2015. november 10. 11:40 - Gazz

Osztálytalálkozó

Szombaton osztálytalálkozón voltam. Méghozzá általános iskolain, amiből az elmúlt harminc év alatt egy sem volt. 

Volt ugyan egy próbálkozás a tizedik évfordulón, de az kellő érdeklődés hiányában végül elmaradt.

Szilárd meggyőződésem, hogy most sem jött volna össze, ha nincs a facebook. Úgyhogy külön köszönet Zuckerbergnek érte, bár az is igaz, hogy ha facebook nem lenne, akkor lenne iwiw, és akkor azon hoztuk volna össze. A lényeg az, hogy egyrészt nagyon könnyű volt az embereket felkutatni, mert aki nincs fenn a facebookon, az is elérhető volt olyasvalakin keresztül, aki fenn van, másrészt előre mindent meg tudtunk beszélni, megszavaztuk, hogy hol legyen, milyen kaja legyen, és előre elintéztük a pénzbeszedést is. Le lett szervezve a tanárok meghívása, és valahogy egyre lelkesebb lett mindenki. Akik nem jöttek el, azokról is szó esett, mármint hogy kiről mit lehet tudni.

Én úgy emlékszem vissza, nyolcadik végén már meglehetősen elegünk volt egymásból. Természetesen voltak barátságok, amik továbbra is fennmaradtak, de mint közösség, már nem nagyon működtünk. A kialakult szerepek által definiált skatulyák addigra már túl szűknek bizonyultak, és mindenki inkább előre tekintett, az addigi életét szerette volna lezárni. A tízéves évfordulón pedig már mindenki gyökeresen más élethelyzetben volt, emellett ennyi idő nem volt elég, hogy a régi emlékeket megszépítse. Így történhetett az, hogy alig páran jeleztek vissza az akkori szervezőnek, így a találkozó nem jött össze.

Itt kell megjegyezzem, hogy ez mostani találkozó viszont egy összevont buli volt, magyarán az A és a B osztály együtt ünnepelt. Az összesen 43 főből 28 jött el, ami elég jó arány.

Sokatmondó, hogy kik nem jöttek, és miért. Két osztálytárs ült börtönben és egy áll jelenleg büntetőeljárás alatt. Közülük egy tette tiszteletét a találkozón. A másik kettő valószínűleg inkább nem szeretett volna kínos kérdéseket kapni. Aki eljött, annak mindig is vastag bőr volt az arcán. Természetesen amikor az elmúlt harminc évéről beszámolt, a vidám börtönéveket és a bebörtönzésének igencsak kínos okát kifelejtette a sztoriból.

Van két halottunk is, az egyik - egy fiú - öngyilkos lett. Nagyon sajnáltam, jó barátok voltunk valamikor. A másik egy lány, ő rákban halt meg, két kisgyerek maradt utána.

A mi iskolánk körzetes iskola volt, és a szomszéd falvakból is jártak be gyerekek. Nem mindenki integrálódott igazán jól az új közösségbe közülük. Őket ez az emlék valószínűleg máig kíséri, mert nem jöttek el, és páran közülük kifejezetten az egykori integráció hiányára hivatkoztak, mint okra. Érdekes fintora a sorsnak, hogy gimiben meg mi, a Toponári városrészből jöttek számítottunk "vidékinek", s kellett vagy két év, mire a belvárosiak lekezelő hozzáállása megváltozott irányunkban.

Belépve a suliba az első pillantásra lejött az összképből, hogy a lányok - néhány teljesen vállalhatatlanul szétdohányzott fej ellenére - álalában véve jobban tartják magukat a fiúknál. Ez utóbbiak közül többeket  nagyon megtörtnek láttam, és - bár ez nyilvánvalóan elég szentimentálisan hangzik, de tökéletesen leírja a helyzetet - valahogy eltűnt a szemükből a fény. Kiderült, hogy nagyon sok elvált van, és az előző mondatra visszautalva ezt a lányok szemmel láthatólag jobban viselik. Szinte mindegyik képes volt új erőre kapni, míg a férfiak közül jópár teljesen perspektívátlanul kallódik mindmáig.

