2013. február 13. 15:10 - Gazz

Elment egy remek ember

Eredetileg a pápáról akartam írni ma, de az élet sajnos közbeszólt.

Azzal kezdeném, hogy szerintem az életünkben van három nagyon fontos mérföldkő. Az első az, amikor a nagyszüleink meghalnak, a második amikor a szüleink, és a harmadik az, amikor a korosztályunk. Lehet egy negyedik is, amikor a gyerekeink, de azt senkinek sem kívánom.

Sajnos úgy néz ki, hogy nekem már itt van a harmadik mérföldkő.

Vasárnap este meghalt Rudi, a komám, vagyis Ádám fiam keresztapja. Negyvennyolc éves volt, szívinfarktus vitte el. Két perc alatt elment szegény, nem szenvedett. Három kislánnyal maradt egyedül a szegény felesége. Ezek közül a legkisebb még nincs egy éves.

Rudi nem volt kövér, nem dohányzott, nem ivott, kertes házban lakott - tehát mozgott is, mert a kert nagyon szépen rendben volt tartva. Nyugodt embernek ismertem, nem szokott különösebben idegeskedni, a családi életük szerintem példás volt. Irodai munkát végzett, nem voltak stresszesek a körülmények. Vasárnap délben fát hasogatott, akkor panaszkodott egy kis mellkasi fájdalomra, ami aztán elmúlt. Este viszont egyszer csak elájult, és nem kelt fel többé.

Nagy kár érte, dolgokat előremozdító rendes ember volt. A kérdés most az, hogy mi lesz a családjával?

A felesége GYED-en van a picivel, nem sok pénzt kaphat. Nyilván lesz özvegyi nyugdíj valamennyi. Viszont valószínűleg a házon hitel van. Három gyereket eltartani sem két fillér. Ha a nagyszülők nem élnének, akkor azt mondanám, hogy kilátástalan a helyzet. Dolgozni még nem tud elmenni a pici miatt, a számlák viszont jönnek továbbra is.

Az önkormányzat remélem ad nekik valamiféle segélyt. Ha a pici eléri az egyéves kort, akkor már biztosan beveszik a bölcsibe. Ami remélhetőleg ott van, ahol az ovi. Pár év, és eljutnak oda, hogy a kicsi bölcsődés, a középső óvodás, a nagy meg iskolás lesz. Reggel ez minimum egy óra, mire mindegyiket eljuttatja a megfelelő helyre. Aztán elindul dolgozni. Ahhoz hogy korán eljöhessen, korán kell beérkeznie is. De a gyereket meg nem viheti hétre az iskolába. Külvárosban laknak, kell egy óra, mire beér a munkahelyére. Hadd idézzem Tornóczky Anitát: Akkor ezt most hogy?

A gyerekek mondjuk hatig maradhatnak az oviban, iskolában. Fél ötkor hazaindul az anyuka, fél hatra elér az első gyerekért. Mire az utolsó gyerekért is el tud menni, a bölcsődei/óvodai/iskolai személyzet teljesen joggal mérges, hogy benn kell maradniuk egy gyereke vigyázni, viszont természetesen az anyuka sem tehet a helyzetről.

Mondom, hogy reménytelen. Szerencsére még élnek a nagyszülők. Én azt mondom, hogy egy ilyen helyzetben a legjobb megoldás összeköltözni velük. Lehetőleg a feleség szüleivel. Ha csak az a része megoldódik az életüknek, hogy a gyerekek tízéves koráig van aki hozza, vigye őket, akkor már van esély arra, hogy valamennyire normalizálódjanak a dolgok.Akkor jön a pénz kérdés. Ez is amellett szól, hogy érdemes a nagyszülőkkel összebútorozni. Egyrészt a mostani nyugdíjasoknak még van nyugdíjuk. Tudom, hogy a legtöbb nyugdíjas békés nyugodt öregkort szeretne magának, de sajnos egy ilyen vis maior helyzetben az a természetes, hogy az ember feláldozza ezt az unokái és a lánya boldogulásáért. Legalábbis az én értékrendem szerint. Mellesleg nem egyértelmű, hogy így nem lehet szép öregkora az embernek. Csak három nemzedéknyit kell az időben visszamenni ahhoz, hogy egy olyan világot találjunk, ahol az öregek foglalkoztak a kisgyerekekkel, amíg a fiatalok dolgoztak. Az én dédszüleimnél is így volt ez falun, és boldogok voltak.

Természetesen az egész család rengeteget veszített. Nem hiszem, hogy egy jó édesapa pótolható lenne, de három gyerekkel biztosan nagyon nehéz lehet az özvegynek új párt találni, hacsak nem lehetetlen. Én egy ilyen helyzetben azt hiszem nem is próbálkoznék vele. Főleg a gyerekek miatt.

A gyerekek veszítették a legtöbbet. Nem lesz aki a picit a levegőbe dobálja, nem lesz aki a nyakában cipelje, aki megcsiklandozza, aki mesét mondjon neki dörmögő hangon, és az sem lesz, aki helyretegye, ha éppen arra van szükség.

Amikor gyerekként egyszer apám kiküldetésen volt a Szovjetúnióban, akkor éreztem egy ilyen ürességet, amit most ők érezhetnek. Mintha lebénulna az egyik lábunk. Jó-jó, menni tudunk, de szaladni már nem.

Eléggé meg vagyok most rendülve.

Nyugodj békében Rudi!

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://gazz.blog.hu/api/trackback/id/tr535078355

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.