztán a Beatles Let it be-jével az évtized végén egy új sztenderd alakult ki, és a három akkor kibővült négyre. Ez lett a magic four. Innét kezdve aztán nincs megállás, a négy akkord rendre visszaköszönt a zenei toplisták csúcsán, ahogy ezt az alábbi videoklip remekül szemlézi is.

 

Ugye ismerős? Szinte mindegyik olyan sláger volt ami rögtön beugrik, csak az nem, hogy mindegyiknek kvázi ugyanaz a kísérete. De így már világos, nemde? Ennek tudatában Desmond Child újrahasznosított Halszagú Magyarországja már nem is tűnik akkor swindlinek.

Szóval akkor most jön az a rész, hogy magyarázatot találjunk arra, hogy mitől van ekkora hatása ennek a négy akkordnak a popzenére.

- Először is le kell szögezni, a popzene sosem tartozott a nagy zenei megoldások terepének. Ugyan a szöveg, a dallam és a harmónia egysége jóval erősebb, mint más műfajokban, de ennek éppen a zenei oldala az, ami leegyszerűsödött. A popzene az átlegembereknek szóló termék, és a könnyű befogadhatóságra törekszik. A zenei komplikáció egyetlen elemben maradt fenn, a gitárszólókban. Az átlagember a szöveget könnyebben felfogja, mint a bonyolult zenei megoldásokat, az egyszerű ritmusok és harmóniák nem terhelik az agyat, így az ember tud mást csinálni, miközben zenét hallgat. Például autót vezetni, de akár dolgozni is. Közben meg szólhat a rádió. 

- A popzene mindig is vigyázott arra, hogy a zenei rész ne nyomja el a verbális részt, magyarán a szöveg érthető, hangsúlyos legyen. A szövegnek egyik korábbi műfajban sem volt ennyire kiemelt szerepe. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy az átlag popdal szövege mekkora művészi teljesítmény lenne, de azt nyugodt szívvel állíthatom, hogy az eddigi legjobb zenei szövegek azok bizony a popzenében születtek.  A zene így elsősorban a szöveget szolgálja ki, azt erősíti, a szöveg által keltett hatást fokozza. A popzene pont attól lett ilyen népszerű, hogy kiaknázta a szinergiát a zene és a mondanivaló között. Természetesen az arányok azért változtak. Példának okáért a Queen, vagy a Beatles ritkán ment el igénytelen irányba, és ennek az oka az volt, hogy ők nemcsak nagyon jó előadók és szerzők voltak, de rendkívül jó zenészek is, és a tudásukat egy négyakkordos számban nem tudták kellőképpen megmutatni, márpedig az exhibícionizmus nélkül a popzenész alkalmatlan a szakmájára.

- Nagyon fontos faktor, hogy az aktuális trendeket mindenekelőtt a tinédzser korosztálynak szánja a zeneipar. És hát egy újszülöttnek minden vicc új. Ez a korosztály gyorsan megújul, és ha egy kicsit átcsomagolják a régebbi megoldásokat, a frissen felnőtt közönségnek újra és újra el lehet adni. Így aztán eredetiség és kreativitás nélkül is lehet slágereket és sztárokat gyártani, márpedig a zeneiparnak pont erre van szüksége. És pont ez az, ami összeomlott a youtube megjelenésével, bár amint látjuk a Despatico példáján, az utórengések még tartanak. Persze nem ők az egyetlenek. Az amerikai zeneipar mai sztárjai, Rihanna, Katie Perry, Nicky Minaj, s persze Justin Bieber, a Despatico felfedezője - magyarán azok, akik a letöltési listákat döntögetik - szintén nem idegenkednek a magic four használatától, csak esetükben nagyon vigyáznak arra, hogy effektezéssel, a ritmus változtatásával, megtörésével elfedjék. Ettől persze az egész még mindig csak annyira marad igényes, mint egy McDonalds ételkínálata, de legalább nem ordít a képünkbe hogy mennyire hülyének néznek minket.

No ennyit a varázslatos magic four-ról, ide a végére pedig rittyentek egy kis saját amatőr demonstrációt, csak hogy értsük, miről van szó:

 

 

Szólj hozzá!
2017. december 30. 22:40 - Gazz

Ez a vége, ha bölcsészek irányítják az oktatást.

A gyerekeim általános iskolások, mind a kettő felsős. Ádám ötödikes, Máté hatodikas. Nem nagyon vagyok elégedett a tanulmányi eredményeikkel, a feleségem és én is sokkal jobb tanulók voltunk, de mentségükre legyen mondva, hogy angol kéttannyelvű iskolába járnak, és bár mára elég jól beszélik a nyelvet, de azért az, hogy sok mindent idegen nyelven tanulnak, azért némileg hátráltatja őket.

Namost az egyik mumus tantárgy nekik a természettudomány. És akkor itt most el is érkeztünk a lényeghez.

Természettudomány....heti két óra. Gyakorlatilag környezetismeret. Nézem a tankönyvüket, van benne egy kis biológia és földrajz. Tulajdonképpen nem is rossz alapvetés, leszámítva, hogy természettudomány tanárokat nem képeznek. Képeznek földrajz, biológia, kémia, fizika szakos tanárt, de természettudomány tanárt nem. Környezetismeretet a tanítónők tanítanak alsóban és most ezt a természetismeretet is ők oktatják, dacára annak, hogy ez felső.

Namost amikor én gyerek voltam, akkor ötödikben heti két óra földrajzzal és heti két óra biológiával kezdtünk. Amihez hatodikban hozzájött még heti két óra fizika. Tehát ötödikben kétszer annyi idő jutott természettudományokra, hatodikban háromszor annyi. 

Namost szeretném arra kérni a tisztelt olvasókat, gondolkodjanak el egy pillanatra azon, ha két ember beszélgetni kezd, mi fog lényegesen nagyobb valószínűséggel szóba kerülni? Az hogy mondjuk mennyi az időeltérés Amerika keleti partja és Magyarország között, vagy Berzsenyi költészete? Melyik tudományág készít fel jobban az életre, az irodalom, vagy a földrajz? Egyáltalán, hányszor beszélgetett valaki magánjellegű beszélgetésben valaha költészetről, mármint arról a fajtáról, amit az irodalomoktatás belénk sulykol.

A földrajz, a biológia, a fizika és a kémia szinte nap mint nap előkerül még a bulvárhírekben is. Hol egy vulkánkitörés történik, hol felfedeznek egy új akkumulátort, vagy éppen fiatalító terápiákat fejlesztenek, ezermillió példát tudnék mondani. Ha akarjuk, sem tudjuk kikerülni ezeket a tudományágakat. A technológiai szingularitás korában ez nem is csoda, hisz magát a technológiai szingularitást is pont ezek a tudományok hozták el közénk. Az életünket formáló hatásuk óriási. Ehhez képest az irodalomból meg pont azt nem tanítják, ami a legnagyobb hatást gyakorolja a már ötven éve a tévé előtt ülő generációra. Igen, a filmekre gondolok. Ehelyett kapunk disztichont, görög drámákat, Tinódi Lantos Sebestyén valáit, és egy rakás olyan ismeretet, amit a mai fiatalok be se tudnak fogadni, mert semmiylen kapcsolódási pontjuk sincs hozzá. De ez kell, ez a fontos. És amikor arról van szó, hogy melyik tantárgy óraszámát kell csökkenteni a nemzeti alaptantervben, akkor az irodalom és nyelvtan aztán biztosan szóba se jöhet, meg minek is jönne szóba, amikor ott vannak a döntéshozók számára amúgy is felfoghatatlan természettudományok. Szereljük le a kémia labort, minek az!

Aztán csodálkozunk, ha az egymillió bölcsész a hajára kenheti a diplomáját, mert a tanításon, vagyis a maga újratermelésén kívül semmit se tud kezdeni vele. Csodálkozunk a PISA felmérések eredményein, csodálkozunk azon, hogy az ipar nem talál mérnököket, informatikusokat, biológusokat, vegyészeket. Amitől persze mindenkinek egy kicsit szarabb, de már ahhoz is kellene egy kis ész, hogy ezt felfogjuk.

Ez a folyamat a rendszerváltás idején vette kezdetét, de igazán komoly ugrást a sötétbe kétszer tett. A károkozás politikailag teljesen kiegyensúlyozott, kivette belőle részét a politikai paletta mindkét oldala.

Na szóval akkor nézzük a díszpintyeket, akik felelősek a közoktatás lezüllesztéséért.

Antall kormány:

Andrásfalvy Bertalan - néprajzkutató

Mádl Ferenc - jogász

Boros kormány:

Mádl Ferenc - jogász

Horn kormány :

Fodor Gábor - jogász (ez egy vicc)

Magyar Bálint - történelem és szociológia szakos tanár - Az új nemzeti alaptanterv kidolgozása az ő nevéhez fűződik, az oktáspolitika itt kapta az első nagy pofont, és a lassú süllyedés nála váltott át zuhanásba.

Első Orbán kormány:

Pokorni Zoltán - magyar - történelem szakos tanár

Pálinkás József - atomfizikus. Na ő a kivétel. Kevesebb mint egy évig töltötte be a hivatalát. És szégyellje magát, mert ő megállíthatta volna a természettudományok visszaszorítását! A helyzetfelismerő képesség teljes hiánya jellemzi.

Medgyessy kormány:

Magyar Bálint folytatta négy évvel korábban megkezdett romboló munkáját.

Első Gyurcsány kormány:

Magyar Bálint folytatta romboló munkáját.

Második Gyurcsány kormány:

Hiller István - latin és történelem szakos tanár.

Bajnai kormány:

Hiller István - latin és történelem szakos tanár.

Második Orbán kormány - jellemző, hogy náluk az oktatásügyi miniszter pozíció megszűnt, illetve beolvadt az Emberi Erőforrások Minisztériumba. Innét kezdve államtitkári pozícióban lett képviselve az oktatásügy.

Hoffman Róza - francia-orosz szakos tanár. A magyar oktatás politika második mélypontja Magyar Bálint után. Neki köszönhetjük a hit és erkölcstan és a mindennapos testnevelés megjelenését, mely változásoknak ismét csak a természettudományi tárgyak voltak a vesztesei. Az ő ténykedése a pedagógus szakma maradék értékeinek a felszámolása jegyében telt.

Harmadik Orbán kormány 

Palkovics László - gépészmérnök. Miután a felsőoktatásban sikerült lefaragnia a hallgatók létszámát, alkalmasnak találtatott arra, hogy Hoffman Róza káros örökségét ő vigye tovább.

Ezzel a felsorolás végére értünk. Válogatott társaság, ugye? Ezek az apparatcsikok voltak a magyar tudászszint fejlődésének felelősei. Ahogy nézem ezt az igen tarka listát, a nagyrészét adminisztratív dilettánsok alkotják, és ezek legalább hagyták a dolgokat csorogni a maguk medrében, sok vizet nem zavartak. Az igazán nagy baj azonban az, hogy volt köztük két elhivatott - itt Magyar Bálintra és Hoffman Rózára gondolok - akik a rombolás nagy részét elvégezték, mert meg volt hozzá az erejük, az idejük és a hatalmuk. Ők az élő bizonyítékai annak, hogy ha a hülyeség szorgalommal párosul, és ráadásként még a hatalom is hozzájön, akkor a károkozási potenciál végtelenné válik.

 

 

 

1 komment
2017. november 25. 20:34 - Gazz

Egy bosszantó közlekedési anomália a Belvárosban

Aki Budapesten lakik, bizonyára ismeri az Erzsébet térnek azt a részét, ahol az Andrássy és a Bajcsy-Zsilinszky út találkozik. Egy nagyon forgalmas csomópontról van szó, ahol az észak-dél irányú közlekedési tengely metszi a kelet-nyugatit.

Namost én speciel minden hétköznap kétszer járok erre biciklivel, munkába menet és jövet. Mind a két alkalom csúcsforgalmi időszakra esik, megfigyelésem szerint itt főleg este állandósult közlekedési káosz van. 

Ez konkrétan azt jelenti, hogy - vélhetőleg részben a rossz forgalomirányítás miatt - a kereszteződés teljesen beáll. Hogy megértsük, ez hogy történhet meg, ahhoz először is érdemes megnézni a helyszínt felülről.

bajcsy.jpg

 Mivel a képen a sávjelzések nem kivehetőek, ezért külön jelzem, hogy az Andrássyról és a József Attiláról lehet balra és jobbra is kanyarodni, a Bajcsyról viszont csak jobbra. 

Térjünk akkor rá az anomáliára. Ebben a látszólag szimmetrikusan működő kereszteződésben gyakorlatilag minden forgalmi körben egyszer bennragadnak az autók a kereszteződés közepén, méghozzá mindig azok, akik a Bajcsyn a Nyugati felől érkeznek (a képen fentről le). Ezzel aztán persze blokkolják az Andrássy és József Attila út forgalmát is, valamint sokszor megakadályozzák azt, hogy a kereszteződés déli részén levő zebrán és bicikliúton (a képen a Donkey Republic jelénél) a gyalogosok és a biciklizők átkeljenek, mert minél hamarabb szeretnének kikerülni a keresztezés közepéről, ezért annyira szorosan feltorlódnak, hogy nem lehet közöttük átférni.

Az ellenkező irányból, a  Deák tér felől északra tartókkal nincs ilyen probléma, a Nyugati felé a lámpák ugyanis úgy vannak beállítva, hogy a forgalom elég gyorsan továbbvezetődik. Az északról délre közlekedők viszont a Deák térnél olyan lámpabeállítással szembesülnek, amely pont akkor torlasztja el az utat a forgalom elől, amikor az északi irányból jövő, amúgy legerősebb forgalom szeretne tovább jutni.

A probléma nem csak nekem tűnt fel. A közlekedési lámpák ellenére elég gyakran rendőrök irányítják a forgalmat, de sokszor még ennek ellenére is maradnak autók a kereszteződés közepén.

Két megoldást látok a helyzet megoldására. Az egyik nem biztos, hogy lehetséges, ez a Deák téri lámpák átszabályozása lenne. Lehet, hogy ez csak annyit jelentene, hogy ezután egy másik irányból bejövő forgalom duzzadna fel. Éppen ezért kellene a Nyugati felől jövő forgalmat már a kereszteződés előtt szabályozni, összhangban a Deák lámpáival is. Még mindig jobb, ha a Bajcsyn várakoznak az autók, mint a kereszteződés közepén. Mint írtam, ez nem biztos, hogy megvalósítható, ellenben egy másik módszer biztos nagyon sokat segítene. Ez pedig a vidéki nagyvárosokban már igen elterjedt, és rendkívül jól bevált visszaszámlálós közlekedési lámpák bevezetése lenne, legalább ebben a kereszteződésben. Számomra mindig nagy releváció ezekkel szembesülni Debrecenben, vagy Kaposvár egyes részein. Ha az ember tudja, hogy meddig lesz még zöld a lámpa, akkor elég jól meg tudja ítélni, hogy még időben el tudja-e hagyni a kereszteződést, ha átmegy rajta, vagy sem. Pontosan ez hiányzik itt is. Én nem hiszem, hogy egy ilyen lámpa felszerelése olyan irdatlan összegbe kerül, abban viszont biztos vagyok, hogy olcsóbb egy ilyet üzemeltetni, mint minden második nap rendőröket kivezényelni. Hogy egy epés megjegyzést tegyek a poszt végére, az amúgy fokozottan autósbarát, de ugyanakkor a hetvenes évek technikai és gondolkodási szintjén megragadt, az utóbbi időben kifejezetten passzív aggresszív jellemvonásokat felvonultató Tarlós István városában nem vagyok meglepve, hogy egy ilyen, viszonylag modern megoldás alkalmazása eddig még egyik felelős döntéshozónak sem jutott eszébe. Tarlósy ugyanis Vitézy kirúgása után gondoskodott róla, hogy ezeket a pozíciókat hozzá hasonlóan begyöpösödött gonolkodású emberekkel töltse fel.

26 komment
2017. november 14. 15:40 - Gazz

Hipokrita vendéglátóipar

Kiürül az ország, nincs munkaerő! - jelenik meg az ( elsősorban ellenzéki) újságok címlapjain.

Elmennek a fiatalok, nincs ki dolgozzon! - harsog az iparkamara.

Nincs ki felszolgáljon, a személyzet lelépett nyugatra! - vinnyognak a vendéglátósok.

Ehhez az utolsó kijelentéshez lenne némi hozzáfűznivalóm. Először is az, hogy nem véletlenül használtam a vinnyogást a viselkedésük leírására. Magyaroroszágon a vinnyogás a DNS-be van beépülve, pont arra a helyre, ahol másoknak a méltósággal viselt felelősségvállalásért felelős gén található. Nálunk ehelyett megy a vinnyogás.

