2014. február 11. 15:15 - Gazz

Klujber László halálára

Lassan olyan lesz ez a blog, mint a gyászrovat a Pravdában. Viszont ez nem egy bulvárblog, úgyhogy nem kell a közönség elvárásainak megfelelnem. (Ha majd az olvasottsági statisztikát akarom növelni, akkor írni fogok egy olyan bejegyzést, mint a múltkor.)

Szóval az van, hogy meghalt az Ofő. Ami nekem azért lényeges hír, mert az Ofő életemnek egy fontos periódusában, a gimnáziumi években töltött be fontos szerepet, (és itt most a mondaton belüli szóismétlést legyen szíves nézze el nekem a nyájas olvasó). Az Ofő eképpen a fiatalságomhoz köt, és a fiatalokon kívül bárki beláthatja, hogy ez fontos dolog. 

Nem állítom, hogy nem csinálhatta volna jobban, amit csinált, vagy ne lett volna jó pár fenntartásom vele kapcsolatban. Még csak olyan nagyon jóban sem voltunk. A Főnöknek - mert így hívtuk a háta mögött - megvoltak a maga kedvencei, és én nem tartoztam közéjük. Sőt, eleinte kifejezetten nem szimpatizáltunk. Még általános iskolás voltam, amikor egy olvasó versenyen benn volt a zsűriben, én meg nem jutottam tovább. Megmaradt bennem, hogy ráfésüli a haját a kopaszodó fejére. Aztán, amikor elsős gimnazista lettem és bejött az osztályba, egyből ráismertem. Mindazonáltal eleinte sokat jelentkeztem nála, de nagyon hamar levettem, hogy a Főnöknek megvannak a maga liblingjei és én nem tartozom közéjük, úgyhogy egy idő után már nem erőltettem a bratyizást. Ettől függetlenül hamar megkedveltem, mert a történelemórái rendkívül szórakoztatóak voltak. (Meglehetősen rövidre sikerült tanári pályafutásom során igen sokat profitáltam abból, amit a Főnök óráin láttam annó.) 

Laci bátyánk ugyanis kifejezetten törekedett arra, hogy szórakoztató legyen. Ez nem esett nehezére, mert egyrészt jól fejlett humorérzékkel rendelkezett, másrészt kitűnő fellépése is volt. Mindemellett rendkívül jó orgánummal is megáldotta az anyatermészet. És ezt most teljes komolysággal írom le, mert nemcsak hogy jó volt hallgatni amikor beszélt, de kifejezetten jól énekelt. Erre egyébként nagyon büszke is volt, már már a hiúságig. Egy osztálykiránduláson valahogy virágos jó kedve kerekedett, és vagy egy órán keresztül szórakoztatott bennünket operaáriákkal. Ami nem a mi zenénk volt, sokan kuncogtak is, de akinek volt hallása, az azért tudta, hogy ez nem kispálya volt.

A Főnök sorsa elválaszthatatlanul összefonódott a szocializmussal. Igazi első generációs értelmiségi volt, aki a szocialista rendszernek köszönhette az értelmiségi pályáját, és ezt nem is felejtette el soha. Pártfunkciókról nincs információm, de a város illetve megye kulturális életében gyakran töltött be felelős pozíciókat a rendszerváltás előtt és után is. 

A gimis negyedik évem pont a rendszerváltásra esett, úgyhogy az előtte levő években végigéltük, ahogy bomlik fel a rendszer. Elsős koromban még ki lettünk vezényelve valami amerika ellenes tüntetésre, és negyedikes koromban a gimnázium 150 éves születési évfordulóján még a rendőrök razziáztak, amikor tömegesen vonultunk haza a megemlékezéstől. Laci bátyánk nem volt ellene a reformoknak, de pl. volt valami olyan kijelentése, hogy lehet hogy pártirányítás alá helyezik az iskolát, és akkor ő feljebb lép a ranglétrán. Hogy emögött mi lehetett, azt nem tudom, de a jóslat nem jött be, a sulit békén hagyták.

