2019. január 23. 16:26 - Gazz

Hétköznapi kis hazugságok

Hideg van. A Bazilika előtti téren vágok át biciklivel. Nagy a hó, le kell szállnom. A fa alatt egy átlagosan öltözött, gondosan borotvált középkorú férfi áll, kezében egy rakás "Fedél nélkül". Előre köszön, jó hangosan. Nem ismerem. De tudom, hogy valójában nem nekem köszön, hanem a pénztárcámnak.

Valaki örököl az édesanyja után. A mamát a ugyan a testvérei gondozták, és ő csak három hetet vállalt összesen, de örököl. A nővére aki cseréli a mama pelenkáját mindennap az utolsó években, rendszeresen kap  üdvözlőlapokat a világ különböző helyeiről, ahol a húga eközben megfordul. Az utazó az örökség ráeső részéről nem mond le, mert szerinte jár neki. Ráhagyjuk. Jobb a békesség.

A kissé zakkant, ötven felé közelítő, de még mindig mamahotelben lakó volt évfolyamtárs tanácsot kér, hogy legyen becsületes a nőkkel, vagy használja-e ki őket? Maradjon becsületes. Közben persze tudjuk, hogy nem igazán van abban a helyzetben, hogy akár kihasználja őket, akár becsületesen viselkedjen velük szemben. Ehhez ugyanis előbb meg kellene ismerkednie legalább egy nővel.

Végtelenül magabiztos ismerősöm sokat sejtetően félrehív, hogy pénzt kérjen kölcsön a tuti bizniszhez. Arra hivatkozok, hogy új autót akarok venni nemsokára, mert a régi folyton rossz, és ezért nem tudok adni. Csalódottan rámhagyja a dolgot. Közben mindketten tudjuk, hogy eszem ágában sincs kölcsönadni neki, mert tudom, hogy csak futhatnék a pénzem után.

Az ifjú titán kolléga a világ legjobb programozójának képzeli magát. Hetente jönnek az újabb és újabb megváltó ötletek, hogy milyen új alapokra kellene teljesen átírni az adatbázis rendszerünket. Biztatom, hogy vágjon bele, mert tudom, hogy egy programot sem volt képes eddig normálisan megírni.  És hogy egy hét múlva már teljesen más programnyelv lesz a slágertéma.

Ugyanez a kolléga biciklit szeretne venni munkába járásra. Tanácsot kér a kerékpárversenyző munkatársunktól. Aki elmondja, hogy erre a célra egy olcsó és megbízható acélvázas bicikli a legjobb választás. Megkapja a kérdést, hogy milyen opciók vannak még? Alumíniumváz, titán váz, karbonváz. A kolléga rágja a témát magában, két hét múlva jön a megfejtéssel, hogy ő karbonvázas biciklivel akar kezdeni. Ráhagyjuk, majd azzal oldjuk a csalódásunkat, hogy nem hallgat a tanácsra, amit kért, hogy adjuk alá a lovat. Vegyen minél drágábbat, mert csak azzal lehet jól tekerni. Persze mindenki tudja, hogy nem fog semmilyen biciklit venni.

Egy kollégám felmond, egy másik céghez megy dolgozni. Elbúcsúzunk tőle, mondja, hogy a telefonszámok megvannak, majd úgyis keressük egymást. Bólogatunk. Közben mindenki tudja, hogy soha nem keressük egymást, egyáltalán nem voltunk akkora haverok, alapvetően egy szarkeverő volt.

Erdélyi kollégám már megint mondja, hogy neki milyen juttatások kellene, hogy alapból járjanak itt Magyarországon, mert ő mennyit szívott magyarként amikor még Székelyudvarhelyen élt. Nem vitatkozom vele. Közben tudom, hogy még egy projektjét sem sikerült befejeznie, de kifogásokat, magyarázatot, meg felelőst maga helyett mindig pillanatok alatt tudott találni. Azt is tudom hogy hogyan vélekedik rólunk magyarországi magyarokról a hátunk mögött. Tartok tőle, hogy vezetővé nevezik ki mert törtetni és a főnököknek nyalni azt nagyon tud. Ebben jó.

Kolléga odajön hozzám, hogy hallotta, hogy zenélek, és adjak tanácsot, hogyan csináljon otthon felvételeket. Megkérdezem, milyen zenéket szeretne felvenni. Innét kezdve hátradőlök, és hallgatom az előadást, hogy ő mekkora zenész, milyen szuper stúdiót csinált otthon a kisszobában. Nyilvánvaló, hogy a kolléga nem tanácsért jött, hanem elismerésért, hogy lám milyen profi ő. Amikor befejezzük a beszélgetést, realizálom is gyorsan, hogy tulajdonképpen egyetlen kérdést sem tett fel.

Volt tanítvány egyszercsak megereszt a semmiből egy emailt, hogy de régen látott, ebédeljünk együtt. A megbeszélt időpontban megjelenik a munkahelyem portáján, úgy ki van sminkelve, mintha operába mennénk, és mindene kilóg a ruhájából. (A portás később meg is jegyzi, hogy de csinos látogatóim vannak.) Kérdezem mi történt vele az elmúlt időszakban. Válófélben van, a gyerek a nagyszülőknél, albérletezik, és csak alkalmi munkái vannak. Visszakérdez, velem mi van. Mondom család, gyerek, ház. Az utolsónál valami megcsillan a szemében. Ezt látva előadom, mennyire imádom a feleségemet. Többet nem keres.

Általános iskolai osztálytalálkozó szerveződik a facebookon. Az osztály legrosszabb tanulója is ír, tele elképesztő helyesírási hibákkal, hogy ő sajnos nem tud jönni. Kérjük, hogy írjon magáról. Pestre költözött, férjhez ment, és főiskolát végzett. Nem kérdőjelezi meg senki, de mindenki ugyanarra gondol.

Rég nem látott ismerőssel találkozom. Látom, hogy le van törve. Megdícsérem, milyen jól néz ki. Persze nem néz ki jól, de hadd legyen már egy jó napja. Eleinte nem is érti. Tudja magáról, hogy nem néz ki jól. De mire végetér a beszélgetés, látom, hogy kicsit kihúzza magát, az állát is feljebb hordja. Jókedvűen válunk el.

 

 

 

 

 

2 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://gazz.blog.hu/api/trackback/id/tr9714583756

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

vizu · http://www.freeweb.hu/szavaiistvan/ 2019.02.20. 14:34:55

Hát, igen! Vannak ilyesmik, bár én alig tapasztaltam. ( "Te engem dr. House-ra emlékeztetsz, jegyezte meg egyszer Matúz János. Akkor persze értetlenkedtem, de most, így utánagondolva... Dr. House hagyott volna kibontakozni ilyen interakciókat?

Gazz 2019.05.21. 12:25:00

@vizu: Dr. House szerintem hagyta volna a sztorit felépülni, de csak azért, hogy utána jól lealázza az alternatív univerzumban élő előadót. :-)