Nézzünk néhány tipikus példát azokra az esetekre, amikor ez a gén bekapcsol.

- Elveri a jég a termést. Biztosítást kötöttél jégkárra? Á dehogy, az drága. Állam bácsi, segíts!

- Szélvihar szakmányban dönti a fenyőket a nyaralókra Siófoknál. Tudod, hogy a fenyő nagyra nő, de sekélyen gyökerezik? Mi a francnak hagytad megnőni? Mert szép? Akkor legalább biztosításod van? Hogy az minek? Állam bácsi segíts!

- A pedagógusok éhbérért dolgoznak. Sztrájkoltatok valaha a rendszerváltás óta? Nem? Szakszervezeti vezetőnek miért mindig korrupt seggfejeket választatok meg? Akkor miért csodálkozol, ha nem vesznek komolyan?

- Gonosz multik megfojtották a magyar cukorgyárakat! A történet meg valójában arról szólt, hogy választhattunk, ha bezárjuk a gyárakat, a termelők kompenzációt kapnak érte, ha meg nem, akkor megy minden, mint eddig, max nehéz lesz eladni a cukrot, mert túltermelési válság van. A termelők az állammal legnagyobb egyetértésben úgy döntöttek, hogy akkor rendben, zárjuk be a gyárakat. Aztán eltelt pár év, és beindult a vinnyogás, hogy jajj, oda a magyar cukoripar. Igen, bakker, oda, mert így döntöttetek.

Nem is ragoznám tovább, most is ugyanez van. Ezúttal a vendéglátásban. Amelynek kizsákmányoló jellege sosem volt titok, közismert volt a borravalóból tartott, be nem jelentett pincérek esete, a rengeteg szabálytalanság, az átvert munkavállalók. Nem csoda, ha először ezek léptek le nyugatra. A tisztelt vendéglátós urak pedig nyígnak, hogy nem megy hozzájuk dolgozni.

Namost történetesen ez sem igaz. A Balatonon nyaraltunk a nyáron egy többlakásos üdülőben. Az egyik lakásban lakott Viktor, aki felmondott a pécsi munkahelyén, és elhatározta, hogy a nyáron a Balaton mellett dolgozik. Csak a tisztánlátás kedvéért, ez a mostani nyáron volt, amikor a vendéglátós rinyálás már három éve folyamatosan ment.

Megkérdeztem Viktort, hogy mik a tapasztalatai. Ez júliusban volt, addigra Viktor már a harmadik helyen volt. Az első helyen két nap után felmondott, mert a munkavállaló megengedhetetlen stílusban kommunikált. Ezután eljutott egy olyan helyre, ahol megkérdezték, hogy nem baj-e, ha majd csak szeptemberben fizetnek. Persze ezekhez be se lépett. A következő  helyen hetente ötször berendelték helyettesíteni, de a túlórát kifizetni annyira nem akaródzott. Így hónap végén váltott, és egy szállodánál kezdett dolgozni. Mondanom se kell, egyik helyen se volt bejelentve. A pénz mindenütt egy kicsivel volt a minimálbér felett. Szóval annyira nem kell csodálkozni, hogy ílyen feltételek mellett nem jön senki.

Az alattunk levő lakásban laktak Éváék, akiknek a gyereke Budapesten keresett konyhai melót. Ők azt mesélték, hogy a pesti módszer az, hogy csak egy-két napra veszik fel a jelentkezőket próbaidőre, aztán rögtön felmondanak, és különböző jogcímeken egy kanyi petákot se fizetnek a végén. Nem egy helyen futott ebbe bele srác, és nem kettőn. 

Ez egyébként azt jelenti, hogy ha ezt meg lehet csinálni, akkor jelentkező van dögivel. Lehet hogy ezek mind alulképzettek, de ez nem is fog változni, amíg a munkaadó ingyen dolgoztatja őket. 

Az eset tipikus. A csendes oldal nincs sehol sem képviselve, viszont döntési helyzetbe került. Kínlódik tovább az átvágósokkal, vagy lép egyet vagy kettőt a nyugati irányba.

A másiknak eszébe se jut a hibát magában keresni, ellenben hangja az van, jó erős. Meg is hallották a Kamarákban, úgy gondolják, a gimnáziumokba való bejutás megnehezítésével majd többen orientálódnak a vendéglátás felé. 

Lehet hogy így lesz. De ők is nyugatra mennek, mert amíg a vendéglátó szakma megmarad ezen a morális szinten, addig épeszű ember nem dolgozik ezeknek.

 

1 komment
2017. szeptember 26. 16:56 - Gazz

Két hét az USA-ban. Első rész.

Felütésként azzal kezdeném, hogy anyukámék négyen voltak testvérek. Kettő közülük aztán a hetvenes években Amerikában folytatta. Az egyik oda ment férjhez, a másik meg disszidált a családjával. Ez adta az apropóját a kiutazásunknak, s ezzel együtt a mai bejegyzésnek.

A népes rokonság elég gyakran látogat haza, Magyarországra. Jóval ritkábban én is tiszteletem teszem náluk, és most úgy jött ki a lépés, hogy családostul elrepültünk a North Caroline-ban élő velem nagyjából egyidős unokatestvéremhez. Az útról szerzett benyomásaimat taglalom az alábbiakban.

A repülőutat a MyTrip.com-nál intéztem, idén februárban. Kb. 920-ezer forintba került  a retúrjegy négyünknek, két átszállással. Ez volt a legolcsóbb opció. Az út ötlete már ősszel felmerült, akkor még cirka hétszázezer forintból megúsztam volna, ennyit számított négy hónap késlekedés. Ami a MyTrip.com-ot illeti, igaz, hogy ez hozta ki a legkedvezőbb ajánlatot, de mégsem tudnám jó szívvel ajánlani senkinek sem. Nincs online ügyfélszolgálatuk, csakis telefonon lehet őket elérni, ami innen, Magyarországról Londonba finoman szólva nem a legolcsóbb. Sajnos igénybe is kellett vennem, mert az egyik járatot törölték, és vagy két hónapig teljes bizonytalanságban voltam, hogy akkor most mi lesz az úttal. Amikor felhívtam őket, iszonyat sokat várakoztattak, és mire sikerült bekerülni egy ügyintézőhöz, a telefonszámlám igencsak megnőtt. Finoman szólva ezt nem nevezném ügyfélbarát hozzáállásnak...

Miután a jegyeket lefoglaltam, még azon melegében elintéztem az ESTA engedélyeket is. Ezek a korábbi USA vízumot váltják ki, és szerencsére online intézhetőek. Nagyjából arra kell felkészülni, hogy meg kell adnunk az útlevélben szereplő adatainkat, az utazásunk célját, hogy van-e valakink az USA-ban, vagy van-e szálloda foglalásunk, majd ennek a kontakt infóit. Ezután ravasz körkérdésekre kell választ adnunk, hogy nem vagyunk-e terroristák. A végén pedig a kérvény elbírlásához fizetnünk kell kb. négyezer forintnyi összeget. NAGYON FONTOS! Rengeteg oldal van, amely azt ígéri, hogy leegyszerűsíti számunkra az ESTA ügyintézést. Ennek senki se dőljön be! Ugyanazok a kérdések szerepelnek náluk is, csak a négyezer forint többszörösét kérik el a végén. Mindig az amerikai nagykövetség oldaláról kell az ESTA ügyintézést indítani, ne dőljünk be a találatoknak, amiket a google dob fel.

Szóval a jegyek megvoltak, izgatottan készülődtünk az indulásra. Vettünk megfelelő méretű gurulós bőröndöket, elpakoltunk mindent, arra külön vigyázva, hogy semmi problémás dolog ne kerüljön a kézipoggyászba. Magyarán kisolló, zsebkés ment a bőröndbe, ahova viszont ruhán kívül szinte semmit se raktunk. Mindenki tudja, hogy mennyi szarka dolgozik a reptereken, a pénzt a legjobb, ha magunknál tartjuk.

3kismalac.JPG

Életkép Ferihegyen.

Odafelé a KLM-el repültünk. Bár online becsekkoltam egy nappal korábban, ezt Ferihegyen felülírták, és újrafoglalták az üléseket végig az útra. Ez ugye három repülőt jelentett. Az első egy tényleges KLM gép volt, ami Amsterdamig vitt bennünket. Onnét kezdve pedig igazából a Delta járatain repültünk, ami kooperál a KLM-el. A transzatlanti járaton egy Jumbo Jet teljesített szolgálatot, a két gyerekünknek nagyon tetszett, hogy a beépített képernyőkön ugyanazokat a kedvenc rajzfilmjeiket nézhették, amiket otthon is. Elképesztően sok kaját adtak. Volt egy főétkezés, de ezen kívül még háromszor végigszórták a népet szendvicsekkel, sütivel, ilyesmikkel. A filmkínálat is egész jó volt, de aludni sajnos nem nagyon lehetett. A mostani székeken nincs oldalsó fejtámasz, képtelen voltam bármilyen alvópozíciót felvenni.

Detroitban kellett másodszor átszállnunk, s mivel itt léptünk be az USA területére, ezért át kellett esnünk a beengedési procedúrán. Ami konkrétan azt jelentette, hogy lefényképeztek, ujjlenyomatot vettek, és kikérdeztek. A tiszt eléggé hadart szóval komoly gondjaink voltak a megértésével, de azért szerencsére zöld ágra tudtunk vergődni, és beléphettünk. 

Detroit nem éppen Amerika csúcsa, de ez akkor nekünk nem tűnt fel, mert nem volt összehasonlítási alapunk másik amerikai repülőtérrel. Elég sokat kellett várni a következő repülőre, ezért engedtünk a gyerekek unszolásának, és bementünk az egyik McDonaldsba... Nekem mondjuk lilult a fejem, hogy miért épp egy rohadt McDonaldsot próbálunk ki, ami otthon is van, de a gyerekek szemszögéből nézve ez volt a fontos, szóval oké, legyen McDonlads. Rögtön az első tapasztalat, hogy itt más a kiszolgálás rendje. Miután leadtuk a rendelést, az ételt egy másik helyen adták ki, ahol a megadott keresztnév alapján szólították az embert, amikor elkészült a csomag. Az ízekről nem tudok nyilatkozni, engem hidegen hagy a McDonalds, a gyerekek meg nem panaszkodtak. Ezután ahhoz a kapuhoz mentünk, ahonnét a gépünk indult, de még mindig rengeteg időnk volt. Elmentünk egy üzletbe, hogy beef jerky-t vegyünk. Ez szárított marhahús, és egy tipikus amerikai specialitás. Elképesztően laktató és tápláló, egyben finom is. Ott helyben ki is bontottuk, és meg is ettük, a gyerekek persze kapásból nemet mondtak rá. Ezután beültünk egy sörözőbe, ahol a mostánában USA-ban is népszerű kézműves sörökből rendeltünk kettőt. Meglepően finomak voltak, nyoma sem volt bennük az itthon oly gyakori kátrányos mellékíznek. 

 sorozes.jpg

Detroitban nagyon sok a néger, és ezzel a repülőtéren is szembesültünk. Engem igen érdekel az antropológia, úgyhogy örülnék, ha senki sem magyarázna bele rasszizmust abba, amit itt leírok. Szóval ami az amerikai filmekből nem jön át, az pár percen belül nyilvánvalóvá vált, gyakorlatilag az összes néger nőnek nagy a feneke. Erre ellenpéldákat csak Washingtonban láttam később, ahol több a tehetősebb ember és ők jobban vigyáznak az alakjukra. Amit viszont nagyon vonzónak találtam a néger csajokon, az a vastag ajkuk. Ez bájossá teszi az arcukat, a dús hajuk pedig egy szép keretet ad az egésznek. Nekem bejönnek. 

Naszóval elütöttük az időt, amíg a harmadik gép indult. Wifi volt, úgyhogy még az unokatesómmal is fel tudtam venni a kapcsolatot. Beszálltunk, felszálltunk, leszálltunk. Ekkorra már teljesen elvesztette a varázsát a repülés, alig vártuk, hogy túllegyünk rajta. Charlotte-ban Viktor fogadott minket, aki kocsival értünk jött, mert Winston-Salem ahol laknak, legalább másfél óra távolságra van. Egy óriási tankszerű Dodge terepjárója van, akár hatan is el lehet benne férni kényelmesen. 

Első tapasztalat, rengeteg autópálya van, ezek minimum háromsávosak, és nagyon jó minőségűek. Ami a minőséget illeti, jelentős faktor, hogy North Carolinában nagyon enyhe a tél, inkább csak hűvös, mint meleg. Hó csak egészen ritkán esik. Ennek nem elhanyagolható szerepe van abban, hogy az autópályák burkolata milyen sokáig bírja. 

Elég fáradtak voltunk, szóval megérkezés után egyből aludni mentünk. Viktornak hatalmas háza van, kb. 5 fürdőszoba, 4 hálószoba, basement, dolgozószoba, garázs két autónak, két terasz, egy akkora nappali konyhával, mint az én házam alapterülete és egy saját tó. Ezt az életszínvonalat egy orvosi és egy chip designer fizetésből tartják fenn.

viktorhaz.jpg

 A tó ilyen:

viktorto.JPG

 A ház előtt álló négyszögletes dobozok a hőszivattyú kompresszorai. Télen ezzel fűtenek, nyáron meg hűtenek. A gáz nincs bevezetve, ezért van ott egy pb gázpalack is.  

A tóban ilyen szép naphalak laknak.

naphal.jpg

De van harcsa és kárász is benne. A naphalat gilisztával fogtuk. Ugyan a Wallmartban vettünk valami zselés és büdös csodacsalit, de a halak nem igazán kultiválták.

Van ugye a mondás, hogy "Ha Rómában vagy, élj úgy, ahogy a rómaiak!". Ezt a szabályt alkalmaztuk a helyzetre, úgyhogy igyekeztünk mindent úgy csinálni, ahogy a helyiek. Például elmentünk a Wallmartba. Ami egyébként élelmiszerben gyengébb mint az Auchan, ruházatban és egyéb cikkekben meg több. Ami az árakat illeti, drágább, az egyértelmű. Ilyeneket néztem, mint gyümölcsök, póló, kenyér, csipsz. Az volt a tervem, hogy milyen szuper pólókat fogok majd itt venni, mert amikor legutóbb az USA-ban voltam, úgy 2000 tájékán, akkor olyan pamut pólókat árultak, amelyek közül néhányat még ma is hordok, olyan jó minőségű. Sűrűbb szövésűek és erősebb pamutszálból csinálták őket. Na ebből mára semmi sincs. Ugyanazt a minőséget árulják, mint az Auchan, csak mondjuk két-háromszor drágábban. A farmerek kb. másfélszeres árban vannak. A kenyér kétszer annyi. A műszaki cikkek elég olcsók, de mindössze egy karórát vettünk, nem bevásárolni repültünk ide.

 Ami a környezetet illeti, ez amolyan hobbitfalva. Gyönyörű házak kies környezetben, kb. félórás autós távolságra a városközponttól autópályán. Mindenütt plüssszerű zöld pázsit, természetesen gondosan lenyírva. Virágok, aszfaltutak.hobbitfalva.jpgIgen, jól látja a kedves olvasó, járda az nincs. És forgalmasabb út mellett ez komoly probléma. Az autósok nincsenek hozzászokva se a gyalogosokhoz, se a biciklisekhez. Ezért ha látnak valakit, sokszor túlreagálják, óriási ívben kerülnek. És ami furcsa, integetnek. Ezt nem értettük, hogy miért integetnek vadidegenek, talán valami gond van az öltözékünkkel, de Viktor elmagyarázta, hogy itt ez a szokás. Hmmm... kedves emberek.

Valamin azóta is tűnődöm. Ha megnézünk egy magyar utcát, rögtön feltűnik, hogy a sok javítás, csatornázás, kábelfektetés miatt úgy néz ki, mint a koldus ruhája. Folt hátán folt. Na ez nincs az USA-ban. Fogalmam sincs, hogy hogyan csinálják, talán egy széles csőben vezetnek mindent, vagy nem az út alatt vezetik, de itt minden utca olyan, mintha tegnap aszfaltozták volna. Az autópályák szintén ilyenek, de azt láttam hogy javítják. Azt tippelem, hogy itt talán szabványos színű bitumen van, és valahogy összeolvasztják a régit, meg az újat, és ezért nem látszik a foltozás. Az autópályák mellett egyébként rengeteg gumidarab van a szétdurrant kerekekből, ezeket elítéltek szedegetik össze. Hobbitfalván hagyományos értelemben vett kertművelést nem folytatnak, van egy-két virágos bokor, meg ugye a gyep, aztán ennyi. Gyümölcsöt senki sem termeszt, inkább megveszik a boltban, amikor kedvük tartja. 

