2017. május 31. 12:22 - Gazz

Amerikai nagyvárosok európai szemmel

Ez nem egy hőzöngőblog, és ez így aztán ez nem is egy hőzöngő bejegyzés arról, hogy hú, milyen helyeken jártam. Viszont a tapasztalataimat szívesen öntöm írásba, s amennyire tőlem telik, igyekszem ezt nem úgy tenni, hogy kioktassak, vagy dicsekedjek. Persze a hatásvadász eszközök azért tőlem sincsenek távol, ezt elismerem, hiszen ha az ember irománya kikerül párszor az index címlapra, azért az elég jó anyag endorfin junkie körökben.

Na szóval a mai bejegyzésben az Egyesült Államokban és Kanadában elkövetett utazásaim során begyűjtött tapasztalataimat osztom meg a becses nagyérdemű olvasóimmal. Rögtön az elején le kell szögeznem, hogy ezek a tapasztalatok a keleti part környékére korlátozódnak, de amennyire sikerült utánanéznem, alapjában véve az egész Észak-Amerikai kontinensre jellemzőek.

Naszóval, mint tudjuk, az Egyesült Államok döntő részben brit gyarmatosítók gyermeke, és ez az örökség nagyon jellegzetesen formálja az ország arculatát mindmáig. Ha a googlemaps-en felülről ránézünk egy amerikai városra, akkor jó eséllyel ugyanolyan négyzetrácsos utca elrendezést láthatunk, mint a jó öreg Londonban, azzal a bájos stichel megfejelve, hogy errefelé ez még a helyi földrajzi adottságokon is igyekszik úrrá lenni, már amennyire ez lehetséges. Ezzel konkrétan arra utalok, hogy egy amerikai városnak nem számít a domborzat, a vízrajz, ők bizony - ésszerű határok között persze - ragaszkodnak a négyzetrácsos városszerkezethez.

Ez éles ellentétben áll a kontinentális Európa hagyományos városszerkezetével, - és cseppet sem meglepő módon Kanada francia részein nem is jellemző. Quebec és Montreal egyáltalán nem sakktáblának néz ki felülről. Londonban egyébiránt az 1666-os nagy tűzvész után alakult ki, amikor is újrarajzolták az egész várost, mert az addigi gyakorlatilag élhetetlenül keszekusza volt.

A négyzetrácsos szerkezet meglehetősen praktikus egy olyan országban, ahol mindenki autóval jár. Ez biztosítja ugyanis azt, hogy az utak nem egy-egy csomópontba vezetik a közlekedést, amelyek melegágyai a dugóknak, hanem kellő mértékben szétosztják a forgalmi áradatot. Egy ilyen elrendezés esetén a legkönyebb alternatív útvonalakat találni dugó esetére, ha az ember A pontból a B pontba akar jutni. Persze ez nem jelenti azt, hogy az amerikai városokban nem lennének dugók, sőt, nagyon is vannak, de ez inkább a tömegközlekedés helyett az egyéni autózást preferáló életmód következménye. Hogy ez miért alakult így, az viszont szintén a városszerkezet következménye.

A tipikus amerikai nagyváros rendszerint egy szűk városmagból áll, ami néhány tucat felhőkarcolót jelent praktikusan, valamint néhány utcányi többemeletes, de nem felhőkarcoló méretű kormányzati épületet, és legalább egy stadiont meg plázát. Itt rögtön szeretném megjegyezni, hogy a mindenkinek rögtön eszébe jutó New York egyáltalán nem tipikus amerikai város, ahogy Chicago sem. Ellenben a népszerű sorozatból megismert Dallas, vagy a kanadai Toronto meg nagyon is.

Ami a szűk városközponton kívül van, az egy óriási falu, elsősorban földszintes épületekkel, bennük rengeteg üzlettel, valamint hatalmas területeket lefedő igen mutatós családi házas övezetekkel. Ez utóbbiak egyik jellegzetes kelléke a GYEP. Írhatnám kisbetűvel is, de ez nem fejezné ki eléggé, hogy náluk ennek mekkora jelentősége van. Na jó, legyen pázsit. Szóval az amerikai középosztály szabadidős tevékenységei között az egyik legfontosabb szerepet a ház előtt található pázsit gondozása jelenti, ez afféle társadalmi státuszszimbólum. Ha szép a gyeped, akkor a környéken tisztelni fognak. Ha kissé elhanyagolt, - ami magyar szemmel nézve még mindig simán gondozottnak számít - akkor bizony gyorsan levonják a következtetést, hogy nem vagy a környékre való. Elképesztő mennyiségű vizet és műtrágyát képesek a pázsit karbantartására költeni. De ez nem csak a lakosokra jellemző, hanem a városra magára is. Az utolsó útmelleti közterületen is gondosan locsolják és vágják a füvet, de nem ám csak úgy hébe hóba, hanem heti rendszerességgel. Ha a repülőtérről a városba megy az ember, akkor rögtön szembetűnik, hogy itt bizony nincs az a dzsumbuj, mint amit a Ferihegyre vezető út mellett lát az ember.

