2014. március 12. 11:17 - Gazz

Apaposzt

Van két iskolás csemetém. A nagyobbik másodikas, a kisebbik elsős egy munkahelyemhez közeli iskolában. Olyan igazi kisfiú mind a kettő,  eltekintve attól, hogy az idősebbik a dackorszak után egyből átlépett a kamaszkorba, szóval nem sok időt hagyott felkészülni rá, holott feltett szándékom, hogy nem követem el vele ugyanazokat a hibákat, amiket annó az én apám. Mostanában szerencsére kissé enyhült a nyomás, s hogy lett egy pár barátja az osztályban, a kamaszos lázadásból is visszavett, magyarán kezd úgy viselkedni, mintha csak néhány évvel volna idősebb a valódi életkoránál.

Azt, hogy apám mit rontott el annó szerintem, érintőlegesen már említettem az előző bejegyzésemben. Nincs valami rettenetes dologról szó, én szerencsésnek tartom magamat azért, hogy ilyen jó szülőkkel áldott meg a sors. Szeretetben nőttem fel, és mindig lehetett rájuk számítani, ha kellett. Fel sem merült, hogy valamiben nem álltak volna ki mellettem. Ezért aztán az, hogy apámnak lehetett volna bizonyos dolgokat jobban is csinálni, nem gondolom, hogy az ő hibája lenne. Nekem is kb. akkor esett le, amikor láttam néhány olyan apa-fiú kapcsolatot, aminek láttán őszintén szólva kissé irígykedtem.

Egyszer az egyik barátommal a Tátrában kirándultunk, s a Risy megmászása után Poprád egyik vendéglőjében vacsoráztunk, amikor a szomszéd asztalhoz leült egy kb. 60 körüli férfi a kb. 20 körüli fiával. Magyarok voltak, s akaratlanul is belehallgattunk a beszélgetésükbe. Igazából semmi mélyenszántót sem mondtak, csak egyszerűen jó volt nézni, hogy ez a két ember mennyire tiszteli egymást, és ennek eredményeképpen milyen jól kijönnek egymással. Itt nem az volt, hogy az öreg osztotta az észt, hanem két egyenrangú fél ült egymással szemben, akik kifejezetten baráti viszonyban voltak egymással, és nem egy merev alá/fölérendelt viszonyban. A haverom meg is jegyezte, hogy mennyire jó lenne, ha majd ő is így le  tudna ülni a fiával, amikor ennyi idős lesz.

Akkor nem tulajdonítottam ennek különösebb jelentőséget, de aztán később eszembe jutott, amikor egy kollégám mesélt arról, hogy mekkora buli volt náluk, az édesapja születésnapján, ahol ott voltak az apja barátai, és a család is. Akkor megint azt éreztem, hogy ilyen jó lett volna nálunk is, de valahogy fel sem merült.

Hogy miért, annak elég egyszerű oka van. Apám csak egy évtized lemaradással lépte meg azt, hogy a megkérdőjelezhetetlennek vélt  tekintélyét feladja. Ezzel a tekintéllyel sokáig semmi probléma nem volt, mert amíg kicsik voltunk remekül elvoltunk egy mindenható apával, aki alapvetően egy jó ember volt, de amikor bátyám kamaszként elkezdte bontogatni a szárnyait, a folyamatos konfliktusok is megjelentek, ami végül oda vezetett, hogy leéltek húsz évet úgy egymás mellett, hogy szinte egy jó szó nem hangzott el köztük. Nálam nem volt ennyire kiélezve a helyzet, de barátkozni nekem sem sikerült apámmal jó ideig, s csak az egyetem elvégzése után tudtunk ebben előrelépni, amikor már elég messze kerültem a családtól. 

Ahogy számolgatom, nagyjából négy évről lett volna szó. Ha akkor felismeri, hogy már nem kezelhet bennünket úgy, mint valami bábokat, akiknek ugrani kell ha kitalált valamit, függetlenül attól, hogy tetszik-e vagy sem, akkor nem négy évet, hanem tízet nyerünk vele. Mondjuk azt a forgatókönyvet is el tudom képzelni, hogy valójában az dühítette, hogy ő dolgozott meg a család pénzéért meg anyukám, mi meg nem, aztán mégis egyenlők akartunk lenni. Erre viszont sokkal egyszerűbb megoldás lett volna, ha megbeszéljük, ki miért felel. Ez nem történt meg, így aztán meg is lazultak a kötelékek kamaszkorunkban.

Azért mindenesetre hálás vagyok, hogy nem alázott meg minket mások előtt. Erre elég sok példát láttam, szerencsére az én szüleim nem voltak azok a dicsekvős típusok, így aztán nem kellett kamaszként sem - dühtől fortyogva - kiállítási tárgy szerepére kényszerítve jópofát vágnom kvázi tökidegen emberek előtt, miközben bemutatták a testi és szellemi fejlődésemet, mint valami rabszolgának a piacon. Tanúja voltam ennek jópárszor, ha vendégségben voltunk valahol. Ennél azért mi jobban emberszámba voltunk véve. 

Az, hogy ezeket látom, nem jelenti, hogy sokkal jobban fogom csinálni, mint az öregem, de mindenesetre törekedni fogok rá. Per pillanat sokkal jobban tartok attól, hogy ők is a manapság kibontakozó tendencia, a mamahotel jelenség alanyaivá válnak. Nekem szerencsésen alakult a sorsom, mert egy vidéki kisvárosból felkerültem egyetemre Budapestre, és egyáltalán nem akarózott visszamenni vidékre miután végeztem, így a mamahotel nem volt alternatíva. A bátyámnál viszont beütött, szerencsére azért a harmincas éveiben tovább tudott lépni. Ha a gyerekeim pesten járnak egyetemre, akkor nyilván itthon fognak lakni, hacsak nem sikerül összekuporgatni nekik egy kisebb lakásra. Ha lesz rá módom, ezzel fogom kezdeni. Azt az egyet biztosan tudom, hogy ha valaki megízlelte a független élet szabadságát, az már kevésbé lesz hajlamos utána a szülei nyakán maradni.

 

 

 

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://gazz.blog.hu/api/trackback/id/tr205854304

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.