 Ez volt az utazásunk első szakasza. A következő részben az óceánparti élmények bemutatása következik.

 

 

 

 

Szólj hozzá!
2017. május 31. 12:22 - Gazz

Amerikai nagyvárosok európai szemmel

Ez nem egy hőzöngőblog, és ez így aztán ez nem is egy hőzöngő bejegyzés arról, hogy hú, milyen helyeken jártam. Viszont a tapasztalataimat szívesen öntöm írásba, s amennyire tőlem telik, igyekszem ezt nem úgy tenni, hogy kioktassak, vagy dicsekedjek. Persze a hatásvadász eszközök azért tőlem sincsenek távol, ezt elismerem, hiszen ha az ember irománya kikerül párszor az index címlapra, azért az elég jó anyag endorfin junkie körökben.

Na szóval a mai bejegyzésben az Egyesült Államokban és Kanadában elkövetett utazásaim során begyűjtött tapasztalataimat osztom meg a becses nagyérdemű olvasóimmal. Rögtön az elején le kell szögeznem, hogy ezek a tapasztalatok a keleti part környékére korlátozódnak, de amennyire sikerült utánanéznem, alapjában véve az egész Észak-Amerikai kontinensre jellemzőek.

Naszóval, mint tudjuk, az Egyesült Államok döntő részben brit gyarmatosítók gyermeke, és ez az örökség nagyon jellegzetesen formálja az ország arculatát mindmáig. Ha a googlemaps-en felülről ránézünk egy amerikai városra, akkor jó eséllyel ugyanolyan négyzetrácsos utca elrendezést láthatunk, mint a jó öreg Londonban, azzal a bájos stichel megfejelve, hogy errefelé ez még a helyi földrajzi adottságokon is igyekszik úrrá lenni, már amennyire ez lehetséges. Ezzel konkrétan arra utalok, hogy egy amerikai városnak nem számít a domborzat, a vízrajz, ők bizony - ésszerű határok között persze - ragaszkodnak a négyzetrácsos városszerkezethez.

Ez éles ellentétben áll a kontinentális Európa hagyományos városszerkezetével, - és cseppet sem meglepő módon Kanada francia részein nem is jellemző. Quebec és Montreal egyáltalán nem sakktáblának néz ki felülről. Londonban egyébiránt az 1666-os nagy tűzvész után alakult ki, amikor is újrarajzolták az egész várost, mert az addigi gyakorlatilag élhetetlenül keszekusza volt.

A négyzetrácsos szerkezet meglehetősen praktikus egy olyan országban, ahol mindenki autóval jár. Ez biztosítja ugyanis azt, hogy az utak nem egy-egy csomópontba vezetik a közlekedést, amelyek melegágyai a dugóknak, hanem kellő mértékben szétosztják a forgalmi áradatot. Egy ilyen elrendezés esetén a legkönyebb alternatív útvonalakat találni dugó esetére, ha az ember A pontból a B pontba akar jutni. Persze ez nem jelenti azt, hogy az amerikai városokban nem lennének dugók, sőt, nagyon is vannak, de ez inkább a tömegközlekedés helyett az egyéni autózást preferáló életmód következménye. Hogy ez miért alakult így, az viszont szintén a városszerkezet következménye.

A tipikus amerikai nagyváros rendszerint egy szűk városmagból áll, ami néhány tucat felhőkarcolót jelent praktikusan, valamint néhány utcányi többemeletes, de nem felhőkarcoló méretű kormányzati épületet, és legalább egy stadiont meg plázát. Itt rögtön szeretném megjegyezni, hogy a mindenkinek rögtön eszébe jutó New York egyáltalán nem tipikus amerikai város, ahogy Chicago sem. Ellenben a népszerű sorozatból megismert Dallas, vagy a kanadai Toronto meg nagyon is.

Ami a szűk városközponton kívül van, az egy óriási falu, elsősorban földszintes épületekkel, bennük rengeteg üzlettel, valamint hatalmas területeket lefedő igen mutatós családi házas övezetekkel. Ez utóbbiak egyik jellegzetes kelléke a GYEP. Írhatnám kisbetűvel is, de ez nem fejezné ki eléggé, hogy náluk ennek mekkora jelentősége van. Na jó, legyen pázsit. Szóval az amerikai középosztály szabadidős tevékenységei között az egyik legfontosabb szerepet a ház előtt található pázsit gondozása jelenti, ez afféle társadalmi státuszszimbólum. Ha szép a gyeped, akkor a környéken tisztelni fognak. Ha kissé elhanyagolt, - ami magyar szemmel nézve még mindig simán gondozottnak számít - akkor bizony gyorsan levonják a következtetést, hogy nem vagy a környékre való. Elképesztő mennyiségű vizet és műtrágyát képesek a pázsit karbantartására költeni. De ez nem csak a lakosokra jellemző, hanem a városra magára is. Az utolsó útmelleti közterületen is gondosan locsolják és vágják a füvet, de nem ám csak úgy hébe hóba, hanem heti rendszerességgel. Ha a repülőtérről a városba megy az ember, akkor rögtön szembetűnik, hogy itt bizony nincs az a dzsumbuj, mint amit a Ferihegyre vezető út mellett lát az ember.

Térjünk át a gyepről a közlekedésre. Mint feljebb már említettem, az Egyesült Államokban és Kanadában kvázi mindenki autóval jár. Ez persze egy nagyon általánosító kijelentés, úgyhogy rögtön át is fogalmaznám, mindenki mindennap használ autót. Ennek ellenére a városi tömegközlekedés egyáltalán nem olyan alulfejlett, mint azt gondolnánk, inkább azt lehet mondani, hogy más a koncepció. Amerikában a városi népesség döntő része családi házakban lakik, ami viszont azzal a következménnyel jár, hogy a városok mérete sokszorosa az azonos népességű, de főleg társasházakból álló európai városokénak. Ez magával vonja azt is, hogy a tömegközlekedés fenntartása ilyen óriási területen egyáltalán nem gazdaságos. Mégis van tömegközlekedés, (a New Yorki, Washingtoni, Montreali metróhálózatra joggal lehetnek büszkék az ott lakók)  ez azonban elsősorban a sűrűn lakott központok, gócpontok összekötésére irányul. Az amerikai városokban az ilyen gócpontok kialakulása természetes következménye a szétterülő városszerkezetnek. Az alapellátás funkciói - beleértve a hivatalokat, egészségügyi intézményeket - túl messzire nem kerülhetnek a lakosságtól. Ezt a struktúrát ugyanúgy kell elképzelni, mint Budapestet a kerületeivel, csak itt a lefedett területek sokkal nagyobbak. A gócpontok tömegközlekedéssel való összekötése tehát elég jól megoldott, és ezen területeknél óriási, a pestiekkel szemben valóban létező P+R parkolók vannak, ahova a kertvárosokból érkező autósok le tudják tenni a kocsijaikat. A belvárosban parkolni ugyanakkor elképesztően drága dolog. Banki osztályvezető rokonom egyszer megemlítette, hogy ha Torontóban autóval járna be dolgozni a központban levő munkahelyére, akkor a fizetése harmada menne el parkolásra.

Ami egy budapesti embernek azonnal szembetűnik, az az, hogy nem látni kormot az épületek falán. Bár itt is vannak diezel hajtású járművek, de ezek száma elenyésző, kétütemű motorral pedig maximum a fűnyírókban találkozhatunk. A benzinnel hajtott négyütemű autók láthatóan nem kormolnak. Szmog mégis van, de ez főleg nitrogén oxid, ami aztán szélcsendes időben jól láthatóan össze is gyűlik a városok felett narancssárga felhők képében. Ez is nagyon káros, de másképp árt, mint a diezelmotorok koromkibocsátása.

A családi házak nagyon szépek, de az átlag városi egyszintes épületeik kifejezetten jellegtelenek. Érdekes, hogy a főleg szegényeb családok által lakott sorházak ugyanakkor kifejezetten dekoratívak. Torontóban mutattak nekem egy ilyen sorházas városrészt, ahova a migránsokat szándékoztak beköltöztetni és meg kellett állapítsam, hogy Pesten ez simán elit negyednek számítana.

Egy-két frekventált várost leszámítva turistákat nem találni az itteni településeken. New York persze tele van velük, de New York legalább olyan unikum Amerikában, mint Európában Velence. Alapjában véve nem sok ember van az utcákon, még a belvárosok is elég kihalt benyomást nyújtottak számomra. Mivel a nyári időszak szélsőségesen meleg még Kanada sűrün lakott déli részén is, a tél meg szélsőségesen hideg, ezért az utcán levésnek nincs olyan hagyománya, mint az európai nemzeteknél. Alapvetően egy amerikai a légkondícionált helyeken érzi jól magát, az utca meg mint tudjuk nem ilyen hely. Érdekes, hogy ugyanakkor a kontinens európai jellegű városaiban - Montreal, Washington - viszont tele van az utca emberekkel, mint ahogy Manhattanben is.

Térjünk egy kicsit ki külön Montrealra. Ez a város a legnagyobb lélekszámú francia település Európán kívül. Sokáig a legnépesebb és leggazdagabb városnak számított Kanadában, ami erősen fűtötte a francia szeparatizmust is arrafelé. Az utóbbi időben azonban Torontó megelőzte mindkét tekintetben. A Montreali franciák franciábbak akarnak lenni az anyaországiaknál is. Míg a stoptábla egy tényleg nemzetközi jelzés, ami Párizsban is ugyanúgy néz ki, mint Londonban, addig Montreálban természetesen ez is a francia "Arres" felirattal van ellátva a "STOP" helyett. Ebben a városban járva teljesen európában érezhetjük magunkat. Nincs betondzsungel, ehelyett a szokásos tömbházak uralják a városképet, lefogadom, még gang is van belül. A házak aljában kávéházak, éttermek, és nyüzsögnek az embereke az utcán. Emellett rendkívül fejlett metróhálózat, a szerelvények a zaj csökkentése érdekében gumikerekeken járnak. Mivel a tél hosszú és hideg (holott Montreal kb. Budapesttel fekszik egy szélességi körön), a város igen jelentős földalatti infrastruktúrát hozott létre. Bevásárlóközpontok, hivatalok, közüzemek költöztek a felszín alá, amelyeket utcák kötnek össze és metróvonalak.

Ami New Yorkot illeti, a városnak különös hangulata van. Míg Amerika többi részére szinte mindenütt a nagy nyílt terek a jellemzők, Manhattanben sétálni sokszor olyan, mintha egy kanyonban túráznánk egy folyó partján. A napot nem látni a magas házaktól, és rengeteget kell várni a lámpákra, hogy átkellhessünk az úttest túloldalára. A levegő iszonyat párás, s mivel amúgy is dögmeleg van, a kettő kombinációja kikészíti az embert. Érdekes módon Torontóban sokkal nagyobb kulturális kavalkáddal szembesültem, mint New Yorkban, ez betudható annak, hogy Kanadában sokkal liberálisabbak a bevándorlási szabályok, mint az USA-ban. Manhattanben a metró jelenti a tömegközlekedést. Nem tűnt fel, hogy lenne villamos, ellenben taxi az van dögivel mindenhol. Ez utóbbit nem mondanám se olcsónak, se gyorsnak, de néha rászorul az ember. Még pár szó erejéig visszatérve erre a kanyon érzésre, ahogy az utcán jártam, éreztem, hogy valami nincs rendben, valami hiányzik a képből, de ez csak amolyan tudatalatti érzés volt. És addig tartott, amíg ki nem értünk a Central Parkba. Ez a valami, ami hiányzott, ugyanis a nap volt. Délben bevilágít természetesen a toronyházak közé, de egyéb napszakokban nem. Ez nem jelenti azt, hogy sötét lenne, mert az üvegfelületek mindenhonnan visszaverik a fényt, de mégis nyomasztó érzés.

Elég csapongó típus vagyok, úgy hogy erről eszembe is jutott egy minapi élményem. A múlt héten szerdán este itt Budapesten a kertben tettem-vettem. A nap már lement, de az ég felhős volt felettünk. Ezt a kiterjedt felhőréteget aztán egyszercsak megvilágította a nap a horizonton túlról, ami olyan szürreális hatást eredményezett, amilyet még sosem éltem át. De valószínűleg más sem, mert sorra jöttek ki az emberek a házakból, megnézni, hogy mi történik odakint. A felhőréteg ugyanis visszaverte a lemenő nap  vöröses fényét, de az nem egy pontból jött, hanem egy kiterjedt felületről. Ezért aztán nem voltak árnyékok, és hogy egy fényképészetben használatos fogalmat használja, a mélységélesség is megváltozott. Minden kontrasztosabb lett, páran meg is jegyezték, hogy napfogyatkozáskor éltek át hasonló élményt. Én inkább ahhoz hasonlítanám, amit a tévékben a szappanoperákban lát az ember, ott használnak olyan technikát, hogy a közeli és távoli szereplők is egyaránt élesen látszanak. Mindez persze leöntve egy bronzos árnyalattal, tényleg nagyon fura volt.

No ennyit mára a csapongásból, júniusban ismét jelentkezem.

 

 

 

Szólj hozzá!
2017. március 23. 13:28 - Gazz

Egy elgondolkoztató kísérleti eredmény

Sok embert az vezet a blogok vezetésére, hogy a belső problémáit kiírja magából. Rám ez nem jellemző, de most kívételesen mégis ki akarok írni valamit, ami már 27 éve nem hagy nyugodni, és aminek sajnos azóta sem jártam utána.

Diákkoromban az egyetemen volt egy kedvenc kísérleti fizika tanárom Schuszter Ferenc. Aki az Óbudai Árpád Gimnáziumba járt a kilencvenes években, az ott is találkozhatott vele, tíz évig tanított az intézményben. Egy nagyon barátságos ember volt, kitűnő tanár, aki remekül értett a kísérletezéshez.

Ő mesélt nekem ez egyik meglehetősen meredek kísérleti tapasztalatáról, amelynek igencsak messzeható következményei lehetnek a fizikában, bár ez utóbbi megállapítás csak az én továbbgondolásom. Annó diákként rendkívül foglalkoztatott ez a dolog. Emlékszem, a szakmai angol nyelvvizsgán, ahol egy tudományos témát kellett előadni, ezt a témát választottam, és a szemben ülő bölcsész hölgynek is sikerült a kísérletet elmagyaráznom, bár azt is meg kell jegyezzem, hogy a végkövetkeztetést nem értette meg.

Amikor az egyetem végén hospitáltam a tanár úr osztályában az Árpádban, akkor ismét szóba hoztam a dolgot, és megerősítette, hogy minden pontosan úgy volt, ahogy először elmondta. Más fizika tanáraimat is kérdezgettem az egyetemen, G. L. például azt mondta, hogy a kísérlet nem adhatta azt az eredményt, úgyhogy rosszak voltak a műszerek. (aztán amikor megbuktatott, meg is kaptam tőle, hogy ilyen hülyeséggel próbálok villogni ahelyett hogy bejártam volna az előadásaira :-)) Más tanár meg egyszerűen bevallotta, hogy nem tudja megmagyarázni, hogy a kísérlet hogyan vezethetett erre az eredményre.

Mivel Schuszter tanár úr tavaly meghalt, ennek kapcsán megint eszembe jutott a dolog, és úgy gondoltam, tartozom neki annyival, hogy megemlékezem erről a felfedezéséről. Jöjjön először a kísérlet leírása, utána pedig azt fejtem ki, hogy ez az  eredmény hogyan vezet el ahhoz, hogy a fénynél gyorsabban információt juttassunk el egyik helyről a másikra.

Szóval Schuster tanár úr a gömbfotonokkal kísérletezett. A gömbfoton elég különös állatfaj, terjedésének nincs határozott iránya, mint pld. egy zseblámpából, gyertyalángból, vagy lézerdiódából kiszabaduló fotonnak. Ezt inkább úgy kell elképzelni, mint egy fénysebességgel felfúvódó lufi, amely aztán valahol egyszer csak elcsattan, és összehúzódik egyetlen pontba a felületén. Gömbfotont antennával lehet kelteni, az antenna végéről kiinduló rádióhullámok tulajdonképpen gömbfotonok.

Namost Schuster tanár úr kísérleti berendezése annyiból volt különleges, hogy képes volt az antenna végéről egyszerre csak egyetlen egy gömbfotont útjára indítani.

Abból a célból, hogy ezt ellenőrízze, épített egy detektort, ami jelzett, amikor a foton becsapódott. Ez a detektor úgy volt beállítva, hogy csak olyan frekvenciájú fotonnál jelzett, amilyet az antenna kibocsátott..