Emlékszem, egyszer behozott egy Reform című politikai/bulvár lapot töri órára, és beszélgettünk róla, meg magáról az aktuális politikáról is. Lehet, hogy erről valami kiszivárgott, és nem hiszem hogy ennek nagyon örülhettek az iskola elég vonalas akkori vezetésében, de az is lehet, hogy valami más történt a háttérben, mi mindenesetre úgy érzékeltük, mintha az Öreg kicsit a partvonalon kívülre került volna a tanári hierarchiában.

Amit viszont mindenképpen tudtunk, sőt inkább éreztünk, az az volt, hogy szeret minket, és hogy felelősséget vállal értünk. Ez egészen konkrétan és tetten érhetően abból látszott, hogy elképesztő dolgokat elsimított. Nekem is személyesen, bár nekem csak egy apró történetem volt, ami viszont a jellemfejlődésem szempontjából annál nagyobb hatást gyakorolt. Egyszer az osztálytársam táskáját hülyéskedésből kivittem a tanári asztal mellé a szünetben, csöngetés előtt. Bejött az erősen idegbeteg matektanárunk, és látta, hogy Vilinek nincs felszerelése. Vili közölte hogy kinn van a táska a tanári asztalnál. Erre a nő hisztériarohamot kapott, és habzó szájjal el kezdte követelni, hogy azonnal álljon fel az, aki kivitte a táskát.  Én lapítottam, hátha túllépünk ezen az alapvetően pitiáner ügyön, de a tanár annyira felhergelte magát, hogy röpdolgozatot íratott. Olyan feladatokkal, hogy nem meglepő módon mindenkinek egyes lett. Másnap a lelkiismeret furdalás miatt elmondtam a Főnöknek, hogy én vittem ki azt a rohadt táskát, a Főnök meg leült a matektanárral egyeztetni. A vége az lett, hogy nem írták be senkinek a jegyet a röpdogáért, én meg aztán igyekeztem a továbbiakban csak olyan dolgokat tenni, amikért felelősséget tudtam vállalni. Osztályfőnökin megtárgyaltuk az ügyet, és éreztette velünk, hogy a matektanárt mekkora egy hülyének tartja, persze azért megkaptam én is a fejmosást. Ez persze nem nagy sztori, viszont személyes, ezért írtam le. Velem ugyanis nem volt különösebb dolga, nem zavartam sok vizet. Viszont rengeteg munkája feküdt abban, hogy évről évre átlapátolta a rossz tanulókat. Laci bátyánk minden év végén felvette a bokszkesztyűket, utolsó utáni utáni esélyeket kiharcolva a nevezetteknek, a végén mindig megúszták a bukást. És még az érettségin is átpasszírozta őket valahogyan, de ehhez már olyan bűvészmutatványokat vetett be, hogy David Copperfield is elismerően hunyorított volna.

Ehhez képest a halála utáni búcsúztatón mindössze egyetlen osztálytársam volt ott rajtam kívül. Azok közül egy sem, akiket megmentett a bukásoktól. Azok közül sem jött el senki, akiknek több hónapnyi igazolatlan órát igazolt. De a Diákszínpadosokat se láttam sehol, pedig ők kvázi kiváltságosnak számítottak a Főnök színpadi rendezés mániája miatt, és rengeteg stiklijüket elnézte, elintézte, megoldotta. Szóval jópáran nem jutottak volna el az érettségiig, ha nincs a Főnök.

Én nem igazán kedveltem a gimis éveket, de most az öreg halála kapcsán azért mindenesetre számot vetettem. Mai fejjel számomra az szűrődik le, hogy én, - de valószínűleg mások is az osztályból - épp a legjobbkor találkoztunk a Főnökkel.

Mielőtt viszont ezt kifejteném, szeretném leszögezni, hogy természetesen csak a saját nevemben írom, amit írok.