A válások persze nagy szerepet játszottak abban is, hogy milyen sokan élnek egyedül. Mindkét nemből. Sokszor tizenöt vagy akár húsz év házasság után váltak el, s a keserűség a legtöbbnek ott a tekintetében. A legkevésbé azokéban, akik a munkájukban ki tudtak teljesedni. Ezek - szinte kivétel nélkül lányokról van szó - valósággal ragyogni kezdtek, amint a munkájukról beszéltek. Láthatóan nagyon büszkék voltak a teljesítményükre, hogy milyen jól megállnak a lábukon egyedül is.

Azért azt örömmel állapítottam meg, hogy aki értelmes volt, az az is maradt. Az egykori barátokkal remekül megértettem magam most is, s érezhetően hasonlóképpen gondolkozunk a legtöbb dologról. Az igazán kellemes meglepetés viszont az volt, hogy azok, akik annak idején nem igazán szaggatták az istrángot, azok is többnyire felszedtek magukra egyfajta bölcsességet, s ennek következtében jól megállják a helyüket az életben. Ez is elsősorban a lányokra jellemző, de fiúk között is többnél megfigyeltem.

Végiglátogattuk az iskolát. Az egykori hatalmas iskolapark egyharmadát elkerítette a helyi focicsapatot gründoló vállalkozó. Láthatóan semmire sem használja, ott gazosodik az egész. Annó ott tartottuk az örsi gyűléseket, s a füves pályára kijártunk focizni tornaórákon. A kastélypark azért még így is óriási, ennek az iskolának ez a titkos aduásza. Alig vártuk a szüneteket, mindenki az udvarokon tobzódott, ahol remekül lehetett fogócskázni, kergetőzni, pingpongozni, de focizni és kosárlabdázni is. Remélem nem szűkítik tovább, a telek kétségkívül nagyon értékes.

Maga az épület egy kb. háromszáz éves kastély. Sajnos a  déli oldala eléggé leromlott állapotban van, sok helyen pereg ki a malter a téglák közül, a pinceablakok ki vannak törve. Az építése idején még nem szigetelték az épületeket, s ez pár helyen igencsak meglátszik az iskolán is. Belülről nagyon szép minden, a tantermek világosak, szellősek. Már nem cserépkályhával fűtenek, mint az én időmben, de a nyílászárók ugyanazok a rosszul záródó fakeretes egyrétegű ablakok.

Nagy megdöbbenésemre a kémiaszertárt és a fizikatermet megszüntették. Nem értem, hogy képzelik ezt. Ezeket a tantárgyakat nem lehet szemléltetés nélkül tanítani. Az én véleményem, hogy a magyar közoktatás a rendszerváltás után rendkívüli mértékben eltolódott a bölcsészeti tárgyak irányába - köszönhetően a bölcsész végzettségű művelődési minisztereknek -, így aztán nem kell azon csodálkozni, hogy mára lasszóval fogják a jelentkezőket a természettudományos és mérnöki karokra. A problémát ugyan felismerte a kormány, de a megoldásnak még csak a körvonala sem látszik. Első lépésként pedig célszerű volna legalább a szertárakat újraépíteni, hogy a tanárnak legalább minimális esélye legyen, hogy ezeket a gyakorlati jellegű tantárgyakat ne csak száraz elméletként tanítsák. Elég volt a bölcsész szemléletből, pláne ne bölcsészek döntsenek a természettudományos oktatás jövőjéről. Suszter maradjon a kaptafánál.