Ez első különleges tapasztalat az volt, hogy a kibocsátott egyedi fotonok mindig a detektorba csapódtak be, függetlenül a detektor elhelyezésétől, holott a gömbfotonnak nincs irányppreferenciája. A már említett tanár, G.L. erre mondta azt, hogy a gömbfoton csak egy adott valószínűséggel csapódhat bele a detektorba, ezért biztosan hibás a kísérlet.

A helyzet még cifrább eredményeket mutatott, amkor Schuszter tanár úr két detektort alkalmazott. Ez esetben azt tapasztalta, hogy a gömbfotonok mindig abba a detektorba csapódnak be, amelyik közelebb van az antennához. Az teljesen mindegy, hogy a másik detektor hol helyezkedett el a szobában. Amikor azt vitte közelebb, akkor oda csapódtak be a gömbfotonok. Ez azt jelenti, hogy a detektor nem lehetett hibás,  mert mindegy volt, hogy melyiket rakta közelebb, mindig ugyanerre az eredményre jutott.

Laikusok a kísérletet úgy képzelhetik el, hogy az üres térben ül egy törpe, aki lufit fúj maga köré.

A törpétől nem messze ott van két rosszgyerek, tűvel a kezében. A lufi értelemszerűen addig fog csak tágulni, amíg eléri a közelebbi rosszgyereket, aki rögtön kidurrantja a lufit a tűvel, így a távolabbi gyerek hiába vár a lufira, az nem dagad odáig, hogy őt is elérje.

Pont ugyanez történt Schuszter tanár úr gömbfotonjaival. A közelebbi detektor volt az a rosszgyerek, aki mindig kiszúrta a tűvel a lufit. Tökmindegy, hogy melyik gyerek ment közelebb a törpéhez, az nyert aki kisebb távolságra volt. Ezzel analóg az, hogy a Tanár úr  bármelyik detektort rakta közelebb az antennához, az mindig nyert.

Első látásra ez csak egy egyszerű kísérlet, de most bemutatom, hogy hogyan lehet így információt fénynél gyorsabban eljuttatni egyik helyről a másikra.

Képzeljük el az alábbi kísérleti elrendezést. Van egy Schuszter féle berendezésünk, amely minden másodpercben kibocsát egy gömbfotont. Egy tetszőleges irányba ettől a berendezéstől vigyünk el egy detektort egy fényévnyi távolságba, ugyanakkor ezzel pontosan ellenkező irányba pedig vigyünk el egy másikat, de ezt egy fényév plusz egy méter távolságba tegyük.

Az első detektort nevezzük el A-nak, a másodikat, ami egy kicsit távolabb van, nevezzük el B-nek. A kettő között két fényév plusz egy méter a távolság ugyebár.

Mivel B detektor távolabb van egy kicsit a gömbfoton forrástól, ezért nem fog jelezni semmit. Az A detektor pedig vígan számlálja a fotonbecsapódásokat.

Most jön a lényeg. Fogom a B detektort, és közelebb viszem az antennához két méterrel. Máris ő van közelebb, és hoppá, a fotonok kezdenek hozzá becsapódni. Ezt azonban az A detektornál egy másodpercen belül észreveszik. Hirtelen elmarad a központból rendszeresen érkező fotonok áradata, tehát tudják, hogy B pontban, ami tőlük KÉT FÉNYÉVRE VAN (!!!) az ottani detektort közelebb tolták.

Ez egy digitális információ. Nem száz százalékig megbízható, mert a fotonok azért is elmaradhattak, mert tönkrement az antenna, vagy maga az A detektor romlott el, de ezt könnyű ellenőrízni. Ha előre meg van beszélve, hogy B pontban a detektort úgy mozgatják, hogy a másodpercenként érkező fotonokból minden másodikat kapja csak el, akkor A pontban két másodpercen belül kiderül, hogy nincs semmi hiba, hanem a két fényévre levő B detektort tényleg elkezdték mozgatni.

Ezt pedig egyészen pontosan úgy hívják, hogy információ fénynél gyorsabb átvitele.

A kísérletet nem próbáltam ki, mert nincsenek meg hozzá a berendezéseim. De remélem, adtam egy ötletet pár embernek.

 

 

 

Szólj hozzá!
2017. január 13. 15:19 - Gazz

MOSFET Poweramp circuit - The RedAmp C

As I mentioned earlier I designed some power amplifier for supporting my guitarist activity. What lead me to this hobby originated in the eighties. I was teenager then and had no money so I started to built simple guitar effects. Later as my knowledge developed, I begun making my own design what usually sounded better than the factory made circuits. Soon my interest turned to power amplifiers. I used a very poor sounding Regent 50G what was available then for the little money I had. Furthermore my father asked me to repair an old radio what used germanium power transistors which died. So I had two goals.

1. building a better guitar amplifier

2. repairing my father's old radio.

First I tried traditional schematics what helped me in the case of the old radio but didn't improved my guitar sound. As I examined deeply the problem I found that the traditional designs almost always use the power transistors as emitter followers, see below.

 simple-100-w-power-amp.jpg

This is one of the most basic design of this area of electronics. In this configuration the power transistors amplify only current instead of voltage and current. Even it's true if complementer darlingtons are used instead of simple power transistors.This quite differs from the analogue case of tube amplifiers where the power tubes are allways used in grounded cathode configuration what results both voltage and current amplification.

Another problem with emitter follower configuration is that the power transistors need higher voltage drive than their emitters potential. It means that we cannot drive this kind of amplifiers's output to the whole range of power supply voltage without tricks. Necessarily its output must be less than supply voltage. If we applicate bootstrap then one power transistor's base ( T4) can be driven over the power supply voltage due to the fact that the bootstrap increase the driver voltage of this transistor over the positive supply voltage. But bootstrapping with capacitors results some problem about the phase transmission and I hear it as a strange squelch in the sound.

Nowadays everybody uses power mosfet transistors instead of bipolars. The widespread configuration of their using is quite similar to what we see above with some minor modification. They are more reliable than bipolar power transistors and sound better. In the other hand power mosfets need way higher drive voltage between their source and gate pole than bipolar transistors between their emitter and base. So the headrom is less if we use them in the traditional configuration.

In my case I wanted to upgrade an old, transistor powered Marshall amplifier. It had symmetrical power supply voltage +20V and -20V. Well it is quite low so I need all volts for my poweramp's output to produce as much power as it can be possible. I decided to use power mosfet transistors instead of bipolars due to their characteristic is similar to vacuum tubes. So I had to find a special configuration where I can drive my amp's output from negative supply voltage to positive supply voltage, so in the whole range.

It was obvious for me from the beginning that the traditional configuration did not provide this. After analyzing the circuit I realized that the way of using the power transistors must be changed. I need configure them in grounded source mode instead of source follower. In this case these transistors would amplify voltage too and so they need way less drive voltage for getting the headroom reaches the whole range between negative and positive supply voltage. This drive voltage can be provided easily. Another point that they must be stabilized thermally. The typical IRF type power mosfet's drain current is increasing by the temperature if the gate voltage remains the same. Studying the graphs I found that I must decrease the gate voltage by 5,5 mV per Celsius if I want the drain current being the same. Silicone transistors base-emitter opening voltage changes by -2mV so I have two ways. I can use three of them before every power mosfet or I can use one for only the one of the mosfets and I set the DC voltage circuit gain to six times. The negative feedback then arranges to share this compensation between the two mosfets so at the end we get -6mV/Celsius on every mosfet. Of course I need more AC gain in the circuit but it can be arranged easily by condensators in a proper positions.

Another point was that I needed the default output level to 0V what is exactly the center between the positive and negative supply voltage. For this the most reliable solution is a differential amplifier (actually a long-tailed pair) at the front of the circuit. There are another options but none of them is stable enough. There is a debate about using long-tailed pairs in poweramps as it can be the source of annoying transient intermodulation distortion called TIM. In the other hand in the case of guitar amplifier which has a way narrower frequency range than a HiFi circuit this point is not so relevant, and as I keep the open loop AC gain also low, it seems this problem is fixed.

Though my design starts with long-tailed pair just like the traditional one the similarity ends right here. I use totally different thermal  stabilization and bias than the classical. Also I drive the mosfets different way which are in grounded source configuration contrary to the classical solution. This arrangement provides full power headroom, high thermal stability with simple construction.

Let's see the schematic then.

cmosdiffpoweramp.jpg

 As the Figure 1 can be seen as the basic schematic of bipolar amps I think this Figure 2 has the right to be the basic schematic of mosfet poweramp technology due to its simplicity and because it uses all of the advantages of mosfet power transistors.

Let's see how it works. Practiced eye instantly recognises the usual long tailed couple (T1-T2) at the front of the schematic which works here as phase splitter. We use a current generator (T3) as emitter feeder for two goals. One point is it increases the amplifier's stability and symmetrical working. Second point that - instead of the practice of common bipolar amp circuits - we use it for biasing the output stage. My theory is that poweramp's DC gain shouldn't be enormous because we don't use it for amplifying DC but AC. Even more important principle that the power mosfets must be those parts where the biggest voltage (and current) amplifying should happen. For this goal I kept the DC gain of earlier stages as low as about 14 times. The long tailed pair amplifies only twofold and the second stage (T6,T7) does only less than sevenfold. Actually this is very good for thermal compensation. T5 is a transistor what must be applicated onto the heatsink the power mosfets are bolt on. So it is connected to them thermally. Every celsius grade increasing decreases the voltage on this part by 2 milliVolt. To stabilize a power mosfet thermally it needs 6 millivolt decrease on its gate by every celsius grade what means we have to amplify the decreasing on T5 voltage threefold. In the other hand it is enough only for the one of the two power mosfets (T10, T11) so actually we need sixfold DC amplifying after T5 then the negative feedback from the output takes care to share this compensation between the two.

As we see we drive the power mosfets by emitter followers (T8,T9). These provide low impedance which is good for fast charging and decharging the input capacitance of power mosfets (about 1-5 nF). In the other hand we use these capacitances to set the upper limit of frequency range this amplifier is working with. The human ear does not hear frequencies higher than 20kHz. It does not make sense to let this amplifier work with frequencies we even don't hear. Furthemore poweramps tend to produce unwanted feedback on higher frequencies what cases bad and unpredictable behaving of the circuit. So it is strongly suggested to limit the circuit to work only with that frequency range we hear. Or at least not so much wider range... That is why we drive the mosfets through R9 and R6 which consist low pass filters with the parasite gate capacitors of the mosfets.

We have not discussed only one interesting part of this circuit yet. This is a special arrangement of T4 and T6 transistors. It is quite rare to find this in circuits though it is not particularly complicated. 

T6 seems to work in emitter follower mode. Actually it is wrong. It works in a grounded emitter mode but in this special case the ground is a floating one. The matter is that T1's collector sees T4's emitter as ground and the voltage what is a result of T1's current flows through R3 is relative to T4's emitter what is driven by that voltage what T6's current makes on R7 what depends on how much voltage of R3 drives T6 relatively to the voltage of R7.

Actually it is a kind of bootstrap but it uses transistor (T4) instead of capacitor. It results that T6 amplifies the voltage of R3 on R8 but contrary to the classical grounded emitter configuration it does it in same phase. The DC gain is the ratio of R8 and R7, the AC gain due to C3 capacitor and R6 is about 20. My theory is that the open loop gain of a poweramp - contrary to general beliefs - must be kept low because it prevents unwanted feedbacks and lets the mosfets express their good sound amplifying characteristics. It is also an effective method to avoid transient intermodulation (TIM).

We use this solution because we wanted symmetry between the two driver branch what lead to the two power mosfets. T7's role is unavoidable in this construction so I had to find a similar construction but with same phase amplifying in the other branch. That is why I used this special bootsrap solution.

So about the role of the zener diodes... This amplifier works with power supply +-25V to +-50V. There is only one transistor what is critical from this point of view. T7 works under almost the full voltage range from -U to +U. It means that the UCEOMAX of this transistor should be higher than this power range. In the other hand, BC546B's UCEOMAX is only 65V so we have to defend it from too much voltage. Actually it's collector voltage is not necessary be so high. What we need is its current what results voltage on R11. So we can separate the collector from this resistor by a zener diode what effectively decreases the voltage level at T7's collector. C6 shunts this zener's noise. Selecting the voltage of this zener diode there is one thumb of rule. The difference of the doubled supply voltage and the zener's voltage must be not higher than 60. For example if we use +-40 power voltage, the zener's voltage must be at least 20 Volt. If the power voltage is less than +-32V then rather leave out this diode and C6 capacitor by wiring T7's collector directly to R11.

D2 and D3 defend the gates of the power mosfets from too high drive voltage.

Of course the mosfets must be bolt on heatsink.  The size of the heatsink depends on the power we want to get out of the amplifier. For 100 Watt you have to use +-40V power supply voltage. For 50 Watt the needed supply voltage is +-29V. If you want to use supply voltage higher than +-40 Volts I strongly suggest these:

1. use IRF640 and IRF9640.

2. double the mosfets. Use two IRF640 and IRF9640 instead of one. Use them in paralel position.

3. change the D1 zener to 50V zener.

Be sure that there is no short circuit between the mosfets and the heatsink. Use proper isolation parts.

P1 is responsible for setting the bias of the power mosfets. At the first run the variable pole must be set to the lower position what results that the trimmer's overall resistance is 47kiloohm. No we can roll carefully the pole slowly toward the upper position with very small steps. Meanwhile check the voltage between the source and the gate of T10. Around 3.5 Volt the mosfets start to warm up. Set a very little back the pole. Now we are at the safe bias level zone. Now we can attach the loudspeaker and give a signal to the input of the amplifier. If we still hear some harsh distortion then level up the bias a little bit. Though the amplifier is thermally compensated, it is not a magic tool. If we set the bias too high, the heat can kill the mosfets pretty soon so be careful.

The circuit is stable and relatively simple. It sounds differently to usual mosfet and bipolar poweramps, somehow more airy, but resembles to the famous VF2 circuit though more detailed and has better headroom.

Amplifier data:

Input resistance: 22 Kohm

Gain: 47

Open loop gain (without feedback): about 400. Depends on speaker's resistance.

Frequency range: 20Hz-30KHz

Output power: Depends on supply voltage. For 100W/8ohm, use +-40V. For 50W/8ohm use +-29V and leave out D1,C6. Do not use 4 ohm speaker if your power voltage is higher than +-33V.

This amplifier connects directly to the speaker so it is highly advised to use speaker defender circuit.

Let me know if anybody has questions. And sorry about my bad english.

Testing...

amp.jpg

 Backside...

amp2.jpg

 

 

 

 

Szólj hozzá!
2016. december 22. 11:51 - Gazz

Mátrix - az át nem jött sztori

Ha most visszagondolunk a kétezres évek első évtizedének filmtermésére, nyugodtan leszögezhetjük, hogy ez az évtized volt az, amikor igazán kialakult a többrészes filmeposzok műfaja. Az alapokat ugyan az előző században lefektette a Csillagok háborúja, de ott a történet alakulása elég esetleges volt, és a napvilágra került sztorik a forgatásról egyáltalán nem erősítik meg azt az állítását Lucasnak, hogy már az egész - mindhárom részt magába foglaló - történet benn volt a fejében, amikor nekiállt az első filmnek.

23 évvel később az előzmény trilógiánál már több látszata van annak, hogy előre megtervezte, hogy hogyan alakul a történet, az egyes karakterek hogyan és hova futnak ki, de ekkor meg sajnos az is kiderült, hogy Lucas nem olyan jó rendező, mint azt gondoltuk.

Ugyanígy, egy nagyívű történet több részre bontásával született meg a Gyűrűk ura trilógia is. A Harry Potter történeten is végig vonul a fősztori, miszerint Harrynak és Voldemortnak meg kell küzdeni egymással, gyakorlatilag ez a szál van elképesztő részletességgel kibontva a végkifejletig elvezető 7 részben.

És igen, így van ez a Mátrixban is, ahol valójában két sztori van. Egy, amit látunk, meg egy, ami az egészet mozgatja, és amiről a film valójában szól.

A probléma az, hogy ez viszont a legtöbb embernek nem jön le a filmből.

Pedig az igazi sztori egészen zseniális. Ugyanakkor a látványorgia, a körítés annyira lehengerlő, hogy teljesen átveszi a főszerepet a filmben, és pont a fősztori szorul háttérbe annyira, hogy azt a legtöbb ember fel sem fogja.

Ezért van az, hogy a szinte mindenkinek az első rész tetszik a legjobban, és az emberek leragadnak annál, hogy akkor most a piros vagy a kék tablettát kell-e bevenni.