Térjünk át a gyepről a közlekedésre. Mint feljebb már említettem, az Egyesült Államokban és Kanadában kvázi mindenki autóval jár. Ez persze egy nagyon általánosító kijelentés, úgyhogy rögtön át is fogalmaznám, mindenki mindennap használ autót. Ennek ellenére a városi tömegközlekedés egyáltalán nem olyan alulfejlett, mint azt gondolnánk, inkább azt lehet mondani, hogy más a koncepció. Amerikában a városi népesség döntő része családi házakban lakik, ami viszont azzal a következménnyel jár, hogy a városok mérete sokszorosa az azonos népességű, de főleg társasházakból álló európai városokénak. Ez magával vonja azt is, hogy a tömegközlekedés fenntartása ilyen óriási területen egyáltalán nem gazdaságos. Mégis van tömegközlekedés, (a New Yorki, Washingtoni, Montreali metróhálózatra joggal lehetnek büszkék az ott lakók)  ez azonban elsősorban a sűrűn lakott központok, gócpontok összekötésére irányul. Az amerikai városokban az ilyen gócpontok kialakulása természetes következménye a szétterülő városszerkezetnek. Az alapellátás funkciói - beleértve a hivatalokat, egészségügyi intézményeket - túl messzire nem kerülhetnek a lakosságtól. Ezt a struktúrát ugyanúgy kell elképzelni, mint Budapestet a kerületeivel, csak itt a lefedett területek sokkal nagyobbak. A gócpontok tömegközlekedéssel való összekötése tehát elég jól megoldott, és ezen területeknél óriási, a pestiekkel szemben valóban létező P+R parkolók vannak, ahova a kertvárosokból érkező autósok le tudják tenni a kocsijaikat. A belvárosban parkolni ugyanakkor elképesztően drága dolog. Banki osztályvezető rokonom egyszer megemlítette, hogy ha Torontóban autóval járna be dolgozni a központban levő munkahelyére, akkor a fizetése harmada menne el parkolásra.

Ami egy budapesti embernek azonnal szembetűnik, az az, hogy nem látni kormot az épületek falán. Bár itt is vannak diezel hajtású járművek, de ezek száma elenyésző, kétütemű motorral pedig maximum a fűnyírókban találkozhatunk. A benzinnel hajtott négyütemű autók láthatóan nem kormolnak. Szmog mégis van, de ez főleg nitrogén oxid, ami aztán szélcsendes időben jól láthatóan össze is gyűlik a városok felett narancssárga felhők képében. Ez is nagyon káros, de másképp árt, mint a diezelmotorok koromkibocsátása.

A családi házak nagyon szépek, de az átlag városi egyszintes épületeik kifejezetten jellegtelenek. Érdekes, hogy a főleg szegényeb családok által lakott sorházak ugyanakkor kifejezetten dekoratívak. Torontóban mutattak nekem egy ilyen sorházas városrészt, ahova a migránsokat szándékoztak beköltöztetni és meg kellett állapítsam, hogy Pesten ez simán elit negyednek számítana.

Egy-két frekventált várost leszámítva turistákat nem találni az itteni településeken. New York persze tele van velük, de New York legalább olyan unikum Amerikában, mint Európában Velence. Alapjában véve nem sok ember van az utcákon, még a belvárosok is elég kihalt benyomást nyújtottak számomra. Mivel a nyári időszak szélsőségesen meleg még Kanada sűrün lakott déli részén is, a tél meg szélsőségesen hideg, ezért az utcán levésnek nincs olyan hagyománya, mint az európai nemzeteknél. Alapvetően egy amerikai a légkondícionált helyeken érzi jól magát, az utca meg mint tudjuk nem ilyen hely. Érdekes, hogy ugyanakkor a kontinens európai jellegű városaiban - Montreal, Washington - viszont tele van az utca emberekkel, mint ahogy Manhattanben is.