Visszatérve az osztálytársakra, annó négyen mentünk gimnáziumba, a többiek inkább szakmát akartak tanulni, s szakközépiskolákban vagy szakmunkásképzőkben tanultak tovább. Ehhez képest mára már az ő gyerekeik is nagyrészt gimnazisták. És erre a szülők érezhetően nagyon büszkék.

Fura, de az egykori rivalizálások közül pár még mindig él. Van aki nem létező végzettséget hazudik magának, hogy különbnek tűnjön a többieknél (az osztály legrosszabb tanulója volt - most állítólag gyógytornász diplomával rendelkezik). Van aki még mindig teljes szívéből utálja azt, akivel még az oviban rosszban volt, s akivel már harminc éve nem találkozott.

A legszórakoztatóbb azonban az volt, amikor valaki előadta a történetét, de azt már ismertük más nézőpontokból is a facebookon keresztül, s igen vicces volt figyelni, hogy az illető mit ferdít, mit hallgat el, mit tüntet fel komolynak, és mit súlytalannak. 

Azok az egykori megkövesedett szerepek, amikről régebben írtam, még mindig felismerhetőek. A B osztály szép csaja, - meghízva és rettenetesen kiélt fejjel - még mindig maga köré tudta vonni az egykori udvartartását, hasonlóan az osztály egykori menő srácához. Ez a kettő látványosan egymásra talált egyébként, és azok, akik már általánosban is szatellit pályát futottak be, most is keringeni kezdtek körülöttük. Azok a csajok, akik még mindig jól néznek ki, látványosan elkülönültek ettől a társaságtól, amit nem bántam, mert így zavartalanul el lehetett velük beszélgetni. 

Ezek a beszélgetések sokszor kanyarodtak vissza a régi dolgok irányába, és néha egyébként határozottan úgy éreztem, mintha valami alternatív univerzumban nőttem volna fel, annyira másképp látták beszélgetőpartnereim a velünk történteket. Én pld. azt hittem, hogy az elsős osztályfőnökünk a legaranyosabb néni volt a világon, erre kiderült, hogy a lányok mennyire utálták.

Köszönhetően annak, hogy egyikünk most is a suliban dolgozik, meg tudtuk nézni az egykori úttörő csapatnaplókat, osztálynaplókat. Alaposan meglepődtem, hogy milyen jól dokumentálták az életünket. A csapatnaplók tele voltak fényképekkel, az összes verseny fel volt jegyezve a helyezettekkel. A ballagási fényképek is megvoltak, és most eljött az ideje, hogy visszautaljak az előző posztomra. Felfedeztem ugyanis az egyik ballagási képen egy ismerős arcot. Szita Bence gyilkosa bizony tényleg az iskolánkba járt, csak nem az, amelyikre én gondoltam, hanem a másik. Kertész Józsefről van szó, aki iskolába járásunk idején még Kalányos József névre hallgatott. Sokat bukott, egy évig a mi évfolyamunkat is "boldogította", de végül az utánunk jövőkkel jutott el a nyolcadik osztályig. Nem sokat változott az arca egyébként.

Izgalmas volt ezeket a naplókat forgatni, pár képen egykori magamat is megtaláltam, de a legizgalmasabb a képeken levő arcok összehasonlítgatása volt a körülöttem levőkkel. 

Öregszünk na.

 11261235_1701405333426112_1510474788_o.jpg

Csíkos pólóban első sor.

 

12179994_784298458382818_1092281809_n.jpg

 Fekve.

 

 

 

1 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://gazz.blog.hu/api/trackback/id/tr278026280

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

vizu · http://www.freeweb.hu/szavaiistvan/ 2018.01.18. 13:54:00

"a magyar közoktatás a rendszerváltás után rendkívüli mértékben eltolódott a bölcsészeti tárgyak irányába - köszönhetően a bölcsész végzettségű művelődési minisztereknek " Meg köszönhetően annak, hogy a kréta olcsóbb, mint a kísérleti eszközök. Meg könnyebb biztosítani a rendeltetésszerű használatát.