A Mátrix fő sztorijában ez azonban egy teljesen mellékes szál. Igazából csak egy felvezetés, de annyira jól meg lett csinálva, hogy teljesen rákattan mindenki, így aztán amikor az igazi történet kezd kifejlődni, az emberek egyszerűen nem tudnak átváltani rá. Ezért van az, hogy a film nézőinek a többsége szerint a film főszereplője Neo, holott igazából ő épphogy csak felfér a dobogóra. Mindenki azért szurkol, hogy az emberek győzzenek a gépek felett, ezért aztán csalódnak, amikor a végén a film más módon oldja fel az alapvető érdekellentéteket. És ettől a hiányérzettől aztán nem is képesek felismerni a film értékeit.

Tisztázzuk, ez a blogbejegyzés egyáltalán nem akar önfényezés lenni, nekem is csak harmadjára esett le az hogy miről szól igazából a film. Igaz, ami igaz, programozóként valószínűleg fogékonyabb vagyok a technikai részletekre, mindenesetre nekem a második rész az etalon, szignifikánsan jobbnak tartom az elsőnél. Az elejét ugyan untam, de a Merovingi felbukkanásától kezdve rögtön magával ragadott, ugyanis olyan alapvető információkat tudtunk meg a Mátrixról, ami gyökeresen más megvilágításba helyezte a dolgokat.

Fentebb már említettem, hogy nem Neo az igazi főszereplője a történetnek. Ahogy az Orákulum mondja, ő csak teszi a dolgát, amire teremtetett. (Ezt később másvalakivel kapcsolatban is kijelenti). Nézzük meg részletesebben, hogy miért nem ő van a dobogó csúcsán.

 Már a Merovingit illetően is kapunk néhány utalást arra, hogy nem ez a Mátrix volt az első, de az Architekt bontja ki igazán ennek a részleteit. Neo nem akkora nagy unikum, ugyanis volt már öt hasonló előtte. Neo a rendszer terméke, ami felold egy olyan hibát, ami apró ugyan de összeadódó tulajdonsággal rendelkezik, így idővel olyan hatalmasra nő ami már a Mátrix működését veszélyezteti. Neo a szelep, amely ezt a problémát lecsapolja, és a ciklus újraindul. Az Architekt azt is elárulja nekünk, hogy a Neók megjelenése az Orákulum ötlete volt, így kiderül, hogy az Orákulum valójában együtt dolgozik az Architektel, aki nem tűnik éppenséggel az emberiség nagy barátjának.

Felmerül a kérdés, hogy miben más ez a mostani Neo mint a korábbiak.Jobb? Dehogy! Pont fordítva. Ez a Neo rosszabb mint a korábbiak, mert a kritikus helyzetben Trinity megmentése mellett dönt ahelyett, hogy Zion túlélését biztosítaná. 

Ez a lépése a látszat ellenére nem kulcsa a végső megoldásnak, vagyis a gépek és az emberek kiegyezésének. Neonak egyetlen olyan mozdulata van, ami ebbe az irányba vezet, az pedig már az első részben megtörténik, de hogy annak a bizonyos jelenetnek mi volt a valódi jelentősége, az akkor még nem látszott. 

Ugye emlékszünk az első rész végéről Smith és Neo harcára? Amikor Neo belülről szétrobbantja az ügynököt. Mindenki átélte a katarzist, hogy a gonosz legyőzettetett, és a jó győzedelmeskedett. A lényeg azonban nem ez volt. Ehhez a jelenethez ugyanis szorosan hozzátartozik a második rész kulcsjelenete, amikor is Neo megkapja egy borítékban Smith ügynöki füldugóját, egy köszönő üzenet mellékleteként. Ez a látszólag mellékes momentum az egész történetet tekintve talán a legfontosabb. Sajnos az utána jövő elnyújtott akciójelenet megint kicsit megvezet bennünket, pedig ha végiggondoljuk, ez is szoros összefüggést mutat a levéllel.

Hogy miért kulcsjelenet ez? Smith miatt. Hajlamosak vagyunk Smith ügynököt végig a rendszer részének tekinteni, pedig az ő szerepe sokkal fontosabb, mint Neoé. Vegyük észre, hogy Smith az új tényező az egyenletben. A korábbi Mátrixokban is bizonyára voltak ügynökök, talán még Smith is létezett. Egy dolog azonban bizonyosan nem volt, elszabadult Smith. A Smith vírus teljesen új faktor, és jóval több mint egy egyszerű anti Neo. Neó az emberek gépi függésből eredő frusztráltságának kivetülése, és Smith is valami hasonlót képvisel a gépek oldaláról, emlékezzünk csak arra, hogyan vélekedik az emberekről.

Lényegi különbség azonban kettőjük között, hogy Neo csak a gépekre veszélyes, Smith azonban mindenkire. Amit remekül demonstrál a második rész elején, amikor újból összecsap Neoval, és sorban alakít át mindenkit a Mátrixban a saját képére. Annak a jelenetnek az volt a célja, hogy megmutassa Smith vírusjellegét, de - mint annyi más alkalommal - az akcióorgia elfedte az igazi jelentést, de azért látható, hogy Smith magára a Mátrixra nézve is halálos, és pontosan ez a tulajdonsága determinálja a dobogó második fokára, Neo fölé.

Azonban Smith-el kapcsolatban is elhangzik, hogy ő is csak teszi azt, amit tennie kell. Ki áll akkor a dobogó legfelső fokán? Ki a valódi főszereplő a történetben?

Azt hiszem ezek után már sokak számára egyértelmű, hogy az Orákulumról van szó. Ő az igazi Mastermind a sztoriban, és az igazi sztori arról szól, hogy az Orákulum hogyan oldja meg azt a problémát, miszerint a Mátrix működése ciklikussá vált. Ebben a küldetésben az Architekt egyáltalán nem szövetségese, habár ellenségnek sem mondanám. Az Architekt elfogadja az Orákulum létezését, nem harcol ellene, mivel ez is csak egy faktor neki a rendszer egyenletében. Nem kell hanyattesnünk persze az Architektől. Bár valóban ő a leghatalmasabb szereplője a Mátrixnak, azonban pontosan olyan, ahogy azt az Orákulum jellemezte Neonak. Rendkívül korlátolt, és szűklátókörű. Működése hiába alapul a precíz hideg logikán, a nála sokkal okosabb Orákulum mégis megtalálja a módját, hogy manipulálja, és ahogy azt már feltehetően a kedves olvasó is kitalálta, ennek eszköze Smith. Neo lehetőségei sokkal korlátoltabbak ezen a téren, mint Smith-é, aki az egész rendszert romba tudja dönteni. Erre Neo nem képes. Ne feledjük el azonban, hogy Neo-t az Orákulum találta ki, és Smith-t Neo változtatta vírussá, noha ezt akaratán kívül tette, de teljesen az Orákulum terveinek megfelelően. Ez pedig azt jelzi, hogy Smith átalakulása is az Orákulum ötlete volt.

Mellékszál, de most van az ideje, hogy beszéljünk róla,  az Orákulum terve igen nagy kockázatot hordozott magában. Alapvetően jól eltervezte az egészet, azonban  az nem volt benne volt a pakliban, hogy Smith túllép a korlátain. Csak nagyon kicsin múlott, hogy nem bukott el az egész terv. Az Orákulum nem számolt ugyanis azzal, hogy Smith embereket is képes megfertőzni, és ezen alakjában egészen kis híja volt csak, hogy nem ölte meg Neót. Ha nincs Trinity, akkor Neo halálával nemcsak az emberiség, de a gépek is elbuknak, mert Smith megállítására senki más  nem  képes. Még az Orákulum és az Architekt sem.

Szerencsére Neo életben maradt, és így eljuthatott a két fél ( az Architekt és az emberek) addig a pontig, hogy alkura kényszerüljenek egymással. Az Architekt kezében volt Zion sorsa, az igazi aduász azonban Neonál. Ugyanis - ahogy azt korábban említettem - azzal, hogy az Orákulum Neoval változtatta Smith-t vírussá, egyben hatalmat is adott Neonak felette. Neo volt az egyetlen, aki le tudta győzni Smith-t, aki viszont arra volt képes, hogy az Architektet győzze le, így a nyerő lap ezzel Neo kezébe került. Ő pedig ezúttal jó döntést hozott, és sikerült egy olyan új rendszert kialakítani, ami megtöri a Mátrix ciklikusságát, egyben visszaadja a szabad akaratot az embereknek, pontosabban a választás lehetőségét. Nem véletlenül a két dolog maximálisan összefügg.

Ez alapvetően rengeteg további lehetőséget felvillant a jövőre nézve. Vegyük észre, hogy a gépi világ stagnál, körbejár, nem fejlődik. Az emberek újbóli felemelése megadja a lehetőséget arra, hogy tovább fejlődjön az ember-gép viszony, és ezáltal új távlatok nyílnak meg úgy a gépek, mint az emberek, de akár a bolygó jövöjében is.

Szóval a Mátrix abszolút folytatható. A Wachowsky tesókban ( most már nővérek) megvan erre a potenciál, a kérdés az, hogy társul-e ehhez akarat is.

A magam részéről erősen remélem, hogy igen.

7 komment
2016. december 12. 16:24 - Gazz

Mégsem záródik be a Földközi tenger?

A Földközi tenger bezáródásáról szóló cikkek a bulvárba is áttörtek, több ilyen témájú írás jelenik meg rendszeresen a vezető hírportálokon, többnyire valamelyik nagyobb török, görög, vagy olasz földrengés után. Hangzatos címek alatt tűnnek fel borús jóslatok a térség jövőjéről.

A Mediterránum kétségkívül az egyik legaktívabb tektonikai térség a bolygón, ráadásul jelen korszakban nincs is példa máshol két kontinentális lemez ütközésére a Földön. Az a kijelentés viszont, hogy a Földközi tenger be fog záródni - Gyurcsány Ferenc szavajárását megidézve - nem bontja ki az igazság minden részletét.

Hogy mi is zajlik valójában a Földközi tenger alatt, ahhoz tekintsük meg először is az alábbi ábrát, ami a legfrissebb kutatási eredményeket tartalmazza.

woudloper_2009_alpide_belt_mediterranean.jpg

 Négy olyan részlet van az ábrán, amiről nem nagyon szoktak beszámolni a Földközi-tenger bezáródását hirdetők. Ezek azonosítása egyszerű, az "Oceanic spreading ridge" jeleket kell megfigyelnünk. Ezek táguló tengerfenéki hasadékvölgyet jelölnek, és amint látjuk, elég sok van belőlük a Földközi-tenger nyugati medencéjében, szám szerint három. Ezek közül a legfontosabb a Baleár szigetektől délre húzódó. Ez az a hátság, ami a Gibraltári szorost kinyitotta 5,3 millió évvel ezelőtt. Ez pedig egy olyan momentum, ami nem igazán fér bele a szűkülő Mediterránum elméletébe. Nem árt tudni, hogy az Atlanti óceánba vezető szoros korábban nem a mai helyén húzódott, hanem attól északra, a Pireneusi félsziget déli részén. Amikor 6 millió évvel ezelőtt ennek a régi szorosnak az alja felemelkedett, megszűnt az összeköttetés a Földközi tenger és az Atlanti óceán között, és bekövetkezett az úgynevezett Messinai sókrízis, ami a Mediterráneum kiszáradásának eufemisztikus neve... Namost azt tudnunk kell, hogy az egymás alá csúszó közetlemezek esetében a víz egy kifejezetten fontos tényező, ugyanis jelentősen megkönnyíti ezt a csúszást, mintegy "megolajozza" a folyamatot. Egy kiszáradt Földközi tenger esetén az egykori tenger fenekén levő széttöredezett lemezdarabkák egymás alá csúszása (lásd a fentebbi ábrát, a fogazott vonalaknál a fogak - kis háromszögek - jelzik az alábukás irányát) a víz hiánya miatt nyilván valamennyire lefékeződött. A táguló tengerfenéki hasadékvölgyek (hátságok) tekintetében viszont nincs szerepe a víznek, és ezek gond nélkül tovább működtek, ami végül ahhoz vezetett, hogy a korábbi helyétől délre - ezúttal Gibraltárnál - ismét felhasadt a föld, és kinyílt a Gibraltári szoros, ami eltávolította az afrikai és az eurázsiai lemezt egymástól azon a ponton.

Egyáltalán nem véletlen, hogy olyan sok lemezre töredezett a tengerfenék ezen a részen, hiszen kétféle erő is hat rá. Egyrészt a táguló hasadékvölgy a tenger alatt, másrészt az északra nyomuló Afrikai lemez. Szeretném tisztázni, én egyáltalán nem vitatom, hogy az Afrikai lemez észak felé mozog. Az állításom az, hogy ez nem fogja eredményezni a Földközi tenger bezáródását, mert ez a mozgás hamarabb le fog állni, sőt, visszafordul.

Ezt pedig arra alapozom, hogy a táguló hasadékvölgyek első közelítésben fiatalabbak, mint az a folyamat, amely az Afrikai lemezt Európának sodorja. Új szereplő jelent meg a színtéren, és ez bizony boríthatja a papírformát. Miért írtam, hogy első közelítésben? Azért, mert tengerfenéki hátságok (hasadékvölgyek) valójában már korábban is voltak ezen a területen, de működésük leállt. Az egész 175 millió éve kezdődött, az eddigi utolsó szuperkontinens, a Pangea utolsó óráiban. Ott, ahol most a Földközi-tenger hullámzik, akkoriban egy hegyláncokkal keresztül-kasul szabdalt sivatag volt. Ekkor azonban váratlan dolog történt. Hogy ezt kifejtsem, pár mondatban meg kell ismertetnem a kedves olvasót egy  jelenséggel, az úgynevezett Wilson ciklussal. A Wilson ciklus egy geológiai folyamatot ír le, aminek a lényege, hogy a kontinensek az időben periodikusan összeállnak egy szuperkontinensé, majd ez a szuperkontines szétdarabolódik, és a darabok addig sodródnak, amíg ismét össze nem találkoznak (lévén a föld felszíne zárt), amikor is egy újabb szuperkontinens alakul ki. Ezeknek a mozgásoknak két hajtóereje van. Az első az, hogy a vastag kontinentális lemezekből összeálló szuperkontinensek alatt a föld hője felgyűlik, és ez előbb-utóbb vulkanikus és tektonikus folyamatokat indít be, amelyek elkezdik a szuperkontinens szétdarabolását. A másik folyamat pedig az óceáni kéreggel kapcsolatos. Az óceán alatt található kéreg vékony, és ha túl nagy kiterjedésű, akkor előbb utóbb "elszakad", és a szakadás mentén az óceán felőli rész alábukik. Ez húzóerőt fejt ki, ami a kéreg túlvégén található szárazföldi lemezt elindítja visszafelé. Ez zajlik most a Csendes óceánon, ahol is a Pacifikus lemez már minden oldalán "elszakadt", és megkezdte az alábukást, kialakítva ezzel a vulkánokról és földrengésekről elhíresült Tűzgyűrűt. Az alábukó pacifikus lemez magára húzza a körülötte levő kontinenseket, és ezért a Csendes-óceán be fog zárulni, az Atlanti óceán fogja átvenni a szerepét.

A Földközi tenger nyugati medencéjében zajló tágulási folyamatot feltehetőleg a rengeteg alásüllyedt lemeztöredék megolvadása által keltett feláramlás működteti, de most nézzünk kicsit körül a keleti medencében is. A fenti ábrán itt csupa alábukó lemezt látunk, és úgy néz ki, semmi sem fogja megakadályozni, hogy Afrika és Európa összeforrjon.

A helyzet mégsem ennyire egyszerű. Nem szabad ugyanis elfeledkeznünk a szomszédos Vörös tengerben zajló óceáni árok kinyílásáról. Ez manapság az egyik legaktívabb óceáni hátság a bolygónkon, és az erőteljes tágulás ereje előbb utóbb óceánná tágítja a Vörös-tengert. Arról persze mindenki tapintatosan hallgat, hogy ez a tágulás csak úgy tud végbemenni, ha Afrika északi irányú mozgása leáll, legalábbis a keleti oldalon. Igen ám, de nyugaton uganez a helyzet, mint azt fentebb tárgyaltuk. Ebből pedig az következik, hogy a Földközi tenger nem fog bezárulni, mert már beindultak azok a mechanizmusok, amik ezt a folyamatot megfordítják. Természetesen senki se számítson arra, hogy ez már holnap bekövetkezik. A tektonikai folyamatoknak óriási tehetetlenségük van, de nagy összegben fogadni mernék arra, hogy egy-két millió év múlva a Földközi tenger szélesebb lesz, mint most.