Térjünk egy kicsit ki külön Montrealra. Ez a város a legnagyobb lélekszámú francia település Európán kívül. Sokáig a legnépesebb és leggazdagabb városnak számított Kanadában, ami erősen fűtötte a francia szeparatizmust is arrafelé. Az utóbbi időben azonban Torontó megelőzte mindkét tekintetben. A Montreali franciák franciábbak akarnak lenni az anyaországiaknál is. Míg a stoptábla egy tényleg nemzetközi jelzés, ami Párizsban is ugyanúgy néz ki, mint Londonban, addig Montreálban természetesen ez is a francia "Arres" felirattal van ellátva a "STOP" helyett. Ebben a városban járva teljesen európában érezhetjük magunkat. Nincs betondzsungel, ehelyett a szokásos tömbházak uralják a városképet, lefogadom, még gang is van belül. A házak aljában kávéházak, éttermek, és nyüzsögnek az embereke az utcán. Emellett rendkívül fejlett metróhálózat, a szerelvények a zaj csökkentése érdekében gumikerekeken járnak. Mivel a tél hosszú és hideg (holott Montreal kb. Budapesttel fekszik egy szélességi körön), a város igen jelentős földalatti infrastruktúrát hozott létre. Bevásárlóközpontok, hivatalok, közüzemek költöztek a felszín alá, amelyeket utcák kötnek össze és metróvonalak.

Ami New Yorkot illeti, a városnak különös hangulata van. Míg Amerika többi részére szinte mindenütt a nagy nyílt terek a jellemzők, Manhattanben sétálni sokszor olyan, mintha egy kanyonban túráznánk egy folyó partján. A napot nem látni a magas házaktól, és rengeteget kell várni a lámpákra, hogy átkellhessünk az úttest túloldalára. A levegő iszonyat párás, s mivel amúgy is dögmeleg van, a kettő kombinációja kikészíti az embert. Érdekes módon Torontóban sokkal nagyobb kulturális kavalkáddal szembesültem, mint New Yorkban, ez betudható annak, hogy Kanadában sokkal liberálisabbak a bevándorlási szabályok, mint az USA-ban. Manhattanben a metró jelenti a tömegközlekedést. Nem tűnt fel, hogy lenne villamos, ellenben taxi az van dögivel mindenhol. Ez utóbbit nem mondanám se olcsónak, se gyorsnak, de néha rászorul az ember. Még pár szó erejéig visszatérve erre a kanyon érzésre, ahogy az utcán jártam, éreztem, hogy valami nincs rendben, valami hiányzik a képből, de ez csak amolyan tudatalatti érzés volt. És addig tartott, amíg ki nem értünk a Central Parkba. Ez a valami, ami hiányzott, ugyanis a nap volt. Délben bevilágít természetesen a toronyházak közé, de egyéb napszakokban nem. Ez nem jelenti azt, hogy sötét lenne, mert az üvegfelületek mindenhonnan visszaverik a fényt, de mégis nyomasztó érzés.

Elég csapongó típus vagyok, úgy hogy erről eszembe is jutott egy minapi élményem. A múlt héten szerdán este itt Budapesten a kertben tettem-vettem. A nap már lement, de az ég felhős volt felettünk. Ezt a kiterjedt felhőréteget aztán egyszercsak megvilágította a nap a horizonton túlról, ami olyan szürreális hatást eredményezett, amilyet még sosem éltem át. De valószínűleg más sem, mert sorra jöttek ki az emberek a házakból, megnézni, hogy mi történik odakint. A felhőréteg ugyanis visszaverte a lemenő nap  vöröses fényét, de az nem egy pontból jött, hanem egy kiterjedt felületről. Ezért aztán nem voltak árnyékok, és hogy egy fényképészetben használatos fogalmat használja, a mélységélesség is megváltozott. Minden kontrasztosabb lett, páran meg is jegyezték, hogy napfogyatkozáskor éltek át hasonló élményt. Én inkább ahhoz hasonlítanám, amit a tévékben a szappanoperákban lát az ember, ott használnak olyan technikát, hogy a közeli és távoli szereplők is egyaránt élesen látszanak. Mindez persze leöntve egy bronzos árnyalattal, tényleg nagyon fura volt.

No ennyit mára a csapongásból, júniusban ismét jelentkezem.

 

 

 

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://gazz.blog.hu/api/trackback/id/tr2412550063

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.