Szóval nálam az volt a helyzet, hogy a saját apámmal való kapcsolatom erre az időre már nem volt alkalmas arra, hogy sokat tanuljak tőle. Neki el kellett játszania egy szerepet amikor kicsi voltam, és ezt becsülettel teljesítette is. Amikor kamasz lettem, észrevettem a korlátait és a hibáit, s szinte természetszerűleg átestem a ló másik oldalára, úgyhogy gyakorlatilag bármilyen ténykedését kritikusan figyeltem. Ez egyfajta csendes rivalizálás volt, ami feltehetőleg természetes velejárója a felnőtté válásnak. Apám ezt nem kezelte jól, nem tudott és valószínűleg nem is akart változni, így aztán érzelmileg eléggé eltávolodtunk egymástól, még ha ez esetemben nem is volt olyan konfliktusos, mint a bátyáméban. Apám a maga részéről megtartotta az alá/fölérendelt viszonyt mert ez volt kényelmes neki, mi viszont állandóan kritizáltuk a háta mögött. Mivel ebből érezhető feszültségek lettek, az lett a vége, hogy alig érintkeztünk egymással.

Ekkor jött a képbe Laci bátyánk, aki egy kicsit mindenkinek az apja lett az osztályból, de főleg a fiúknak. Nem haverkodtunk ugyan, de ő felnőttként kezelt minket.A szövetségesünk volt, lehetett rá számítani. Nagyon értékeltük, amikor összekacsintott velünk, akár másik tanárokról volt szó (volt köztük pár tényleg kritikán aluli), akár mondjuk a lányokról, vagy bármilyen más kamaszdologról. Azt tanította nekünk, hogy ne vegyük halálosan komolyan se magunkat, se az életet, adjunk mindenkinek második esélyt, hogy a világ nem tökéletes, de ettől még nem rossz. Mindezt úgy, hogy közben végig megőrizte a tekintélyét. Néha nevettünk rajta, ahogy a kamaszok szoktak a felnőtteken, de mindig is felnéztünk rá.

Érdekes, hogy mégsem tudott igazán közel kerülni hozzánk. Az osztálytalálkozókon valahogy mindig úgy jött ki a lépés, hogy egy kicsit elszigetelődött. Nem figyeltünk rá eléggé. Én sem. De a tízéves találkozón már leesett, hogy kellene, és oda is ültem mellé. Ekkor beszéltem vele először úgy igazán mélyen szántóan, főleg a politikáról. A későbbi találkozókon már őbenne sem volt meg az a hajtóerő, hogy vegyüljön velünk. Már idegenek voltunk neki. De még így is bárki bármikor megkereshette a hivatalában (utánunk még egy osztályt vitt végig, aztán az önkormányzatnál kezdett dolgozni), és segített, amiben csak tudott. Igazából ez volt az egyik legfontosabb tulajdonsága, hogy lehetett rá számítani.

Most hogy a bejegyzés végére értem, had idézzem fel egyik kedvenc személyes sztorimat vele kapcsolatban, ami tökéletesen rávilágít arra, hogy milyen jó fej volt.

Történelemóra, 1988, 3. osztály. A francia felvilágosodásról kell felelnem, Laci bátyánk felteszi a húszforintos kérdést, hogy melyik nagy francia gondolkodó foglalkozott államelmélettel.

Elég sok név kavarog bennem a korszakból, egyik erről híres, a másik arról, végül nem húzom az időt, közlöm, hogy az illető neve sajnos nem jut eszembe, de q betű biztosan van a nevében. Erre a Főnök:

- Ejj Lacikám, biztosan tudod ki az. Na gyerünk, mondd meg ki ő!

Mire általános röhögéstől övezve csak kiböktem Montesquieu nevét. Ötöst kaptam.

Abban, hogy így látom a dolgait az öregnek, nyilván szerepet játszik az a tény is, hogy apa vagyok. Akárhogy is, Klujber László halálával egy nagyszerű ember távozott közülünk. Nyugodjék békében! Ez a legkevesebb, amit megérdemel.

 klujber.jpg

 

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://gazz.blog.hu/api/trackback/id/tr755790068

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.