Még egy kicsit térjünk vissza a Vörös-tengerre. Ennek a tágulása szoros összefüggésben van a Holt-tenger keletkezésével, amely teljesen analóg a Kelet-Afrikai árokrendszer kialakulásával. A Holt-tenger kialakulása a legbiztosabb jele annak, hogy a Vörös-tenger tágulása nem áll meg az Ádeni-öbölnél, és csak idő kérdése, hogy mikor ér el a hasadékvölgy a Földközi-tenger keleti medencéjéig. Onnét kezdve pedig biztosra lehet venni, hogy a Földközi tenger ismét része lesz az újra kialakuló Thétisz óceánnak, tehát nemhogy bezáródik, hanem éppen ellenkezőleg, óceánná tágul.

Ezt a kis szösszenetet azon eredményekből vezettem le, amit a modern geológia a térségben feltárt. Mások más következtetésekre jutottak, én ezeket viszont nem látom megalapozottnak. Ha bárki bármilyen olyan dologról tud, ami cáfolja a fent említetteket, az ne habozzon megosztani a blog látogatóival. Nem fogom kicenzúrázni. A cikk megírásának mozgatórugója az volt, hogy a Földközi-tenger összezárulásáról szóló cikkek egészen bulváros színvonalon rémisztgetnek ezzel az opcióval, s közben nem hajlandóak tudomást venni ennek ellentmondó érvekről. Ezért fordítottam egyet a felálláson, hogy nyilvánvaló legyen, nem csak egyféle forgatókönyv létezik. 

 

 

 

 

14 komment
2016. november 30. 16:55 - Gazz

Jóslással próbálkozom

Lezajlott az év legnagyobb horderejű eseménye, az amerikai elnökválasztás. Nyert ugyebár Trump, és nem akarok tizenötezredik lenni a sorban, aki ennek az okait elemzi, ellenben megpróbálkoznék néhány jóslattal az elnöki ciklusával kapcsolatban, amit majd igen szórakoztató lesz visszaolvasnom négy év múlva. Ha tévedtem, akkor azért, hogy mennyire rosszul mértem fel a dolgokat, ha meg bejön valami, akkor veregethetem a vállam.

1. Oroszország.

Nem lehet elmenni szó nélkül amellett, hogy mennyire örültek Oroszországban Trump megválasztásának. Szó ami szó, az oroszokon nem is múlott a dolog, ők a maguk részéről mindent megtettek az ügy érdekében. És Trump győzelme után nem sokkal be is jelentették, hogy a kampány alatt végig kapcsolatban voltak Trump stábjával.

Ez a bejelentés valamiért nem kapott akkora figyelmet, mint amekkorát érdemelt volna. Maga az állítás nem erős, a kapcsolat minősége nem lett kibontva. Mindenki arra gondol amire akar. Az igazi kérdés az, hogy kinek szólt ez az üzenet. Miért kellett ezt bejelenteni? Célszerű azt megvizsgálni, hogy ki nyerhetett ezzel? Putyin mindenképp, honfitársai, az oroszok ugyanis nyugodtan belesejthetik ebbe az nyilatkozatba azt, ami az állandó önfényezési reflexüket kielégíti. Nevezetesen, hogy annyira ügyes titkosszolgálatuk van, hogy még az amerikai választásokat is befolyásolni tudják. Viszont a republikánus amerikai választóknak ez nem pozitív üzenet. A republikánus szavazók nem kedvelik az oroszokat. Náluk jobban csak muszlimokat és a demokratákat utálják, mindazonáltal kellemetlen volna beismerniük, hogy őket is megvezették az oroszok. Éppen ezért volt a nyilatkozat általános jellegű, hogy ne kelljen ezzel szembesülniük. Nem is ők voltak az igazi célpont, hanem Trump. Akinek Putyinék így finoman jelezték, hogy a zsebükben van, és nem haboznak fellebbenteni a fátlyat együttműködésük részleteiről, ha nem úgy ugrál, ahogy ők akarják. 

Ha igaz a teóriám, akkor annak lesz pár nyilvánvaló következménye. Az első, és legfontosabb: Ukrajna. Az oroszok nem fogják kihagyni a kínálkozó lehetőséget, és Trump elnöksége alatt pontot fognak tenni az ügy végére. Az eredmény látványos lesz, de a körítés el fogja fedni. Saját jól felfogott érdekükben hagyni fogják Trumpnak, hogy ne veszítse el az arcát. 

Az orosz csapatok el fogják foglalni Mariupolt, hogy meglegyen a szárazföldi összeköttetés a Krímmel. Ez nekik létfontosságú. Donbasz ki fog válni Ukrajnából, és csatlakozik Oroszországhoz, ugyanúgy, ahogy az a Krímmel is történt. Az USA tessék-lássék tiltakozni fog, lesz egy csomó konferencia, amin végül megzsarolják Ukrajnát, hogy fogadja el a helyzetet. Mivel az ország de facto csődben lesz addigra, ezt kénytelen-kelletlen el fogja fogadni.

2. EU.

Az Oroszországot sújtó szankciókat az USA fogja megszüntetni először, ami után az EU is hasonlóan cselekedik saját jól felfogott kereskedelmi érdekeiből kifolyólag. Cserébe Ukrajna valószínűleg különleges státuszt kap az eu-ban, ez lesz az ára a területekről történő lemondásnak.

Az EU és az USA viszonya mindazonáltal határozottan romlani fog. Trump patriotizmusa fájni fog az EU-nak, főleg a németeknek. Ja és persze a briteknek is, bár ők ugye hamarosan lelécelnek az EU-ból. Ha végigviszik a brexitet, két szék között fognak a földre esni, mert Trump amerikája egészen biztosan nem fog nekik különleges partneri kedvezményeket adni a kereskedelemhez. Bár a britek mindig is szeretik hangsúlyozni a különleges viszonyukat az USA-val, a valóság az, hogy az USA a II. Világháborúban is csak azon az áron segített nekik, hogy Nagy Britanniának le kellett mondania a gyarmatairól. Pénz beszél, kutya ugat. Nincs különleges kapcsolat, az elefán nem dübörög együtt az egérrel, csak ha az érdekei úgy kívánják.

Ez az amerikai patriotizmus német érdekeket is sért, ezért az EU barátságtalan lépésként fogja Trump intézkedéseit értelmezni, és hasonlókkal válaszol. Az új francia elnök valószínűleg felismeri, hogy itt a történelmi pillanat, és a közös EU hadsereg alapköveit le fogják tenni Trump regnálása alatt. Merkel nehezen fogja ehhez beadni a derekát, de amikor az EU szétesésével fogják megfenyegetni, engedni fog.

3. Kína

Trump izolacionizmusa azonban nem csak Európában fogja éreztetni a hatását. Kínát ugyan rosszul fogják érinteni az USA piacvédő intézkedései, azonban a kínaiak az egyik legpragmatikusabb nemzet a világon, ergó nagyon hamar rá fognak jönni arra, hogy hogyan kovácsoljanak ebből előnyt. Valójában Kína az egyetlen szereplő a porondon, aki be tudja tölteni az USA visszahúzódásával keletkezett űrt, és valószínűleg létre fog jönni az első, Kína által összegrundolt kereskedelmi szövetség Kelet-Ázsiában. Az első résztvevők a Fülöp szigetek, és Indonézia lesznek, majd Indokína következik, beleértve a legutoljára kénytelen-kelletlen csatlakozó - szövetségesek nélkül maradt Vietnámot is. Őket fogják követni az USA-ban csalódott többi térségbeli államok, Japán és Ausztrália is.

Az oroszok részvétele is biztosra vehető, azonban ők kettős játékot fognak játszani. Nem lehet nem észrevenni, hogy Kína lassan a nyakukra hág. Nem annyira közismert tény, de az orosz atomrakéták legalább harmada kínai célpontokra vannak irányozva, ami annak fényében nem is meglepő, hogy a kínai nukleáris csapásmérő fegyverek döntő mértékben viszont nem az USA-ra, hanem Oroszországra irányulnak. A két ország között már történt pár fegyveres összecsapás, míg az USA-nak eddig nem volt közvetlen katonai konfliktusa az oroszokkal. 

Azt sem érdemes elfelejteni, hogy az oroszok sosem tudtak igazán jó üzleteket kötni a kínaiakkal, akik nagyon vigyáznak arra, hogy Oroszország ne az ő pénzükön hízlalja a hadseregét.

Namost ami katonai vonatkozását illeti a dolognak, Kína szerintem behúzza Tajvant. Erre most történelmi lehetőség kívánkozik, és a kínaiak ezzel tisztában vannak. Még azt is el tudom képzelni, hogy az egészet leboltolják Trumppal, mert Trump hosszú ideje az első elnök, akivel ilyen ügyeket le lehet boltolni. Márpedig boltolni a kínaiak nagyon tudnak. 

4. Közel-kelet

Ami a közel-keletet illeti, Szíriában Asszad győzni fog, Trump átengedi az oroszoknak Szíriát. Az oroszok ezt nagy politikai sikerként könyvelhetik majd el. Ami viszont nem jelenti azt, hogy akár Szíria, akár Oroszország problémái meg fognak oldódni. Oroszországnak elég sok pénzbe kerül a szíriai akció, és az ukrán háború még többe lesz. Eközben pedig az olajár nem fog emelkedni hosszútávon lényegesen, erre akár fogadni is hajlandó vagyok, mivel az alacsony olajárak oka az OPEC-en és aOroszországon kívül keresendő. Egyrész az olajtermelő államok nem rendelkeznek azzal a politikai kultúrával, ami lehetővé tenné, hogy tartósan megegyezzenek. Irán nem fogja sokáig visszafogni a termelését, miután visszatérhetett a világpiacra. Oroszország elképesztő módon növelte a kitermelést, hogy szinten tartsa a bevételeit. Ennek maximum a befagyasztására hajlandó, csökkentésre nem. Szaúd-Arábia története során először hitelfelvételre szorult, nem foghatják vissza a termelésüket, ahogy a de facto államcsődbe jutott Venezuela sem. Átmeneti emelkedés az árakban lehet, de ez a társaság képtelen hosszútávon összetartani, suttyomban valaki közülük növeli az eladásait a többiek rovására, mert szükségük van a pénzre.

5. USA

Az USA határain belül is új idők köszöntenek be. Ezt a békát a demokraták nem fogják lenyelni, ebben biztos vagyok. A kultúrharc kiéleződésére számítok, szerintem a fő törésvonalak pont most szilárdultak meg a városok és a vidéki lakosság között. Hosszú távon a társadalmi mozgások miatt a demokratáknak áll a zászló, de a republikánusok rendkívül jók abban, hogy ráleljenek a piaci résekre. Bushnak annó Finkelstein találta meg a vallásosokat, Trump pedig kitűnően érzett rá a vidéki kékgalléros fehérek igényeire. Tényleg kíváncsi vagyok, hány nyuszi van még a kalapban náluk, mert mind a két előbb említett réteg erősen fogyóban van, míg a demokraták szavazóbázisát adó rétegek létszáma nő. 

Erősen kérdéses, hogy Trumpnak sikerül-e visszavinni az összeszerelő ipart az Egyesült Államokba. Illetve pontosítanék. Ez rövid távon természetesen megvalósítható, azonban mihelyst összejön, egy meglehetősen gyorsan ketyegő óra elkezdi a visszaszámlálást, s méri az időt, hogy mikor áll bele a földbe az egész, úgy ahogy van.

Ugyanis az ipar hazaköltöztetése nem jelentené azt, hogy Kínában a leszerelt gépsorok helyére nem kerülnének újabbak. Rengeteg tőkeerős kínai, de akár EU-s, japán, koreai hightech vállalat van, akik azonnal rámozdulhatnak a felszabaduló kapacitásokra. És van egy alapigazság, amit Trump akkor sem tud átírni, ha az életét teszi fel rá.   Kínában olcsó gyártatni, az USA-ban meg drága. Ezért ha rákényszeríti az amerikai vállalatokat, hogy otthon gyártsanak Kína helyett, ezzel annyira megemeli a termékek árát, hogy azok a világpiacon teljesen versenyképtelenekké válnak, és Kína boldogan benyomul a helyükre. Gondoljunk csak arra, hogy a személyautózás szülőhazája ugyan az USA, de az autómárkáik a Ford kivételével mégsem rúgnak labdába a határaikon kívül. Arról nem is beszélve, hogy Kína természetesen azonnal gazdasági ellenintézkedésekkel fog válaszolni. Ezért a cégek igyekezni fognak automatizálni, annak meg az lesz az eredménye, hogy a munkában reménykedő Trump szavazók megintcsak hoppon maradnak.

Ennyit a jóslatokból, most pedig elteszem a varázsgömböt, és élesítem a bejegyzést.

 

 

 

 

Szólj hozzá!
2016. október 17. 13:15 - Gazz

Mi hajtja meg a jövő autóit?

A technológiai szingularitás korát érjük, és ennek egyik leglátványosabb jele, hogy az emberiség elkezdte az olajkorszak lezárását. A megújuló energiaforrások kiaknázása nemcsak hogy szintet lépett, de egyre emelkedő trendet mutat. S ami a legszebb az egészben, hogy a technológia már otthon is elérhető.

Abszolút kiszámítható volt, hogy ez a jelenség az élet más területeire is hatást gyakorol, a mai posztban a személyautókkal kapcsolatos opciókat nézzük át.

A személyszállítás mindig is közvetlenül kötődött az emberiség által használt fő energiafajtához. Amikor a szárazföldön az élőerő volt a meghatározó, az emberek lovon, kocsin, szekéren közlekedtek. A szénkorszak hozta a vasút felvirágzását, a szénnel fűtött gőzgépek nyújtotta teljesítmény extrém módon kitágította a közlekedés lehetőségeit.

Az olajkorszak beköszöntével a belsőégésű motorok végre elérhetővé tették a repülést, és ezzel egy időben az autózás elterjedését. Immár a hézköznapi emberek számára is megfizethetővé vált a személyre szabott mobilitás, és ez hihetetlen következményekel járt a társadalmi folyamatokra nézve. Az amerikai középoszály kialakulásának ez ugyanúgy alappillére, mint a munkaadó/munkavállaló viszony átalakulása.

Ez a lendület először  a 70-es években, az olajválság idején tört meg, amikor is az olajtermelő országok az OPEC-be tömörülve gyakorlatilag ultimátumot intéztek a fejlett világnak. Amire az fura módon nem egy háborúval válaszolt, hiszen nem egyetlen országról volt szó, hanem alkalmazkodott. Drasztikusan csökkentették a járművek fogyasztását, és ez a tendencia egészen mostanáig kitartott.

Most viszont úgy néz ki, hogy elérkeztünk a lehetőségek határaihoz. Ez alatt azt kell érteni, hogy most már nem lehet a belsőégésű motorok fogyasztását úgy tovább csökkenteni, hogy annak érdekében ne kelljen feláldozni valami olyat, aminek az ára eltünteti a fogyasztáscsökkenés előnyeit. Legkézenfekvőbb példa erre a megbízhatóság. A mostani motorok már annyival bonyolultabbak az eredeti négyüteműekhez képest, hogy bizonyos hibák bekövetkezése automatikusan kódolva van a működésükbe. Ilyen a közvetlen befecskendezésű motorok kokszosodása, ilyen a turbós motorok rövid élettartama. Hol vannak már a 40 évig üzemelő dízelmotorok? A maiak jó ha 15 évig bírják, és akkor még a turbó csapágyairól nem is tettem említést.

Technológiaváltás kell, és a hibridek megjelenésével ez a folyamat a kétezres évek elején meg is indult. Egy dolog teljesen biztos, a jövő autóit villanymotor fogja hajtani. Ami még nem világos, hogy ezt a villanymotort hogyan fogjuk ellátni a működéséhez szükséges árammal. Ennek a lehetőségeit boncolgatja ez a cikk.

Ami a legkézenfekvőbb megoldásnak tűnik, az egyben a legkorábbi is, ez az akkumulátor. Nem annyira köztudott, de akkumulátoros autók már a múlt század elején is futottak az utakon, a technológia egy rövid ideig versenyben volt a belsőégésű motorokkal. Akkoriban a legnagyobb kapacitást ólomakkumulátorokkal tudták elérni, s ezek technológiája nem sokat változott azóta sem. Az ólomakkumulátorokkal már akkor is ugyanaz volt a baj, mint ma: nehezek. Az egységnyi súlyra vetített töltéstároló képességük nagyon kicsi. Térfogatra vetítve egyáltalán nem rossz, tehát ha nem mozgatjuk őket, akkor egész jó megoldás, de autó esetén ez ugye fel sem merül. Az akkumulátorok fejlesztését a belsőégésű motorok elterjedése visszavetette, igazából az elektronikai ipar megerősödése lehelt új életet a kutatásokba, amelyek gyorsan eredmény is hoztak. Az első olyan változat, ami felmerült az ólomakkumulátorok kiváltására  nikkel és kadmium elektródákat alkalmazott (NiCd). Ez a technológia a nyolcvanas években terjedt el. Hátránya, hogy az extrém módon mérgező és rákkeltő kadmiumot nem igazán tanácsos az emberek közé vinni, ezért autókban nem is terjedtek az ilyen akksik. Ceruzaelemek formájában nagyon népszerűek voltak, de szerencsére mára kikoptak. Azért nagyon nem jó belegondolni, hogy mennyi végezte ezek közül kukában, hogy aztán a talajt mérgezze.

A következő jelölt a nikkel/nikkel hidrid, rövidítve NiMH akku volt, amelyeket elsősorban a Toyota Prius tulajdonosok ismerhetnek, amely hibridben ilyenek biztosítják az áram tárolását. Rendkívül megbízható, és a töltéssűrűsége is háromszor nagyobb, mint a NiCd változaté. Nincs benne veszélyes anyag. Hibája, hogy a mélykisülést nem viseli el, és a töltése is bonyolultabb, de ezeket a problémákat megfelelő elektronikával a Toyota megoldotta.

A további fejlesztési irány egyértelműen a töltéssűrűség növelése irányába mutatott, így jött képbe a lítium, ami egy nagyon könnyű fém, az atomsúlya mindössze 7. Így aztán a hidrogént leszámítva ez az a kémiai elem, ami egységnyi tömegre nézve a legtöbb töltést tudja tárolni. ( Ez nem teljesen igaz, a kadmiumhoz hasonlóan mérgező berillium másfélszer, a bór háromszor annyi töltést tudna tárolni egységnyi tömegre vetítve, de ezeknek az alkalmazásához még nagyon komoly akadályokat kellene leküzdeni. Mindazonáltal a bór hosszútávon még lehet befutó, ahogy az alumínium és a magnézium is.)

A lítium nem különösebben ritka elem, több van belőle a földkéregben, mint akár az ólomból, nikkelből, kadmiumból. A probléma az, hogy ez a viszonylag nagy mennyiség viszont nagyjából egyenletesen van eloszolva, így nagyon kevés olyan hely van a földön, ahol bányászásra érdemes mértékben dúsult fel. Jelenleg az egyetlen lítium bánya egy kiszáradt bolíviai sóstó medrében van, őszintén szólva kissé aggasztó a jövőre nézve az, hogy egy országnak monopóliuma van ezen a területen.

Ami a lítium akkumulátorban való felhasználását illeti, a legcélszerűbb az volna, ha az oxidációs folyamat levegővel történne, amit eleve nem kell a járműnek magával vinnie, másrészt a kinyerhető energia is így a legnagyobb. Erre nézve vannak ígéretes kutatási eredmények, de arra ne számítsunk, hogy a közeljövőben ilyen akkumulátorokkal működő autót kaphatunk.

Nézzük akkor az akkumulátoros autók használatát pro és kontra.

pro:

- egyszerű felépítés és működés.

- otthon is tölthető

- kitűnő gyorsulás

- halk működés

- az akkumulátor újrafelhasználható

- jó hatásfok

- bár a lítium éppenséggel okozhat kellemetlen meglepetéseket égés terén, az egész rendszer jóval kevésbé tűzveszélyes, mint a benzin használata.

kontra:

- drága

- nehéz

- alacsony hatótávot biztosít

- Életveszélyes lehet, ha nagyobb víz éri

- lassú tölthetőség (a gyorstöltés is rettentő lassú a megszokott tankoláshoz mérve)

- az akkumulátorok kapacitása az idő előrehaladtával romlik

- a töltőhálózat kiépítéséhez drasztikusan meg kell nővelni a villamoshálózat szállítási kapacitását.

A kontra érvekkel kapcsolatban a technológia fejlődésével több területen is javulás prognosztizálható.

Nézzük akkor a fő riválist, a Toyota féle hidrogénhajtást.

 Szándékosan nem írtam üzemanyagcellát, mivel a harmadik versenyző is azzal működik, de a táplálás módja más. A hidrogénnel, mint üzemanyaggal már a belsőégésű motoroknál is kísérleteztek, azonban ott a mai üzemanyagcellás változat problémái fokozottabban jelentkeztek, hamar belátható volt, hogy belsőégésű motorokban a hidrogénnek semmi keresnivalója.

Az, hogy a hidrogént üzemanyagcellában elégetve áramot termeljenek, egyáltalán nem új ötlet. Az Apollo misszió űrhajóiban is így termeltek energiát. Az elhíresült Apolló tizenhárom balesetét épp egy hidrogénrobbanás okozta. Az üzemanyagcellák kifejlesztése az ötvenes évekre esik, alapvetően kétfajta cella létezik.

1. magas hőmérsékletű üzemanyagcella. Itt jellemzően 800 celsius fok vagy annál magasabb hőmérsékleten megy végbe az üzemanyag és az oxidálószer reakciója. A típus előnye, hogy nem igényel különleges katalizátort, a magas hőmérsékleten gyakorlatilag plazmareakció történik, így kötések felbontására nincs szükség. A másik nagyon fontos tulajdonsága ennek a cellának, hogy nemcsak hidrogénnel, de rengeteg más éghető gázzal is működtethető. A hatásfoka sajnos nem a legjobb, sok energia fordítódik arra, hogy az üzemanyag, és az oxidálóanyag felmelegedjen a reakcióhőmérsékletre.

2. alacsony hőmérsékletű üzemanyagcella. Itt a reakció akár szobahőmérsékleten is végbemehet, ehhez azonban speciális katalizátorokra van szükség. Ha hidrogén - vagy hidrogéntartalmú anyaggal tápláljuk, akkor ez a katalizátor a platina, ami nagyon drága. Sajnos különböző szennyeződések (pld kén vegyületek) képesek tönkretenni a katalizátort, ezért ez a fajta eszköz különösen érzékeny az üzemanyag tisztaságára.

A Toyota a hidrogént választotta üzemanyagnak és alacsony hőmérsékletű cellában reagáltatja levegővel. Ezen feltételek mellett a cella felépítése meglehetősen egyszerű. A probléma az, hogy ami előnyként jelentkezik a cellát illetően, az nagyon komoly problémákat vet fel a rendszer másik végén. Itt egészen konkrétan a hidrogénnel van baj. Nézzük ezt meg hát részletesebben.

A hidrogén az egyik legnagyobb energiatartalmú gáz, az égéshője az egyik legmagasabb az összes anyag közül. Ugyanakkor szobahőmérsékleten gáz halmazállapotú, és csak rendkívül alacsony hőmérsékleten cseppfolyósodik. Ez viszont elég nagy problémát jelent, mert így csak nagynyomású gázként tudjuk magunkkal vinni, ami az alacsony sűrűsége miatt nagy helyet foglal. A Toyota üzemanyagcellás modeljei sok év fejlesztés után is csak pár kilogramm hidrogént tudnak eltárolni a nagynyomású tartályaikban, és így a hatótáv ezeknél az autóknál nem nagyobb, mint az akkumulátorosoknál, ugyanakkor a nagy helyigény csak az utas és rakodótér rovására volt biztosítható. 

A hidrogén másik problematikus tulajdonsága szintén kapcsolódik gáz mivoltához. Ebben a halmazállapotában is különleges, ugyanis a legkisebb molekulatömegű anyagról van szó. De nem csak a molekulatömege különleges, hanem a molekulamérete, és a fémekhez való viszonya. A hidrogén ugyanis igen hajlamos fémes kötést létesíteni az egyetlen elektronját beadva a közösbe. Ennek az a következménye, hogy a hidrogén beleoldódik a fémekbe, ahol a rendkívül kisméretű atommagja a jóval nagyobb fématommagok között olyan, mint mák és billiárdgolyók összekeverve. Ennek az a következménye, hogy a hidrogén átdiffundál a fémeken, tehát fémtartályokban nem tárolható. De nemcsak átdiffundál, a fémbe beleoldódva rideggé is teszi azt, ami nem jön jól egy autóban, ahol az állandó rázkódás illetve az esetleges ütközések során egy ilyen - szinte az üveg törékenységű- tartály könnyen felrobbanhat.

A Toyota komoly haladást ért el ezen a téren. Az ő tartályaik fém és üvegszálakkal megerősített többrétegű szerves gyantából készülnek, és ez az anyag remekül ellenáll a szivárgásnak éppúgy, mint a mechanikai behatásoknak. Így sikerült annyi hidogént begyömöszölni a tartályba, ami elég akkora hatótávhoz, amire a konkurens lítiumakkumulátoros autók képesek. 

Maga az üzemanyag azonban még csak az egyik része a rendszernek, az autó lelke az üzemanyagcella, ami a levegő oxigénjét úgy egyesíti a hidrogénnel, hogy közben az oxigén és hidrogénelektróda között áram folyik. Ahhoz hogy ez alacsony hőmérsékleten megtörténhessen platina katalizátorra van szükség, ami rögtön két problémát is felvet. Egyrészt a platina iszonyú drága, másrészt a katalizátor hajlamos "megmérgeződni". Ha a cellába vezetett hidrogén kénszennyezést tartalmaz, az olyan reakcióba lép a katalizátorral, hogy az már nem képes betölteni a továbbiakban a feladatát, és a méregdrága üzemanyagcellát dobhatjuk is ki. 

Az üzemanyagcella úgy égeti el a hidrogént, hogy közvetlenül elektromos energiát állít elő belőle, ezért hatásfokát nem korlátozza a belsőégésű motoroknál megismert Carnot ciklus. A hatásfokra így 65% körüli érték adódik. Ez majd kétszerese a modern benzinmotorokénak, azonban a fentebb tárgyalt tárolási nehézségek miatt az autó mégsem tud elfogadható méretben magával vinni annyi hidrogént, hogy megközelítse vele a benzines autók  hatótávolságát.

Nézzük akkor itt is a pro és kontra érveket.

pro:

- abszolút környezetkímélő

- gyakorlatilag a mai benzines autókkal megegyező idejű tankolhatóság

- a hidrogén olcsón előállítható, ha az erőművek által megtermelt, de az ipar és a lakosság által fel nem vett árammal vizet elektrolizálunk. 

- tömegre vetítve lényegesen könnyebb, mint az akkumulátorok.

kontra:

- Nagy mennyiséget a tárolási nehézségek miatt az autó elfogadható térfogatban nem tud magával vinni - > nem megoldás a rövid hatótávra

- Eggyel bonyolultabb rendszer, mint az akkumulátoros autók, ebbe kell egy üzemanyagcella is, bár ez nem foglal sok helyet.

- A szükséges üzemanyagcella platinát igényel, ami drága, és nem is okvetlenül tartós.

- Ha a technológia akár csak egyetlen részen is meghibásodik, súlyos robbanás következhet be.

- A hidrogénszivárgásnak semmilyen látható jele sincs, színtelen és szagtalan.

Néhány pontot nehéz volt besorolni. A hidrogéncellás autóknak nincs szükségük a korlátozottan elérhető lítiumra, ellenben platina kell az üzemanyagcella működéséhez. Ebből ugyan a legújabb fejlesztéseknek köszönhetően nem kell sok, de még így sem lenne elegendő a Föld teljes platinakészlete, ha az összes jelenlegi autóját kiváltanánk üzemanyagcellás járművel.

Most pedig következzen egy nemrégiben felmerült alternatíva, a Nissan alkoholos üzemanyagcellája. 

Ahogy az az alcímből látszik, az üzemanyag itt alkohol, úgyhogy azt rögtön sejthetjük, hogy tankolási és hatótáv gondok itt nem lesznek. De mivel a címben az üzemanyagcella szó is szerepel, egy kicsit azért mégis összevonhatjuk a szemöldökünket.

Szerencsére a szemöldökráncolásnak ezúttal nincs alapja. A Nissan üzemanyagcellája egy új típus, a katalizátor benne olcsó fémoxid a drága platina helyett. (SOFC). Ezzel a rendszer legkritikusabb részének a problémáját meg is oldották.

Ami aggály merülhet még fel, az az, hogy az alkoholt sokan nem tartják karbonsemlegesnek. Ami azt jelenti, hogy a használata széndioxidot szabadít fel. Minden olvasómnak azt tanácsolom, hogy az ilyen jellegű megállapításokat igen erős kritikával fogadja.

Ezek a tanulmányok ugyanis úgy készülnek, hogy megvizsgálják az alkohol előállításához szükséges energiát, ami tartalmazza a mezőgazdasági gépek üzemanyagfogyasztását, a növényeknek szükséges műtrágya előállításához szükséges energiát, a feldolgozás energiaigényét, és kéjes kárörömmel jelentik ki, hogy az alkohol széndioxidmérlege rosszabb, mint a benziné.

Közben persze számos faktort szándékosan figyelmen kívül hagynak, csak hogy megrendelőik elvárásainak megfelelhessenek. Erre egy példa, hogy a mezőgazdasági gépek üzemanyagigényét automatikusan benzinben számolják el, mikor az maga az alkohol is lehetne. A farmerek könnyedén megtermelhetnék a saját üzemanyagukat, amit a haszonnövények a levegőből kivont széndioxid átalakításával  állítanak elő, és így máris egy elég komoly részt kihúzhatunk az egyenletből. Nyugodtan ki merem jelenteni, hogy ha a világ átáll az alkohol alapú közlekedésre, ez az üzemanyag széndioxidsemleges alternatívát fog tudni nyújtani.

Másik gyakran hangoztatott érv az alkohol ellen, hogy nincs elég termőföld, hogy a világ közlekedésének számított alkoholigényét kielégítse. Ez sem igaz ebben a formában, egyrészt fejlett eljárások vannak már a haszonnövények nem használt részeinek alkohollá átalakításában, másrészt ma már elektromos áram segítségével közvetlenül széndioxidból is előállítható etanol. Áramot pedig a szél és naperőművek is elő tudnak állítani.

Az alkohol energiasűrűsége ugyan alacsonyabb, mint a benziné, ezt viszont ellensúlyozza az, hogy az üzemanyagcellák hatásfoka nagyobb, mint a belsőégésű motoroké. Így az alkoholos üzemanyagcella segítségével egy nagyon egyszerű felépítésű, üzemanyagtakarékos, nagy hatótávú, olcsó meghajtást tudunk az autóknak biztosítani, amihez nem kell átalakítani a mai meglevő benzinkúthálózatot sem.

Ezúttal a pro és kontra felsorolást ki is hagyom, mert nem igazán tudok felhozni érveket az alkohollal szemben.

Én egyértelműen emellé a technológia mellé tenném le a garast, kérdés, hogy a Nissan meg tudja-e győzni arról a világot, hogy ez a jövő útja.

 

 

1 komment
2016. szeptember 06. 22:41 - Gazz

Egy kép többet mond ezer szónál

06081_obama-putin_reu.jpg

Bátran kijelenthetem, hogy az év legjobb politikai témájú képét láthatjuk. A Hangcsouban tartott G20 találkozón készült, és biztos vagyok benne, hogy ikonikussá válik ahogy telik az idő, mert a 2010-es éveket ez a kép jellemzi a legtökéletesebben. Nézzük hát meg részletesebben.

Obama sosem kedvelte igazán Putyint. Találkozásaik olyan ritkák voltak, mint Grönlandon a pálmafa. Putyin ugyan propaganda célokból eleinte próbált haverkodni, de hamar levette, hogy Obama csak egy trükkös exkomcsi diktátort lát benne, nem többet. Valljuk be, van ennek alapja bőven. (kíváncsi vagyok, hogy az orosz trollgyár ikonikus alakjai - pld birca - milyen gyorsan találnak rá erre a posztra. A rendszer bizonyára hamar jelzi nekik, hogy munka van.)

Rátérve a képre, Obamát ritkán látjuk ennyire rosszkedvűnek. Arról az emberről beszélünk, aki még Orbán Viktor társaságában is bevillant egy mikiegér mosolyt, ha fényképezik. Ösztöne van rá, hogy így viselkedjen. Itt viszont erről szó sincs, és joggal élünk a gyanúperrel, hogy Obama nem is akart vidámnak látszani, ehelyett inkább egy szigorú, számonkérő arcot mutat, de egyúttal azt is érzékelteti, hogy nem szívesen van Putyin társaságában. Testét ugyanúgy megdönti, mint annó az Orbánnal közös képen, föléhajol Putyinnak, dominálja, érzékelteti, hogy ki a magasabb, ki az erősebb. Az összeszorított szem egyfajta távolságot fejez ki, mintha sokkal magasabbról nézne le Putyinra, mint a valóságban. Ugyanakkor látványos, hogy nem lép be Putyin intimszférájába, pedig ezt más politikusokkal - többek között Orbánnal - rendszeresen eljátsza, ha fényképezik.

Putyin arckifejezése sem kevésbé beszédes. Testmagasságából kifolyóan felfelé néz Obamára, de teljesen nyíltan, állja annak tekintetét, ezzel jelzi, hogy nincs félnivalója. Arckifejezése neki sem barátságos, inkább dacos, és éberen figyeli Obamát, mintha fennállna az összecsapás lehetősége.

Láthatóan ez a két ember nagyon utálja egymást. Putyin jobban ad a protokollra, Obama kezdeményezőbb a rosszindulat kifejezésében. A légkör egészen fagyos. Egy dolog árulja el, hogy Putyin idegesebb kettőjük közül, a keze, pontosabban a kéztartása. Védekezően helyezi maga elé, egyben kapaszkodik is a kifogástalan öltönyébe. Ez egyértelműen jelzi, hogy tart Obamától, vagy legalábbis attól a szituációtól, amit Obama teremt. Jelen esetben Obama választott fegyvert, és Putyin ehhez igazodik.

Ez viszont nem a legjobb taktika. Putyin akkor tudta volna tökéletesen semlegesíteni Obama pozícióját, ha maga is választ egy fegyvert. Ha mosolyogva, lazán, kissé lekezelően lép fel Obama mellett, akkor ő lenne a kép győztese. Nem Obamára kellene néznie, hanem a kamerába, ezzel Obamát mintegy kizárva a képből, akinek így az arckifejezése inkább a durcáskodást üzenné.

Így viszont csak két kakast látunk a szemétdombon. 

u.i. A kép dinamikájában fontos szerepe van az elnökök mellett álló embereknek. A Putyin mellett álló hölgy érzékelvén a szituációt lehajtja a fejét, nem akar benne szerepelni. Amit mutat, azzal kifejezetten hangúlyozza, hogy ő csak mellékszereplő. Ezzel szemben az Obama mellett álló férfi osztja főnöke véleményét Putyinról. Arckifejezésében a szájtartása hangsúlyos. Távolságtartó hűvös lenézéssel szemléli Putyint, tökéletesen felidézi a szűkkörű megbeszélések hangulatát, amelyeken Putyin kerül szóba. 

Ne felejtsük el, hogy a Hillary féle kampánystáb és az NSA szerverének feltörésével kapcsolatos szálak Oroszországba vezettek. Obamának bőven van oka mérgesnek lenni.

9 komment
2016. augusztus 29. 17:53 - Gazz

Kutat fúrtam

Fúrtam egy kutat egy pesti ismerősömnél, ennek a tanulságait osztanám meg a mostani blogbejegyzésben.

Az ismerősöm már idős ember, úgyhogy nem vállalta be, hogy ő maga megcsinálja a kutat, az engedélyezést viszont már ő intézi majd, ami ott ahol ő lakik, elvileg csak egy egyszerű bejelentés az önkormányzatnál. Akárhogy is, ez már az ő dolga, engem a technikai megvalósítás érdekelt csak.

A cél a locsolóvíz biztosítása volt, erre pedig a talajvíz tökéletesen megfelel, így nem kellett nagy mélységű kútban gondolkodnunk. Valószínűleg nem is vállaltam volna, ha nyolc-kilenc méternél mélyebbre kell fúrni, amatőr eszközökkel kb. ez az elérhető mélység.

Az ismerősnek van egy kis műhelye, ott készítettük el a fúráshoz használt szerszámokat. Nem kell itt semmi bonyolultra gondolni, közönséges talajfúróból indultunk ki.

talajfuro.jpg

Amint az a képen is látszik, ennél a fúrófej és a tekerő rész különválasztható, és ez nagyon fontos szempont volt a vételekor. Amúgy nem egy drága holmi, 4500 Ft-ba került.

Namost a szár az egy félcollos vascső, amire kívül menet van vágva mindkét elemnél. A tekerő keresztvashoz menő részen egy félcollos BB-s hollandi a rátekerés után még rá is lett hegesztve a csőre gyárilag, ennek a szabadon maradt felébe kell belecsavarni a fúrófej részt. (A szakzsargont nem vágóknak írom, hogy a hollandi az egy összekötőcsavar. A BB azt jelenti, hogy a fél coll a hollandi belső átmérőjére vonatkozik - belső/belső a hollandi mindkét oldalán -, míg a csőnél ez a külső átmérő, tehát a hollandit rá lehet csavarni a csőre, miután a csőre kívül menetet vágtunk. A szabadon maradt másik felébe meg be lehet csavarni egy másik rudat. )

Annyi dolgunk van tehát, hogy toldásokat készítünk, amiket be lehet illeszteni a tekerő rész és a fúrófej közé.

A víz és gázszerelési technikában használnak coll-t mértékegységnek, és vaskereskedésekben lehet beszerezni a félcollos vascsöveket. 6m-es a kiszerelésük, én egy csövet vettem, amit négy darab másfél méteres részre vágattam el. A cső kiválasztásánál az egyik eladó felhívta a figyelmemet, hogy érdemes lenne a vastagabb falú csövet vennem, ha menetet akarok rá vágni. Így is tettem. Kb. 2500 Ft volt, nem egy komoly tétel. Úgy gondoltam, hogy a fúró eleve 1.2 m volt, ehhez jön ugye a hat méter toldás. Gondoltam, ha 7.2 méter nem lesz elég, akkor majd még beruházok egy új csőre, de szerencsére erre nem volt szükség. Ezt a félcollos acélcsövet egyébként "fekete csőnek" hívják a szakzsargonban.

Ezt követően egy gázszerelő boltban megvettem a négy darab BB-s félcollos hollandit. Na ez már húzósabb volt, több mint ötezer forintba került, bevallom, olcsóbbra számítottam.

Most jött a dolog nehezebb része, menetet kellett vágni a négy csődarab mindkét végére. Menetvágónk ugye nincs, de az ismerősnek volt legalább csőkulcsa. Szerencsére a bátyám kölcsönadta a menetvágó készletét, így megoldódott a probléma. Megjegyzem, állati nehéz volt a menetvágás, rendesen megkínlódtam vele mire rájöttem a mikéntjére. A kulcs a bőséges olajozás, és a csőfogó helyes használata. Emellett két ember sokkal könnyebben boldogul vele, mint egy.

Ez a kútfúró eszköz készítés a beszerzésekkel együtt kb. két hetet vett igénybe, de végre hozzáfoghattunk a fúrásnak. Először is magát az alap fúrót csavaroztam össze, majd nekiálltam a fúrásnak. Volt egy függőónunk, ezzel szándékoztuk a függőlegességet biztosítani, de az első métereknél erre még nem volt igazán szükség. Én fúrtam, és húztam ki a földet, az ismerős meg lapátolta és gereblyézte szét a kertben. A fúróhoz két fúrófejet adtak, egy 200 mm-est és egy 150-est. A százötvenest használtam. Egyszerre max tíz centimétert fúrtam, mert az egészben a kiemelés a legnehezebb, és nem szerettem volna feleslegesen erőlködni. Sokkal nehezebb egy 20 centis réteget kihúzni, mint két tízcentiset.

Amikor elértük az egy métert, be kellett csavarni az első toldást. A fúrót tehát szétszedtem, és az egyik hollandit rácsavartam a fúrófej szárára félig. A hollandi szabad végébe belecsavartam a toldást. Ezután a toldás másik menetes végét meg belecsavartam a keresztvasas rész szárára gyárilag ráhegesztett hollandiba, s máris két méter hetven centis lett a fúróm, úgyhogy folytathattam a fúrást.

Az első két méter igazi fekete kerti föld volt, ezután azonban hirtelen átváltott a talaj abba a klasszikus sárga homokba, ami a játszótereken van a homokozókban. Ahogy haladtunk egyre mélyebbre, a homok egyre nedvesebb lett. Nagyon könnyű volt benne haladni, úgyhogy a fúrás után másfél órával, 3,5 méter mélyen örömmel konstatáltam, hogy víz csillog a lyuk alján.

Na itt kezdődtek a problémák. Méghozzá egészen komolyak.

Az addigi könnyű haladás egyből rémálommá változott. A szokásos 10 cm-es betekerés után szinte alig tudtam kihúzni a fúrót, és amikor sikerült, abban sem volt sok köszönet. Mire felhúztam a lyuk szájáig, a híg homokzagy nagyrésze visszafolyt a lyukba. Egy délutánt végigkínlódtunk, de tíz centimétert sem sikerült haladni, úgyhogy fel is adtam. Ki is jelentettem , hogy sajnos ebből nem lesz kút.

Persze azért nem tudtam ilyen könnyen elengedni a dolgot. Egy hét múlva felhívott az ismerős, hogy akkor most betemesse-e a lyukat, de mondtam neki, hogy ne, mert ki fogok valamit találni.

Azon morfondíroztam, hogy mi lenne, ha egy csövet raknék a lyukba, és azon belül folytatnám a fúrást. Így amikor húzom ki a fúrófejet, oldalról nem tud befolyni az iszap a kihúzott helyére. Mindemellett a kihúzás közben a csövet lefelé nyomom, ami így a fúró által meglazított rétegbe könnyen bele tud hatolni.

Először is kellett egy kisebb átmérőjű fúrófejet csinálni, ami belefér a védőcsőbe. Ezt végül is a 200mm-esből faragtam ki flex-el, mert azt nem szándékoztam a jövőben sem használni. Eredetileg 150mm-es átmérőjű szennyvízcsővel szándékoztam dolgozni, azonban szembesültem azzal, hogy ez sokkal drágább, mint az általában használt 110mm-es, úgyhogy végül ez utóbbinál maradtam. Az ismerős nem egy krőzus.

Szóval vettem egy háromméteres KG csövet, és még három egy méteres darabot, gondoltam ennyi elég kell hogy legyen. A háromméteres cső alsó 1 méterén dremel kéziszerszámmal bevágásokat készítettem. Ezek a bevágások nagyon vékonyak lettek. Itt az volt a cél, hogy a homok ne jöjjön be a csőbe oldalról, viszont a víz be tudjon folyni. A cső természetesen alulról nyitott volt, hogy lehessen benne fúrni.

A védőcső darabjait nem ragasztottam össze, csak összeillesztettem, mivel ez úgyis csak lefelé mozog majd a terveim szerint, és így is nagyon összeszorult.

El is kezdtük a munkát. Kihúzni a fúrót továbbra is nagyon macerás volt amíg a vizes rész alatt volt a fej, ám amikor "kicuppant", akkor a védőcsőt jól le lehetett tolni. 3.5 méterről ezzel a módszerrel lejutottunk kb. 4.2 méterig, itt azonban már nem ment tovább. Ennek oka pedig az volt, hogy amíg a 0.7 méteres vízoszlopon áthúztam a kibányászott iszapot, addig az szépen leoldódott a tárcsáról.

Világossá lett számomra, hogy itt az eddigi technológiával nem fogok tudni tovább haladni. Szóltam az ismerősnek, hogy pihentessük egy kicsit a projektet, mert ki kell találnom a hogyan továbbot.

Idevágó internetes fórumokon azt a tanácsot kaptam, hogy készítsek egy úgynevezett iszapolót, és azzal fúrjak tovább a védőcsövön belül. Ez az iszapoló tulajdonképpen egy cső, aminek az egyik végén szelep van, és így tudja az iszapot csapdába ejteni. Általában vascsőből szokták csinálni, és a saját súlya az, ami előrehajtja az iszapban. Én nem akartam erre sokat költeni, úgyhogy némi megfontolás után egy 80 mm-es pvc csövet használtam aminek az egyik végét 45 fokban levágtam, hogy olyan legyen, mint egy injekciós tű.

iszapolo1.jpg

Erre a végére szereltemm egy gumi lábtörlőből kivágott visszacsapó szelepet. Ez befelé beengedi a zagyot, iszapot, de visszafelé nem. Így ha ezt bemártom a védőcsőbe alul, akkor a benne levő iszapot csapdába ejtem, és kiemelhetem a kútból.

iszapolo2.jpg

Persze nem olyan egyszerű ezt a csövet lejuttatni az iszapig. Az én koncepcióm az volt, hogy a kút kettős csövezésű lesz. Kívül marad a 110mm-es védőcső, ami alul nyitott. és az oldalán kissé réselt. Ez az alul nyitottság kicsit zavaró, ezért úgy gondoltam, hogy a tulajdonképpeni kút az ezen belül egy második, nyolcvan mm-es cső lesz. Ez is meg lesz réselve, hogy kiszűrje a homokot, de ez alul már zárt lesz, ezért sokkal jobban szűri a vizet. Idővel valószínűleg a külső és a belső cső közötti rész majd feltöltődik homokkal, de a belső csőbe már nem jut be. A koncepció egyben lehetőséget ad arra is, hogy ha már annyi homok bejutna a külső és a belső cső közé, hogy az gátolja a víz áramlását, akkor egyszerűen kiiszapolom ugyanúgy, mint a fúráskor.

Mivel amúgy is kell nyolcvanas csőből ugyanannyi, mint a külső védőcsőből, ezért úgy döntöttem, hogy az iszapoló csövet a későbbi véglegesnek szánt belső cső végére illesztem ideiglenesen, és azzal fogom befelé nyomni az iszapba, ha már a saját súlya túl kevés ehhez. Így is cselekedtem, és meg kell valljam, az elgondolás remekül működött. Néhány húzás után a külső védőcső újra el kezdett süllyedni, és így eljutottunk kb. öt méterig. Ennél a mélységnél aztán nem jött fel több iszap, csak egy kevés kavics. Látható volt, hogy egy kavicságyhoz értünk, amiben akár szilva méretű kövek is előfordultak. Világos volt, hogy ebbe a rétegbe már nem tudok tovább fúrni. Azért megpróbáltam a korábbi fúróval, de ténlyeg nem tudtam a kavicsokat annyira kimozdítani a védőcső alól, hogy az tovább tudjon süllyedni. Ezen tanakodtunk egy keveset az ismerőssel, végül úgy döntöttünk, hogy az a másfél méter vízmélység valószínűleg elég lesz, hacsak nem jön valami brutális kánikula. Ha meg igen, és kiszárad a kút, majd akkor kitaláljuk, hogy hogyan fúrjunk tovább.

Ebben maradtunk, és ezzel magát a fúrást gyakorlatilag be is fejeztük. A külső védőcső ugyan alul nyitott volt, de ez a vége egy kavicságyba volt kissé besüllyesztve, szóval onnan nem sok iszap fog jönni. Hátravolt még a belső cső elkészítése.

Leszereltem az iszapolófejet a 80mm-es cső végéről, és megtoldottam még egy kétméteres darabbal. Így kb. hat méter hosszú lett. ebből levágtam 70 centit, az alsó végét bedugaszoltam a hozzá illeszkedő pvc dugasszal, majd az utolsó másfél méterét elkezdtem bevagdalni Dremel kézifúróra felszerelt vékony tárcsával, éppen úgy, mint a külső védőcsőnél. Ilyen lett.

kutbele.jpg

 Mivel nagyon sok rés van, ezért a víz könnyen bele tud folyni a belső csőbe, így a szűrő nem korlátozza érdemben a vízhozamot.

Ezt a csövet beleengedtük a védőcsőbe ütközésig, és felül központosítottuk egy megfelelően kivágott dugóval, így ilyen lett a kút.

kut.jpg

Ehhez már csak szivattyút kellett venni, slagot, és szívócsövet lábszeleppel. Az utóbbi kb. 9000 Ft, a szivattyút 13000 Ft-ért vettem, de azóta a Praktikerben is láttam 11-ért. Bronzlapátos, szóval tartósnak ígérkezik.

szivattyu.jpg

A kút július elejétől üzemel nagyjából naponta, egy-egy alkalommal kb. 45 percet megy. A vízhozamot illetően sosem adott panaszra okot, sőt, egyre jobb lett. Ezen nem is csodálkozunk, a kavicságy a pesti oldalon több mint valószínű, hogy közvetlen összeköttetésben van a Dunával. Persze ehhez az is hozzátartozik, hogy az idei igencsak csapadékos nyáron rengeteg víz került a talajba, és a Duna vízszintje is magas volt. A kút igazi tesztje majd egy aszályos nyáron lesz majd, de addig is az ismerős rengeteg pénzt megspórol azzal, hogy nem csapvízzel kell locsolni.

 

Szólj hozzá!